Tibor bá’ online
„Kaptam egy levelet Amerikából.” Gyakran kapok leveleket innen-onnan, de ez most különösen aktuális, mivel már majd egy millió magyar keresett magának másik hazát, mert „itthon csak nyomorogni lehet”. Nem tudom, hogy így van-e, de ma délelőtt voltunk az Auchanban, ahová ezrek érkeznek gépkocsival, alaposan bevásárolnak, majd újabb ezreknek adják át a helyet. Ki az, aki nyomorog? — Mindegy! Itt a levél szóról-szóra.
Az USA Politikai és törvényhozó szinten deklarálja az egyén mindenek fölöttiségét. Ennek ellenére érdemes megvizsgálni, hogyan szorulnak kiszolgáltatott helyzetbe, és hogyan semmisülnek meg az egyének. Gondoljuk bele, mit érez a magyar emigráns, amikor megpillantja a Szabadság-szobrot, és a „korlátlan” lehetőségek, az ígéret földjére lép tele becsvággyal, nagy-nagy tervekkel, világváltó energiával. Eltelik némi idő, amíg itt a 80-100 emeletes felhőkarcolók tövében rádöbbennek, hogy egy felfoghatatlan méretű országban, azaz százmilliókat mozgató, tökéletesen szervezett erők húsdarálójába hullva- mit ér az egyes ember? Aki ráadásul magyar, tehát idegen, aki bármennyire törekszik a beilleszkedésre a helyiek számára élete végéig jövevény marad. Bármit tesz, bárhogy törekszik ő marad a jövevény, az idegen.
Személy szerint én nagyon rosszul érzem itt magam. Persze, hogy magas az életszínvonal, sőt nagy a pazarlás. Valamikor elképzelni sem tudtam volna, hogyan lehet ilyen gazdagságban rossz közérzettel és tele szorongásokkal élni. Csak mostanában kezdem megismerni az amerikaiakat, akik úgy általában tele vannak ellentmondásokkal. Ugyanúgy hajlamosak részvétre, együttérzésre, mint brutális kegyetlenségre. Életünk elvesztette értelmét, végleg felszívódtunk az idegen semmibe. Legbelül minden emigráns szerencsétlen, nyomorult, amit persze tagad , de el ne hidd neki, hogy jól érzi magát ebben a hazátlanságban .
Az első nemzedékről beszélek, rólunk, akik áltatjuk magunkat. Nem vitás, aki keményen dolgozik és van egy kis szerencséje az jól él, nem hazai még itteni viszonylatban is viheti valamire. Kapkodunk mindenhez, ami igazol, vagy legalább bele lehet magyarázni, hogy igazol. Minden emigránsnak olyan érvrendszere kérgesedik ki, olyan szilárd logikai építmény, olyan sündisznóállás, hogy azt észérvekkel nem lehet megingatni. De akkor jönnek a pillanatok, amikor szerencsétlen nyomorultnak érzem magam, és ezzel az érzéssel nem lehet vitatkozni.
Mindnyájan szerencsétlenek vagyunk, de nem mindnyájan valljuk be se egymásnak se pedig az otthoniaknak, nekik a legkevésbé. Vannak a kivándorlásnak olyan velejárói, amelyet a kikívánkozók a „távoli fű zöldebb” bűvöletében nem láthatnak. Gyermekeink világnézete rendszerint a miénkhez hasonló, tudnak valamennyit magyarul és jóindulattal, szeretettel gondolnak Magyarországra. De ők nem annak a hazának a gyermekei. Itt születtek és Magyarország már nem az ő hazájuk. Az ő számukra nem jelentenek semmit azok a kedves versek, írások, melyek között mi felnőttünk. Bizonyos mértékig „idegenek vagyunk egymásnak” s ezt a köztünk levő kulturális különbséget sehogyan sem lehet áthidalni. Mi átplántált, ám gyökértelenek vagyunk.
Ezek az érzelmek sokkal mélyebben sajognak, mint ahogyan azt elképzelni lehet. Van bennünk egy mélyen érzett honszeretet, ami normális embernél természetes, amire nem gondolnak a minden más szempontot félretevő, csupán azonnali, önző, anyagi érdekekért kapkodók.
Kamaszkori fellobbanásokban olyan gyakori, hogy szinte már természetes, hogy egy érzelmi-gondolati hullám, a hangulati hatásokra fogékony lélekben végigsöpör, s egy vérszegény szálacska pillanatnyilag minden egyéb köteléknél erősebbnek tetszik. Egy futó nyári kaland olasz sofőrje, francia tengerésze, a beat, a pop, a hippi, a romantika, külföldi nagybácsi, rokon, ismerős biztató vagy dicsekvő levele elég lehet ahhoz, (minél sivárabb valakinek az érzelmi, értelmi világa annál inkább elég ahhoz) hogy minden egyéb kötelék „engedjen”. Amely a családhoz, a szülőföldhöz, a barátokhoz, ismerősökhöz, a hazához fűz.
