(799) Az idén kurva meleg nyarunk lesz

Tibor bá’ online

Az időjárás előrejelzése az egyik legrizikósabb vállalkozás. Egyetlen előny benne, hogy az emberek nemigen emlékeznek rá. Most én mégis megkockáztatom, a tyúkszemem sajgásából arra következtetek, hogy az idén kurva meleg lesz a nyár.

Vállalkozásom messze nem unikum, elég sokan sejtik így a szakemberek között is, legfeljebb nem adnak neki hangot. A laikusok másképp gondolkoznak. Íme, egy tipikus szkeptikus vélemény: „Mivel az utolsó hőhullám 5 fokkal múlta felül az összes korábbit, ez nem lehet következménye az „állítólagos” 1 fokos globális felmelegedésnek.” Jó mi? Mi ebben a hiba? A hőhullámra gyakorolt globális fölmelegedés hatásával kapcsolatban két kérdést lehet feltenni: 1) Ezt a hőhullámot mennyivel „fűtötte” a globális felmelegedés? 2) Mekkora a valószínűsége, hogy ez a hőhullám a globális felmelegedés következménye? Kezdjük mindjárt az elsővel!

1) Ezt a hőhullámot mennyivel ”fűtötte” a globális felmelegedés? – Az ilyen kérdések feltevése egy kicsit rázós, mert ez valahol feltételezi, hogy ugyanez az időjárási fordulat globális felmelegedés nélkül is bekövetkezhetett volna, legfeljebb enyhébben. Ez azonban nem feltétlenül van így, mivel az időjárás meglehetősen sztochasztikus, és a globális felmelegedés kihathat a légáramlatok alakulására is.  

De ha el is fogadjuk az alap premisszát (ami lehetne kizárólag statisztikai, annak ellenére, hogy rendszerint nem így értik) lehetséges lenne, hogy egy adott földrajzi helyen, 1 fok antropogenikus (ember okozta) melegedés azt jelenti, hogy a szélsőséges időjáráshoz is hozzá adódott egy fok? Szerintem aligha. Képzeld el, hogy egy hőhullám globális felmelegedés nélkül felnyomja a hőmérsékletet 30 °C-ra. Azonos esetben, de globális felmelegedés mellett, egyesek szerint az várható el, hogy a hőmérséklet 31 °C legyen, amit én nem fogadok el. Felmelegedésnél a talaj a korábbi hónapok folyamán kiszárad az extra 1 fok miatt. Ebből következik, hogy  megszűnik a párolgás adta hűtés. A beáramló napsugár érzékelhető hővé változik párologtatás helyett. Ez egy nem lineáris visszacsatolás, és nagyon is valóságos. Különböző tanulmányok egyértelműen kimutatták, hogy a 2003-as európai hőhullámnál ennek a jelenségnek komoly szerepe volt. Vagyis az 1 fokos átlagos hőmérséklet emelkedés könnyen okozhat 5 fokkal melegebb rekord hőhullámot. Igen, az előttünk álló „kurva meleg” nyarat a globális felmelegedésnek köszönhetjük. Mi mással lehetne megmagyarázni az egyre gyakoribb rekorddöntéseket?

Különben, tudományos cikkekben általában a valószínűség meghatározásával tárgyalják a globális melegedés szélsőséges esetekre gyakorolt hatását, amit a jelenség sztochasztikus volta indokol. Éppen ezért a feltett tipikus kérdés a következő:

2) Mekkora a valószínűsége, hogy ez a hőhullám a globális felmelegedés következménye? Könnyen kimutatható, hogy hibás a logikája a következő állításnak: „minél nagyobb a szélsőség, annál kevésbé valószínű, hogy a globális felmelegedés okozza”. Bizonyos hőmérsékleti érték valószínűségének a változása vizualizálható az alábbi ábra szerint. A valószínűség eloszlás változatlanul eltolható melegebb értékek felé, vagy kiszélesíthető, illetve a kettő kombinálható.

Az illusztráció kedvéért vegyük a normál eloszlás legegyszerűbb esetét (standard normális szórás), amit egy értékkel eltolunk a melegebb irányba. Elhagyom a statisztikai és valószínűség számítás zsargonjait, mert szeretném, ha mindenki értené. A lényege az alábbi ábrának az, hogy ha az a felmelegedés 1 fokos, akkor a szélsőségek megjelenések 2,5-szer gyakoribbak, de 4 foknál már 34-szer gyakoribb, 5 foknál pedig 90-szer (ami már lelóg a grafikonról).

Az ábra jól illusztrálja, hogy a szélsőségek valószínűségi aránya miként függ a szélsőség értékétől (a szélsőségek aránya = felmelegedett klíma osztva a normál klímával – ez a növekedő hányados adja a bekövetkezés valószínűségét, amit szaggatott vonallal jelöltünk)

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_______________________________________________________

(798-sz) Leszboszi szökevények

Tibor bá’ szatirikus online

Dehogy tartok görög hetet, teljesen véletlen. Arról van csupán szó, hogy vihar előtti csendet tartok. Ettől a rengeteg polgáztól furunkulusok nőnek a seggemen. Szóval. lehet, hogy el kellene pirulnom, ugyanis most készülök bevallani, hogy egy Orbán és egy Gyurcsány poszt között félúton én is látogatok pornó oldalt, na persze csak néha, és természetesen ingyeneset, mert ha eddig nem fizettem szexért, most már nem fogom elkezdeni. Így esett, hogy volt már szerencsém leszbikus jelenetekhez is, amit – szerény véleményem szerint – (tudom, hogy szvsz, de én már így fogok meghalni) elsősorban férfiak részére készül. Hogy mit zabálnak azon a férfiak, amikor két nő olyan jó parasztosan egymásnak esik, csak a jó ég tudja. Hogy a performance nekünk szól, az nyilvánvaló, de ők is csak tapasztalatból dolgoznak. Ezt csípik a férfiak, hát adjunk nekik Persze két nő jobb, mint egy, de elvileg ezek szarnak a férfiakra. Az nem számít, hogy egy férfi számára biológiai lehetetlenség a leszbikusság, mégis imádják nézni, amikor két csaj egymás csöcsét macerálja. Öncukkolás? Tapasztalatcsere? Ez utóbbi aligha, mert a férfiak zöme tojik a partnerének az igényére. Ellentétben a tömegekkel én sajnálom a leszbikusokat. Hohóóóó, nincs mit bedugniuk, pedig hely lenne bőven, hogy hová. Különben is micsoda pocsékolás baromi jó nőket veszni hagyni, még akkor is, ha ők ezt nem így gondolják. Egyáltalán, mire gondolnak. Figyelem a pornókat, a matatás módja állandóan változik, de nem tudni miért, mintha az egésznek soha se akarna vége lenni. Tényleg! Hiányzik az utolsó néhány másodperc, amit csak mi tudunk produkálni, mert a női orgazmus egy hatalmas nagy csalás. Persze, vége van. De minek? Egyszer mindennek vége lesz, de a vég konkrétum nélkül mindössze egy megszakítás. „Pá drágám, majd holnap folytatjuk.” És a humán bütykölés kezdődik elölről. Valószínűleg direkt nekünk, jelezve, hogy nem feltétlen van ránk, hímekre szükség. Pláne, ha a divat is ezt diktálja. A nők különben is hónapokig bírják szex nélkül, amiből hatalmas tőkét kovácsolnak. Mindig mi pitizünk, ők meg kegyet gyakorolnak. Legalább is így volt legénykoromban, ami – úgy tudom – az utóbbi időben megváltozott. A fiatal férfiak manapság beérik leszbikus show-kkal, direkt nekik találták ki. Nincs elkötelezettség, nincs nyűg, semmi, csak a puszta élvezet, hogy két nő miként kínlódik egymással. Hörögjetek csak, visítsatok, tudjuk, hogy ez csak színjáték, hiszen csak megélhetési leszbikusok vagytok.  

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(797) Főnixet játszó Drachma

Tibor bá’ online

Hiába na, ha Görögországról van szó, nehéz elszakadni a mitológiától. Ezért, ha Zeusz is úgy akarja, akkor a Drachma fel fog támadni hamvaiból. Hogy erőteljes ifjú lesz-e, vagy rozoga aggastyán, az még a jövő kérdése, ámbár én ez utóbbira adnám a voksomat. Az európai kultúra bölcsőjétől nem csak én nem tudok elszakadni, de a németek se, persze milliós számban, mert nyaranként a szennyezett német iparvárosokból milliók nyaralnak a napsütötte görög tengerpartokon. Nem csoda, hogy Görögország majd minden német szíve csücskében honol. A világ meg teli van érdekességekkel, csak meg kell őket látni. Ki hinné, hogy Európa motorja, Németország pont e szívcsücsök miatt hunyt szemet egy-két dolog felett, amikor a görögök kopogtattak az Euró kapuján. A németek pontosan tudták, hogy a görögökben dúl a mediterrán lazaság, talán éppen azért tetszett nekik, mert olyan nagyon nem németek. Azt is tudták, hogy a csatlakozási kritériumoknak még úgy sem felelnek meg, hogy az adatokkal csaltak. Szóval mindent tudtak, és mégis, puszta romantikából felvették őket. Attól perctől fogva a nagy görög kocka el volt vetve (ez persze a római kultúra része), mert Görögország német szemmel semmi más, mint egy hatalmas Augiász istállója, ahol Merkel asszonynak nem volt semmi kedve Héraklész szerepéhez. Aztán annak rendje és módja szerint a gyümölcs beérett, ami meg már Steinbeck.

Szóval eljött a pillanat, amikor a görögök közölték, hogy elfogyott a pénzük, amire a jó öreg nagynéni a bugyellárisába nyúlt. Aztán megint és megint. Erre a jó öreg nagynéni kezdett bepipúlni, főleg, mert a többi unokaöcs méltatlankodni kezdett az egyenlőtlen bánásmód miatt. Persze a nénikének azért helyén volt az esze, összeadott, szorzott és úgy találta, hogy a „kihúzás a szarból” fedőneves akció még mindig olcsóbb, mint bekapálás. De ugye fák nem nőnek az égig, és a végén a németek türelme is elfogyott, és itt tartunk ma. Az eseményeket mindenki tudja, mert teli van velük a média. A görögök nem akarnak fizetni, illetve nem hajlandók spórolni, hogy fizetni tudjanak, és egyszerűen fityiszt mutatnak a „befektetőknek” (hahaha, legnagyobb részük németországi bank), a rendelkezésükre álló Euróból még kb. 4 hétig tudják fizetni a „számlákat” aztán, agyő kis hadnagyom, agyő. Hogy mi lesz azután, azt senki se tudja. Hogy mi lesz közvetlenül előtte azt én sejtem. A nagynéni még egyszer (és nem biztos, hogy utoljára) belenyúl a bukszába, mert ő se tudja, hogy mi lenne, ha nem nyúlkálna. Úgy sejtem bekövetkezne az igazság pillanata. Egy senki által (na jó, csak kevesek által) el nem ismert kaotikus (mert rohadtul az) világgazdasági rendszer százmillió szereplője valahogy reagál, és ezeknek az eredője igazi unikum lesz. Olyan unikum, ami az összes geddonista szájában össze fogja futtatni nyálat. Rajta fiúk, fenjétek rá a fogaitokat! Mindjárt kezdődik a tűzijáték. Utolsó figyelmeztetés: Ha sok forint van a zsebedben, nem biztos, hogy örülni fogsz neki.  Jut eszembe, most piszok olcsó az arany.   

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

Túléléssel kapcsolatos irodalom

T Ú L É L É S I   I R O D A L O M

Még karácsony előtt indult egy „előfizetéses akció” aminek keretein belül fontos túlélési információkat küldtem szét, amelyek nagy része amerikai anyag fordítása volt. Mivel azóta új olvasók érkeztek, ezért megismétlem a témákat: 1.) Élelmiszertárolás, 2.) Víztisztítás, 3.) Bosznia tapasztalat, 4.) Az összeomlás lehetséges előjelei, 5.) Kairói tapasztalat, 6.) A másik oldalról nézve (a fosztogató szemszögéből), 7.) Élelmiszerhalmozás, 8.) A társadalmi összeomlás öt fokozata, 9. Huszonöt túlélési téma. Valamint kisebb jelentőségű magyar anyagok.

Ezek voltak azok, amikre majd mindenki gondol, legfeljebb nem ismeri részletesen, és ezeket lehet felcsipegetni az Internetről is. Ezzel azonban még nem gondoltál mindenre. Éppen ezért elindítom az előfizetés második szakaszát a következő életet menthető témákkal:

1.) A helyes táplálkozás szűkös körülmények között. Eligazodás a fehérje/szénhidrát/zsírok útvesztőjében. Nyomelemek és vitaminok fontossága a divatos túlzások nélkül. A tápérték kalória számolása, stb.

2.) Időjárás előrejelzése egyetlen barométer segítségével, és egyéb tudnivalók.

3.) A radioaktív sugárzás: fajtái, veszélyessége, észlelése, mérése, kivédése direkt atomtámadás, és indirekt porhullás, és reaktor (Paks) összeomlás esetén. A sugárfertőzés tünetei, prognózisa, következményei felnőttekre és gyermekekre (nem azonos).

4.) Meglett- és időskorban fellépő vagy felléphető betegségek elkerülése, észlelése, megelőzése (húzzuk, ameddig húzhatjuk), kezelése orvos hiánya esetén. A bespájzolandó gyógyszerek jegyzéke, alkalmazása. – - – Ez utóbbival kapcsolatban tudnotok kell, hogy a magas vérnyomás, időskori cukorbetegség gyakorlatilag garantált az egyéni szerencsének megfelelően 40-től felfele. Mindkettő lassú gyilkos, egészen biztos nem elkerülhetők, de a bekövetkezés esélye csökkenthető, és ha már elkapott, akkor kezelhető olyan szinten, hogy ne ez vigyen a sírba.  

5.) Lakások, csládi házak biztonságtechnikájának eszközei és metódusa.

6.) A fizikai védekezés eszközei és módja.

Akik úgy gondolják, hogy ezekre és más hasznos ismeretekre szüksége lehet saját és családja érdekében, az jelezze felém E-mailben. evatibor/kukac/t-online.hu    

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(796) Fukushima egy ketyegő időzített bomba

Tibor bá’ online

Ahogy telik az idő, egyre jobban rájövünk, hogy már megint át lettünk verve. A mainstream médiában megjelenő cikkekből az jön le, hogy a Fukushima „baleset” majdnem olyan rossz, mint Csernobil volt. Miközben a valóság az, hogy sokszorosan rosszabb. A hivatalos japán jelentés pedig kihangsúlyozza, hogy „vannak még kihívások, de minden ellenőrzés alatt áll. A legrosszabbon már túl vagyunk.” Eközben a független szakemberek jelzik, hogy a japánok a tűzzel játszanak, mert az elhasznált fűtőelemeket még mindig a helyszínen tárolják, ami különösen a 4. Reaktornál kritikus, mert ott a halálos cézium-137 izotópból tízszer több található, mint amennyit Csernobil kilövellt a levegőbe. A tény szőnyeg alá söprésének oka az, hogy hasonló tárolási körülmények ebben a pillanatban is léteznek az USA területén, amelyek biztonságosságát nem kívánják megkérdőjelezni.

Ezzel a témával nem olyan nagyon rég foglalkoztam. Azóta több forrásból is vissza lettek igazolva a témák. A puszta adatok: Közvetlenül a cunami előtt a 4. Reaktor tározóját csordultig feltöltötték kimerült fűtőelemekkel, amelyek egy része egészen friss volt. Ez azért fontos megjegyzés, mert minél öregebb egy elhasznált fűtőelem annál kevésbé radioaktív, és minél frissebb, annál erősebben radioaktív. Ebből következik, hogy bár a cunami pillanatában a 4. Reaktor nem működött, mégis a pihentető medencéje komoly gondot okoz, ahol több fűtőelem található, mint az összes többi helyen együttvéve. Ráadásul a medence felett a szabad ég van, mert a tető lerepült.

A 4. reaktor blokk műhold felvétele 

A robbanástól maga az épület olyan mértékben rongálódott meg, hogy egy 7,5 erősségű földrengést egészen biztos nem bírna ki. Már pedig, ha a medence fala megrepedne, és a víz eltávozna, akkor az állandó hűtést igénylő födőelemek begyulladnának. Ha pedig begyulladnak, akkor nincs isten az égben, aki el tudná oltani, mert a ráöntött víz csak olaj lenne a tűzre. Az égési folyamat a vizet felbontaná és a benne lévő oxigént felhasználná. Egyetlen egy dolog történhet, az egész fűtőelem elég, miközben az összes radioaktív anyag felszáll az atmoszférába, ahonnan szétszóródna az egész északi féltekén. Arnie Gundersen, a Fairewinds főmérnöke szerint (ma a világon elismert, leghíresebb, független szakember) ha ez bekövetkezik, akkor a 350 km-re lévő Tokiót evakuálni kell. Ez a minimum, mert több cézium kerülne a levegőbe, mint amennyi eddig került a mai napig az 1950-ben kezdődő kísérleti robbantások óta, beleértve az összes atomkatasztrófát is. A céziumról pedig csak annyit, hogy a felezési ideje 30 év, tehát kb. 300 év kell ahhoz, hogy a cézium veszély elmúljon. Különben a cézium úgy viselkedik, mint a kálium, ezért a szervezetbe jutva az izmokba kerül, beleértve a szívizmokat is, ahol hihetetlen rombolást végez.

A vészhelyzet tehát komoly, a japán kormány ennek ellenére csigalassúsággal intézkedik. Ha nem lenne földrengés veszély, akkor a fűtőelemek eltávolításának jelenlegi tempója elfogadható lenne. De mivel nagyon komoly földrengésveszély van, gyorsan kellene cselekedni. Ennek ellenére a japán kormány csak most, az esemény után több mint egy évvel állt elő azzal, hogy építsenek a 4. Reaktor épülete köré egy védőfalat, amit a lehető leggyorsabban már rég meg kellett volna tenni, illetve a 4. Egység medence épületét

A fűtőelemmedence képe – bal oldali betét Arnie Gundersen portréja

(ami a fényképen is látható módon romokban „hever”) meg kellene erősíteni. Amit eddig tettek az kövek és homokzsákok felhalmozása 4. Reaktor (megmaradt) épülete körül, azzal a céllal, hogy az majd felfog egy esetleges újabb cunamit. A mérnökök szerint ez a fusizás nyilvánvalóan alkalmatlan arra, amire szánják.

Végül is, mi az, ami abszurd? Olyan vészhelyzetet tartanak fenn, most már több mint egy éve, aminek lényege, hogy egy 7,5 nagyságot meghaladó földrengésen múlik az emberiség léte. A megfelelő óvintézkedéseket már rég megtehették volna, de semmi érdemleges nem történt. A japán (és amerikai) politikusok vagy emberellenes örültek, vagy (és ez a valószínűbb) egyszerűen csak hülyék.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
___________________________________________________________

(795) Baby boom

Tibor bá’ online

A II. világháború befejezése után az európai színtérről hazatért amerikai katonák, a kiéhezett hímek, egy emberként, és heteken át estek neki hátrahagyott kedveseiknek. Mivel akkoriban még nem voltak fogamzásgátló tabletták, és a félig-meddig mechanikus eszközök se voltak elterjedve, bőséges gyermekáldás következett be egy éven belül. Na, ehhez még plusz hozzájött, hogy akik konkrétan akartak gyereket, azok is vártak a háború végéig. Így esett, hogy 1946-ban (és a következő években) hihetetlen mennyiségű gyerek született az USA-ban.  

Magyarországon némileg más volt a helyzet. A háború után itthon is nőtt némileg a gyermekvállalási kedv, de ezen messze túltett Ratkó Anna népjóléti, majd egészségügyi miniszter asszony (1949-1953) szolgálati évei alatt tilos volt az abortusz, plusz bevezették a gyerektelenségi adót (kíváncsi vagyok ez mikor fog Matolcsynak eszébe jutni). Erre még ráraktak egy lapáttal az olyan   jelmondatokkal, mint „Leánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség.” Ez az állapot 1956 nyaráig tartott. Én személy szerint találkoztam a Bernát pusztai rabgazdaságban olyan nőgyógyásszal, aki tíz évet kapott egyetlen kaparásért. Persze nem ülte mind le, mert Nagy Imrétől amnesztiát kapott, de a rendszer kegyetlenségét jól tükrözi. Az csak természetes, hogy a csecsemők száma megugrott. Ezek a Ratkó-gyerekek, akik ma már 55-60 körüliek. Természetesen kb. 25-30 évvel később, amikor a Ratkó-gyerekek maguk is reprodukáló korba értek, a csecsemő születések száma megint megugrott. Ezek lettek a Ratkó-unokák.

Ennyit a múltról. A jelenben viszont évről évre egyre kevesebb gyerek születik, sokkal kevesebb, mint ami szükséges lenne a népesség számának a fenntartásához. Nem csoda. A gyermekvállalásnak meg vannak az előfeltételei. Ha a feltételek hiányoznak, akkor csak a legprimitívebb rétegek vállalnak gyereket, amit nem is lehet „vállalásnak” nevezni, mert valójában „csak úgy jön nekik.” Ami nagyon nem kívánatos. Ezt egyetlen kormány se hagyta szó nélkül, és iparkodtak oda hatni, hogy ez megváltozzon, de sajnos a létbiztonság hiányát semmiféle rendelettel, trükkel nem lehet helyettesíteni. Orbán csodás, „igazi magyar” kormánya természetesen ebben is jeleskedni akar, de eszük ágában sincs figyelembe venni a tényeket. Miért is akarnák, amikor szövegeléssel eddig még mindent elértek. A lelkes tömegek minden Orbán trükköt megzabálnak, mint kacsák a nokedlit. Most tehát visszamutatva a múltba, több csecsemőt akarnak, de Ratkó Annát nem vehetik elő, mert ő aztán tényleg kommunista volt a javából. Maradnak az amerikaiak, ahol ezt úgy hívják, hogy „baby boom”. Hogy a boom magyarul nem jelent semmit, az őket nem érdekli. Aztán meg a magyar már csak olyan, hogy ami amerikai az követendő. Orbán pedig úgy gondolja, hogy ezt a trükköt is bevehetik ott lent az utcán, ahonnan a parlament alig látszik. Csak azt nem értem, ha pillanatnyilag 400.000 kisiskolás éhezik, akkor talán nem a szülések számára kellene koncentrálni, hanem a már meglévő gyermekeket kellene etetni, nem pedig az éhező gyerekek számát növelni.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(794) Gondolkozzunk!

Tibor bá’ online

Ha te egyike vagy azoknak, akik nagy reményt fűznek a Jobbik befutásához, akkor gondolkozz el a következőkön: A francia elnökválasztásokon az elmúlt vasárnap (május 6.) Hollande szocialista elnök jelölt közel 52 százalékos, viszonylag szoros, győzelmet aratott a kicsivel több, mint 48 százalékos Sárközy felett. A „szocialista” Hollande győzelmét kifejezetten annak köszönhette, hogy egyértelműen megszorítás ellenes programot hirdetett. A mainstream média még azt is bedobta, hogy Merkel asszony be van szarva Sárközy vereségétől. Mi pedig benyaltuk a cocát. Ha se a görögök, se a franciák nem akarnak megszorítást, kvázi fizetni az adósságukat, akkor ránk is felviríthat még a nap, mert ugye ekkora adóssággal és egy hülye, pazarló, analfabéta kormánnyal a hátunk mögött jövőnk aztán nincsen. Mivel már mindent kipróbáltunk, marad a Jobbik, még ha veszekednek is jó előre a még meg se szerzett koncon. De lássuk mi is történt kevesebb, mint egy hét alatt.

A nyertes Hollande még fel se esküdött, de máris érdekes megnyilvánulásai voltak, amikből most kicsípek egy-egy újsághírt.

1) „A megválasztott új francia köztársasági elnök, Francois Hollande az államháztartás nyári könyvvizsgálatának eredményét felhasználhatja kampányában hangoztatott nagylelkű ígéreteinek felhígítására, mert nem akarja vállalni a növekvő államadósságra adott financiális visszahatások kockázatát.”  – Ravaszul fogalmazott mondat, de nagyon is érthető.

2) „Elemzők szerint az elnök néhány kiadást el is törölhet, amennyiben a könyvvizsgálat meglepetéssel záródna, hogy a borotvaélen táncoló befektetőket megnyugtassa, akik meg vannak róla győződve, hogy az euró övezeten belül a németek által szorgalmazott megszorító program fő ellenállója maga Hollande lehet.” (Reuters: Hollande visszaszívhatja a ígéreteit)  

3) Sárközyre vereséget mérő Hollande megígérte, hogy újragondolja az EU notórius „fiskális paktumát” és a „növekedést elősegítő” témát helyezi előtérbe, hogy a megszorító intézkedéseket kiegyensúlyozza, ami az egész kontinenst recesszióba lökte. Most, a győzelem után, úgy néz ki, hogy visszakozik álláspontjából „a piac követelésének” kielégítése végett.”

