Tibor bá’ online
A tudósok legjava sem képes megoldani az emberi öntudat lényegét. Miért több az emberi elme egy igen bonyolult biológiai robotnál? — Oliver Burkeman, The Guardian-ben megjelenő, gondolatainak az összefoglaló fordítása:
1994-ben, az Arizonai Tucson-ban, a David Chalmers nevű, ismeretlen filozófus előadást tartott az öntudatról, ami alatt azt az észlelőt kell érteni, ami a fejedben van, vagyis a „lelkedet” (csak hogy frászt hozzunk a neurológusokra). 😀 Az ifjú ausztrál titán előadása háborút indított el a tudósok és a filozófusok között, miután sikerült rámutatnia az emberi lét központi rejtélyére, na meg arra, hogy milyen messze állunk attól, hogy magyarázatot találjunk rá.
Az a bizonyos arizonai szimpózium unalmasan indult, a résztvevők hatalmasakat ásítoztak, amikor Dave, a harmadik előadó, felállt a pódiumra és beszélni kezdett. A 27 éves fiatalember hosszú hajával úgy nézet ki, mint aki egy metál koncertről érkezett, de szövegére mindenki felfigyelt. „Az emberi agy mindenféle, megoldásra váró problémát vet fel. Hogyan tanulunk, tároljuk az emlékeinket, gondolkodás nélkül rántjuk ki a kezünket a forró vízből, vagy halljuk meg nevünket nyüzsgő embertömegben is? Csakhogy ezek egyszerű problémák, amikre a megfelelő anyagi ösztönzés után a szakemberek meg fogják találni a választ. Van azonban egy valóban nehéz feladvány, mi valójában az öntudat?”
A szimpózium után következő hónapokban a szakértők csupa nagybetűvel említették az ÖNTUDATOT. Mert ugye, hogy az ördögben lehet, hogy az összes bonyolult agyi tevékenységet „belülről” látjuk? Miért nem vagyunk csak rendkívül okos robotok, akik tárolják az információkat, reagálnak zajokra és szagokra? Ez az 1400 gramm kocsonyás tömeg a koponyában hogyan képes olyan titokzatos dologra, mint a létezés érzékelése, és miként azonosul azzal a testtel, ami körülötte helyezkedik el? Két évtizeddel később, vagyis napjainkban már rengeteg mindent tudunk az emberi agyról. Szinte nem telik el hét, hogy valami újdonságról ne értesülnénk. Például, amikor felkelés után, véletlenül belerúgok az asztal lábába, bármely medika meg tudja mondani, hogy egy úgynevezett C-szövet üzenetet küld a hátgerincbe, ahonnan neurotranszmitterek indulnak el az agyvelő thalamusz tartományába, ahol aktiválódik a limbikus rendszer. Ez oké, de hogy jön ezzel párhuzamosan létre egy kellemetlen fájdalom érzete? Különben is, mi a fájdalom, és pontosan ki az, aki érzi? Az ilyen kérdések, amelyek a tudomány és a filozófia közötti határvonalon helyezkedik el, a szakértők egy részét felbosszantja, mert egyeseket arra készteti, hogy kijelentsék a tudat felszínére érkező érzetek, mint például a fájdalom, valójában nem létezik, függetlenül attól hogyan ugrálok fél lábon a szobában. Ugyanakkor néhány neurológus szerint a probléma az, hogy amit ma tudunk azon nem léphetünk túl. Másfelől többen úgy gondolják, hogy idővel megtalálható a megoldás, de csak akkor, ha elfogadjuk, hogy idővel a számítógépek is öntudatra ébredhetnek. Jó, de ezzel nem kerülünk közelebb a megoldáshoz: mi az öntudat, és miért létezik?
Csakhogy amikor valaki elkezd gondolkodni rajta, automatikusan eszébe jut megkérdezni magától, hogy mi az élet értelme? Christof Koch, agykutató, aki ifjabb korában még úgy gondolta, hogy isten helyezte be a lelket az ember agyába, napjainkban teljes komolysággal hivatkozik a kutatás mai állására, ami szerint nem kizárt, hogy a mobiltelefonnak van fájdalma. Ezt az átlagember nevetségesnek találja, de a kutatási eredmények és a logika nem zárják ki. Akkor most már világosan látható, hogy a tudomány hosszú időn át miért ignorálta az öntudat adta problémát, nem tud vele mit kezdeni. Az aggyal kell megérteni az agy működését. Hogy lehet egy mérőszalaggal megmérni a mérőszalag pontosságát? Sehogy. Éppen ezért ignorálta a tudomány az öntudat megfejtésének a problémáját, és ezt nem tegnap kezdte el.
