Antalffy Tibor honlapja

Guy (egy történet a “Született nők”-ből)

Aki tud franciául, az tudja, hogy ez egy férfi keresztnév, történetesen francia férfiak keresztneve, és úgy ejtik ki, hogy „Gí”. El kell még árulnom, hogy az angol anyanyelvű népek úgy gondolják, ők képezik a világ tetejét, és minden más nép messze alattuk van. Aki ezt nem hiszi, annak ajánlom, olvassa el Mikes György: Anglia papucsban című könyvét, aminek eredeti címe: How to be an Alien. A könyv arról szól, mekkora a különbség az angol és az európai kultúra között, különös tekintettel a kelet-európai kultúrára. Egy szó, mint száz, az angol ajkúak egyszerűen leszarnak minket. Angliában aztán nincs az a hatalmas külföldi imádás, mint nálunk, bár az ukrán, szerb és orosz maffia miatt ez egy kicsit már enyhül. Van azonban egy kivétel, az angolok enyhén respektálják a franciákat, de csakis, kizárólag a franciákat. Hogy ennek mi az oka, azt nem lehet tudni. Lehet, hogy Napóleon és Waterloo, de az is lehet, hogy a kétnyelvű Kanada. A fene tudja. Mindenesetre, amikor Elayne, az első feleségem, második munkahelyén összefutott egy igazi franciával azonnal levendulát pisilt.

Azt írtam „igazi franciával”. Na most, milyen is egy igazi francia? Ez a francia napi 60 cigarettát szívott, és fél liter töményt ivott. A cigarettától mély, krákogó hangja lett, a piától pedig jó mély, mondhatnám férfias ráncok az arcán. Az egész férfi a megtestesült markánsság volt. Ha nem lett volna újságíró, nyugodtan elmehetett volna Yves Montand helyett főszereplőnek a Félelem bérébe. Állítólag gyönyörűen beszélt franciául, kurva okos volt, és rengeteget lehetett tőle tanulni elsősorban franciául, de később kiderült, hogy franciázni is. Persze e két utolsó funkcióból részemre semmi se jutott, de azért létezése nem volt teljesen közömbös. Először azért, mert bejárt a diplomata boltba[1], ahonnan hozott a családnak (és itt most a saját családomra gondolok) minden földi jót, másodszor azért, mert Elayne már puszta jelenlétében felvidult, olyan volt, mintha kicserélték volna. Ezzel kapcsolatban nekem nem volt semmi teendőm, azon kívül, hogy tudomásul vettem, nőmet pillanatnyilag ez az ürge (is) dugja. Hogy ez a „pillanatnyilag” végül majd egy életre szólónak bizonyult, azt akkor még nem lehetett tudni. Mindenesetre Elayne szépen fejlődött minden olyanban, ami a Guy nevéhez fűződött, kivéve a dohányzást, mert azért az már sok lett volna. Feleségem félredugását volt alkalmam megszokni, de a dohányfüst egy egészen más kategória. Mindent azért én se nézek el.

1968 környékén már nagyon világossá vált számomra, hogy első házasságom igen meggondolatlan egy vállalkozás volt, amit most felesleges lenne ragoznom. Első nekifutásra úgy tűnt, az egymás mellett élés nem ütközik különösebb nehézségbe, ha igényeinket be tudjuk szerezni házon kívül. Evvel kapcsolatban viszont ki kell jelentenem, hogy semmi körülmények között sem gondolok szexuális igényre, bár az sem elhanyagolható. Nekem elsősorban „meghittségre” lett volna szükségem, még az is lehet azért, mert gyermekkoromban nem kaptam elég melegséget, (egye meg a fene, leírom) szeretetet. Meglepődve vettem észre, hogy 24-25 évesen meg tudtam lenni meghittség nélkül (nyilván, mert kipótolta a szex), de már úgy 34-35 éves koromban rettenetesen hiányzott, és a mindennapjaim kezdtek komoly mértékben kiüresedni. Rájöttem, hogy a dolgokon változtatni kell. Nem azonnal, nem minden áron, de azért szép lassan, amint adódik lehetőség, lépni kell valamit. Ez a „valami” 1969-re kopogtatott be, amikor is egyszeriben két lakásunk lett (na persze nem magától, de ez egy másik történet). Én továbbra is a Dembinszky utcában laktam, Elayne és a gyerekek átköltöztek a Mártírok útjára. A Dembinszky utcában lakás azt jelentette, hogy - mint szabadúszó - ott dolgoztam, majd kora este átmentem a Mártírok útjára, és részt vettem a háromgyerekes családi életben, amíg le nem feküdtek. Ezt követve visszamentem a Dembinszky utcába, és reggel 8-ig úgy éltem, mintha agglegény lettem volna, miközben azon gondolkodtam, mi legyen? A gyerekek 1 és 6 év közöttiek voltak. Ez a megoldás egy-két évig elmegy, de aztán annyi. Hogyan tovább?

A legkézenfekvőbb az a megoldás lett volna, ha elválunk, én újra nősülök, és 35 évesen alapítok egy másik családot, a meglévő gyermekeimmel pedig…? Hát ez az. Hagyjam el három gyönyörű gyermekem? Én, akit szülei éveken át „elhagytak”? Nem, ez lehetetlen! Másfelől viszont áldozzam fel egyetlen életem? Éljem le egy jégcsap nő társaságában, aki még minimális érzelmet sem képes kipréselni magából? Egy olyan nővel, akit 26 év alatt egyetlen egyszer nem láttam, hogy bármelyik gyermekét átölelte, megcsókolta volna? A Föld 3 milliárd nője közül azzal az egyetlen eggyel, aki saját gyermekeihez, születésük pillanatától kezdve egyetlen szót sem szól anyanyelvén, helyette rossz kiejtéssel, rossz nyelvtannal egy időskorban megtanulhatatlan nyelven próbál kommunikálni? Nem! Ez egyenlő lenne a lelki öngyilkossággal.

Mint bárki más, ilyen megoldhatatlan helyzetben, én sem döntöttem, vártam a csodát, vártam, hogy a dolgok megoldódnak maguktól. Csakhogy a „dolgoknak” van egy cudar tulajdonságuk. Nem oldódnak meg maguktól. Én pedig tovább tépelődtem, mit tegyek. De hiába, nem tudtam dönteni. Így aztán az lett, hogy érzelemben gazdag szerelmi életet éltem az akkor 18 éves Judittal a volt közös lakásunkban, miközben naponta órákat töltöttem el gyermekeimmel, hogy ne vegyenek észre semmi változást. A végső döntést pedig halogattam és halogattam. Annyiban voltam szerencsésnek mondható, hogy egy 18 éves lánynak a házasság egyáltalán nem fontos, és így az ő részéről nem voltam kitéve semminemű nyomásnak.

Na de meddig ment ez így, és hogy jön be a képbe ez a Guy? A dolog egyszerű. Elayne munkahelye minden évben egyszer elküldte valamennyi munkatársát orvosi felülvizsgálatra, ha volt neki panasza, ha nem. Ezért aztán egyszer Guy-re is sor került egy csendes délután. Vérvétel, vizelet, EKG, meg ami még van. Aztán a leleteket kiértékelés végett beadták a főorvosnak, aki rögvest megállapította, hogy Guy éppen most esik át egy könnyebb fajsúlyú infarktuson. Ki ez a beteg, stb.? És már emeli is a kagylót, hívják a munkahelyet. Ilyen esetben végzetes, ha az illető - csak, mert nem érez semmit - „lábon hordja ki” az infarktust. Azonnal pihennie kell, semmi alkohol, semmi cigaretta, legalább néhány napig.

Ez mind nagyon szép, de Guy már hazament, majd megmondják neki holnap reggel. Ha nem értesítik őt azonnal - így a főorvos - maguk viselik a felelősséget, ha a beteg holnap reggel már halott. Kemény szavak, kell tenni valamit. Na de mit? Ugyanis Guy a Szabadsághegy oldalában lakott egy újonnan felhúzott (és méregdrága) társasházban, de telefonja nem volt, csak protekciója. Csakhogy, ahol nincs földkábel, ott a legmagasabb protekció se segít. Guyt nem lehet telefonon felhívni. Valakinek fel kell hozzá menni személyesen, de ki?

Guynek hat kollegája és egy főnöke volt. Ez összesen hét fő, de ezek közül gyermekkel, pláne mindjárt hárommal, egyik se rendelkezett. Viszont egyikük se féltette úgy a hapsi életét, mint az, akire nagy gyakorisággal rájárt (a francia nyelvleckékről már nem is beszélve). Elayne tehát azonnal vállalta, majd ő felmegy a lakására, ahová különben is nagyon jól ismerte a járást. Eközben én, teljesen véletlenül és rendhagyó módon, a Dembinszky utcában maradtam, és kivételesen nem szándékoztam átmenni a gyerekeimhez, mert lakásomon egy hat fős megbeszélés folyt, amiről nejem természetesen tudott. Egyszer csak csöng a telefon, felveszem, a vonal másik végén a 6 éves Tomi fiam jelentkezik, és azt közli velem - eszem a kis szívét - életkorát meghazudtoló érettséggel, hogy a két kistestvérével együtt egyedül vannak a lakásban, és az egyéves Zoltán sír, a kétéves Katrina  nagyon fél, és ő meg nem tudja, hogy mit csináljon. Mondtam neki, ne engedj be senkit a lakásba, máris rohanok, perceken belül ott vagyok.

Lecsaptam a telefont, a társaságnak odakiáltottam, hogy egyedül vannak a gyermekeim, majd holnap telefonálok, és becsaptam magam mögött az ajtót. Szerencsére a hatvanas évek végén a pesti autósforgalom még csecsemőcipőben járt. Beugrottam a kocsimba és vágtattam a Körút felé, át a Margit-hídon és már meg is érkeztem. Nem hiszem, hogy tíz percnél tovább tartott volna az út. Betoppanok a lakásba, semmi baj, addigra a három gyerek a szőnyegen csendben tologatta a match-box autókat. Az a tudat, hogy az apjuk néhány percen belül ott lesz, tökéletesen megnyugtatta őket. Na jó, de hol van a Mummy? Elment a Guy-hez (semmi Guy bácsi, vagy ilyesmi). De miért? Azt nem tudjuk. Hát, szépen vagyunk. Na jó, fürödtetek már? Nem, ahogy hazaértünk Mummy már rohant is. De hová a pokolba? Fogalmunk sincs. Na jó, akkor most fürdünk és lefeküdtök.

Alig raktam be a három gyereket a fürdőkádba, hallom, hogy nyílik az előszobaajtó, majd megjelenik egy idegen nő a fürdőszobaajtóban. Nehéz eldönteni, melyikünk lepődött meg jobban. Én Elayne-t vártam, ő pedig nem tudom, kit, de nem engem, az biztos. Rögvest megkérdezte, ki vagyok. Hogy én ki vagyok? - csattant fel a hangom. - Maga kicsoda és hogy kerül ide? Hát ő a házmester, és a gyerekek mamája őt kérte meg, hogy időnként nézzen be hozzájuk. Nahát, én meg az apjuk vagyok, és köszönöm szépen, nincs szükségem a segítségére. Erre a házmester egy vérig sértett angol komornyik arckifejezését felöltve, maximális méltatlankodás közepette elhagyta a lakást. Én pedig lefektettem a gyerekeimet és nekiláttam várni, mert rettenetesen kíváncsi voltam, mit fog nejem előadni.

Elayne a végén persze megérkezett, és most rajta volt a sor, hogy csodálkozzon. Hogy kerültél ide? - tette fel a nem egészen legális kérdést. - Hogy? Hát úgy, hogy a fiam áttelefonált és közölte mi van. Na de, hol a fenében voltál? És aztán szép lassan kidomborodott a sztori, ami alatt egyetlen szót se szóltam. A történet után egyetlen költői kérdést tettem csak fel: Ezek szerint neked a Guy fontosabb, mint a gyerekeid? Amit néma csend követett.

Azt azért tudni kell, hogy Elayne és közöttem soha, egyetlen hangos szó nem hangzott el. Soha nem „vitatkoztunk” a szó magyar értelmezése szerint. Az volt életünkben az első alkalom, és persze az utolsó is, amikor volt néhány csendes mondatváltás. Ő úgy gondolta, helyesen döntött, hiszen nem a gyerekei voltak életveszélyben, hanem a szeretője. Hogy bármelyik gyermektelen kollegája elmehetett volna helyette, azt nem érezte reális alternatívának. Hogy „nincs a Földön anya, aki így tett volna” mondatom válasz nélkül hagyva, hitetlenül hallgatott végig. Kérdésemre, miért nem szólt át nekem telefonon, azt válaszolta, nem tartotta szükségesnek. 

Részemre nem maradt más hátra, mint a tanulság levonása. Ekkor döbbentem rá, hogy nekem tulajdonképpen nincs alternatívám, én a gyerekeket semmi körülmények között nem hagyhatom el, nem kezdhetek új életet, nem lehet másik családom, mert az én gyermekeim, így ahogy vannak, már is félárvák. Ezeknek nincs édesanyjuk.

—————————————————

—————————————————

Tibor bá (szatirikus) blogja (233-sz) Do you speak SzTK?

Beszélsz SzTK-úl? Ahá, azt se tudod, mit kérdezek. Állítom, hogy tudsz SzTK-úl, csak nem tudod, hogy tudsz. Próbáljuk ki! Szerinted mit jelent a következő mondat? „Ketteske, bevette a lázcsillapítót?” Na, látod, ez azt jelenti, hogy te Kovács Mihály, akinek a postás azt mondja, hogy „Kovács úr ajánlott levele van.” Szóval te Kovács Mihály korházban fekszel, egy nyolc ágyas korteremben és ágyad az ajtótól a második. Ezzel a geometriai elrendezéssel sikerült kivívnod, hogy ötven éve cipelt családi neved egy ültő helyben elveszítsd és felvedd a Ketteske ragadvány nevet, ilyen szép, becézgető formában. Elvégre egy beteg bármikor kilehelheti a lelkét, és leendő halottakról jót vagy semmit.

Úgy is mondhatnánk, hogy a kórház kapu átlépésével megszűnsz személy lenni, legjobb esetben is csak egy munkadarab vagy és buzgón fohászkodhatsz a jóistenhez, hogy ne váljék belőled elfuserált selejt, mert ez is benne van a kalapban. Viszont be kell látnunk, hogy ennek a komoly hagyományokkal rendelkező jelenségnek kimagasló előnyei vannak. Például a nővérnek nem kell emlékezni, hogy te tulajdonképpen Kovács Mihály vagy, mert amíg a fejfádra rá nem írják ezt a nevet, te bizony Ketteske maradsz, amiről az ágyad elhelyezése a napnál is világosabban árulkodik. Ez ugyan Nyugaton nincs így, de hát ebben-abban ők is tanulhatnak tőlünk. Az igaz, hogy Herr Schmidt a müncheni korházban is Herr Schmidt marad, ez ugyanígy elmondható Mr. Smithről is az East Londoni korházban, de hát ezekben az országokban még nem hallottak az orvosi tekintély mindent elsöprő fontosságáról, aminek a tűzön-vízen való magas szintű fenntartása elsőszámú egzisztenciális érdek.

Most vizsgáljuk meg azt, hogy a társadalombiztosításban kialakult dialektus milyen mértékben befolyásolja a mondatszerkezet! Példa: „Ketteske leveszi az ingét.” Első hallásra talán figyeljük meg a mondat praktikus tömörségét miután megszabadult olyan felesleges tölteték szavaktól mint: legyen szíves, kérem szépen, szíveskedjék. Az is figyelemreméltó, hogy kérésből állítás lett. A nővér ezzel a tőmondattal tulajdonképpen azt állítja, hogy Kovács Mihály leveszi az ingét. Valójában erről szó sincs. Kovács Mihály haptákban ül az ágyában és súlyos lélektani dilemmától szenved, amit esetünkben úgy hívnak, hogy kognitív disszonancia. Ő ugyanis arról tud, hogy ül, ám a nagytekintélyű nővér azt állítja, hogy leveszi az ingét. Mivel ezt a súlyos ellentmondást nem képes feldolgozni, ezért gyors ütemben kezdi magáról ledobálni az inget, hogy ezzel a kognitív disszonanciát feloldja.   

Egészen más az eset, ha történetesen nem vagy kiszolgáltatott helyzetben. Ilyenkor az SzTK szublinguában kapsz egy jelzőt: „kebelbeli”, és mint ilyen nem lehetsz Ketteske, nem kell sorba állnod, kijön eléd a nővér és karon fog, valamint tízóraira a kockasajt mellé kapsz egy második kockasajtot is.

Az is megfigyelhető, hogy az SzTK szublingua egyes magyar kifejezéseket nagyon rosszul tűr. Különösen érzékeny a „hálapénz”, „csúszópénz”, „baksis”, stb. kifejezésekre, amik helyett a „paraszolvenciát” kedveli.

Külön ki kell emelni a nyelvhez szorosan hozzásimuló sajátos metakommunikációt. Legeklatánsabb megnyilvánulása a „szigorú arckifejezés”, „a fej feletti átnézés”, „a megszólaláskor felvett zord, esetleg csak tudálékos arc”, illetve a „rendkívüli elfoglaltság” látszatának fenntartása, valamint a pácienssel történő szóba állás, illetve beszélgetés céljából történő leereszkedés merev elkerülése.

Olyan esetben, amikor a fentiekben említett „elkerülés” technikai okokból kifolyólag nem megvalósítható. Az SzTK szublingua kiemelkedő szerephez jut. A kialakult eljárás figyelemreméltó. A magyar nyelvtani szabályok általában érvényben maradnak, csak úgy, mint a magyar ragok. Ezzel szemben a főnevek és az igék súlyos változáson esnek át, még abban az esetben is, amikor a magyar megfelelő rövidebb, könnyebben kiejthető és helyesírásához nem fér kétség. Lássunk néhány példát! Az „altatóorvos” prosztó kifejezés, és ezen az sem változtat, hogy közérthető, vagy talán éppen ezért a megbélyegzés. Az SzTK megfelelője, a magánhangzó torlódás miatt nehezen kiejthető „aneszteziológus” viszont roppant tetszetős, és egészen másként cseng, ha például műtét után a beteg elfelejt felébredni, mert ezt a nem elhanyagolható kellemetlenséget a család könnyebben nézni el egy aneszteziológusnak, mint egy altatóorvosnak, mert az „altatásban” valahol mélyen benne van, hogy esetleg „örök álomba merülésről” is szó lehet.

Amikor a nagymamát sok tízezer forintos, több lépcsőben átnyújtott hálapénz után átsegítik a másvilágra, a családdal lényegesen könnyebb közölni a tényt az „exitált” kifejezés segítségével, mint beismerni a brutális „halált”. Hasonló megfontolásokból lesz a közönségesnek hangzó “terhes” nőből „gravid”, főleg, ha nem várt elvetélésről van szó, amit a „gaviditás megszakadása” SzTK kifejezés jelez.

Amióta a zárójelentés átadása kötelezővé vált, a korábbi borítékba történő leragasztás helyett, a lingua SzTK újabb trükköket épített be sorai közé. A három betűs „máj” ötbetűs „hepar” lett, a négy betűs „tüdő” ugyancsak ötbetűs „pulmo”-vá változott. Nincs orvos széles e hazában, aki hajlandó lenne olyan egyértelmű szavak használatára, mint például „oldalsó”, „helyi” „elégtelen”, „kóros”, „sorvadás” ezek helyett sokkal jobban csengőnek találják a „laterális”, „lokális”, „insufficientia”, „pathologiás”, „atrophia” szavakat.

Az SzTK nyelv nem törekszik precizitásra, rendezettségre, célja az egészségügyi kaszt fennkölt fenntartása, és ezen törekvésének közepette a helyesírás másodlagos szempont. Így esik meg, hogy a „c” és „k” betűk csereszabatosak, csakúgy, mint az „y” és „i”. A „th”, „ph”, stb. betűpárosok helyett olykor a „t”, „p”, stb. betűket használják. Szóval össze-vissza, ráadásul a billentyűzethez nem szokott ujjaik sorozatosan követik el a melléütést.  

Sajnos a lingua SzTK itt nem áll meg, azaz pusztán más szavak és kifejezések használata még nem jelenti az egészségügyi kaszt abszolút győzelmét. A végső cél az egyes fogalmak megváltozása, amint átlépünk az egészségügyi intézmény kapuján.

Vegyük például a „felelősség” fogalmát. Nos, egy autóbuszvezető beül a volán mögé és végzi napi tevékenységét. Mindenki úgy gondolja, beleértve a büntetőjogot is, hogy munkájáért felelőséggel tartozik. Ha elüt egy gyalogost, nem mentheti ki magát azzal, hogy egész héten túlórázott. Ha egy felszállni készülő utas kezét becsípi a záródó ajtó és az utas testét néhány méteren át vonszolja magával a busz, nem mondhatja azt, hogy amikor az utas fel akar szállni egy autóbuszra, tudomásul kell vennie, hogy az néha kezének becsípésével jár. Ezt a rizikót fel kell vállalnia. Hasonló a helyzet minden más szakmában. Egy híd nem szakadhat le, mert a tervező nem mondhatja, hogy aki rálép egy hídra, annak számolni kell a híd esetleges, időnkénti leszakadásával. A tervező mérnők se bújhat ki a felelősség alól, és nem állíthatja, hogy aki kilép egy erkélyre annak számolnia kell az erkélyek időnkénti leszakadásával, és persze sorolhatnánk, de hiszen a magyar nyelv művelői valamennyien tisztában vagyunk a felelősség fogalmával. Van azonban egy ága a magyar nyelvnek, az SzTK szublingua. SzTK-ul a felelősség azt jelenti, hogy az operáló sebész minden következmény nélkül a felnyitott hasfal alá bevarrhat ollót, törlőkendőt, csipeszt, vagy akár a nagymama nachtkasztliját is (ha befér), mert minden betegnek (természetesen magyar betegről van szó), tehát minden egyes magyar betegnek tudomásul kell venni, hogy időnként a sebészek ezt-azt bent hagynak a felnyitott testébe, és ezt a kockázatot a betegnek vállalnia kell.      

Aggodalomra azonban semmi ok, addig kell az orvosok fizetését a létminimumon tartani, amíg mind el nem megy Angliába. Nekünk majd jók lesznek a helyükre betelepülő ukrán orvosok. Arra felé az olló, meg a csipesz nagy érték, eszük ágában sincs bent felejteni a betegekben.

Tibor bá blogja (232) Proszektúra idill

Az egyik meg nem nevezett angol kórházban végzett felmérés szerint az intenzív osztályon fekvő betegek nagy részének diagnózisa egyszerűen helytelen. Némelyek azért halnak meg, mert az orvosok nem vesznek észre olyan jól elhatárolható betegségeket, mint például szívinfarktus, rákos daganat vagy tüdőembólia. Szakértők szerint az ok nem annyira a hozzá-nem-értésben keresendő, mint inkább abban, hogy nincs „visszajelzés”, amiből tanulni lehetne. Ugyanis időhiány miatt alig végeznek boncolást.

A papírok visszakeresése érdekes eredményt hozott. Ezek szerint egy másik angol kórházban a halált okozó betegséget az esetek 39 százalékában nem ismerték fel. Ráadásul, az állapot nem korlátozódik egy-két kórházra, inkább lehetne mondani, hogy széleskörű. Az egyik kritikus szerint az orvosok túlzó mértékben bíznak az új diagnosztikai eszközökben, és nem tanulnak hibáikból, mert világszerte egyre kevesebb boncolást végeznek.

Természetesen egy-kettőre kezdtek megjelenni az orvosvédő nyilatkozatok: „Nem arról van szó, hogy hanyag munkát végeznének, de az esetek nagy részében lehetetlenség pontos diagnózist készíteni.” Mások úgy gondolják, hogy a kb. 30 százalékos tévedési arányt eddig is sejtették, de nem tudták melyik az a harminc százalék.

Megint mások azt feszegetik, hogy ha ez a helyzet az intenzív osztályokon, mi lehet a valóság más osztályokon. Ezeket gyorsan próbálják megnyugtatni, hogy az intenzív osztály egy különleges eset, mert az ott fekvő páciensek többségével állapotuk miatt nem lehet kommunikálni, és ez nehezíti az orvos helyzetét. El tudom képzelni, amikor az egyik lázas, de úgy különben kommunikatív betegnek azt mondja az orvos, „Mondja szépen ááááá, köszönöm, egyébként mit gondol a néni, mi lehet a baja? Igazán nagy segítség lenne, ha tippelne valamire.”

És akkor most nézzünk szemben egy konkrét esettel. A Birmingham Heartlands Hospital vizsgálata fényt derített a következőkre: Három év alatt az intenzív osztályon  2213 beteg fordult meg. Összesen 636 hagyta ott a fogát, akik közül mindössze 49-et daraboltak fel, de csak 38 boncolási eredményt lehetett értékelni (a homály fedett 11 esetről egy szót se!). A boncolási jegyzőkönyvek szerint 17 diagnózis helyes volt, 21 pedig hibás. A 21 hibása diagnosztizált beteg közül 10 életben maradhatott volna, ha az orvos rájön mi a baja, de hát kérem 3 esetben a szívinfarktusnak is sikerült elbújni az orvos elől.

Most jön a hab a tortára! A boncolások felszaporításának legnagyobb ellenzői, maguk a kezelőorvosok, mert félnek, hogy hibájukra fény derül és a rokonság perelni fog.

Engem mindig bámulatba ejtett az a szemlélet, ami szerint, ha egy híd leszakad, a tervezőt börtönbe csukják, ha egy gépkocsi vezető munkája közben elüt egy járókelőt, biztos elzárás vár rá, ha egy vegyész felrobbantja a laboratóriumot, minimum meg kell neki fizetni a kárt, persze csak akkor ha életben marad. Ezzel szemben, a beteg embernek tudomásul kell venni, hogy gyógyítása bizonyos kockázattal jár, amibe még az is belefér, hogy műtét közben a hasában felejtenek egy ollót. Ő tehet róla, ha nem kell felnyitni a hasát, nem lehet bent felejteni egy ollót. Legközelebb majd kétszer is meggondolja, mielőtt kiveteti az epekövét.   

Vissza a múltva (31) Élet a hegyen

1950. szeptember elején Apuék megvették a Rege út 12. alatt álló „házat” 60.000 forintért, amit ötforintosokban fizettek ki. Az eladó, Titkos Ilona, az adásvételi szerződés aláírásakor sírógörcsöt kapott az ötforintosok számolása közben. Gondolom az ötforintosokon ti is kiakadtok, vagyis magyarázatra szorul. A helyzet az, hogy éppen akkor volt az úgynevezett Rákosi korszak kellős közepe, és Rákositól minden kitellett. Többek között azt is rebesgették, hogy a forintot le fogják értékelni, aminek legegyszerűbb módja az lett volna, amire különben 46-ban volt példa, hogy 300 forintért kapható bélyeget kellett volna ráragasztani egy 100 forintosra, ami csak így bélyeggel együtt lett volna érvényes, mint 100 Ft. Más szavakkal gongütésre 400 forint 100 forintra változott volna, elveszítve így mindenki készpénzének 75 százalékát. Igen ám, de érméket nem lehet felülbélyegezni, ezért azok nem vesztették volna el értékük 75 százalékát. Felülbélyegzés a végén nem lett, de az ettől való félelem szült ilyen visszás helyzeteket. 

Volt tehát egy házunk, de szüleim és húgom Félegyházán voltak, a ház pedig üresen állt, ami akkoriban jelentős rizikót hordozott magában, csak egészen másfajtát, mint manapság. Ugyanis ki lehetett volna igényelni, ami úgy nézett ki, hogy lakásra jogosult, de lakással nem rendelkező elvtárs bejelenthette rá az igényét a Tanácsnál, ahol ezt a részére kiutalhatták volna, és akkor annyi, mert az elvtárs azonnali beköltözése megakadályozhatatlan és onnan atombombával se lehetett volna kirobbantani. Ennek elkerülése végett nekem Sashalomról azonnal be kellett jönnöm és iskola után fel kellett mennem a hegyre, és a betonpadlós alsó „szobában” kellett néhány napig aludnom valami sebtében összeeszkábált alkalmatosságon, ügyelve arra, hogy jó sokáig égjen este a villany.

Aztán pár nappal később, kora délután érkezett egy teherautó telipakolva bútorokkal, azok legtetején egy kutyaházzal, amiben egy korcs német juhász szuka lapult. Szüleim és Ildi a sofőr fülkében összezsúfolva. Lepakoltunk, behordtunk mindent, estére benépesedett a ház és persze hulla éhesek voltunk.

A kutyáról kiderült, hogy Mackó a neve, és mivel a kerítés teli volt lyukakkal a következő év tavaszán vemhes is lett. Az alomból egyetlen egy kiskutyát hagytunk meg, egy tiszta vörös, dússzőrű kant, akit én neveztem el Csülöknek. Csülök érdekessége az, hogy 12 évvel később, hét év távolmaradásom után, bár már alig látott, vénfejjel a hangomról azonnal megismert, és persze nagyon örült nekem. Nem sokkal később kimúlt.

Abban az időben a hegyen még nem volt vezetékes gáz, és a gázpalackos gázforgalom is ismeretlen fogalom volt. Viszont jött Félegyházáról egy sparhelt is, ami rendkívül praktikus eszköznek bizonyult. Egyfelől fűtötte a konyhát, másfelől lehetett rajta főzni. Ezen kívül külső zsebeiben, amik körülölelték a tűzteret, víz melegedett a mosogatáshoz, valamint tömegével az egész sparheltet melegen tartotta jóval a tüzelés után is. Ennek előnye akkor mutatkozott, amikor kiderült, hogy a megfőtt ételt Ildi 13 órakor ette, én Bolyaiból hazaérve 17 órakor, apu pedig este 19-20 között, amikor munka és az elmaradhatatlan presszólátogatás után hazaért. Ugyanis a sparhelten hagyott lábosban az étel este nyolcig meleg maradt. Igaz, Apu nem ragaszkodott az esti nyolc órás érkezéshez, volt, amikor az utolsó fogassal jött meg, azaz fél egykor. Ilyenkor Kisanyi másnap bejelentette, apád megint az utolsó fogassal jött haza.

Különben mai szemmel nézve az élet a hegyen kellemes, sőt izgalmas volt. Úgy értem csupa olyan dolgokat tettűnk, amik manapság már ismeretlenek. Tartottunk tyúkokat egy elkerített részen, mert tojást üzletben nem lehetett kapni. Márpedig a tésztába, úgy értem a gyúrt tésztába tojás is kell. Hahó, gyúrt tészta! Szóval nem úgy volt ám, hogy vettünk a közértben, akarom mondani az ÁBC-ben kockatésztát vagy metélttésztát. Minden egyes alkalommal, vagyis hetente legalább háromszor, amikor főtt tészta volt az estebéd, Kisanyinak lisztből tésztát kellett gyúrni, kifőzni és rátenni azt, ami kell. Ez legtöbbször vagy párolt káposzta vagy paprikás főtt krumpli volt, nagyritkán túró, de tényleg csak nagyritkán.

Apu nyulakat tartott, jobban mondva szaporított ketrecekben. Ezek közül néha levágott egyet, ami úgy történt, hogy hátsó lábainál fogva, balkezével fejjel lefelé lógatta a nyulat, a jobb kezében lévő furkósbottal pedig úgy tarkón vágta, hogy a nyúl egyből kimúlt. Ezt követve jött a megnyúzás. A többi Kisanyi dolga volt.   

A konyhaajtóval szemben volt egy kis darab veteményes kert, ahol petrezselyem, hónapos retek, zöldborsó, meg ilyesmi termett. A kertben pedig volt vagy 6 sárgabarackfa, amiket nem kellett permetezni és mégis hatalmas termésük volt évről-évre. Bár ne lett volna. Mert ahol sok a barack, ott lekvár főzés is van, és ahol sok a lekvár ott a gyerek az iskolába lekváros kenyeret visz tízóraira. Persze csak minden másnap, vagyis hetente háromszor. A közbeeső napokon zsíros kenyér dukál. A fő baj talán mégis inkább a kenyér állandó szikkadtsága volt. A legközelebbi közért elég messze helyezkedett el, így a bevásárlás külön hadműveletnek számított. Kenyérből nem fogyhattunk ki, és a friss kenyeret addig nem lehetett felvágni, amíg volt a régiből. Következésképpen, mindig szikkadt kenyeret ettünk. Na ez legyen a legnagyobb baj!

A kertben állt egy eléggé terebélyes diófa is. Őszi hétvégeken kedvenc szórakozásunk volt a dióevés. A fáról leszedett diótól az ember keze napokra barna lesz, de megéri, mert a frissen feltört dióbélről a hártyát lehúzva egészen másfajta ízt kapunk, mint a megszokott. Néha órákat is ellegelgettünk a diófa alatt, nem egyszer a vendégekkel együtt. Olyan ez, mint a szotyola[1], nem lehet megunni.

A ház körül elterülő kertben hatalmas fenyőfák álltak, és úgy általában minden eléggé elhanyagolt volt, a kertgondozásnak nyomát se lehetett felfedni. Ezen az állapoton jelenlétünk se változtatott. A gyakori vendégek nálunk a vadonban érezhették magukat, például egy leterített pokrócon.

A városba természetesen fogassal jártunk le és fel. Én reggel rendszerint akkor vágtattam ki az ajtón, amikor a fogas a végállomásról elindult, aminek meg volt a jellegzetes hangja, aztán valahol menet közben felugranom rá. Volt arra példa, hogy csak az Erdei Iskolánál értem utol, de a Városkút nem volt ritka. Tulajdonképpen ezzel az erővel futhattam volna egészen a Moszkva térig, csak akkoriban ez valahogy nem jutott az eszembe. Hazafelé jövet csak akkor ugrottam le két megálló között, körülbelül a házunk magasságában, ha siettem. Máskülönben a végállomásról legyalogoltam azt a 150 métert.

Vasárnap hús volt a menü, pörkölt vagy rántott hús, jó sok krumplival, mert az adag fejenként egy szelet, semmi több. „Ha éhes vagy Tibike, egyél hozzá kenyeret” volt az unalomig hallott mottó, mivel a „jó sok krumpli” se tartott ki a végtelenségig. Igaz a vasárnapi ebédhez szódavíz is járt, de a szódavízről nekem kellett gondoskodnom. Ez azt jelentette, hogy két üres szódás üveggel elmentem a Vörös Csillag nevű szálló söntésébe, és kicseréltem őket teli üvegre darabonként 1 forint 10 fillérért.

Apu természetesen ihatott szódavizet hétköznap is, fröccs formájában. Időnkénti erőtlen próbálkozásomat, hogy nekem is jusson egy kis szódavíz Apu, számomra teljesen közömbös, figyelmeztetésével járt, miszerint a szódavíztől impotens leszek. Nem sajnáltam tőle, legyen ő impotens, ellentétben a paprikás krumpliba főtt virslivel, amit csak ő kapott. Ugyanez volt a helyzet a bablevessel is. Abban is volt virsli, de az Apunak járt. Ildi meg én csak néztük. Igaz, ő is csak egy párt ehetett meg, mert nem volt több. Az egészben az a legérdekesebb, hogy eszembe se jutott, hogy ez igazságtalan lenne. Ez volt bevezetve és kész.

Amikor Kisanyi már nagyon lázadozott, hogy ő csak otthon ül és végzi a házimunkát, akkor apu elvitte „megpisiltetni”. Ez abból állt, hogy vacsora után felkerekedtek és átmentek az Úttörő vasút végállomásánál lévő presszóba, és némi pletykacsere után a környék szomszédaival, megittak egy-egy szimplát. Na ja, szimpla.

Szóval akkoriban egy presszóban lehetett kapni szimpla feketét 1 forintért, és duplát 2 forintért. A szimpla kábé egy korty volt, a dupla két korty. Később a szimpla valahogy kiment a forgalomból, maradt a dupla, de szép lassan kezdték elhagyni a „dupla” jelzőt. A „kérek egy feketét” automatikusan duplát jelentett. Ha ma kérnél egy szimpla feketét a huszonéves csaj a pult mögött nem tudná miről beszélsz.

Mindegy, pisiltetés után Kisanyi egy darabig csendben maradt, és úgy ahogy eltűrte apám éjféli hazamászkálásait. Ennek fő oka az lehetett, hogy nő nemigen volt a dologban. Apu két-három hülye haverral beült egy pesti presszóba, nagy néha egy-két kolleganő is jelen volt, de a tökfelesleges hetyegésen kívül más nemigen történt. Apám egészen egyszerűen nem volt családszerető. Ha időben hazajött volna, nem tudta volna mivel eltölteni az idejét. Neki úgy kellett az önmutogatás, mint másnak a levegő.

Az én helyzetem egy kicsit kényelmetlen volt olyan szempontból, hogy bár ragyogó helyen laktunk, a közlekedés nehézkesnek bizonyult. Akkoriban a Fogaskerekű óránként 12 km-el haladt. Vagyis fél óra volt a menetideje. Ráadásul félóránként indult. A Nyugatitól 1 óra volt az út hazáig és 2 és fél óra oda-vissza, ha csak mondjuk a fürdőnadrágomért ugrottam volna haza. Hiszen azzal a szerelvénnyel vissza nem tudtam menni, amivel feljutottam. Ez azt jelentette, hogy jól meg kellett fontolnom iskola után hazamegyek-e vagy sem. Ha egyszer felmentem, nem volt értelme visszamenni a városba. Én tehát senkivel se beszélhettem meg egy délutáni mozit, csak ha el tudtam valahol helyezni a táskámat, és hajlandó voltam éhezni este tízig. Igaz Maca néném kifőzdéje ezen sokat lazított, éltem is a lehetőséggel bőségesen.

Az esti főszórakozás rádióhallgatás volt, ami elsősorban RIAZ Berlint, vagy Rádió Luxemburgot jelentette, bár a vétel sose volt tökéletes. A RIAZ különben azt jelentette, hogy Radio In the American Zone. Vagyis a Berlinben állomásozó amerikai csapatoknak adott zenét. Később tűrhető zene jött Novi Szádból is, ami a jugoszláviai Újvidéket jelentette. Ha apu otthon volt, akkor a rádiózás fel lett függesztve, mert ő kizárólag a Szabad Európa Rádiót hallgatta.

Az egészben a legjobb talán az volt, hogy akár télen a síelés miatt, akár nyáron a kirándulás végett, rengeteg barát jött fel hozzánk, apuhoz is meg hozzám is. Akkoriban senkinek sem lehetett gépkocsija, egyszerűen nem kapott gépkocsira tartási engedélyt. Csak néhány személygépkocsi futott az országban. Az emberek tömegközlekedéssel jártak, és szabadidejükben sokat kirándultak. Ez nem volt véletlen. A kirándulás egészséges volt, olcsó, szórakoztató, és komoly hagyományokkal rendelkezett. Ráadásul a Budai hegyek gyönyörűek mind a négy évszakban. Ezt azonban ma kevesen tudják, mert egész nap képernyők előtt ülnek.

A telkünk a Rege út és s Svájci út sarkán volt, így csak két szomszéd telek csatlakozott hozzánk. Egyiknek se volt Magyarországon tartózkodó tulajdonosa, ezért szabad vadászterületnek tekintettük őket. A felettünk lévő telken volt egy apró faház közvetlenül a kerítésünk mellett, valamint néhány gyümölcsfa. Ősszel átjártam naspolyát szedni.

Apunak egyszer az a hülye ötlete támadt, hogy felvigyen egy nőt a szomszéd telken lévő faházba. Az ötlet zseniális is lehetett volna, de becsúszott egy gikszer. A kertben szabadon mászkáló kutyáink kiszúrták, hogy valaki van a közeli faházban. Ezért aztán leálltak a kerítés mellé és eszeveszett csaholásba kezdtek a faház felé. Kisanyi egy idő után megunta és kiment megnézni mi történik. Erre a kutyák még hevesebben kezdtek ugatni. Mit részletezzem, apu lebukott. Aztán hetekig mást se hallottam mint, „hagyd már abba ezt a cirkuszt, meg se basztam azt a nőt”. „Akkor meg mi a francnak hoztad nekem ide?”