4) Jean-Marc Ayrault, a francia parlament szocialista frakcióvezetőjét idézve: „Felmérjük a realitást és egyensúlyba hozzuk a növekedési célt és az adósság csökkentés lehetőségét.” – Na, álljon meg a menet! A növekedéshez az államnak költekezni kell, miközben az adósság csökkentéséhez viszont nem szabad költekezni. A kettő együtt nem lehetséges. És mi az, hogy csökkenteni kell az adósságot? Hollande nem azt ígérte, hogy csökkenti a megszorításokat? Adóság csökkentés mellet nem lehet megszorításokat is visszavonni. Hollande minden jel szerint követi Sárközyt és azt nézi, milyen szociális juttatást lehetne csökkenteni. És ugye a „befektetők” semminek se örülnek jobban, mint amikor kiveszik az idősek szájából az ételt. Ezt Sárközy elkezdte, Hollande folytatni fogja.

5) Talán ez a legszebb: „A francia elnök eltökélte, hogy javítani fogja a francia termékek versenyképességét.” Mikor versenyképes egy termék? Amikor a munkabérre fordított költség kevés. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy a francia munkások reáljövedelme a következő években csökkenni fog.

Lesz, aki felteszi a kérdést, és Hollande lenne a francia szocialisták első embere? Ne legyünk naivak, a világ proletárjainak nem sikerült egyesülni, de a világ plutokratáinak igen. Világjelenség, hogy a helyi politikusok a plutokraták szivarzsebeiben csücsülnek. A Jobbik politikusai is ott fognak csücsülni. Ne nagyon lepődj meg, ha majd 2014 után rádöbbensz, hogy Tibor bá’-nak (megint) igaza volt.    

____________________________________________________________
____________________________________________________________
_______________________________________________________

(793) Beetetés

Tibor bá’ online

Az esti híreket Évával együtt nézzük egymás után két adón is (a vélt kiegyensúlyozás végett). Ez már rítus, de van értelme: egyfelől egy óra „családi élet” (bármit is jelentsen), másfelől szükséges nyomkövetés abban az országban, amelynek népével együtt sírok-nevetek. Persze amit hallok (és látok), annak jó részed abszurd, de már lepereg rólam. Például a néhány napos – nevetséges – bejelentés az Al-Kaidával kapcsolatban. Ami meglepő volt, hogy fényképekkel mellékelve, még a Petőfi Népében is megjelent, amely újságról legfeljebb Kecskemét környékén hallottak, de semmi kétség, hozzátartozik a mainstream-hez. Persze már rég elfelejtettem volna, ha ma nem olvasok egy publicisztikát Stephen Lendman tollából „Még egy hamis zászló” cím alatt. Ugyanis kiderült, hogy a helyi média ezt a nevetséges hírt pontosan és tökéletesen átvette az eredeti marhaságaival együtt a sok ezer hírből álló választék közül. Pont ezt! Akkor most a hírek (közvetlen fordításban):

Május 7. AP szalagcím: „A CIA egy újabb al-Kaida alsónadrágos bombamerényletet hiúsított meg. – CIA ügynökök az al-Kaida jemeni egységének merénylettervét leplezték le. A robbanószerkezetet egy Amerikába tartó utasszállító gépre vitték volna fel Oszama bin Laden meggyilkolásának egyéves évfordulója alkalmából. A robbanószerkezetnél egy teljesen új típusú, rafinált megoldást alkalmaztak.”   

Most pedig a NÉPSZABADSÁG május 8. (egy nappal későbbi) híre: „Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) és külföldi partnerszervezetei egy újabb, az Egyesült Államokba tartó repülőgép elleni merényletkísérletet akadályoztak meg Oszama bin Laden megölésének évfordulóján – közölte hétfőn az amerikai sajtó, amit később az amerikai belbiztonsági minisztérium is megerősített.”

Van azonban egy apró bökkenő. A „nemzetközi terrorizmus” miatt az amerikai biztonsági intézkedések már paranoia jellegűek. Akkor pedig hogy a fenébe lehetne felvinni robbanószerkezetet a repülőkre? Na, ezt a problémát kell megoldani. Semmi gond, ezért vannak a PR szakemberek.

Megint az AP (Associated Press): „A korábbi kísérletnek megfelelően ez is egy alsónadrágba szerelhető, fémmentes, a korábbinál sokkal rafináltabb megoldással összeállított szerkezet volt.”

Megint a NÉPSZABADSÁG: „A pokolgépet – amely nem tartalmaz fém alkatrészt – most vizsgálják, hogy a reptéri testszkennerek észlelték volna-e az alsóneműbe rejtett bombát.”

Nincs értelme, hogy az egész „tudósítást” végignézzük, higgyétek el nekem, hogy a NÉPSZABADSÁG cikke gyakorlatilag az AP hír pontos fordítása. Tudjátok jól, hogy nem vagyok Orbán-hívő, de abban van igazság, hogy míg korábban a Tass-t volt a magyar sajtó világítótornya, most ezt átváltott például az Associated Press-re. A magyar meanstream média szó nélkül átveszi az összes manipulációs hírt, beetetnek minket is. Az al-Kaida egy hajdan volt cserkészcsapat, akiknek a nevében a CIA robbantott néhányat. Oszama bin Laden egy gazdag arab öregúr főhadiszállás helyett egy csendes családi házban tengette életét néhány feleségével és mosolyogva barangolt a világhálón, azt kutatva, hogy miket követnek el az amerikaiak az ő nevében. Nem koordinált, nem osztott parancsokat, örül, hogy lyuk van a seggén. A forrongó arabok itt is, ott is kitermelik helyi ad hoc vezetőiket, akik nevét sose fogjuk megtanulni, mert előbb Oszama bin Laden nevét el kellene felejteni. Olyan ez, mint Che Guevara bolíviai felkelő, akinek neve és híre úgy terjedt mint Jézus Krisztusé Lázár „feltámasztása” után. A tömegek megtanulják a nevet, a manipulátorok pedig megtöltik a nevet tartalommal. Ami valójában történik az a tömegek beetetése, hogy hatalmas veszély fenyegeti a művelt nyugatot (ami alatt a fogyasztói társadalmat kell érteni), aminek elhárítása érdekében, SAJNOS, ideiglenesen fel kell függeszteni az emberi szabadság jogokat. Jaj. Anyám! Ezt az „ideiglenes” szót már valahonnan ismerem. Hogyan is tartózkodtak itt a szovjet csapatok?     

___________________________________________________________
___________________________________________________________
___________________________________________________________

(792) Langmár Gergely vendégposztja

Önellátás a Kárpát-medencében – villamos energia napelemmel

Az önellátás egyik oldala az energetikai függetlenség, amihez a napelemes áramellátás egy jó lépés lehet. Egy somogyi tanyán 6. éve használok egy napelemes energiaellátó rendszert, úgynevezett „sziget” üzemben, ami azt jelenti, hogy a villamos energia kizárólag napenergiából származik. Nincs, és egyébként nem is volt a környéken elektromos hálózat. Az eddig felgyülemlett tapasztalataimat szeretném megosztani mindazokkal, akik a hálózatoktól való elszakadás rögös útjára lépnének.

Kezdésnek vegyünk át néhány alapfogalmat! Milyen részekből áll, és hogyan működik egy napelemes rendszer?

A napelem: A napelem alakítja át a Napból érkező fényt villamos energiává. A ma legelterjedtebben használatos csoportosítás, a felhasznált félvezetők szerkezete és hatásfoka szerint beszélhetünk, monokristályos, 14-18%; polykristályos, 12-15%-os és vékonyrétegű, 5-8%-os napelemekről. A piacon bőséges méret és teljesítmény választékban, és rendkívül nagy árkülönbségekkel lehet napelemeket kapni. Mivel tudjuk, hogy a nap nem mindig akkor süt a legjobban, amikor nekünk a villamos energiára szükségünk lenne, valahogy tárolni kell az energiát, hogy rossz időben, este is használhassuk eszközeinket. Itt szeretném megjegyezni, hogy a napelemes rendszer használata sokkal tudatosabb hozzáállást kíván, mint amikor mindig, és mindenhol rendelkezésre áll az elektromos áram, a villanyórán keresztül.

Akkumulátor: Tehát a napelem által termelt áramot akkumulátorokban tároljuk, ehhez még szükséges egy töltésvezérlő berendezés is, amely a telepeket védi a túltöltéstől. Később szó lesz arról, hogy hogyan lehet a töltésvezérlőt elhagyni a rendszerből. Sok lelkes ember ilyenkor mindenféle jobb-rosszabb állapotú, olcsón beszerezhetőnek gondolt autó akkumulátort szeretne használni – mindjárt leszögezném, hogy ez nem járható út. Az autó akkumulátor nem olyan üzemmódra lett tervezve, mint ahogy egy napelemes rendszerben használjuk. Azt, hogy milyen és mekkora telepet kell beállítanunk, azt a tervezésnél kell meghatározni.

Inverter: Azaz áramátalakító, amely az akkumulátorokban tárolt egyenfeszültséget alakítja át az ismert hálózati áram feszültségére (230 V, 50 Hz). Egész kis rendszereknél, ha csak világítani, és kisebb eszközöket kell tölteni, pl. mobiltelefon, elhagyható az inverter, de mivel ezek az eszközök is széles teljesítmény, és ár tartományban kaphatók, érdemes betervezni. Az invertereknek is több fajtájuk van, az előállított váltófeszültség minőségében különböznek. Egy másik inverterféleség olyan felhasználónál használható, ahol van vezetékes áram, akkor ugyanis nem szükséges a napból érkező energiát akkumulátorban tárolni, mert lehetőség van az áram közüzemi hálózatba történő visszatáplálására. A visszatáplált energia mennyiségét mérik és időszakonként elszámolnak vele. Ez a lehetőség adott, de jelenleg az áramszolgáltatók, az állam, a minősítő intézetek, és az inverter gyártók huzakodását lehet látni. Az eredmény nem biztos, hogy a kisembernek fog kedvezni, az álláspontom szerint ez az út nem járható, főleg ha tényleg le szeretnénk szakadni a hálózatokról.

Fogyasztók: A fentiek a napelemes rendszer fő részei, de beszélni kell a különböző fogyasztókról, elektromos eszközökről, mert egy napelemes rendszerben nem úgy használjuk a fogyasztókat, mint azt a kényelmes hálózati áramnál megszoktuk. Első ilyen különbség mindjárt a világítás. Napelemes rendszernél szinte kizárólag LED-es világító eszközöket javaslok használni, elsősorban a nagyon kedvező hatásfok, kis méret, és hosszú élettartam miatt, valamint azért, mert a LED-eket közvetlenül az akkumulátorra, mint áramforrásra, köthetjük, így a világításhoz nem kell inverterteljesítmény. (Megjegyzem: igen drága teljesítményt beépíteni.) A mostanában erőszakosan ránk tukmált, ún. kompakt fénycsöveket, „energiatakarékos” égőket egyszerűen el kell felejteni, mint túlhaladott, drága és jelentősen környezetszennyező eszközöket.

A napelemes rendszer méretezése: A szükséges méret kiszámításához a villanyszámlánk adja a kiindulást, mégpedig úgy, hogy összeszámoljuk: mennyi kilowattórát fogyasztunk el egy év alatt? A másik fontos tudnivaló, hogy vajon menynyit fog termelni a rendszerünk? Ez sok mindentől függ. Függ a napelemek teljesítményétől, a tájolásuktól, dőlésszögüktől és nem utolsó sorban a napsütéstől. Mennyit termelhet például egy 1KW-os napelem rendszer egy évben Magyarországon, ahol a napsütéses órák száma 2000-2200 óra körül van? Januárban átlag 60 napsütéses óra, míg júniusban akár 300 óra is lehet. Számoljunk egy 60%-os korrekciós tényezővel (ami egy sok változó figyelembe vételével kapott, gyakorlati tapasztalatok által igazolt szám), mert a napelem teljesítménye derékszögben beeső, 1000W/m2 energiatartalmú napsütésre! Így körülbelül 2000 × 0,6 = 1200 órán át termel a napelem rendszerünk, ami 1 KW-os rendszernél 1200 kWh megtermelt energiamennyiséget jelent egy évben. Egy 2 kW teljesítményű napelem rendszer értelemszerűen a fenti dupláját, azaz 2400 kWh teljesítményt termel ugyanolyan körülmények között, egy 3 kW-os 3600 kWh-t, és így tovább. Ezt az adatot a villanyszámlánkkal összevetve megtudjuk, hány kW teljesítményű napelem rendszer esetén mondhatunk búcsút a villanyszámláknak.

Összegezve: Egy átlagos, éves lakossági fogyasztás 2500 kWh körüli, melyet 15-20 négyzetméter felületű napelemtábla már fedezni tud. Ennek bekerülési költsége 2,3 millió forint, de jó esetben pályázat is igénybe vehető hozzá, mellyel akár a beruházás 30-35%-a is megspórolható. Ez így jelentős összegnek mondható – ha a szokásos módon számolnánk ki, hogy mennyi idő alatt térülne meg egy ilyen beruházás, nem túl biztató érték jönne ki. Az ilyen számításoknál nem szokták figyelembe venni az áram árának hosszú távú alakulását, ami biztos, hogy meredeken növekvő tendenciát mutat, valamint az üzembiztonságot hálózati, erő művi, ill. időjárási okok miatt. Ha mindezeket komolyan mérlegeljük, akkor már egész másként súlyozhatók azok a tényezők, amelyeket egy egyszerű pénzügyi megtérülésnél nem szokás figyelembe venni. A teljes bekerülési összeget jelentősen csökkenthetjük, ha csak átnézzük az elektromos fogyasztóinkat, hogy mit lehet elhagyni (pl. TV), mit lehet ésszerűbben használni (pl. stand by eszközök), mit lehet lecserélni jobb hatásfokú eszközre (pl. LED-es világításra). Mindezt persze napelemes rendszer nélkül is érdemes megtenni. Ha már optimalizáltuk a fogyasztókat, tudatosabban használjuk az energiát akkor lehet kiszámolni, hogy tényleg mekkora teljesítményű rendszerre lehet szükségünk. Az eddigi tapasztalataim alapján egy rendszer kapacitását még jobban ki lehet használni, ha bizonyos fogyasztók egyidejű működését kizárjuk! A kényelmes hálózati áram mellet észre sem vesszük, ha egyszerre megy a hűtőgép a mosógép, mindenhol ég a villany, megy a tv és a gyerekek számítógépeznek. Ez napelemmel és napelem nélkül is fenntarthatatlan! A különböző fogyasztók közötti ésszerű terhelés elosztással, sorrendi vezérléssel jelentősen csökkenthetjük a rendszer költségeit. Tovább csökkenhetnek a költségek, ha saját, és/vagy közösségi-kalákás formában, többen összeszövetkezve állunk neki egy ilyen akciónak. Szintén az eddigi tapasztalataim közé tartozik, hogy egy ilyen napelemes rendszert feltétlenül ki kell egészíteni egy szélgenerátorral, nem csak azért, mert ha nem süt a nap még mindig fújhat a szél (bár erre is volt ellenkező példa 2007-2008 telén), hanem azért is, mert a szélgenerátoros energia előállítása fajlagosan kb. a fele a napelemesnek. A saját, és/vagy közösségi kivitelezés itt is sokat segíthet. A pályázati lehetőségekről annyit, hogy szerintem erről csak úgy érdemes beszélni, ha többen összeállva indítanak egy „projektet”, de ha már többen vannak, akkor úgyis mindent meg tudnak csinálni, amit projektcég csinálna meg, jó pénzért. Remélem, sikerült néhány kérdésre válaszolnom, esetleges tévhiteket eloszlatnom, és persze kedvet csinálnom, hogy soha többé ne kelljen sárga csekken fizetni a villanyért! Én 2004 augusztusban fizettem utoljára villanyszámlát! Azok számára, akik eldöntötték, hogy elindulnak ezen az érdekes, nem könnyű, ezért nem unalmas úton, szívesen állok rendelkezésére tanácsadással, esetleg közreműködéssel a tervezésben és a megvalósításban egyaránt.

Langmár Gergely:

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(791) 70 felett legyen kötelező a halál?

Tibor bá’ online

A ház harmadik emeletéről, ahol a 60-as években laktam egy idős nő levetette magát az udvarra, hagyott hátra egy cetlit az éjjeliszekrényén: „Nem éri meg tovább élnem.” Összeroncsolt teste nem volt egy szép látvány, létezik ennél szebb halál is, de mit érdekli ez őt, hiszen többé már nem nézhet a tükörbe. Különben intézhette volna szebben is. Mondjuk, vesz egy forró fürdőt, lenyel egy tubusnyi valériánt, iszik utánna egy habos kakaót egy szép fejlett sarokházzal, elvégre kit érdekel már a cukor, és másnap nem ébred fel. De a hölgyet nyilván nem érdekelte az a világ, amit maga mögött készült hagyni. Ezt csak azért írom, mert úgy tűnik, hogy aki meg akar halni, az talál rá módot, és nem kér hozzá engedélyt. Csak azért mert mivel Hollandiát nem nagyon sújtja a gazdasági válság, találnak maguknak témát, legalább is erre utal ez a szalagcím:

Vagyis:

Hollandia javasolja, hogy legyen joga a 70 felettieknek meghalni, ha úgy érzik, hogy számukra az élet befejeződött.

Nem szeretném, ha félreértenétek ezt a bejegyzést, és nem akarok kapni olyan választ, hogy savanyú a szőlő, de gyerekkoromban minden vágyam az volt, hogy felnőtt lehessek. [a mai gyerekek nem akar felnőni, mert gyereknek lenni kurva jó] Ugyanis, nagyon jó dolog volt felnőttnek lenni. Tisztelni kellet őket, udvariasnak kellett lenni velük, át kellett nekik adni a helyet, nem lehetett belebeszélni a mondataikba, engedelmeskedni kellett nekik (még idegeneknek is), és akkor is igazuk volt, amikor nem volt igazuk. Édesanyámmal ültünk a villamoson, felszállt egy néni, amire az édesanyám szólt, hogy adjam át a helyem. Amikor leszálltunk a villamosról egy kicsit méltatlankodtam, de édesanyám azzal vigasztalt meg, hogy ha majd én is idős leszek, akkor milyen jól fog nekem esni mindaz a figyelmesség, amit most mi az idősek felé tanúsítunk. Aztán eltelt egy-két évtized és a dolgok kezdtek megváltozni, beindult a gyerekkultusz, persze csak akkor, amikor én már nem voltam gyerek. Engem a tanító bácsi még felpofozhatott, az én gyerekeimet már nem. Aztán jött a rendszerváltás, ami végleg betette az ajtót. 22-24 éveseket ültettek be a vezérigazgatói székbe [én például Vitézi Dávidtól kiborulok, csak a hülye nem látja, hogy háromig se tud számolni, legfeljebb 3 milliárdig], a tapasztalt idősebbeket pedig kitették az utcára. Aki elmúlt 40, az már nem is számít. Feje tetejére állt a világ. Most egy Mesterházy Attila nevű, tapasztalatlan ifjonccal akarják a „baloldalon” helyrepofozni 8 év hülyeségüket. De ez semmi, meg kell nézni az LMP és a jobbik sorait! Tombol az ifjúság kultusz, amihez az ifjak lelkesen tapsolnak. Szemlélem a TV riporternőit, milyen magabiztosan néznek velem szembe és nem veszik észre azt, amit én már tudok, hogy 10 évvel korábbi elődjeik már megindultak a kikopás lejtőjén, és nekik is ez lesz a sorsuk. Az emberi élet gyorsan múlik. A ma még ropogós pipiből néhány év alatt löttyedt „érett nő lesz”. Aki kitalálta a „fiatalság kultuszt” már maga se fiatal, és éppen ez benne a tragédia, de egyben az élet egyetlen igazságossága. Az évek mindenkinek a feje felett egyformán múlnak. És akkor most ebben a tudatba nyúlhatnátok az egér után egy-két klikkelés végett, de képzeljétek el, szombaton belefutottam egy posztba, ami szerint hetven felett mindenkinek joga van meghalni, ha úgy kívánja. Ez így nagyon demokratikusnak hangzik „ha úgy kívánja”, csak nekem erről eszembe jut egy vicces mondás. „Tőlem a buzik, azt csinálhatnak, amit akarnak, csak ne tegyék kötelezővé.” Valahol itt van elásva a kutya. Egy „megnevezni nem kívánom” levelezőlistán egy 30 körüli férfi a következő megjegyzést tette rám: „Most már csak azt kellene kitalálni, hogy a nagyjából teljesen szenilis, agy-halott, temetők-üresek Tibi tatával mit kéne csinálni….”  Azt még elárulom, hogy az idézett pasinak bizonyítottan magas az IQ-ja. Nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy mi nyuggerek az utóbbi időben egy kicsit tovább élünk, mint kellene. Én például már minimum 10 évvel léptem túl az elvárhatóság határát. Először is már rég lehetett volna utánam örökölni, másodszor valakinek elveszem a helyét. Hol van az megírva, hogy 80 éves fejjel honlapot tartsak fenn. Már rég ki kellet volna tolni az Óbudai temetőbe egy kimustrált tolókocsin. A srác mentségére legyen mondva, nézetével nincs egyedül. Hír: A világon elsőnek, Hollandia fontolóra veszi a 70 felettiek öngyilkosságba segítésének legális lehetőségét. Ugyanis a hollandok szerint, azon hetven felettieknek, akiknek egyszerűen elege van az életből, segíteni kell az öngyilkosság elkövetésében. A segítséget nem orvosok adnák (hipokráteszi eskü) hanem erre a célra kiképzett egészségügyi személyzet. A holland parlamentnek meg kell vitatni a témát, mert a „besegített öngyilkosság” hívei 112.500 aláírást gyűjtöttek össze egy hónap alatt (40.000 aláírás után kötelező a napirendre tűzés). Hollandiában az eutanázia 2002-óta meg van engedve a gyógyíthatatlan betegek esetében, amennyiben elviselhetetlen szenvedés áldozatai, amit két orvosnak is igazolni kell.

Most azonban a „besegített öngyilkosság” hívei egy méltóságteljes távozást kínálnak fel az élők sorából azoknak, akik elmúltak 70 évesek és egyszerűen nem kívánnak tovább élni. Ilyenek lehetnek például a megözvegyültek, vagy akik nem hajlandóak szembenézni az aggastyánkor kellemetlenségeivel, vagy akik maguk akarják megválasztani haláluk okát. A „besegítés” a halálos koktél kikeverését jelenti. Aki akar még olvasni a témáról: A licence to kill? Assisted suicide case relatives won’t be charged if they act out of compassion

Természetesen a tervek szerint gondoskodnának arról, hogy hirtelen felindulásból senki ne dönthessen a halál mellett, ami isten bizony csudára megnyugtató. De azért vannak józanabb hangok is, akik felvetik, mi van, ha a család lélektani nyomást gyakorol, például finom kis apró megjegyzésekkel. Az idősek különben is hajlamosak arra, hogy feleslegesnek érezzék magukat. Aztán hogyan akarják kiszűrni a lehetőség alapos kihasználását? – Teszik fel a kérdést a kritikusok?

Nekem viszont lenne még két ellenvetésem. 1) Apósom 25 hónappal ezelőtt távozott az élők sorából. Anyósomat rendkívüli módon megviselte. Nem találta a helyét, állandóan sírt, magába roskadt, elment az életkedve. Nem csoda, 61 év példás házasság állt a háta mögött. Alig voltunk képesek tartani benne a lelket. Magyaráztam neki, hogy az erős kötődés elviselhető fellazulásához körülbelül 2 év kell, annyit valahogy bírjon ki. Kibírta. Átszervezte az életét és korához képest élvezi azt. Hangosan hirdeti, hogy milyen jól érzi magát és még sokáig akar élni (1927-es). Ha neki lett volna lehetősége, akkor 2 évvel ezelőtt felhörpintette volna azt a bizonyos koktélt. 2) Nagyon kevés az a 70 feletti nő vagy férfi, aki nincs beágyazódva egy családba. Önkéntes halála kifejezetten önző cselekedett lenne. Mi lesz azokkal, akiket maga mögött hagy? Azoknak a lelkiismeretével? Esetlegesen kialakult bűntudatukkal? Szükségletükkel? Én például boldogan mentem, fel naponta a 95 éves apámhoz beszélgetni, panaszkodni és közösen emlékezni a múltra. Ha nekem életet adott, milyen morális alapon fosztott volna meg engem jelenlététől az utolsó 25 év alatt?    