Az 1600-as években René Descartes azonosította a dilemmát, ami a filozófusokat hosszú évekre lebénította. Egyfelől Descartes rájött, hogy semmi sem annyira nyilvánvaló, mint az, hogy van öntudatunk. Minden más, amit tudunk a minket körülvevő világról lehet egy illúzió is, amit azért hoztak össze, hogy becsapjanak minket. (ha eszedbe jut a Mátrix, ne csodálkozz) Viszont az öntudatod nem lehet illúzió. Ezzel szemben ez a biztos és ismert „jelenség” nem engedelmeskedik a tudomány szokásos törvényeinek. Nem kapcsolódik anyaghoz. Nem figyelhető meg, kivéve belülről az öntudat tulajdonosa által. Még csak meg se határozható. Ezért Descartes arra a megállapításra jutott, hogy az emberi elme valami speciális, anyagtalan dologból áll, ami nem engedelmeskedik a természet törvényeinek. Ezt csakis isten szabhatta ránk.
Ez a vallásos, és legfeljebb közvetett bizonyítékot Cartesian dualizmusnak nevezték (Descartes latin megfelelője: Cartesius), ami a XVIII. századig megmaradt elfogadott feltételezésnek, amikor már elkezdődtek az emberi agy tanulmányozásai. Azt viszont észre kell venni, hogy Descartes erősen sejtette a lélek létezését, ami csatasorba állította az egyre szekulárisabb tudományos közösséget, de ennek ellenére, és a XX. század agykutatásai se voltak képesek előállni meggyőző alternatívával. Így aztán az öntudat tabu témává vált.
Azt ugyan kevesen vitatták, hogy az agy(brain) és az elme(mind) szoros kapcsolatban áll egymással. De, hogy miként vannak összefonódva, vagy, hogy a kettő ugyanaz-e, azok olyan titokzatosságok, amiket legokosabb a filozófusokra bízni. A Nemzetközi pszichológiai szótárba még 1989-ben is a következő, meglehetősen türelmetlen bejegyzés jelent meg Stuart Sutherland angol filozófus tollából: „Lehetetlenség meghatározni mi az öntudat, mit tesz, és miért fejlődött ki. Ezzel kapcsolatban érdemleges írás még nem jelent meg.”
1990-ben Francis Crick, a kettős spirál egyik felfedezője – felhasználva tudományos hírnevét – megtörte a csendet. Véleménye szerint az agykutatás már untig eleget tett le az asztalra ahhoz, hogy az öntudaton ne kelljen már átlépni. Elfogadhatatlannak találta, hogy se a kognitív tudomány, se az agykutatás ne tegyen említést az öntudatról. Szerinte bizonyos neuronok, adott frekvencián bocsátanak ki jeleket, ami valahogy az emberi öntudatot váltja ki, de persze nem világos hogyan. Az általános vélemény szerint a Nobel-díjas Francis, mint egy félisten, megtehette, hogy nyilatkozik, de aki még nincs véglegesítve a tudományos szamárlétrán annak óvatosabbnak kell lenni. Okosabb, ha a ragaszkodik a tudomány fősodrához, nem mondhat olyat, amiről percek alatt kiderülhet, hogy hülyeség. Chalmers ma már 48 éves, haja rendezett az akadémiai íratlan szabályoknak megfelelően, már nem visel farmer nadrágot, de ötletei semmivel se kevésbé hevimetál jellegűek, mint korábban. Íme: Tételezzük fel, hogy van egy hasonmásod, aki fizikailag pontosan olyan, mint te, valamint pontosan úgy viselkedik, ahogy te. Beszélget, eszik, alszik, sugárzik róla a boldogság, vagy izgatottá válik, pontosan úgy, mint te. Egyetlen egy apró különbség van, éspedig az, hogy a hasonmásodnak nincs öntudata. Filozófiai zsargon ezt nevezi zombinak. Ilyen öntudatlan emberi lény természetesen nincs (illetve okosabb azt mondani, hogy tudtommal én nem vagyok ilyen, persze abszolút biztos abban nem lehetek, hogy te se vagy ilyen) Viszont elvileg a lényeg az, hogy ilyen lény létezhetne. Az evolúció létrehozhatott volna ilyen lényt, aki atomról atomra pontosan megfelelne egy embernek azzal a különbséggel, hogy nem lenne öntudata, azaz nem tudna önmaga létezéséről. Én most beszélek hozzád, és látom, hogy miként viselkedsz, leszkenelhetném az agyadat és láthatnám, pontosan mi megy végbe az agyadban, de amit találnék, ahhoz nem lenne szükség arra, hogy neked legyen öntudatod. Ha te odajönnél hozzám és a hasonmásomhoz, nem tudva melyikünk melyik, a legmodernebb agy-szkenellel se tudnád megmondani melyikünk a zombi, és melyikünknek van öntudata. Ebből világosan látszik, hogy az öntudat nem állhat kizárólag csak közönséges atomokból. Vagyis az öntudat ennél valamivel több kell, hogy legyen. Kell lenni benne egy természet adta extra alkotóelemnek, ami független a fizikai világtól.