Vasárnap délelőtt rendszerint a legszükségesebb házkörüli teendőket láttuk el. Például amikor egy hatalmas nyári zivatar az egyik mamutfenyőt kidöntötte, a gyökereit ki kellett ásni, a fát pedig darabokra kellett fűrészelni. A munka rendszerint úgy zajlott, hogy apu elkezdte, majd öt perccel később nekem azt mondta „folytasd”, ő meg bement a házba, és csak egy óra múlva jött vissza megnézni, hogyan haladok a munkával. Engem ez nemigen zavart, de voltak nevetséges estetek is, mint például az említett kidőlt fa. A felvágás ugyanis olyan fűrésszel történt, amit két ember húz az ellentétes végeket megragadva. Alig jutottunk a fa átmérőjének egy negyedéhez, amikor apu leállt és azt mondta „folytasd”. Oltári jó, de kivel? Egyedül csak húzni tudom, tolni nem.

Nyáron, ha korán hazaértem, a kertben isteni volt olvasni valami kellemes könyvet. Erre a célra volt egy pad, két fenyőfa között. Természetesen a házhoz kaptuk, mert apám semmit se barkácsolt. Egyszer egy jégeső több cserepet is eltört a tetőn, ezt követve a ház beázott. Hetekkel később Manyi-papa kijött Sashalomról, hogy az eltört cserepeket kicserélje. Munka közben hangosan véleményezte apámat, lányával pedig nem felejtette el közölni, hogy nagy marha, amiért kitart mellette. Erre Kisanyi mindig azt válaszolta, hogy most már késő, de ezt 40 éven át hallottam tőle. Igaz, az utolsó 10 évben hozzátette „ami még hátra van, arra az időre tisztességgel ellátom az apádat”.

Emlékeim szerint elég gyakoriak voltak a nyári zivatarok. Egy alkalommal a villám belevágott a villámhárítónkba (még jó, hogy volt), amikor valamennyien a konyhában voltunk, ahová percekkel korábban rohantunk be a közelgő zuhé elől. Az elektromágneses térerőtől a kapucsengő reduktora lerepült a falról és darabokra tört. Persze mindenki beszart, de senkinek semmi baja nem történt. A villámlással járó fény és a hang szinte elviselhetetlen volt.

Ősszel már korán délután ködbe került a környék. Ilyenkor hazafelé jövet az utcalámpák fényétől a sűrű ködbe gyönyörű árnyékokat vetettek a fák ágai. Bent a házban pedig kellemes meleget árasztott a cserépkályha. Hát igen a cserépkályha. Erről csak két dolgot érdemes tudni. Felállításához Kisanyi ragaszkodott, nem is bántuk meg. A begyújtást Apu végezte, sőt az isten tudja miért, de ragaszkodott hozzá, igaz, ez volt az egyetlen házkörüli munka, amit elvégzett. Gyanítom, valami gyerekkori emlék késztethette erre a ceremóniára. A segédeszköz egy régen kimustrált alumínium lavór volt, ebben hozta be az alágyújtóst, majd a fadarabokat.  

Télen nyikorgott a hó a lábunk alatt, miközben Kisanyi káromkodott, hogy apád semmit nem segít a hó eltakarításban. Minket meg szidott, mert „behordjuk a havat a konyhába”. El nem árult feltételezése szerint nekünk lebegve kellett volna közlekedni a lakásban, hogy sehol, semmilyen nyom ne maradjon utánunk.   

A házon belüli élet gyakorlatilag nyomorúságos volt, csak akkor én ezt nem vettem észre. A ház ugyanis egy konyhából egy szobából és egy fürdőszoba-vécéből állt. Ezen belül a szoba nem haladta meg a 4×4 métert. Volt ugyan egy nagyszoba, amihez 3 lépcső vezetett a kisszobából, de ez eredetileg garázs lett volna. Betonozott volt a padlója és középen volt egy szerelőakna, ami természetesen le volt fedve. Elejében az összes szőnyeg, ami csak megmaradt két polgári háztartásból ide volt leterítve és ez is szobának volt használva, de az első télen kiderült, hogy egyfelől kifűthetetlen, másfelől a víz a sarkokban kicsapódik. Lényeg az, hogy használaton kívülre került, pláne, amikor megérkeztek a különböző kimustrált textilipari gépek is.

Azt tudom, hogy én a konyhában aludtam egy kinyitható fotelágyon, de hogy apámék Ildivel együtt hárman mit csináltak a 4×4 méteres szobában, arról fogalmam sincs. Ennek ellenére a szoba igazi polgári ízlés szerint volt berendezve. Gobelinek a falon, súlyos hímzett terítő az asztalon, vitrinben ólomkristály vázák, az asztal közepén porcellán bonbontartó. Ez utóbbiban édesség, amiből lehetett venni, mondjuk vacsora után, de Kisanyi legfeljebb két szem kivételét tartotta helyesnek. Amennyiben valamelyikünk egy harmadik szem kiszedéséhez készülődött, mondjuk a fedél leemelésével, akkor jött a megjegyzés. Így aztán mindenki, értsd Ildi és én, tudomásul vette, hogy kettő darab az illendőség határa.

Telefonunk is lett, mindjárt az első évben, ami abban az időben csodaszámba ment. A telefonszerzés mechanizmusa megérdemel néhány szót. Apámnak volt egy régi ismerőse, egy bizonyos Kovács Tibor, aki éppen mellette állt, amikor a becsapódó akna megölte az édesanyámat. A halál közös megúszása egy életre összekovácsolta őket. Szóval ez a Kovács Tibor ávós besúgó volt, és az első nyáron nálunk nyaralt 3 hónapig, persze ingyen. Ezen „igenfontos” ember elérhetőségéért lett bekötve a telefon, de utána 20 éven keresztül a számunk Kovács Tibor név alatt futott. Csak az tudott minket hívni, akinek megadtuk a telefonszámunkat, mert különben nem voltunk bent a telefonkönyvbe.

A leíráshoz hozzátartozik a kerti bungaló esete is. Még a háború alatt, amikor Tímár Pista bá megvette az Eötvös úti telkét, apám a telek egyik sarkában felhúzott rá egy faházat. Amikor 49-ben leköltöztek Félegyházára ezt a házat szétszedték, és újra felhúzták Félegyházán, csak vagy két méterrel kisebb lett, mert a szétszedés-összerakás nem volt túl szakszerű. Pár évvel később, miután felköltöztek a Rege útra, a faház megint szétszedésre került és újra lett építve a Rege úti kertben, de most már csak egy apró bungaló jött ki a faanyagból meg egy nagyrakás alágyújtós. Tehát a kertben volt egy bungaló, ahol nyáron én tanyáztam, illetve az, akinek bérbe ki lett adva, például Kovács Tibinek telefonbekötésért.

A faháznak szigeteletlen fapadlója volt, ami alatt 20 centire a puszta, és jó nedves föld. Az egész ház nyirkos volt és hideg, kivéve az év július és augusztus hónapjait. Én már tavasszal kicipeltem ide a fotelágyat, csakhogy ne kelljen a konyhában aludnom. És ősszel addig húztam a visszaköltözést, ameddig tudtam. Mindjárt az első évben valami fűtésen törtem a fejem. Úgy gondoltam, hogy téglából építek egy „cserépkályhát” és azt fogom fűteni magamnak. Csakhogy ehhez téglára lett volna szükség. Az „Orgonás” megállónál láttam egy nagy rakás téglát, ami igen jó beszerzési forrásnak mutatkozott. Lementem hát egy bőrönddel és beleraktam 10 téglát. A következő fogassal felvittem a bőröndöt a végállomásig, onnan pedig legyalogoltam a házhoz. Hogy a cipekedésbe majd bele szakadtam, és hogy végeredményben loptam, az még csak elment volna, de kiderült, hogy a kész építményhez az isten tudja hányszor kellett volna fordulnom, és nekem egy is elég volt.

Aztán fordult a kocka, mert Manyi-papa bekerült egy gyárba raktárosnak és hülyére lopta magát. Egy-egy alkalommal 10-15 méter polírozó korongnak használt flanelt tekert a derekára és úgy ment haza. Ezen kívül a gyár némely termékéből, például fröccsöntött fésűkből több százat sikerült kicsempésznie. Szóval Kisanyi ezeket a Széna téri piacon árultra, a bevételt pedig felezte Manyi-papával. Önálló jövedelem egyenlő önálló szórakozás. Elkezdtünk átjárni a Vörös Csillag szálló éttermébe néha vacsorázni, néha csak egy-egy feketére, ami mellett órákat ücsörögtünk és beszélgettünk az ismerősökkel. Ezt a szállodát ma újra Golfszállónak hívják és erősen kétlem, hogy órákig bent lehet lebzselni egy feketekávé mellett, aminek az ára 2 forint és húsz fillér. Nagy valószínűséggel az egyik asztalnál egy-két celeb csücsül és ha betévednék, a pincér megkérdezné, kit keresek? Rossz a kérdés, válaszolnám, mit keresek? Hát, a múltamat!   

[1] A megpörkölt napraforgómag neve szotyola, amit régen elsősorban a futballmeccseken árultak. Legkedvezőbb tulajdonsága a héj szétköpködésének lehetősége volt.

Tibor bá blogja (231) Nem ismerjük a saját agyunkat

Sokszor, sok helyen utaltam az emberi agy sajátosságaira, amik minden alkalommal „süket fülekre találtak.” Értem én, agy tekintetében mindenki szakértő, egyszerűen azért, mert mindenkinek van agya és úgy gondolja, neki senki ne mondja meg, hogy milyen az ő agya. Persze, ha rákérdeznék, hogy mégis, amivel gondolkodik, az hogyan működik? Vállvonogatás lenne a válasz, hiszen olyan egyszerű jelenséget se tudunk megmagyarázni, mint az álom, amiben mindenkinek, kivétel nélkül, elég gyakran van tapasztalata. És azt mindenki tudja, hogy tudatunktól teljesen független. Vagyis, nem igaz a feltételezés, hogy saját agyunkat csak ismerjük. Nem ismerjük. Jobban tesszük, ha odafigyelünk a szakértőkre, elég sok munkát fektettek már eddig bele, hogy megismerhessük saját agyunkat.

A Psychotherapy Networkerben (már megint ) megjelent egy cikk Louis Conzolino tollából, aki a Pepperdine Egyetem pszichológia professzora, ezen kívül Los Angdelesben klinikai konzultáns,  valamint több szakkönyv szerzője (The Neuroscience of Psychotherapy; The Making of a Therapist; The Neuroscience of Human Relationships)  Az alábbiakban összefoglalom a cikk egy részét, majd ellátom saját megállapításaimmal. Azért csak egy részét a cikknek, mert elsősorban pszichoterapeutáknak írta, és főleg a pszichoterapeuták szempontjai vannak kidomborítva. Hogy, milyen nehéz a munkájuk, de nem csoda mert…. Bla-bla-bla. Ez viszont minket nem érdekel, csak az, hogy milyen is az agyunk és mik történnek anélkül, hogy tudnánk róla.

Szigorúan anatómiai szempontból az ember a csimpánzszerű ősünkből fejlődött ki, kábé 100.000 éve, bár egy további 50.000, nyelvhasználathoz, tervezéshez és alkotáshoz. Ennek azonban megvan a hátulütője: agyunk legújabb fejlődése - ami lehetővé tette a logikus gondolkodást, kifejlesztette az elképzelés, az együttérzés készségét, és az erkölcsi érzéket - kénytelen megosztani a koponyaüreget az ősaggyal, amit az elmúlt évmilliókban az emlős és hüllő ősöktől örököltünk. Így aztán az egyik legnehezebb mentális feladatunk a bonyolult és erősen specializált rendszerek összehangolása az agyunkban.

Példának okáért a neokortex - az agynak azon része, amely a tudat fészke - kénytelen együttműködni a sok százezer generáción keresztül, a természetes kiválasztódás útján konzerválódott primitív, túlélést biztosító elrendezéssel. Ez azt jelenti, hogy a szonett írásra, számítógép tervezésre alkalmas „új keletű” agyunk alatt ott lapul egy irányítani igyekvő, primitív ösztön, tudatalatti késztetés, és ősi félelem. A koponyánkon belül egy őshüllő, primitív emlős és a modern ember agya megpróbál együtt létezni, legalább olyan mértékben, hogy különösebb baj nélkül megérjük a nap végét.

Paul MacLean, aki először vetette fel a témát, megalkotta a „agyi háromság” kifejezést. Elméletének lényege, hogy a mai ember agya hasonlít az egymásra építkező civilizációk elhagyott városaira, és magába foglalja az evolúciós történelmünk élő feljegyzéseit. Középen helyezkedik el a hüllő-agy, amelynek feladata a szexuális vágykeltés, öngyógyítás és szaporodás. Ezen helyezkedik el az ősemlős-agy, amelynek feladata a tanulás, az emlékezés, és az érzelmek irányítása. Az újkori emlős-agy a tudatos gondolkodás feladatával és az öntudatra ébredéssel ránőtt az előző kettőre. Ezek a tevékenységi szintek durván megfelelnek az általánosan elfogadott agyfelosztásnak: limbikus rendszer és kortex. Bár MacLean elmélete sok mindenre nem ad választ, mégis segít megérteni az emberi tapasztalat szélsőséges tulajdonságait és egy teljesen újszerű betekintést nyújt arra, miként hat a pszichoterápia az agy működésére.

MacLean szerint az agyi háromságunk nem szükségszerűen működik együtt kielégítő szinten, mert a beérkező információt mind a három részagy másképpen dolgozza fel, és mindegyiknek megvan a saját szempontja. Az ösztöneiket és viselkedésünket (félelem, bedühödés, étkezés, szeretkezés) irányító hüllő-agyunk erősen szabályozza tevékenységünket, miközben a kortexnek csak egy kicsiny része figyeli a másik két részagyat, és kardoskodik a kigondolt stratégiája végrehajtása mellett. Ebből következik, hogy a részagyak állandóan viaskodnak a dominancia megkaparintásáért, tehát egymással konfliktusba kerülnek anélkül, hogy erről tudnánk. Ez részben hasonlít Sigmund Freud elképzeléséhez a tudat és a tudatalatti között húzódó ellentétekkel kapcsolatban. A tudatunkon kívül is jelentős neuron tevékenység folyik, a különböző részagyak döntései pedig egymásnak ellentmondóak, amiből jelentős belső konfliktus adódik. A részagyak közti konfliktushoz hozzáadódik még néhány hátrányos tényező, úgymint a két agyfélteke bonyolultsága; számtalan vertikális hálózat betagolódása az agyrétegekbe; az agyszerveződés változó mivolta, ami az ember kétneműségéből fakad; a felnőtté érés kiszámíthatatlansága; és a kulturális környezet hatásai. Charles Hampden-Turner, brit kultúrafilozófus közzétett egy hasonlatot: az emberi agy egy anakronisztikus állatsereg, ami igazi kihívás a pszichoterapeuták részére. A feladat nem kisebb, mint hogy vegyen rá egy embert, egy lovat és egy krokodilt éljenek békésen együtt, egyetlen testben. Csoda-e ha a pszichoterápiák többsége sikertelen?

A részagyak között fellépő kommunikációs hiányosságnak nem lenne túl káros következménye, amennyiben magányos farkasként élnénk, de az agyunk egy társas-szerv, aminek szüksége van más agyakkal való kapcsolatfelvételre. Születéskor a túlélésünk kizárólag a gondozónktól függ. Amikor egy hüllő kikel a tojásból, azonnal képes a túléléshez szükséges alapfeladatok ellátására: élelmet keres, harcol, majd párzik. Ezzel szemben az emberi újszülött totálisan tehetetlen. Túlélésünk záloga az anyához való ragaszkodás, és az anyára hatás készsége, hogy törődjön velünk. Az újszülött túlélése a legkisebb mértékben se függ attól, milyen gyorsan tud futni, felmászni egy fára, és érzékelni a különbséget egy ehető és egy mérgező gomba között. Viszont, nagyon is függ attól, hogy a környezete érzékelje szükségleteit és ellássák azokat. A hosszú évekre megnyúlt függőségünk lehetővé tette az agyunk hosszantartó fejlődését, amihez szüleink adják az első környezetet, és amihez a csecsemő agyunknak adaptálódni kell, miközben a szülők ösztönös viselkedése az elsőnek megismert valóság a gyerek számára. A szülők ráutaló magatartása és a szükségleteink kielégítésének módja nem csak a magunkról és a világról alkotott véleményünket alakítja ki, de egyben agyunk megformálója is. Tekintve, hogy életünk első évei alatt agyunk hatalmasat fejlődik, a korai tapasztalatoknak aránytalanul nagy hatása van a központi idegrendszer kialakulására, ami aztán az egész életünkre kihat. Agyunk elkerülhetetlenül társkeresővé válik, felépítése és működése mélyen beül más agyak egy csoportjába - a család, a nemzet, a társadalom. A felsorolt tényezők sokszínűségéből kifolyólag individuumok vagyunk (azaz agyilag nincs két egyforma ember), ezért más agyakkal való kapcsolat felvételünk, összehangolódásunk, érzelmeink kölcsönös szabályozása, egymás segítése a központi idegrendszereink fejlődésében is egyedi.  

Felmerül a kérdés, vajon a részagyak és a kölcsönös emberi függőség kombinációja okoz-e problémát? Születésünktől kezdve az agyunk primitív részére a társadalmi és érzelmi tapasztalataink erőteljesen hatnak, miközben a legfejlettebb agyunk még nem érett meg. Ennek az a következménye, hogy számos, nagyon fontos dolgot tanulunk meg agyunk primitív részének dominanciája alatt. Ezekhez a megtanult érzésekhez a tudatunk soha nem jut el, így módosításra nem kerülhet sor. Csak hosszú évekkel később ébredünk öntudatra, amikor a korai élmények már rég beprogramoztak minket, amik ellen később a tudatunk nem tiltakozik.

A korai tapasztalatok rendkívül erős befolyása, lehet előnyös, de előnytelen is. Előnyös olyan szempontból, hogy az egyedi agy képes biztosítani a túlélést akármilyen társadalmi körülményekbe születik is bele. Agyunkat a szülők, a család és a környező kultúra formálja a szociális helyzetünkhöz történő maximális adaptációra. A megfelelő időben, kellően előnyös szülőkkel ez a korai agyfejlődés következményei felnőtt korunkban kedvezőek lesznek. Ha viszont a környezeti tényezők nem kedvezőek, tegyük fel például, hogy a gyermek (testi vagy lelki) anyai abúzust szenved el, akkor az agyát a legprimitívebb túlélési mechanizmusok formálják - konkretizálva: a tudatalatti krokodil- és ló-mechanizmusok az abúzusra disszociációval és egyéb védekezési formákkal reagálnak, amit a még teljesen ki nem alakult cortex nem tud moderálni.

Ez világosan kitűnik az elhanyagolt, abúzuson átesett gyermekeknél, akik különböző szimptómákkal nőnek be a felnőttkorba, például a fél világ felé irányuló haraggal, drog és alkohol problémákkal. Felnőtt korban önismereti problémáik vannak, amiket felerősít a dühös alaptermészetük és negatív viselkedésük. Ezeknek gyermekkorban az agyuk úgy formálódott ki, hogy túléljék a harcot, és ne legyenek képesek békét kötni, vagyis kompromisszum készség nélkül legyőzzék az ellenfelet.

A túlélés egyik záloga a gyorsaság. Primitív részagyunk veszély esetén ösztönszerűen azonnal reagál, tipikusan 0,1 másodperc alatt. A cortex a veszélyt felméri és arra racionális választ talál, de ehhez 0,6 másodpercre van szükségünk. Ez azt jelenti, hogy amikor a vészhelyzet tudatára ébredünk, a primitívebb részagyunk már fel is dolgozta, azaz átkutatta a memóriánkat és tapasztalati tényeket figyelembe véve meghozta a döntést. Amikor, tudatosul bennünk a lépéskényszer, maga a lépés már meg is formálódott bennünk, és abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy megfontoltan cselekszünk. Azonban a mindenre kiterjedő, alapos vizsgálatok azt mutatják, hogy ez nincs így. Amikor azt hisszük, hogy ami körülöttünk történik, azt közvetlenül érzékeljük, a tudatos észlelésünk elsődleges eredménye annak, ami az agyunkban már lezajlott. A cortexbe érkező jelek 90 százaléka az agy belső kiértékelésétől származik. A tudatalattiban feldolgozott gyors reakció előnyös egy élet-halál szituációban. Azonban a XXI. században élő ember számára ez társadalmi hatása miatt nem minden esetben elfogadható, hiszen ez a tudattól független, automatikus reakció megzavarhatja a gondolkodásunkat, amitől megijedhetünk, visszahúzódóvá és zavarodottá válhatunk, anélkül, hogy tudnánk az okát. Példa erre az a veterán katona, aki évekkel a harci bevetése után az utcán hasra vágja magát, fedezéket keres, amikor egy gépkocsi kipufogója berobban. Mire rádöbben, hogy mi történt, már rég a földön hasal. Ez egyfelől bizonyítja a krokodil agy gyorsaságát, másfelől bemutat egy társadalmilag megdöbbentő viselkedést.

Milyen hasznos dolgot lehet mindebből leszűrni? 1) Az anyához való ragaszkodás egy sok millió éves, mélyen ülő ösztön, aminek semmi köze ahhoz, hogy az anya kiérdemli-e ezt a ragaszkodást vagy sem. Az anya, mint intézmény tehát megdönthetetlen „nagyhatalom”. Ha elválsz a feleségedtől, a gyermek az anyára fog „szavazni”, teljesen függetlenül attól, hogy te mennyire voltál gondoskodó, és az anya pedig gondatlan, hanyag, és nemtörődöm. 2) A korai-gyermekkorban az emberi agy tökéletesen adaptálódik mindenfajta környezethez, abban jól érzi magát, függetlenül annak negatív megítélésétől, amit a tudatos agy végez. Ez a korai adaptáció az alapja a hazaszeretetnek, a honvágynak és a nosztalgiának is. 3) A kora-gyermekkori abúzusnak jóvátehetetlen, pszichéromboló hatása van. Az ilyen negatív tapasztalatokkal felnőtt ember nem megreformálható. 4) Amikor abban a tudatban ringatjuk magunkat, hogy megfontoltan (szabad akaratból) döntöttünk, nem vagyuk tisztában azzal, hogy primitív “krokodil” agyunk döntött helyettünk és ezért ezt a “megfontolást” nem gondoljuk alaposan át. Ezzel a jelenséggel igen gyakran lehet találkozni (szőke?) nőknél, akik nyiltan bevallják, hogy a problémát nem látják át és “ráérzés” alapján döntenek. Szerintük a “női ráérzés” mindig bejön. Az évtizedek folyamán rengeteg elcseszett élettel találkoztam, amik majd kivétel nélkül mind rossz döntések miatt következtek be. —– Ez az agy feltárás nagyon hasznos lehet, éljetek vele.  

Tibor bá blogja (230) A vágólap

Aki ma fiatal, mondjuk 30 év körüli, az minimum 10 éve számítógépezik, amihez szorosan hozzátartozik a vágólap, és bizony a vágólap tudatmódosító. Ne röhögj! Mert bizonyítok. Ha kapsz egy levelet és van benne egy jó vicc, amit el akarsz küldeni egy másik barátodnak, hadd röhögjön ő is, akkor rárakod a vágólapra és átmásolod a másik levébe. Ha bármit, bárhonnan le akarsz menteni, nem körmölsz mint régen az őseid, hanem rárakod a vágólapra, ahonnan oda rakod, ahová akarod. Fel se merül benned, hogy a művelet közben akár egyetlen betű is tévesen kerülhetne a másolatba. Csakhogy ez nem volt mindig így. Valamikor az „írnokok” majd később a „gépíró kisasszonyok” dolga az volt, hogy egy-egy dokumentumot, levelet, vagy bármi mást átmásoljanak egy tiszta lapra, előbb kézírással, később pedig írógéppel. Természetesen az ilyen másolásnál mindig becsúszhatott hiba, és be is  csúszott. Az írott szövegnél is rosszabb volt a helyzet a hallott szövegnél. Az emberi memória messze nem tökéletes, amit hall, azt általában csak tartalmilag jegyzi meg (néha még úgy se) és amikor továbbadja bizony jelentkezik némi eltérés. Ezzel kapcsolatban írtam a „Tibor bá blogja (229) Dávid és Góliát” 94. hozzászólásában, ami így szólt:

Gyerekkoromban volt egy olyan téli társasjáték, hogy körbeültük az asztalt vagy tízen. Az első kitalált egy összetett mondatot és azt odasúgta a másodiknak, aki tovább súgta a harmadiknak és így tovább. A tízedik pedig hangosan kimondta, amit a kilencediktől hallott. Erre az első elmondta, hogy mi volt az eredeti mondat. Hatalmasat röhögtünk az eltérésen.

Vagyis abban az időben elfogadott dolog volt, hogy a „másolás” minden csak nem pontos, amiről tegnap is meggyőződhettem. Kaptam ugyanis egy 50 éves viccet. Az eredeti verzió (amit emlékezetből írok) így szólt: „Kohn a lépcsőházban megállítja Grünt és megkérdezi, mondja Grün magát nem idegesíti, hogy a Weiss rájár a csinos, fiatal feleségére? Amire Grün ezt válaszolja: Nézze Kohnkám én inkább vagyok csendestárs egy jól menő üzletben, mint kizárólagos tulajdonosa egy csődtömegnek.” Tegnap viszont a következő  viccet kaptam: „Izmail házasodna, felkeresi a bölcs rabbit: - Rabbi! Házasodni akarok, de nagyon tanácstalan vagyok. Mondd, mit tegyek: vegyek el egy bomba jó nőt, aki egész életemben meg fog csalni fűvel-fával, vagy pedig egy rusnyát. Ez esetben tudom, hogy csak az enyém lesz örökre. Mire a rabbi: - Nem jól teszed fel a kérdést, fiam. Mondd, mi a jobb: megosztani egy tortát a barátaiddal, vagy megenni egy kalap szart egyedül?” —  Ez a vicc 50 év alatt alaposan meg változott, de nem az előnyére. És akkor most beugrik Karinthy Frigyes műfordítása is:

Egy költői antológiában megjelent a következő szép versszak Ady Endrétől:

Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verőn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erőm.

Egy széplelkű műfordító olvasta az antológiát és kiváltképp megtetszett neki ez a vers. Elhatározta, hogy lefordítja és a “Dichterstimmen” című folyóiratnak beküldi. Le is fordította a következőképpen:

Ich kam von Ufer der Ganges
Dort traumt ich von südischen Schlager,
Main Herz, du Blume, du banges
Du bist so zitternd, so mager.

Hát, istenem a rím kedvéért az ember változtat egyet-mást egy ilyen műfordításban. Eddig minden rendben volt, de egy másik műfordító elolvasta a verset a „Dichterstimmen”-ben, nagyon megtetszett neki és elragadtatásában nem vette észre, hogy magyarról fordították németre: eredetinek nézte és lefordítván magyarra, ilyen formában küldte be egy magyar szépirodalmi lapnak:

Ufer, a zsidó kupléíró
Aludt a folyosón mélyen
Barátja, Herz, biztatta
Hogy ne remegjen, ne féljen.

Egy kis félreértés tagadhatatlanul van a dologban: de ezekben a fene gót betűkben az ördög ismeri ki magát - érthető, hogy a különben kitűnő műfordító a “südischen” szót “jüdischen”-nek olvasta. Azonkívül, hogy a Ganges szót folyosónak fordította. Istenem, nem szabad elfelejteni, hogy a gang nálunk ilyesvalamit jelent. Más baj nem is lett volna, ha történetesen nem olvassa a verset egy harmadik műfordító, aki magyar versnek nézte, lefordította és beküldte a “Gedicht-Magazin”-nak, az alább olvasható tökéletes átköltésben:

O, Dichter der alten Juden
Was schlafst du im Flußsalz so tief?
Hörst du nicht den stolzen Herzog
Der dir in Ohren rief?

No, igen ami a folyosót illeti, hát az igaz, hogy ha az ember német fordító, nem lehet tekintettel ilyen hajszálfinom árnyalatnyi különbségekre, hogy a minálunk „folyó só” és „folyosó” mást jelent. Azt pedig igazán meg lehet érteni, hogy egy ok nélkül előforduló „Herz” tulajdonnévről inkább azt teszi fel a fordító, hogy a „Herceg” rövidítése. A „Gedicht-Magazin” nem is nyomozott a kérdésben tanáros nagyképűséggel, hanem elismerve a poetica licentia jogosultságát, leadta a verset, és úgy került a negyedik műfordító kezébe, aki aztán végérvényes magyar fordításban közölte a közben világhírűvé vált költeményt, mégpedig a következő formában:

A Herz-féle szalámiban
Sokkal sűrűbb a só,
Mint más hasonló terményekben
Hidd el, ó, nyájas olvasó!

Tekintve, hogy a „Dichter” szót „sűrűbb”-nek fordítani valóban éppen úgy lehet, mint „költő”-nek:

Most tegyétek fel nekem a kérdést, amin magam is néha elmélázok, mindezt minek írtam le? Az jutott eszembe, hogy ahányszor az emberiség nyer valami nagyszerűt, valamit mindig elveszít. Néha olyan érzésem támad, hogy összességében nem gazdagabbak leszünk, hanem szegényebbek - természetesen szellemileg értettem. 

Szereleméhség

A szerelem az éhség és a „mániás-megszállottság rendellenessége” kereszteződése, de én inkább azt mondanám, hogy szexualitással kapcsolatban kiváltott ideiglenes, egzaltált állapot.  Valójában olyasmi érzés, mint a csokoládé majszolás. A szépség pedig a szerelmes ember szemében nem sokat nyom a latba.

A szerelmes emberek agyában lejátszódó folyamatok kutatási eredménye hideg vizes zuhanyként hűtötte le ősidők óta dédelgetett romantikus elképzeléseinket. Helen Fisher (Rutgers University, New Jersey) antropológus által vezetett kutató csoport felkért hét férfit és tíz nőt, akik azt állították magukról, hogy halálosan szerelmesek, hogy nézzenek meg egy fényképet szerelműkről illetve más ismerős személyről miközben rá voltak kötve egy mágneses-rezonancia erősítés elvén működő leképezőre (MRI). Az MRI leképezés szerint egy szerelmi viszony elején az indítékkal és jutalommal asszociált, dropaminben gazdag agyterületek nagyfokú aktivitást mutatnak, amikor szerelmük fényképét látják. És persze minél mélyebb a kapcsolat, annál nagyobb az aktivitás. A kutatókat meglepte az, hogy bár a szerelem nagyfokú érzelemgazdagságot jelent, az agy érzelemért felelős részében az aktivitás nem növekedett meg. Ezek a részek mind addig nem aktiválódtak, amíg a kapcsolat nem ért el egy későbbi, érettebb szakaszt.

Az eredmények azt sugallják, hogy a romantikus szerelem mindössze egy indíték, egy ösztönző erő, mint amilyen az éhség vagy a szomjúság. Egy kapcsolat elején az agy tervezéssel van elfoglalva és az élvezet megszerzésére hajt. Csakhogy a „ráhajtással” foglalkozó agyterület akkor aktiválódik, amikor az ember például csokoládét majszol.

Az eredmények szerint a szerelem hasonlít a mániás-megszállottság rendellenességére (MMR), - amit én egzaltált állapotnak becéztem - mivel a kutató­csoport olyan agytevékenységet észlelt, ami az MMR-re utalt. Megjegyzendő, hogy az aktivitás intenzitása egyenesen volt arányos a kapcsolat hosszával, kitartva egészen az érzelmi állapot beköszöntéséig. Ennél a pontnál az ember átlép „mániáján” és vagy tartós kötődést alakit ki, vagy a szerelem (az egzaltált állapot) megszűnik.

Tapasztalat szerint azoknak az embereknek az agyában alacsony a szerotonin szint akik MMR-ban szenvednek. Ez összevethető azzal az olasz jelentéssel, miszerint szerelembe eső emberek vérének szerotonin szintje meredeken zuhan (NewScientist 1999-07-31. p 42.) Viszont a depresszióban szenvedőknek is alacsony a szerotonin szintje, aminek emelését antidepresszánsokkal érik el. Ez az eljárás azonban problémát okozhat az agy megfelelő részének érzékenysége miatt. Konkrétan: antideperesszánsok szedése  megakadályozza a szerelembe esést.

Nem megmondtam? Idegnyugtatók hatása alatt az egzaltáltság nem tud kialakulni. Illetve a nyugtatók szedése csökkenti a halálos szerelem mértékét. De ez nem minden. A hatás nők és férfiak esetében nem ugyanaz. A szerelmes nő már a kapcsolat elején nagyobb érzelmi aktivitást mutat, és partnerük fényképének láttán a férfiaknál sokkal jobban átkutatják memóriájukat, újfent átélve múltbéli emlékeiket. Az sem fog meglepni senkit, hogy a szerelmes férfiak szerelmük fényképének láttán a nemi élvezetre koncentrálódnak, Helén Fisher szerint „aktiválódik a pénisz duzzadás tartománya”.

Egy másik érdekessége a kutatásnak az, hogy bár a partnerünket vonzónak találjuk, és fényképe vágyat ébreszt bennünk, az agyunknak legalább egy része, amelyik esztétikai bírálatokkal foglalkozik, nem vakul el. A csinosságot igen objektíven állapítja meg, semleges megfigyelő véleményével megegyezően.

Ezek után már csak egy kérdés maradt: Mi a fenének akarnak a nők állandóan szerelmesek lenni?

Szendi Gábor és a koleszterin

Néhány napja tettem fel két posztot is a zsírokkal és a koleszterinnel kapcsolatban. Természetesen nem az ujjamból szoptam ki az adatokat, hanem (nem kevés fáradtsággal) utána kellett néznem. Két nappal később „Tara” nevű hozzászóló metakommunikációval közölte a honlapon, hogy ő bizony egy szót se hisz az egészből, inkább követi Szendi Gábor tanácsát. Szendi Gáborról sok minden köztudott, nekem például nagyon tetszik kiállása a pszichiátriai gyakorlattal szemben. Most azonban egy másik véleményéről van szó, nevezetesen, szerinte a koszorúér elmeszesedés (infarktus) és a szérum koleszterin szintje között nincs összefüggés. Illetve idős korban (50 felett) a magas koleszterin kifejezetten mortalitás csökkentő tényező. Mivel én idős vagyok,  számomra ez egy  nagyon jó hír, mert akkor újra zabálhatok tojást, sajtot, pacalt, szalontüdőt és rántott sertésvelőt, ami belefér. Heje-huja-haj! Egyetlen szépséghibája a dolognak, ha Szendi téved (amire kurva nagy esély van, elvégre az egész világ 40 éve úgy tudja, hogy a koleszterintől döglünk), akkor néhány hónap és nincs többé se Tibor bá, se a honlapja. Nem biztos, hogy ez téged idegesít, engem azonban igen, bár nem annyira a honlap, mint inkább saját magam. Vettem tehát magamnak (már megint) a nem kevés fáradtságot és megkerestem Szendi Gábor „Koleszterin elméletét”, (http://www.tenyek-tevhitek.hu/csaktagoknak/myokardialis-infarktus-koleszterin-es-szenhidrat-elmelete.php?olvas) aminek a lényege, hogy a magas koleszterinnek semmi köze a miokardiális infarktushoz. Aztán majdnem elröhögtem magam, mert két bekezdés közé be van építve egy hirdetés. Íme:

Magas a koleszterin?

A SuperGreen segíthet

Kérdezze dr. Tihanyi László orvost

Ez a szerencsétlen dr. Tihanyi miért pont ide teszi a hirdetését? Hiszen itt éppen arról van szó, hogy a magas koleszterin egyáltalán nem számít. Aztán rájöttem, hogy van ebben rafinéria. Aki dr. Szendinek elhiszi, hogy a koleszterin nem számit, abból dr. Szendi húz ki némi pénzecskét aprócska nyugdíjából. Aki viszont továbbra is be van majrézva a koleszterintől, abból dr. Tihanyi húz ki némi pénzecskét. Aki ide téved, ha nem is hagyja itt a fogát, a pénzének egy részét egészen biztosan. Na, de nézzük a felsorakoztatott bizonyítékokat! Szendi három nemzetközi tanulmányra hivatkozik: 1) MONICA, 2) Framingham, 3) ALLHAT. És mit szűrt le ezekből a tanulmányokból? Idézem Szendit: „Évtizedes kutatások nem tudták meggyőzően igazolni a táplálék telített zsír- és koleszterintartalmának atherogén hatását. és a megelőzési programok is kudarcot vallottak”.Akkor most nézzük mint mond erről a MONICA (természetesen nem a show-ra kell gondolni )!

http://href.hu/x/ctj0

Megéri rákattintani. Kiderül, hogy az első jelentős tanulmányt Framingham-ban (Massachusetts, USA) készítették még az 1950-es évek elején. Ekkor derült ki, hogy az aterogén hatást (vagyis az ér elmeszesedést) különböző tényezők befolyásolják, amiket akkor elneveztek rizikófaktornak. Ezek közül a legnagyobb hatást a szérum koleszterin szintje fejtette ki. Akkor most idézem az eredeti angolt, majd a fordítás következik:

The most consistent and powerful of these, in explaining coronary risk, the classic risk factors, were cigarette smoking, blood pressure and blood cholesterol. Others were less common (diabetes mellitus, obesity and alcohol). The dominant blood cholesterol concentration varied significantly across populations. It correlated with the amount and type of fat in the diet and correlated strongly with population coronary disease rates.

A rizikófaktorok közül a legjelentősebb és legkövetkezetesebb az érelmeszesedés kialakításában, a klasszikus rizikófaktorok. A dohányzás, vérnyomás, és a szérum koleszterin szintje. A többi tényező (cukorbetegség, elhízás és alkohol) kevésbé jellemzőek. A domináns szérum koleszterinszint a különböző népcsoportok között jelentősen eltérő volt, de összefüggött az étkezésben szereplő zsírsav mennyiségével és minőségével, valamint jelentősen összhangban volt a szívbetegség gyakoriságával az adott népcsoportban.

Hoppá, Dr. Szendi Gábor. A kimásolt és lefordított rész a MONICA tanulmány elejéről származik. Akkor néhány szót erről a tanulmányról. A Framingham tanulmány környékére az USA-ban hihetetlen mértékben felfutott az infarktusok száma, de ez a 60-as évek elejére csökkenő trendet mutatott, amit a többi iparilag fejlett ország követett, de mások nem. A különböző országokban a szívérrendszeri betegségek előfordulási gyakorisága és a mortalitás ismert statisztikai adat volt. Arra voltak kíváncsiak, hogy a különböző népeknél (populáció) hogyan állnak a rizikótényezőkkel. Ekkor (1979) indult be a MONICA program, ami 1996-ig tartott, 21 országban, 38 populációra terjedt ki (különböző nagyvárosok). Ennek a hatalmas programnak a  szabványosítása és kiértékelése gigantikus munka volt, és nem is mindig sikerült. Tehát a MONICA célja nem a rizikófaktorok és a szívérrendszeri betegségek közötti korreláció megállapítás volt, mert ahhoz nem fért kétség, hanem a rizikófaktorok felmérése. De, ha úgy is lenne, ahogy azt dr. Szendi állítja, egy 14 éves tanulmányra nemigen lehet hivatkozni, már csak azért sem, mert a MONICA-ban össz-koleszterint mértek. Ma viszont már tudjuk, hogy nem annyira az össz-koleszterin számít, mint inkább az aterogén index, vagyis az össz-koleszterin osztva a HDL-koleszterinnel.

Akkor idézzünk http://ije.oxfordjournals.org/cgi/reprint/30/suppl_1/S35.pdf a MONICA project angol beszámolójából:

Mean levels of cholesterol generally showed downward trends, which, although the changes were small, had large effects on risk.