Átmenetileg elég lehet. Valameddig. Amikorra azután az érzelmi hullám lefut, s az ábrándok elfolynak a véznácska szál elsorvad magától. Az elszakított kötelékekről pedig kiderül, hogy elszakíthatatlanok. S ha könnyen engednek is, a lélek mély rétegeiben megfeszülnek, és később erősebben kötnek, mint valaha. Már hogyne csábítana sokakat maga a lehetőség, hogy megtakarítsák maguknak ezt a kemény munkát, áldozatot, és egyik napról a másikra fejest ugorhatnak olyan fejlett civilizációkba, „jólléti társadalmakba”, melyet hazájukban évtizedek múlva sem biztos, hogy megvalósíthatnak az utódok.
Noha e vonzás ellenében erős hatások érvényesülnek, az emberi kapcsolatoknak az együvé tartozásnak azok a pénzzel megfizethetetlen értékei, melyeket csak a hazai környezet nyújtja. Még a legelmaradottabb ország szülöttjének is csak a hazai környezet lehet. Sokan éppúgy képtelenségnek érzik, hogy hazájukat, a szűkebb-tágabb családi kört, barátokat, ismerősöket, szülőföldjüket elhagyják anyagi jóllétért, mint egy gyermeknek megszökését módosabb szülők gyermekeként. „
Szokás letagadni, elleplezni a honvágyat, mint otthon a szerelmet, mint napjainkban minden nagy érzést, elérzékenyülést. A hűtlenség emberi vonás, hűtlenség a szerelmeshez, a házastárshoz, a szülőföldhöz, hazához. De idős korban a hűtlen természetűeket is elfogja a honvágy. Ha vannak gyerekei, azért mert eltávolodtak a gyermekei. Még inkább az unokái, az itt születők, nevelkedők már nemcsak más nemzedék, de más nemzet, más kultúra, más faj. Szülők és gyermekek már álmodni is más tájakról és más nyelven álmodnak. A gyermektelen öregekben még inkább feltámad a honvágy. Meglehet nem is a vágy vonzza őket a szülőhazába a maradék rokonaik, ismerőseik körébe, hanem a menekülés ösztöne taszítja az irtózattól, a szánalmas és végleges megsemmisüléstől, amely idegen földön, idegen környezetben, süket és közönyös idegenek között vár minden gyökere-szakadt, és még elfajzott gyümölcsöket sem hozó bevándorlóra.
Rettenetes dolog, ha nincs gyökerünk a világban, otthontalanok vagyunk, elszigetelődünk, nem vagyunk a helyünkön. Egy olyan országban élünk, amihez semmi közünk. Apa, anya, nemzetség, barátok nélkül. Anélkül, hogy megvethetnénk a lábunkat a földön. Én már sohasem leszek amerikai. Nekem csak egy szívem van és az magyar. Az én édes hazám nem az Államok, hanem Magyarország és én ezen nem akarok, de ha akarnék sem tudok változtatni. Én a legszívesebben ma is ott élnék.
Az emigráció a súlytalanság állapota. Szabadulni a kényszerű gravitációtól, a SZABADSÁG fölemelő, hatalmas élményszerű illúzióját adhatja, ideig-óráig. Mert az emigráns egyre rosszabb közérzettel, egyre magányosabban lebeg az űrben. Ha azt tapasztaljuk, hogy a körülöttünk élők nincsenek egy hullámhosszon velünk, nem értenek meg, az még rosszabb mintha teljesen egyedül lennénk. A magányosságot nem oldhatja fel akárki.
Van valami mélységesen erkölcstelen és lehangolóan primitív abban, ahogy némelyek az új haza gazdagságait fitogtatva becsmérelik az óhazát. Fel nem merül bennük, hogy ők csak beültek a készbe, és ezzel az alaptalan gőggel mindent saját érdemeként mutogatnak. Hat hosszú esztendeig laktam a kincses városban. Most a télen azonban újból megtámadott az a betegség, amely egyszer már elűzött a tengeren túlra. Igen, nyugtalan lettem és a betűk sem akartak tisztességesen sorba állni, ha dolgozni próbáltam. Ilyenkor vagy orvos kell az embernek, de még jobb, ha szárnya van, mint a vándormadárnak. Én a szárnyat véltem érezni a szívem két oldalán. Különös természetük van az ilyen szárnyaknak, mert minden irányítás nélkül oda repítik az embert, ahol a bölcsője ringott. Hiszen van-e jobb orvos a világon, mint az édesanya? És van-e egzotikusabb föld, mint a szülőföld? Erre magyarázatot nem lehet találni.
__________________________________________________________
__________________________________________________________
__________________________________________________________
Amerikában egy osztályon felüli szórakozóhely galériáján egy meztelen nő, összekötözött állapotban, kellően dekorált asztal közepén fekszik. Az arra járó elegánsan öltözött hölgyek és urak körbejárják, nézegetik, és ki is próbálnak ezt-azt, amire a felkínált hölgy válaszol, „köszönöm uram” – „köszönöm hölgyem”. Ja, és ez nem egy elszigetelt eset.
biztonságosságon és a beleegyezésen van. Természetesen megkérdezték a szexológusokat is. „A különböző perverz csoportok koreográfiája változó, viszont általánosságban elmondható róluk, hogy érzelmileg stabilak, a társadalomba jól beilleszkedő, egészséges emberek.” Van, aki tovább megy: „A perverzek valójában a BDSM-et kiegészítésnek használják, a szexuális élményük felfokozására. Egy kis megkötözés, egy kis popsi pacskolás, majd egy alapos baszás.”