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

Almási Csaba vendégposztja

Szélkerék készítés

Mint ennek a blognak olvasói, egészen biztos tisztában vagytok a küszöbön álló társadalmi és civilizációs válsággal. Ennek az egyik biztos velejárója lesz az elektromos áramszolgáltatás egyre bizonytalanabbá válása, és egy idő után pedig a teljes, és végleges megszűnése! Ehhez így, vagy úgy alkalmazkodnunk kell majd. Ez az alkalmazkodás két dolog tehet: vagy lemondunk az elektromosság használatáról, vagy magunk állítjuk elő. Én ez utóbbira szavazok, mert egy társadalmi összeomlás még a felkészülteket is óriási kihívások elé állítja,

Ezért ne nehezítsük meg a saját dolgunkat. A civilizáció és a kényelem egy pici darabját érdemes fenntartani magunknak. Jó, ha van világításunk (energiatakarékos, LED-es fényforrásokkal), elektromos kéziszerszámok, laptop, és esetleg hűtőgép is.

Tartós áramtermelésre csak a megújuló erőforrások jöhetnek számításba, mert az aggregátoros áramtermeléshez üzemanyagot csak korlátozottan tudunk raktározni. Napi pár óra áram előállításhoz egy évre vonatkozóan is több száz liter üzemanyagra lenne szükség. Éppen ezért az aggregátort csak akkor lenne szabad használni, amikor nagyobb teljesítményre van szükségünk, pl. ívhegesztésre.

A megújuló energiák áram termelésre a napelemet és a háztartási méretű szélkereket használhatunk. Éppen ezért ajánlatos ezek beszerzését, az anyagi lehetőségeihez mérten. Sajnos ezeknek az ára, a magyar átlagfizetéshez képest, igen magas. Ezen kívül a kereskedelemben kapható, gyári szélkerekek nem a magyar szélviszonyokra vannak tervezve. Ugyanis Magyarországon a leggyakoribb szelek 2-8 m/sec sebességűek. A gyári szélkerekek pedig 10-14 m/sec szélsebességnél adják le a névleges teljesítményt. Nálunk ilyen erős, tartós szél egy évben csak néhány alkalommal fordul elő.

Bármenyire is jók a napelemek és a gyári szélkerekek, van egy nagy hibájuk! Egy társadalmi összeomlás után ezek az eszközök nagyon nehezen javíthatóak, és egyáltalán nem reprodukálhatóak! A napelemekhez a félvezető szilícium lapka. A gyári szélkerekekhez az aerodinamikai kialakítású gyorsjárású lapátozás és az ehhez szükséges üvegszál, és a műgyanta, továbbá különlegesen erős ritkaföldfém (Neodímium) mágnesek nem lesznek beszerezhetőek.

A világon több könyv is megjelent már házi szélkeréképítés témában az utóbbi néhány évben.  Közös jellemzőjük hogy, mindegyik gyors járású lapátokat és, vagy többnyire Neodímium mágneses, légmagos generátort használ. Ezek elkészítése komolyabb műszaki felkészültséget igényel. Az általam ajánlott könyv – mivel nem mai darab (1987-es kiadás) – hatalmas előnye, hogy teljesen más koncepciót alkalmaz. A szerző: Peter Frieden, a neodímium mágneses generátor helyett egyszerű autó generátort alkalmaz, ami már most is fillérekért beszerezhető. A szélkerék egyszerű, a ház körül megtalálható anyagokból is jól elkészíthető. Akár hegesztés nélkül is! A szerző külön javasolja a vashulladékok felhasználását. A konstrukció műszaki emberek számára inkább kiindulási alap vagy mankó a saját gép elkészítéséhez. A lapátozás a gyengébb szeleket is jól hasznosító, lassú járású.  És könnyen módosíthatjuk, hozzáalakíthatjuk a helyi szélviszonyokhoz, és az autógenerátor teljesítményéhez. Az egész szerkezet könnyen és gyorsan javítható. Az elkészítése nem igényel komoly műszaki képzettséget, és egy átlagos, kéziszerszámokkal felszerelt kis otthoni műhelyben is meg lehet csinálni. A konstrukció különlegessége a generátor fordulatszám függő öngerjesztése, és a hagyományos feszültségszabályzó kiváltása, ami sok hibaforrást kiiktat.

A könyvben bemutatott szélkerék szándékosan „minimalista” konstrukció.  Az alapelveket betartva persze lehet és érdemes is „maxizni” ha van rá lehetőség. Pl.: burkolatkészítés, függőleges tengelyen csúszógyűrűs elektromos csatlakozás, stb. Ráadásul egy ilyen szélkerék az összeomlás után, komoly cserealap lehet. Illetve az építéséhez szükséges szaktudásnak, és tapasztalatnak is hatalmas értéke lesz! Éppen ezért mindenkinek javaslom a megépítését, akinek van rá lehetősége. Most még csak szórakozásból, vagy akár gyakorlás képen is.

Tibor bá’ hozzáfűzése: Valahányunk nevében köszönöm Almási Csabának, hogy vette a fáradtságot és megírta ezt a figyelemfelkeltő posztot, valamint önzetlen módon ismertette ezt a lehetőséget, és rendelkezésemre bocsátotta a könyv leszkenelt változatát azzal a céllal, hogy akinek szüksége van rá, az tőlem E-mailben lekérhesse. Az előfizetőknek (az egyszerűség miatt) kérés nélkül továbbítottam.    

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(790) A spanyol adosság nyomában

Tibor bá’ online

Alig telt el négy hónap, hogy az Európai Központi Bank (ECB) 1 billió  Eurós tőke injekcióval segítette meg az európai bankokat, az európai financiális rendszer újfent az összeomlás felé navigál.

Miután a görögöket az utolsó pillanatban visszahúzták a szakadék széléről, a financiális talajon viruló spekulánsok izgalma most Európa negyedik legnagyobb gazdaságára, Spanyolországra koncentrál, ahol éppen a múlt héten jelentették be a közel 25 (24,1) százalékos munkanélküliségi rátát. Ezt pedig a Standard and Poor’s hitelminősítő bejelentése előzte meg, akik természetesen leminősítették Spanyolországot, mert szerintük az ország még mélyebbre fog süllyedni a recesszióba. Máskülönben 7 hónap alatt ez volt a harmadik leminősítés. Az ok egyszerű, míg korábban 2012-re 0,3 százalékos növekedést helyeztek kilátásba, ez mára lecsökkent 1,5 százalékos visszaesésre. A spanyol külügyminiszter, Jose Manuel Garcia-Margallo szerint évvégéig a spanyol bankrendszernek 120 milliárd Euró „kisegítésre” lesz szüksége. Amihez – utalva az éppen divatos Titanic tragédiára – nem kis gúnnyal hozzátette, ha elsüllyed a hajó, az első osztályon utazók is a vízbe vesznek, célozva Németországra.  

Munkanélküliek regisztrálnak Spanyolhonban

A „befektetők” körében izgalom van elég. Spanyolország magával ránthatja egész Európát. A „spanyolnátha” átterjedhet Olaszországra, és míg a spanyol adósság 734 milliárd Euró, addig az olaszok ennek több mint duplájával, 1.700 milliárddal vannak a vörösben. Plusz a hitel leminősítés ott lóg még a franciák feje felett is.

A megelőző héten az IMF is megszólalt és meglehetősen kemény szavakkal mutatott rá, hogy a spanyolok financiális problémájának alapja az ingatlan buborék kipukkanása, amit megint csak a financiális szabályozatlanság tett lehetővé. Ezzel azonban a szomorú tények sora nem merült ki. Az Európai Központi Bank decemberi döntése, aminek nyomán az Euró-zóna gyengélkedő bankjai 1 billió Eurót kaptak kölcsön egy nevetséges 1 %-os kamatra, a likviditási gondok elhárítására. A séma azonban nem vált be, mert a bankok a vállalkozások finanszírozása helyett a könnyű profit érdekében államkötvényeket vásároltak. Ennek következtében a gyengélkedő bankok még inkább sírnak-nevetnek a kormányokkal, akik ugye, nyakig el vannak adósodva. Komolyan mondom ez most már rosszabb, mint a hajdan volt szocialista tervgazdaság. Az év első négy hónapjában a bajok újra felütik a fejüket. A bankok kölcsönvett pénze elfogyott, így nincs akik az államkötvényeket nagytételben felvásárolnák. Ez már érezteti hatását, mert a spanyol és olasz államkötvények kamata megemelkedett. A spanyol kötvények közelednek a kritikusnak mondott 6 százalékhoz, míg az olasz kötvények a januári 7 százalékról visszaléptek 5,63 százalékra.  

 A finanszírozási bizonytalanságot növeli a bevezetett megszorítások hatása, ami fogyasztás csökkenésével negatív visszacsatolást eredményez. Spanyolország tekintetéven az év első 3 hónapjában elvesztett 374.000 munkahely egyenes következménye az adóbefizetések igen jelentős visszaesése. Eközben a becslések szerint a spanyol bankok 316 milliárd Euró hitelt vettek fel a ECB-től, ami vagyonuk 11 százalékának felel meg, miközben 10 százalékot tekintik az elfogadható maximumnak. Ebből világosan kitűnik, ha a spanyol állam fizetésképtelen, akkor a spanyol bankok egyértelműen becsődölnek. Fellendülésre pedig semmi esély, mert az Eurozóna munkanélkülisége megérkezett a 11 % kapujához, amilyen magas még sose volt az Euró 1999-es bevezetése óta. Ebből Görögország 21,7 százalékkal veszi ki a részét. Nem csoda, hogy a német cégek szép csendben felkészülnek a Drachma visszatérésére. Ami, ha furcsán is hangzik, egy optimista világkép. Amerikai elemzők szerint az igazi kérdés, hogy csak az Euró omlik összes, vagy az Európai Közösség is.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(789) Szerencsére Putyin nem hülye

Tibor bá’ online

Április 26-án egy nemzetközi konferencián résztvevő NATO és US főtisztek előtt az orosz vezérkari főnök, Nikolai Makarov kijelentette, hogy ha Washington tovább folytatja Kelet Európai rakétaelhárításának kiépítését, Moszkvának nem lesz más választása, mint azok egyoldalú lerombolása. Dmitrij   Medvegyev, orosz elnök, a múlt évben ennél finomabban fogalmazott, de úgy tűnik, a frissen megválasztott Putyinnal nem lehet cicázni. Igaz, ami igaz, Oroszországot az USA támaszpontok körbevették, és nehéz nem arra gondolni, hogy ennek barátságtalan célja lehet.

Az orosz védelmi miniszter, Anatoli Serdiukov feltárta, hogy a témával kapcsolatos tárgyalások Washington és Moszkva között gyakorlatilag leálltak. Különben Moszkva nem fogadja el azt a washingtoni érvelést, miszerint a rakétaelhárítási rendszer kizárólag az iráni rakétafenyegetés ellen épül, mert véleményük szerint nullifikálja az orosz elrettentést. Éppen ezért azt javasolták, hogy az elhárító rendszert közösen építsék ki, amit Washington természetesen elutasított.

A konferencián a nyugati felszólalók kifogásolták Moszkva bizalmatlankodását. Amire Anatoli Antonov helyettes hadügyminiszter azt válaszolta, hogy a sok évtizeden át fennálló bizalmatlanságot nem lehet percek alatt eltűntetni, különben is „miért szólítanak minket fel, hogy hagyjunk fel a gyanakvással, nézzenek inkább a tükörbe.” Ezt Ellen Tauscher amerikai küldött azzal próbálta kivédeni, hogy egyikük se engedhet meg magának egy fegyverkezési versenyt. Különben is az orosz ICBM rakéták nem megsemmisíthetők.

Ahogy a dolgok állnak a szócsatát még jó ideig lehet folytatni, mert a NATO-USA rakétaelhárítási rendszer 2018-ig nem lesz kész. Közben, ami biztos, az biztos alapon az oroszok beüzemeltek egy nagy hatótávolságú radar állomást Kaliningrádban, közvetlenül a lengyel határhoz, ami az Európából és Észak Amerikából fellőtt rakétát észlelésére alkalmas. Ezt a Litvániába látogató John McCain szenátor nem hagyhatta szó nélkül: „Béke idején egy ilyen katonai létesítmény felállítása valójában agressziónak számít, és egyben bemutatja Vladimir Putyin paranoiáját.” Paranoia? Nem az oroszoknak van 460 katonai bázisa szerte a világban.     

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(788-sz) A magyar nők álma egy gazdag külföldi férj

Tibor bá’ szatirikus online

Ez az álom legkönnyebben a török és arab férfiak esetében jön be, de ha válogathatsz, akkor inkább arab, mert ott több a zsozsó. Nem akarom nagydobra verni, de egy ilyen vegyes házasságnak számtalan előnye van. Először is ezek a nyelvek megtanulhatatlanok. Így aztán, amikor a férjed éppen el akar cserélni egy tevére (némi ráfizetés mellett, mert egy jó karban lévő teve egy kicsit többet ér, mint egy szűzhártyamentes magyar nő), szóval, amikor lecserél egy tevére, neked fogalmad sincs, miről beszélnek. Ne izgatod fel magad, semmi se változik, csak a pasid, holnaptól ez láthat fátyol nélkül, más továbbra se. Látom, már kezded érzékelni az előnyöket. Ez természetesen nem minden. Előbb vagy utóbb megtanulod, hogy te valójában a mindenkori férjednek egy vagyontárgya vagy. Nem túl értékes vagyontárgya, mert végül is fogyóanyag vagy, de mégis csak az vagy. Úgy rendelkezik veled, mint mondjuk egy asztallal, csak egy kicsit másképp használ. De ezt is meg lehet szokni. Erről jut eszembe, az “apukám ma fáj a fejem” szövegről gyorsan le kell szokni, mert arrafelé az a szokás, hogy a nők seggét encián kékre verik az első zokszóra. Arról se nagyon lehet szó, hogy elválsz és viszed a lakást, jaj, miket beszélek, viszed a közös sátrat, meg a „közös szerzemény” felét. Első bejelentésed hallatán a környék hangos röhögő görcsbe rándulna. Második bejelentésed már nem vennék viccnek és simán megköveznének, olyan bibliai módon. Butikról, vagy divatáru üzletről szó se lehet. Maximum egy saját fekete lepel plusz fátyol, amiket sose kell kimosni, mert arrafelé ez nem szokás. Ezen kívül szükséged lesz némi földrajzi ismeretekre, mert naponta ötször térdelés közben be kell magad tájolni Mekka felé. Érdekes szokások társulnak a gyerekszüléshez is. Ha leánynak adsz életet, azt viszonylag gyorsan megbocsájtják. Ha fiúnak, akkor attól elbúcsúzhatsz. Nincs ebben semmi furcsa, elvégre egy vagyontárgy szaporulata természetszerűen a tulajdonosé. Minden esetre, ha elfogadsz tőlem néhány tanácsot, akkor felsorolnám őket. Tehát: Amikor a többi feleséggel megegyezel a házimunka felosztásáról, próbáld meg kisajátítani a mosogatást. Az arab férfiak alig hagynak maguk után csetrest. Ennek oka az, hogy evőeszköz helyett kézzel esznek és nem tányérból, hanem az asztalról, és szaporán büfögnek hozzá, amit neked is meg kell tanulni, mert étkezéskor a büfögés mellőzése modortalanságra vall, a vendégek távozása után addig lesz verve léccel a segged, amíg duplájára nem dagad. Indulás előtt gyakorold be a mezítláb mászkálást forró homokban, mert a tevegelő férjeket a felségek gyalog követik tisztes távolság betartásával. Legnagyobb ellenséged minden bizonnyal az anyósod lesz, aki a legmesszebbmenően gondoskodni fog arról, hogy a te életed egy fikarcnyival se legyen kellemesebb, mint az övé volt. Ha el tudod érni, hogy a csiklódat ne metssze ki, mindjárt a startnál, akkor már szerencsésnek érezheted magad. Ha induláskor arra gondolsz, legrosszabb esetben visszajössz Magyarországra, akkor ezt verd ki a fejedből. Esélyed se lesz rá. Ugyanis a frigy az útleveled elkobzásával kezdődik. Olyan trükk, hogy átlovagolsz egy másik pasira, elképzelhetetlen. A puszta gondolata is lefejezést von maga után. Igen, igen, a te fejedről van szó. Arra felé bevett szokás a csonkítás. Hogy a pasid Magyarországon tökéletes angol úriemberként viselkedik, az ne tévesszen meg, mert ez csak azt jelenti, hogy ragyogóan tudnak alkalmazkodni az adott körülményekhez, amit egyszáz százalékig tőled is meg fognak követelni. Aztán majd, ha két homokvihar közötti szünetben elfog a sírás, emlékezz, hogy én ezt előre megmondtam. Persze te most úgy véled, hogy ilyesmi veled nem történhet meg, az semmi más, mint a nők jól ismert alaptalan önbizalma, amiért születésük előtt háromszor álltak sorba, a helyett, hogy máshol tolakodtak volna.

A f@sz szavazat kiértékelése

Még nem volt 24 órája fenn a szavazás, és máris több szavazat érkezett, mint bármikor a múltban. A szex megmozgatja a fantáziátokat! Számítok rá, hogy nem csaltok, mert akkor magunkat informáljuk félre. Az eddigi eredmények szerint 13 cm alá mindössze 5%-ot kaptunk. Magasan viszi a pálmát a 13-15 cm-es intervallum, de a 15+ is kapott 35 %-ot. Sejtésem bevált, Diamond adata “pesszimista”, alábecsült. A humán átlag nem lehet 12,9 cm. Gedeon véleményét nem fogadom el, mert kétlem, hogy a “humán” csoportba a kaukázusiakon kívül mást is értenek (én legalább is nem). Tekintve, hogy a 15+ szavazásnak felhúzó hatása van, szerintem joggal állapítható meg a 15 cm-es átlag. Ez ugyan nincs tuúl messze a 12,9-től, de egy extra 2,1 cm adott esetben csodát tehet, főleg ha szép egyenes, amire Dorka volt oly előzékeny és rámutatott. Nosza fiúk! Fogszabályozás mellett lehet gondolni a f@sszabályozásra is. :D  

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(VM-122) A történelem ismétli önmagát (de csak ha odafigyelünk)

Tibor bá’ vissza a múltba online

Apámat az ötödik általánosnak megfelelő első gimnáziumi osztályából eltanácsolták, elment inasnak, aztán évekkel később felszabadult, és mint géplakatos nemzet engem. Így aztán igazi proli gyerekként nőttem fel egészen 9 éves koromig. Ekkor olyan történelmi idők jöttek, hogy apám nagykereskedő lett és egyszeribe a felső középosztályba ugrottunk átmenet nélkül. Felnőtteknél nem egy könnyű művelet, de gyerekeknek meg se kottyan. Igaz a „hozzám méltó” gyerektársaságban nem volt könnyű dolgom, de azért vettem az akadályokat. Aztán jött a Fordulat éve és mindenki egyformára lett szabva, de ez csak a jelenre vonatkozott, a múltbéli különbözőségek azért megmaradtak. Én viszont ott maradtam a középen, se nem munkás származás, se nem osztályidegen, hanem mi? Apám piszok gazdag lett, de csak rövid ideig, ennek ellenére már nem húzott a proletárokhoz, ami átragadt a gyerekeire is. Nem mintha én kritika nélkül bármit is átvettem volna a szüleimtől, de az állandó antikommunista szöveg az én ifjú tapasztalataim szerint ült, nagyon is valósnak bizonyult. Ennek az egyik tapasztalati megállapítása szerint a pártba belépők kifejezetten és kizárólagosan karrieristák, ráadásul csekély képességekkel bíró emberek, akik ezt a hiányosságukat párthűséggel kívánják pótolni (ismerős?). Ezzel azonban volt egy kis probléma, amikor kikerültem az első munkahelyemre, ahol fehérgalléros besorolásom volt, azt tapasztaltam, hogy a kékgallérosok között sokan ideológiai alapon, és nem anyagi érdekből álltak a kommunista párt mellé. El nem tudtam képzelni, miért? Ha valaki a párton keresztül kíván érvényesülni, az érthető, nem becsülendő, de érthető, érdek nélkül? Nyilvánvalóan meg vannak tévesztve, be vannak csapva. Egyszerűen nem lehet rá más magyarázatot találni.

Évek kellettek hozzá, hogy szélesebb látómezővel rendelkezzek, és jobban átlássam az emberi viszonyokat, kitaláltam, hogy azok, akik a Horthy rendszerben egyszerű munkások vagy földnélküli parasztok voltak, olyan fokú kizsákmányolásban, mellőzésben, figyelembe nem vételben volt részük, hogy nekik a Rákosi rezsim felüdülésnek számított, ráadásul Rákosinak mindent megbocsátottak azért, amit a volt uralkodó osztály tagjaival tett. Igaz, hogy csak nyomorgásra volt elég az előírt termelés 100 százalékos teljesítése, de hogy a volt urak Recsken követ törtek, száraz kenyeret és vizet kaptak, hogy ne haljanak éhen, és törhessék tovább a köveket, az mindenért kárpótolta őket.

Ez az ifjúkori tapasztalat most azért jutott eszembe, mert Orbán fel kívánja gyorsítani a társadalmi egyenlőtlenségek rabló-kapitalista kialakulását, egyértelműen a felső-középosztályt favorizálja, ahová most már az Orbán család is tartozik, nagyívben szarva a munkásosztályra, de még az alsó középosztályra is. Veszélyes játék! Lehet neki jól megfizetett, kvázi magánhadserege, de amikor a nép már csak a láncait veszítheti el, ahogy ezt a pártállami frazeológia hirdette, szörnyű és szokatlan dolgok tudnak történni. Emlékszem személyes élményemre, amikor a végsőkig kizsigerelt nép, szunnyadó dühét levezetve, a nagykörút fájára, spontán felakasztotta a tömegben felismert ávóst. De csak a vicc kedvéért, kutyafuttában fésüljük át a történelmet!

Julius Cézár: kiváló politikus és hadvezér, irgalmatlan jól tudott bánni az emberekkel (ismerős?), azután megölték, miért is? Mert a köztársaságból diktatúrát csinált, ezt látva Marcus Brutus (saját falkája, hehehe) és több szenátor összeesküdött, abban a reményben, hogy sikerül megmenteniük a köztársaságot (nem sikerült).

XVI. Lajos francia király alatt az ország hatalmas adósságot halmozott fel, elsősorban az amerikai gyarmathoz történő, ortodox ragaszkodása miatt (ismerős?). A pórnép éhezett. A király intézkedései félelmet keltettek a külvárosok éhező népében. Egy zömében külvárosi asszonyokból álló tömeg kenyeret követelve vonult Versailles-ba. Lajos látszólag engedett, azonban a tömeg nem oszlott fel, és éjjel betört a palotába. A testőrök védekeztek, de nem tudták megállítani a tömeget. A király és királyné kénytelen volt menekülni, de elfogták őket, majd később mindkettőt lefejezték.

Benito Mussolini: 1914 novemberében a nemzetközi munkáspártok nagy többségének támogatásával újságot alapított „Olaszország népe” címmel, amelynek segítségével különösebb szervezkedés nélkül a baloldali tábor vezéralakja lett. Hét évvel később, 1921-ben, 180 fokos fordulatot téve, a „fenyegető szocializmusra, és a rendfenntartó fasiszta szerepre” hivatkozva, belépett a Nemzeti Blokkba. (ismerős?) Egy évvel később erőszak nélkül, törvényes úton lett Olaszország miniszterelnöke (ismerős?). Mussolini betiltotta a „felforgató” ellenzéki szervezeteket és az „ellenséges” sajtót (ismerős?), bevezette a rendőri internálást, a meggyengített parlamenttel elfogadtatta, hogy rendeleti úton kormányozhasson. Ezzel az országgyűlés teljesen elvesztette a jelentőségét (ismerős?). A diktatúra végjátékaként a parlament 1928-ban feloszlatta önmagát. A parlamentáris rendszer felszámolása után új törvényeket hozott (ismerős?). Viszonylag hosszantartó népelnyomást követően a II. világháború végén olasz partizánok elfogták, fejbe lőtték, majd fejjel lefelé felakasztották – szeretőjével együtt.