A koleszterin középszintje (10 év alatt) általában csökkent, ami - bár a változás kicsiny volt - a kockázatot jelentősen csökkentette.

Ezek után az ALLHAT tanulmányt meg se kerestem. Elméletileg természetesen nem lehetetlen, hogy a koleszterinnek semmi köze az érelmeszesedéshez, de ezt se a Framingham, se a MONICA tanulmányok nem támasztják alá. De akkor dr. Szendi honnan vette? Én mindenesetre nem kezdek el zabálni tojást, sajtot, pacalt, szalontüdőt és rántott sertésvelőt. Kár, nagyon kár!

Vissza a múltba (30) Azok a csodálatos „magyar” üzletkötők

A hatvanas évek derekán, általában minden második hétvégén, a hetedik kerület kőrengetegéből felmentünk apámék szabadsághegyi házába és a hozzátartozó 600 négyszögöl kertbe. Viszonylag korán, 9 és 10 között érkeztünk és minden alkalommal vittem magunkkal egy 7-8 kilós teljes sertéscombot. Ekkor már javában tombolt a gulyáskommunizmus, a csarnokok roskadásig voltak teli élelmiszerrel. A sertés húsnak 39 forint volt kilója, a figyelmességből vitt hústömeg ára messze nem volt megerőltető. Anyám, akiben buzgott a tót-magyar és német vér, mohon vetette rá magát a zsákmányra, és ebédre készített egy nagy rakás rántott húst, természetesen nem az egész 8 kilóból. A maradék hús elég volt nekik a következő kéthétre. Ebéd után még egy kicsit elidőztünk a kertben, aztán 4 körül hazaindultunk, mert Tomi, a 4 éves elsőszülött, kábé 5-ig bírta alvás nélkül. Indulás előtt apámnál megérdeklődtem van-e jövő héten programjuk, fel tudunk-e menni. Azt válaszolta, hogy „kérdezd meg az anyádtól”. Kisanyitől is megkérdeztem, ő pedig azt válaszolta, hogy „kérdezd meg az apádtól.” Ez eléggé nyilvánvalóvá tette a dolgot, hogy jövő hétre nem vagyunk meghívva. Két hétig aludni hagytam a dolgot, majd a harmadik héten odaszóltam telefonon, hogy megyünk, ha nincsenek otthon, akkor legfeljebb tovább megyünk a Normafához némi frisslevegő és mászkálás végett, de nem volt ellenvetés. Reggel 10 körül tehát megérkeztünk a Rege 12 kapujához, ami tulajdonképpen már a Svájci úti oldalon volt, azonban várt ránk egy kis meglepetés. Az ostrom óta rossz, és bezárhatatlan kapun új zár büszkélkedett és maga a kapu is ki volt egy kicsit kalapálva. A kerten belül pedig ki volt feszítve egy drótkerítés, ami láthatatlanul a házat is kettévágta. Ugyanakkor a Rege úti fronton a kerítés fel volt bontva és egy új út volt kialakítva a ház felső részéhez. Semmi kétség, két ingatlannal álltunk szembe. Megfordultunk a kocsival és behajtottunk az újonnan kialakított úton. Kiszállás után a szokásos üdvözlés és mindenki úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Teltek a hetek és a téma sose került elő. Később apám vett egy nyugati gépkocsit, mi pedig egy új lakást, majd egy telket Borosjenőn. Ők utazgattak a kocsival, mi el voltunk foglalva az új lakással, majd a telekkel, a közös hétvégi programok lassan elhaltak. Aztán húsz év is elmúlt, közben a maradék házat és telket kisajátították és soha nem derült volna fény a múlt ezen apró szegmensére, ha egy látogatásom alkalmából apám-anyám össze nem szólalkoztak volna, amikor is kiborult a bili és az anyám kipakolta a szennyes múltat.

Ezek szerint már vagy két éve megvolt a 850-es Fiatunk, apám pedig nem bírt magával, neki is kocsi kellett. Meghirdette tehát a telkük felét, és mit ad isten, hamarosan jelentkezett egy vevőjelölt, akinek feltárták az eladás okát. A dolgok nagyon jól összepasszoltak, mert ugye a kocsit kintről kellett volna behozni, amihez valuta kellett. A leendő vevő pedig külkeres volt, aki elárulta, hogy megspórolt kiküldetési pénzét (meg amit hozzálopott) Bécsi bankban tartja, méghozzá betétkönyvbe, 50.000 Schilling formájában, ami képezheti a vételárat. Megkötötték az adásvételi szerződést, az eladó aláírta, hogy a teljes vételárat átvette, valójában kapott egy 50.000 Schillinről szóló betétkönyvet. Ezt követve már csak útlevél kellett és mehettek is megvenni a kocsit. Kijutva Bécsbe felkeresték az adott bankot és közölték, hogy ki kívánják venni a teljes összeget. Nyelvi probléma természetesen nem volt, mert anyám kitűnően beszélt németül. A banknál bólogattak és kérték a jelszót. Jelszót? Milyen jelszót? Apámékat felvilágosították, hogy ez egy látra szóló betétkönyv, de tartozik hozzá egy jelszó is. Jelszó nélkül nincs pénzkifizetés. Még aznap visszajöttek Pestre, feltehetően az eseménynek megfelelő lelki állapotban. Természetesen azonnal felhívták a vevőt, aki arra hivatkozott, hogy a pénzt tulajdonképpen a Bécsben élő nagybátyja helyezte el és a jelszót ő maga se tudja. Ez ugyan átlátszó volt, de semmit se lehetett tenni. Apám tehát átadta az ügyet a Bécsben élő Fenyves Lajosnak, aki kiderítette, hogy az említett nagybácsi valóban létezik, tudja is a jelszót, de csak 25.000 Schillingért hajlandó elárulni. Némi diplomáciai tárgyalás után a szereplők szembenéztek a helyzettel. Itt a könyv, ott a jelszó. Egyik fél se tud hozzájutni a pénzhez a másik nélkül. Gordiuszi csomó! Együtt kivették a pénzt, és mind a két fél megkapta a maga 25.000 Schillingjét. Végeredményben az ingatlan hányad a kialkudott vételár 50 százalékáért cserélt gazdát. Viszont apámnak őszre már megvolt a saját vadonatúj NSU Prince, aminek az ára pont 25.000 Schilling volt.        

Vissza a múltba (29) Kozma Elemér

(The founder of KOZMA INDUSTRIES)

Kevés az olyan anya, aki rejtett vágyait ne próbálná meg kiélni serdülő lányán keresztül. Ami azt illeti nevelőanyám se tartozott ezen kevesek közé. Ildikó, a húgom, későn érő típus volt. A középiskola első osztályában a tehéncsöcsű lányok között deszkalapos mellkassal szaladgált, amiből kifolyólag se a fiúk, se a lányok nem vették be maguk közé. Ez az állapot más-más okból kifolyólag, de anyámat és Ildit egyaránt sújtotta. Aztán eltelt még néhány év, és a dolgok rendre megváltoztak.
Egy gyerek memóriája megbízhatatlan, de a fényképek alapján Ildikó kísértetiesen hasonlított édesanyánkra. Olyan kis helyes volt, mondhatnám szabályos. Senki nem fogta rá, hogy szép és persze csúfnak se volt mondható, de kevés fiúnak akadt meg rajta a szeme. Arra viszont, amire anyámnak kellett, tökéletesen megfelelt, vagyis sétálgatásra, mert ugyan mi rossz van abban, ha anya és lánya elmennek együtt sétálni a friss budai levegőben, mondjuk télen a sí sánc felé. Semmi.
Esett pedig, hogy 52/53 telén, a nyikorgó hóban, iskola után, a kora délutáni órákban szépen elsétáltak a Norma-fa irányába. A sí sáncnál mindig volt egy kis csoportosulás, mert a sportolók edzettek, a sétálok, pedig bámészkodtak. Itt esett meg, hogy anyám sasszeme kiszúrt egy 20-22 éves, mokány kis legényt, aki szorgalmasan ugrált a sáncról és láthatóan nem tartozott hozzá senki.
Nem kellett sokat helyezkedni a pálya menti hóban, hogy a következő ugrást követő visszamászás közben a legényke -mint később kiderült, Elemér- előttük menjen el. Anyám egy tapasztalt nő - akkor volt 40 éves - rutinjával megszólította és kérdezett tőle valami “szakmai” csekélységet. Tehette, mert Elemérnek az anyja lehetett volna. Ez inkább volt barátságos érdeklődés, mint “kikezdés”.
Elemér gyorsan felmérte a helyzetet és “kötélnek állt”, ugyanis meglehetősen kis növésű volt, nemigen haladta meg a 160-at, és mint ilyen nem volt neki könnyű feladat megfelelő partnert találni. Ildi viszont egészen biztos átfért volna a 160-as léc alatt, így aztán Elemér számára a húgom magassága gyakorlatilag ideálisnak volt mondható, nem beszélve az életkoráról, akkor volt 16 és fél, a legszebb “női” kor, úgy ropogott, mint egy cseresznye.
A kölcsönös megfelelőség alapján kialakult egy szakaszokra bomló diskurzus. Elemér és anyám minden egyes ugrása után megbeszélték annak szépségét, hibáit, eredményességét, meg ilyesmi. Aztán némi érdeklődés a körülmények felől és a végén a meghívás egy jó forró teára.
A sí sánc és a Rege úti házunk között nem tűnt nagynak a távolság, ahhoz képes, hogy sokan a pesti oldalon laktak, de télen, hóban hazafelé az út eltartott egy fél órát is. Ez alatt bőségesen volt idő Elemér alapos, ám nagyon tapintatosnak látszó és abszolút jóindulatot sugalló kikérdezgetésére. Kiderült, hogy Elemér a háború után kerül Erdélyből Magyarországra. Az összes rokonai, egy unokabátyot kivéve, mind Erdélyben élnek, ő meg az unokabáty budapestkörnyéki családi házában. Most szerelt le kétévnyi katonáskodás után, és a Kontaktában dolgozik, mint szerszámkészítő. Ezen kívül a Honvédben síel, és gyakran viszik “külföldre”, ami alatt a havas Csehszlovákiát kellett érteni. Már a fogaskerekű végállomása körül jártak, amikor a havi 2200-2400 Ft fizetésre is fény derült.
Ezt az utolsó információt ki kell egészítenem azzal, hogy a “közönséges” melósok kábé 1000 forintot vittek havonta haza, plusz némi fusit, már akinek volt rá módja. Ezzel szemben egy élsportoló Cseszkóból hozhatott ezt-azt, ami további plusz jövedelemnek felelt meg. Szóval Elemérről fél óra alatt kiderült, hogy egy valóságos gyöngyszem, akit feltétlenül meg kell becsülni.
A forró tea szürcsölése közben anyám már “fiacskámnak” szólította Elemért, és mire a második csésze utolsó kortya is lecsúszott Elemér torkán, a vasárnapi ebédre szóló meghívás is le volt pacsizva. Miközben Ildi jóformán még ki se nyitotta a száját, mi több, Elemér Ildire még rá se nézett. A felületes szemlélő még azt hihette volna, hogy minden kétséget kizárva, anyám lesz a boldog ara.
A vasárnapi ebéd alkalmából apámnak is sikerült megismerkedni Elemérrel, akiről akkor már ő is tudta, hogy az égből pottyant leendő családtag maga a két lábon járó főnyeremény. Én nem voltam jelen, mert akkor nyögtem első hónapjaimat a seregben és nem minden hétvégén volt lehetőségem eltávozásra. Minden esetre az ebéd utáni kávézgatás közben, és hadd szúrjam közbe, hogy abban az időben Magyarországon a feketekávézás még ünnepi eseménynek számított, hogy mást ne mondjak babkávét a közértben nem is lehetett kapni, az csak külföldön befizetett IKKA csomagból juthatott az asztalra.
Szóval, kávézgatás alatt Elemér már “Mamának” szólította az anyámat, és a következő hétvégén, amikor én is jelen lehettem, érkezéskor és távozáskor Elemér és anyám már ölelkeztek.
Nevelőanyámat minden bizonnyal az 1920-as évek szokásai irányították, elfeledve azt a néhány évtizedet, ami időközben elszállt, ugyanis minden az ő irányításának megfelelően történt. Ennek természetszerűen nem volt semmi jelentős akadálya, mert Ildi még nagyon fiatal volt és félénk, Elemér pedig apátlan-anyátlan árva, és megdöglött egy jó szóért. Így történhetett meg, hogy a kávé után anyám kiadta az utasítást a fiataloknak (ez volt a szavajárása, a “fiatalok”), “menjetek sétáljatok egyet”, amit egy másodpercnyi szünet után pontosított “elég nagy a kert”. Azaz Elemér a húgommal 50 méteren belül négyszemközt lehetett előre meg nem határozott ideig.
Nem voltam ott és nem hallgatóztam, de el tudtam képzelni, hogy Ildi elmesélte mennyire utálja a matekot, Elemér pedig megpróbálta leendő feleségének ecsetelni a szerszámkészítés szépségét. Szóval el tudtam volna képzelni, de nem ez történt, mert egy negyed órán belül a leselkedésről híres apám berontott a konyhába és magából kikelve, feldúlt hangon közölte “te Manyi, ezek csókolóznak a fenyőfa alatt a padon”. Amire anyám csak annyit válaszolt, “te csak ne idegeskedj, minden a tervek szerint történik”.
A tél hamar elszállt, jött a tavasz, majd a nyár, amikor Ildi betöltötte a tizenhetet és a már ismert szemtanú szerint meg is lett dugva a nevezetes kerti pad mögött a füvön, csak azt nem tudta apám, hányadik alkalommal. Izgalom természetesen egy sem, minden valószínűség szerint ez is bele illett a tervbe, mert még aznap ki lett tűzve az esküvő napja. Ildi 1955 október 29-én Kozma Elemérné lett. A házassági ceremónia és beiktatás az Istenhegyen lévő Szent László plébánián történt a Diana utca 15/a. alatt.
Persze marha nagy volt a szerelem, egész nap fogták egymás kezét, ami nem volt nehéz, mert gond nem volt egy sem. Elemér unokabátyjával meg volt beszélve, hogy Ildi is odaköltözhet hozzájuk, Elemér szóbájába. A szoba bebútorozásáról Apám gondoskodott, mint később kiderült megkérdezésem nélkül, a mi anyai örökségünkből.
Akkoriban már harmadéves katona voltam, szinte naponta jártam haza. Ildi már nem lakott a házban, de hétvégeken délben mind a ketten jöttek ebédre. Persze ezeket az ebédeléseket se adták ingyen, ezek szolgáltatták az alkalmat a dolgok kézbentartására. Szakasztott úgy történt minden, mint annak idején, amikor még kijártunk Sashalomra a Manyi szülőkhöz vasárnapi ebédekre, ami után anya és lánya visszavonult a belső szobába.
Szóval a rendszer tökéletesen működött, és ki tudja talán évtizedeken át működött volna, de mindössze két hónap eltelte után az egyik vasárnap csak Ildi érkezett, Elemér sehol. Hamarosan kiderült összevesztek.
Ez alkalommal én magam is jelen voltam, és bár nemigen törődtem húgom viselt dolgaival, de ezúttal az események elég érdekesek voltak ahhoz, hogy átöltözés és ebéd után ne rohanjak le a városba. Ildi ugyanis világossá tette, hogy ez nem egy sima összeveszés, hanem “szakítás”, amitől anyám feje olyan vörös lett, mint a főtt rák.
- Te nem vagy normális - kiabált a lányával, - más megnyalná mind a tíz körmét, ha egy ilyen férjre tehetne szert.
Erre Ildi előadta a részleteket, amiből ma már csak arra emlékszem, hogy vasárnap reggel Elemér kedvenc szórakozása az volt, hogy álló farkára ráakasztott egy vödröt, és meztelenül körbeugrálta a szobát. Elképzeltem a jelenetet és hatalmas hahotába törtem ki.
- Te csak ne röhögj - méltatlankodott a húgom - a vödör félig van vízzel.
- Te vagy az első nő az életemben, aki kifogásolja, hogy a férjének feláll a micsodája - fakadt ki anyám, akinek száján az a szó, hogy “fasz” az életben nem jött volna ki. Egyébként pedig egy percig sem volt vitás, elsősorban saját szomorú nemi életére gondolt.
A végleges szakítás természetesen nem következett be, de azért valami elindult. Későn érő húgom érési folyamata nem állt le, 18 évesen már 30-40 körül járt, amit kellően ecsetel a következő epizód.
Ildikó néhány héttel később megint egyedül állított be az anyámtól kapott, mély-lila színű, divatos ballonkabátjában. Anyám már említett sasszeme ez alkalommal se hagyta cserbe tulajdonosát, mert mielőtt Ildi a kabátját levehette volna, anyám rákiáltott:
- Várj egy kicsit - és megakadályozta, hogy levegye a kabátját, majd a háta mögé ment, lehajolt és valamit tanulmányozni kezdett a kabát comb körüli részén. A végén diadalmasan felkiáltott - te ez geci, valaki legecizte a drága kabátodat.
Ildi egy szót sem szólt csak állt az előszobának is felfogható konyha közepén és várta, hogy mi lesz.
- Biztos beleültél, mert sose nézel se jobbra, se balra - ajánlott anyám egy magyarázatot, de ezt Ildi hatalmas felelőtlenséggel elhárította egy kurta mondattal.
- Le se ültem a villamoson, egy talpalatnyi hely se volt. Végig álltam egész úton.
- Igen? - öntötte el a méreg anyám agyát - akkor valaki hozzád dörgölte a micsodáját, te pedig hagytad.
- Nagy ügy - vélekedett Ildi - majd kipucolom.
- Te szerencsétlen - így az anyám - a geci nem jön ki a ruhából csak ollóval.
Ő csak tudta, futott át az agyamon, bizonyára van elég gyakorlata. Mindazonáltal, a dolgok visszafordíthatatlanná váltak. Ildinek már nem számított, hogy Kozma Elemér mekkora fizetést visz haza, a szomszédban lakott egy cigány srác, aki teljesen kitöltötte fantáziáját. Persze a Szabadság-hegy (ma már megint Sváb-hegynek nevezik) olyan volt, mint egy zárt falú. Amint anyám neszét vette a dolognak, és ehhez nem kellettek hetek, habzó szájjal közölte húgommal, hogy “levette róla a kezét, mert még egy ilyen marhát nem hord hátán a föld”.
Amikor aztán véglegesnek tűnt a dolog Apám egy hétköznap délelőtt Ildivel együtt elment a közös szobába, felpakolta a bútorokat és mindent hazahozott. Este, amikor Elemér hazaért, részére is világossá vált, hogy ennyi. Így aztán 56 nyarán Ildi szabad lett, mint a madár. Nem volt férj, de voltak munkahelyi kollegák, és csakúgy, mint édesanyja, nem csinált nagy ügyet a szexből. Viszont ez a történet nem a húgomról szól, ezért ugranunk kell két teljes évet.
58-ban Ildi átjött Sydneyből Melbournebe kifejezetten hívó szavamra, mert Apámtól egyre-másra kaptam a szemrehányó leveleket, hogy nem törődöm a húgommal. Megpróbáltam hát törődni vele.
Egy szép napon kaptunk egy levelet a Svájcban tartózkodó Kozma Elemértől, aki kerek-perec közölte Ildivel, hogy még mindig nagyon szereti. Ildi két keserve év tapasztalatával a háta mögött visszaírta, hogy ő is szereti. Erre Elemér elment az ottani Ausztrál követségre és kérte az áttelepedési engedély megadását “családegyesítési” alapon.
Elemér természetesen hozta formáját. Amikor minden egyes magyar menekült heti 14 fontot vitt haza, őt, mint szerszámkészítőt, heti 30 fonttal dobták meg. De neki ez se volt elég. Elment a Snowy River Mountins-ba, ahol akkortájt vezették be a síelést Ausztráliában. Kurva trendi volt a dolog, mindenki síelni akart, akinek volt rá pénze, de senki se tudott. Elemér, mint síoktató, a szállás és ellátáson kívül háromszor többet keresett, mint szerszámkészítő korában. Egy ilyen pasit otthagyni tényleg felelőtlenség volt. Ildi otthagyta.
Az otthagyott Elemér első útja természetesen hozzám vezetett. El tudtam képzelni, hogy szüksége van némi vigasztalásra, de nem ez történt. Simán beszámolt az eseményekről, ami szerint Ildi még megvárta a pénteki fizetésnapot, vetetett magának egy bundát, adott érte egy búcsúdugást (már majdnem azt írtam, hogy búcsúcsókot), és másnap reggel angolosan távozott.
- Ráismerek - vallottam be - és akkor most mi lesz?
- Semmi - rántott egyet Elemér a vállán.

Hát persze, heti 100-120 font már akkora pénz volt, hogy el se lehetett hinni, hiszen 2000 font lefizetéssel meg lehetett venni egy 6000 fontos házat, ami néhány év alatt kifizette saját magát az albérletbe kiadott szobák segítségével. Ráadásul ez a székely góbé még autót se vett, helyette szépen hizlalta a bankszámláját, elkerülte a magyar “kurvákat”, akiknek kedvenc szórakozássa volt néhány év után a szorgaalmasan gyüjtögető férjeik megkopasztotása volt.
Nem, nem, Elemérnek ausztrál csaj kellett, és akadt is a tanítványok között. Volt ugyan némi kényelmetlenség, mert Elemér még Erdélyben felszedett passzív rezisztenciája erősen a nyelvtanulás ellen dolgozott. Volt viszont áthidaló megoldás, megkért, hogy vasárnap menjünk el az állatkertbe, aminek kapujánál megismerkedhettem Eleonórával. Szépen bemutatkoztunk egymásnak és megkezdődött az állatkerti séta.
- Tell Elemér, this is a lion.
- Eleonóra azt mondja, hogy ez egy oroszlán.
- Mond meg neki, hogy nagyon szép.
- Ki nagyon szép, az oroszlán vagy ő?
- Ő.
- You are beautiful.
- Who thinks so, you or Elemér?
- Both of us, eeeee, he said it.
- Tell him, thank you.
- Mit mondott?
- Azt mondta, köszöni szépen.
- What did he say?
- Nothing, he was talking to me.
- Most miről beszéltek?
- Semmiről.
- De akkor mit mondott?
- Are you arguing?
- No, we are not. Figyelj Elemér, ha udvarolni akarsz, akkor tanulj meg angolul.
- Jó, akkor csak annyit mondj meg még neki, hogy elveszem feleségül.

El is vette. A nászéjszaka után megkérdeztem tőle, hogy a vödör trükköt bevetette-e. Erre megsértődött, de csak egy rövid időre. Kapcsolatunk azért szakadt meg, mert semmi nem volt, ami összetartotta volna.

Elemér és apósa létrehoztak egy kisebb üzemet, ahol Elemér magyar esztergályosokból szerszámkészítőket faragott és annyi pénzt keresett, amennyit nem szégyellt. Aztán csinált néhány gyereket és boldog ausztrál apuka lett és sokat síelt.

Harminc évvel később Ildi már nem élt, Magyarországon pedig lezajlott a rendszerváltás, amikor Elemér minden előzmény nélkül betoppant apámékhoz. Hatalmas volt a meglepetés, ölelkezés, egy-két könnycsepp, meg miegymás. Elemér anyámat pont úgy, mint rég “mamának” szólította, apámat pedig “papának”. Semmi sem változott, csak egy kicsit mindenki öregebb lett.

Anyám elővette a régi fényképeket. Együtt nézték a 16 éves Ildit és a 24 éves Elemért, amint egymást hóval dobálják, a sísáncot meg egy kis fekete pontot a levegőben, na meg az esküvői képet.

Aztán az 70 éves Elemértől anyám megkérdezte “és fiacskám veled mi van? Boldog vagy? ” Erre Elemér elővett egy zsebalbumot, ami degeszre volt tömve hitelkártyákkal, és megmutatta őket. Csak hát se az apám, se az anyám nem látott még ilyet, és ez ki is ült az arcukra. - Hát - kezdte el Elemér a magyarázatot - ezekkel bármit megvehetek. Ez egy arany kártya, itt nincs limit. - Igen - csodálkozott el apám. - Igen papa, bemehetek egy szalonba és megvehetek egy autót. - Nahát, és nem kell 5 évet várnod? - Nem.

Később, a harmadik rákérdezésre Elemér elárulta, hogy vannak gyerekeik, de ez nem látszott fontos témának. Aztán egyszer csak kibukott a lényeg. Elemér élete alkonyán arról kezdett el beszélni, ha akkor nincs forradalom, milyen boldogok lehettek volna ők ketten Ildivel itt Magyarországon. Tökéletesen megfeledkezve arról a tényről, hogy október 23-án már hónapok óta külön éltek.

Aztán eljött a búcsú pillanata, és Elemér mindenfajta fogadkozás és ígérgetés mellett távozott. Pár évvel később az élők sorából is. Született Csíkszeredán, meghalt Melbourne-ben. Maroknyi a székely porlik, mint a szikla.

Azonban az élet minden csak nem unalmas.

Különösen akkor nem, ha valaki böngészi az Internetet. Én böngésztem és hatalmas meglepetéssel konstatáltam, hogy Kozma Elemér közvetlenül halála előtt felrakta életrajzát, amiben aztán szép számmal van kitaláció (ne nevezzük hazugságnak) és némi emlékezet kiesésé. Első házassága tökéletesen kiment a fejéből. Akkor egy kis kiegészítés.

Kozma Elemér, amíg én ismertem, egy tisztességes, becsületes ember volt. Később pedig, évtizedeken át igen “sikeres” is. Nem értem tehát, ha idős korára úgy gondolja, hogy életútja megérdemli az írásos fennmaradást, és evégből ír, majd könyv formájában megjelentett egy önéletrajzot, miért kell hazudnia, miért kell ferdítenie. A halál közeli állapotra éppen az jellemző, hogy az ember feltárja egész élete alatt elhallgatott “nagy titkát”, mert addig - úgy mond - nem tud nyugodtan meghalni.
Kozma Elemér a húgomat, Antalffy Ildikót 1955 október 25-én vette el feleségül, ráadásul katolikus liturgia igénybevétrelével (ami tiltja a  válást). Ez az életepizód az önéletrajzból teljesen kimaradt. Nem szép, de talán megbocsátható, hiszen a második házassága is egyházi liturgiával volt füszerezve. Így aztán idős korára teljesen kiment a fejéből egy korai házasság, és csak csip-csup kis síversenyek és eredmények szűnni nem akaró sorozata jut az eszébe. Az viszont már nem szépséghiba, hanem egyenesen hazugság, ahogy előadja Ausztráliába való kikerülését.
Elemér a határt január 7-én lépte át. A kivándorlási regisztrációk 15 majd egy második 15 ezres kerete december elejére beteltek. Elemér csak úgy kapott lehetőséget, hogy a “családegyesítési” okra hivatkozóknak fenntartottak egy bizonyos kontingenst. Ő tehát kizárólag azért tudott Ausztráliába kijönni, mert a felesége már eleve ott volt.
Természetesen hazugság a Bonegilla tábor is, hiszen felesége Melbourne-ben várta. Meg kellett tehát magyaráznia, hogyan került Melbourne-be. Erre a célra “kölcsönvette” az én történetemet. Ugyanis Antalffy Pali bácsi valóban létezett és a fényképe is korrekt az önéletrajzban. Csakhogy Antalffy Pali bácsi azt a hajólistát nézte, amelyiken én érkeztem, és az én nevem tűnt fel neki, hiszen névrokonok voltunk. Amikor két évvel később Elemér érkezett, a magyarok tömeges bevándorlása már befejeződött, senki nem böngészte a hajólistákat, mivel legfeljebb egy-két magyar lehetett már csak rajtuk.
Ha pszichológiai ismereteimet akarnám fitogtatni, akkor bő lére eresztve azt fejtegetném, hogy tudat alatt valahogy le akarta írni önéletrajzában az Antalffy nevet. Antalffy Ildikót nem írhatta, mert mit ír, ki ez a nő? Leírta hát Antalffy Pali bácsit, akihez - egy futó ismeretségen kívül - az égvilágon semmi se kötötte.
Antalffy (Kozma) Ildikó 27 évvel később, 1987. április 22-én maga mögött hagyta az árnyékvilágot. Ezért aztán helyette is kijelentem, hogy a fentiek pontosítása személy szerint engem, és húgom emlékét is érinti, így a “helyreigazítást” nem érzem inkorrektnek.

Tibor bá blogja (229) Dávid és Góliát

A történelem egyetlen egy esetet ismer, amikor egy apróka Dávid legyőzte a hatalmas Góliátot, és az is a Bibliában van leírva, aminek a hitelessége meglehetősen kétséges, mert a mindenkori zsidó főrabbik elsősorban saját népük manipulálására írták. Dávid és Góliát tehát írva vagyon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez egy követendő példa lenne, mert a magyar közmondás szerint mindig az erősebb kutya baszik.

Éppen ezért kapta fel mindenki a fejét, amikor Matolcsyt faképnél hagyták az IMF és az EU megbízottjai a „tárgyalások” folyamán. A tárgyalásokat természetesen azért tettem idézőjelbe, mert a tárgyalás kifejezés azt sugallja, hogy egyezkedés folyik. Az IMF nem egyezkedik, pillanatnyilag (a rendkívül drága görög krízis után), az EU sem. Közlik, hogy mit akarnak. Az adósok pedig rendszerint nem szoktak ugrálni, mert nincsenek abban a helyzetben, hogy ugráljanak, pláne, hogy ők szabják meg a körülményeket. Mi pedig piszkosul el vagyunk adósodva, államilag és egyedileg is. Kuruckodni persze lehet, oda lehet csapi ököllel a kocsma asztalra, még a poharak is lerepülhetnek róla, de a végén egészen biztos nem az IMF vagy az EU látja kárát az eseményeknek.

Na, igen, események. Nem kell arra gondolni, hogy az IMF bárminemű szankcióval sújtana minket. Frászt, ha legközelebb kalappal a kezünkben bekopogtatunk hozzájuk, majd ajtót mutatnak. Ennyi, de a befektetők, magyarul a spekulánsok egymással is versenyeznek, hiszen az egyik nyeresége a másik vesztessége lehet. Mindegyik előbb akar lépni a profitáló irányba, mint a másik. Éppen ezért egész nap a számítógépük előtt ülnek és figyelik az eseményeket. Nekik már annyi is elég, hogy „megszakadtak a tárgyalások”. A tárgyalások ugyanis mindig akkor szakadnak meg, amikor egy-egy ország nem hajlik meg az IMF akarata előtt. Ezen persze nem lehet csodálkozni, mert az IMF dolga az oligarchák kiszolgálása, de sajnos ők az erősebb kutyák. Ugyanis a spekulánsok azonnal lépnek. Nem parancsszóra, központi utasításra, hanem önös érdekből. Aminek hatására a forint hirtelen veszít az értékéből. A gazdi utasítása szerint tárgyaló Matolcsynak sikerült a CHF árát felnyomni 215 forintra, ami sok-sok magyar háztartásnak súlyos ezreket jelent egy hónapban. Aztán, a lejáró kötvények helyett kibocsátott új kötvényekre csak akkor lesz vevő, ha magasabb kamatokat ígérünk. Tehát, nem csak a háztartások lesznek vesztesek, hanem az állam is, ami persze végső soron mi vagyunk (legalább is fizetés szempontjából). Felmerül tehát a kérdés:

Miért kellett ezt csinálni? Mi az az ezt? 1) A Magyarországon működő bankok fizessenek 200 milliárd forint adót. 2) A MNB elnökének 8 milliós fizetését lecsökkentjük 2 millióra.  3) IMF ajánlás ellenére se hajlandók megszorító intézkedéseket hozni. Felületes rátekintésre, ezzel a három kormány állásponttal minden magyar egyetért. Vagyis népszerűsíti a kormányt. Akkor vegyük őket sorra:

200 milliárdos bankadó. Ennek lehet következménye, hogy adó fizetés helyett a bankok kivonulnak az országból. Ez gazdasági szempontból előnytelen lenne. Az IMF (úgy tesz) mintha aggódna a hitele miatt, és ezért ellenzi a bankadót. Kérdés, hogy a bank kivonulásból származó hátrány kisebb-e vagy nagyobb, mint 200 milliárd? De nem ez a lényeg. Az IMF nem akarja.

8 milliós MNB elnöki fizetés lecsökkentése. Összegszerűségében a haszon gyakorlatilag nulla. A tömegeknek viszont tetszik, mert 8 millió tényleg arcátlanság. Kormány népszerűsítésére kitűnő, de semmi másra nem jó. Az IMF elsősorban szolidaritásból ragaszkodik a 8 millióhoz, hiszen ők ennél jóval nagyobb fizetést kapnak, másodsoron jogilag aggályos utólag megváltoztatni egy korábbi megállapodást. Taktikailag a kormány álláspontja rossz, nagyon rossz. Ez a 8 milliós ügy csak arra jó, hogy az IMF tárgyaló partnereket felbőszítse.

Megszorító intézkedések. Természetesen kell, és természetesen lesznek. Viszont az IMF nem megy bele abba a játékba, hogy várjunk az őszi, önkormányzati választásokig. Belemehetne, de nem megy. Miért, mert neki ez a kormány nem szimpatikus. Ez egy csúnya dolog, mert végül is felfogható, mint egy beavatkozást egy ország belügyeibe. Másfelől viszont úgy is felfoghatjuk, hogy az IMF gondolkodik az ország szavazóinak a 2/3-a helyett.

Összefoglalva: Végül is nincs nagyon nagy baj. Gyenge a forint, majd erős lesz novemberben megint. Az IMF megállapodás szeptember végéig van érvényben. Szeptember 4-én lesznek a választások, ami után a kormány elfogadja az IMF ajánlásait, széttárja a kezét és azt mondja majd, amit én most írok. Sajnos az erősebb kutya baszik, és mi mindig a gyengébbek vagyunk. A kormány nem akar hozni megszorító intézkedéseket, de sajnos muszáj. Na, igen, de ez az aprócska játék, ezért az extra 10 hétért, az országnak jó sok pénzébe kerül, és ezért a rengeteg pénzért mindössze azt tudtuk meg, hogy jelentkezett egy újabb Dávid, de sajnos, a szokás szerint, megint a Góliát győzött.

Tibor bá blogja (228) Plasztik az óceánokban

A Csendes-óceánban összegyűlt plasztik hulladék kiterjedése nagyobb, mint az USA területe, csak mivel senki se látja, senki se tud róla. Miről van pontosan szó? Egyszerű szavakkal leírva, a Csendes-óceán közepén, hatalmas kiterjedésben a víznél könnyebb plasztik hulladék hányódik a víz felszínén. Az áramlatok által összeterelt szemét nagyvonalakban a nyugati hosszúság 135° és 155° között, illetve az északi szélesség 35° és 42° között terült el.

Felmerül a kérdés, ez a rengeteg hulladék hogyan került oda, és miért? A kissé cinikus, de egyszerű válasz ez: Emberiség + tengeráramlatok = szeméttenger. Az Ember előállította a plasztikot, a plasztik terméket megvette, használat után eldobta, aminek egy része utat talál a folyókba, onnan pedig a tengerekbe. A tengerbe került plasztik, a felszínen úszva, a tengeráramlatoktól hajtva, összegyűlik a csendes-óceán közepén. A plasztiknak ugyanis meg van az a kellemetlen tulajdonsága, hogy nem bomlik le.

Sajnálatos módon az óceánban hányódó plasztik szemét nem csupán egy esztétikai szörnyűség, hanem komoly élettani veszély még ránk, emberekre is. A madarak a plasztik darabkákat összetévesztik az ehető zsákmánnyal és lenyelik őket. A plasztikot azonban nem lehet megemészteni, tehát a lenyelt plasztik darab a madár begyében marad. Egy idő után a madár begye teljesen megtelik plasztik darabkákkal, nem maradva hely az élelem számára. A madár éhezik, bár a begye tele van, így a végén elpusztul. Az alábbi képen egy tengeri madár többhetes teteme látható. A madár szerves maradványai már elrohadtak, csak a szarú (csőr, tollazat), csont és a begyében összegyűlt plasztik látható.

A kisebb halak apró plasztik darabkákat esznek meg. Ezeket a plasztikkal „töltött” halakat nagyobb halak esznek meg. Az étellánc végén, a halak „segítségével” mi, emberek megesszük azt a plasztikot, amit mi magunk gyártottunk és dobtunk el. Mondhatom ragyogó kilátás. De mennyi plasztik lebeghet a világtengereken? Az Egyesült Nemzetek Környezetvédelmi Programja (UN Environment Program) 2006-ban úgy becsülte, hogy minden négyzetkilométerre kb. 12.000 lebegő plasztik tárgy jut. Van olyan földrajzi hely, ahol hatszor több a plasztik van, min plankton. Évente megközelítőleg 100 millió tonna plasztikot gyárt az emberiség, aminek kb. 10 százaléka az óceánokba jut, a Greenpeace becslése szerint. Ebből 70 százalék lesüllyed a tenger fenekére, ahol szintén kifejti „áldásos tevékenységét”. A többi lebeg a felszínen. A Discovery Hírek szerint (According to Discovery News) feltétlenül kattintsatok rá és nézzétek meg a videót! ebben a pillanatban 150 millió tonna plasztik lebeg az óceánokban. Amit természetesen soha senki nem fog eltávolítani. Nem csak a költségek miatt, de egyszerűen lehetetlen, mert az eltávolítással még elméletben se foglalkoztak. Először is a terület elképesztően nagy, a lebegő plasztik egy része egészen picike, és a plasztik nagyobbik része a felszín alatt lebeg különböző mélységekben. Tudomásul kell vennünk, hogy eggyel több terület létezik, ahol a Föld végessége látványosan elénk tárul. Nyilvánvaló, hogy a plasztik gyártásnak is meg vannak a határai. Észre kellene már venni, hogy (elsősorban a fejlett ipari országokban) túltermeltünk, túlfogyasztottunk, és túlszennyeztük a környezetünket. Az a Föld, ami volt, már nincsen és nem is lesz. Újat helyette nem kapunk. Persze tehetnénk  valamit, hogy legalább rosszabb ne legyen a helyzet, de nem teszünk. Itt a falúban, ahol élek, naponta tapasztalom, saját házára, kertjére mindenki nagyon ügyel. Karácsony előtt szinte nincs ház, amelyik ne lenne kivilágítva, viszont a közterületre mindenki tojik, a kocsikból simán kihajítják a szemetet az úttestre. Az Ember született individualista, most fogja megfizetni az árát.    

Transz-zsírsavak és koleszterin (FOLYTATÁS)

Az már tudjuk, hogy egy bizonyos zsírsav konfigurációja lehet cisz és transz. A helyzet az, hogy a természetben gyakorlatilag csak cisz konfiguráció létezik. Transz-zsírsavakat az ember állít elő úgy, hogy növényi olajakból margarint gyárt. A margarin gyártás lényege, hogy a többszörösen telítetlen zsírsavakat magas hőmérsékleten, nyomás mellett hidrogénnel „dúsítják”, vagyis a növényi olajban lévő többszörösen telítetlen zsírsavak kettős kötését feltépik és lehetővé teszik, hogy a felszabadult szén vegyi kötését hidrogén befogására használja fel. A folyamatot azonban nem fejezik be, vagyis nem tartják fenn annyi ideig, hogy az összes kettős kötés felszakadjon és hidrogént vegyenek magukhoz, mert akkor a kapott zsírsavak szobahőmérsékleten túl kemények lennének, márpedig a cél a kenhetőség. A hidrogénezés folyamatának a megszakításával a többszörösen telítetlen zsírsavból egyszeresen telítetlent produkálnak. Ez még nem okozna gondot, mert az egyszeresen telítetlen zsírsav még nem tragédia. Csakhogy a folyamat közben a megmaradt kettős kötés transz konfigurációt vesz fel. És ez a játék most már száz éve folyik. Hivatalos számítások szerint az USA-ban évente 20.000 ember haláláért közvetlenül a transz-zsírsavak a felelősek. Az egészben a legbosszantóbb, hogy ennek nem kellene így lenni. Ugyanis alternatív eljárás lehetne, ha az eredeti hidrogénezést addig tartanák fenn, amíg az összes kettős kötés fel nem bomlana és kizárólag telített zsírsavat kapnának. Ez szobahőmérsékleten nagyon kemény anyagot adna, amihez ezt követve többszörösen telítetlen zsírsavakat kellene keverni, hogy a megfelelő konzisztenciájú keveréket megkapják. Ez azonban egy sokkal költségesebb eljárás lenne, és mivel a 100 százalékos hidrogénezés nem elérhető, valami kevés transz-zsírsav mindenképpen visszamaradna.