Talán mondani se kell, hogy ezt az argumentumot nem mindenki tudta megemészteni, (Tibor bá’: én se) amit Chalmers előadott az 1996-ban megjelent könyvében: The Conscious Mind. (Az önmagáról tudó elme) Az ellenvéleményesek táborának elképzelését Massimo Pigliucci filozófus foglalta össze: Valóban sokan úgy gondoljuk, hogy az öntudat több mint sima fizikai valóság, de ezt elfogadni tudományos princípiumnak egyenlő lenne a fizikai törvények átírásával. Minden, amit a világmindenségről tudunk, azt mondja, hogy a valóság kizárólag fizikai dolgokból tevődik össze. Atomokból és a hozzájuk tartozó részecskékből. Máskülönben, ha ez a nem-fizikai mentális dolog létezik, hogy tudna fizikai változásokat előidézni, például: fájdalomérzésre hogyan rántom vissza a fájdalmat okozó tárgytól? Ennek ellenére a tudomány néha előáll meglepő dolgokkal. Az 1970-es években a Londoni Nemzeti Kórház Idegosztályán Lawrence Weiskrants neurológus egyik betegének (DB hivatkozással) volt egy vakfoltja a bal szemében, amit agykárosodás okozott. A kezelőorvos párhuzamos vonalakat tett a beteg elé, hogy azt nézze csak a bal szemével, de úgy helyezte el, hogy azok pont a vakfoltra vetítődtek. A kérdés az volt, hogy a vonalak vízszintes vagy függőleges irányba terjednek-e. A beteg természetesen tiltakozott, hiszen nem látott semmit. Az orvos viszont ragaszkodott a válaszadáshoz. A sokszoros kísérlet során kiderült, hogy a beteg az esetek 90 százalékában eltalálta azt, amit nem látott. Erről arra következtettek, hogy a beteg agya felfogta a képet anélkül, hogy az elme tudott volna róla.
Az tehát világos, hogy a neurológusok két csoportja élesen ellenkező véleményen van, de olyan vehemensen, hogy egymás elképzeléseit egyenesen nevetségesnek találják. Példa lehet erre Ted Honderich kanadai filozófus könyve, aminek Colin McGinn kritikájában a következő jelzők voltak: banális és céltalan, gyötrelmes, abszurd, befutja a teljes skálát a kisszerűségtől a komikuson át, egészen a simán elfogadhatatlanig. Amihez McGinn még hozzátette a lábjegyzetben, hogy kritikája ennél jóval élesebb volt, de a kiadó megkérte legyen szíves finomítson rajta.
Ezzel azonban nem merültek ki az ötletadók. Daniel Dennett, a Bostoni Tufts Egyetem ateista professzora szerint az öntudat, ahogy arról mi vélekedünk, csak egy illúzió. Az agyon kívül nincs ott semmi más, és ez az agy nem teremt öntudatot. Szerinte az öntudat olyan, mint egy groteszk trükk. Az agy normál funkciója szerint úgy tűnik, mintha lenne ott valami nem fizikai világból való. Egy valóságos, tényleges dolgot keresni, amit öntudatnak nevezünk, pontosan olyan butaság, mint azt állítani, hogy olyan karaktereket, mint például Sherlock Holmes, vagy Harry Potter egészen biztos fiktoplazma nevű anyagból vannak összegyúrva. Ezt állítani abszurd és felesleges, elsősorban azért, mert a karakterek nem is léteznek. Ez az a pont, ahol a vita nevetésbe fullad, mert egyik tábor se hiszi el azt, amit a másik állít. Mert ugye senki se tud előállni semmiféle bizonyítékkal, mindenki csak feltételez valamit, amit aztán el is hisz.
Az egyik oldal tagadja annak létezését, amiben mindenki biztos, hogy van: a látás, szaglás, érzések, stb. belső észlelését. Olyan ez, mintha valaki állítaná, hogy rák nem létezik, majd azzal állna elő, hogy meggyógyította a rákot.
__________________________________________________________
__________________________________________________________
__________________________________________________________