Indira Gandhit: saját, jól megfizetett, hűségesnek hitt, testőrei gyilkolták le. Az ok? A szikh kisebbség elnyomása, amiért két szikh származású testőre ellene fordult. Rádzsiv Gandhit, Indira fiát, szintén legyilkolták, de ugyanígy járt Anwar El Sadat, Egyiptom nagyhatalmú első embere is, ez utóbbit igen látványosan, egy felvonulási parádé dísztribünjén. Mi a közös ezekben a gyilkosságokban? Hogy minegyiknek felduzzasztott, jól fizetett, testőrgárdája volt, ami ezek szerint nem életbiztosíték. Úgy tűnik, zsarnoknak lenni csak rövid ideig kifizetődő. — Orbán Viktor sajtófigyelő gárdájának ezt az írásomat kellene ezüsttálcán bevinni a főnökük íróasztalára „szigorúan titkos” felülbélyegzéssel, nehogy a sleppjének tagjai elolvassák, mert még meggondolhatják magukat.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(787) Gondolatok a hímvesszőről

Tibor bá’ online

Adatoknak akartam utánanézni a sok évvel ezelőtt olvasott Jared Diamond: A harmadik csimpánz című könyvében, ahol újfent „felfedeztem” a 3. Fejezetet az emberi szexualitásról. Két sematikus ábrán Diamond bemutatja az Embert összehasonlítva néhány emberszabású majommal. Kiderül néhány kevéssé ismert adatról, hogy szenzáció szaga van. Például, a női mell (fajlagosan) sokszoros a csimpánz, orángután és a gorilla emlőkhöz viszonyítva. Nem mintha több tejet adnának, hanem csak úgy. Hahaha, most jön az evolúció! A férfiak nem csak imádják a nagymellű nőket, de mindig is imádták, ezért preferálták, és működésbe jött a természetes szelekció. Ez rendben van, de az emberszabású hímek miért nem imádják? Erre Diamond se tud válaszolni.

Ha jól megnézed, akkor a fenti ábrából kiderül, hogy a többi főemlőshöz viszonyítva az Emberi hím hímvesszője messze a leghosszabb, a csimpánznak viszont hatalmas heréi vannak. Ezt megnyugvással vettem tudomásul, amíg ki nem derült, hogy ez az (átlagosan) leghosszabb mit is jelent, 12,7 centimétert. És az se nyugtatott meg, hogy a hatalmas gorillának mindössze 3,1 cm, az orangutáné 3,8 cm (csak tudnám, hogy mérték meg), a nagytökű csimpánznak se hosszabb 7,6 centinél. Ugyanis amiket eddig én láttam – természetesen pornó filmeken – azok 20 centi alatt egy se volt. Jó-jó, oda kiválogatják, de akkor is. Lehet, hogy ezek a beragadt seggű biológusok csak a sajátjukat mérik? Vagy esetleg egymástól veszik át a rossz adatokat? Minden lehetséges. A civilizációk összeomlásának nagymestere nem lenne elég alapos? Ezt nehéz lenne elhinni. Itt viszont nem álltak meg, összemérték a szeretkezés időtartamát is. Ez átlagosan embernél 4 perc, míg a gorilla 1 perc alatt végez. A gyorsasági rekordot pedig a csimpánzok viszik 15 másodperccel. Bennem felmerül a kérdés, 15 másodpercért érdemes egyáltalán elkezdeni?

Most ne feszegessük ennek a 127 milliméternek a plauzibilitását, mert elsősorban az arányokkal érdemes szórakozni. Mivel a jelek szerint a szaporodáshoz 31 mm is elégségesnek tűnik, felmerül a kérdés, miért van nekünk négyszer hosszabb? Az evolucionistáknak megvan rá a kész válaszuk. Természetes szelekció, a nők tízezer éveken át a hosszabb péniszt preferálták mamutölő férjük lába között. Ezt azonban a szexológusok gyorsan megfúrták. A nőket a férfi hímtest hossza hidegen hagyja, sokkal inkább érdekli őket a férfi hangja, lába és széles válla. Végre megoldódott a sok évtizedes rejtély, miért kerülnek el engem a nők feltűnően nagyívben? Mert keskeny a vállam.

És akkor térjünk rá a férfiak legizgalmasabb témájára, a 12,7 cm-re! Ugyanis, mi kifejlett pattanások helyett, a kényelmesen megcirógatható melleket preferáljuk, mert tesztoszteron által irányított agyunkban a minőség átmegy mennyiségbe és fordítva. Ne akarja nekem senki bebeszélni a női közömbösséget, hogy mindegy ha 7 vagy 17 centissel közelegnek hozzá.

Járjunk utána a dolognak! Szavazzunk (a hölgyek is) ne a sajátunkat mérjük le (ott úgyis mindenki csalna), hanem mi saját személyes tapasztalatunk, véleményünk, mi lehet az átlag? 13 cm alatt, 13-15 között, 15 felett. Ne hagyjuk, hogy a fejünk felett döntsenek!

Szavazás kiértékelés

Még nincs 24 órája fenn a szavazás, és máris több szavazat érkezett, mint bármikor a múltban. A szex megmozgatja a fantáziátokat! Számítok rá, hogy nem csaltok, mert akkor magunkat informáljuk félre. Az eddigi eredmények szerint 13 cm alá mindössze 5%-ot kaptunk. Magasan viszi a pálmát a 13-15 cm-es intervallum, de a 15+ is kapott 35 %-ot. Sejtésem bevált, Diamond adata “pesszimista”, alábecsült. A humán átlag nem lehet 12,9 cm. Gedeon véleményét nem fogadom el, mert kétlem, hogy a “humán” csoportba a kaukázusiakon kívül mást is értenek (én legalább is nem). Tekintve, hogy a 15+ szavazásnak felhúzó hatása van, szerintem joggal állapítható meg a 15 cm-es átlag. Ez ugyan nincs tuúl messze a 12,9-től, de egy extra 2,1 cm adott esetben csodát tehet, főleg ha szép egyenes, amire Dorka volt oly előzékeny és rámutatott. Nosza fiúk! Fogszabályozás mellett lehet gondolni a f@sszabályozásra is.   

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(786) Hurrá, végre megérkezett a Gyurcsánygate

Tibor bá’ online

Őszintén – Én már napok óta vártam, mert tudtam, hogy ezt nem hagyják ki. Különben is Orbán naponta dönt rekordot, mint az időjárás. Most éppen bemutatta, hogy nála pitiánerebb politikus nem létezik az északi féltekén. Teheti, mert a nép kétharmada bizonyítottan birka, miért pont a pitiánerségre lenne érzékeny. Selmeczi Gabi által nyomott újabb hecckampány csak arra jó, hogy évtizedekre megossza a társadalmat: hülyékre, és a hülyéket tolerálni most már végképp képtelenekre. Ehhez azonban kell egy vészesen alulteljesítő másik oldal is. Gyurcsánynak a témában meg se kellett volna szólalni, nem pedig kiperelni vagyonából a plágiumot kiáltókat. De úgy látszik itt most már mindenkinek elment az esze.

Amióta világ a világ mindig is úgy volt, hogy aki állít valamit, annak kell bizonyítani állításának valódiságát. A bizonyítási kényszer annál van, aki azt állítja, hogy Gyurcsány összelopta a diplomamunkáját. A megvádoltnak pedig addig egyetlen mukkot se kell szólni, amíg nincs bizonyíték. Shit Pál még azt követve se szólt egy szót se. El se tudom képzelni, hogyan lehet bizonyítani, hogy az én munkám nem a sógorom munkájának a lemásolása, amikor egyik sincs meg. De tegyük fel, hogy valahogy előkerülnek, és kiderül, hogy semmi közük egymáshoz. Ebben az esetben a szenátor asszony előállhat azzal, hogy a dolgozatom a nagyapám diplomamunkájának a másolata. Cáfoljam meg, ha nem igaz. És akkor én kitöröm a nyakam, hogy Kr.e. 100-ban diplomázott nagypapa dolgozatát előkerítsem. De nem érdemes visszamennem az ókorba, mert ha sikeresen cáfolom, akkor ki fogják deríteni, hogy Péter Gábor kisebbik fiának a diplomáját másoltam, és így tovább….

Egyébként biztos vagyok benne, hogy Gyurcsány dolgozata is simlis. Tudjátok miért? Mert ez volt a „divat”. Anno az egyik frissen diplomázó barátom tudott róla, hogy XY-nal jó viszonyom van, és mit ad isten, pont XY-t jelölték opponensnek. A barátom megkért, hogy szólnék-e XY-nak, ne fingassa már meg. Én pedig levajaztam a dolgot. Eszembe se jutott az „ezt te hogy képzeled?” És XY se kérdezte meg tőlem, „és ezt te hogy képzeled?” A dolog tök természetes volt. Már hogy a fenébe ne lett volna természetes, amikor államilag ki volt találva a „szakérettségi”, hogy műveletlen-tanulatlan elvtársaknak is legyen érettségije. Amikor ki volt találva a Foxi-maxi, mert műveletlen-tanulatlan elvtársak is diplomások akartak lenni. – - – Miért nem azt kérdezik meg Gyurcsánytól, hogy miért kapott egzisztencia hitelt, és én miért nem? Nem érdekes. Ez egy ilyen züllött ország! – Ez egy ilyen züllött ország? A fenéket! Az Interneten hirdetik magukat amerikai egyetemek, 100 dollárért levelező kurzuson kaphatok tőlük egy diplomát. Ez egy ilyen züllött világ.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(785) Mein Grossvater im Krieg

Tibor bá’ online

Nagyapám a háborúban című könyv szerzője Moritz Pfeifer fiatal német író-történész [Ha a Mórickáról nem ugrana be, akkor a büszkén bevágott fényképről egészen biztos le fog esni a húsz filléres] arra biztatja kortársait, hogy a most már minimum 90 feletti „náci generációhoz” tartozó nagyapjukat baszogassák egy kicsit, hogy végül is árulják el mit csináltak a háború alatt. Ugyanis ő megtette a szürke eminenciás nagyapjával, Hans Hermannal. Először csak meséltette a nagypapát, majd a mesét leellenőrizte, végül az ellentmondásokat feltárta (volna) de akkor a nagypapa 2006-ban átszenderült a másvilágra. Máskülönben a „mozgalom” az öregek részéről nyitott fülekre (és szákra) talál, mert (jellemző az aggastyánokra) imádnak emlékezni a múltra, és beszélni róla napestig.  

Nemzetközi megítélésben Németország rengeteg dicséretet kap, amiért kollektíven hajlandók szembenézni a náci múltukkal, viszont a téma számtalan német családban tabu maradt évtizedeken keresztül, a gyerekek és az unokák azonban nem hajlandók nyaggatni a felmenőket, mit is tettek a háború alatt. 

Konzervatív becslések szerint legalább 25 millió német – már a háború alatt – tudott a Holokausztról, ezenkívül mintegy 10 millió katona megjárta a keleti frontot, ahol a kezdettől fogva a civil lakósság is a célkeresztben volt. Ez pedig Moritz Pfeiffer szerint azt jelenti, hogy az emberiség elleni bűntett beépült a családok történetébe.

A hasznosítható idő lejáróban van. „A válasz arra, hogy egy kulturált, civilizált társadalom hogyan süllyedhet odáig, a Harmadik Köztársaság kihalófélben lévő generációjának a fejében van, akiknek egy része hajlandó válaszolni a feltett kérdésekre.” – Állítja a 29 éves történész, aki nemrég fejezte be egyedülálló kutatását saját családján belül.

A helyzet az, hogy közvetlenül a háború után a német családokban se a szülők se a gyerekek nem akarták a háborús eseményeket megbeszélni, mert a téma „túl friss” volt. Mostanra azonban a helyzet megváltozott. Az idősek beszélnének, de a fiatalabbakat már nem érdekli a téma.  

Újabban az orális történelem igen népszerűvé vált, annak ellenére, hogy a személyes visszaemlékezések krónikusan megbízhatatlanok, mert az idő múlásával egyre torzul. Ezen a nehézségen Pfeiffer az egyéni módszerével sikeresen átlépett. Mind az anyai, mind pedig az apai nagyapját kikérdezte arról, hogy milyen szerepük volt a háború alatt, amit folyamatosan ellenőrzött korabeli levelek, katonai feljegyzések, újsághírek, stb. felhasználásával. Előtte ezt még senki se alkalmazta. A letisztult következtetéseket könyvbe foglalta, ami új fényben világítja meg azt a generációt, amely Hitlert megkérdőjelezhetetlenül követte. Ezek az emberek közvetlenül a háború után nem voltak hajlandók szembenézni bűneikkel, és több mint 6 évtizeddel később se hajlandók sajnálatot érezni Hitler háborújának civil áldozataival szemben, a holokausztról meg már nem is beszélve.

Moritz Pfeifer most, egyenlőre csak német nyelven, kiadott könyve („Nagyapám a háborúban, 1939-1945,”), csupán Hans Hermann néven említett nagyapjával folytatott, 2005-ben készített interjú sorozatra épül fel. Hans a Wehrmacht gyalogságnál hivatásos katonatiszt volt, akinek a feleségét, vagyis a nagymamát, az unoka nem tudta megkérdezni, mert ekkora már nagyon beteg volt, de kiértékelte a háború alatt írt leveleit. Mindkét nagyszülő 2006-ban halt meg, de az nyilvánvaló, hogy mindketten támogatták Hitlert. Edit, a nagymama az unoka szerint fanatikus náci volt. Bár, Pfeiffer állítja, hogy nem volt szándékában felelősségre vonni őket, mindössze meg akarta érteni a motivációjukat. „Ma senki se tudja megmondani, hogy mit kellett volna akkor tenniük” – nyilatkozott a szerző – „Szerintem sokat lehet tanulni, ha megértjük, hogy szeretett, és megbecsült szüleink és nagyszüleink hogyan reagáltak egy totális diktatúra és gyilkos rasszizmus kihívására. Ha el akarjuk kerülni a történelem megismétlődését, akkor fontos saját családunk történetének nyitott, önkritikus és tényleges feltárása az 1933-tól 1945-ig tartó náci időszakból.”

Érdekes dolog olvasni ezt a magabiztos okoskodást. A mi Rákosi diktatúránk alaposan fel lett dolgozva, ennek ellenére fél évszázaddal később láthatjuk, hogy egy másik despota hogyan hoz létre a demokratikus szabályok alkalmazásával egy újabb diktatúrát, pont úgy, ahogy Hitler tette, hiába nyilatkoznak sorban a Rákosi rendszer – ma már idős – tanúi, amikor a prímet a tapasztalatlan fiatal generációk viszik, ha másképp nem, számszerű fölényükkel.   

A könyvből megtudhatjuk, hogy Hans Hermann példaértékű díszmenetelése okán átkerül a berlini díszezredbe. Edit, a nagymama 1943-ban ment férjhez, az unoka szerint olyan lelkes párttagként, hogy árja származását visszavezette az 1700-as évek elejéig, jó lehet még az SS tagoknak se volt kötelező 1800 január 1.-énél korábbi időkre visszamenni. Amiből szerintem túl messzemenő következtetés hiba lenne levonni, de nem így Pfeiffer, aki a kérdezgetés közben hatalmas hézagokat, és ellentmondásokat vélt felfedezni a válaszokban, amelyek – szerinte – nemegyszer tényelkerülők voltak, például a tömeges kivégzésekkel kapcsolatos ismeretek terén.

Nem sokan állítják, hogy a németek keveset tettek volna a múltjuk jóvátételéért. Ellentétben Ausztriával és Japánnal, amely országok tagadásba burkolóztak, a németek egy becsült 70 milliárd Eurót költöttek kompenzációra. Azonban sok millió magánember, akik apró fogaskerekek voltak a náci gépezetben, nem hajlandók szembe nézni saját tetteikkel. Ezek között Pfeiffer nagyapja se volt kivétel, bár ő bátran válaszolt unokája kérdéseire.

Könyvében a szerző hűségesen ismerteti nagyapja teljes életrajzát az 1921-es születésétől kezdve, aminek különben nincs sok jelentősége. Számomra az nyilvánvaló, hogy a Hitler hatalomra jutásakor 12 éves fiú könnyű prédája lehetett a tökélyre vitt náci propagandának, aki a háború utolsó évében, mint hadnagy, is csak 23 éves volt. Abban az időben, például Magyarországon a 24. betöltött év volt a nagykorúság elnyerése, mert a közfelfogás szerint előtte önálló döntéshozásra az emberi elme alkalmatlan. Ki tudja, mi lett volna a nagypapából, ha 10 egy-két évtizeddel korábban születik, mert mint a múltkori könyvismertetésből láthattuk, nem mindenki volt hithű náci. [Friedrich Keller- A napló – 2011.10.18.]         

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(784) Ki csap be kit?

Tibor bá’ online

Gyakran hallani manapság, hogy az amerikai gazdaság beindult, és hamarosan át fog terjedni Európán keresztül Magyarországra is. Az emberek pedig azt hiszik el, amit el akarnak hinni. És mit akarnak elhinni, hogy a magyar gazdaság hamarosan kilábal a bajból és növekedésnek indul. Szerintem soha a büdös életben. Viszont nem csak Orbán Viktor (és a kis balkéz Matolcsi) hiszi azt, hogy „gazdaságpolitikája” bevált, de az amerikai elnök is. Obama biztos benne, hogy az amerikai gazdaság javul, és ezzel eteti az amerikaiakat. A mainstream média el akarja hinni, hogy Obama gazdasági elképzelései jók. Az amerikai társadalomnak még mindig jelentős része támogatja az elnököt, és elhiszi, hogy csak várnia kell, amíg az elnök elképzelései nyomán fellendül a gazdaság. – Ha most az előző mondatokban az Obama tulajdon főnevet kicseréled Orbára, akkor is minden a helyén van. Nem kell tehát cikizni a magyar társadalmat, semmivel se hülyébb, mint az amerikai. A kérdés tehát az, hogy javul-e az amerikai gazdaság? Az igazság az, hogy NEM, és akkor innentől kezdve az amerikai gazdaságról írok, ha ez véletlenül egybeesik a magyarral, akkor ne csodálkozz, elvégre globális világban élünk. És igen, az adatokat nem a kisujjamból szoptam.

1.) A családi házat birtokló amerikai családok száma csökken.

2.) Ingatlanárak esése folytatódik. 2008 óta 35 százalékot tesz ki.

3.) A múlt évben a 25 év alatti diplomások 53 százaléka volt munkanélküli, vagy alulfoglalkoztatott.

4.) 2007-ben az amerikai munkanélküliek 10 százaléka volt több mint 52 hete munkanélküli. Ez a száma 2012-re 30 százalékra nőtt. [Munkanélküli segély csak 52 hétig jár.]

5.) 2008-ban a „huzamosabb ideje” munkanélküliek száma 2,6 millió volt. Ez a szám mára 5,3 millióra nőtt.

6.) A munkanélküliség átlagos időtartama ma háromszor hosszabb, mint 2000-ben volt.

7.) 2011-ben a munkaképes amerikaiak 58,3 százalékának volt munkája. 2012-ben ez a szám semmivel se nőtt. Tehát abszurd azt állítani, hogy Obama munkahelyeket teremtett.

8.) 1962-ben a munkában állók 28 százaléka ipari termelésben nyert alkalmazás. 2011-re ez a szám leesett 9 százalékra.

9.) Detroit környékén 3-szobás családi házat 150.000 Forintért meg lehet kapni.

10.) Az amerikai háztartások egy harmada el van maradva közüzemi számláinak a fizetésével.

11.) Négy év alatt az üzemanyagárak több mint megduplázódtak.

12.) A diákhitelek kumulatív összege folyamatosan növekszik, jelenleg átlépte az 1000 milliárd dollárt.

13.) Az inflációval korrigált átlagbérek értéke 2007 decembere óta 7,8 százalékkal csökkentek.

14.) 2008 novemberében 30,8 millió amerikai élt segélyen, ez a szám mára 46 millióra módosult. Durván minden hetedik állampolgár.

15.) Mára az amerikai otthonok 49 százaléka részesült valamilyenfajta segélyben vagy juttatásban.

16.) 2012 első három hónapjában az amerikai államadósság 360 milliárd dollárral nőtt, miközben a GDP mindössze 142 milliárddal növekedett. (infláció nyomán)

17.) Obama elnök beiktatása óta az amerikai államadósság több mint 5000 milliárddal nőtt. Vagyis Obama nagyobb adósságot halmozott fel, mint az első 41 amerikai elnök együttesen.

18.) 2011-ben a FED a kormány által kibocsátott kötvények 61 százalékát maga vásárolta fel (rejtett fedezett nélküli pénznyomtatás).

19.) 1970-óta a dollár elveszítette értékének a 83 százalékát. Tehát a mai dollár az 1970-es dollárral számolva mindössze 17 centet ér.

20.) A társadalom egyre inkább úgy érzi, hogy a dolgok nagyon rossz irányba mennek. Sok évtizedes kisvállalkozások zárják be kapuikat.

21.) Mindent összevetve az amerikai gazdaság sokkal rosszabb helyzetben van, mint 4 éve volt.

Ha ezekhez hozzáadjuk, hogy az amerikai adórendszer a gazdagoknak kedvez, a szegényeket pedig nyúzza, akkor kiderül, hogy Orbán nagyvonalakban az amerikai gazdaságpolitikát folytatja, csak Magyarország nem egyenlő az USA-val!

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

Jásdi találkozó (2012.04.29.)

Tibor bá’ online

Mint előre tudni lehetett, tegnap

megtartottuk a Jásdi Összeröffenést.

_____________________________________

Az alábbiakban néhány kép a találkozóról:

1.

Györfi Jani portája

2.

A birtok

3.

A szomszéd fűje “mindig zöldebb”, de lesz még Janinak is szélmotorja

4.

Mert patakja már van.

5.

Néhányan végigcserkészték a birtokot

6.

Kata (a “nem magyar”) ajándék libája

7.

Kajára várva

8.

Délután 5-re elkészült a kaja

9.

A nagy zaba

9.

Gyér érdeklődés mellett Tibor bá’ előadást tart

Legközelebb szeptemberben találkozunk Borosjenőn – már lehet jelentkezni.

______________________________________
______________________________________
______________________________________

(783) Terror mánia

Tibor bá’ online

Kövér László ideiglenes köztársasági elnök minőségében leterroristázta a Shit Pált lebuktató újságírókat. Ez most már világmánia. Mindenki terrorista, akinek nem tetszik a pofája, aki útjában áll a hatalomnak. Ezt az új keletű mozgalmat eddig az Amerikai Egyesült Államok vitte tökélyre. Íme, a legfrissebb „eredmény” (naná, hogy az oroszoktól vettem át).

Az eset főszereplője a TSA (Utazást Biztosító Hatóság = Transport Security Authority), akik Amerikában ott vannak minden repülőtéren és arra ügyelnek, nehogy terrorista kerüljön fel valamelyik gépre. A leendő utasoknak át kell menni egy detektor kapun, amik nálunk is fel vannak állítva, például a bírósági épületek bejáratánál. Ha megszólal a csengő, akkor nálunk a (többnyire) barátságos őr megkér, hogy vegyük ki zsebünkből a kulcscsomót. Amerikában nincs semmi ilyen, hanem az illetőt elkülönítik, és alapos motozásnak vetik alá.

A múltban volt már egy-két incidens, amikor egy 90 éves, botra támaszkodó matrónát meg akartak motozni (pet-down = végigtapogatás), aki „ellenállt” mert nem volt semmi kedve feltárni az egészségügyi pelenkáját (amit persze kitapogatnak) ugyanis a hölgynek inkontinenciája (magyarul vizelet visszatartási nehézsége) volt. Erre föl a 90 éves, csoszogó mamókát terrorista gyanúval letartóztatták, és így a mama-nagymama-dédmama nem tudott ott lenni az családi vacsorán, ahol ő lett volna az ünnepelt (happy birth day 90, ha-ha-ha). Egy másik esetben egy tolószékes fiatal fiút akartak megmotozni, aki (segítség nélkül) nem tudod kimászni a tolószékből, ezért kijelentették, hogy „ellenállt a felszólításnak”. Egy harmadik esetben egy édesanyát arra köteleztek, hogy mutassa be a cumisüvegben tárolt anyatejet, különben nem engedik fel a gépre a mellpumpát. Nem fogjátok elhinni, de ezeket most a TSA-nak sikerül überelni.