Mi a baj a transz-zsírsavakkal? 1) A testet felépítő sejtek membránjában zsírsav van, ha ide transz-zsírsav kerül, az a sejtmembránt merevvé változtatja, és így a sejt a normál funkcióját nem tudja ellátni. 2) Az étkezés folyamán a szervezetbe került transz-zsírsav megemeli a szérum LDL-koleszterin tartalmát, ami növeli a szívkoszorúerek elmeszesedésének az esélyét. 3) Csökkenti a szérum HDL-koleszterin szintjét és növeli a triglicerid tartalmát. Ez a két folyamat elősegíti az inzulin rezisztencia kialakulását, ami kapcsolatba hozható diabétesz (cukorbetegség), a magas vérnyomás, és a szívérrendszeri betegségek kialakulásával.  4) Káros hatással van az agyra és az idegrendszerre. Az ideg szövetek főleg zsírokat tartalmaznak (amit az alkohol kitűnően old, ezért káros az elmeállapotunkra az italozás). A neuronok mielin hüvelyben futnak, aminek 30 %-as fehérje, de 70 %-át zsírsavak teszik ki (főleg Oleik sav és DHA). Az élelmiszerrel bekerült transz-zsírsav beépül az agysejtek membránjába, beleértve a mielint, ami szigetelőként hat a neuronok között. A DHA-t felváltó transz-zsírsav káros hatással van a neuronok kommunikálására, neuron degenerálódáshoz vezethet, ami  csökkenti az egyed mentális készségét. (A Multiple szklerózis, Parkinson kór, Alzheimer kór közös tulajdonsága a sejtmembrán sorvadás). — Ehhez hozzá kell még tenni, a kanadai tanulmányok kimutatták, hogy margarin fogyasztás miatt az anyatej zsírtartalmának 7,2 százalék transz-zsírsav.

Hogy állunk a koleszterinnel? A szérum magas koleszterin szintje növeli a szívérrendszeri betegségek kialakulásának az esélyét. A koleszterin szintet befolyásolja a táplálékkal magunkhoz vett koleszterin, és a zsírsavak minősége. A szérum koleszterin szintje csökkenthető a táplálékkal magunkhoz vett koleszterin mennyiségének a csökkentésével, a megevett rostanyagok növelésével, a telített zsírsavak csökkentésével és a többszörösen telítetlen zsírsavak növelésével.  Az alábbi grafikon azt mutatja be, hogy a különböző zsírsavak milyen mértékben befolyásolják a szérum koleszterin tartalmát.   

A grafikonból egyértelműen kitűnik, hogy a 18:1 tehát egyszeresen telítetlen, de transz-zsírsav a lehető legrosszabb hatást váltja ki. A rossz koleszterint növeli, a jót pedig csökkenti. Míg ugyanennek a zsírsavnak a cisz konfigurációja a rosszat csökkenti, a jót pedig növeli, pedig csak egyszeresen telítetlen. Ezzel szemben a 18:2, azaz többszörösen telítetlen zsírsav kétszer akkora mértékben csökkenti a rossz koleszterint és egyben az össz-koleszterint is csökkenti.

A szérum koleszterin szintje olyan következetesen függ az elfogyasztott zsírsavaktól, hogy lehetséges volt képletet felállítani a kiértékeléshez. Íme:

                          ΔÖ = 1,2(1,8 ΔTt - 0,1 ΔE - 0,5 ΔT)

Ö = össz-koleszterin

Δ = százalékos változás

Tt = telített zsírsavak

E = egyszeresen telítetlen zsírsav

T = többszörösen telítetlen zsírsav

Nézzünk egy példát! Feltételezzük, hogy napraforgó olajról átállunk repce olajra. A pálma olajban van: 41% Tt, 46% M, 11% T. A repce olajban van: 6% Tt, 62% E, 32% T. Változás: ΔTt = -35%, ΔE = +16%, ΔT = +21%. Megszorozva az együtthatókkal: 1,2(-1,8×35 - 0,1×16 - 0,5×21) = 78. Következtetés: Amennyiben pálmaolajról átállunk repceolajra, a szérum koleszterin szintjének 78 százalékos csökkenését várhatjuk el. Érdemes megfigyelni, hogy a telített zsírsav csökkentése 3,6-szer nagyobb mértékben csökkenti a koleszterint, mint a többszörösen telített zsírsav növelése. A legfontosabb tehát a telített zsírsavak csökkentése.

Most tekintsük át, milyen értékekhez kell tartani magunkat!

Olajok, zsírok, zsírsavak

Tombol az Internet, boldog-boldogtalan azt rak fel, amit akar. Sokan csak okoskodnak, még többen anyagi hasznuk érdekében torzítják el a tényeket. Napjainkban az emberi táplálkozás előtérbe került, aminek millió oka van. Először is az élelmiszeripar kihasználva a kapitalizmus adta lehetőségeket a nagyobb profit érdekében nem törődik a lakosság egészségével. Másodszor ott vannak a fitnesz, testépítő, sport klubok, akik szintén beleszólnak a helyes táplálkozásba. Harmadsorban, a fejlett ipari országokban a lakosság elhízott, „modern” betegségekben szenved és hal meg, amelyek visszavezethetők a táplálkozásra. Negyedszer pedig ott van a táplálék-kiegészítő, és a gyógyszer ipar, amelyeknek szintén anyagi érdeke fűződik termékeik értékesítéséhez. Aztán itt vagyunk mi, a fogyasztók, akiknek lassan már fogalmunk sincs, mi helyes és mi nem. Még az is tehetetlen, aki különben hajlandó lenne betartani a jó tanácsot, ha hozzá tudna jutni. A baj az, hogy az ezzel kapcsolatos ismeretek ágas- bogasak , nehezen tudunk bennük eligazodni, ezért aztán becsaphatók vagyunk. Ezen az állapoton szeretnék segíteni egy összefoglaló és mindenre kiterjedő esszében. Tartsatok velem, és ha kell olvassátok el újra és újra. 

A zsiradékoknak (lipidek) olyan olajos vegyi anyagok tömkelegét nevezzük, amelyek vízben nem oldódnak, csak szerves oldóanyagokban. A lipidekehez tartoznak a monogliceridek, digliceridek, trigliceridek, fosfatidek, cerebroszidek, sztirolok, terpének, zsíralkoholok és zsírsavak. Elég szép kis társaság, de élelmezési szempontból nem lesz mindegyikre szükségünk. Az étkezésre használt zsírokból energiát nyerünk ki, hordozzák a zsírban oldódó vitaminokat (A, D, E, K), ezen kívül jó antioxidáns és bioaktív vegyületek. Zsírokra szükség van még a központi idegrendszernek és a sejt membránoknak is.

Az alábbiakban táblázatba szedek néhány fontosabb, olyan zsírsavat, amikkel gyakorta találkozhatunk. A táblázatban megtalálhatjuk a zsírsav mindennapi nevét, a tudományos nevét, a benne szereplő szénatomok, és a kettős kötések számát, amikről a későbbiekben majd szó lesz. Végül, az is fel van tüntetve, hogy főleg miben találhatjuk meg őket.

A zsírsavakban három elem található: szén (C), hidrogén (H), és oxigén (O), melyek úgynevezett szénláncban helyezkednek el. A lánc végén van egy karboxil gyök (-COOH). Azt tudjuk, hogy a szén 4, az oxigén 2, a hidrogén pedig 1 vegyértékű. A szénhez az egyik oxigén két vegyértékkel, míg a másik oxigén csak egy vegyértékkel kapcsolódik. A második oxigén maradék vegyértékével a hidrogént köti magához. A szén atom a maradék vegyértékével a szénlánchoz kapcsolódik. Ahogy azt majd az alábbi ábrán láthatjuk a szénláncban a szén atomok sorban, egymáshoz kapcsolódnak. A maradék 2-2 vegyértékükkel egy-egy hidrogént kötnek le. Egy ilyen szénlánc komplett, amit éppen ezért telítettnek nevezünk. Ez azt jelenti, hogy a vegyületben annyi hidrogén atom van, amennyit a szén atomok képesek lekötni.

                              Butirik sav

Ennek a molekulának az alternatív felírása a következő: CH₃CH₂CH₂COOH  illetve CH₃(CH₂)₂COOH. Különben a Butirik sav adja a vajnak azt a jellegzetes vaj ízt.

Előfordulhat, hogy egymás mellett lévő két szénatom két vegyértékkel kapcsolódik egymáshoz, azaz kettős kötés van közöttük. Ez telítetlen zsírsavnak nevezzük, mivel ez a molekula képes lenne még egy hidrogén atomot beépíteni a szénlánca, amikor is a kettős kötés természetszerűen megszűnne. Ha egy szénláncban több, mint egy helyen van kettős kötés, akkor azt többszörösen telitetlen zsírsavnak nevezzük. Az alábbi ábra egy telítetlen zsírsav molekulát mutat be.

A telített, telítetlen és többszörösen telítetlen fogalmaknak biológiai szempontból óriási jelentősége van. A telített zsírsavak élettanilag károsak az emberi szervezetre. A telítetlen zsírsavak, mondjuk úgy, semlegesek. A többszörösen telítetlen zsírsavak pedig kifejezetten hasznosak, sőt az Ω-3 és az Ω-6 zsírsavak (később részletesen tárgyalom) esszenciálisak, ami azt jelenti, hogy nélkülözhetetlenek és az emberi szervezet nem tudja szintetizálni, tehát a táplálékkal kell magunkhoz venni.

A megnevezéseknél a név előtt található számok arra utalnak, hogy a kettőskötés hol helyezkedik el, azaz hányadik helyen van a sorban. A karboxil gyökben lévő szén atom az első. Kiírt görög számok (di, tri, tetra, hexa. stb.) a szénlánc hosszára utalnak. Például: „9,12-oktadekadienoik sav” azt jelenti, hogy a szénláncban 18 szén atom van (okta-deka), két darab kettőskötéssel (di-en), Amelyek a 9. És 12. Helyen lévő szén atomoknál van. Az elején pedig egy karboxil gyök (oik sav) található. A molekula felépítése  ez: CH₃CH₂CH₂CH₂CH₂CH=CHCH₂CH=CHCH₂CH₂CH₂CH₂CH₂CH₂CH₂COOH
Amit hétköznapi nyelven „Linoleik sav” elnevezéssel illetünk. Ezt a hosszú felépítést le lehet rövidíteni: CH₃(CH₂)₄CH=CHCH₂CH=CH(CH₂)₇COOH. A zsírsavak jelölését tovább szokták rövidíteni, például C18:2, ami azt jelenti, hogy a szénláncban 18 szén atom van és két darab kettős kötés. Igaz, ezt a kritériumot több zsírsav is kielégíti, de mindig a természetben előfordulóra gondolunk, ez esetben a linoleik savra. Amikor egy szénláncban két darab kettős kötés van, amelyeket mindössze egyetlen szénatom választ el egymástól, akkor „konjugált linoleik savról” (CLA) beszélünk. Bár ez C18:2 jelölést kapja, de elrendezésben lehetnek különbözők: 9,11-CLA, vagy 10,12-CLA. Ezek megfelelnek a 9,11-oktadekadienoik és a 10,12-oktadekadienoik savaknak. Az előző molekula felépítése a következőképpen néz ki: CH₃(CH₂)₅CH=CH-CH=CH(CH₂)₇COOH.

Ezzel sajnos még nem értünk a végére, mert a molekulák konfigurációi még hátra vannak. Ugyanis nem mindegy, hogy a kettős kötésű szén atom melyik oldalán „hiányzik” a hidrogén atom. Itt jön be a transz-zsírsav és a cisz-zsírsav fogalma. Ugyanis a kettős kötés igen erős, megakadályozza a szénatom elforgását a kötés tengelye körül. Tehát szerkezeti különbséget jelent a kettős kötésben résztvevő szénatomokhoz kötődő hidrogénatomok helyzete. Íme az ábrák:

Ez a két 3-D molekula kép bemutatja a 9-oktadekenoik sav két izomerét (azonos alapú) cisz és a transz konfigurációkban. Vörössel a két oxigénatomot, kékkel pedig a hidrogénatomokat jelöltem. A „cisz” és a „transz” latin előszavak a hidrogénatomnak orientációját jelzik a kettős kötéshez képest. A cisz azt jelenti, hogy „azonos oldalon”, a transz pedig „az ellenkező oldalon”. A természetben előforduló zsírsavak rendszerint cisz konfigurációt mutatnak, megjegyzem ez az egészséges. A mesterségesen kezelt olajok, zsírok (margarin) tartalmaznak transz-zsírsavat. A bemutatott cisz-9-oktadekenoik sav, vagyis oleik sav az olíva olajban található.

Térjünk rá az Omega-3 (Ω-3 vagy ω-3) és az Omega-6 (Ω-6 vagy ω-6) zsírsavakra! Mint már jeleztem, ezek rendkívüli jelentőséggel bírnak, mert az emberi máj a többi zsírsavból nem tudja szintetizálni (a lebontáshoz szükséges enzimmel nem rendelkezik), ezeknek benne kell lenni a táplálékainkban. De pontosan mit is jelölünk ezekkel? A szénlánc első szén atomjának (a karboxil gyökben lévő) Alfa a neve, míg az utolsónak Omega. Az Omega után következő szám azt jelzi, hogy az utolsó (Omega) szén atomtól számítva hányadik szén atom után van a kettős kötés. A Linoleik sav egy Ω-6 zsírsav, mivel a kettős kötés az utolsó szén atomtól számított hatodik után van. Megjegyzem, hogy a Linoleik Ω-6 zsírsavnak fontos szerepe van a koleszterin csökkentésben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy korlátlan mennyiségben fogyaszthatjuk, mert fontos jelentősége van a táplálékkal bevitt Ω-6 és Ω-3 arányának is. Ideálisnak mondható, ha az Ω-6 zsírsavból legfeljebb kétszer fogyasztunk többet, mint az Ω-3 zsírsavból. A „modern” étkezésnél ez az arány 15:1-től akár 100:1 is lehet, ami szív-érrendszeri betegséghez, rák kialakulásához, különböző gyulladásokhoz és autoimmun betegségekhez vezethet. A helyes megoldás azonban nem az, hogy csökkentjük az Ω-6 többszörösen telítetlen zsírsavak fogyasztását, hanem növeljük az Ω-3 többszörösen telítetlen zsírsavak fogyasztását.

Mikor étkezünk helyesen olajok, zsírok tekintetében? A fentiekben körvonalazottak szerint, összefoglalva az optimum: 1) Minél kevesebb telitett zsírsav. 2) Minél több Ω-6 és Ω-3 többszörösen telített zsírsav. 3) Az Ω-6 és Ω-3 aránya minél jobban közelítse meg az 1:1-et de semmiképpen ne lépje túl a 4:1-et az Ω-6 javára. 4) Minden körülmények között kerüljük el a transz-zsírsavak fogyasztását, aminek módja: a) ne hevítsük fel az olajt, b) ne fogyasszunk mesterséges (margarin) zsiradékot, függetlenül attól, hogy mi van ráírva (szívbarát, meg hasonlók - ne dőljünk be, szívbarát margarin nem létezik).

Az alábbiakban egy táblázat található, ami különböző olajok összetevőit mutatja be százalékos formában, ezek közül lehet válogatni. Van azonban a válogatásnál más szempont is. Olajat általában úgy nyernek egy növényből, hogy kipréselik. Kipréselés után azonban még nagyon sok olaj marad vissza, amit kár lenne veszni hagyni (legalább is a gyártónak), ezért magasabb hőfokon a visszamaradt présélményt - ami legtöbbször valaminek a magja - szerves oldóanyagba rakják, majd átszűrik. A mag maradványok - immáron majd teljesen olaj nélkül - mellékterméknek számit. A szerves oldóanyagot és az olajat elválasztják egymástól. Az oldóanyagot újból felhasználják, az olajat pedig palackozzák. A probléma az, hogy 1) Az olaj fel lett hevítve. 2) Mindig marad vissza csekélyke oldóanyag. Éppen ezért kizárólag „hidegen sajtolt” felirattal ellátott termék fogyasztását javaslom. Aztán, hogy ez be van-e tartva, azt már nem tudom garantálni.

Ebből a táblázatból világosan kitűnik, hogy a repceolaj gyakorlatilag felülmúlhatatlan. Az Ω-6 és Ω-3 aránya közelít a   2:1-hez. Ezenkívül mindössze 6 % telített zsírsavat tartalmaz.  A kizárólag repceolajjal való főzésnek azonban van egy hátulütője. Étkezésünk során gyakorlatilag elkerülhetetlen más zsírok fogyasztása, hiszen húsokat is eszünk, már pedig ezekkel együtt jár állati zsiradék is. Például a sertészsírban van Ω-6, de egyáltalán nincs Ω-3. Ez pedig a két Omega zsírsav arányát megváltoztatja. Éppen ezért én magam úgy járok el, hogy 7 dl repceolajhoz hozzákeverek 2 dl lenmagolajat. Mivel a lenmagolajban egy elképesztő 53 %-nyi Ω-3 van. Ezzel a keverékkel a következő arányt érem el —> 186:176. Ez pedig nagyon közel van az 1:1-hez, más zsiradékok (pl. tejben lévő vaj) arányrontása belefér. Böngésszétek át a táblázatot, hogy kiderüljön, az agyon hirdetett olajok milyen nagy mértékben egészségtelenek. Kereskedelmi polcokon 20-30 féle olíva olajat lehet találni „szűz” vagy „extra szűz” felirattal. Minél  csicsásabb a címke, annál drágább az olaj. Akad 4000 forintért is. És mit tud? Nem sokat, Ω-3 tartalma mindössze 1 %. Ennél is hátrányosabb a pálma olaj, aminek majdnem fele telitett zsírsav, és ne feledjétek az összes „vajas” péksüteményben (például túrós táska) ezt sütik bele. A kakaóvaj ( csokoládékban) még ennél is rosszabb, 63 % telített zsírsavat tartalmaz.

Ki kell még térnem a margarin ellenességemre. A növényi olajak anál folyósabbak minnél több telítetlen zsírasv van bennük. Hogy a (szoba hőmérsékleten) folyékony növényi olajból kenhető margarin váljék egy “hidrogenizálás” elnevezésű műveletnek vetik alá. Magas hőfokon, nyomás alatt hidrogén gázt kevernek az olajokhoz. Ennek következménye, hogy a kettős kötések felbomlanak és a telítetlen szén atom felvesz még egy hidrogént. A zsírsav telítetté válik. A problémát az adja, hogy közben transz konfigurációk jönnek létre, ami élettanilag igen káros. Szabályként megállapíthatjuk, hogy a természetben talált telítetlen zsírsavak konfigurációja majd mindig cisz, a mesterségesen átalakítottaké pedig majd mindig transz. Ezért kell kerülni a margarionok fogyasztását. Tehetnek bele vitaminokat, ásványi anyagokat, ezek a tényen nem változtatnak, vagyis a transz-zsírsav tartalmon. 

Csak még egy utolsó kérdés: miért irtózom a telített zsírsavaktól? Mert a vérben csökkenti a HDL (jó) koleszterint, és növeli az LDL (rossz) koleszterint. Ez pedig a szívinfarktus és a sztrók bekövetkezésének elsőszámú oka.

———————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Vissza a múltba (28) Katonaélet anno 1953-56 / 3. rész

Egy szónak is száz a vége, 1954-ben messze nem a legunalmasabb nyaram volt. Pláne ha elárulom, hogy Istok doktor immáron, mint alezredes, a Honvéd Kórház bőrgyógyászatát vezette. Ez úgy derült ki, hogy az egyik pesti haverom a bőrgyógyászaton feküdt (minden második nap). Penicillinre rezisztens kankója volt, amivel úgy vágott fel, mint manapság szokás a cheerokie jeeppel. Nem egy könnyű eset. Kétnaponta tejsavas injekciókkal váltottak ki nála magas lázat abban reménykedve, hogy a gonococcusai[1] a hőtől szép csendben elhaláloznak. Na ez nem jött be. Ezek a gonosz kokkuszok a penicillin után a hőt is megszokták. A haver egyik nap feküdt, a másik nap látogatókat fogadott. Azaz csodálatos bombázok mászkáltak be hozzá. Hogy miért azt el sem tudtam képzelni, mert különleges gonorrhoeáját személy szerint én nem találtam vonzónak. Viszont a nők többnyire kiismerhetetlenek. Csak hogy nem ez a lényeg. Hanem, hogy összefutottam Istók doktorral, aki persze nem ismert meg. Mikor is láttam utoljára? Vagy nyolc éve. Én ugye nagyot változtam, ő viszont semmit. Pont olyan vörös-szeplős volt, mint annak idején. Ő alezredes, én meg honvéd. Csak nem fogok a nyakába ugrani? János bácsi emlékszel, az ostrom alatt én futkostam a csomagjaiddal? Hát nem.

A következő látogatáskor mondom az apámnak, hogy itt van Istók doktor is. Na jó, majd beszélek vele, volt a válasz. Hát ez az a beszéd, ami mind a mai napig várat magára. Nem azt hiányolom, hogy nem szereltetett le, de talán elmondhatta volna azt, amit szerencsére egy másik alezredes elmondott puszta emberségből mindössze néhány héttel később.

Ha jól emlékszem az idegosztályon hetente egyszer ült össze a gyógyító gárda. Már nem tudom melyik napon, de mindig ugyan akkor. Ezeken az összeüléseken minden kezelő orvos beadta jelentését saját betegeiről és ajánlott hozzá ezt meg azt, ami nagy néha leszereltetést jelentett. Az egyik ilyen értekezlet után az osztályvezető alezredes behívatott magához és szinte atyailag elbeszélgetett velem, amennyiben egy öt perces monológot beszélgetésnek lehet nevezni. Emlékezetből idézve körülbelül a következőket mondta: Maga fiam egy olyan alakulattól került ide, ahol nagyon fontos és felelősségteljes munka folyik. Ezt gondolom legalább olyan jól tudja mint én. Szívem szerint én leszerelném, de nem tehetem, mert fennáll annak a veszélye, hogy az alakulatnál többen követni fogják betegségében. Tudja, lehet valami ragályos korokozók nélkül is, ezt az idegosztályon mindenki tudja. Éppen ezért meg kell értenie vagy meggyógyul egy-két héten belül, vagy belehal betegségébe. Én, mint orvos természetesen azt szeretném, hogy minél előbb meggyógyuljon. Ha egy héten belül nem áll elő jelentős javulás el kell kezdenünk az elektrosokkos terápiát. Remélem megértettük egymást?

Kell-e mondanom, hogy két héten belül teljesen elhagytam a dadogást, és csak annyira voltam ideges, amennyire abban az időben bárki. Arra gondolni se jó, mi lett volna, ha ez a Horthy időkből itt felejtett, régi vágású katonaorvos nem figyelmeztet!

A idegosztály sikertelen megostromlása után visszakerültem az alakulatomhoz, mint „idegbeteg”. Legalább is ez volt a hivatalos álláspont, begolyóztam a morzétól. Különben is fél évvel le voltam maradva. Hogy mit lehet velem csinálni az nem az én gondom volt. Minden esetre rádió lehallgatásra alkalmatlan voltam. A századparancsnoknak kapóra jött, hogy a mai Petőfi laktanyában kialakítottak egy tisztképző tanszéket, ahol 10 növendéket és 30 után-képzős tisztet próbáltak megtanítani a hírközlés katonai művészetére. A tanszékhez két tanterem, négy előadó és az egésznek a főnöke, Jámbor alezredes tartozott. Mindez az egyik épület harmadik, legfelső emeletén helyezkedett el. A lépcsőház ezen részét külön vasrács zárta el. Lakatanya volt a laktanyában. Na ide kellett 3 fő sorkatona mindenfajta munkálatokra. A három közül én voltam az első. A második néhány nappal később jött, aki Bán névre hallgató műszerész volt. Az ő feladata az elromlott készülékek megjavítása, valamint a raktár kezelése és az eszközök karbantartása volt. A harmadiknak Orsós Miki érkezett, pont az én szakaszomból. Ő olyan futárszerű volt, mondhatnám mindenes, hogy miért pont őt jelölték ki 90 emeberből, annak oka lehetett, hogy főhivatása a kapcsolattartás volt, azaz mindenkivel jóban volt - beleértve a tiszteket is - de másra használni nemigen lehetett. Az én feladatom az írógép kezelése, ami akkoriban még ritkaságszámba ment, valamint térkép rajzolások és hasonló irodai munkák voltak.

A tanszék délután 5-kor kiürült. A növendékek átmentek a laktanya körletébe, míg a továbbképzésben részesülő gyorstalpalt tisztek[2] hazamentek feleségeikhez. Mi hárman a tanszék területén maradtunk egy apró szobában, ahol volt három ágy. Reggel magunktól keltünk, vagyis nem volt „ébresztő”, de 8-ra az irodáknak és a tantermeknek készen kellett lenni az oktatásra, ami télen azt jelentette, hogy a kályhákban égni kellett a tűznek is. Ez a rendszer két évig volt az osztályrészünk.

Tavasztól őszig havonta egy-egy hadgyakorlat volt, amikor is a teljes társaság elment az ország három különböző sarkába és szabályos rádió forgalmat bonyolított le egymással. Ilyen alkalmakkor teherautókkal vittünk magunkkal minden szükségeset. Megérkezés után sátorveréssel kezdtük, hacsak nem tudtuk magunkat meghúzni egy középületben. Felmásztunk a legközelebbi villanypóznára és lecsatlakoztuk az áramot. Ha ez nem volt lehetséges, akkor beindítottuk az agregátort. Felállítottunk egy 10 méter magas antennát, telepítettük az adóvevőket, és felkészültünk a napi háromszori étkezésre, vittünk tehát lacikonyhát[3] is magunkkal.

Hétvégén, ami akkoriban kizárólag csak a vasárnapot jelentette, kaptunk eltávozást, ha éppen nem voltunk fenyítés alatt. Az eltávozási engedély egy darabka nyomtatott cetli volt, ami névre szólt, felvolt rajta tüntetve a bevonulás időpontja és természetesen aláírta valamelyik tiszt. Ez azonban rengeteg papírmunkával járt, tehát alumínium lemezből készítettek bilétákat, amibe be volt ütve egy szám. Egy ilyen biléta birtokában a kapun ki és beengedett az őr 24:00-ig. Ezek a biléták természetesen el  voltak zárva és csak akkor adták ki hébe-hóba nagy kegyesen 17:00-kor, a mikor kiengedtek egy-egy mozielőadásra. Egyik alkalommal, amikor kiengedtek támadt egy ötletem, elmentük Miki apjának a műhelyébe és a megfelelő nyersanyagból és szerszámok segítségével készítettünk hamis bilétákat. Ettől kezdve a tisztek elhúzták a csíkot 17:00-kor, mi pedig 17:30-kor. Persze 24:00-ra vissza kellett menni, de akkor már így is, úgy is le kellett volna feküdnünk. Szóval bejárokká váltunk. Néhány hónappal később lebuktunk, mert a Toldi moziban összefutottunk az egyik előadó hadnaggyal, aki jelentette az alezredesnek, aki maga elé citált minket. Az egésznek nem volt sok értelme, mert ő is, mi is tudtuk, hogy büntethetetlenek vagyunk. Ha fogdába csukat, akkor nincs aki elvégezze a munkánkat. Természetesen a trükkünket be kellett vallani, amire kaptunk egy leápolást, de a végén hozzátette „aztán óvatosan ezzel a kimászkálással”. Ezzel a kimászkálásunk polgárjogot nyert.

Még az belső évben volt egy Tarján nevű törzsőrmester, aki a szolgálatvezetőnk volt, azaz ő adta ki a tiszta ruhát, meg ilyesmik. Mokány ki ürge volt, de néha bemérgesedett. Az a hír járta róla, hogy az ország minden pontján van neki egy gyereke. Gyakorlatok szünetében parasztlányokat hempergetett, aztán jött a gyerek, de Tarján a TSz (tovább szolgáló) nem nősült. A végén az illetményének a fele már gyerektartásra ment, de azon az 50 százalékon egyre több nőnek kellett osztozni. Három gyerek után már teljesen mindegy volt, hogy hányat csinál. Hát gyártotta őket. Abban az időben rettenetes nyomor volt egyik másik vidéken. Gyakorlati szünetben fiatal parasztnők jöttek bő szoknyában, bugyi nélkül. Hanyatt vetették magukat, szoknya fel és akinek volt kedve egy darab szappanért (kéthetente faszolás: 150 cigi, 1 szappan és 30 Ft.) kiszórakozhatta magát. Fél órába se telt és a nő 5-6 darab szappannal távozott. Ilyen szappan  viccben nem vettem részt, de azért néha-néha összejött valami.

Már 56 júliusában jártunk, amikor a 4 napos gyakorlatra az én rajom a velencei tóhoz ment. Velencében „elfoglaltuk” az általános iskolát, de előbb telepíteni kellet a rádióállomást, amivel éjfél felé voltunk kész. Olyan fáradt voltam, hogy elaludtam egy iskolapadban. Másnap megismerkedtem az igazgató lányával, Lenkével, aki pesten járt egyetemre, hogy a családi hagyományoknak megfelelően ő is tanár legyen, de csinált valami politikai heccet, amiért kitiltották Budapest területéről. Ez természetesen egyben a tanulmányainak a befejezését is jelentette. Mivel munkalehetőség a környéken nem volt, Lenke élt a szülei nyakán és fogalma se volt, mit fog a jövőben csinálni. A jelenben minden esetre halálra unta magát. Másnap este már meztelenül fürödtünk a tóban és hogy teljes legyen a romantika, még telihold is volt. Alig jártunk térdmagasságú vízben, amikor Lenke incselkedve fröcskölni kezdte rám a vizet. Persze visszafröcsköltem, és a nagy igyekezetben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mígnem összetalálkozva forró ölelkezésbe kezdtünk. Később kimentünk a partra, és mivel Lenkének nem volt külön szobája, az akkorra már üresen hagyott konyhában állva, kapkodva szeretkeztünk. Nagy feneket az ember csak 40 környékén kezd kerekíteni a dolognak, egy slapicnak megteszi ez is. A hadgyakorlat után - a tilalom ellenére - Lenke néhányszor feljött Budapestre, ahol a szülői házban valamivel kényelmesebb körülmények voltak. Aztán októberben a kapcsolatunk, akaratunktól függetlenül megszakadt.

Augusztus végén át lettünk szervezve. A rendszernek ez volt az egyik mániája, állandóan átszervezések voltak. A Hírtiszti Iskola tanszéke a Petőfi laktanyából átköltözött a Szentendrei laktanyába. Már csak 10 hét volt hátra a leszerelésig, tényleg lazán működtünk. Mi, a három csicskás, délután haza, ahogy a tisztek, másnap reggel a tisztek HÉV-vel, Miki és én pedig az ő 250 köbcentis Pannonia motorjával  ki a laktanyába. Már ágyunk se volt. Minek? Erre a 70 napra? Aztán az egyik délelőtt bementünk Jámborhoz a magunk kezdeményezett „kihallgatásra”. Alezredes elvtárs ráér? - kezdtem a mondókát - Na mi van? Mi van? - kérdezte Jámbor, fölnézve az irományából - Szóval sose lehet tudni, mikor lesz itt egy kis háború, Miki meg én szeretnénk tizedesek lenni. Már csak azért, mert egy tiszthelyettes, mégse puszta katona. - Na, jól van, jól van. - válaszolta és kezével elhessegető mozdulatot tett. Mondjuk úgy, finoman ki lettünk rúgva, de a másnapi parancshirdetéskor felolvasták, hogy Antalffy őrvezetőt és Orsós honvédet tizedessé előléptették. Amikor visszamentünk a körletbe, Jámbor hamiskás mosollyal a szája szélén gratulált nekünk. Jámbor még Ludovikás volt, igazi úriember, aki ragyogóan alkalmazkodott a körülményekhez. Végül is egész életében katonatiszt volt, több nyugati nyelvet beszélt és rá volt bízva a tanszék vezetése, tudott bánni az emberekkel és kiismerte magát közöttük. Még jó melegek voltak a napok, dél körül járt az idő, ebédszünet volt, a tisztikar a második emeleti ablaknál beszélgetett. Miki és én lementünk a kantinba valamit venni, visszafelé átmentünk az udvaron, ahol jött velünk szemben egy szentendrei főhadnagy, akinek Miki meg én lezserül tisztelegtünk. A főhadnagy megállt, megfordult és visszaparancsolt minket. Nekünk pedig vigyáz állásban kellett végighallgatni a lebaszást, mert nem csapkodtuk a talpainkat a kőhöz. Jámbor fentről nézte és még hallotta is a jelenetet. Aztán megunta és lekiabált: Főhadnagy elvtárs jöjjön fel, és maguk is. Felmentünk, kiderült, hogy Jámbor Gyula alezredes jogásznak is elmehetne, mert a következő szöveget nyomta. Főhadnagy elvtárs mit szólna hozzá, ha valaki elküldené az anyja picsájába? - csend, ilyen fondorlattal még senkit nem küldtek el, aztán folytatta - Főhadnagy elvtárs miért baszogatta az én beosztottaimat? - na erre megszólalt a főhadnagy - alezredes elvtárs jelentem, ez a két katona  nem adta meg egy tisztnek kijáró tiszteletet, amiért kioktatásban részesítettem őket. - Láthatóan Jámbor az elemében volt - főhadnagy elvtárs bemutatná, hogy tisztelegtek a beosztottaim - a főhadnagy nem akart hinni a fülének, de megpróbálta utánozni a mi flegma kézlegyintésünket, amire Jámbor folytatta - akkor most mutassa be főhadnagy elvtárs hogy kellett volna a vigyáz menetben tisztelegni - a főhadnagy kénytelen volt hátralépni 5 métert és csapkodva a lábát bemutatni a vigyáz menetet. - erre Jámbor csak annyit mondott - én pont ezt láttam az ablakból főhadnagy elvtárs, leléphet! A pasi elkódorgott, de még nem volt 5 méterre se, amikor  valamennyiünkből kitört a röhögés.

Elég lassan cammogtak a napok, de a végén október 23.-a lett. Reggel a Nap bágyadtan pislogott, köd volt a Duna felett, csípett a levegő a motorbiciklin, szerencsére én hátul ültem, Mikin pedig motoros szemüveg volt. Délután aztán hazamentünk a Szentendrei úton, a Bem téren jó nagy csődületet láttunk. Gyorsan hazamentünk átöltözni és már futottunk is a tömeg után. A motorbicikli igen jó eszköznek bizonyult ahhoz, hogy szinte egyszerre lehettünk több helyen is.

Leglátványosabb a Sztálin szobor ledöntése volt. Itt néhány szakmunkás hegesztő pisztollyal és darus kocsival próbálta eltávolítani Dzsugasvili bronzmását, elképesztő nagy tömeg drukkolása mellett. Na ez kellet is, mert Joszif Visszárionovics makacsul ragaszkodott talapzatához. A lángvágó tehetetlen volt, mert Sztálin csizmája ki volt öntve betonnal, ami elvezette a hőt. A végén a fémet közvetlenül a csizma felett vágták el és rántották le a darus kocsival. A tömeg őrjöngve ünnepelt. A csizma viszont tovább éktelenkedve hirdette egyfelől a kommunista kudarcot, másfelől a kommunista uralom megdöntésének kilátástalanságát.      

Csakhogy a döntögetők ezzel nem elégedtek meg. A szobrot elkezdték vonszolni a Nemzeti Színház elé, ami akkor a kőrút és a Rákóczi út sarkánál állt. Közben az emberek felugráltak a vontatott szoborra és különböző szerszámokkal, de főleg fémfűrésszel hatalmas darabokat vágtak le róla, minden kétséget kizárva szuvenír szerzés végett. Mire Sztálin megérkezett a Színházhoz, már alig volt meg a fele. A roham az utolsó darabkákért itt indult csak be igazán, hiszen a vontatás már megszűnt, ezért kevésbé volt veszélyes a fémmaradványon való ugrálás.

Időközben hangos moraj és időnkénti lövés hangja hallatszott a Kossuth Lajos utca felől. Mikivel másodpercek alatt ott termettünk (volna), de csak a Puskin utcáig tudtunk menni, mert a tömeg nem engedett tovább. Állítólag az utcából az ávósok kilőttek. Mi viszont tovább akartunk menni, ezért aztán nagy sebességgel átrohantunk a lövés veszélyes szakaszon, és csakhamar megérkeztünk a Nemzeti Múzeum elé, ahol éppen akkor álltak a járda mellé honvédségi Csepel teherautók, teli katonákkal. Csak néhány másodpercig tartott és a katonák, felismerve minket, kiabálni kezdték a neveinket. Azok ültek a teherautókban, akikkel az első évet együtt húztuk le. Odamentünk hozzájuk. Kétségbeesetten kérdezték tőlünk, mi van, mert semmiről se tudtak, hiszen ők nem jártak ki naponta a laktanyából, ahogy mi.  Indulás előtt éles töltényeket osztottak ki nekik, amire még nem volt példa, és el sem tudták képzelni mit akarnak velük. Mi azonnal leadtuk, hogy az ávósok a Rádió épületéből lőnek ki az emberekre. Nem rég kaptak erősítést mentőautónak álcázott gépkocsival, de azt a tömeg megállította.

Sokáig nem beszélhettünk, mert az egység parancsot kapott a gépkocsik elhagyására és láthatóan hatalmas balhé előtt álltunk, mert a fiúk elkezdtek kiabálni, hogy ők magyarokra nem fognak lőni. Erre a tömegből többet közéjük rohantak és elkezdték őket “agitálni”, ami nagyon jól sikerülhet, mert reggelre az ávósokat kifüstölték az épületből.

Mi hazamentünk aludni és a következő napokban nem mentünk be a laktanyába. Helyette inkább nézelődtünk. Így aztán ott voltunk, amikor a Múzeum kőrút felől orosz tankokra felmászott emberekkel együtt a tömeg ment a parlament felé. Szerencsénkre Miki és én az Alkotmány utca közepéről visszafordultunk, mivel a hatalmas tömegben a motorbiciklivel nehezen boldogultunk. Később nem akartunk hinni a füleinknek, amikor a gépfegyver kelepelést hallottuk. Egészen biztosak voltunk abban, hogy nem a levegőbe lőttek.    

A „nézelődésünk” egészen addig tartott, amíg a rádió be nem mondta, hogy minden katonai személy haladéktalanul vonuljon be szolgálati helyére. Mivel nem akartunk ujjat húzni a sorssal, bementünk a Szentendrei laktanyába. Azt is mondhatnám, hogy vesztünkre, mert a szentendrei fiatalok a laktanya kapuhoz jöttek és követelték, hogy vonuljunk az oroszok ellen, vagy legalább adjunk nekik fegyvert, hogy el tudjanak menni harcolni. A laktanya parancsnok, ahogy ez előre sejthető volt, ezt megtagadta. A tömeg nyugodt és türelmes volt, de láthatóan hajthatatlan. Ekkor sorakozót rendeltek el az udvaron és mindenkinek kiosztottak egy dobtáras géppisztolyt két tartalék tárral, majd a körletünkbe küldtek. Ezzel egy időben a lapos háztetőkre gépfegyvereket telepítettek, amiket a legmegbízha­tóbbnak hitt tisztiiskolásokkal kívántak működtetni. Közben a tömeg elkezdett felmászni a négy méter magas laktanya kapura. Mi megkérdeztük közvetlen parancsnokunkat, Jámbor alezredest, mit tegyünk, ha a tömeg lerohanja a laktanyát. Jámbor azt mondta, ő nem ad ki semmilyen parancsot, mindenki tegyen lelkiismerete szerint. Erre Miki és én a motorbiciklivel lerohantunk a Duna partra, szerencsére alacsony volt a vízállás, és a homokos parton elhúztuk a csíkot Pest felé. Ekkor már rájöttünk, hogy hülyeség volt bemenni a laktanyába és már csak egy célunk volt, hogy minél előbb hazaérjünk és megszabaduljunk az egyenruhánktól. A fene kívánt hősi halott lenni.

Ahogy közeledtünk Csillaghegy felé, már messziről láttuk, hogy hatalmas tömeg állja el az országutat. Megálltunk egy pillanatra, hogy sapkánkról letépjük a vörös csillagot és óvatosan tovább mentünk hátunkon a géppisztolyokkal. Amikor a HÉV megállóhoz értünk láttuk, hogy egy hatalmas kidöntött fatörzzsel el van állva az út, egyszerűen nem lehet átrobogni, meg kellett állni. Másodpercek alatt körülvett minket egy nagy rakás tizenéves suhanc. Látva, hogy nincs rajtunk csillag gyorsan megnyugodtak, de azért megkérdezték hová megyünk. Azt mondtuk, hogy a telefonvonalak használhatatlanok, ezért sürgős üzenetet viszünk Maléter Pálhoz. Ez megnyugtatta őket, de azért legalább az egyik géppisztolyt szerették volna tőlünk megkapni, de ezt sikerült elhárítanunk. Abban viszont biztos voltam, hogy az oroszokat segítő csapatmozgásokat le tudnák állítani, hiszen az útakadály miatt a felvonulóknak meg kell állni, amikor is a fedezékben lévő srácoknak ragyogó célpontot nyújtanak.

Azt természetesen tudtuk, hogy a hídfőknél szovjet páncélosok állnak, addig bemenni nem tudunk és arról, hogy átmenjünk a hídon szó sem lehetett. Egyetlen egy dolgot tehettünk csak, úttalan utakon, át a Rózsadombon, fel az Ördög árkon érkeztünk meg a Rege útra. Amikor apám meglátott bennünket, egyből beájult. Lerángatta rólunk a géppisztolyt és bedobta őket póttárakkal együtt a sok szép napot meglátott pöcegödörbe. Sajnáltam, és ha előre tudom, akkor inkább odaadtam volna a csillaghegyi fiúknak. Ha mindenképpen harcolni akarnak, akkor legalább legyen nekik mivel. Csak hát, amíg nem értünk haza nem tudhattuk nem lehet-e nekünk is szükségünk a daváj-gitárra.       

Természetesen 56 októberében nem lehettem és nem is voltam mindenütt, és semmiképpen nem akarok történész lenni vagy történelmi visszapillantást nyújtani. Két dolog azonban nagyon kikívánkozik belőlem. Már jó ideje építgetik Nagy Imre kultuszát. Lassan szent lesz belőle. Én saját füleimmel hallottam, amikor Nagy Imre a parlamentből a néphez szólt a megszokott kommunista stílusban és hanglejtésben. Beszédét „elvtársak” megszólítással kezdte. Elszólta magát, a lelkéből beszélt. A tömeg hatalmas nemtetszésében fütyült és fújozott, majd alkalmat adott neki, hogy korrigáljon. És ekkor hosszú, néma csend következett. A meglepődő, lassan kapcsoló ember hosszúnak tűnő, kényszerű szünetet tartott. Hosszasan hezitált, mert rádöbbent, hogy másodszor már nem hibázhat. Ekkor jött a „barátaim” megszólítás. Vajon ki súghatta neki? Szememben Nagy Imre egy a moszkoviták közül, aki rossz lóra tett a hatalomért való harcban, és elég hülye volt ahhoz, hogy kivégeztesse magát.

A másik, maguk a szabadságharcosok. A leírtakból világosan kitűnik, hogy én is harcolhattam volna, minden adott volt hozzá. Fiatal voltam, éppen katona. Volt fegyverem, nem kellett volna zsákmányolnom. Csakhogy hülyének, vagy forrófejű kamasznak kell lenni ahhoz, hogy az adott körülmények között felvállalja azt valaki. A hősök zöme meggondolatlan, vagánykodó, jó fizikai képességekkel megáldott suhanc volt. Persze ötven évvel később ifjúkori meggondolatlanságukról megpróbálnak lehúzni annyi bőrt, amennyit csak lehet, de az előttük való tisztelgés nem más, mint tisztelgés a butaság előtt. Hogy mégis miért írom le ezeket a rendhagyó nézeteket? Hogy legyen, aki a torkomnak esik, és azt mondja, hogy nélkülük……stb. Várjunk egy pillanatra. A történések azt bizonyítják, hogy ha harcuk sikeres lett volna (aminek esélye Jalta miatt egyenlő volt a nullával) a fő haszonélvezők nem ők, hanem a korábbi elnyomók lettek volna. Mint ahogy a rendszerváltás után se azok lettek, akik szembe helyezkedtek a kommunista rendszerrel, hanem éppen azok, akik legfőbb pillérei voltak. Akkor pedig? 

Legyen teljes a történet. November 13-án, három nappal a bevonulás dátumát követve, Miki és én felmentünk a Budakeszi előtt elterülő laktanyánkba, oda, ahol az első szar évet lehúztuk. A laktanyában oroszok tanyáztak. Két magyar tiszt a kapu mögött álló őrbódéban melegedett a kályha felett, kizárólag azért voltak ott, hogy a betévedt katonákat hivatalosan leszereljék. Kaptunk egy új katonakönyvet, benne a pecséttel. Attól a perctől kezdve civilek voltunk, tartalékos tizedesek.     

[2] A Fordulat éve után Rákosi kirúgta a horthysta tiszteke, mint megbízhatatlanok, és helyettük fiatal paraszt és munkás fiatalokból csináltak tisztet 2-3 hónap alatt. Aztán később ezeket vagy tovább képezték - ha volt esze - vagy leszerelték, amint a normális tisztképzésből kezdtek kijönni a felkészültebb tisztek.

[3] Kerekeken guruló, tábori tűzhely, beépített kondérral.

Vissza a múltba (27) Katonaélet anno 1953-56 / 2. rész

Kifelé menet az asszisztensnőtől visszakaptam az egészségügyi könyvemet, amibe be volt vezetve a kezelés elvégzése, és bele volt helyezve egy aprócska cetli, rajta egy telefonszám és két szó: „hívj fel”. Én persze voltam olyan marha, elhittem, hogy komolyan gondolja.

Azt sem kell elfelejteni, hogy a horthysta tisztek leváltása volt a honvédség elsőszámú feladata. Létrehoztak tehát gyorstalpaló tisztiiskolákat, ahol 6 hónap alatt hadnagyot csináltak egy megbízhatónak ítélt parasztfiúból. A háború előtti tisztikar az uralkodó osztályból került ki. Ezek a sorkatonákat alapvetően ágyútölteléknek tekintették. Az új tiszteket viszont a munkás-paraszt osztályból emelkedték ki, két-három évvel voltak idősebbek nálunk, az csak természetes, hogy közelállónak érezték magukat hozzánk. A parancs az parancs, a kiképzés az kiképzés, a szolgálati utasítás az szolgálati utasítás, de kifejezett embertelenség sehol nem volt leírva, maguktól pedig nem találtak ki, még akkor sem, ha suba alatt ezt elvárták volna tőlük. Mi pedig csakhamar észrevettük, hogy mi a dörgés. minden olyan nyavalyánkat kigyógyítattunk a Honvéd kórházban, amire a civil életben csak legyintettünk volna. Például egy Patacsi nevű, Pécs-környéki sváb gyerek a kezdődő aranyerével műtette magát. Ha nem lett volna katona, erre a műtétre 30 év múlva, két év vérzés után került volna sor. Az mindenesetre világos, hogy bárhol szívesebben voltunk, mint a laktanyában. Az egészséggel kapcsolatos lógásnak külön plusz járadék volt a gyógyulás után járó 5-10 nap „betegszabadság”, amit természetesen a kiskatona a szülői házban töltött el.

Arra talán nem kell kitérni, hogy ahol ennyi férfi van együtt, ott mindenfajta otrombaságra is sor kerül. Vacsora után volt az úgynevezett parancsosztás. Ekkor a termek közötti folyóson felsorakozott a század, vagyis a három szakasz a folyosó fala mellett, 30-30-30 létszámmal, három sorban. Felsorakozás után megjelent a századparancsnok, amire viiii-gyázzt vezényeltek, jelentettek („Főhadnagy elvtárs, Juhász szakaszvezető jelentem, hogy a század parancshirdetésre felsorakozott.”), majd a főhadnagy elrendelte a „pihenjt”, amire ellazítottuk magunkat. Ekkor olvasták fel az esetleges előléptetéseket, fegyelmezéseket, másnapra szóló parancsokat, ekkor lehetett bejelenteni az egészségügyi problémát, ekkor osztották ki a leveleket, stb. A műsor 10-20 percig tartott, attól függően, hogy mennyi volt a teendő. Mivel a folyosó nem volt se túl hosszú, se túl széles, a 90 ember eléggé közel állt egymáshoz. Egy esetben valakinek a második sorban eszébe jutott, hogy a faszát belerakja az előtte, hátratett kézzel álló katona kezébe, aki nem látta, csak érezte, hogy egy szokatlan tárgy van a kezébe, amitől nem tud megszabadulni, mert nem esik le. Amikor rádöbbent, hogy mit szorongat, hirtelen elüvöltötte magát, amivel jelentősen megzavarta a főhadnagy szavait, aki menten rákiabált, hogy jelentést kér, miért üvölt? „Főhadnagy elvtárs jelentem, Szűcs honvéd a faszát belerakta a markomba. 90 torokból kitört a hangos röhögés, amit a főhadnagy se bírt ki pléhpofával. „Szűcs honvéd, hozzám!” Szűcs kiment, de még mindig röhögött. A főhadnagy ráripakodott „Ne röhögjön katonám, mert bevágom a fogdába. Mondja Szűcs honvéd, maga buzi?” - „Főhadnagy elvtárs jelentem, nem vagyok buzi.” - „Akkor meg minek rakta a …. na álljon vissza a sorban, mert nem állok jót magamért.” Persze ő is röhögött.

A szocialista fejetlenség a hadsereget se kerülte el. A bevonulás színhelyéről két hét múlva átvittek az új laktanyába, de az nem volt teljesen kész. Egészen pontosan a fürdési lehetőség nem működött. Az előírás szerint kéthetente kellett volna zuhanyozni meleg víz alatt. Az előírás pedig előírás. Két hét után az egész Széchenyi fürdőt kibérelte az alakulat és késő délután néhány busszal kivittek minket. A Széchenyi fürdő a Városligetben található, minket pedig Budakeszin szállásoltak el 2 évre, vagyis átbuszoztuk az egész Fővárost, ami minimum egy óra jelentett az 1953-as forgalom mellett is. Viszont rettenetesen élveztük. Micsoda élmény volt több héttel a bevonulás után újra látni Budapest „fényeit”. Meztelenül viszont nincs honvéd és főhadnagy, meztelenül minden férfi egy „fürdőző vendég”. Néhányan beültek a borbélyhoz egy borotválásra, volt, aki pedig masszíroztatta magát, természetesen külön díj fejében. Ekkor néhány tisztnél felment a pumpa. Azt a szar kiskatonát ott masszírozta a masszőr 3,40-ért, miközben a hadnagy elvtárs most látta a Széchenyi fürdőt életében először. Bosszantó, nagyon bosszantó. Ennél már csak az volt bosszantóbb, amikor a pesti kiskatonához egy olyan bombázó jött be látogatni, akire a főhadnagy elvtársnak kicsordult a nyála.

Ha már a bosszantásnál vagyunk. A kiegészítő parancsnokság (kieg. pk.), ahol a bevonulandókat osztályozták, ki melyik alakulathoz kerüljön, azt a parancsot kapta, hogy a RÁF-hoz vagyis a „Rádiós Felderítőkhöz” (magyarul lehallgatók) a lehető legjobb szellemi anyagot küldjék. Mit tehettek a kiegen? Megnézték, hogy ki melyik iskolában végzett. Első szempont volt az érettségi, ami 1953-ban jóval ritkább dolog volt, mint napjainkban. A második szempont a város, ahol érettségizett a behívott. Ugyanis azt tudták, hogy középiskola és középiskola között hatalmas különbség lehet. Így adódott, hogy majd mindenki budapesti volt, és nem kifejezetten hülye. Fejetetejére állított világ volt az biztos, ennek ellenére az idő cammogott. Két évre hívtak minket be, de még a hetek is alig akartak múlni.  

1953 decembere volt, tehát még alig voltam két hónapja katona, amikor az alakulathoz parancs érkezett, hogy egy tízfős csapattal részt kell vennünk az országos honvéd sífutó bajnokságon, amire a Mátrában kerül majd sor. A tíz fő kiválasztásához kellett rendezni egy házi versenyt, amiben nagy lelkesedéssel neveztünk be vagy százan. Szóval mindenki, akinek már volt a lábán sítalp.

Egy vasárnap délelőtt kiosztották a fehér síléceket, amiket valahogy rábuheráltunk a csizmáinkra és a színes szalagokkal kijelölt 5 km-es útszakaszon a János-hegy és Norma-fa körüli részen percenkénti indítással megindult a verseny. Mint már korábban írtam, nekem nem csak volt már a lábamon síléc, de elég sokat futottam a hegyi ösvényeken. Abban az időben még nem volt sílift, és a gyors lesiklást rendszerint félórás visszakapaszkodás követte, ami minden volt, csak élvezet nem. Ezért aztán jobban szerettem az erdőben sítalppal futkosni, lecsúszni Makkos Máriára meg ilyesmi. Különben is elég sokat mentem síelni társaság nélkül, és a magányos síelésnek ez volt a legjobb formája. Élvezni a porhavat és a ragyogó kék égen alacsonyan álló Napból áradó fénysugarak ezernyi csillogását a hóbuckák tetején.

Mindez azonban nem lett volna elég a háziverseny megnyeréséhez, de a versenypálya kijelölésének helyszínét úgy ismertem, mint a tenyeremet. Az egyik, viszonylag egyenes szakasz elején pontosan tudtam, hogy az ösvény egy hajtűkanyart fog venni jobbra, és közel párhuzamosan visszafelé fog fordulni. Hátranéztem, nem jött mögöttem senki. Ekkor egy merész elhatározással letértem az útvonalról és jobbra átvágtam a bokrok között. Ötven vagy hatvan méterrel később a visszafordult ösvénybe ütköztem, levágva így egy jó 500 métert. Ekkora előnyt senki se tudott behozni, mert közben hajtottam ám, min az őrült. A házibajnokságot természetesen megnyertem és nyitva állt az út előttem a mátrai hadseregbajnokság felé. Ahol azt hiszem a 267. lettem a 270 indulóból. De hát számomra tényleg nem a győzelem volt a fontos, hanem a részvétel. Ugyanis tízen az alakulatból elmentünk Gyöngyösre, ahol egy iskolában voltunk elszállásolva (tornaterem, szalma, stb.) és minden nap kivittek minket a Mátrába „felkészülni” a bajnokságra. Január elején délután 4-kor már sötét van, nem lehet síelni, ami lehetőséget adott arra, hogy járjuk a várost, forogjunk a lányok után, ami nem nagy ügy, de nekünk akkor mindennél többet jelentett. Jó egy hétig szabadnak éreztük magunkat, mint a madár.

A tízfős sícsapat parancsnoka egy Matyasovszky nevű, elsőéves honvéd volt, szép, nagydarab srác, valami birkózóféle. Matyasovszky síelni egyáltalán nem tudott, de ismerte a sporttisztet, aki az apjának volt valami kollégája. A Matyasovszkyk ugyanis, több nemzedéken át cirkuszi akrobaták voltak, vagy valami hasonló. A lényeg az, hogy Matyasovszky bőven rendelkezett önbizalommal, ami ez alkalommal is roppant profitálónak bizonyult.

A több tucat sí csapat egy hatalmas ebédlőben evett minden nap, ahol nyolc-tíz helybéli fiatal nő futkosott az ételes tálakkal le és fel. Mozgásukat több száz szem követte, de nyilvánvaló volt, hogy ekkora aránytalanság esetén a nőfogás esély minimálist, vagy annál is kevesebb, elvégre még férjezettek is lehettek. Matyasovszkyt ez nem érdekelte, kiszúrta magának az egyiket, amire mi csak legyintve röhögtünk. Csakhogy a mosoly hamar a szánkra fagyott, amikor kiderült, hogy mindjárt a második estétől kezdve Matyasovszky a nőnél aludt. A francban, hogy lehet valaki ilyen szerencsés. Kiderült, a nőt néhány napja hagyta ott a férje, és képtelen volt férfi nemi szerv nélkül elaludni, legalább is Matyasovszky szerint. Pálmai Imrus, közvetlen katonatársam, nem győzött csodálkozni. Az viszont már egyáltalán nem volt meglepő, hogy a versenyen Matyasovszky utolsónak futott be, frász karikát, utolsónak vánszorgott be, félórával később, mint az utolsó előtti.  

Havonta egyszer az én szakaszom is őrséget adott. Hadd tanuljuk meg ezt is. Az őrség adás azt jelentette, hogy délután kettőkor az én szakaszom, tehát 3×10 fő, átvette az őrséget. Első lépésként 10 fő, azaz egy teljes raj kiment a kerítésekhez, egymástól kábé 200 méterre, és leváltotta az ott álló őröket. A beosztás szerint 10 fő kint állt őrséget 2 órán keresztül, egy másik 10 fő az őrházban „készenlétben” állt, a harmadik tíz fő pedig pihent, vagyis aludt, ha tudott. A rajok sorban váltották egymást. Ki lehet számolni, hogy mindenki négyszer volt őrségben 2-2 órán keresztül a Budakeszi környéki erdőben, a honvédségi területet körülhatároló drótkerítésen belül.

A szabályzat szerint őrhelyét senki el nem hagyhatta, ha mozgást látott rá kellett kiáltani „állj, ki vagy?” és ha az illető három kiáltásra nem állt meg és nem azonosította magát, akkor le kellett lőni. Ha az illető azt mondta, hogy „rajparancsnok” és megismertük a hangját, akkor azt válaszoltuk vissza, hogy „rajparancsnok tovább”. Erre oda jött a rajparancsnok 10 katonával (libasorban) és sorba le lettek váltva az őrök. Ha valami rendkívüli dolog történt, akkor a levegőbe kellett lőni, amire a rajparancsnok 3 katonával kijött, megnézni mi történt. Ha valakit lelőttünk volna, az eljárás ugyanez volt.

Na az egyik őrségben éjjel 3 óra körül rám jött a szarás, de olyan erőteljesen, hogy ez csak fosás lehet, állapítottam meg magamban, és abban is biztos voltam, hogy a hátralévő egy órát a váltásig nem bírom ki beszarás nélkül. Választanom kellett, beszarok vagy a levegőbe lövök. Lőttem. Mivel akkoriban nagyon harcoltunk az imperialisták ellen, egy-két percen belül hallottam, hogy csörtet néhány ember felém. Mielőtt rájuk kiáltottam volna megszólalt a szakaszparancsnokom „mi történt Antalffy honvéd?” Amire azt válaszoltam „jelentem az imént lőttem”. A szakaszparancsnok mögött álló három vidéki srácnak,  az „imént” kifejezés túlon-túl irodalminak tűnt és elkezdtek hahotázni, maga a szakaszparancsnok is röhögött, de aztán erőt vett magán és megkérdezte miért lőttem. Majd a válaszom után engedélyezte, hogy letoljam a gatyámat, és hangos frotyogás kíséretében kiszarjam magam. Utána mindjárt le is váltottak, mert mi van, ha megint rám jön, mondjuk 20 perc múlva? Az imperialisták kihasználhatják a figyelmem lazulását, és bejutnak a laktanyába.

Másnap este parancshirdetéskor dicséretben részesültem és kaptam két nap soron kívüli eltávozást. Ne is mondjam, az eset az egész laktanyában elterjedt. Két nappal később más is lőtt őrt állás közben. Meg is dicsérték, de eltávozást nem kapott. Aztán majd egy hónapig semmi. Egy hónap múlva megint mi adtuk az őrséget. Orsós Miki úgy gondolta, hogy ő is megpróbálja, legfeljebb nem kap eltávozást, csak dicséretet. Pechje volt. A szakaszparancsnok úgy feldühödött, hogy 2 nap fogdát kapott érte. Ugyanis mivel Miki nem tudott frotyogást produkálni, a szakaszparancsnok megnézte a szart, ami keménynek mutatkozott. Kemény szarért pedig fogda jár, nem eltávozás. Soha többé senkire nem jött rá őrség közben a szarás.

A behívóra várás olyan, mint a gyógyíthatatlan betegség, amibe néhány hónap alatt bele kell halni. Először harcol az ember ellene, aztán mérges mindenkire, a végén pedig belenyugszik. Hát én is belenyugodtam abba, hogy 24 hónapra ki leszek vonva a forgalomból. Csakhogy időközben a nemzetközi helyzet fokozódott és nem voltunk elegen. Meg aztán rossz hatásfoknak tűnt, ha egy év kiképzés után csak egy év hasznot hajtunk. Akkoriban a Honvédelmi Minisztériumban a gordiuszi csomót úgy oldották meg, hogy közel 12 hónap szolgálat után, amikor már csak egy másik 12 hónap volt hátra, a szolgálati időt (egyoldalúan, he-he-he) felemelték három évre. Magyarul menetközben tudtuk meg, hogy 24 hónap helyett 36 hónapig fogunk bent rohadni. Na nálam ez tette be az ajtót. Miután konzultáltam önmagammal, úgy döntöttem, hogy további hónapokat nem húzok le. Le kell szerelnem, de hogyan. A leszerelésnek egyetlen módja volt, ha az ember annyira beteg, hogy már a halála közeleg. Ne feledjétek, ezek voltak az úgy nevezett Rákosi évek.

Meg kell mondani, hogy a honvédség nem cicizett a civilekkel sem. A velem egy alakulatban szolgáló Németh Lehel két dologról volt híres. Egyik, hogy ha kellet, ha nem, állandóan énekelt. A mási, hogy őrségben rákiáltott egy közeledő alakra, hogy állj vagy lövök. A hapsi nem állt meg, Németh Lehel pedig lőtt. Na erre mit csinált a hapsi? A helyszínen elhalálozott. A vizsgálat kiderítette, hogy az áldozat süketnéma volt, nem hallott egy kukkot se. Németh Lehelt előléptették tizedessé és kapott két hét szabadságot, persze nem a gyilkosságért, hanem azért mert a hazát szolgálta.

Középiskolában volt egy osztálytársam, aki egyik napról a másikra el kezdett dadogni, de olyan mértékben ám, hogy alig lehetett megérteni egyetlen mondatát. Állítólag extrém idegösszeroppanása volt. Aztán később meggyógyult és azóta is tökéletesen ejti a szavakat, de az eset hosszasan foglalkoztatott, és a végén úgy döntöttem, hogy a feszített morze vételtől  megroggyan az idegállapotom és én is dadogni fogok. Az elhatározást tett követte. Szakasztársaim megrökönyödve vették észre, hogy dadogok. A tényt jelentették és este már a gyengélkedő rohamkocsija vitt be a Honvéd kórházba. Nem lenne jó, ha most bárki arra gondolna, hogy akkoriban az egészségügyi ellátás lényegesen jobb volt, mint napjainkban csak mert, hogy engem riadó kocsival, stb. Egyszerűen arról volt szó, hogy az ezredparancsnok berezelt. Nem szerette volna, ha az egész ezred elkezd dadogni csak azért, mert az a fránya morze mindennek nevezhető csak kikapcsolódásnak nem, és ráadásul volt már olyan, aki fél éve nem volt otthon.

A Honvéd Kórház idegosztályán este már csak ügyelet volt, egyetlen ügyeletes orvossal, aki fiatal volt, alacsony rendfokozattal bírt és engem azon nyomban meg akart „gyógyítani”. Ezen cél érdekében a torkomra kapcsolt néhány ezer voltos nagyfrekvenciát, és akkor még hálás lehettem neki, hogy nem alkalmazott elektrosokkot. Szorult a kapca, de most már nem hátrálhattam meg. Majd beszartam a „gyógymódtól”, de kitartottam a dadogás mellett és dadogva kezdtem el tiltakozni. Megkérdeztem azt a kurva felcsert, miből gondolja, hogy nyomban meggyógyulok, ha a hangszálaimat elektromosan égeti. Orvosi diplomám ugyan nincs, de kizártnak tartom, hogy ez lenne a legeredményesebb gyógymód az adott esetben. Ezt persze a faszi is tudta, csak azt nem, hogy nem vagyok hülye. Mindegy, benntartottak.

Másnap egy doktornő lett a kezelőorvosom, aki néhány napig szedált, vagyis gyógyszeresen nyugtatott. Egy hét után két szakasz társam meglátogatott és elmesélték, hogy amióta beteg lettem sokkal jobb az életük. Több az eltávozás, több a szabadidő, szóval ne nagyon gyógyuljak meg, ha tehetem. Mivel a szedálás nem használt és különben tökéletesen egészséges voltam, ellentétben azokkal, akiket megműtöttek, ami után vagy bénák lettek, vagy hülyék, elkezdtek hasznosítani, mint kiszolgáló személyzetet. Cipeltettek velem hullákat (az egyik végig is húgyozott), futtattak a röntgenlemezekkel és még kisműtétnél is segédkeztem. Arany életem lett, csak hát nő is kellett volna. Eljött az ideje, hogy körülnézzek és kiszemeljem „áldozatomat”.

Ennek csak az volt a szépséghibája, hogy az áldozat is kiszemelt engem. Meg kell jegyezni, hogy a Honvéd kórházban természetéből fakadóan minden egyes beteg katona, azaz férfi. Volt belőle jó néhány száz. Ha leszámítjuk, hogy ezek közül elég sok a fél-hulla, még akkor is jut untig elég arra a néhány facér ápolónőre, akik ráadásul bányarém szinten mozognak, mert az felett akár csak egy hajszállal röhögve talál magának férjet a fiatal és ideiglenesen beteg tisztek közül. Ira nővér, akiről később kiderült, hogy Tihanyiné és Irén a neve, nem hogy bányarém nem volt, de kifejezetten csinos és szép és ráadásul özvegy is, vagyis nem férjezett. A szerencsém az volt, hogy megözvegyülése egészen friss volt, még senkinek se volt alkalma az elhappolásra. Hogy én miért feleltem meg neki, azt nem tudom, mert erről nem esett szó, de visszaemlékezéseim szerint valami nagyon nem volt nála rendben, csak sosem derült ki hogy mi.

Randevúkat egymásnak éjszaka adtunk, amikor az ügyeletes orvos maga is aludt és a kezelőben nem volt senki, csak egy vizsgáló ágy, Ira nővér és én. Amilyen hülye egy húsz éves férfi, én már a második alkalom után el akartam venni feleségül a nálam 4 évvel idősebb nőt a két éves Ernőkéjével együtt, csakhogy ennek objektív akadályai voltak. Tihanyiné férje bányamérnök volt és sújtólég­robbanás áldozata. Akkoriban a bányászok voltak a rendszer kinevezett vezéroszlopai. Ezért aztán az elhunyt felesége hatalmas özvegyi nyugdíjat kapott a fizetésétől teljesen függetlenül. A szabályok szerint ezt elveszítette volna, abban a szent pillanatban, amikor az anyakönyvvezető előtt kimondja a boldogító igent. Viszont egy huszonnégy éves nő özvegyi nyugdíj mellett se mond le a szexről. Na majd valahogy megoldjuk gondoltam én, mert nem voltam ám olyan okos, mint mostanában, ami abból is látszik, hogy még csak a harmadik lepedőt gyűrtük össze magunk alatt, amikor már elárultam neki, hogy ez a dadogás egy kolosszális hamuka és csak a leszerelés miatt dobtam be. A világért se akartam, hogy gyenge idegzetűnek nézzen, mert veszélybe sodorhatta volna a kapcsolatunkat. Ez a meggondolatlanság lett a szerencsém.

Miután egy logopédus két hétig próbált megtanítani a dadogás mentes beszédre, ami érdekes módon egyáltalán nem sikerült neki, kezelő orvosomnak más ötlete támadt. Lefektetett egy kezelő ágyra és folyamatosan beszéltetett, vagyis feltett enyhén agresszív kérdéseket. Közben intravénásan evipant[1] nyomott belém szép lassú fokozatos­sággal. A cél olyan mértékű elbódítás volt, amiben már nem lettem volna ura gondolataimnak, de beszélni még bírok. Ilyen állapotban majd el fogom felejteni a dadogást. Ki fog lógni a ló lába. Csakhogy Ira résen volt. Ugyanis ő töltötte meg a fecskendőt harmadára felhígított anyaggal és egy óvatlan pillanatban odasúgta nekem, hogy mi fog történni. Az intravénás bejuttatás azonnal hat. Éreztem is hogy szédülök, bódulok, de azért válaszoltam a kérdésekre csak jóval nagyobb bódultságot játszottam meg, mint a valóság. Az orvos beadta a teljes adagot, amikor nekem már hortyognom kellett volna, és persze hortyogtam is, de mindössze megjátszásból. Elalvásom előtt eléggé ernyedten, de tökéletes öntudattal még dadogtam egyet. A kísérlet, köszönet Ira nővérnek, tökéletes csődnek mutatkozott. Eredmény: vagy tényleg dadogok, vagy rohadt ügyesen csinálom. Néhány hétig békében hagytak, ami alatt naponta voltam hálás Ira nővérnek, hacsak nem volt szabadnapja. Aztán pár hét múltán viszonyunk annyira „konszolidálódott”, hogy esténként szabad napjain is bejött, mert a kezelő „meglátogatása” nélkül már egyikünk se akart élni.

A dolog úgy nézett ki, hogy csak idő kérdése és le fognak szerelni, közben pedig igen kellemesen telnek napjaim. Nyár volt, napoztunk a hátsó kertben. Volt házi mozi (Királylány a feleségem) és néha esztrád műsort[2] is kaptunk. Olvasgattam, humoros verseket írogattam, nézelődtem más osztályokon, más épületekben, jókat ettem és esténként házaséletet éltem.

[2] Az isten adta nép szórakoztatására kiagyalt vegyes műsor.

Vissza a múltba (26) Katonaélet anno 1953-56 / 1. rész

Hogy a katonaság egy szar intézmény, azt minden „érdekelt” tudta. Éppen ezért iparkodtuk el is kerülni, ami senkinek se sikerült. Úgy szeptember táján, amikor már nagyon szorult a hurok, Rádai Gyuri azt mondta, hogy a nagybátyja „el tudja intézni”. Na, akkor találkozni kell vele. Hétköznap délelőtt volt, a pasi valamelyik Sztálin (Népköztársaság) úti presszó utcai teraszának az asztalánál ült, és élvezte a nyárutó napsütését, plusz a megrendelt feketekávéját. Dörzsölt ötvenesnek látszott, de hát ilyen művelethez dörzsölt pasi kellett. Ez mellett flegma volt, ami a helyzetemen inkább rontott mit javított. Kerek-perec megmondta az összeget, amibe az „ügylet” kerül, és előre kell fizetni. Amit kért, annyi pénzt életemben nem láttam. Tehát nem kötöttünk üzletet. Utólag visszagondolva, biztos voltam benne, ha valami csoda folytán elő is tudom volna varázsolni a pénzt, én akkor is bevonultam volna és a pénzemet is leshettem volna, mikor kapom vissza. Természetesen nem adtam fel. Bernát pusztán (állami rabgazdaság) összehaverkodtam egy horthysta főhadnaggyal és egy alezredessel. Hogy pontosan miért ültek, nem is tudom, de a Nagy Imre féle amnesztiával ők is szabadultak. Nagy bűnük nem lehetett, ha egyáltalán volt nekik. Ezt az alezredest is felkerestem kőbányai lakásán, mert mit lehet tudni, hátha van ismerőse a honvédségnél. Akkor még nem tudtak minden horthysta tisztet nélkülözi, volt közülük jócskán az állományban. De ez se bizonyult járható útnak. Nem volt mit tenni, bele kellett nyugodni a megváltoztathatatlanba. Egyetlen haszon az volt az egészből, hogy a sittről való szabadulás óta nem dolgoztam, nemigen volt értelme.  Aztán a bevonulás előtti szombaton a MOM székházban volt egy esztrád műsor [Színpadi egyveleg: zene, tánc, rövid jelenet, vers, kabaré, meg ami még belefér.], amit kifejezetten a behívott 1933-as korosztálynak rendeztek. Ez olyan szocialista odafigyelés volt a hozzátartozóknak, hogy lám mi milyen becsben tartjuk a fiaitokat. Én az Örzsével mentem el, akit néhány héttel korábban mutattam be a fiúknak, de fanyalogtak tőle. Hogy nem volt lipótvárosi zsidó, azt még megbocsátották volna, de azt, hogy a cipőgyárban a szalagon dolgozott, az már sok volt nekik. Pedig Örzse 17 éves volt, és roppant attraktív. Kemény mellei, combjai voltak, és ellentétben a lipótvárosi csajokkal, a szex nála nem volt probléma. Örzse akkor a Macánál lakott a Mátyás téren, tehát arrafelé tartottunk a novemberi ködös éjszakában. Közben át kellett menni a teljesen kihalt Köztársaság téren (volt Tisza Kálmán tér) ahol leálltunk egy kis csókolózásra, amit némi matatás követett, majd slicc kigombolás, bugyi lehúzás, de behatolásra már nem került sor, mert két oldalról egy-egy zseblámpa fénye vetődött ránk a ködön keresztül, majd valaki elrikkantotta magát „rendőrség”. Rendben van! Sliccet begombolni, bugyit visszahúzni, és akkor most mi van? Igazoljuk magunkat! Micsoda oltári marhaság, nem mindegy hogy Nagy Attilának hívnak, vagy Kiss Dénesnek. Majd ha építenek elég lakást, akkor nem itt fogunk hülyéskedni a Köztársaság téren. Persze nem volt semmi gond. Nekem a másnapra szóló behívó megtette a hatását, Örzsének pedig volt munkahelye. Csakhogy munkahely mellett még lehet üzletszerűen kéjelegni, ezért megkérdezték mióta ismerjük egymást? Hát úgy 17 éve. Örzse az én bilimet örökölte. Igaz zsernyákoknak nincs humorérzékük, de azért elmentek, nekünk pedig valahogy elment a kedvünk a folytatástól.

Tizedikén reggel nyolcra megérkeztem a Lehel út és a Dózsa György út sarkán elhelyezkedő laktanyába, mert, hogy ide szolt a behívó. Kifejezetten szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem Nagykanizsára vagy Gyulára kellett mennem.  Első dolguk volt, a civil ruhák lecseréltetése egyenruhára, ami akkor pontosan megegyezett a Vörös hadseregben rendszeresített ruhadarabokkal. Ezt követve irány egy kétajtós, hatalmas terem, ahol valamelyik fodrász szövetkezet nyolc dolgozója nullásgéppel lenyírt minket, mint a birkákat. Egyik ajtón hajjal be, a másik ajtón, kopaszon ki. Tudom, hogy napjainkban a kopasz férfifej a macsó-külső legfontosabb kelléke, de akkoriban hatalmas haj volt a férfidivat, mi tehát piszkosul meg voltunk szégyenítve. Egy tar kopasz férfin a csajok röhögtek. Ez is volt a cél, úgy értem a kiskatona megszégyenítése, önbizalmának a totális letörése. Elvégre ágyútölteléknek szántak minket, a parancsot vakon teljesítő félig ember félig robot. Szólamokban nem volt hiány (inkább békében 5 liter izzadság, mint háborúban egy deci vér). A tényleges elv azonban az volt, hogy vagy megfelelünk, vagy beledöglünk. Aki nem felelt meg, arra nem volt szükség. Ez adott okot a teljesen hülye dolgok rendszeresítésére. Valamelyik Moszkvában végzett idióta ezredes úgy gondolta, hogy az emberi szervezettel meg lehet szoktatni a megfagyást. Semmi az egész, mindössze gyakorlás kérdése, de ezen az alapon megpróbálhatták volna leszoktatni minket az evésről is. Mennyivel olcsóbb egy olyan hadsereg, ami után csak muníciót kell cipelni, a lacikonyha[1] tök felesleges.  November közepén, halvány éjszakai fagyokkal, a hálóterem összes ablakának felső része kinyitva, és csak egyetlen egy pokróc lehetett a takarónk. Csak tessék, csak tessék! Lehet edződni a szibériai telekhez. Természetesen úgy segítettünk magunkon, ahogy tudtunk. A szalmazsákba túrtunk egy vályút és abba feküdtünk, a mellünkre pedig duplán húztuk fel a pokrócot. Vagy az egymás mellet fekvők összenyomták a hátaikat. Természetesen egyszerűbb lett volna, ha az ing és gatya alá felvettünk volna valami meleg holmit, csakhogy ez szigorúan tilos volt.

Különben egyhangúan teltek a napok, mint később kiderült átszervezés alatt álltunk. Két héten belül átmentünk végleges helyünkre, ami Budakeszi előtt, egy erdőbe telepített laktanya komplexum volt. Ezen belül a három főépületen kívül sok apró épületecske volt szanaszét szórva az erdőben, ahol a tényleges lehallgatás folyt. Ekkor derült ki, hogy belőlünk rádió lehallgatókat akarnak kiképezni. A Magyar Honvédséghez képest kiemelt helyzetben voltunk. A kiképzésünk szerves és a legtöbb időt felemésztő részét az elméleti rádiótechnika, valamint a morzejelek vételének és adásának a megtanulása tette ki. Alaki kiképzés is volt, meg havonta egyszer a szakaszom őrséget adott, sőt voltak laktanya riadókkal kezdődő terep gyakorlatok is, de ezek számosságukat tekintve elhanyagolhatók voltak. Gyalogoltunk 34 kilométert 20 kilós hátizsákkal, gyalogsági ásóval és első világháborús karabélyokkal (minden lövésnél csőre kellett tölteni egy töltényt) és ezt megfűszerezték  -18 °C hőmérséklettel. Volt, akinek lefagyott a füle - szó szerint - ugyanis a szolgálati szabályzat szerint csak -20 °C-nál lehetett lehajtani a sapka fülmelegítőjét. Aztán a szokásos csemege, hóban, sárban kúszni 3-4 kilométert. A legszarabb mégis az volt, amikor hazafelé, holt fáradtan, a jancsiszegekkel kivert csizmában kellett felmenni a macskakövekkel kirakott 20 százalékos lejtőn. Egy lépésnél körülbelül annyit csúszott vissza a talpunk, mint amennyit előreléptünk. Fogalmam sincs, hogy értünk vissza a laktanyához. Jaj, majdnem kiment a fejemből, és közben énekelni kellett. Vidám dolog volt ez a honvédség, csak sajnálni lehet a beszüntetését.