Michelle Brademeyder, édesanya elmondása szerint egy komplett család (papa-mama, nagymama és az imádott 4 éves lányunoka akartak utazni. A csöngő azonban a nagymamánál megszólalt. A nagymamát azonnal elkülönítették és alá akarták vonni egy alapos motozásnak. A 4 éves totyis azt hitte, hogy a nagymama elmegy, ezért odarohant hozzá, hogy megölelje. Akkor most fogd vissza a lélegzeted. A TSA ügynök az odarohanó 4 éves kislányt is meg akarta motozni, mert lehet, hogy a nagymama átpasszolta a magánál tartott fegyvert a kis unokának. Azonban a kislány az idegen embert nem engedte magához nyúlni, azt kiabálta „nem akarom” (I don’t want to). Erre fel a TSA ügynök a 4 éves Izabellát kiemelt biztonságfenyegetésnek („high security threat”) deklarálta, és kijelentette, ha a gyerek megmozdul, elrendeli az általános riadót (leáll az egész repülőtér). Izabella ekkor már hisztériásan sikoltozott, ezért elvitték egy elszeparált szobába és ráparancsoltak, hogy a sikongatást hagyja abba. A szüleitől megfosztott teljesen megriadt gyereken – elhallgatás helyett – kiütött a totális pánik. Ekkor az ügynök azon az alapon, hogy a gyanúsított személy nem működik együtt („the suspect is not cooperating”) megerősítést kért. Végül a gyerek valahogy lecsendesedett, ekkor megmotozták (végigtapogatták) arra hivatkozva, hogy korábban, már találtak pisztoly plüss mackóba varrva.

Természetesen se a nagymamánál, se a totyisnál nem találtak semmilyen illegális tárgyat, így a család utazhatott. Az édesanya elmondásának valóság tartalmát a TSA nem kérdőjelezte meg, de a családtól nem kértek utólag elnézést (ami különben nem kerül pénzbe). A TSA parancsnokság foglalkozott az üggyel, és arra a megállapításra jutott, hogy az ügynökük helyesen járt el.

Egy röhej, hogy az iker tornyokat felrobbantó hatalom annyira fél az általa kreált terroristáktól, hogy nem enged fel a repülőre egy mellpumpát, mert azt össze lehet törni és az így keletkezett üvegszilánkkal el lehet vágni a kapitány ütőerét, amennyiben engedelmesen odanyújtja a karját a szoptatós édesanyának.

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________

(782-sz) Hulla jó

Tibor bá’ szatirikus online

Meghalt a hőn szeretett nagymama, akit gyermekein és számtalan unokáján, vőkön, menyeken, és az unokák házastársain kívül barátok, volt munkatársak és sokan mások is gyászolnak, és most összegyűlnek a temetőben, hogy végső búcsút vegyenek a nagymamától. A ravatal igazi profi kivitelezés, és persze egy vagyonba kerül, de ki nézi ilyenkor a pénzt. Elindul a gyászzene pont úgy, ahogy meg volt beszélve. Ekkor az elhunyt legkisebb lánya zokogás közepette úgy dönt, hogy még egyszer megnézi édesanyját, még mielőtt végképp elnyeli a sír. Felnyitják a koporsó tetejét majd döbbent csönd, mert a gyászolókra egy idegen hulla mered.

Amikor először olvastam a hír a hangos röhögéstől még a könnyem is kicsordult. Ilyet csak burleszk filmekben látni, legfeljebb ott a hulla ki is esik a koporsóból, majd talpra áll és kiszalad a temetőből. Ez a hulla a helyén maradt, bár a rémült gyászolók enyhén feldúlva rohantak a temetkezési vállalkozóhoz a végsőkig jogos reklamációjukkal. Egy vagyont költöttek el egy ismeretlen hullára. Én már csak olyan vagyok, hogy az ilyesmin röhögök, persze csak akkor, ha mással esik meg, de amint abbahagyom a röhögést, átérzem a helyzet tragikumát.

A múltkoriban a betegeket cserélték össze, most meg már a hullákat is, de alaposan ám. Ez nem volt egy sima felcserélés, a cetliket össze-vissza keverték. Egy hullát már elégettek, amit a hozzátartozók nem kívántak égetés előtt megtekinteni, mert nem szokás, meg nem is lehet. Így aztán a hulla bárki lehetett, csak az nem, akit betoltak a krematóriumba, ugyanis akit be kellett volna tolni, az a nagymama koporsójában gyászoltatta magát. Jó, de akkor hol a nagymama? Azt még ki kell deríteni, főleg, mert egy harmadik hulla is hiányzik, jobban mondva darabra megvannak, de ki kicsoda?

A hír hallatán kiszáll a média, és felvételeket készít a proszektúrán uralkodó állapotokról, ahol a tavalyi átszervezés óta van egy kis tumultus, azaz a hullák egymás hegyén-hátán fekszenek, hogy úgy mondjam ömlesztve, nyilván így olcsóbb a tárolás, és manapság mindenki költség-centrikus. Arról nem beszélve, hogy némelyik hulla 2-3 évig is rendelkezésre áll, de nem jönnek érte, nincs pénze a családnak a temetésre. Ilyenkor a végnélküli tárolás a korházra marad, elvégre egy hullát mégse lehet kidobni a kukába, meg aztán el se vinnék. Pénz nélkül a tárolás minősége pedig olyan, amilyen – ömlesztett.

Magyarországon az utóbbi időben elharapódzott egy szokás. Ha valaki hanyag munkát végez, aminek következtében, a hatáskörén belül, totálisan elfogadhatatlan állapotok alakulnak ki, akkor arra hivatkozik, hogy ennek a pénzhiány az oka, amit én egy kicsit másképp látok. Nálunk a BKV vezérigazgatója sok tízmilliós év végi jutalmat kap, mert a BKV éves hiánya csak 30 milliárd volt, amikor lehetett volna akár 100 milliárd is, ki a fenét érdekel? Mivel feltételezésem szerint a BKV hiány mindenfajta pazarlásból és folyamatos gondatlanságból adódik, végeredményben a vezért azért jutalmazzák meg, mert az idén kevesebbet pazarolt, mint tavaly, illetve nem volt annyira hanyag, mint a múlt évben. Az én apám, akinek még a háború előtt prosperáló vállalakozása volt, a vezért már tavaly kirúgta volna, ha nem tavalyelőtt.

Az MTK labdarúgói egy elveszített meccs után fejenként kapnak 5 milliót, mert csak 2:0-ra kaptak ki, amikor 6:0-ra is kikaphattak volna. Bajor Imre egy tízperces ripacskodás közben hármat böfög a színpadon, és máris utána vágnak 200 rongyot, ami nem olyan nagyon sok, mert ekkora összegért mindössze három pénztárosnőről rohad le a hús egy teljes hónapon át bármelyik hipermarketban.

A szomszédom kisfia a mamájától 1000 forintot kap minden olyan nap, amikor nem visz haza egyest, pedig vihetne. Konkrétan az egyes kivételével minden osztályzatért kap egy ezrest. Az csak természetes, hogy maximum ketteseket kap, és még azt is el tudom képzelni, hogy többet, mint kellene, mert az ezresből 500 forint a tanár markát üti. Jó, ha a gyerek korán megtanulja, hogyan kell érvényesülni az életben. Arról természetesen szó sincs, hogy a fentiek közül bárkitől irigyelném a ki nem érdemelt gázsit, de ezek az aránytalanságok vezetnek a hullák felcseréléséhez. Ugyanis, ha felcseréli a hullát, ha nem, év végén jön a prémium.

Amikor még működött a társadalom, olyan meséket hallottam, hogy a király fele királyságát, ráadásul lánya kezét adta annak a vitéznek, aki meg tudta oldani ezt vagy azt, de a sikertelen próbálkozónak a fejét vette. A normális működéshez hozzátartozik, hogy legyen tét, ha csak nyerni lehet, senki se csipkedi magát. Különben is teljesen nyilvánvaló, hogy csipkedésből sose lesz zsozsó. A rendszerváltás után 22 évvel kiderült, hogy már többünknek is van 50 milliárdos magánvagyona, amire számtalan módon lehetett szert tenni, de ezek között nem szerepel az „ön-csipkedés”. Akkoriban mindenki fizetésből élt, esetleg gebinből, de őket se vetette fel a pénz. Jó lenne tudni, hogy közel nulla indulótőkéből mi módon lesz 50.000.000.000! Ugyanis ha tudnánk, akkor iskolában lehetne tanítani, és a kölykök megtanulhatnák, hogy nem a nagymama, feldarabolásából lesz a pénz.

Szóval a társadalom alaposan széthasadt, nem csak politikailag, de erkölcsileg is. Az egyik unoka méltatlankodik a nagymama felcserélése miatt, a másik lemegy vidékre és lebaltázza a saját nagymamáját, mert úgy sejti, az öreglánynak van 700 forintja a kispárnában.

De a héten végre egy csapásra megvilágosodott az agyam, rádöbbentem hol van elszúrva az egész. Nézek egy mai témával foglalkozó amerikai filmet és egyszeriben észrevettem azt, amit mindig is láttam, csak nem tűnt fel. Vacsora előtt az amerikai család istenhez fohászkodik. Őszintén, láttatok már ilyet a háború után készült bármelyik magyar filmben? Ezek kapitalisták, de hisznek istenben. Nálunk negyven év alatt a kommunizmus sikeresen kiirtotta az istent, ami úgy tűnik a nagy többség esetében nem volt kimondottan szerencsés. Mi isten nélkül lettünk kapitalisták, nekünk tökmindegy, hogy a nem létező isten színe elé kerülve mit olvashatnak a fejünkre.  

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________

(VM-121) Meghatódtam

Tibor bá’ vissza a múltba online

Az önkormányzat kiadásában megjelenő, 1300 példányban, színesen nyomtatott, és ingyen széthordott Pilisborosjenői Hírmondó legújabb számában található ez, és három más fénykép. Ilyet és hasonlókat az elmúlt években bőségesen láthattunk, de ez most kivételes, mindjárt megtudjátok, hogy miért.

Most van 40 éve, hogy megakadt a szemem Pilisborosjenőn, és 20 éve, hogy ki is költöztem abból a városból, ahol születtem, felnőttem, szerettem élni, de az évek során egyre elviselhetetlenebbé vált. Negyven év hosszú idő, nem csoda, hogy csendes lokálpatriótává váltam. Csendes kis zsákfalú ez, ahol a 3423 lakósnak a negyede se sváb, pedig valamikor közel szín sváb falú volt. Csakhogy a II. világháború befejezése után a kitelepítési törvény szerint Németországba kellett áttelepíteni azokat a magyar állampolgárokat, akik: az 1941-es népszámláláskor német nemzetiségnek, vagy német anyanyelvűnek vallotta magát, illetve tagja volt a Magyarországi Németek Népi Szövetségének, illetve aki a háború alatt visszavette eredeti német családi nevét.

1941-ben, a népszámlálás adatai szerint Pilisborosjenő lakóssága 1862 fő, ebből 1541 sváb, 311 pedig nem sváb. Tegnap, április 27-én volt 66 éve, hogy a borosjenői svábokat a solymári állomáson bevagonírozták. A törvény megjelenése után a helyi svábság mindent megtett, hogy valami módon mentesítse magát a kitelepítés alól, nagyon kevéske sikerrel.

Tavasszal, minden évben érkezik egy-két tömött autóbusz a németországi Steinheim am Albuch-ból. A hajdan volt kitelepített svábok ugyanis egy tömbben maradtak, akik a rendszerváltás óta – most már főleg csak leszármazottai – vissza-visszatérnek megemlékezni. A fenti képen látható kisfiúk és kislányok ma már idős emberek, akik könnyes szemmel mutogatják unokáiknak azokat a dombokat-völgyeket, ahol korai gyermekkorukban játszottak. De az emlékezés mellett pénzt is adományoztak az útszéli kápolna, a golgota és a stációk restaurálásához is. A rendszerváltáskor, 44 év távollét után, a visszatelepedésre természetesen nem gondolhattak, de utódaiknak úgy mutatják be Borosjenőt, mint “Alte Heimat” (Óhaza).

És míg egy másik magyar kisebbség, a rendszerváltás után, rohant felvenni egy második állampolgárságot, addig a kitelepített svábok egy része – most tudtam meg – 1946-ban, a kitelepítés után, dacolva a megtorlással, hazaszökött. Ezért született meg a poszt egyszavas címe.       

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________

Vissza a multba (VM-120) Gyermekkorom vége – repríz

Gyermekkorom vége: Március 19., Szent Józsefnek, az internátus védőszentjének volt a napja, merthogy minket Szent József fiúnevelő intézetnek hívtak. Szép hosszú név, jó sok gyerekkel. Tanítás akkor se lett volna, ha történetesen ez a nap nem vasárnapra esik, de hogy a védőszentünk napja emlékezetes legyen, kirándulást ígértek, ami évente csak néhány alkalommal esett meg. A kirándulás ugyanis jó dolog volt, mert a nehezen túlélt reggeli szentmise után máskor nem tapasztalt lazaságban lehetett részünk. Rendszerint felmentünk a Sváb-hegyre és össze-visszamászkáltunk. Néhány stréber[1] körülnyüzsögte a felügyelő kedves testvért, aki hol egy-egy növényre hívta fel a figyelmét azoknak, akik körülötte voltak, hol egy bogárra vagy valami kőzetre. Mi, a többiek, szabadon szaladgálhattunk. Ez a kirándulás azonban az utolsó pillanatban elmaradt. Ugyanis ez a március tizenkilencedike, történetesen 1944-ben volt és a német csapatoknak pont ezen a napon jutott eszükbe megszállni az országot.

Közvetlenül reggeli után a kedves testvérek elkezdtek rohangálni le és fel, s bár tanítás nem volt, betereltek minket az osztálytermekbe, és megpróbáltak csendben tartani. Később kivittek az udvarokra, és hagyták, hogy rendetlen­kedjünk, ami rendkívül szokatlan dolog volt. Dél körül megérkezett néhány német teherautó rajtuk vagy száz katonával. Ezek percek alatt birtokba vették a tornatermet, ahová rengeteg szalmát hordtak be. Később láttuk az igazgatót, aki hűvös távolságtartással hosszasan elbeszélgetett a parancsnokukkal. Ezt követve megtiltották, hogy a tornaterem, jobban mondva a németek felé menjünk. Este, vacsora után visszafogott ünnepélyességgel közölték velünk, hogy vége a tanításnak, holnaptól jönnek a szülők, és a tedeum[2] után visznek minket haza. Jobbról 4., alulról 2. sor.

A hírt, mármint hogy vége a tanításnak, kitörő lelkesedéssel fogadtuk, de nem voltunk benne biztosak, hogy igaz. Olyan hihetetlennek tűnt az egész, bár valami rendkívülit azért éreztünk a levegőben. Évek óta tapasztalható volt némi hivatalos lelkesedés a németek és a japánok iránt („Napkeleti vizeken hömpölyög az ár”)[3], amit egy gyerek igen jól érzékel, most meg mintha minden megfordult volna. Ezeken azonban irgalmatlan gyorsan túltettük magunkat, és vártuk a hirtelen ránk szakadt korai vakációt.

Másnap Apu eljött értem, hogy haza vigyen az éjszaka sebtében kiállított bizonyítványommal és az összepakolt holmimmal együtt. El se tudtam búcsúzni senkitől, elsősorban Péter testvértől, az osztályfőnöktől, mert mindenki „úgy rohangált, mint egy töketlen kutya” (ezt Apu mondta Maminak, amikor hazaértünk). Különben otthon Mami arcán nem láttam valami hatalmas lelkesedést vagy jókedvet, amiért végre otthon láthatja egyetlen Pusikáját, úgy tűnt, mindenki megváltozott, de ez legfeljebb csak engem zavart.

Hazaérkezésem után mindjárt másnap láttam egy nénit és egy bácsit, akik egymás kezét fogva riadtan fordultak be a Vilmos Császár útról az Ó utcába, és mentek a Nagymező utca felé. Mindkettő kabátján egy jó nagy sárga csillag volt. Azt már hallottam másoktól, hogy ehhez zsidónak kell lenni, de el nem tudtam képzelni, miért. Ebédnél Aputól megkérdeztem, miért viselnek sárga csillagot a zsidók. Apu azt mondta, ez nem tartozik rám, de ez nekem nem nagyon tetszett, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban nem tartozott rám valami. Később Mami is megkérdezte Aputól ugyanezt, de neki azt mondta, hogy azért „mert a parlamentben hülyék ülnek, és lesz még ennek böjtje”. Szerettem volna megkérdezni, hogy mi miért nem viselünk sárga csillagot, amikor nekem az intézetben minden pénteken böjtölni kell, vagyis nem ehetünk húst. Igaz, más napokon se nagyon, de pénteken kifejezetten tilos. Na persze ez csak ránk vonatkozott, mert a kedves testvéreknek külön ebédlőjük van, és amikor annak ajtaja előtt elmentünk, sült hús illata szokott kiáramlani még pénteken is.

Most viszont már otthon voltam, és az intézetet nagyon hamar elfelejtettem, a háborút viszont nem, hiszen a rádióban állandóan katonadalokat énekeltek, és gyakran voltak „berepülések”[4]. Ezzel szemben a magyar honvédek tömeges pusztulásának híre nem nagyon jutott el a lakóssághoz. Így visszaemlékezve úgy tűnik, hogy egy mindent átfogó érzéketlenség borult az országra. A napi légiriadó után feljöttünk a pincéből, és ha valamelyik szomszédos ház helyett csak egy nagy rakás téglát láttunk, itt-ott bútordarabokkal, egyszerűen tudomásul vettük. Istenem, „csak egy nap a világ”, reggel itt még volt egy ház, hát most már nincs. A szomszéd házban lakott egy nálam egy évvel idősebb fiú, akit Karcsinak hívtak. Sokszor golyóztunk a téren meg az utcán és rendszerint ő győzött, vagyis alaposan kifosztotta a golyós harisnyámat.[5] Aztán egy napon házuk láncos bombát[6] kapott, ami a négyemeletes házat leborotválta. Karcsi bent volt a légópincében és ott is maradt. Én meg tudomásul vettem, hogy többet nem fog velem golyózni, csak azt sajnáltam, hogy pont az előző nap nyerte el az összes üveggolyómat.

Pár nappal később szüleim hosszasan tanakodtak, aminek eredménye az lett, hogy két nap múlva leutaztunk Félegyházára, Mami szülővárosába, ahol két éve vettünk egy parasztházat, mert „ez ma már az apádnak meg se kottyan”. Mami Félegyházán nagyon jól érezte magát, és a kedve is jobb lett, mert a régi barátoknak és ismerősöknek mutogathatta, hogy neki felvitte az isten a dolgát. Azt természetesen elhallgatta, hogy a vagyonosodást a szorgos munka helyett a szerencsének és a háborús konjunktúrának köszönhették. A lényeg az, hogy Mami rongyrázása közben Ildi, a húgom és én elkeveredtünk a paraszt­gyerekekkel és olyan jókat játszottunk, hogy esténként haza se akartunk menni.

Nekem úgy rémlik, hogy abban az évben hirtelen köszöntött ránk a tavasz, vidáman sütött le a Nap, de nem volt túl meleg. Húsvét is viszonylag korán jött, de jól fel kellett öltöznünk. Apu döntése szerint hárman Félegyházán maradtunk, ő pedig felment Pestre, ahonnan a hétvégeken leutazott hozzánk. Érkezésekor kimentünk elé az állomásra, ahová a pesti gyors mindig déli 12-kor futott be.

Az egyik ilyen Apu-váráskor a pesti gyors az istennek se akart megérkezni. Már vagy egy teljes órája várhattunk rá, amikor végre elárulták, hogy útközben a vonat légiriadóba került, megállt a nyílt pályán és majd megérkezik, amikor megérkezik. Mivel a házunk elég messze volt a pályaudvartól, Mami úgy határozott, hogy tovább várunk. Aztán egyszer mégiscsak befutott a gyors, rajta Apuval, akit jóval kevésbé viselt meg a késés, mint minket. Hazaérve aztán kaptam tőle öt darab négylevelű lóherét, de ezek igaziak voltak. Azért jegyzem meg, hogy igaziak voltak, mert annak idején divatos volt egy leszakított negyedik levelet odafogni a másik háromhoz, hogy nini, egy négylevelű lóhere. Szerintem azért, mert mindenki a szerencsében bízott (mi másban?). Tudom, hogy manapság ennek a butaságnak egyetlen gyerek se örülne, de hát a mai gyerekek a 2000 forintos bionicle-nek sem örülnek. Mi meg kiugrottunk a bőrünkből egyetlen négylevelű lóhere miatt.

Vacsoránál Apu elmesélte, hogy egyszer csak a vonat a nyílt pályán vészfékezéssel megállt, és üvöltözni kezdtek a kalauzok, hogy mindenki szálljon le, és szétszóródva menjenek be a sínpálya két oldalán elterülő szántóföldekre. Apu is lefutott a sínek mellett húzódó lucernásba, és ott elfeküdt, mert akkor már lehetett hallani a liberátorok[7] tompa, mély morgását. Ezeknek a dögöknek az volt a szokása, ha 6000 méter magasból valami mozgást észleltek, lehetett az akár egy kapirgáló tyúk vagy földet túró malac, géppuskával odapörköltek egy sorozatot. Éppen ezért feltűnő mozgás helyett jobb volt mozdulatlanul megvárni, amíg elmennek. Apu tehát ott hasalt a lucernásban, és unalmában semmi mással nem tudta magát lefoglalni, mint négylevelű lóherék keresgélésével.

Félegyházán bezzeg nem volt bom-bázás. Ebben a falunak tűnő mező­város­ban egyszerűen nem volt célpont. A napok egyhangúan teltek. Közben, a vidéken igen nagy ünnepnek számító húsvét is beköszöntött. Mami úgy döntött, kirúg a hámból, amire megvolt minden anyagi alapja. Így aztán Húsvét vasárnap reggel szépen felöltöztünk mindahányan, és vártuk, hogy házunk elé érkezzen az előre megrendelt konflis. A konflis egy négykerekű, lóvontatású, nyitott kocsi, egymással szembe ülő négy fő részére, amit egyetlen ló húz, mert ha két lovat fognak be eléje, akkor már fiáker a neve. Szóval reggel a konflis megérkezett, mi beszálltunk, és megindultunk Szentkút felé.

Szentkút Félegyházától 16 kilométerre levő, a térképen is megtalálható Pál­monos­tor­­hoz tartozó búcsújáró hely. Hát a 16 kilométer konflison nem semmi, ahogy manapság mondják. Ez bizony 3 órás kocsikázás, mert a kocsisnak esze ágában sincs meghajtani a lovát. Oda-vissza 32 kilométer, amit csak poroszkálva lehet megtenni, ha az ember a lovát szeretné még sokáig használni. Nekünk, gyerekeknek meg kinőtt a szakállunk. Mami élvezte a dolgot, valószínűleg gyerekkora óta spórolt egy ilyen nagyméretű kocsikázásra. Az út tehát uncsi[8] volt a javából, ami okot adott arra, hogy halálra feszengjük magunkat, pedig a java még hátra volt.    

Szentkútra az emberek bűnbocsánat elnyerése végett mentek, amihez rengeteg imádkozás tartozik. Én magam az internátusban tényleg sokat imádkoztam a mindennapra elrendelt, éhgyomorral végig térdelt mise alatt, a tanítás előtt, déli tizenkettőkor, a tanítás után, az étkezések előtt és étkezések után, valamint a délutáni litániákon, végül pedig az elalvás előtti ájtatosság alkalmából. Bennem évek alatt kialakult az érzés, miszerint az internátusban imádkozunk, de jó sokat, internátuson kívül viszont semmit. Szerintem az imádkozás nem tartozott a civil élethez. Ezért aztán a vakáció közé beépített szentkúti kirándulás nem igazán nyerte el tetszésem. A körmenetben, vagyis a szentképek körbehordozásában végképp nem akartam részt venni.

Apu, akkoriban nem lévén vallásos (ami öregkorára teljesen megváltozott), morgásomat látványos együttérzéssel hallgatta, főleg azért, mert ő maga is kimaradt a körmenetből. Mami és a húgom viszont ott totyogtak a porban. Ekkor kérdeztem meg apámtól érdeklődő kíváncsisággal, hogy ez a rengeteg ember miért imádkozik egész nap. Ebben a kérdő mondatban a „miért” értelme nem az, hogy „mi az oka”, hanem, hogy „milyen céllal”. Apám természetesen pontosan érzékelte, mit akarok tudni, és meg is mondta, azért, hogy megnyerjük a háborút. Némi töprengés után azt kérdeztem Aputól, nem lenne-e okosabb, ha imádkozás helyett több katonát és fegyvert küldenének a frontra.

Ekkor alig múltam még 11 éves, ezért Apu úgy ítélte meg, hogy okos vagyok, és a megjegyzésemet hónapokon át fűnek-fának mesélte. Az ötletem azonban Horthy Miklóshoz egészen biztos nem jutott el, mert a háborút, a rengeteg imádkozás és szentképes körmenet ellenére, Szálasi besegítésével, végül is elveszítette.