Az alapkiképzés után (3 hónap) eskü helyett fogadalmat kellett tennünk. Eddig a napig nem volt se eltávozás, se látogatás. Az ünnepélyes fogadalom tételre meg lettek hívva a szülők és a rokonság, akik persze az ünnepség után ott is maradhattak, hogy végignézzék a hazai sült csirke lakmározását. Engem Kisanyi, Ildi és Elemér látogattak meg. Könnyű volt nekik, mert az úttörővasút a Széchenyi hegyről egyenesen a Ságvári ligetig (ma: Szép Juhászné) hozta őket, ami a februári hóban nem is volt egy megvetendő kirándulás. Elemér, aki akkor már javában csapta a szelet a húgomnak, szolidaritásból jött, mert nem rég szerelt le, és voltak fogalmai a katonaéletről. Ettől kezdve tulajdonképpen egészen jó dolgom volt a többiekhez képest, mert a szabály szerint az állomány 30 százaléka hagyhatta el a laktanyát a hét végén. Mivel a rajban tízen voltunk, ez azt jelentette, hogy 3 ember mehetett, akit a rajparancsnok (egy másod éves szakaszvezető) jelölt ki. A kijelölés kifejezetten a szakmai előmenetelünk alapján történt. Ugyanis naponta órákon át kellett morzejeleket fognunk és leírnunk, amit a szakaszparancsnok adott le és mindenkinek a fülhallgatójában szólalt meg. A kiértékelés a hibák összeszámlálásából állt. Mivel nekem ment messze a legjobban, én minden hétvégén eltávozhattam.

Ennek ellenére a katonaélet lélektanilag (meg egyébként is) alig valamivel jobb, mint a börtönélet. Természetesen a legkellemetlenebb része az, hogy egy katona néha hónapokig nem láthatja a családját, ha éppen úgy jön ki a lépés. A másik rész, hogy a civil életnél sokkal nagyobb mértékben van alárendelve a parancsnokának (főnökének), aki majdhogynem élet-halál ura. A harmadik, de egyáltalán nem elhanyagolható, az egyéni szabadság teljes hiánya. Egy katona a nap 24 órájából egyetlen percig se dönthet saját személyét illetően. Talán ez így megfogalmazva nem jelent semmit annak, aki nem volt katona, ezért felhozok néhány példát. Igen, a civil életben se vagyok teljesen szabad ember, mert minden reggel be kell mennem a munkahelyemre. Viszont szabadon dönthetek abban, hogy melyik cipőmet vegyem fel, villamossal menjek-e vagy busszal, esetleg csak besétálok. Én döntök arról, hogy mit fogok ebédelni és számtalan apróság, amibe a főnökömnek esze ágában sincs beleszólni, meg aztán nem is tehetné meg, még ha akarná sem. A honvédségnél meg van szabva, hogy pontosan mikor keljek fel, se előbb, se utóbb nem kelhetek ki az ágyból. Meg van szabva, hogy felkelés után tornáznom kell, még akkor is, ha aznap 20 kilométer gyaloglás van beütemezve.  Azt a ruhát kell felvennem, amit kiosztanak számomra, a reggelim és az ebédemet se válogathatom meg, sőt az időpontot se, hogy mikor eszek. A „embertelenítésnek” megvoltak a Vörös Hadseregtől átvett eszközei. Tegyük fel, hogy este a mosdóból bementem a hálószobába, ahová történetesen a szakaszparancsnok hadnagy is bement előtte. Ebben az esetben a belépésem pillanatában vigyáz állásba kellett magam vágni és el kellett magam rikkantani: „Hadnagy elvtárs, Antalffy honvéd kérek engedélyt a benntartózkodásra!” Az engedélyt természetesen megkaptam. Ez sok esetben a tiszteket is zavarta, mert előfordulhatott, hogy valamelyik honvéd éppen akkor lépet be az ajtón, amikor a szakaszparancsnok valamit éppen magyarázott, és mire elhangzott az engedélykérés és az engedély megadás, a hadnagy elfelejtette, hogy miről beszélt. A másik ilyen megalázásnak szánt szabály szerint, ha a laktanyán belül jártunkban-keltünkben találkoztunk egy tiszttel, akkor előtte kábé öt méterrel vigyáz menetben kellett folytatnom a lépéseimet, miközben a jobb kezemmel természetesen szalutálni kellett. Volt néhány perverz tiszt, aki ránk kiabált „tegye oda katonám”, sőt volt, aki annyira ráért, hogy leállított és visszaküldött 10 métert, hogy újra találkozhassunk, és jobban csapkodjam a talpaimmal az aszfaltot.

Emberi megbecsülésünk egyik kitűnő példájára valamikor január elején került sor. A laktanya területén volt egy futballpálya is, természetesen nem a részünkre. A mi laktanyánk tisztjeiből összeverődött focicsapatnak meccset kellett volna játszani egy másik alakulat tisztjeivel. Ki is volt tűzve a meccs időpontja, de az előtte való nap 20 centi hó esett, amiben nem lehet focizni. megoldás? Az egész századot, kábé 120 katonát, levezényelték a pályára és körbe-körbe meneteltettek minket, mindig arra felé, ahol még magas volt a hó. Egy óra alatt a teljes pálya le volt taposva. Az más lapra tartozik, hogy a pálya felszíne messze nem volt sima, vagyis aligha volt alkalmas meccsre. Minden esetre 20 centis hó az nem volt.

Az újonc kiképzési terv legelején az alaki kiképzés szerepelt, ami végeredményben a jobbra át, balra át, menetelés, stb. megtanulását jelentette. Mit ne mondjak, a kiképzésnek voltak hülyébb részletei is. Ilyen volt például a „célra tartás”. Nincs emberfia az országban, aki kitalálná ez mi, ha történetesen nem volt akkortájt katona. Célra tartás az, amikor a szakasz kimegy valahova, tejesen mindegy hova, felállunk libasorba, kézbe vesszük az évtizedek óta elavult, töltényt nem tartalmazó karabélyt és úgy teszünk, mintha valakit a távoli messzeségben le akarnánk lőni. Ehhez a képzeletbeli ellenséges figurát előbb célba kell venni, aztán a ravasz meghúzása helyett folyamatosan rá kell irányítani a fegyvert. Ez a hülyéskedés folyamatos 15 percen át tart, amiből az első 5 csak iszonyatosan unalmas, a második 5 fárasztó, az utolsó 5 pedig maga Krisztus szenvedése, mert a szakaszparancsnok közben üvölt, ha valakinek ernyed a keze. Akkoriban sokat gondolkodtam azon, mi lehet ennek a célra tartásnak a célja? Létezik olyan célpont, amelyik 15 percen keresztül egyhelyben marad? És ha létezik is, miért nem lőhetem le rögtön az elején?  

Az éles lövészet ennél szórakoztatóbb volt. Teherautókkal kivittek egy lőtérre, ahol az egymás mellett lévő lőállásokba be kellett feküdni egy üres puskával, és parancs nélkül meg se moccanhattunk. 25 méterre mindenki előtt volt egy céltábla, amit lehetett bámulni. Aztán lefeküdt mellém a szakaszparancsnok, egy hadnagy, akit egy évvel korábban avattak néhány hónapos tiszti kiképzés után. Paraszt fiú volt, és mert tiszti lakást kapott és tisztességes fizetést, a sors által kiszabott, élete végéig tartó kapálás helyett, hát igen csak lelkesnek bizonyult. Neki nem voltak problémái a hülye parancsokkal és intézkedésekkel kapcsolatban. Mindegy, ott feküdt mellettem és nekem hátra kellett húznom a reteszt, ő meg betett a csőbe egy töltényt és kiadta a parancsot, hogy célzás után lőjek. Céloztam és meghúztam a ravaszt. Egy kattanás és semmi. Gondolom elég furcsán nézhettem a hadnagyra, de az nem szólt semmit, hanem újra „betett” egy töltényt és megint célzás, majd „lövés”. Ekkor jöttem rá, hogy így van előírva a kiképzési előírásban, de már nem bírtam tovább: „Hadnagy elvtárs, minek célozzak, ha nem tesz bele töltényt?” - „Maga csak csinálja, amit mondok.” Megadtam magam a sorsomnak és vártam, hogy mikor fog végre elsülni a puska. Az ötödik alkalommal tényleg lőttem. Jó nagyot rúgott az a dög, de mivel az előírásnak megfelelően alaposan benyomtam a vállamba, semmi különös dolog nem történt. Aki csak úgy lazán tartotta ezt a matuzsálemi puskát, annak este kék volt a jobb válla, mert kurva nagyot tudtak „rúgni” ezek a leselejtezett mordályok. Lövésem után a hadnagy dörzsölte a szemét, mert 10-es volt a találatom. Csodálkozására elárultam, hogy gyerekkoromban kijártam az Angolparkba célba lőni. Öt lövésből 49 kőrt lőttem, én voltam a nap hőse. Nem nagy dolog, magyaráztam az irigykedő társaimnak, akik pontosan tudták, hogy megint én fogok eltávozni. Célozni nem nagy kunszt, látjátok, még szemüvegben is lehet, csak a ravaszt nem szabad megrántani, mert azért megy mellé a lövés.  

Azt azért meg kell hagyni, hogy a szovjet mintát átvenni nem volt kis fejtörés. Nálunk Rákosi úgy vette át a hatalmat, hogy a munkások nagy hányadát meggyőzte az emberséges jövőképpel. Ez hatalmas ellentmondásokhoz vezetett volna, sőt vezetett, amely ellentmondásokat valahogy össze kellett stoppolni. Ugye hivatalosan a „legnagyobb érték az ember” volt. Valójában az ember volt a legkisebb érték. Mínusz 18 fokban lefagyhatott a fülem, de reggel jelentkezhettem a gyengélkedőre, ha volt valami bajom. A gyengélkedő tulajdonképpen egy orvosi rendelő volt orvos nélkül. Helyette tartozott hozzá egy továbbszolgáló (vagyis egy olyan sorkatona, aki az idejének lejárta után szerződést kötött a minisztériummal továbbszolgálásra) szakaszvezető rendfokozattal rendelkező felcser, aki a civil életben beteghordó lehetett egy kórházban, vagy hasonló. Az nyilvánvaló, hogy a felcser nem volt jó semmire, de ha valaki jelentkezett mondjuk elviselhetetlen fogfájással, a felcser nem tehetett mást, mint az illetőt kiküldte a Gorkij (Városligeti) fasorban lévő Honvéd Rendelőbe, ahol tiszti rendfokozattal bíró, de civil ruhában mászkáló fogorvosok voltak. Ezeknek a fogorvosoknak nem mondhatták azt, hogy az a sok hülye kiskatona le van szarva, ha lyukas a foga húzza ki. Mert ezek a tisztek előbb voltak orvosok, mint katonák. Csak most éppen a honvédségtől kapták a fizetést. Éppen ezért egy kilyukadt fog felért egy főnyereménnyel. Ami azt illeti nekem is lett egy főnyereményem. A panaszomra a felcser belenézett a számba, és miután konstatálta a lyukat, mást nem tehetett, kiküldött a Gorkij Fasorban lévő honvédségi rendelőintézetbe, ahol ellátás után utunkra engedtek. Igen ám, de ez reggel 9-10 körül történt, és a laktanyába elég volt visszamenni délután 4-re. Micsoda különbség! Ebbe a néhány órába belefért egy mozi, egy kis picsi-pacsi meg miegymás, ha valaki rendelkezett olyan csajjal, aki némi „félrelépéssel” megfűszerezve megpróbálta kivárni a leszerelést.

Szóval, kilyukadt az egyik fogam, és már mehettem is a Gorkij fasorba, ahol az összes orvos minimum alezredes volt, csak persze egyenruha helyett fehér köpenyben. Beadtam az egészségügyi könyvem, és szép csendben vártam a padon, hogy majd sorra kerülök. Egyszer csak név szerint szólítottak. Beléptem a rendelőbe, ahol közel az ablakhoz állt a jól ismert fogorvosi szék a fúrótoronnyal, de a hozzátartozó alezredes nélkül. Az ajtó mellett viszont egy apró íróasztal mögött ült az asszisztensnő, aki egyben adminisztrált is, és éppen nézegette az egészségügyi könyvecskémet.

Ha leszámítom azt a tényt, hogy már hónapok óta nem láttam nőt, ez a fiatal csaj akkor is bombasztikusnak tűnt. Tökéletes alak, ideális magasság, kőkemény didkók, hófehér bőr, apró, pikáns, halovány szeplőkkel, hosszú, enyhén göndör vörös haj, és bolondító csábmosoly a szája szélén. Egyetlen éjszakáért oda adtam volna fele királyságom. Ekkor a jelenség csilingelő hangján megszólalt - Az alezredes elvtársra egy kicsit várni kell, mert elhívták valahová. Valamit makoghattam, hogy várok vagy valami ilyesmit, és megpróbáltam másfelé nézni, elvégre nem bámulhatok egy nőt másfél méterről csak azért, mert nem tudom levenni róla a szemem. De a nyilvánvaló zavaromat megtörte az asszisztensnő újabb csilingelése.

- Antalffy Tibi - kezdte a mondatot, amire felkaptam a fejem, elvégre az egészségügyi könyvemen egészen biztosan a „Tibor” név szerepelt, de a nő folytatta,

- Gyerekkorodban nem laktatok ti a Bezerédi utcában?

- De igen - hebegtem.

- Amikor beléptél, én se ismertelek meg, de a nevedet olvasva eszembe jutottál. A földszintes ablakotok felső részére nagy zöld betűkkel fel volt írva „ANTALFFY TIBOR textil nagykereskedése”. Ahányszor kiléptem a kapunkon, mindig ezt a nevet olvastam. - Aztán látva bizonytalankodásomat, témát váltott - én vagyok a Pötyi, nem ismersz meg?

- Hát, most már igen. Csak nagyon szép lettél - erre felkacagott.

- Szerintem akkor olyan voltam, mint egy nyúzott béka, - vallotta be.

- Látod, erre nem emlékszem, de sokat játszottunk, és egyszer nagyon kikaptam miattad.

Tudom, mert szerelmes voltál belém.

- Ami azt illeti, nem egészen ezért, különben sem tudtuk, mi az, hogy szerelmesnek lenni, de most…. - aztán hirtelen megakadtam.

- De most mi van? - kérdezte vissza, és olyan csábítóan nézett rám, mintha ettől függne az élete.

- Szóval most…. Szóval most, most nagyon az tudnék lenni. Csak hát látod, hogy nézek ki, - és ezzel végigsimítottam kopasz fejemet.

- Az nem számit, - bátorított Pötyi.

- Nem a fenét, - tört ki belőlem a keserűség - százával pörögnek körülötted a tisztek, meg… - de akkor belépett az alezredes és torkomon akadt a szó.

A fogorvos a civil életből hozott rutinnal betessékelt a székbe, majd teljes szakszerűséggel elvégezte a munkát.

Miért nehéz ma nagyszülőnek lenni

Mottó: A nagyszülőknek folyamatosan fenn kell tartani egy egyensúlyt saját szükségletük és az általuk létrehozott családok szükségleteik között. Ez sose volt könnyű.

Előszó féleség: Miután elolvastad a cikket (ha végígolvasod),bizonyára fel fog merülni benned a kérdés, minek került ide, erre a honlapra? csak azért, mert én magam is nagyszülő vagyok, és netán sajnáltatni akarom magam? Nem, nem ez motivált. “Irodalmi” nyelven be akartam mutatni, hogy a mai (modern?) társadalmat nem csak a gazdasági válság, háborús veszély, energia hiány és társadalmi összeomlás veszélye fenyegeti, hanem ezer más sebből is vérzik. A mai ember “jó dolgában” még azt is tönkretette, ami a legközelebb állt hozzá, és amit aztán tényleg nem kellett volna elpusztítani, a Családot. — Az eredeti elbeszélést Barbara Graham pszicho-terapeuta írta egyes-szám első-személyben, bár nem magáról ír, hanem egy páciensének a történetét vetíti elénk. Az elbeszélés eredetileg a “Psychotherapy Networker” című folyóiratban jelent meg 2010 júniusában.

A fiam küldött egy videó szalagot, amit ma reggel kaptam meg. Ő látható rajta, amint sétál a Szajna parton, a távolban pedig a napsugár látszik átbukkanni az antik háztetők felett. Ekkor vágás következik, ami után az Eiffel torony jelenik meg, ami alatt kétéves lányunokám, széles mosollyal a szája szélén, elfut az apja elől, miközben meg-megáll, és egy pillanatra visszanéz a fiamra, meggyőződve arról, hogy az apja még mindig ott áll-e. Átélve a pillanat izgalmát láthatom Clay-t és Isabelle-t, amit a modern technika tesz lehetővé úgy, hogy a washingtoni otthonomban felállított számítógépem monitorján abban a pillanatban megjelennek a szereplők, amint a fiam ráklikkel a „küldés” ablakra. A videó felvétel számomra sokkal több vágyódást vált ki, mint örömet. Oly közelinek látszanak, bár a valóságban igen messze vannak tőlem. Ez a felvétel ahelyett, hogy áthidalná a köztünk lévő távolságot és időzónákat, a kapcsolatteremtés hirtelenségével, az ellenkező hatást váltja ki, hiszen alaposan kihangsúlyozza a minket elválasztó távolság nagyságát. Olyan, mintha itt lennének, de még sincsenek itt.

Ugyanez az érzés vesz rajtam erőt, amikor „meglátogatom” őket a szkájp segítségével. Hiába látom én Isabelle-t „in real time” egy croissant majszolni, fájdalommal kell tudomásul vennem, hogy egy egész óceán választ el minket egymástól. Az elektronikus kapcsolat megszakítása után kielégítetlen maradok, olyan, mintha vacsorára lettem volna meghívva egy előkelő étterembe, majd az étel felszolgálása előtt, hirtelen távoznom kellene. Vágyam, hogy együtt legyek Clay-jel, Tamar-menyemmel és Isabelle-unokámmal, hogy megérintsem őket, hogy együtt nevessek velük valódi „real time-ban”, csak egyre erősödik. Nagyon szeretnék csatlakozni hozzájuk, a közös vacsorákhoz, vagy csak egy kellemes barangoláshoz a folyó mentén, de nekem csak az előre betervezett látogatások jutnak, melyek valamilyen ünneppel kapcsolatosak. Ilyenkor mindannyian nagyokat udvariaskodunk, mert tudjuk, hogy több hónapnak kell eltelnie, mielőtt újra látjuk egymást. Isabelle is méltatlankodott tegnap, amikor a számítógép monitorján keresztül a hajamba akart fűzni egy hajcsatot.

Gondoltam már rá, hogy talán csak én vagyok ilyen nagyon érzékeny a távolságra, mert a fiam felnevelése közben kiéleződtem rá. Ő és én egymásnak sokkal többször mondtuk, „de jó, hogy újra látlak” és „aztán majd látjuk egymást”, mint mások. Ugyanis nem sokkal Clay második születésnapja után az apja és én elváltunk egymástól. 1971-ben, Clay születésekor, nem gondoltunk házassági szerződésre, a legkevésbé se hallgattunk szüleinkre, megvoltak a saját elképzeléseink, vagyis egyáltalán nem voltak elképzeléseink. Akkor a mi korosztályunk körében a sorból való kilógás volt a divat. Szerintünk ez volt a legjobb dolog a világon. A férjem és én minden nap újból és újból szerelmesek lettünk egymásba, míg nem egy szép napon elfogyott a szerelem. Abban az időben, Kaliforniában az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy a gyermek érdekét legjobban az szolgálja, ha a válás utáni felügyeletét mind a két szülő egyformán gyakorolhatja. Clay tehát ingázott a mama és a papa lakása között, néhány napot itt, majd néhány napot ott. A hordozható gyermekek új generációja, szülői levezényléssel újradefiniálta az otthon fogalmát. Így aztán annak ellenére, hogy a bírói ítélet szerint Clay-nek én voltam a kizárólagos gondnoka, és bár agyon aggódtam magam, hogy két különböző háztartás közötti ingadozás a fiamban az állandó kempingelés érzetét váltja ki, hagytam érvényesülni a közfelfogást, ami - így utólag visszatekintve - számomra kényelmes is volt. Mire négy éves lett, Clay ideje egy harmadát az apjával töltötte. Tíz éves korában megegyeztem a volt férjemmel, ezután fele-fele időben látjuk el fiúnkat. Először „egy hét itt, egy hét” ott alapon ment a megosztás, amit felváltott a két hét. Mire a középiskolába ment, egy hónapig az apja házában lakott, egy hónapig nálam.

Világosan emlékszem azokra a szörnyű vasárnap délutánokra, amikor minden igyekezetemmel vidámnak akartam látszani, úgy tenni, mintha a gyermekem összecsomagolása a világ legtermészetesebb dolga lenne. Összerakta a könyveit, a játékait, ruháit és Batman-t a tengeri malacot (aki életkorával szerintem megjavította a rágcsálók világcsúcsát), és a hordozható TV készülékét. Amint közelegett az 5 óra, beszélgetésünk zavart szünetekkel tarkítva akadozóvá vált, és csak félmondatokat suttogtunk, szinte csak magunkban, miközben mind a ketten az óra ketyegése közben a búcsú utánra gondoltunk, amikor majd a napok rendje teljesen át fog alakulni. Aztán hirtelen megjelent Clay apja, akinek az évek múltával egyre több cuccot kellett elhelyeznie öreg tragacsának hátsó ülésén. Kikísértem őket az utcára, majd a járdán egy gyors ölelkezés, aztán a fiam megfordult és beült a kocsiba. Az ablakon keresztül csókokat dobtunk egymásnak, majd megpacskoltuk arcunkat, jelezve a csók célba ért. (Ez a szokás oly mélyen belénk ült, hogy még napjainkban is megtesszük a szkájpolás végén.) Én persze addig maradtam a járdán, bámulva a távolodó kocsi után, amíg az be nem fordult a sarkon, majd felfutottam a házba, rávetettem magam Clay ágyára és sírva fúrtam bele arcom az ágyneműbe, megpróbálva magamba szívni a hátrahagyott édeskés fiúillatot. Egy kívülálló megfigyelő szemében a gyermek átadása-átvétele civilizáltnak tűnhetett, de én emberrablásnak éreztem. Nem számított, hogy fiam apja, mostoha anyja, majd később féltestvére mindössze 10 háztömbbel laktak feljebb az én San Franciscoi lakásomtól. Akkor nekem úgy tűnt, hogy közöttünk a fél világ húzódik.

Aztán az 1980-as évek vége felé az uralkodó bölcsesség elmozdult. Pszichológusok kezdtek figyelmeztetni, hogy a szüleik között ide-oda ingázó gyermekek házalóknak fogják magukat érezni, de részünkre elkésett a figyelmeztetés. „Valójában sehová se tartoztam.”, állítja Clay felnőtt fejjel. „Állandóan vendégnek éreztem magam.”

De volt más, kevésbé nyilvánvaló elhagyatottság is, hiszen fiatal, egyedül élő anyuka voltam, aki könnyen kötélnek állt az egymást váltó férfiaknak, nemigen tartozva valakihez is, mígnem megállapodtam Hugh-nál. Hugh egy kedves, mókás egyéniség volt, aki a második találkozásunk után odaadó nevelőapuka lett, de a munkája átparancsolt minket New Yorkba éppen akkor, a mikor Clay befejezte az általános iskolát. Így lettem most én az, aki megnehezítettem a dolgot. Igaz, voltak boldog napok, a nyári vakációk alatti együttlétek, de ez nem változtatott a tényen, hogy fiam és én a kontinens két ellentétes szélén éltünk, majd később két külön kontinensen, közel 20 éven át. Mondhatnám mindketten szenvedtünk az elvált szülők egyetlen gyermekének kijáró különleges kötődéstől, ami végül is, valamifajta közös, a körülményekből adódó fájdalmas elválasztódást is jelentett, egy olyan rejtett, el nem múló fájdalmat, amivel meg kellett tanulni együtt élni. Aztán….

Három évvel ezelőtt washingtoni nappali szobámban ülve néztem a kora délelőtti napsugarak áthatolását a fátyolszerű függönyszövevényen, és a   sugarak mókás táncát a szőnyegen, amikor megszólalt a telefon. A vonal másik oldalán Clay meglepett azzal a hírrel, hogy a leendő csecsemőjük születésekor közel szeretnének lenni a családhoz. Nagyon szeretjük Párizs - állította - de itt valójában senkink sincs. — Aztán csend a telefonban. Gondoltam nem tudja, hogyan fogalmazza meg tapintatosan, hogy visszamennek San Franciscóba, közel apjához, nevelő anyjához, anyósához és apósához. Aztán meg Clay-nek, mint bevezetett szabadúszó fotósnak, kiépített karrierje volt a városban. Ez lett volna a nyilvánvalóan logikus lépés. Vártam tehát, hogy befejezze az elkezdett mondatot, hogy aztán közöljem vele, mennyire örülök neki és egyáltalán nem bánom. Aztán meg mindig is az volt a nem is nagyon titkolt vágyam, hogy egy szép napon, valamennyien, én és a férjem, fiam és családja, összejöjjünk Kaliforniában, ahol a szétszabdalt család egyesülhet. De akkor Clay olyat mondott, amitől majdnem elájultam. - „Közel akarunk lenni hozzád, átköltözünk Washingtonba.” —– A fiam, a menyem, akit 16 éves kora óta ismerek és szeretek, és most még egy kisbaba is, idejönnek a szomszédságba, a közvetlen közelembe! Helló, helló, hallasz engem?

Egy hónappal később meg is érkeztek, beköltöztek hozzánk, amíg találtak maguknak alkalmas lakást, mindössze egy kilométerre tőlünk. Hugh és én olyan boldogok voltunk, hogy feladtuk a lakbér maximált New yorki lakásunkat, amit korábban tíz körömmel fogtunk, és az összes bútort áthozattuk a fiam új házába házavató ajándéknak.

Jött a nyár, fiam és menyem találtak maguknak munkát, barátságokat kötöttek. Amikor Claynek volt egy kis szabadideje, együtt kimentünk a piacra, és egymás után csaptuk a kerti ünnepségeket. Voltak előre ki nem tervezett sétáink, ami közben beültünk valahova egy-egy kávéra. Ez volt a fiam felnőtt korában az első alkalom arra, hogy a közöttünk feszülő nyomás fellazuljon. A fiam és én úgy lehettünk együtt, hogy nem kellett hónapokkal előre repülőjegyeket foglalni. Most volt először, hogy nem kellett számolni az együtt eltöltött másodperceket. Egy szép napon, amikor beugrott hozzám valamiért, rám nézet és viccnek szánva kijelentette: „Most, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, most is össze kell ölelkeznünk, minden egyes alkalommal, amikor találkozunk?” — Én pedig azon gondolkodom, okos volt-e, hogy Claynek  ezt a mondatát leírtam?

Már jól bennjártunk a nyárban, közeledett augusztus eleje, amikorra a kicsit vártuk. Én kötöttem egy bölcsőméretű takarót, megpróbáltam, de nem sikerült kötnöm egy apró mellényt, aztán elkezdtem kötni egy másik takarót, belenyugodva, hogy csak négyszög alakzatokat tudok kötni, a test vonalait követőt nem. Amiket kötöttem, azok is teli voltak leesett szemekkel, de ez nem érdekelt, mert hosszú évek óta most éreztem magam először fontosnak, hiszen hamarosan nagymama leszek. Ebben csak egy, enyhén elképzelhetetlen dolog zavart, valahogy nem éreztem magam hasonlónak Nanához, az én nagymamámhoz, akinek főztje fogalom volt az egész családban. Nanát soha, senki nem kérdezte meg mit szeretne kapni az élettől, és természetesen ő se tette fel a kérdést önmagának. Nana mindenkire ügyelt. Ügyelt a férjére, vagyis az én nagypapámra, a két gyerekükre, majd később az öreg szüleire is, akik egészen halálukig vele laktak. Nanát bármikor meglehetett kérni, hogy felügyeljen az unokáira is, akik a közelben laktak. Mint gyerek csodáltam őt. Éles nyelve volt és különös humorérzéke, ami egy sajátos túlélési taktika lehetett. Bármi történt körülötte, sose hagyta el a józan esze. Nanát mindenki csodálta megtörhetetlen lelkéért, amit örökségként hagyott rám. Ennek ellenére semmi hasonlat nem volt közöttünk. Az unokavárás közepette bele tudok-e bújni egy Nana féle köpenybe? Amikor én voltam várandós Clay-jel, észre se vettem a változást, az egész anyává válást természetesnek vettem. Most, hogy készültem nagymama lenni, a helyzet egészen más volt, érdekes módon szinte elképzelhetetlen. Nem kertelek tovább, elárulom, a nagymamaságot izgalmasabbnak találtam, mint annak idején az anyaságot. Gyakran álltam meg a tükör előtt és vizsgáltam magam: így kell kinézni egy nagymamának? Hogy lehet valaki nagymama az én hátam mögött megbújó történtekkel? De valójában nem ez zavart a legjobban. Két generáció alatt a családon belüli szerepek megváltoztak, összekuszálódtak. Az olyan szavak mögött, mint mama, és nagymama, egészen más fogalmak bújtak meg, mint régebben. Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik minden, szemmel jól látható bizonyíték ellenére, nem akar megöregedni, mert úgy nőttünk fel, hogy mi nem öregedhetünk meg. Mások vagyunk, mint az előző nemzedékek, mi fiatalok vagyunk egészen más célokkal és elképzelésekkel, mi nem leszünk öregek. Következésképpen, nem veszünk tudomást a megöregedésről. Hogy lehet ilyen érzéssel valaki nagymama, miközben minden vágyam az volt, hogy legyen egy unokám? Nem is tudom, mit gondoljak. Nem lennék magammal, és a leendő szerepemmel tisztában?

Nemrég olvastam, hogy a mai nagymamáknak egészen más dolgokkal kell szembenézni, mint két generációval korábban. A mai családok is eltérnek a hagyományos családmodelltől. Vannak gyermekét egyedül nevelő anyukák, nagyszülőkkel a háta mögött; összeköltözött fél-családok; adoptált unokák; azonos nemű házaspárok nagyszülőkké válnak. Ehhez képest az én fiam, négy vérszerinti nagyszülővel és két mostoha nagyszülővel olyan gyakori, mint az egydolláros.

De az új szereppel kapcsolatos gondjaim egy pillanat alatt elszálltak, ahogy megpillantottam Isabelle-t a szülőszobában. Megszületése után egy óra se telt el, amikor már karjaimban akartam tartani és tartottam is az első nap, az első héten annyit, amennyit a szülei megengedtek. Teli voltam szeretetéhséggel és álmodozással, mint az első csókján áteső tinédzser. Tamar és az én véleményem megegyezett abban, hogy ez a picurka kislány több ringatásban részesült, mint bármelyik más, a Bali szigeti csecsemők kivételével, ahol a hírek szerint a csecsemők hozzá vannak nőve édesanyjuk emlőihez.

A másik két nagyszülő jött és ment, látogatásuk alatt visszavonultam abban a tudatban, hogy az unokámhoz mindenképpen én fogok közelebb állni. Én fogom jobban ismerni, és fogom észrevenni a fejlődésének apró jeleit, miközben csecsemőből totyis, totyisból kisdiák, majd tinédzser lesz. Én fogok neki mesélni, én fogok elmenni vele fagylaltozni, készülődni az első bálra. És bár az én életem, messze nem hasonlítható Nana életéhez, biztos voltam abban, hogy pont olyan intim kapcsolat fog kialakulni Isebelle és közöttem, mint annak idején Nanával, saját nagymamámmal. Úgy éreztem, hogy megnyertem a lottó ötöst, és bizonyos értelemben ez így is volt. Nem lesz több elviselhetetlen „hamarosan megint látjuk egymást”, legalább is nem a közeljövőben. És akkor….

Unokám alig múlt egy hónapos, amikor Clay elhívott egy sétára. Szeptember volt, de még mindig meleg. A környéken mászkáltunk az útszéli fák árnyékában, amikor a fiam megszólalt: Nagyon szeretünk - mondta némi idegességgel a hangjában, egy hosszabb csend után - tényleg nagyon jó, hogy közel vagyunk egymáshoz, pontosan ezért jöttünk ide. Nagyon szeretjük, hogy itt vannak a nagyszülők, de nem érezzük itt jól magunkat. Ez a te otthonod, nem a miénk. Nem lett volna szabad elhagynunk Párizst. - ekkor egy hosszabb szünet következett, majd - elhatároztuk, hogy visszamegyünk.

Ebben a pillanatban letaglózva éreztem magam. Unokámmal kapcsolatban ugyanaz az anyai ösztön ragadott el, mint annak idején a fiamnál. Isabelle úgy volt az enyém, hogy mégsem volt az. Egy szó se hagyta el a torkomat. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy egy gyerek a szüleihez tartozik, tehát egy szavam se lehet. Különben is hogy jönnék én ahhoz, hogy tiltakozzam, amikor annak idején eszembe se jutott, hogy Clayt ne vigyem saját szüleimtől 5000 kilométerre.

A bejelentést követve az események gyorsan követték egymást, legalább is nekem úgy tűnt. Clay és Tamar megszabadultak a házuktól és a bútoruktól, és a menyem és fiam a nyakába akasztott Isabellel felszálltak a Párizsba tartó gépre. Gyerekkorának nagy részében az apja és az én házam közötti utazgatás Clayt a gyors helyváltoztatásnak a szakértőjévé tette. Pakolása közben gondolatban visszamentem azokhoz a szörnyű vasárnap délutánokhoz, amikor készült visszamenni az apjához. Csak most nem volt tengerimalac, volt helyette egy csecsemő, az én unokám, és ahová mentek az messzebb volt, mint 10 háztömb.

Közvetlenül távozásuk után legjobban Isabelle hiányzott. Ő, az új jövevény, akit oly irgalmatlan gyorsan megszoktam az órákon át tartó ringatások alatt. Kialakult közöttünk egy szótlan kötődés, hiszen oly messze volt még az első megszólalása. Aztán rádöbbentem, tulajdonképpen Clay az, aki a legjobban hiányzik, hiszen a fiam számomra nem volt egy új kapcsolat. Az nem kerülhető meg, hogy mint az „új generáció” lecsúszott tagja az életem felét azzal töltöttem, hogy mindent átbeszéljek a fiammal, kezdve a válásommal, majd a hűtlen barátai kerültek sorra, a leendő házassága Tamarral, gyermekvállalási vágya, a búcsúk nehézsége, a gyereknevelés és munkájának az összeegyeztetése. Ellentétben a korábbi generációkra jellemző szülő-gyermek közötti titkolózással, közöttünk nem volt semmi titok. Semmi esetre se úgy, ahogy az én családomban szokás volt, ahol minden fontosabb dolog gondosan el volt zárva, egy soha ki nem nyitható hatalmas szekrénybe.

Néha eszembe jut, mi lenne akkor, ha Clay és én megtalálnánk a módját, hogy néhány hétnél vagy hónapnál tovább időzzünk egyazon hosszúsági és szélességi fokon. Ellepne az enyhe ráunás? Nem hívnánk fel egymást? Bosszantanánk egymást puszta jelenlétünkkel, ahogy azt az egymáshoz közel lakó szülők és felnőtt gyermekeik oly gyakran teszik? Aztán pedig, hogy a földrajzi közelség be tudja-e gyógyítani azt a sebet, ami a maga módján távol tart minket egymástól? Szeretném, ha egyszer még az életben megadhatnám ezekre a választ. Addig azonban az életünk továbbra is olyan lesz, mint az a videó felvétel, amit a fiam készít kislányáról, amint fut az Eiffel torony felé. Mindketten körbe- körbefutunk, meggyőződve arról, hogy a másik még mindig ott van-e.

Bobkó Csaba (vendég) blogja - Szeressétek Orbán Emíliát

A Fidesz mesebeli kétharmados győzelméről és a hozzá kapcsolódó csodavárásról, meg a még rémisztőbb lehetőségről, hogy ők maguk is komolyan elhitték, hogy kétharmad birtokában csodákra lesznek képesek, nekem már egy idő óta Sándor Pál filmje, a “Szeressétek Odor Emíliát!” ugrik be.

A filmbeli főhős lány, mint vezéregyéniség, a film zárójelenetében a tőle iránymutatást váró társai tömegét magabiztos vagánysággal az intézet tornyába vezeti fel a csigalépcsőn. A “tömeg” lelkesen követi. A tömeget alkotó leányoknak nem kell saját fejüket törnie, hogy mit tegyenek, mert nekik Vezérük van. A csigalépcsőn felfelé haladva Odor Emília megjátszott magabiztosságának máza alatt kétségbeesetten mondogatja magában: “Na most kéne gyorsan valamit kitalálni…” Mert persze fogalma sincs, hová vezeti a “népét” és minek. De a hangulat, az események így hozták, meg persze akart is vezér lenni. A helyzet megoldása: a csúcsra érve Odor Emília a mélybe veti magát a nyitott toronyablakból.

Nem vallhatta be az általa fellelkesített hívek tömegének, hogy semmi ötlete nincs, az ablak meg nyitva volt, frappáns megoldásnak csak ez maradt. Félek, nehogy Csodatevő Orbán Emília az egész országot vezesse ki a nyitott toronyablakon…

Tibor bá méltatása: Csabának ragyogó humorérzéke van, és kitűnőek a meglátásai. Ez a néhány mondatból álló politikai kroki egy remekmű, azon kívül, hogy mély filozófiai gondolatok húzódnak meg a háttérben. Aki nem tudná, annak elárulom, hogy a hozzászólásoknál ő Arma Gedeon. Független gondolkodó, befolyásolni szinte lehetetlen.

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Tibor bá blogja (227) Egyes hozzászólások értékelése

Ezen a honlapon több mint 600 cikk van, és van olyan cikk, amihez jóval több, mint 100 hozzászólás tartozik. Komoly mennyiségű olvasnivaló! Napjainkban átlagosan 400 különböző látogató van, átlagosan 1200 találattal. A 400 látogató közül 100 úgy téved ide, 50 ténylegesen engem keres, 250 pedig vissza-visszatérő. Ez utóbbiakból el-elkopik néhány, de az előző 150-ből állandó látogató lesz kb. ugyanannyi. A hétvégeken ez a szám a kétharmadára csökken, ami azt jelenti, hogy a munkahelyi szigor még 20 év kapitalizmus után se túl szoros. Érdekes módon a hozzászólók aránya igen alacsony. Nagyon sok a passzív olvasó, akiknek egy része simán nem mer fejest ugrani a jelentkezésbe, mert a pörgés nem mindennapi és a színvonal, azaz a hozzászólók ismeretanyaga viszonylag magas. Mivel én vagyok a legkitartóbb hozzászóló, többnyire a válaszaimmal, természetszerűen kialakult egy bizonyos életszemlélet, racionalitás, tényszerűség, aki ebből ki akar lógni, arra odakoppintok, de nem csak én, mások is. Néha ez nem intézhető el két-három mondattal, ezért egy-egy  válaszom - amit szeretek megfűszerezni analógiákkal - hosszúra sikerül, és teli lesz elütéssel . Ezért úgy gondoltam, hogy itt az ideje néhány irányzatot a helyére rakni egy különálló cikkben. Erre kerül most sor úgy, hogy idézetekkel kezdek.

16: „Létezett egy rendszer, ami hosszú távon fenntartható volt, a növekedésére senki nem mondta, hogy káros.” Ezt a kifakadást Hetesi Zsolt vágta a fejemhez. Csak nem tudom, hogy miért? És főleg, mit akart vele bizonyítani? Van az udvaron egy klozet, oda járunk szarni. Az évek folyamán születnek a gyerekek és egyre többen járunk ki a klozetre. A gödör hosszú távon nyeli a szart és senki nem mondta, hogy a család szaporulata káros. Valóban nem gondoltunk rá, de ha  valaki felvetette volna a témát, beláttuk volna, hogy a gödör egyszer megtelik. Különben 1970-ben a Romai Klub közzé tette, hogy a „gödör hamarosan megtelik”. Nem igaz tehát, hogy „a növekedésre senki nem mondta, hogy káros” - mert mondták. Az egy másik dolog, hogy a kutya se figyelt rá, sőt - jó emberi tulajdonság szerint - voltak akik kiröhögték.

26. „Ha olvastátok, láttátok “Az út” című filmet,akkor azt is lehet tudni, hogy egy katasztrofálisnak ítélt világban sokan önként vállalnák a halált, sőt ahogy a filmben az életben maradottak mondják a halál egy luxus lenne.” - Gyakori eset, hogy egy valahol látott film, vagy olvasott könyv meséjét elfogadtok valóságnak. Ez lenne a kisebbik baj, ennél nagyobb, elvárjátok, hogy elfogadjuk bizonyítéknak. Ez nyilvánvalóan abszurd. Egy kellő fantáziával megáldott író miért írná le a valóságot?

30. „Az univerzum végtelen, vagyis végtelen lehetőség van előttünk. Ha ezt felismerjük, akkor ez az út lehet a megoldás.” Hol itt a logikai kapcsolat? „Az univerzum végtelen.” Ez az állítás valószínűleg megállja a helyét. Nincs bizonyítva, nem is lehet bizonyítani, de ez a legelfogadhatóbb , mert ha nem végtelen (időben és térben) akkor meg kell indokolni a kezdetet, ami nyilván semmiből keletkezhetett és ez abszurd. De miért következik ebből, hogy végtelen lehetőségünk lenne? Vagy bármi más végtelen lenne? A kettőnek semmi köze egymáshoz.

33. „a teremtő erőre gondolok, amikor mi magunk teremtjük a világunkat. Most az anyaghoz vagyunk ragadva és az ego rabságában vergődünk, de amint felismerjük ezt a tényt, máris megnyílhat a lehetőség kilépni e mókuskerékből, ezáltal leomlanak a korlátok és a lehetőségek végtelen tengerében eszmélünk fel.”  Ilyen értelmetlen szóözönt az ember Németh Sándortól, a Hit Gyülekezetében hallhat. Mi nem teremtünk semmit, mert teremteni azt jelenti, hogy semmiből létrehozni valamit. Mi gyártunk termékeket, elméleteket,  vallásokat, vagy amit akarsz, de nem teremtünk. Az anyaghoz lennénk ragadva? Való igaz, de van alternatíva? Van más is mint anyag? Nincs! Ami van, az anyag, ami nem anyag, az nincs, csak egyesek fantáziájában. Az ego rabságában vergődnénk? Mi magunk vagyunk az ego! Nem lehetek önmagam rabja, én vagyok önmagam. Milyen korlát omlik le? És hol? És ez a költői mondat „a lehetőségek végtelen tengerében eszmélünk fel.” Mi a fenét jelent. Én állandóan eszméletnél vagyok (kivéve, amikor alszom), nincs szükségem feleszmélésre. Végtelen lehetőség pedig nincs, sőt, sokszor nagyon kevés lehetőségünk van.

34. „Ha az ember eltűnése biztos, akkor biztos az egysejtűeké is. Ugyanis az ember is egysejtűekből stb. fejlődött ki,” Ez egy logikai bukfenc. Ha az ember eltűnik, miért kell eltűnni az egysejtűeknek is? Mert abból fejlődtünk ki? Ez igaz, de egy fejlemény halálából nem következik, hogy el kell pusztulnia annak is, amiből kifejlődött. Esetünkben az evolúcióról van szó. Eltűnt a fejlemény, kezdődhet a játék elölről, lehet, hogy legközelebb jobban sikerül. A vérbajt gyógyító Salvarsant 605 sikertelen kísérlet előzte meg. Ehrlich és Hata mind a 606-szor ugyanabból (atoxyl)indultak ki.

„De minek produkál az evolúció ilyen reménytelen dolgot?” Az evolúció nem valami vagy valaki, ami-aki produkál valamit. Az evolúció egy folyamat, tulajdonképpen „próbálkozások” sorozata. Ami életképtelen, az eltűnik, ami életképes az (egyenlőre) életben marad.

38. „Hatvan éven belül talán már termelni fogjuk a holdi nyersanyagot vagy a marsit a különböző bolygok adott körülményeihez kifejlesztett emberi klónokkal és gépekkel.” Így jár, aki megnézi az Avatart. Miért pont hatvan év? Mekkorát kell klónozni ahhoz, hogy a lény kibírja oxigén nélkül a -270 °C hőmérsékletet? És mi az a nyersanyag, ami mindezt megéri? Maradjunk abban, hogy a honlapom nem sci-fi magazin.

55: „Ha Te vagy Euler, akkor be tudod bizonyítani, hogy a hidakon nem lehet átmenni. Erre jön egy vicces kedvű gyerkőc, aki egy helyen átúszik a folyón, ezzel a rendszeren kívüli lépésével megoldja a feladatot.” A helyzet az, hogy nem a folyón való átkelést kellett megoldani, hanem  valamennyi hídon történő végigsétálást. „A rendszeren kívül” a „vicces kedvű gyerkőc” mindössze vizes lett, de a feladatot nem oldotta meg, meg se kísérelte. Egészen mást csinált. Tudomásul kellene venni, hogy „ez meg ez van.” De ez ütközik az emberi természettel. Ha valami kellemetlen, akkor nem fogadja el. Erre számtalan példa van. Valakivel közlik, hogy gyógyíthatatlan rákja van és még számíthat 6 hónapra. Először nem hiszi el. Aztán pedig keres a „rendszeren kívüli” megoldásokat (amiből sokan hatalmasat kaszálnak). Csodagyógyszer, csodadoktor, csodakórház, a pénz nem számít. Jó példa erre a különben igen felkészült, intelligens és széles látószögű Déri János, aki a rákjával kiutazott Mexikóba, egy csodakórház csodaterápiájára és természetesen hamarosan meghalt. Minden épeszű ember felfogja, hogy az egész emberiség hatalmas szarban van, de nem fogadja el. Ebben az esetben a rendszer az, amiben élünk plusz mi magunk. Hetesi Zsolt és csapatának a tevékenysége („Maximum Power Principle”, ami nem más mint „csiribi-csiribú-csiribá”) „rendszeren kívüli”. Aztán Horváth Csongor visszarángatja őket a rendszerbe az idézett mondatával, mert csak ez van: „Azonban biztos vagyok benne, ha akár csak néhány honfitársunkat felkérnénk, hagyjon fel a jövőbeli katasztrófák elkerülése érdekében 1 hétig az autózással vagy mondjon le a TV-ről, számítógépről, nyaralásról vagy mit tudom én, már a holnapi meccs idején azt mondaná: hagyjatok a picsába ezzel a hülyeséggel.” Ugyanis a rendszer szerves része maga az ember és viselkedése. És ha mégis lenne egy „rendszeren kívüli megoldás” az embert oda is be kellene helyezni és ezzel a „rendszeren kívüliség” megszűnne. Az ember (ahogy Csongor rámutatott) elméletileg mindenre hajlandó, csak hagyják őt úgy élni, ahogy eddig tette. Az ezoterika pótcselekvés! Az ezoterika papjai csalók, akik kihasználják az emberi természetet. Aki hisz benne, az nem meri, nem akarja elfogadni a valóságot. Mivel a valóság szörnyű, az ember fűhöz-fához kapkod, amiben valami reménysugarat vél felfedezni. Ez a rendszeren kívüliség. Jó példa erre a válasz a 80. emeleten kiütött tűzre. Szerintem a pontosan körülírt helyzetben 3 lehetőség között lehet választani. 1) öngyilkosság, 2) bevárni a véget, 3) próbálkozni a lehetetlennel. Mi erre a válasz? Mi van ha van egy negyedik lehetőség? Hülye kérdés. Ne kérdezz, állj elő a negyedik lehetőséggel, ami természetesen a megmenekülést jelentené. De ilyen nincs! Hinni persze lehet benne. Az emberek olyan sok mindenben hisznek, ami nincs: isten, lélek, sőt - lélekvándorlás, túlvilág, telepátia, jövőbelátás, az ESP millió változata. Van, aki leírta, hogy túl sok véletlen egybeesése (nem lehet véletlen. - csak nem fejezte be). Mi az a túl sok  véletlen? Ki ne ismerné? Amikor kihúzták a 2.160.000.000 forintot, az országban majdnem mindenki vett előtte lottó szelvényt és sokan álmodtak a több, mint két milliárdról. Az is álmodott, aki ténylegesen megnyerte. Ez a telepátia! És az a százezer ember, aki csak álmodta, de másnap nem nyert? Az mi? Ez az igazi „túl sok véletlen” pont annak van telepatikus készsége, aki aztán megnyeri a két milliárdot.

„Te olyan kemény fejű tudós vagy, hogy nem vagy hajlandó elfogadni egyetlen ilyen rendszeren kívüli megoldást sem.” Nem tudom mennyire kemény a fejem, de mindent elfogadok, ami bizonyított, és semmi olyat nem fogadok el, ami nincs bizonyítva. Itt vannak például a Lourdes-szel kapcsolatos csodák. Körülbelül 12 millió beteg ember látogatta meg Szűz Máriát meggyógyítás végett. Másfélszáz év alatt 68 ember gyógyult meg orvosilag nem megmagyarázható módon. Tehát kábé két évente egy. Ugyanakkor a gyógyászat ennél sokkal több esetről tud, amikor például egy előrehaladott rákos állapotból a beteg egyszerűen kigyógyult mindenfajta kezelés nélkül. Magam részéről elfogadnám Lourdes csodatételét, ha valakinek kinőtt volna a levágott lába, vagy valami hasonló.

„Több ismerősöm is beszámol róla, hogy érzi ennek a minket körülvevő erőtérnek a gyorsuló rezgését.” Remek. Én akkor most  beszámolok arról, hogy ennek a minket körülvevő erőtérnek (különben elektromágneses erőterek valóban léteznek) én is érzem a rezgését, de én úgy érzem, hogy lassul. Akkor most melyikünk érzi jól? Nemzetközi felmérések szerint az emberek állításainak 30 százaléka sima hazugság, illetve nem felel meg a valóságnak. Néhány labilis lelkiállapotú ember beszámolójának az értéke nulla. Az emberi hallucináció nagyon gyakori jelenség. - Az anyósom él-hal egy természetgyógyászért. Elvitte hozzá a sógornőmet is. A sógornőm, alig lépett be az ajtón, a természetgyógyász transzba esett és rákiáltott: „ne jöjjön közelebb, magának volt egy méhen kívüli terhessége és hónapok óta fejgörcsei vannak.” - Ez után az anyósom diadalmasan rám néz, „mond meg, honnan tudhatta, ha nincs neki hatodik érzékszerve?” - Mondjuk onnan, hogy mondta neki: „jövő héten elhozom a menyemet, a méhen kívüli terhessége óta állandóan fáj a feje.”   

„Én magam nem érzem, de igyekszem.” Ez egy kedves kis árulkodó mondat. Szóval nem érzed az erőtér rezgésének a gyorsulását, de igyekszel? Ez így szokott lenni. Addig-addig igyekszik valaki, amíg sikerül bebeszélni magának, hogy már érzi, és ettől kezdve fűnek fának ő lesz az az ismerőse, aki beszámol róla. Aminek hatására egyre többen fognak igyekezni, hogy érezzék az erőteret, aurát, erővonalakat,  meg az istennyilát. Nekem meg kemény a fejem!  

57: „A rezgésszám növekedést én is érzékelem, (pólusváltás?, dimenzióváltás? világvége?)” Itt van ni! Máris akad valaki, aki szintén érzi a rezgésszám növekedést, és mindjárt fel is sorol három lehetséges okot. OKÉ, „lehetséges” bár nem túl valószínű. De mi az a dimenzióváltás? Gondolom ez egy sci-fi kifejezés. Sok mindent le lehet váltani: barátnőt, főkapitányt, őrségben álló katonát, stb. De dimenziót? Hosszúságból magasság lesz? Szélességből hosszúság? Hogyan? Kutyából lesz szalonna, vagy szalonnából kutya? Egyen meg a fene, ha értem. - A legszebbet utoljára hagytam!

„A dohányzás nincs egyenes arányban a rövidebb élettel. Ez a szenvedély nem feltétlen vált ki érszűkületet, rákos megbetegedést. Nagyjából annyira káros mint a gépkocsivezetői engedély megszerzése. Szerintem az utakon többen halnak meg évente, mint dohányosként rákba.” Ez az önámítás teteje, csúcsteljesítménye. A mondat szerzője mindent tud, amit a dohányzásról tudni lehet. Pontosan tájékozott, de egyetlen betűt se hisz el belőle, legalább is nem tudatában. De azzal nem elégszik meg, hogy becsapja önmagát, ami végül is lehetne magánügy. Nem, ő kiáll a placcra és kihív mindenkit maga ellen. Nyilvánvaló hülyeségeket állít, amivel természetesen elsősorban önmagát nyugtatja. Főleg azért, mert senki nem veszi a fáradtságot, hogy figyelmeztesse gigantikus „tévedésére”. És a módszer nem is olyan elvetendő. Nézzük hogyan szól az egyetlen egy válasz: „szerintem is lehetsz te még 100 éves, még akkor is ha napi 100 cigit szívsz el.” Valóban nem lehetetlen. Nekem is van rá egy aprócska esélyem, hogy köztársasági elnök legyek, de ha megemlíteném, egészen biztos harsány röhögés lenne rá a válasz.     

Vissza a múltba (25) balatoni nyaralás

Ifjú koromban, azaz a Rákosi-évek alatt a balatoni nyaralás fogalom volt. Abban az időben két elérhetetlen vágyat tartottam számon. Szerettem volna egyszer virslivel jóllakni, és szerettem volna egy Balaton körüli kerékpártúrán részt venni. Mind a kettő elérhetetlennek tűnt. Virsli ügyben Kisanyinak annyit nyavalyogtam (ezt a kifejezést ő használta rám), míg meg nem ígérte, hogy a következő születés­napomon jóllakhatok virslivel. Na, ez nem jött be.

A másik vágyam már keményebb dió lett volna, de az se teljesült. Igaz felnőtté válásomban ezek nem akadályoztak, de azért emlékezetes vágyak maradtak. Egyszer azonban ez utóbbi vágyam beteljesedéséhez, némi módosított formában, de elég közel kerültem. Ez lesz most történetem tárgya.

A harmadik középiskolás évem évzárója után néhány nappal az iskola kapott a SzOT-tól[1] négy darab, két hétre szóló beutalót valamelyik balatoni üdülőbe. Abba az iskolába járt vagy 300 diák, nem volt könnyű dolga a tanári karnak eldönteni ki kapja a négy beutalót. A szerencse rám mosolygott, és talán tanulmányi eredményem se lehetett közömbös (most próbáltam szerény lenni), amikor az egyik választás rám esett. Ne is mondjam majd kiugrottam a bőrömből. Az üdülésnek azonban volt két feltétele. Egyik egy orvosi vizsgálat, aminek menten alávetettem magam (és mit ad isten egészségesnek találtattam) és az odautazás. Ez utóbbi úgy nézett ki, hogy meg kellett venni a teljes árú menetjegyet lefelé, amit ott lepecsételtek és jogosított az ingyenes visszaútra. A jegy ára 51 forint volt. Vagyis, praktikus oldalról nézve, 51 forintért kaptam két hétre teljes ellátást.

Megtáltosodva rohantam haza és már a kapuból kiabálva közöltem a szenzációs hírt. Kisanyi természetesen nálam jóval gyakorlatiasabb volt, mert első kérdése nem arra irányult, hogy mikor indulunk, hanem mennyibe kerül a vonatjegy? Nem akarom húzni feleslegesen a történetet. Apám, anyám kerek perec kijelentették, hogy nincs 51 forintjuk. Kell-e mondanom, hogy totálisan le lettem forrázva, mert abban az időben még az is elképzelhető volt, hogy tényleg nincs otthon 51 forint, bár ez nem túl valószínű.

Nem tudom mostanában mi a helyzet, mert olvasok még nyereségvágyból elkövetett anyagyilkosságról is, de akkoriban a gyerekek sokkal megértőbbek voltak a szülőkkel szemben. Ha nincs 51 forintja a családnak, akkor nincs, és kész. Az ugyan felmerült bennem, hogy 14 nap alatt egészen biztos jóval többet zabálok fel (nevelőanyám kifejezése) mint 51 forint, mert el nem tudtam képzelni olyan étrendet, ami napi 3,50-ből kijött volna. De ha ez van, akkor ez van. Az indulásig még volt öt vagy hat nap, majd elmegy helyettem más.

Másnap beugrottam Soma nevű osztálytársamhoz, akit rendszeresen korrepetáltam matematikából. Apja a háború előtt bankár volt Temesváron, ahonnan ez oroszok előtt haladva feljöttek Budapestre. A fiú papája előttünk nem tisztázott körülmények között halt meg, így az egykét egyedül édesanyja nevelte. Ketten laktak egy háromszobás Lipót városi lakásban egy félig rokon albérlővel együtt, akinek az egyetlen funkciója az idegen emberek betelepítésének elhárítása volt. Teca néni és fia Soma eléggé nagylábon éltek, aminek alapja nem a mama fizetése volt (a sarki közértben volt havi 600 forintért pénztáros), hanem a bizományi áruház rendszeres látogatása. Egy-egy ilyen látogatás után a falról, a vitrinből, vagy éppen a padlóról valami mindig hiányzott.   

A lényeg az, hogy Teca néninek (aki különben a szülői munkaközösség tagja volt)[2] elmondtam a szomorú hír az „indokkal” együtt. Ne búsulj Fifikém, válaszolta Teca néni, adok én neked 51 forintot. Nehogy ez miatt ne tudjál elmenni.

Amilyen hülye vagyok újfent megtáltosodva rohantam haza, és mit csináltam? Hát persze, már a kapuból kiabálva közöltem a szenzációs hírt. Képzeljétek Teca néni kifizeti helyettem a vonatjegyet. Kisanyi természetesen nálam jóval gyakorlatiasabb volt, mert első kérdése nem arra irányult, hogy ez kölcsön-e vagy ajándék (lásd matek korrepetálás), hanem lehordott a sárga földig. Kiderült, hogy egy szemét, semmire kelő gyerek vagyok, akinek van pofája szégyent hozni a szüleire, csakhogy elmehessen flangálni a Balatonra.

El nem tudtam képzelni miért nem esett egy árva szó se arról, hogy végtére is 300 tanuló közül négy kapta ezt a jutalmat és talán az is jelent valamit. Nálunk nem jelentett. Amikor én születtem a gyerekkultusz ismeretlen fogalom, a népszaporulat egy felesleges nyűg, a gyerek pedig fogyóanyagnak számított.  

Jóval később megtudtam, hogy nevelőanyám telefonon felhívta a Teca nénit és közölte vele, hogy nem pénzről van szó, nem érdemlem meg, hogy elengedjenek. A ki nem érdemlés konkrét oka nem nyert említést.

[2] Ez egy társadalmi szervezet volt a tanári kar mellett. Különböző tanár kisegítő feladataik voltak. Például kirándulás alkalmából segítettek fenntartani a rendet. Tagság önkéntes alapon volt elérhető, de csak azok a szülők vállalkoztak rá, akiknek a gyermekei rendszerint bukásra álltak és ezt, mint iskolai bentfentes, meg tudták akadályozni.

Tibor bá blogja (226) Akarsz-e 100 éves lenni?

Nem hülyéskedem, akarsz-e 100 éves lenni? Ilyenkor szokták azt válaszolni, hogy 80, 70, 60, stb. után már kínlódás az élet, ki a fene akar annyi ideig élni? Szóval, ha hiszed, ha nem, leginkább a 99 éves ember akar 100 éves lenni. Könnyű 30 környékén nagyképűsködni, majd ha 69 leszel, akkor mond, hogy nem érdemes 70   évesnek lenni. Szóval meggyőztelek? — tehát akarsz! A helyzet az, hogy most már legalább tudják hogyan élhet valaki 100 évet. Legalább is a BBC szerint (The BBC has more).

Jelenleg az a helyzet, hogy az iparilag fejlett országokban (szóval, ahol fehér ember él, csak ez így sértő) minden hatezredik ember éri meg a 100. születésnapját. Több, mint gondoltad volna? De ez semmi ezeknek 90 százaléka még 93 évesen is teljesen fitt, egyáltalán nem nyomorék. Na de térjünk a lényegre.

Egy nagyrakás amerikai tudós (persze jó öregek ) nekiesett a témának és most úgy gondolják, hogy megoldották a talányt. Ehhez azonban rengeteg kutatómunka kellett. Az eredmény? A hosszú élet titka az életstílusban, szokásokban és a genetikában van elrejtve. Illetve csak volt elrejtve, mert most feltárták. 1) vegetáriánus étrend, 2) egy életen át tartó kellő fizikai igénybevétel, 3) alkoholmentes életforma, 4) dohányzásmentesség, 5) stressz mentes életvitel, 6) kielégítő családi élet, 7) genetikai adottság. Mit ad isten, ez az utolsó a legfontosabb. Az első hat betartásával legfeljebb 88-ig lehet élni genetikai segítség nélkül. Az extra 12-15 évhez a genetikai alkalmasságra is szükség  van.

Csalódott vagy? Mert én igen. Azt hittem, van valami  csodás formula, mert amit kiderítettek az többé-kevésbé sejthető volt. Ha jól emlékszem Karinthy Frigyes volt az első, aki leírta: „ki a fene akar úgy sokáig élni, hogy nem ihat, nem dohányozhat és nem is nőzhet?” A fenén kívül talán azért akad.

Tibor bá blogja (225) Hím prostitúció - (igéret betartva!)

Ha ifjúkori emlékeim nem csalnak, akkor G.B. Shaw-hoz (már megint) fűződik a következő mondás: egy nő részére a házasság ára a szex, egy férfi részére a szex ára a házasság. Tekintve, hogy Shaw éppen 60 éve halt meg (bár színdarabjai örökéletűek), elképzelhető, hogy közben a világ megváltozott. Minden esetre az viszont egészen biztos tény maradt, hogy a két nem fizikális és mentális biológiája meglehetősen különböző. Ebből a tényből például az következik, hogy egy nő szexuális kapacitása gyakorlatilag végtelen, míg egy férfié nagyon is véges. {Hadd szúrjam közbe, hogy minden férfi titkos vágya a két nővel egyszerre, ami egy hipotetikus fantázia, míg a két férfi és egy nő, elméletileg az élő realitás, csak nem egy konkrét női igény.} Ez önmagában még nem lenne áthághatatlan akadály a hím prostitúció megvalósításához, de az már igen, hogy az indiszponált nővel közösülni nem lehetetlen, míg fordítva ez nem jelenthető ki. Ennek ellenére hím prostituált, igenis létezik. Akkor hogyan lehetséges? Nos, 20 éves kor környékén a merevedés egy spontán adottság, amit bármi kiválthat, akár egy megvetett ágy látványa is. Kicsit később pedig, vannak művi beavatkozások, például a pénisz beinjekciózása, ami 2-3 órás merevedést is produkál. Felteszem, ez tényleg minden igényt kielégít.

Ugyancsak az említett biológiai különbségből adódóan, van némi eltérés a technikalitásban is. Ejakuláció után a férfi vendég (aki előre fizetett) begombolja a sliccét, és minden teketória nélkül távozik. A szolgáltatást igénybevevő nő viszont vágyik némi intimitásra, mind az aktus előtt, mind pedig utána. Olyan tehát nem létezik, hogy az útszélén ácsorgó férfi leint egy női gépjárművezetőt, aki félreáll, és a hátsó ülésen (Marcsi kutatásai szerint 11 perc alatt) lebonyolítják a lebonyolítandót.

Igen, vannak magányos, vagy elhanyagolt, jómódú, középkorú nők, akik ilyen szolgáltatásokat igénybe vesznek, és vannak, akik ezeket az igényeket ki is elégítik. Legismertebbek a szex-turizmusok. Szegényebb országok, például Laosz. Thaiföld, Karib szigetek, Dél Amerika, Kelet Európa (bizony-bizony) kitűnően megfelelnek a célnak. Ilyen esetben a hímringyót (ami kb. a „kurva” megfelelője) néhány napra (tehát nem percekre) kibérli egy nő, akit nem csak kielégít szexuálisan, de egyben ellátja a szórakoztató partner szerepét is. Lakhelyétől távol, a hím prostituált szolgáltatásait igénybevevőnek nem kell attól tartania, hogy összefut egy ismerőssel. És az miatt se kell szégyenkeznie, hogy 20-30 évvel láthatóan fiatalabb a pasija. Ez az elrendezés néha olyan jól sikerül, hogy odahaza is be lehet vezetni huzamosabb időre. Ezek a kitartott pasik.

Az elmúlt néhány évtizedben történtek kísérletek különböző amerikai és angol nagyvárosokban, olyan bordélyházak létrehozására, ahol a bentlakók férfiak, míg a látogatók nők, de a legalitáson túl (amit röhögve ki lehet játszani), gyakorlati akadályok nem tették a vállalkozást rentábilisé. Még nem igazán érett meg rá a társadalom, vagy talán sose fog. A kurva és a hímringyó között túl nagy a különbség, mindenféle vonatkozásban. Egy kurvát nem kell „nőnek” tekinteni, nem kell tapintatosnak lenni vele. Szóval, élő tárgynak számít, és ez a legnagyobb előnye. Egy gigoló viszont önérzetes férfi, aki elvárja a „megbecsülését”, mert ő „nyújt” valamit, ezzel szemben, a kurva csak „eltűr” valamit. A kettő nem ugyanaz. Ez azt is jelenti, hogy egy kurva a szerepét kirázza a kisujjából, egy hímringyónak teljesíteni kell. Egy kurvának csak a testét kell kikölcsönözni, egy hímringyónak nyújtani kell (megjátszott) érzelmeket is, nem sokat, de valamit. Ez kifejezett női igény. Ebből aztán az is következik, hogy kurvába ritkán lesz „szerelmes” a kuncsaftja, legfeljebb ragaszkodik a személyéhez. A hím prostituált nem ilyen szerencsés, számíthat időnként némi féltékenykedésre is. Ezekkel azonban még koránt se ért végett a szembehelyezés. A fiatal férfiak elég jelentős részét vezeti be a szexuális örömökbe egy prostituált, de legalább is egy tapasztalt, idősebb nő. Ezzel szemben nincs olyan szűzlány, aki fizetne a szüzességének az elvesztéséért. Férfitársaságban, a kurvákhoz járás lehet téma, sőt hencegés tárgya is. Míg a nők körében, ezen szolgáltatás igénybevétele szigorúan tabu. Az olcsón megkapható 50-60 éves kurva nem ritka, míg egy 50-es férfinek - kereslet hiányában - eszébe se jutna, áruba bocsátani magát. Míg egy kurva általában tartozik valakihez, akinek strici a neve, és egyszerre akár több kurvának is lehet a „gondnoka”, addig egy gigoló magányos farkas, és bár lehet saját nője (élettársa), az természetesen nem a  „gondnoka”.   

Mindent összevetve, a két különböző nem szexuális igényének a kiszolgálása, olyan mértékben tér el egymástól, hogy relevenciára gondolni se érdemes.      

Mélytengeri olajkutatás

Múlt kedden az olajipar győzött. Annak ellenére, hogy a hivatalosan (nem a ténylegesen) naponta 10 millió olaj ömlik a Mexikói öbölben, a mélytengeri olajfúrás folytatódhat. Az amerikai elnök beleegyezett a kutatási moratórium feloldásába. Az olajipar folytatja a fúrásokat olyan technológia alkalmazásával, amivel nem tud megfelelően bánni.

Ha szabad így fogalmaznom, az Emberiség úgy döntött, hogy vesszen a természet, de ők továbbra is kényelmesen akarnak élni. A hivatalos amerikai vélemény szerint „A világnak szükség van az olajra és az energiára.” De legyünk igazságtalanok, Norvégia csatlakozott Amerikához, mert a rákövetkező napon engedélyezték az Északi tenger 94 szektorában az olajkutatást. Petrobras, a gigantikus brazil olajcég 2600 méter tengermélységben kezdett fúrni, ami 1 kilométerrel mélyebb, mint a jelenlegi katasztrófa színhelye. Az ok egyszerű, olaj már csak ilyen mélységben található. 2002-ben a világ olajkitermelésének mindössze 2 százaléka származott a tenger alól. Két év múlva ez a szám 10 % lesz. Pedig a technikai kihívás elképesztő. Hozzáértők szerint a Holdra szállás ehhez képest gyerekjáték. A mélység növekedésével a kockázat exponenciálisan nő. Néhányezer méter mélyen a nyomás egyszerűen összezúz minden berendezést. A Deepwater Horizon fúrótoronynál a visszacsapó szelep hidraulikája mondott csütörtököt, de a szakemberek szerint ilyen  mélységben ez nem ritka jelenség. Ráadásul a víz hőmérséklete alig 2 °C. Az nyersolaj mellett mindig van metán, a metán pedig ilyen nyomás mellett és ezen a hőmérsékleten hidrát formát ölt, ami kristályos, szilárd halmazállapotban eltömi a csövet.  

Fúrás közben nem csak ezekkel kell számolni, de keresztül kell fúrni szikla rétegeken is. Ez a fúrás azonban vakon történik vídia és gyémánt betétes fúrófejekkel. Közvetlenül a tengerfenéken 2-3 km vastag só réteg van, az alatt pedig szikla. Hétezer méter mélyen található az olaj, porózus kőzetben. Amikor átfúrják az utolsó akadályt, akkor jön a munka legnehezebbje. Nem lehet tudni, hogy az olajra milyen nyomás mellett bukkannak. Ugyanis, a kirobbanás megakadályozása végett a fúrófej felett, betáplált „iszapnak” nevezett massza súlyának kell biztosítani az ellennyomást. Amennyiben ez nem megfelelő, az eredmény egy kirobbanás. Azonban ez nem az egyetlen veszélyforrás. A tengerfenék viszonylag új formáció, ezért lehetnek benne gigantikus méretű gázbuborékok. Ha ilyenbe belefúrnak, akkor ez kitörhet, amit „gázrúgásnak” neveznek. Tény az, hogy a mexikói öbölben négy fúrás közül egyet abba kell hagyni a fenti nehézségek miatt. Ezekkel a fúrásokkal olyan rizikókat vállalnak fel, amikkel teljes mértékben nincsenek tisztában.

A jelenlegi olajkatasztrófa egyetlen hozadéka, az olajipar alaposabb felkészülése egy esetleges balesetre. Ezután, dupla visszacsapó szelep alkalmazását tervezik az eddigi egy helyett, és módosítani fogják olybá, hogy akusztikus jellel távolból is irányítható legyen. A kérdés természetesen az, hogy ezzel meg lehet-e akadályozni egy újabb katasztrófát, már csak azért is, mert egyre mélyebb tengerfenekeken tervezik a fúrást.

2007-ben a Petrobras mérnökei Rio de Janeiro környékén felfedezték a Tupi olajmezőt, egy becsült 5-8 milliárd hordónyi olajjal. Az olaj „mindössze” 7000 méter mélyen van. Ebből 2000 víz, 2000 só és 3000 egyéb üledék. A brazil Energia Kutatási Intézet kutatója, Caio Carvalhal szerint ennek az olajnak a felszínre hozása a világ legnagyobb technikai kihívása. Ennek ellenére belekezdenek a munkálatokba, miközben a Mexikói öbölben az olaj megállíthatatlanul ömlik tovább. És ez még nem minden. A BP-től független szakértők attól tartanak, hogy a felrobbant kút csővezetéke megrongálódhatott. Ebben az esetben az olaj és a gáz kitörhet a tengerfenéken keresztül, aminek bekövetkezéséről már vannak jelentések. Ebben az esetben a beharangozott mentesítő fúrás (augusztusra van beígérve a művelet befejezése) teljesen felesleges, mert ami olaj abban a mezőben van, az mind fel fog törni a mélyből. A BP tevékenységének célja, a kiömlő olajból megmenteni, ami menthető, és elhitetni a társadalommal, hogy ők mindent megtesznek a vész elhárítása érdekében. A tragédiában van azért némi komikum is, ugyanis kilóg a ló lába. A BP bejelentette, hogy kikéri Peter Lutz nemzetközi szaktekintély tanácsát is. A tanács kikérésére bizonyára sok héttel a kút felrobbanása után se kerülhetett még sor, ugyanis Lutz professzor 5 éve rákban meghalt.  

Rosszhír a Mexikói öbölből

Július 4-én Arma Gedeon (Bobkó Csaba) belinkelt egy újabb fejleményt az olajkatasztrófáról, amit Marcsi (Ortner Mária) rekord idő alatt lefordított magyarra. Mindkettőjüknek köszönjük a közreműködést.

Figyelmeztetés a Mexikói-öbölbe készülőknek: Az 1989-es Exxon Valdez katasztrófa csaknem valamennyi önkéntese mára már életét vesztette.

Biztos, hogy önkéntesnek akartok menni a Mexikói-öbölbe? Korábban már ezen az szájton is lehetett olvasni a Mexikó-öbölben dolgozó önkéntesek jelenlegi és még várható egészségügyi gondjairól, most azonban a CNN is leközölt egy jelentést, miszerint csaknem valamennyi önkéntes életét vesztette egy korábbi olajkatasztrófa következményeként: az 1989-ben Alaszka partjainál zátonyra futott Exxon Valdez olajszállítóról és a kb. 10.000 (TÍZ EZER) önkéntes munkásról van szó. Ezek az emberek ma már szinte mindannyian alulról szagolják az ibolyát.

A CNN-nek nyilatkozó szakértő szerint mindössze 51 évre tehető az Exxon Valdez katasztrófa utáni mentési munkákban dolgozók átlagos élettartama. Ha figyelembe vesszük, hogy a Mexikói-öbölben található olaj mennyisége többszöröse a 21 évvel ezelőtti alaszkai olajnak, akkor én jól meggondolnám, hogy elmegyek-e önkéntesnek vagy sem. Az élet nem biztos, hogy arról szól, hogy most, fiatalon megszedem magam zsozsóval, aztán 20 év múlva feldobom a talpam.

Ha megnézitek a CNN idevágó jelentését, ti is fel fogjátok tenni magatoknak a kérdést: ezek után ki olyan hülye, hogy elmegy és segít a tisztítási munkálatokban? Valójában egy toxikus (mérgező) levest főztek ki nekünk a Mexikói-öbölben, a levest megfűszerezték egy kis olajjal, metánnal, benzollal, kénhidrogénnel, ill. még valamennyi (elég sok), Corexit 9500 névre hallgató vegyianyag is került a szó szerinti fekete levesbe. Ezeknek az anyagoknak csupán a belégzése is beláthatatlan következményekkel járhat. Akár évtizedekbe telhet, mire érdemlegeset tudunk mondani a járulékos veszélyek mértékéről.

Az már most is egyértelmű, hogy a Mexikói-öbölben tisztítási munkálatokat végző munkások influenzához hasonló tünetekről számoltak be.

Egy hivatalos jelentés szerint Lousiana állam egészségügyi szerve 162 megbetegedett önkéntest tart számon.

Az egyik, Pensacola városából (Florida) származó hírforrás arról számol be, hogy “azok közül, akik az Escambia County partján végeztek tisztítási munkálatokat, mintegy 400-an fordultak orvoshoz légúti, fejfájásos, látással kapcsolatos és hányingerrel járó tünetekre panaszkodva.”

De nem csak a helyszínen dolgozó segítők vannak veszélyben. Pensacola városának lakosai is hasonló tünetekről nyilatkoztak: Több barátom és én is napok óta padlón vagyunk: hangulatilag és egészségileg is.  Állandóan hányingerünk van, fáj a fejünk és rossz a kedvünk. Mivel mindannyian Pensacola nyugati részén lakunk, szerintem nem nehéz kitalálni, hogya szél és az esőzések idáig szállították az olaj és a tisztításnál felhasznált vegyi anyagok egy részét - mondja Dee.

Mit lehet ezek után tenni? Ha az Exxon Valdez olajkatasztrófa összehasonlítási alapot képez a Mexikói-öbölhöz, akkor egyben biztosak lehetünk: a helyszínen dolgozók és a környéken lakó emberek nagy része ideje előtt fog meghalni. De akkor most ki fog lemenni az öbölbe? Valakinek a piszkos munkát is el kell végeznie. Olyan nincs, hogy az olaj csak úgy hipp-hopp magától el fog tűnni. Én már tudom is a választ: A BP nagyfőnöke, Mr. Tony Heyward és kollégái gyűrjék fel az ingujjukat és lássanak neki a saját mérgező mocskuk feltakarításának. Ezt a levest ők főzték ki, hát egyék is meg ők.

Az eredeti poszt:  http://www.businessinsider.com/warning-to-gulf-cleanup-workers-almost-every-crew-member-from-the-1989-exxon-valdez-disaster-is-now-dead-2010-6##ixzz0sk3Mm9mQ

Vissza a múltba (24) Korai gyermekkorom

Bár a penicillint Fleming 1928-ben találta fel, gyakorlati alkalmazására csak 1940-ben került sor, Magyarországon viszont csak közvetlenül a II. világháború után, azaz l945-ben. Ebből következik, hogy 2-3 éves koromtól kezdve szép sorjában megkaptam az összes gyerekbetegséget. Sőt, az egyoldalú táplálkozás miatt még angolkort is kaptam, ami a D-vitaminhiány ismert betegsége. Legyengült szervezetem, nem igényelt túlzott nemtörődömséget ahhoz, hogy felszedjem az első tüdő és mellhártyagyulladásomat is. Abban az időben, ez bizony halál közeli állapotnak számított, de megúsztam. Aztán csak néhány hónapot kellett várni, és némi anyai hanyagság árán sikerült másodszor is megkapnom a tüdő és mellhártyagyulladást. Szüleim tehát bevittek a Fehér-kereszt gyermekkórházban, ami a Tűzoltó utcában volt és más név alatt mind a mai napig működik. A kórházban, mint jól ismert régi ismerőst fogadtak, és megindult a harc az életemért, amiért különben az osztályvezető főorvos egy lyukas fillért se adott volna.

Én azonban, az istennek se akartam elpatkolni. A hátamból egy gumicső lógott ki, amin keresztül a felesleges genny távozott a mellkasomból. Mivel vérem a nullás vércsoporthoz tartozik, vagyis én bárkinek adhatok vért, de nekem csak nullás adhat, és mert akkoriban a vérellátás nem volt úgy megszervezve, mint napjainkban, apámtól vettek transzfúziót, de előtte alaposan kikérdezték, biztos-e abban, hogy ő az én biológiai apám. Gondolom ez azért lehetett fontos, mert a vércsoportokkal még nem voltak olyan tisztában, mint manapság, és a nem megfelelő vér adása egészen biztos a halálomat jelentette volna. A transzfúzió lényege, hogy odaültették az ágyam mellé és a vénájából vért pumpáltak át az én vénámba. Nagy esemény, és nagy áldozatvállalás lehetett, mert a tényt életem végéig hallgathattam az apámtól, saját butaságával megtoldottan. A kórház ugyanis egy nappal korábban szólt, hogy be kell jönnie, ő meg valakitől hallotta, hogy minél sűrűbb vért ad, annál jobb az eredmény. Ebből kifolyólag a véradás előtt egész nap nem ivott. Erre mondják, hogy a pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve. Visszaemlékezések szerint nagyon jó páciensnek számítottam, mert sírás nélkül, bármit hagytam magammal csinálni. Valószínűleg már négyévesen is felfogtam, hogy kiszolgáltatott vagyok, de amikor láttam, hogy az apámat is elkezdik böködni, és neki is egy cső lóg ki a karjából, némi csodálkozással a hangomban megszólaltam: „Apuskám, te is hagyod magadat szurkálni?” De az apai tekintély nem csorbult, mert apám megnyugtatott, hogy az én érdekemben történik minden.

Én mindenesetre rekordot állítottam fel, mert minden orvosi előrejelzés ellenére (akkoriban úgy mondták, hogy lemondtak rólam az orvosok) gyógyultan távoztam. Nem kellett viszont sokáig várni, máris TB fertőzést kaptam, amit akkoriban a betegség első fázisában „tüdőcsúcshurutnak” becéztek, vagyis az orvosi sumákolás nem új keletű jelenség. De akkor már végképp megmakacsoltam magam, és ezt is túléltem. TBC bacilusokkal fertőzött kavernámat egyszerűen elmeszesítettem, és ezzel minden akadály elhárult, hogy végül is ember legyen belőlem, csak hát mindezek után, egy beesett mellű, vézna, beteges kinézetű kisgyermek voltam, akinek hivatalosan nem sok esélyt adtak a felnőttkor megérésére.