Csakhogy még nyár volt, jó meleg nyár. Sokat bicikliztem, eljártunk a strandra és néha Apu ismerősei is lejöttek hozzánk Pestről, Mami szerint, hogy „zabáljanak egy jót”. Egy alkalommal két napig is nálunk volt egy Zarubay nevű ügyvéd, aki Mamit többször is átölelte, amikor Apu nem látta. Ezt a Zarubayt nagyon utáltam, de azért Apunak nem szóltam az átölelésről. Valójában nem tudtam mit kezdeni vele, mert a Szentjóskában velem egy hálóban aludt egy félárva fiú, akinek özvegy mamája volt. Ott láttam, hogy Miklós testvér, a tornatanár, mindig ölelgette, ha panasz volt a fiára. Ez valami felnőtteknek szóló nyugtatgatás lehetett, csak azt nem tudtam, Mamit miért kell megnyugtatni.

Aztán egyszerre vége lett a vendégjárásnak, mert a szüleim nagyon izgatottá váltak, ugyanis Apunak be kellett vonulni a Mária Terézia[9] laktanyába, mert „most már nincs mese, mindenkinek menni kell”. El is búcsúztunk tőle „egy időre, de ne féljetek, visszajövök” és kikísértük az állomásra. Mami nagyon szomorú lett és azt mondta, most már csak mi maradtunk neki, de ez nem igaz, mert voltak neki tyúkok is a pitvarban meg egy malac. A malacot kézből etette, és úgy hívta magához, hogy „pusi-pusi”, ami nekem nagyon fájt, mert addig úgy tudtam, én voltam az egyetlen pusikája. Sokáig nem értem rá szomorkodni, mert néhány nap múlva, teljesen váratlanul Apu betoppant.

Kiderült, hogy sorozás alatt több százan tolongtak a laktanyaudvaron, ahonnan hangos kiáltással egyenkint hívták őket be az irodába. Amikor éppen az ő nevét kiáltották megszólaltak a szirénák, ami némi zavart keltett, ő meg nem mozdult, és azon gondolkozott, mit keres itt a laktanyaudvaron. Amikor harmadszor kiáltották a nevét, egyszerűen kisétált a kapun, és egyenesen jött le Félegyházára. Mami megkérdezte Aput, hogy most már katonaszökevénynek számit-e, amire Apu bólintott, és hozzátette, hogy mostantól kezdve kitörölheti a seggét a hamis papírokkal, amiket igazoltatáskor szokott bemutatni. Szerinte az országban már több ezren futkosnak olyan papírral, ami azt igazolja, hogy tulajdonosa a fegyvergyárban dolgozik, de ezt már a kutya se hiszi el. Ez szomorú dolog volt, viszont hozott magával egy hordozható rádiót is. 

Akkoriban a hordozható rádió nagy szó volt, hiszen a tranzisztor felfedezése még váratott magára. A rádió úgy nézett ki, mint egy kisméretű, lapos, szürke bőrönd, aminek gombnyomásra kinyílt az eleje, és láthatóvá vált a skálalap és néhány kezelőgomb. A rádió 110 V tápfeszültségét rengeteg sorba kapcsolt szárazelem adta, ami miatt a „bőrönd” irgalmatlanul nehéz volt. Ez nem lett volna túl nagy baj, de kiderült, hogy cipelése az én feladatom lesz. Ezt viszonylag elég nagy közönnyel vettem tudomásul, mert cipelésről egyelőre nemigen lehetett szó, hiszen még csak hozzá se nyúlhattam a készülékhez, mert az indoklás szerint „amihez nyúlok, az menten elromlik”.  

Sajnos mindjárt másnap lett egy légiriadó, de ez alkalommal nem vonultunk be a nyári konyhába, ahogy szoktunk, hanem kirohantunk a mezőre, mert „még a végén fejünkre esik egy bomba”. Persze az igazi ok sokkal inkább a rádió kipróbálása volt, amit természetesen én cipeltem. Ekkor tanultam meg életemben először, hogy a cipekedés egy különös dolog. Az a teher, ami az első pillanatban könnyűnek tűnik, a percek múlásával egyre nehezebb lesz. Ez a jelenség addig tud fokozódni, amíg az ember el nem bőgi magát. Amikor meg panaszkodni kezdtem, kiderült, hogy engem „semmire se lehet használni”, de a végén mégis csak kikötöttünk egy árok szélén, egy nagy szilvafa alatt. Apu egyből nekiesett a rádiónak, amire Mami azt mondta „olyan vagy, mint egy gyerek”. Különben a hordozható rádió pont olyan volt, mint az otthoni „csúcs szuper”[10]. Semmi más nem hallatszott belőle, mint a magyar városok neve, meg az állandó „krokodil grósz” és nagy ritkán a „légiriadó vége”, de ezek már a könyökünkön jöttek ki. Szerencsére soha többé nem kellett a rádiót kicipelni a rétre, mert Apunak új ötlete támadt.

Pár nappal később az udvaron Apu nekilátott ásatni egy viszonylag hosszú és mély árkot, ami az óvóhely szerepét volt hivatva betölteni. Amikor az árok készen lett, deszkákkal befedték és a deszka tetejére visszakupacozták a kiásott földet, ami állítólag felfogja a repeszeket. Ettől kezdve, amikor légiriadó volt ide menekültünk le, de nem sokáig, mert Mami kijelentette, nem lesz bolond órákig csücsülni egy dohos lyukban. Ennek ellenére az óvóhely kiásása nem volt felesleges, mert ősszel, mielőtt felmentünk volna Pestre, Apu ide ásta el a hátrahagyott értékeket. Az más lapra tartozik, hogy a szomszédok tudtak róla, és persze elárulták az oroszoknak. Így aztán, amikor a háború után visszamentünk Félegyházára már rég eltűnt minden.

Minden esetre a nyár nekünk, gyerekeknek elég gyorsan telt. Igaz, a felnőttek egyre gyakrabban emlegették az oroszokat, akik állítólag „feltartóztathatatlanul nyomultak előre”, de ettől mi még ragyogóan tudtunk bújócskázni, papás-mamást játszani, na meg fogócskázni, mi­közben Apu rendszeresen Londont hallgatta. „pa-pa-pa-paaam, pa-pa-pa-paaam, Itt London beszél.” Mami folyton azt akarta megtudni, Apu miért bújja állandóan azt a rádiót, amikor azok is hazudnak, de Aput ez nem idegesítette. Az viszont igen, amikor kihirdették, hogy mindenkinek be kell szolgáltatnia a rádióját, amit a városházán gyűjtöttek össze, és állítólag a háború után visszaadtak volna. Ebből aztán nagy tanakodás lett, mert Apu nem akarta beszolgáltatni a rádiót, de Mami azt mondta, ilyen hülyeségért nem érdemes veszélyeztetni az életünket, mert neki aztán végképp nincs kedve bekerülni a gettóba a zsidók közé. A vége az lett a dolognak, hogy Apu valahonnan szerzett egy kis vacak rádiót, és azt szolgáltattuk be a mienk helyett.

Már a nyár vége felé járhattunk, amikor kiderült, hogy Hitlernek van egy csodafegyvere, csak még nem veti be, mert azt akarja, hogy az oroszok közelebb jöjjenek. Apu erre azt mondta, hogy ez egy „oltári nagy hülyeség”, de aztán kiderült, hogy mégis csak van egy V-5, csak az a baj, hogy nem hat. Ezen Apu hatalmasat kacagott, de Mami nem értette.

Közben közeledett a szeptember, és érdeklődtem, hogy mi lesz az iskolával? Erre Mami azt mondta, hogy az iskolának lőttek az oroszok, ami azt jelentette, hogy a beiratkozás elmaradt. Ezt persze nem bántam, de az oroszok közeledése érzékelhető volt, hiszen esténkét már lehetett hallani a távoli robbanásokat. Apu minden esetre kijelentette, hogy itt nem maradhatunk, mert ha bejönnek ezek a vadállatok, jobb, ha Pesten vagyunk, ahol több az ember, és kisebb rá az esély, hogy valami bajunk lesz. Mami még azt szerette volna megtudni, hogy az oroszok tényleg megbecstelenítik-e[11] a nőket, de ezt Apu se tudta. Amikor megkérdeztem, mi az a megbecstelenítés, azt válaszolták, az nem tartozik rám, gondoltam azért, mert hogy én nem vagyok nő.

Az ősz kezdetén azért még főztünk szilvalekvárt a pitvarban felállított nagy üstben. Mami szerint „jól fog az még jönni”, csak megint az történt, ami szokott, hogy a végén engem állítottak oda keverni. Aztán, amikor a felfröccsenő lekvár leégette a karomat, akkor persze én voltam az ügyetlen, aki „még magára se tud vigyázni”.

Nem sokkal a lekvár főzés után, úgy szeptember vége felé az egész család felment Pestre. Állítólag már korábban is mehettünk volna, de az új lakásunk még nem volt kész. Ekkor derült ki, hogy nem a Bezerédj utcába fogunk visszamenni, ahol régen laktunk, hanem a Vilmos Császár út 19/c-be. Ez az új lakás jóval nagyobb volt, mint a régi, de szükség is volt rá, mert állandóan rengeteg vendég volt nálunk, akik közül nem mindenkit kedveltem, de volt olyan, akit nagyon szerettem. Ezek közé tartozott Lóri bácsi, akit valójában Lórántnak hívtak, de Apu csak Lórit mondott. Lóri bácsinak nem volt gyereke, de volt egy fiatal felesége, aki egy évvel később majdnem a mamánk lett, mert hogy Lóri bácsi nem jött vissza a fogságból, de akkor erről még szó sem volt. Viszont nagyon sok szó esett az oroszokról, meg a GPU-ról, amitől nagyon kellett félni. Egyik nap ez a Lóri bácsi egy nagy aktatáskával érkezett, amiből mindenfajta érdekes dolgok kerültek elő. Például egy bajusz, amit nekem fel is ragasztottak, és vizsgálták, könnyen jön-e le. Hát nem jött le könnyen, és amikor a végén lerántották, még a könnyem is kicsordult. Ezen kívül volt a táskában egy félautomata pisztoly is, amit össze-vissza próbálgattak. Be kell vallanom, ez sokkal jobban tetszett, mint az álbajusz. Meg is mutatták, hogyan kell behelyezni a töltényeket a tárba, hogyan kell csőre tölteni és lereteszelni a pisztolyt. Azt is megtudtam, hogy az első lövés után semmit nem kell tenni, mert a pisztoly automatikusan csőbe tölti a következő töltényt addig, amíg a tár ki nem ürül. Na, amikor a Mami erről tudomást szerzett, nagyon fel volt háborodva, de Apu leintette azzal, hogy „mit akarsz, tizenhárom éves kamaszok kezébe már páncélöklöt adnak”. Csak utána nem mondta meg senkinek, mi az a páncélököl, amivel  -gondoltam- jó nagyot lehet ütni.

Aztán egyik októberi vasárnap reggel gyönyörűen sütött a nap, csak egy kicsit hideg volt. Apu megkérdezte, elmegyek-e vele megnézni a felrobbantott Margit-hidat. Én persze örömmel mentem volna, de egyszerre csak elkezdtek kiabálni az emberek a házban, hogy „kapcsoljátok be a rádiót, kapcsoljátok be a rádiót, Horthy bejelenti a kiugrást”. Hát ebből a sétából se lett semmi, mert hogy Horthy ki akart ugorni, de nem sikerült neki. Apu szerint az volt a baj, hogy túl sok németbarát tiszt van a hadseregben. Később mégis csak elmentem a Margit-hídhoz, persze csak egyedül, és jól megbámultam a lecsúszni készülő 6-os villamost. Elképzeltem milyen szörnyű lehetett azoknak, aki éppen a villamoson utaztak.

A nyilas hatalomátvétel után, mert Horthy kiugrási kísérletét ez követte, szüleim, de különösen Apu úgy el volt foglalva e rengeteg jövő-menő vendéggel, hogy egyáltalán nem törődtek velem. Persze ha kisebb, de azért jó nehéz csomagot kellett ide vagy oda vinni, akkor mindjárt tudta, hol vagyok. Ilyenkor azt mondta „te már okos nagyfiú vagy”, meg hogy „vigyázz nagyon magadra!” Egyszer a fülem hallatára Istók doktor mondta is Apunak, hogy kizárólag azért kell nekem vinni a csomagot, mert rám egészen biztos nem gyanakszik senki. Én viszont gyanakodtam, hogy valami nagyon titkos, nagyon fontos dolgot csinálnak, és roppant büszke voltam, hogy „a Tibikében meg lehet bízni, okos, ügyes fiú”. Aztán az ostrom[12] után kiderült, hogy Istók doktor, akit Apu csak Jánosnak nevezett, a Várnai Zseni által vezetett ellenállási csoporthoz tartozott, és nem csak Apunak, de még nekem is „le volt kötelezve”. Ez aztán nagy szerencse volt, mert az ostrom után az egész család lerühesedett, és csak Istók doktornak köszönhettük, hogy megszabadultunk a rühatkáktól, ugyanis Istók doktor bőrgyógyász volt és a velünk szemben lévő házban volt a rendelője.  

Igaz, akkor még nem voltunk rühesek, és ha nem kellett valamit elvinnem olyan címre, amit kívülről jól meg kellett tanulnom, akkor oda mentem, ahová akartam. Hát én mentem is. Pénzem annyi volt, hogy el se tudtam költeni. Ha mégis pénzre volt szükségem, lementem az üzletbe, és kértem. Apu nagykeres­kedésében két nő és egy férfi dolgozott. Feri még a tavasszal bevonult. Az egyik nő, Kati, gyereket várt és októbertől már nem járt be. Róla később megtudtuk, hogy december végén szült volna, de a belövések miatt senki se volt hajlandó bevinni a korházba, ezért aztán belehalt a szülésbe.  Novembertől már Zsuzsa se járt be, mert „nem volt semmi értelme”. Aputól kapott egy nagy rakás pénzt, „amivel úgyse tudunk csinálni semmit”, majd elbúcsúzott a családtól, de aztán Apunak mégis csak el kellett menni dolgozni, mert kijelölték. Ez azt jelentette, hogy áruval megrakott, lezárt üzleteket hatóságilag felnyitottak és kijelöltek „megbízható” kereskedőket, hogy az ott található árut olcsón árusítsák ki. Állítólag jobb, ha a lakósságnál van a portéka, mint ha az üzlet kigyullad, vagy más módon megsemmisül a benne lévő árukészlet.

Közben Apu barátai fáradhatatlanul jöttek-mentek, és egyre izgatottabban vitatkoztak, próbálva felkészülni arra, amiről fogalmuk sem volt, hogy mi. Közben én moziból moziba jártam, és mindent megnéztem, amit lehetett. Nagyon tetszett például az a híradó, amiben egy reverendás pap karszalaggal és pisztolytáskával az oldalán utasításokat ad néhány embernek az utcán a „hatalom átvételére”. Ugyanis én elég sok papot láttam már életemben, de olyat nem, akinek pisztolytáskája lett volna. Aztán az a film is érdekes volt, ami bemutatta az oroszok rémtetteit. Állítólag mindenkinek letépték a kezéről a karóráját, a nőket pedig megbecstelenítették. Itt van ni, már megint, de azt nem mutatták meg, hogyan becstelenítenek, mert akkor végre megtudhattam volna.

A nappalok természetesen egyre rövidebbek lettek, én meg -Mami szerint- egyre többet csavarogtam. Ezzel nem is lett volna túl nagy baj, de egy este az Erzsébet téren találkoztam egy idős nénivel, aki egy teli vödör petróleumot cipelt, csak hát nehezen bírta, állandóan megállt pihenni. Gondoltam, segítek neki, amit nagyon szívesen vett, de a petróleum rálöttyent a nadrágomra, és amikor hazamentem, kiderült, hogy irgalmatlanul büdös. Na, Maminak ez már sok volt. Szokás szerint majdnem kaptam tőle egy pofont, és csak akkor enyhült meg, amikor elmeséltem, hogyan történt. Szóval mászkáltam össze-vissza, amíg december nem lett.

Negyvennégy decemberében a pesti élet kívülről pontosan olyan volt, mint egy vagy több évvel korábban, azzal a különbséggel, hogy időnként a nagy távolból ágyúzást lehetett hallani, néha-néha megjelent az égen egy-egy magányos varrógép[13] és alaposabb volt az elsötétítés,[14] mert senki se akarta, hogy pont az ő ablakába csapódjon be egy akna[15]. A városra ráült az ünnepi hangulat, és mindenki tartalékok, na meg ajándékok után szaladgált.

A rengeteg élmény ellenére volt egy nagy bánatom. Tavasszal a Bezerédj utcából a Tisza Kálmán térre[16] jártam ki játszani, ahol sok barátom volt, na ezeket most a Bezerédj utcával együtt elveszítettem. Az új lakásunkhoz legközelebb az Erzsébet tér és a Szabadság tér esett, de ezeken a tereken egészen más volt a gyerekek összetétele, ráadásul Decemberben már nem is engedték őket ki az utcára. Valahogy mégis sikerült egy Sanyi nevű fiúval összebarátkoznom, aki két vagy három évvel volt idősebb nálam, és velünk szemben a 22-es szám alatt lakott a harmadik emeleten.

A délutáni sötétségben Sanyival a belvárosi utcákat róttuk. Sanyi indítványozta, hogy menjünk be a Liebner bácsi játékboltjába a Szent István tér sarkán. Az üzlet belül, korát messze megelőzve, önkiszolgálónak volt berendezve, ezért tudtunk sétálgatni a polcokra kirakott játékok között, megfogdoshattuk a játékokat, senki nem szólt ránk. Amikor meguntuk, vásárlás nélkül kimentünk az üzletből. Az utcán Sanyi kivett a zsebeiből két játékot. Az egyik egy felhúzható német felségjelzésű tank volt, azt nekem adta. Én szörnyen meg voltam lepődve, mondtam is neki, hogy most aztán meg kell majd gyónnod, hogy loptál. Erre Sanyi felnevetett, merthogy ő református volt, és a reformátusok nem gyónnak. Csakhogy ez számomra még nagyobb bűnt jelentett.

A kedves testvérek számtalan alkalommal hívták fel a figyelmünket, hogy másvallásúakkal ne barátkozzunk, mert csak bűnbeesés következhet belőle. Erre Sanyi felröhögött és azt mondta, hogy a katolikusoknál minden bűn, még ez is, és elővette a fütyijét. Én csak néztem és nem jutottam szóhoz, pláne, amikor láttam, hogy a fütyije egyre nagyobb lesz, miközben a fitymáját le és fel húzogatja. Arról persze tudtam, hogy a fitymát lehet húzogatni, mert az egyik osztálytársamnak, Renkei Petinek, fitymaszűkülete lett, és orvosi utasításra minden nap húzogatnia kellett a fitymáját, de hogy ettől megnő a fütyi, azt tényleg nem tudtam. Különben is a kedves testvérek figyelmeztettek, ha az ember a fütyijét a pisilésen kívül másra is használja, attól agyvelősorvadást kaphat. Az meg kinek kell?

Amikor Sanyi megunta a fitymahúzogatást, azt mondta, most te jössz. Elővetette velem a saját fütyimet, és együtt húzogattuk, de az nem akart nagyobb lenni. Erre azt mondta, na akkor menjünk haza, és felmentünk hozzájuk. Amikor beléptünk az előszoba ajtón egy női hang kikiabált a szobából, te vagy az Sanyi? De Sanyi nem válaszolt, mutatóujját a szája elé tette, hogy legyünk csendben. Levetettük a kabátot és bementünk a szobába, ahol egy nagy ágyban két nő feküdt a takaró alatt, állítólag azért, mert nem volt fűtés és fáztak. Az egyik Sanyi édesanyja volt, aki nagyon kedvesen azt mondta, „csak nem te vagy Sanyi új barátja, gyere ide aranyoskám, hadd nézzelek meg magamnak”. A másik Sanyi nővére volt, akihez német tisztek jártak barátkozni, és közben mindenféle ajándékokat hoztak, de most a nők egyedül voltak.

Sanyi nem sokat vacakolt, hanem szólt a Hédi nevű nővérének, hogy állítsa fel a faszomat. Ez engem rettenetesen meglepett, mert Mami a szombat esti fürdéskor mindig azt mondta nekem, hogy „Pusikám mosd meg a fütyidet is”. Most nevezték a fütyimet először fasznak. Hédi rám nézett és azt mondta, kisfiú ez még, mit akarsz vele? És ezzel az ügy befejeződött volna, de édesanyjuk beleszólt a beszélgetésbe, hogy mondhatsz ilyet egy fiatalemberről, dorgálta meg lányát és kért, hogy üljek az ágy szélére. Odaültem, amire Sanyi mamája megfogta a kezem, és belenézett a tenyerembe. Hű, de hosszú az életvonalad, kiáltott fel, én meg csak bámultam. Nem is tudtam, hogy van életvonalam, de hagytam, hogy simogassa a tenyerem meg a karomat, mert nagyon kellemes volt.

Ezt követően majd minden délután együtt csavarogtuk Sanyival. Liebner bácsi mindennapos vendégei voltunk, de nem szóltak semmit. Gondolom azt is tudták, hogy el-elcsenünk egy-egy játékot, de a felnőtteket nem igen érdekelte a dolog. Mindenki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, holott tudták, hogy napokon belül az egész világ gyökeresen meg fog változni, és ráadásul az sem biztos, hogy túl fogják élni. Az emberek egy -úgy ahogy fenntartható – álomvilágban éltek. Én meg sodródtam az árral. Bármit meg tudtam volna venni, amit Sanyi ellopott, de ez így izgalmasabb volt. Közben Apunak és Maminak az volt a legfőbb gondja, hogy maradjunk-e vagy mi is menjünk Nyugatra. A dilemma olyan nagy volt, hogy már az indulás napja is ki volt tűzve másnap reggelre, de a végén mégis maradtunk. Aztán az orosz gyűrű Budapest körül bezárult, és ha akartunk volna, se tudtunk volna menni.

Pár nappal később nagy riadalom keletkezett a városban. Viszonylag alacsonyan egy nagyobb repülőkötelék érkezett Budapest fölé. Az utcán mindenki megállt és figyelte a gépeket, amikből egyszer csak ejtőernyősök kezdtek kiugráltak. Néhány perccel később az eget sok száz ejtőernyős lepte el, és mivel az ernyők nagy része vörös színű volt, mindenki azt hitte, hogy az oroszok. Nem sokkal később, ahogy az ernyők lejjebb ereszkedtek, kiderült, hogy nem katonák csüngenek rajtuk, hanem bombaformájú hengerek, amikben – mint később kiderült –  muníció[17] volt berakva. A katonaság fütyült a munícióra, a lakosság ezzel szemben a nyakát kitörte, hogy hozzájusson az ernyőkhöz, amikből ragyogó blúzokat és ingeket lehetett később varrni.  

Liebner bácsi után más üzleteket is meglátogattunk, csak úgy szórakozásból. Az egyik Kossuth Lajos utcai drogériából én magam is loptam egy üveg kölnit, amire az volt írva, hogy „Old Levender”. Ez járt ugyan némi lelkiismeret furdalással, de arra gondoltam, hogy majd meggyónom, ha az oroszok bejönnek. Különben se aggódtam túlzottan, mert a Szűzanya megígérte, senkit sem hagy elkárhozni, aki egymás után kilenc első pénteken[18] gyón és áldoz. Ez nekem már megvolt. A kölni pedig – gondoltam – jó lesz Maminak karácsonyi ajándékként.

Maminak egészen más gondjai voltak, például hogy nem lehetett kapni szaloncukrot. Na, akkor majd ő csinál, és neki is látott. Készült is valami utánzat két ízben, citrompótló és cikória kávé segítségével. Aztán gond volt még a csomagolás, de a végén Mami valamelyik barátnőjétől szerzett selyem és sztaniol papírt, és némi ollózás után megszületett egy majdnem tökéletes utánzat. Fenyőfáról apu gondoskodott, és úgy tűnt, hogy ha másnak nem is, de nekünk biztosan lesz karácsonyfánk.

Aztán egyik este megint szörnyű nagy izgalom volt. „Pa-pa-pa-paaam, pa-pa-pa-paaam, itt London beszél”, és megtudtuk, hogy a németek kegyetlenül lemészárolták az orosz parlamentereket[19]. Apu szerint ez azért volt „végzetes hiba”, mert amikor majd bevonulnak Budapestre, ettől csak kegyetlenebbek lesznek, és „az egésznek a civil lakosság fogja meginni a levét”.

Az új lakásunk három szobából, egy hallból és egy cselédszobából állt. Két szoba az utcára nézett, egy az udvarra a konyhával és a cselédszobával együtt. Az utcai és az udvari rész között volt a hall és a fürdőszoba meg az átjárók. Ildi és én az udvari szobát kaptuk meg, míg a hall valamennyi ajtaja le volt zárva és le volt pecsételve. Ide nekünk szigorúan tilos volt a bemenetel, de nem is tudtunk volna bejutni még akkor sem, ha akartunk volna. A hallban a lakás korábbi bérlőjének, egy gyermektelen, idős, zsidó házaspárnak az összezsúfolt bútorai voltak. A férfi tüdőspecialista volt, amiről az újdonsült gyermekszobában maradt röntgenkészülék árulkodott. A röntgenkészülékhez nem mertek nyúlni, az ott maradt, ahol eredetileg volt. A házaspárt természetesen a pesti gettóba vitték, ami a Klauzál tér környékén helyezkedett el. Máskülönben Mami minden másnap lefutott ide és élelmiszert vitt egy régi barátnőjének. Én szívesen elkísértem volna, és állandóan nyúztam, hogy vigyen magával, de hiába, sehogyan se állt kötélnek. Ez nem gyereknek való látvány, különben is – mondta – lehet, hogy legközelebb ki se engednek vagy valamelyik pribék lelő puszta szórakozásból. Ezt én különösnek találtam, mert, ha tehettem a Hungária parknak[20] átkeresztelt Angolparkba jártam szórakozni. Itt légpuskával lehetett lövöldözni mindenfajta célpontra, de persze élő emberekre nem.  

Egy este, amikor hazaértem, némi meglepetés fogadott. A gyerek­szobának lett egy harmadik lakója is, Messer Pista bácsi, aki velünk együtt vacsorázott, és vacsora után rengeteg mesét mondott. Iparkodott jóba lenni velünk, mi pedig nagyon hamar megszerettük. Ugyanis amíg szüleink mindennel foglalkoztak, csak velünk nem, addig Pista bácsi egész nap ráért és játszott velünk. Ennek különösen Ildi örült, mert ő nem mehetett le az utcára egyedül.

Két nappal később elmeséltem Pista bácsinak, hogy az oroszok hamarosan be fognak jönni Budapestre, és mindenkit meg fognak ölni, amit a rohadt zsidóknak köszönhetünk. Pista bácsi szomorú szemeivel rám nézett, és azt kérdezte, hogy ezt meg kitől hallottam. Mondtam neki, hogy a Héditől, akinek német tiszt barátai vannak. Erre Pista bácsi alaposan kikérdezett és abban állapodtunk meg, hogy se Sanyinak, se Hédinek nem mondom meg, hogy ő most nálunk lakik. Én természetesen megígértem, de két nappal később mégis elment, amit Ildi is és én is nagyon sajnáltunk. Apu azt mondta, hogy Pista bácsinak sürgősen el kellett mennie családi okok miatt, de hamarosan vissza fog jönni. Ez persze nem sikerült neki, nem is hallottunk róla huszonhárom éven át, akkor is csak annyit, hogy meghalt a 67-es zsidó-arab háborúban.

Szerencsére két nappal később kárpótolva lettünk, mert újabb vendégeink lettek, egy házaspár, Bokor néni és Bokor bácsi. Ők már nem foglalkoztak olyan sokat velünk, sőt mondhatnám, egyáltalán nem, inkább egész nap egymással suttogtak. Végül, ahogy közeledett a karácsony, ők is elmentek.

Utolsónak Szabó Lajos bácsi lett a vendégünk, aki velünk karácsonyozott és nálunk maradt egészen az oroszok bejöveteléig, amikor is kiderült, hogy az igazi neve nem Szabó, hanem Fenyves, és tizenkilencben[21] Budapest főkapitány helyettese volt a kommün alatt. Ezen kívül a ceglédi főrabi volt az apja, és előbb a magyar rendőrség, később a Gestapo[22] kereste égre-földre. Lajos bácsi világ életében agglegény volt, ami magatartásán meg is látszott. A gyerekeket nem nagyon szerette, de engem valahogy eltűrt, mert már félig felnőtt számba vett. Mivel a fél életét bujkálással töltötte, állandóan mindenre figyelt, igazából soha nem engedte át magát a pillanatnak. Én meg, mivel nem voltam tisztában a kényes helyzettel, állandóan ugrattam tekintettel arra, hogy ragyogó alanynak bizonyult, ami ugratásaim hevességét csak fokozta. Naponta százszor szólítottam meg: Lajos bácsi! Erre odafordult és válaszolt, mit akarsz Tibike? Én meg folytattam, fáj a torka? Szopogasson huszár zsilett pengét, mintha elvágták volna. Vagy a másikat: Haladjon ön is a korral, gargalizáljon vitriollal. Ha pedig meguntam őket, akkor váltottam: míg ön alszik, a Darmol dolgozik, reggelre kelve a gatya megtelve. A hatás elképesztő volt. Lajos bácsi őrjöngött, de fékezte magát, én meg annál jobban hahotáztam, minél jobban vörösödött a kopasz feje. Persze olyan is volt, amikor nagyon jól kijöttünk egymással. Néha operákból énekelt nekem (Elnézem hajnalig, folyik vagy nem folyik.), máskor meg mozgalmi indulót, de persze „kiforgatva” (Ez a Schwarz lesz a végső,). Apu szerint kiábrándult a kommun­izmusból, csak én nem tudtam mi az a kommunizmus. Néhány évvel később Rajk László nyugdíjazta, mert szerinte Fenyves nem kommunista volt, hanem nemzetközi kalandor, de 44 karácsonyán nem ez volt a legnagyobb gondja.

Végre eljött a Szenteste is. A fa feldíszítésével nem volt semmi probléma. Már Ildikó is hét éves volt, ő is tudta, hogy a Jézuska mesét a kicsiknek találták ki. Volt valami ünnepi vacsora, meg fényképezgetés egy kizárólag elmosódott fényképeket készítő géppel, miközben a becsapódások egyre közelebb és közelebb hallatszottak. Ezért aztán Apu úgy döntött, hogy leköltözünk a légópincébe. Ez egy kitűnő döntés volt, mert a szentestét mindenki még a lakásban akarta ünnepelni, és másnap reggelre tervezte a leköltözést. Ezzel a huszárvágással mi lettünk az elsők, és így mi kaptuk a legjobb helyet, aminek később óriási jelentősége lett.

Apu és Lajos bácsi mindjárt a fényképezés után megfogták az egyik kétszemélyes rekamiét, és lecipelték a harmadik emeletről, mivel nem fért be a liftbe. Ezzel egy időben az óvóhely egyetlen, a házhoz tartozó emeletes ágyát lestoppoltuk magunknak. Én voltam fent, Lajos bácsi volt alattam. Mire a többi lakó észbe kapott, mi már elfoglaltuk helyeinket. A rekamién, ami az utcai fronttól a legtávolabb lett elhelyezve, Apu, Mami és Ildi feküdtek. Még aznap éjjel egymás után kezdtek a lakók lehurcolkodni a pincébe. A lépcsőházban óriási tülekedés támadt, de mi már büszkén trónoltunk elfoglalt helyeinken.

Csakhogy a túléléshez az alvóhelyen kívül élelmiszerekre is szükség volt, és némi értéktárgy se jön rosszul, aminek átadásával az életünket válthatjuk meg, ha a balszerencse összehoz az éppen ügyeletes háborús rablóval. Éppen ezért húsz-harminc évvel később apámat kérdőre fogtam, miért nem vett aranyat, akár kilószámra még az oroszok bejövetele előtt, hiszen rengeteg pénze volt. Azt mondta, aranyat nem lehetett kapni. Még időben kivette az összes pénzét a bankból, és mindent megvett, ami megvehető volt.

Így aztán a pincében zsákszámra állt a liszt, a krumpli, a bab, bödönszámra a zsír, meg ami kell. Apám olyan előrelátó volt, hogy vett egy vödörre való bizsut is, amik nagyon hasonlítottak az igazi ékszerekre. Ezekkel a hamisítványokkal később rengeteg oroszt kenyerezett le. Olyan is volt, hogy apámnak egy teljes rekesz, kilós konzervet kínáltak megvételre, amit alku nélkül átvett. A Glóbus gyár melósai lophatták a gyártósorról, mert a dobozokról hiányzott a címke. Nem lehetett megállapítani, mi van bennük. Úgy, ahogy voltak, bekerültek a családi raktárba. Aztán az ostrom kellős közepén az egyik este előkerültek a konzervek, amiket, nagyfokú érdeklődésünk mellett, Mami kíváncsian nyitott ki. Lajos bácsi mondta is apámnak, biztos jól átvertek, szerintem paradicsompüré lesz benne, nem étel. Aztán kiderült, hogy a dobozokban libamájpástétom van, amikből hatalmasakat zabáltunk. Az igazság az, hogy a dobozok tartalmával az eladók se lehettek tisztában.

Különben az ostrom lényege az volt, hogy félelmetes hangok jöttek be a pincébe, de az idő legnagyobb részében úgy tűnt, nem történik semmi, viszont bármelyik pillanatban történhetett. Amikor viszonylag csend volt, néhányan fel­merészkedtünk az utcára. Ezeken a kiruccanásokon Apu nem vett részt, minden valószínűség szerint azért, mert elsőszámú gondja az életben maradás volt. Ugyanis elvileg a pincében nőkön és gyerekeken kívül senki sem lehetett. Ahogy egyre szorult a katonai kapca, újabb és újabb korcsoportoknak kellett jelentkezni hon­véde­lemre. December végére a tizenharmadik életévüket betöltő „férfiaknak” is a fronton kellett volna lenni, felső korhatár nélkül. Mivel én már majdnem tizenkettő voltam, elméletileg én lehettem volna a házban a rangidős „férfi”. A valóságban viszont legalább két tucat igazi férfi volt a pincében, akik mind dekkoltak. Ezért aztán, ha volt valami komolyabb feladat, akkor engem bíztak meg vele.

Egyik reggel például a házunk előtt találtunk egy nagyméretű szánkót, rajta négy teljesen meztelen, kékre fagyott hullát. Ugye ez nem maradhatott ott, de a férfiak nem merték elhagyni a házat, az asszonyok meg sikongattak a hullák láttán. A végén majd beleszakadtam, mert nekem kellett elhúznom a szánkót a szomszédos Lázár utcába, ahonnan még aznap tovább vonszolták ismeretlen emberek. Különben a hullák látványát hamar megszoktam. A sarkunkon volt egy újságárus bódé a hozzátartozó újságárussal, aki – napilapok már nem lévén – különböző nyomdatermékeket árult rendületlen szorgalommal, csak a fene tudta miért. Egy szép napon aztán ott találtuk holtan a bódéjában, körülötte a szétszóródott aprópénze, amihez nem nyúlt senki. Előző este kapott egy szilánkot egy közelben becsapódó aknától. Ennek ellenére, mint már írtam, az élet ment tovább.

Két nappal az újságos halála után valaki két lóval húzatott egy stráfkocsit[23] rajta ki tudja mivel. Aztán kaptak egy találatot, és minden ott maradt a kövezeten. A házból én vettem észre, hogy a szomszédok hatalmas késekkel trancsírozzák a lovakat, és vájdlingjaikban[24] cipelik haza a húst. Riasztásomra a házban lakó nők is kirohantak az utcára, és alaposan kivették részüket a hússzerző akcióból. Órákkal később már csak a nagy rakás, felpuffadt ló bél és néhány pata maradt a helyszínen. 

Én meg nap, mint nap portyázni mentem. Az utcákon nem járt senki, ha mégis találkoztam egy-két katonával, akkor azok rám kiabáltak, hogy te kölyök, nem mész haza azonnal. Hát ennyi, de ezt hamar megszoktam. Hébe-hóba valami valahol robbant vagy süvített, mint a fene, aztán jó sokáig csend. A kirakatok üvegtáblái már rég összetörtek, így az ajtók hiába voltak bezárva, csak át kellett lépni a kirakaton, és már bent is voltam az üzletben. Háborús önkiszolgálás, mondhatnám. Már nem volt gátlásom, hogy elvegyem a másét, mert erről Sanyi még időben leszoktatott. Így tehát fosztogattam, még hozzá zavartalanul, mert a felnőttek alaposan be voltak tojva.

A közelben volt egy írószer kereskedés, amiből jóval később Ápisz lett. Itt hatalmasat garázdálkodtam, mert ez az én világom volt. Ezer számra hordtam haza a színes és fekete ceruzákat, radírokat és minden olyat, amiről egy kisdiák tudja, mire lehet használni. Amikor ebből a világból kiléptem, alaposan megbántam. Egy alkalommal vászonból kivágott tenyérnyi, összehajtott félholdakat találtam gondosan becsomagolva. Ebből is vittem néhány száz darabot, bár fogalmam se volt, micsoda. Mami árulta el, hogy a nők izzadság felszívás végett ezeket teszik a honaljukba a ruha alá, merthogy az izzadság elsárgítja a ruhát. Ezt meg el lehet dobni, miután teli szívták magukat izzadsággal. Kellett nekem kíváncsinak lenni! Aztán meglátogattam egy könyvesboltot is, ahol meglehetősen sok időt töltöttem el. Közben elkezdtek becsapódni az aknák, ezért kénytelen voltam egy időre befeküdni a pult alá. Amikor elcsendesedett, akkor folytattam a kutatást. Végül megtaláltam azt a polcot, ahol az ifjúsági könyvek voltak. Ezek nagyobb részét ismertem, mert az internátusban volt kölcsönkönyvtár, és ott láttam őket. Az Isten rabjait, az Egri csillagokat, a Láthatatlan embert meg hasonlókat már olvastam.

Találtam viszont néhány diákoknak irt ismeretterjesztő könyvet, mint például Sztrókay Kálmán: Természet az ember igájában. Ezeket haza vittem, és nagy élvezettel olvastam az ágyamban. Nem is sejtettem, hogy a zsákmányolt könyveknek köszönhetem majd az életem.

A halál vagy életben maradás kizárólag a szerencsén múlott. Egy délelőtt szokásos tevés-vevés folyt a pincében, amikor egy irgalmatlan nagy robbanást hallottunk, beleremegett az egész ház. Még a legjobb idegzetűeknek is alsónadrágot kellett váltani. Később a csendet kihasználva néhányan felmerészkedtük az utcára, ahol kiderült, hogy egy hatalmas bomba robbant fel a pincénk falától nem több mint 8 méterre. A kráter 5 méter mély lehetett, amiről néhány katonaszökevény megállapította, hogy egy 500 kilós bombától származik. Ha ez a bomba csak 5-6 méterrel csapódik be közelebb a házunk falához, valamennyien ott hagyjuk a fogunkat. De nem így történt.

A házunknak rácsos vaskapuja volt, egy centi vastag üvegbetéttel, ami mindjárt az ostrom elején összetört. Ennek ellenére a bezárt kapun nem lehetett bejönni, mert a rácsozat olyan sűrű volt, hogy azon legfeljebb egy gyerek fért keresztül. Na, ez a gyerek én voltam, mert a kaput a ház bezárva tartotta. Ez volt az oka annak, hogy olyan szabadon tudtam az utcán garázdálkodni. Egyszer azonban hatalmas baj lett a zárva tartásból, ugyanis a házunkhoz érkezett egy nyilas kommandó. Ez öt fő, fekete egyenruhába bújt fiatal suhancot jelentett géppisztollyal és Árpádsávos nyilaskeresztes szalaggal. Be akartak jönni, és razziát akartak tartani, nincs-e közöttünk véletlenül katonaszökevény, mert azt ugye a helyszínen fel kellett volna koncolni, azaz úgy kellett volna járniuk, mint annak a két lónak.  

Ami azt illeti, katonaszökevénnyel teli volt a spájz, de egyáltalán nem véletlenül. Épeszű embernek semmi kedve sem volt az utolsó pillanatban megdögleni. Na de most mi legyen. Ha beengedjük őket, akkor itt vérfürdő lesz. Ha nem engedjük be őket, akkor egyre dühösebbek lesznek. A végén úgyis bejönnek, és ha dühösek, akkor meg pláne vérfürdő lesz. Na jó, akkor menjen két nő a kapuhoz, és tárgyaljon velük. Ki legyen az a két nő? A két legcsinosabb, azok jobban hatnak a katonákra. Szó sem lehet róla – tiltakozott az akkor 31 éves édesanyám, nem elhanyagolható mennyiségű paraszti tapasztalat birtokában – mert akkor miattunk pláne be akarnak jönni. Hát akkor menjen két öregasszony. Szóval folyt a tanakodás, aminek közepette a nyilasok beeresztettek egy sorozatot az előtérbe, csak hogy tudassák velünk, nem viccelnek. Ekkor a házmester felesége, akinél a kulcs volt, kirohant, és hisztériásan üvöltözni kezdett: Magyarok maguk? Az Isten szerelmére, nincs ebben a házban senki más csak nők, gyerekek és néhány nyomorék hadirokkant. Akkor is engedjenek be, parancsunk van rá.

Ez volt az a pillanat, amikor Apu engem félrehívott, és odavitt a rekamiénkhoz, amin ők hárman aludtak. Fél kézzel egy kissé megemelte a rugós részt, hogy be lehessen látni az ágyneműtartóba. Itt ez a pisztoly ez alatt a kispárna alatt, mutatott a sarokba, csak hogy tudjál róla, mert engem mindjárt el fognak vinni. Közben Zimányi doktor szaporán magára öltötte ezredesi egyenruháját, hátha jól jön még az, ha rajta van. Én meg rettenetesen meg voltam szeppenve. A 7,62-es automata pisztoly használatára természetesen emlékeztem. Csak azt nem tudtam, mit kell majd most tennem. Apu már kint járt a folyósón az udvar felé menet, mivel hangosan kiabálták, hogy minden férfi 13 év felett, függetlenül egészségi állapotától, gyülekezzen az udvaron. Én nem csak hogy nem voltam tizenhárom, de koromnál jóval fiatalabbnak néztem ki. Kerek, rövidre vágott hajú fejem volt, és állítólag mindig mosolyogtam. Gondoltam egy merészet, és hirtelen mozdulattal kivettem a pisztolyt rejtekhelyéről, jó nehéz volt és a tenyeremhez képest egy kicsit nagy, csőre töltöttem majd hüvelykujjammal bebiztosíttattam a záróreteszt és besüllyesztettem a zsebembe. Pisztollyal a zsebembe felmentem a félemeleti szemétkidobóba, ami az udvarra nézett. Alattam volt az öt keretlegény és egy csapat sorba állított férfi.  Köpcös Zimányi doktor eléggé nevetséges tűnt, amint khakiszínű egyenruhájában ugrált a jóval magasabb, feketébe öltözött legények között és hevesen magyarázott, de neki lett igaza, mert elengedték. Biztos működtek a beidegződés. Egy ezredest mégsem lehet belelőni a Dunába.

Közben Apu észrevette, hogy kipirult arccal ott fent állok, és jobb kezem a zsebemben van. Persze azt nem látta, hogy szorongatom a pisztolyt, de nyilván kitalálta. Ezért aztán rám kiabált, „Tibor, azonnal menj le anyádhoz a pincébe”. Közben a sorba állított férfiakat ketten elkezdték kivezetni az udvarból a kapualj felé, majd az utcára. A másik három keretlegény felnézett hozzám és ők is kiabálni kezdtek, hogy mit keresek ott, és menjek le onnan stb. Én meg visszakiabáltam, hogy ne vigyék el az apukámat. Szóval volt egy kis hangzavar, miközben a férfiak libasorban meneteltek kifelé. Apám ekkor ért a házmester ajtó elé, amin keresztül egy hirtelen mozdulattal, beugrott a lakásba. A többieket elvitték. Később elmesélték, hogy a Duna part felé menetelés közben kaptak egy közeli aknát, amire mindenki hasra vágta magát. Amikor szedelőzködtek, kaptak egy második aknát. Erre mindenki, ahogy tudott, menekült. A keretlegények üvöltöztek, hogy vissza, majd a levegőbe lőttek, de egy harmadik akna végképp megoldotta a dolgot, mindenki futott, amerre látott, így aztán a legtöbben visszajöttek.      

Ezek után már nekem se volt többé kedvem kimászkálni. Új szórakozás után néztem. Házunk egy hatemeletes, lapos tetejű ház volt, amit a harmincas években építettek, és nagyon modernnek számított. A hatodik emelet után egy vasajtón keresztül ki lehetett lépni a tetőre. Na ha ki lehet, akkor én ki is léptem. Nem bántam meg, mert gyönyörű kilátás nyílt az ostrom alatt nyögő városra. Persze egy aknát bármikor kaphatott volna a tető, de ezzel nemigen törődtem. Láttam viszont felderítő gépeket repülni, amikre boforcokkal[25] lőttek, és jól láthatók voltak a robbanó lövedékektől származó fehér pamacsok a gép körül. Ezt elnéztem volna egész nap, csak hát a veszélyességén kívül még hideg is volt a hosszúra nyúló ácsorgáshoz. 

A nyilas járőrrel történt epizód után az élet a pincében egyhangúan telt. Az emberek kártyáztak, beszélgettek, de olyan is volt, aki orosz szavakat tanult. Apró gondok azonban akadtak. Például elfogyott a gyertya. Senki se számított több heti pincelakásra. Akkorra pedig már húsz napja éltünk lent. Az emberi találékonyságnak viszont nincs határa. Valaki kitalálta az étolaj mécsest. Ez a következőképpen néz ki. Fognak egy közönséges parafa dugót és vágnak belőle három szeletet. Kell még hozzá egy lyukas húszfilléres, egy befőttes üveg és valami fonal vagy madzag darab, ami majd kanóc lesz. A három dugószelet oldalát be kell félig vágni, hogy betolható legyen a lyukas érme egy-egy harmada. Ezek után a lyukba be kell fűzni egy darab kanócot, és kész az úszó. Most a befőttes üvegbe be kell önteni 2-3 ujjnyi étolajat, majd annyi vizet, hogy az olaj szintje közel kerüljön az üveg felső pereméhez. Az olajra rá kell helyezni az úszót és a kiálló kanóc véget meg kell gyújtani. Kész és üzemel az olajmécses. Az olaj alatt a vízre takarékossági okból van szükség. Ugyanis a láng nem nagyon kerülhet az üveg pereme alá, mert felforrósítja és eltörheti azt. Ezért újra és újra fel kell tölteni, ahogy égetés közben fogy az olaj. Ezért az alsó 15-20 centi folyadékra az égetés szempontjából nincs szükség, az csak az úszó megfelelő magasságát biztosítja.

Másik nagy gond a vécé használata volt. Az óvóhely négy tábori vécével rendelkezett, ami tulajdonképpen egy közönséges vécéülőke volt egy jókora láda tetején. A láda ki volt bélelve horganyzott lemezzel, és abba gyűlt össze a trutyi. Az ülőke lefedhető volt, de a fedő felemelésekor iszonyatos bűz jött ki belőle, ami az idő multával csak egyre fokozódott. Szóval ebből a tábori vécéből három darab be volt állítva az óvóhely előteréből nyíló apró helyiségbe. Ennek az elrendezésnek az volt a hibája, hogy a három vécét egymástól az égvilágon semmi sem választotta el. És mivel a pincének elég sok lakója volt, előfordult, hogy egyszerre három ember nyögött közvetlenül egymás mellett, elképesztő bűztől körülvéve. Ez volt az, amiből én nem kértem. Szerencsére a negyedik vécé az udvar alatti raktárhelyiségben volt felállítva, ahová senki sem járt, mert a mennyezetbe üvegtéglák voltak beépítve fényáteresztés céljából, de így nyilvánvalóvá vált, hogy a tetőt nem védi semmi. Ez nem számított pincének. Nekem megfelelt. Egyedül üldögélhettem ott, büdös sem volt, legfeljebb egy kicsit hidegebb, mint az óvóhelyen.

Január tizenötödike körül senki földje lehettünk, mert gyanús csend vett minket körül. Tulajdonképpen mindenki félt az oroszoktól, de már senki sem bánta volna, ha megérkeznek. Az én napjaim egyhangúan teltek, mert kimászkálni már nem volt kedvem, meg aztán nem is igen engedtek volna. A halál szele túl közel csapott hozzánk ahhoz, hogy továbbra se vigyázzanak rám. Hason feküdve olvastam az ágyamban, ami kifejezetten luxusnak számított. Ugyanis az óvóhelynek egyetlen egy lámpácskája volt, éppen a fejem felett, ami akkumulátorról működött, és csak arra volt elég, hogy a közlekedő emberek ne essenek hasra. Viszont közvetlenül alatta 50 centire én ragyogóan láttam a betűket.

Január tizennyolcadika pontosan úgy indult, mint bármely másik nap. Az előző este nem tudtam befejezni egy roppant érdekes részt, amikor lekapcsolták a villanyt. Ezért aztán reggel első dolgom volt a megfelelő oldal kikeresése és tovább olvasása. A könyv arról szólt, hogy egy fizika tanár kitalált egy zsugorító gépet. Ha azt valaki a hátára vette és bekapcsolta, akkor folyamatosan zsugorodni kezdett egészen addig, amíg ki nem kapcsolta. Ebből a gépből legyártottak négy darabot. A tanár kiválasztotta három legjobb tanulóját. A tanár és dákjai a hátukra vettek egy-egy ilyen zsugorító gépet, felálltak a konyhaasztalra, szembe fordultak egymással, és bekapcsolták a gépet. Megindult a zsugorodásuk, egyre kisebbek lettek. Közben állandóan meneteltek egymás felé, mert a köztük lévő távolság egyre nagyobb lett volna. Egyszer csak észrevették, hogy a lábuk alatt lévő talaj, ami tulajdonképpen az asztallap volt, egyre durvább felületű kezd lenni. Már szinte bukdácsoltak, amikor megláttak egy csillogó kockát, ami többé-kevésbé áttetsző volt, és mérete folyamatosan növekedett, mivel ők zsugorodtak. A tanár úr megjegyezte, hogy ez az egyik fiú tízóraijából kipottyant sókristály lehet. A végén a sókristály maga akkora lett, mint egy asztal. Na, ekkor erre másztak föl és folytatták egymás felé a menetelést. A végén megjelentek a sókristályban helyet foglaló klór és nátrium atomok.

Szóval belátható, hogy egy ilyen történetet nem lehet megszakítani, végig kell olvasni. Olvasás közben egyre jobban ki kellett volna mennem a vécébe, merthogy mindig reggel mentem ki. Én azonban rendületlenül olvastam tovább, és addig tartottam vissza szükségemet, ameddig csak bírtam. Egyszerre azonban egy hatalmas csattanás hallatszott, amit emberek sikítása, jajgatása és üvöltése követett. Egyszeribe elfelejtkeztem az atomi világ felfedezéséről, de még arról is, hogy a vécélátogatás már nagyon időszerű lett volna, amikor megláttam, hogy két idegen lakó vonszolja be az eszméletlen Mamit, és fektetik le az ágyunkra. Azonnal leugrottam a helyemről, és rohantam Mami mellé, ahol befészkeltem magam a teste és a fal közé. Közben már Zimányi doktor is ott volt, ő fogta a jobb pulzusát, én meg a balt. Zimányi doktor széthúzta Mami fekete alapú, zöld-piros kockás kiskabátját és megállapította, hogy a szívét több szilánk is átfúrta. Már akkor se élt, amikor lefektették az ágyra. Apu is előkerült vérző fejjel, de láthatóan nem volt komoly baja. A felesége fölé hajolt, és azt hajtogatta remegő szájjal, „Bözsikém ne hagyjál itt”, de akkor már mind a ketten keservesen sírtunk. Ildikó valahol hátul játszott két másik gyerekkel, de amikor azoknak a szülei látták, mi történt, Ildit nem engedték oda hozzánk, megpróbálták elterelni a figyelmét addig, amíg Apu egy kicsit összeszedte magát.

Az én életemet a könyv mentette meg. Az akna, amit az oroszok a végső támadás előtt lőttek ki, az udvarba csapódott be, könnyedén szakította át az üvegtéglákat és felrobbant a pince padlózatán, pontosan három méterre kedvenc tábori vécémtől. A vécétől két méterre lévő vaslemez ajtón a szilánkok könnyedén átjutottak. Abban a pillanatban, amikor becsapódott az akna, az én Mamim éppen az ajtó előtt haladt el, ment a kazánház felé reggelit készíteni. Apám a folyóson távolabb haladt, ő a bal arcán kapott egy szilánkot, de nem közvetlenül, hanem gellerből[26] a betonfalról.

Közben engem erőszakkal elvonszoltak Mami mellől, és hátra vittek a pincébe, ahonnan nem lehetett látni az ágyunkat. Még valami idegcsillapítót is belém tömtek, és állandóan „szegény gyereknek” neveztek. Aztán Mami testét becsavarták vastag, durván szőtt, lenvászon lepedőnkbe, amit azért láttam, mert végül is -„szegény gyerek hadd búcsúzzon el az anyjától”- odaengedtek.  A lárma elült, mindenki magába roskadt. A többi gyerek, akinek nem halt meg az anyukája, nagyon meg volt szeppenve.

Nem sokkal később, a pince bejáratánál, dobtáras géppisztolyával, „nyemecki-nyemecki”-t üvöltve, megjelent az első orosz katona, aki percekkel később már „burzsuj, burzsuj” felkiáltással a ház egyetlen szegény emberének kezéről, a kövér és asztmás házmesterről rángatta le a karikagyűrűt.

Ezzel részünkre az ostrom és egyben a II. Világháború befejeződött. Édesanyám részére egy órával korábban.

[1]Abban az időben így hívták azt a gyereket, aki nyalizott a tanárnak, és persze midig, mindent megtanult.

[2] Az iskolaév befejezésekor tartott vallásos hálaadás.

[3] Tornaórákon, menetelés közben énekelt, japán induló kezdősora.

[4] Így nevezték, amikor csak egyetlen ellenséges gép volt az égen, feltehetően felderítési célból, de azért ez is riasztó volt.

[5] A cserép, üveg és fémgolyókat elnyűtt (hosszú) harisnyákban tartottuk. A golyózás egy fajta hazárdjáték volt, a golyók egymástól való elnyerésének céljával. Egyik ilyen mód a „ross vagy ratlan” névre hallgató játék, aminek a lényege, hogy benyúltam a harisnyába és kivettem egy marék golyót. A zárt öklömre a másik fiúnak rá kellett ütni és vagy azt mondta, hogy „ross” vagy azt, hogy „ratlan”. Tehát páros, vagy páratlan. Erre én kinyitottam az öklöm és megszámoltuk a golyókat. Ha eltalálta, akkor köteles voltam odaadni neki az egész marék golyót. Ha nem találta el, akkor ő volt köteles nekem adni ugyanennyi golyót.

[6] A legnagyobb bomba 500 kilós volt. A nagyobb hatás érdekében ebből lánccal összekötöttek 4-5 darabot és úgy dobták őket ki a bombázóból. A lánc miatt a bombák nem tudtak szétszóródni, ezért egy helyre estek le és nagyobb rombolást végeztek, mintha csak egy esett volna oda.

[7]  A több százas kötelékben berepülő, és bomba terheiktől Magyarországon megszabaduló amerikai légierődöknek volt „liberátor” azaz „felszabadító” a hivatalos nevük, amit a magyar hadvezetés és a köznép is átvett.

[8] Ezt a kifejezést az unokámtól tanultam, akinek az a véleménye, hogy nincs nagyobb bűn a világon, mint „uncsi” dolgot erőszakolni egy gyerekre. Ez biztos így van, csak sajnos én akkor erről még nem tudtam.

[9] A Ferenc krt. és az Üllői út sarkán lévő nagy sárga épületnek volt a neve.

[10] A kor legmodernebb rádióvevőjének volt a jellemzése.

[11] A kor frazeológiája szerint a nemi erőszakot jelentette.

[12] Az „ostrom után” kifejezés négy évig érvényben volt, csak a fordulat évét kővetően, 1949 táján váltotta fel a „felszabadulás után”, de én még évekkel később is hallottam az anyámtól, hogy „Bezzeg az ostrom alatt megetted volna”, amikor apám fitymált valamit anyám főztén.

[13] Nagyon öreg, nagyon lassú, kétfedelű, orosz felderítő repülőgép, amire a kutya se hederített.

[14] A háború alatt, sötétedés után csak olyan szobában lehetett villanyt gyújtani, amelyiknek az ablaka le volt fedve sötétkék papírral, palettával, vagy valami mással. Közvilágítás pedig egyáltalán nem volt és a gépkocsik reflektora se éghetett, illetve volt rajtuk egy „csukja”, ami csak lefelé engedte a fényt.

[15] Akkor még senki se tudta, hogy egy aknával sok mindent lehet tenni, csak célozni nem.

[16] Ma Köztársaság tér a neve.

[17] Különböző méretű és típusú lőszer.   

[18] Egy naptári hónap első péntekéről van szó.

[19] Az egyik harcoló fél által a másikhoz, fehér zászló alatt átküldött tiszt, akinek a szerepe mindkét fél részére fontos dolog megbeszélése.

[20] Amiből aztán Rákosiék „Vidámparkot” csináltak.

[21] Természetesen 1919-ről van szó.

[22] Német titkosrendőrség 1933 és 1945 között.

[23] Lapos tetejű, teherszállításra alkalmas lóvontatású, rugós felfüggesztésű kocsi.

[24] Hatalmas, félgömb alakú edény, amiben a háziasszonyok mosogattak a beépített mosogató kredencek elterjedése előtt.

[25] Négycsövű légvédelmi ágyú, aminek alsó és felső két-két csöve felváltva tüzelt.

[26] Gellernek a kemény tárgytól visszaverődő, vagy egyenes útjától eltérő szilánkot vagy lövedéket hívták.

(781) Majmok és emberek

Tibor bá’ online

A husvéti családi-zenebona lecsendesülése után, hétfőre kiderült, hogy “rengeteg” szabadidőm maradt. Körülnéztem hát könyveim között, van-e valami ”restanciám”? Mit ad isten volt. Úgy kilenc évvel ezelőtt a Sorstalanság-mánia idején én is vettem egy példányt és hősiesen átküzdöttem magam a 46. oldalig, amikor is a könyvet nagy ívben a földhöz vágtam. Gondoltam, most, néhány év késéssel bepótolom ezt az irodalmi hiányt, és folytattam a küzdelmet a magyartalan mondatszerkesztések hadával, hátha ez is hozzátartozik az általános műveltséghez.

Még csak lapozgattam a könyvben (keresvén a 47. oldalt), amikor eszembe jutott az a kis anekdota, aminek keretei között egy kíváncsi amerikai riporter megkérdezte David Ogilvyt, a reklámkirályt, hogy szerinte lehetséges lenne-e megválasztani az Egyesült Államok elnökének egy emberszabású majmot. A riporter a kérdést természetesen ugratásnak szánta (bár Bush 8 éves elnöklete után bennem felmerül a jogos kétely), de legnagyobb meglepetésére Ogilvy halál komolyan vette a kérdést, és ennek megfelelően egy határozott igennel válaszolt, de hozzátette, „csak rengetegbe kerülne”.

A párhuzam az emberszabású elnök és a Sorstalanság között nyilvánvaló. Az egyszerűség kedvéért lépjünk át a tartalmon, mert mindenki arról ír, amiről akar. Azonban az irodalom fogalmába a tartalmon kívül a fogalmazás, a mondatok szerkesztése, a stílus (bár ez utóbbi erősen ízlés dolga) sokkal nagyobb mértékben nyom a latba. Kezdjük mindjárt a címmel! A „sorstalanság” szót vagy kifejezést megszokatták velünk, azaz belénk sulykolták, de a könyv megjelenése előtt ilyen magyar szó nem létezett. Nincs ezzel semmi baj. Nem Kertész lenne az első ember a világon, aki egy új szót fabrikál kénye-kedve szerint. Kellér Dezső így szülte a „maszek” szót, amit 40 éven át használt az egész ország. Én magam is vetemedek néha új szó fabrikálására, de a sorstalanság valójában nem egy új szó, hanem egy létező főnév (sors) létező ragokkal történő összeragasztása, aminek következtében egy újabb főnevet kapunk. A fosztóképzővel bővített főnévből melléknév lesz, amiből a -ság főnévképző csinál egy új főnevet, ami tökéletesen értelmetlen (és ezzel kivívta jogát, hogy a könyv címévé váljon). Ugyanis sorsa éppen úgy van mindenkinek, mint mondjuk színe. Valakinek a sorsa sok minden lehet: bal, reménytelen, kilátástalan, csak egy dolog nem lehet, nem létező.

Persze egy rossz cím mögött még meghúzódhat egy jó könyv, egy igazi irodalmi gyöngyszem, amit aztán Nobel-díjjal jutalmaznak. Csakhogy itt nekem valami nem jön össze. Vagy az anyanyelvem változott meg születésem óta, de alaposan. Vagy a Nobel-bizottság sorsolással dönti el, ki kapja a díjat. Harmadik eshetőség nincs (illetve van, de nekem már annyi vaj van a fejemen balib ügyben, hogy inkább nem nevezem meg) .

Nem tudom, hogy olvastad-e a művet, de idézek belőle egy fél bekezdést a 140-141. oldalakról, amin elcsemegézhetsz. A két kolosszálisan hosszú mondat egyikének sincs alanya (minek az?) ami az írót a legkevésbé se izgatja (se a Nobel-bizottságot), viszont a korábbi oldalakról kiderül, hogy német tisztekről van szó, tehát ők a kertészi mondatok alanyai. ”Persze, belátom, mindez mégse egészen tréfa, ha más oldalról nézem, hisz az eredményről – hogy így fogalmazzam – a magam szemével, meg főképp az egyre hánytorgó gyomrommal is meggyőződhettem; de hát ez volt az érzésem, s alapjaiban – így képzeltem legalábbis – ez se igen történhetett oly nagyon másként. Végtére csak itt is összeültek, mondhatnám: összedugták a fejüket igen valószínűen, ha ugyan nem is épp diákok, természetesen, hanem meglett, felnőtt emberek, esetleg, sőt minden bizonnyal, ha meggondolom, urak, tekintélyes öltözékben, szivarral, rendjelekkel, csupa parancsnok vélhetően, akiket e percben nem lehet zavarni – így képzeltem.” Ígyvisszaolvasva úgy tűnik, hogy állítmány se nagyon van. Máskülönben nemigen kell hozzá magyarázat. Óriási propagandával, rengeteg PR-ral, és TV-be meghívott szaktekintélyek belénk súlykolásával sikerült velünk elhitetni, hogy egy emberszabású majom fogja legjobban ellátni az elnöki teendőket. 

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(780-i) Bírói terror

Tibor bá’ igazság keresése online

A korábban szerény harmadik hatalmi ág, a bírói kar, mára már a maradék szerénységét is elveszítette, hatalmával nem csak él, de alaposan vissza is él vele. Előállhatnék saját történeteimmel (talán majd egyszer), de hitelesebb vagyok, ha ismeretlen polgártáraim esetét hozom fel.

Itt van ez a szerencsétlen Damu Roland, akit a barátnője feljelentett erőszakos nemi közösülés vádjával. Az angolszász bíróságoknál ez a fajta vád ritkán végződik elmarasztaló ítélettel, mert minden kétséget kizáró bizonyíték olyan ritka, mint a fehér holló, és mivel az esküdtszékben férfiak is vannak, a női elfogultságra kicsi az esély. Nem így a magyar (most már) törvényszéken, ahol a bíró majdnem mindig nő, másodfokon pedig 3 nő. Természetesen eszükbe se jut, hogy erőszakos nemi közösülés vád tárgyalását férfi bíró vezesse, mert… mert miért? Olyan nagyon biztosak abban, hogy egy nő nem elfogult, akkor sem, ha érte már inzultus egy férfi, ne adj isten férfiak részéről. Kétlem. Asszociálja magát az áldozattal, beleéli magát a helyébe, és természetesen minden szavát készpénznek vesz, és akkor valaki üljön 4 és fél évet, nagy valószínűséggel ártatlanul. Tekintsük át a dolgokat.

Damu Roland és Palácsik Tímea vagy élettársak, vagy csak szabályos időközönként ágyba bújnak, amit a köznyelv „viszonynak” nevez, vagyis az illető úrnak és hölgynek minimum viszonya van egymással. Eddig ez tény. Most nézzük, mi lehet a legvalószínűbb szcenárió! A viszony végső stádiumába lépett, hamarosan szakításra kerülne a sor, az összeszólalkozások mindennapossá váltak. Ekkor Tímea úgy dönt, hogy megfingatja Rolandot, ezért feljelenti azzal, hogy Roland megerőszakolta. Megindul az eljárás, aminek vége az, hogy az elsőfokú törvényszék Rolandot bűnösnek találja, tettéért kap 6 évet. Fellebbezés, a másodfokú eljárás végén a Roland büntetését 4 és fél évre mérséklik.

Első nekifutásra tételezzük fel, hogy az eset úgy igaz, ahogy azt Tímea előadta. Adva van egy férfi és egy nő intim kapcsolata, ami azt jelenti, hogy az idők folyamán (mondjuk) 123-szor közösültek. A 124. közösülés előtt a nő kijelenti, hogy neki ehhez semmi kedve. A férfi természetesen próbálkozik, mert a föld valamennyi férfije így tenne, amit a nők szinte el is várnak. Ezt követve három dolog történhet. 1) A nő meggondolja magát, 2) A férfi megunja a könyörgést. 3) A férfi erőszakosan, azaz a nő belegyezése nélkül vagy közösül, vagy csak kísérletet tesz rá. Tímea szerint a 3. eset állt fenn. Hogy ez megfelel-e a valóságnak vagy sem, az egy másik kérdés, de tegyük fel, hogy így igaz. A férfi tette természetesen elitélendő, mert akarata ellenére ezt egy nőből kikényszeríteni nem lehet. Azonban nem lenne helyes ezt összemosni azzal, amikor este későn a munkából hazatartó nőt a sötét utcán egy vadidegen férfi letámad, becipeli az útszéli konténer mögé, letépi a ruháit és megerőszakolja. Nem kell ecsetelni, de ez nem ugyanaz, mint a 123 beleegyezéses közösülés után a 124. kierőszakolása. Ha az előzőért valaki csak 6 évet kap (kaphat), akkor az utóbbiért 4,5 évet odasózni botrány. Arról nem is beszélve, hogy micsoda egy nő az, aki 123-szor önként aláfekszik egy férfinek, majd a 124. alkalom helyett elküldi börtönbe 4,5 évre, mert mondjuk, el akarja hagyni, vagy, mert nem vett meg neki egy bundát? És akkor még ott lebeg a kérdőjel, valóban megtörtént az eset?

Amerika az erőszakos közösülések igazi „hazája”. Ott aztán van tapasztalat ebben a témában. Mik ezek? Az erőszakos nemi közösülést nagyon nehéz bizonyítani. Ennek legfőbb oka, hogy az „élményen” átesett nők porig vannak alázna, amit oly mértékben restellnek, hogy nem tesznek feljelentést, mert irtóznak a rendőri kihallgatástól, majd a bírósági tárgyalás szekatúrájától, aminek során a támadó védőügyvéde mindent megtesz, hogy a nőt befeketítse. Szokásos taktika annak bizonyítása, hogy a nő „kihívóan” viselkedett. Tímeának ilyen fokú szégyenérzete nincs, sőt, mintha élvezné a médiaszereplést, nem vagyunk egyformák. – - – A második probléma, hogy amennyiben a megerőszakolt nő hajlandó feljelentést tenni és alávetni magát a procedúrának, nehéz a bizonyítás, márpedig nem születhet elmarasztaló ítélet, ha nincs minden kétséget kizáró bizonyíték. Miért is? Azért mert erőszakos vagy nem erőszakos a közösüléshez, nem szokás meghívni tanukat. Éppen ezért az amerikai rendőrség ajánlja a nőknek, hogy az eset után azonnal menjenek el egy nőgyógyászhoz látleletért, és a sperma konzerválása érdekében. Ha elkapják a tettest, a genetikai vizsgálat egyértelművé teszi a behatolást. Ez a módszer azonban csak idegen férfiaknál alkalmazható, mert viszonyt folytató párnál az ondó nem csak erőszakosan juthat be. Természetesen lehetséges más bizonyíték is, mondjuk Tímea heves tiltakozásához hozzátartozott a sikongatás és olyan hangos övöltőzés, hogy azt a sarki hentes is meghallja. Ilyesmire azonban nem került sor.

Az élet sok-sok igazságtalansága közül az egyik az, hogy a nők az erőszakos nemi közösülést nehezen tudják bizonyítani, de erről se a jog, se a férfiak nem tehetnek. És sajnos nem lehet megkerülni. Csakhogy ebbe nehéz belenyugodni, s gyanítom ez történt most is.

Általános joggyakorlat az, hogy annál van a bizonyítási kényszer, aki állít valamit. Tímea azt állítja, hogy Roland őt megerőszakolta, ezt neki kellene bizonyítani. Esetünkben elégséges volt Tímea feljelentése. Nem egyedi eset. Hazánkban, az utóbbi időben számtalan feljelentés érkezett pedofíliával gyanúsított pedagógusok ellen. Ilyen esetekben a rendőrség, ügyészség, törvényszék az első pillanattól kezdve úgy kezeli az ügyet, mintha a szülök részéről megfogalmazott vád megfelelne a valóságnak. Bizonyíték nélkül, puszta bemondásra, a gyanúsítottat kapásból letartóztatják. Világos, hogy Magyarországon az „ártatlanság vélelméről” csak a tankönyvekben írnak, de a gyakorlatban a bíróknak eszük ágába sincs ezt átvinni, amit megtehetnek, mert a pulpitus mögött egy bíró azt tesz, amit akar. Se felülbírálni, se kritizálni nem lehet. Felettese pedig ugyanahhoz a hatalmi ághoz tartozik, és semmi kedve bevezetni még a legminimálisabb hatalomcsökkentést se.

Mivel Roland esetében a bíró nem kért bizonyítást a „sértett” részéről, az a fonák helyzet állt elő, hogy a vádlottnak kellett (volna) bizonyítani az ártatlanságát, ami abszurd. Hogy lehet azt bizonyítani, hogy Tímea nem tiltakozott. Kínjában a védő ügyvéd belekapaszkodott abba, hogy Tímea elmondása szerint az esemény nem történhetett meg, mert az fizikailag, biológiailag lehetetlen, és előterjesztett egy bizonyítási indítványt. Azonban erre a bírónő nem volt kíváncsi. Minden normálisan gondolkodó emberben felmerül a logikus kérdés, hogy lehet úgy ítéletet hozni, hogy a leendő elítélt bizonyítását elutasítom? Ez nem igazságszolgáltatás, ez önkényes kivégzés. Pofázhatsz, amit akarsz, én ki akarlak nyírni, és kész. Azonban, ha a bírói önkény, de írhatnám, hogy terror itt megállt volna, akkor ezen poszt megírására sose kerül sor. De nem, a bírói önkény nem ismer határt.                

 A leülendő 4,5 év börtön kiszabása után a bírónő kitűzte az elítélt börtönbe vonulási dátumát, április 26. A magát végig ártatlannak valló Ronald az ítélet kihirdetése után láthatóan rosszul lett. Két nappal később pszichiátriára került vagy indokoltan, vagy indokolatlanul, legyen ez az ő magánügye. Ha ez egy taktikai húzás, akkor legyen az. A játékszabályok határain belül mindenki úgy rendezi ügyeit, ahogy akarja. Ekkor azonban a bírónő – nyilván az újságokból értesülve – elrendelte Roland letartóztatását és a rab kórházba szállítását. Erre két rendőr kiszállt a kórházhoz, megbilincselték Rolandot és bevitték a börtönbe. Indoklás, Roland nem akart bevonulni 26-án. Lehet, hogy ezt a tippet a bírónő házi jósnőjétől tudhatta meg, és úgy döntött, hogy túljár Roland eszén. Lehet, hogy az ötlet a sajátja, de végül is felülírta saját döntését, ami szerint Rolandnak csak 26-án kellett volna bevonulni, ehelyett egy héttel korábban bekényszerítette, egy feltételezett (leendő) bűnelkövetés megelőzésére. Ez pedig a magyar jogtalanság csúcsintézkedése, aminek alapja a „bűnösség vélelme”. A magyar harmadik hatalmi ág túlkapásai már minden képtelenséget felülmúl. A bizonyítási kényszer áthelyezése, a bizonyítási indítványok elutasítása, az ártatlanság vélelmének ignorálása és a minden kétséget kizárás elutasítása után megérkeztünk a bűnösség vélelmének a bevezetéséhez. Egy újabb lépés az iszlám államok joggyakorlata felé. Roland örülhet, hogy barátnőjének most lett belőle elege. Lehet, hogy néhány év múlva az ilyen férfiakat a független magyar bíróság nyilvános megkövezésre fog ítélni.    

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

(779) Okozhatja-e Fukushima az emberiség végét?