Gyermekkorom természetesen nem csak betegségekből állt, történt más is bőségesen. Apu 1933-38 között a Gázműveknél dolgozott, így vált lehetővé, hogy a nyári hónapokra egyszerűen feladta a lakásbérleményt, és mind a hárman kiköltöztünk a Szúnyog-szigeten lévő gázgyári üdülő egyik 2×2 méteres kabinjába. Apu innen járt be dolgozni, mi pedig Mamival egész nap itt ütöttük el az időt.

Az üdülő természetesen a Duna partján volt, ami indokolttá tette volna, hogy legalább egyikünk tudjon úszni, de egyikünk se tudott. Így aztán fürdőzés helyett együtt néztük a csónakokat, és a Dunát szelő hajókat. Velünk szemben, a Duna másik partján maga a gázgyár volt és egy lakatanya, ahonnan az Alföldről behívott parasztfiúk jártak a vízre gyakorlatozni. A katonai vezetésre jellemző volt már akkor is és ott is, hogy ésszerű dolgokra nemigen figyeltek. Így esett, hogy egy hirtelen jött nyári zivatar okán több csónak is felborult, amikből néhány tucat úszni nem tudó újonc került a Duna hullámai közé. Mi pedig szörnyülködve néztük a zivatar elülte után miként szedik csáklyákkal össze a hullákat, akik néhány órával korábban még Horthy Miklós katonái voltak.   

Aztán, az egyik ősszel beköltöztünk az Elemér utcába, ugyanis - apám elbeszélése szerint - a gyerekorvos azt mondta, hogy vigyenek a Város-liget mellé, és engedjenek ki a szabadba, hadd futkossak. A javallat szerint, vagy megerősödöm, vagy hát… szóval beteljesedik isten akarata. Csakhogy, apámnak volt egy sajátos szokása, öncélú tetteire mindig talált valami családi indokot. Éppen ezért, a valós okot máshol kell keresni. Az Elemér utcai lakásban ugyanis, velünk együtt lakott anyai nagyanyám és élettársa is. Feltételezem, hogy az igazi ok a háztartási költségek csökkentése lehetett, amit az a tény is alátámaszt, hogy egy éven belül a kilakoltatást megelőzendő okból kifolyólag továbbálltunk.

A kilakoltatás előtt volt néhány családi viszály is, amihez még nekem is sikerült hozzájárulnom. Gondolom, anyám és nagyanyám között állandó téma lehetett a pénztelenség. Maminak volt egy malac perselye is, amit nagyobb szükség esetén nem tört össze, ahogy azt szokás, hanem egy szélesebb késpenge segítségével iparkodott néhány 20 és 50 fillérest kicsúsztatni belőle. Ez egy percekig tartó türelemjáték volt. A lényeg mégis az, hogy belém az 5 éves gyerekbe sikerült beültetni a pénzszerzés fontosságát. Aztán, mivel a lakásban szabadon mászkáltam fel és alá, nagyanyám szobájában valahol felfedeztem egy ötpengőst, amit gyorsan elemeltem, és nagy hirtelen eldugtam az előszoba sötét sarkának padlózatán. Alapos takarítás nélkül a kutya nem találta volna meg. Az volt a tervem, hogy adott alkalommal becsempészem Mami cserép malacába. Erre azonban sose került sor, mert hatalmas veszekedés pattant ki anya és lánya között. Nagyanyám az ötpengős ellopásával vádolta anyámat. Már jó ideje mehetett a cirkusz, amikor anyámnak eszébe jutott megkérdezni tőlem - Pusikám, nem láttad azt az ötpengőst? Nem szóltam egy szót se, csak kifutottam az előszobába és diadalittasan hoztam az érmét. Na hiszen, ez után jött csak az igazi cirkusz. A „lopás” ténye immáron kiderült, most már csak azt kellett anyámnak bizonyítani, hogy nem ő volt a tettes.  

Végül aztán nagyon összejöttek a dolgok. Nagyanyám élettársat váltott, és kiköltözött a Jász utca végén található családi házba, ami az új pasi tulajdonát képezte. Nekünk marad volna a kilakoltatás, helyette 39 tavaszán leutaztunk Félegyházára. A MÁV akkori szabályzata szerint 6 év alatt nem kellett jegyet venni, ezért aztán jól a lelkemre kötötték, ha a kalauz megkérdezné, mondjam, hogy öt éves vagyok.  Kalauz nem kérdezte meg, mi pedig lejutottunk anyám szülővárosába, annak is az északi szélére, ahol régi ismerősei laktak. Itt nyilván fillérekért kaptak albérletet, de még az is lehet, hogy ingyen megtűrtek minket.

Engem természetesen kiengedtek egész napra a Koch bacilusokkal[1] dúsított poros utcára, hadd szaladgáljak a helyi parasztgyerekekkel. A szomszéd házban egy leventeoktató lakott, akinek aprócska gyerekei kihozták a papa szertárában tárolt fapuskákat. Ezek a fapuskák pont úgy néztek ki és pont akkorák voltak, mint az igazi puskák, csak fából faragták ki őket. Ezekkel tanították meg a leventéket, vagyis a 13 évesnél idősebb fiúkat masírozni. Szóval, az elő katonásdi játékra. Ezekkel jókat lövöldöztünk a disznóólak, tyúkólak és a mezőgazdasági gépek között.    

A nyár közepén aztán visszahoztak Pestre, de annyira nem volt pénzünk, hogy a Városligeten átgyalogolva, slattyogtunk végig a Jász utcán, mert nagyanyám élettársának háza már majdnem Újpesten volt. A Városligeti szaladgálás úgy látszik alaposan megedzett, mert derekasan álltam a sarat. Négy-öt kilométertől nem ijedtem meg. A mai 6 évesek állóképességére nem térek ki, mert még személyeskedésnek veszitek.  Végül megérkeztünk a 153-as számhoz, ahol a szüleim egyszerűen a nagyanyám gondjaira bíztak havi 10 pengőért, ők maguk pedig „eltűntek”. 

Nagy gond nem volt, mert nagyanyámat jól ismertem, a pasija pedig, nagyon kedves volt. Amíg a nyár tartott, kint játszottam egész nap a Jász utca másik oldalán található hatalmas grundon (azóta már rég beépítettek), ami egészen az Elzett gyár épületéig terjedt. A környék srácaival jól összebarátkoztam, és adaptáltam magam a helyi „viszonyokhoz”. Akkoriban a 20-as autóbusz végállomása a mai Reiter Ferenc utca külső végén volt, ahol a várakozó buszok fékrendszerét kézi pumpával kellett feltölteni, vagyis egy 50 centis kart kellett ide-oda nyomkodni. A buszvezetőnek ez a munka nem volt nehéz, csak szörnyen unalmas, ezért velünk végeztették el. Jutalmul 2-3 megállót bevittek minket a buszok, ahonnan aztán gyalogolhattunk vissza. Igazi proli gyerekhez illő szórakozás. József Attilácskákból akadt elég.

Akadt más szórakozás is. A nagyobb fiúkkal lementünk egészen a Rákos patakig halászni. Néhány fillérért a trafikban árultak horgokat is, amikre cérnát lehetett kötni. Aztán két méterrel odébb a cérnára rákötöttünk egy parafa dugót és végül a cérna végére egy botot. Ez volt a peca. Bedobtuk a Rákos patakba, és nem fogtunk semmit. Nagyobb szerencsénk volt a szitakötőkkel. Akkoriban még a Lehel út Duna felé eső oldalán egy nagykiterjedésű akácerdő volt, ahol a közeli vizek miatt rengeteg volt a szitakötő (bezzeg hosszú évek óta nem láttam egyet sem), amiket nagyon könnyű megfogni, sokkal könnyebb, mint a lepkéket. A szitakötő potrohára cérnát lehet kötni, akár méter hosszút is, amit eleresztés után cipel magával. Amikor elfáradtunk, abbahagytuk a szitakötők utáni futkosást és villamossal hazamentünk, csak éppen pénzünk nem volt rá. A megoldást a villamos tökére való felülés kínálta. A villamos tökének a szerelvény utolsó ütközőjét hívták, és persze nem lett volna szabad felülni rá. A bliccelés nem volt teljesen rizikómentes, mert a kocsi hátsó ablaka kihajtható volt, és ha a kalauz megneszelte, hogy ülünk a villamos tökén, akkor kihajolt és a lyukasztójával jól fejbe vert minket, persze csak annyira, hogy fájjon, de ne essünk le a robogó kocsiról.    

Egy nap a fiúk között hatalmas riadalom támadt. Kiderült, hogy az Elzett gyár, grundra néző egyik ablaka alatt, igen nehéz papundekli dobozokból egy hatalmas halom volt lerakva. Mivel a grundon a nyár végére a különböző gyomokból derékmagasságú bozót nőtt, a dobozok már 3 méterről se voltak felfedezhetők. Mi felfedeztük. Amikor láttam, hogy a nagyobb fiúk 2-3 dobozt megragadva elrohantak, én is felkaptam kettőt és ügettem haza, ahogy bírtam. Otthon aztán kiderült, hogy ajtó- és fiókzárak vannak bennük, szépen sorba csomagolva. Eldugtam őket a fáskamrába, és amikor Mami legközelebb jött látogatóba, megmutattam neki. Anyám rettenetesen megörült a zsákmánynak, és életében először, na meg utoljára megdicsért, milyen ügyes fiú vagyok. Semmi kétség, proli fiúnak ügyes voltam, de nagyon rossz kiscserkész lett volna belőlem.  

Aztán szép lassan ránk köszöntött az ősz, engem pedig beírattak az első elemibe. Anyám ritkán jött ki látogatni, gondolom havonta egyszer, amikor hozta a 10 pengőt, de nem lehetett tudni, mikor jön, hiszen nem volt telefon. Ezért, amikor már jó régen nem láttam Mamit, délutánonként kimentem a Lehel útra, és a járdaszigeten vártam az egymás után érkező villamosokat. Aztán, 5-6 villamos utasait végignézve ráuntam a hiábavaló várakozásra, és a végén csalódottan hazamentem. Arra azonban jól emlékszem, hogy a villamossínek az úttest közepén helyezkedtek el, és a közlekedés fordítva volt, mint ma. A villamosok a baloldali sínen érkeztek, a jobboldalin pedig távolodtak.  

Nagyanyám petroforon főzött, aminek két égője jól látszott egy csillámablakon keresztül. Odakuporogtam, és meg nem unva bámultam a táncoló lángokat. A vacsora, majd minden másnap tarkedli volt, jó sok lekvárral, vagy csak nekem tűnt úgy. A nagymamák általában kényeztetik az unokákat. Vacsora után lefektettek, helyem a két felnőtt között volt egy hatalmas dunyha alatt.

Amint az iskolában megtanultam a szükséges  betűket, a táskám fogantyújába bevéstem a körmömmel „M A M I”, nehogy elfelejtsem. Aztán, amikor legközelebb kijött az édesanyám, volt honnan lelesni a négy betűt, és büszkén leírni egy újság szélére az én Mamimnak. Nem emlékszem, hogy nagyon meglepődött volna. Azt hiszem, ő volt az első nő az életemben, aki hozzászoktatott a kiérdemelt dicséret elmaradásához.

Akkoriban a tél novemberben kezdődött és február végéig tartott. Mikulás előtt már tapostuk a havat. Az iskola egy még ma is álló, remekbeszabott, terméskő díszítésű épületben volt a Reiter Ferenc utcában, ahová a grundon keresztül vezetett az út. Odafelé menet a közel térdig érő hóban alaposan átázott a cipőm, és így egész nap vizes volt a lábam. Hazafelé jövet aztán ez a vizes cipő hihetetlenül áthűlt. Amikor megérkeztem nagyanyám azonnal levette a cipőimet és olyasmit morgott, hogy Bözsi vehetne már egy tisztességes pár cipőt ennek a gyereknek. Engem pedig a vaskályha elé ültetett, hogy megszáradjon a lábam. Ez jó alkalomnak mutatkozott ahhoz, hogy egyik lábam nagyujját odanyomjam a jó forró rácshoz, elvégre nem éreztem semmi fájdalmat, az ujjaim gyakorlatilag meg voltak fagyva. Ennek a kalandnak évekig hordtam emlékét, mert az egyik nagyujjam vége olyan lapos volt, mintha levágtak volna belőle egy szeletet.

Csuda hideg tél volt az 1939/40-es. Emlékszem, nagyanyám és párja egyik nap arról beszéltek, hogy tőlünk nem messze, egy őrbódéban éjjel megfagyott egy férfi, aki oda húzódott be az éjszakára. A betonpadlós helyiségünkben egész nap égett a vaskályha, nagyanyám hordta be hozzá a szenet az udvaron lévő kamrából. A kimosott és kiakasztott lepedők az udvaron keményre fagytak, de nem volt szabad hozzányúlnom, mert nagyanyám szerint a fagyott ruha úgy el tud törni, mint az üveg.  

Az csak évekkel később derült ki, hogy apám Félegyházán egy Tarján Mariska nevű kofának lett a sofőrje, és a kofa megbízásából diót szállított Bécsbe, természetesen Budapesten keresztül. Ez volt az oka annak, hogy anyám időnként ki-kijött a Jász utcába. Ingyen jött fel Pestre. A jómódú Tarján Mariska viszont elvárta, hogy a biztos és jól jövedelmező sofőrállást betöltő, és kétségtelenül jóvágású apám, egyéb szolgáltatásokat is ellásson, amire minden bizonnyal kapható is lett volna, de megbízhatatlan és igen alacsony színtű szexuális potenciája a feladat ellátására alkalmatlanná tette. Tarján Mariska egyre inkább egyértelmű célzásokat tett, várt egy darabig, aztán új sofőr után nézett.

Tarján Mariska türelme úgy tűnik elég sokáig tartott, mert apáméknak valamennyi pénz csak összegyűlt, így esett, hogy a hidegek beköszöntével kaptam egy télikabátot, viszont Félegyházának befellegzett. Közben a háborús konjunktúra éreztetni kezdte a hatását. Novemberben apám munkát kapott a Gamma Műveknél, ahol Mikulás este a dolgozók gyermekei részére édességeket osztogattak. Nekem nagy élmény számban ment, amikor belépett a puttonyos Mikulás összeláncolt négy krampusz kíséretében. A karácsonyt még a nagyanyáméknál tartottuk, de utána átmentünk a Bezerédi utca 8-ba, ahol apám egy háromszobás, földszintes lakást bérelt. Nyilván nagy tervei lehettek, de arra jól emlékszem, hogy a vaságyban szalmával kitömött zsákon aludtak. Apu korán indulhatott munkában, mert akkor még nagyon sötét volt. Mami maga mellé vett az ágyba, ahol olyan kellemes volt besüllyedni Apu által maga mögött hagyott jó meleg gödörbe, ahol még aludhattam egy-két órácskát.

Abban az időben bizonyítványt évente háromszor adtak az elemistáknak, éspedig karácsonykor, húsvétkor és évvégén. Ez illet a katolikus Magyarországhoz, amit szerettek Mária országának nevezni, mert, hogy Szent Istvánnak nem volt örököse, ezért elkeseredésében az országot Szűz Máriának ajánlotta fel. Ami azt illeti, Szűz Mária ki is tett magáért vagy ezer éven át, úgy megvédett minket, hogy na, főleg a közelgő II. világháborútól. Bár, ha Trianonra gondolok, akkor az elsőnél se nagyon tétlenkedett. Mindenesetre, amelyik országnak Szűz Mária a védelmezője, az akár az ördöggel is szembeszáll, feltéve, hogy a csata a mennyekben, nem pedig a földön dúl.

Nem mintha hálámat kívántam volna Jézus anyjának kifejezni, de az első bizonyítványomban egyetlen egy ötös (azaz elégtelen) volt, amit hittanból kaptam. Nem tudtam a katekizmust.

Gondolom ezt a szót, hogy katekizmus még csak nem is hallottátok. Nos, a római katolikus egyház dogmái vannak kérdés-felelet formájában összegyűjtve, katekizmus elnevezés alatt. A megízlelés kedvéért, ez a „tankönyv” így kezdődik: „Mi végből vagyunk a Világon? A végből vagyunk a Világon, hogy Istent megismerjük, őt imádjuk, és neki szolgáljunk.” És én, a kis arcátlan, leendő istentagadó, ebből megbuktam.

Apu megnézte a bizonyítványomat és dühbe gurult, (bár később a hátam mögött barátainak röhögve mesélte), - hogy az istenben lehet hittanból megbukni? - tette fel nekem a kérdést. Én meg csak álltam, és nem szóltam egy szót se. Persze ma már tudnám a választ, jó ízlésem volt. Elképesztő aljasságnak tartom, ilyen öncélú dogmák 6 éves gyerekekbe való besulykolását.

Az új iskola nem külső Angyalföldön volt, ide már kispolgári gyerekek (is) jártak. Könyveim szépen be voltak kötve, a kor szellemének megfelelően sötétkék papírba, rajtuk piros keretes vignettával. Újabban, bekötött tankönyveket nem látok. Összetöpörödött az ország, nyomor van minden felé. Akkoriban a hatalmas jólétben úgy vigyáztunk a tankönyvekre, mint a szemünk fényére. Ugyanis, ha nem firkáltuk össze, akkor év végén a „Liceum”-nak nevezett papírkereskedésben, fél áron beszámították az újak vásárlásánál, és persze ezeket a használt tankönyveket is eladták a még szegényebb diákoknak. Gondolhatjátok, mi a véleményem a mai füzetekről és címkékről, amiken Miki egerektől kezdve dinoszauruszokig minden található. Na de, nem ez a lényeg. Anyám nyomtatott betűkkel ráírta a nevem, természetesen két-f és ipszilonnal. A tanító néni végignézett rajtam, konstatálta az elnyűtt pulóvert, rojtos rövidnadrágot, lecsúszott térdharisnyát, és úgy döntött két-f nekem egy kicsit sok. De ezt a történetet, kellően részletezve már megírtam.

Tibor bá blogja (224) A kapitalizmus bukása

Nem kell ahhoz kommunista aktivistának lenni, hogy a kicsit is gondolkodó, és a világban körülnéző ember ráébredjen, a XXI. század kapitalizmusa, a „globális szabadpiac kapitalizmusa” nem tartható fenn, össze kell omlania. Mint minden más társadalmi forma a kapitalizmus is saját sírját ásta szép lassan, de annál biztosabban, mígnem a legutolsó időkben egyre gyorsabban. A kapitalizmus (egyik) lényege a tőke koncentrációja, ami lényegét tekintve nem tartható fenn a végtelenségig. Ma már nem arról van szó, hogy a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti szakadék egyre tágul, hanem arról, hogy a legszegényebbeknek még a minimális életfeltételük se biztosított, a munkásosztály lesüllyedt a szegénységbe és a középosztály pedig, mint olyan, gyorsuló tempóban tűnik el. A társadalmi osztályok süllyedése természetesen az életszínvonaluk rohamos csökkenésében jelentkezett és mivel az ember már csak olyan, hogy az életszínvonal süllyedését nehezen viseli, hatalmas tömegek fordultak a hitelek felvételéhez, hogy a megszokott életvitelüket valahogy fenntartsák. Ez természetesen rohamos eladósodáshoz vezetett, ami tovább táplálta a tőke koncentrálódását. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor a fejlett és fejlettebb kapitalista országoknak nem csak az állampolgárai vannak reménytelenül eladósodva, de maguk az országok is. Ez az eladósodás olyan méreteket ölt, ami már felveti a visszafizethetetlenség gondolatát is. Az teljesen nyilvánvaló, hogy az egyre fokozódó eladósodás nem tartható fenn. Ebben a fenntarthatatlanságban maguk az oligarchákat kiszolgálók is egyetértenek (elméletileg), és tesznek erőtlen kísérletet a bankok megadóztatására, de - ahogy az várható volt - teljes sikertelenség mellett. A G-20-ak abban egyeznek meg, hogy nem egyeznek meg semmiben, mindenki azt csinál otthon, amit akar. A rablókapitalizmus globális, az elhárítás lokális, azaz semmilyen. {Viszont az érdekes fordulat, hogy egyszeriben mindenki helyesli az állami megszorító intézkedéseket. Nem engedik Görögországot bedölni, mert még többen követnék a példájukat. Húzzák csak a nadrágszíjat, addig is fizetik a kölcsönt és kamatait.} Van azonban valami, amit nemigen lehet érteni, és cikkemnek ez a lényege: 

A művelt európai ember tudatában az él, hogy Amerika a szabadság hazája, sőt a szabadság bajnoka, és még olyan elképzelések is voltak a nem túl távoli múltban, hogy az egész világra vigyázó, az emberi szabadságjogokra felügyelő szerep birtokosa. Aztán rémülten kezdtünk értesülni róla, hogy az egymást követő amerikai elnökök egyre nagyobb mértékben sértik meg saját állampolgáraiknak a szabadságjogait, és olyan hangok is kezdtek hallatszani, hogy Amerika fasizálódik. Gyakorlatilag a szemünk láttára alakul át rendőrállammá, ahol - példának okáért - a rendőrség által elkövetett atrocitások európai szemmel nézve egyenesen megdöbbentőek, még kelet európai szemmel is, ahol nem oly nagyon régen a rendőrségről sok mindent el lehetett mondani csak a ma büszkén hirdetett „szolgálunk és védünk” jelmondatot nem.  Az emberben akaratlanul is felmerül  a kérdés, a szabadságát annyira szerető, és a szabadságára annyira büszke amerikai nép ezt miért tűri, ezt a folyamatot miért nézi tétlenül, amikor a  mai világpolitikai erőviszonyokra való tekintettel teljesen egyértelmű, hogy a kapitalizmus mai formáját és az abból kinövő zsarnokságot kizárólag Amerikából és belülről lehet csak megdönteni. Mindenféle külső kísérlet egyenlő az öngyilkossággal.

Felteszem, az ok pszichológiai. Minden amerikai úgy tudja, abban a tudatban nő fel, és azt szívja magába az anyatejjel is, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája, amit egyébként számtalan példával alá is lehet támasztani. Nem egy milliomos, ha nem is cipőpucolással, de kishivatali beosztásban kezdte életét, vagy éppenséggel egy aprócska kis mérnök volt, egy a sok millióból. Az átlag amerikai nem tartja igazságtalannak, hogy vannak milliárdosok, mert meg van győződve arról, hogy józan ésszel megáldva és kemény munka árán belőle is lehet milliomos. Nem fog tehát egy olyan rendszer ellen fellépni, amelyben - téves felfogás szerint - benne van saját milliomossá válásának a lehetősége is. Inkább keményebben dolgozik és azon töri a fejét, hogyan tudna kitörni a kisemberek millióinak a sorából, mert szent meggyőződése, hogy a hiba benne van, ha a kirakatba kirakott amerikai életformát önmaga számára nem tudja megvalósítani. A világnak rá kell döbbenni arra, hogy az amerikai kisember nem fog a kapitalizmus ellen fellépni, nem csak azért, mert arra felé a „szocialista” jelző szitokszónak számit, de azért se, mert a kapitalizmus az egyre nagyobb torzulása ellenére, számára egy „nagyszerű országban” (a great country) az egyetlen lehetőséget jelenti az egyre nyomorúságosabb életének a jobbra fordítására. Rá kell döbbennünk, hogy az amerikai tömegek kiábrándulása lassú lesz, és nagyon fájdalmas.

Vissza a múltba (23) Tyúk a lichthoffban

Nem várom el, hogy tud, mi az a lichthoff, ezért aztán elmagyarázom. A századfordulón - már mint, az utolsó előtti - épült bérházak esetében, és persze most nem erről a századfordulóról van szó, ha egy szoba nem az utcára nézett (nem volt tehát utcai szoba), és nem az udvarra nézett (nem volt tehát udvari szoba sem), akkor nem nézett sehova és olyan sötét lett volna benne, mint az egyiptomi piramisok belsejében (ez az a bizonyos egyiptomi sötétség). Ezen a helyzeten segített a lichthoff vagyis a „fényudvar”, ami nem volt más, mint egy másfél méterszer másfél méteres akna. Erre az aknára aztán minden emeleten apró ablakok nyíltak kizárólag abból a célból, hogy némi világosság áradjon be a nem utcai és nem udvari szobákba.

Kiskamasz koromban a Bezerédi utca 8, földszint 2-ben laktunk. Ehhez a háromszobás lakáshoz tartozott egy lichthoff is, ami persze ki volt kövezve és a mi lakásunkból nyílt rá egy ajtó is, hiszen a földszinten laktunk. Helyzetünk annyival volt kedvezőbb az emeleten lakóknál, hogy anyám minden fajta konyhai kacatot kirakhatott a lihthoffba, ha vendégek jöttek és hirtelen rendet akart rakni a lakásban.

Egy szép napon valamelyik nagybátyám volt a látogató, aki egyenesen Félegyházáról, jobban mondva a pályaudvarról érkezett és nem tudni milyen megfontolásból hozott magával egy élő tyúkot is. Anyám három dolgot tehetett volna a tyúkkal: menten levágja, de ehhez nem volt kedve, elajándékozza a szomszédnak, de ehhez nem volt mersze, végül is ajándékot tovább ajándékozni nem szokás, végül pedig, bedugja a tyúkot a lihthoffba. Na, ez az utolsó volt a nyerő.

Aztán elment a rokon, de közben a tyúk alapos rendet rakott a lim-lomok között, amiket ezek után végképp ki kellett volna rakni a kukába, de akkor még nem voltak kukák.[1] Mindegy, a tyúk rövidesen egyeduralkodóvá vált a pitvarnak kikiáltott lihthoffban. Ugyanis anyám rájött, hogy tyúkunk élve értékesebb, mint halva, mivel a tyúk révén nincs több gondja a konyhai hulladékkal. A család tyúkja mindent megevett, amit a család nem, és ráadásul ezért még tojást is adott. A tyúk ezek után addig élt volna, amíg meg nem hal, de nem ez történt.

A család tyúkja valahogy tudomást szerezhetett a „kot-kot-kot-kot-kotkodács, minden napra egy tojás” című mondókáról és tőle telhetően be is tartotta azt. Csakhogy egy tojás létrehozása hanggal járó cselekmény, amit úgy hívnak, hogy „kotkodácsolás” és kizárólag tyúkok képesek rá. Ezért aztán az emeleten lakók szinte percek alatt rájöttek, hogy odalent van egy tyúk, és színlelt jóindulatból elkezdték az etetését.

Mint tudjuk, ha az ember állatot lát azonnal kialakul egy legyőzhetetlen etetési indítéka, amiről az állatkerti gondozók sokat tudnának mesélni. Ha nincs perec, megteszi egy leszakadt kabátgomb is vagy éppen egy fél radírgumi. Ezért aztán elsőbb a mákos tészta maradék repült le, amit az odakozmált keménytarhonya követett, de a végén ment le minden, ami mozgatható volt és persze felesleges.

Anyám néhány napon belül vice-házmesterré[2] avanzsált, ami nagyon nem tetszett neki. Ekkor került először veszélybe a tyúk élete, de hamar elmúlt. Mert mint tudott anyámék rettenetesen szegények voltak és jószágot[3] csak akkor vágtak le, ha már nem hozott hasznot. A hulladékból tojást előállító tyúk nem tartozott ebbe a kategóriába. Anyám tehát takarított, szívta a fogát, szidta a lakókat, és naponta begyűjtötte a tojást.

Aztán egyszer csak betelt a pohár és, amikor a második emelet 6-ból Szabóné éppen a gulyásleves híg aljának kilöttyintésével volt elfoglalva, elszabadult a pokol. Hallja-e Szabóné asszony - kezdte anyám a mondókáját - öntse szemetét férjeura fülébe, ne ide le az udvaromba. Még hogy a maga udvara - vezette be Szabóné zaftos válaszát - csak az a rohadt tyúk a magáé, az meg már hajnal hatkor rikácsol, nem lehet tőle aludni. - Mit akar maga reggel hatkor még aludni? - váltott taktikát anyám - tisztességes háziasszony olyankor már dolgozik, de maga csak a nyomorult macskáját eteti, hogy aztán telihugyozza a kapualjat. A macskabűz miatt már nem mer az ember vendéget hívni saját otthonába….

Szóval ment a perpatvar[4], amit rendszerint évekig tartó szoba nem állás követett. Viszont megszűnt tyúkunk „etetése”. Jobban mondva, kizárólag mi etethettük tyúkunkat, de nem sokáig. Ugyanis a tyúkügy valahogy eljutott a házmester füléig, aki egy esős délelőtt bekopogott a konyhaajtón és közölte anyámmal, a tyúknak menni kell. Ekkor került a tyúk élete másodszor veszélybe. Csakhogy addigra a tyúk, anyám szívéhez nőt és kijelentette, ha levágja egy falat se fog  belőle lecsúszni a torkán. Megfogta hát a tyúkot, összekötötte a lábait, és a kezembe nyomta. Vidd át Pusikám az Ilkáékhoz (azaz anyám nővéréhez), vágják le ők.

A tyúknak elkaptam összekötött lábait és egész úton lóbálva átvittem a nénikémhez. Csöngettem az ajtón, beengedtek, és csak nézték a pesti konyhában szokatlan látvány. Ilka néném átvette a tyúkot és kérdően nézett rám. Én meg, az ördög tudja miért, egy nemrég tanult mondókával toldottam meg a tyúkot, „egyetek, teljen meg a begyetek”. Ezzel sarkon fordultam és hazáig futottam. Anyám kérdezte, hogy átadtam-e a tyúkot. Hát persze, válaszoltam, de a megváltozott helyzetet nem sokáig élvezhettük, mert perceken belül csöngettek és megjelent a nálam két évvel fiatalabb Örzse, Ilka lánya, kezében a jól ismert tyúkkal, amit letett a konyhakőre és azt mondta, egyétek meg ti, teljen meg vele a ti begyetek, és ezzel elviharzott.

Anyámban rengeteg praktikum rejtőzött, rám is kérdezett menten. Pusikám, nézz a szemembe, mondtál nekik valamit? Nem, rebegtem, aztán vártam egy kicsit és folytattam, csak azt mondtam, hogy egyetek, teljen meg a begyetek. Na ezt jól elbasztad, szalad ki anyám száján. Most aztán mehetek miattad engesztelni, és evvel magamra hagyott a lakásban.

Anyámat fél óra múlva láttam viszont, kezében egy tányér málnával. Ezt küldi neked Ilka nénéd, és azt mondta, edd meg és teljen meg a begyed. Ezen aztán nagyot kacagtunk és ketten felzabáltuk az összes málnát. Később anyám érdeklődött Ilkánál a tyúk sorsa után, de csak azt a választ kapta, ne feszegessük a dolgokat, fazékban végezte.         

[1] Akit érdekel, annak elárulom, hogy apró, fából készült szemétládák voltak. Naponta jött a szemeteskocsi (amit még ló húzott) a szemetes pedig kiabált. Erre mindenki kivitte a ház előtt álló kocsihoz saját szemetét, feladta a ládát a szemetes legénynek, aki a láda tartalmát kiborította a kocsiba, majd visszaadta a ládát és kész.

[2] A házmester szedte be a lakbért (és számolt el vele a háziúrnak, azaz a tulajdonosnak) és a kapupénzt, ha egy lakó 10 óra (vagyis kapuzárás) után ért haza és ezért a házmesternek kellett beengednie. A vice-házmester, magyarul a segédházmester, röviden a vice feladata volt a ház tisztántartása (sepregetés, felmosás, stb.). 

[3] A haszonállatot nevezték jószágnak.

[4] Szomszédok közötti veszekedés.

Ki a hülye?

Ifjúkorom nagy kedvencének, G.B. Shawnak meg volt a maga véleménye a közgazdászokról: „If  all economists were laid end to end, they would not reach a conclusion.” Ami túl szellemes ahhoz, hogy tisztességesen le lehessen fordítani magyarra, de teszek egy kísérletet: „Ha a világ összes közgazdászát egymásra raknák, akkor se érnének el egy konklúzióra.” Ez akkor jutott az eszembe, amikor néhány napja egy „hozzászóló” belepiszkított a kommentek közé, és tolvajnyelven közölte velem, hogy hülye vagyok. Mert nem értek a hitel témához. Ugyanis a hitel téma olyan ágas-boga, hogy külön fakultása van a közgazdasági egyetemeken. Egy szemeszter, a helyi valutában történő hitelfelvétel. Egy másik szemeszter a más valutákban történő hitelfelvétel, és végül egy harmadik szemeszter a kamattal foglalkozik. A felvételi vizsgán pedig tudni kell százalékot számítani. Most, hogy betiltották a jelzálog bejegyzést a valutában felvett hitelre, még az is benne van a kalapban, hogy érettségihez kötik a hitelkérelem benyújtását. Ennek ellenére a felvetés jogos! Ki valójában a hülye? Ugyanis, most a G-20 találkozón kiderült, hogy a világ legjobb közgazdászainak a véleménye éles ellentmondásban van egymással. Vannak, akik szerint a válságból, adósságspirálból (nevezd, aminek akarod), megszorító intézkedésekkel, szigorú takarékossággal lehet kijutni. Mások szerint viszont a helyes taktika pont az ellenkezője, az államnak hatalmas kölcsönöket kell felvenni, amivel élénkíteni tudja a gazdaságot, és akkor egycsapásra minden megoldódik. Mondjuk az egycsapás költői túlzás, mert az USA esetében a megoldódás 2 éve várat magára, pedig ők aztán költöttek. Ami mégis csodálatos, hogy az embereknek nem tűnik fel, hogy ezek a sokdiplomás közgazdászok össze-vissza beszélnek. Amíg csak Gyurcsány és Orbán emberei feszültek egymásnak, addig a dolgot el lehetett intézni azzal, hogy a politikusok ígérgetnek, hazudnak és lopnak. Na, de a G-20 tanácsosai? A világgazdasági káosz esetében, amikor a játék nem babra megy, hanem közel 7 milliárd ember bőrére?

Én már többször kijelentettem, hogy nem vagyok közgazdász, tehát „hivatalosan” nem értek a témához, de úgy tűnik, hogy a profik se értenek, meg aztán nem is kell érteni. Mindenki azt mond, amit akar. Én például azt mondom, hogy ha van felesleges pénzed, vegyél aranyat. De miért? Szokásomhoz híven, Ádámtól és Évától kezdem. Egy átlag tehetséges fiatal férfi, vagy nő eldönti, hogy mi szeretne lenni. Tegyük fel, hogy cukrász. Ekkor beiratkozik a megfelelő helyre, ahol elmondják neki a cukrászsághoz kapcsolódó megfelelő ismereteket, levizsgázik belőle, majd elmegy egy cukrászdába dolgozni, és ellesi a mindennapi fogásokat. Roppant figyelmes, semmi nem kerüli el a figyelmét, és egy idő után mindenki meg van vele elégedve. Ettől kezdve a példánkban szereplő személy cukrászsütemények készítésével fogja keresni a kenyerét. Viszonylag rövid időn belül elsajátítja a kellő rutint, és már bekötött szemmel is képes fél óra alatt elkészíteni egy teljes tepsi francia krémest. Idővel kinevezik főcukrásszá és minden újonc tőle kér tanácsot erre-arra, ő pedig bölcsen osztogatja tanácsait. Egy szép napon azonban a konyhában a gázsütőt lecserélik egy ultramodern lézeres sütőre, ami sok minden olyat is tud, amit a gázsütő nem tudott. Az első tepsi krémes totálisan elbaszódik. Az igazgató mérges és utasítja a főcukrászt, hogy nézzen utána a dolognak. A főcukrász a krémes fiúnak elmondja, hogyan kell elkészíteni a krémest, amire a krémes fiú bólogat (hiszen pont úgy csinálta), és a következő tepsi krémes is el lesz baszva. Az igazgató kirúgja a főcukrászt és felvesz egy másikat, aki még szintén nem látott életében lézersütőt. Természetesen, az új főcukrász is beletesz apait-anyait, minden tudását és rutinját igénybe véve elbassza a következő, immáron harmadik tepsi krémest. És akkor jön Tibor bá - aki nem cukrász - és azt mondja az igazgatónak. Tisztelettel, a baj abból származik, hogy a híres-neves, hatalmas fizetéseket zsebre vágó főcukrászok még életükben nem láttak lézersütőt. Ezzel krémest nem lehet úgy sütni, mint a gázsütőkkel lehetett. Figyelembe kell venni a lézersütő tulajdonságait, és annak megfelelően kell sütni a krémest.

A helyzet tehát az, hogy a világ közgazdászai nem ismerik a lézersütőt, erről nem tanultak, fogalmuk sincs, hogyan kell vele sütni. Sőt, tovább megyek, észre se vették, hogy bejött a képbe egy lézersütő.

Szakmailag a helyzet a következő: amióta világ a világ egy ország gazdasága, amit a GDP-vel szemléltetnek, folyamatosan, de nem állandó értékkel növekedett. A közgazdászok ehhez vannak szokva. Nem veszik észre azt, hogy ma kölcsönökkel csak eladósodni lehet, gazdaságot élénkíteni csak lehetett, a múltban, mert volt kereslet, a kereslet kielégítéséhez pedig árut kell termelni, a termeléshez munkaerő kell )megszűnik a munkanélküliség) a munkaerő fizetést kap, amivel fel tudja vásárolni az árut. De ez a múlt! Nem a jelen, és nem a jövő. Ezt az okoskodást el kell felejteni. A gazdaságot élénkítő pénz eltűnik, a gazdaság pedig nem „élénkül”, de nagyobb adósságot kell a nemzetnek kiizzadni, egyre kevesebb jövedelemből.

Akkor most egy adag nagyon leegyszerűsített gazdaságtörténelem. Az ipari forradalom előtt egy ember alig tudott a javakból többet előállítani, mint amire neki közvetlen családjának szüksége volt. Az a kis többlet a földesúré vagy gazdájáé lett, aki így munka nélkül elég jól éldegélt. Az ipari forradalommal beindult a termelékenység növekedése, de az alkalmazott (munkás vagy értelmiség teljesen mindegy) javadalmazása ezzel nem tartott lépést. Megjelent a profit, ami nem más, mint az egy ember által előállított érték és az ő fizetése közötti különbség. A tőkések kezdet egyre jobban élni, egyre többet „fogyasztani” sőt tőkét tudtak halmozni. Viszont a profitszerzéshez termelésre volt szükség. (ez tette lehetővé a sztrájk alkalmazhatóságát, mint érdekérvényesítés, mert ha nincs termelés, akkor nincs profit se) A termelés viszont azt jelentette, hogy termékek keletkeznek, amiket értékesíteni kellett. A termékeket természetesen a széles dolgozó tömegek vették meg, de mert sose kaptak annyi fizetést, mint amennyit termeltek, az árú felhalmozódott, mert már a többletet a tőkések nem tudták elfogyasztani. Ekkor indult be a hitel folyósítás, hogy a megtermelt javakat legyen miből megvenni. Ennek a folyamatnak most értünk a végére. Az országok és a magánemberek nyakig el vannak adósodva. (most ne foglalkozzunk a szükségszerű háborúkkal, a kamattal és a kamatos kamattal, mert az igazi probléma a túltermelés) Vagyis az emberiség már régen olyan pénzt költ el, amit még nem keresett meg. Már nem lehet több hitelt felvenni. Tehát nincs mivel megvenni a túltermelésből származó javakat. A termelést le kell állítani, a tőkét nem beruházásra fordítják, hanem spekulációra, aminek következménye a munkanélküliség, amiből viszont az következik, hogy az emberek vásárlóereje tovább csökken.

Látható, hogy a hagyományos közgazdasági gondolkodás, hogy kreáljunk gazdasági növekedést, nem működhet. Az élénkítést célzó tőke injekciók (amiket a kormányok hitelre vesznek fel) eltűnnek, mert az emberek racionális döntéseket hoznak. Ha nekem most lenne egy gyáram és a kormánytól (így vagy úgy) kapnék 2-3 milliót, nem vennék új gépeket, nem költeném beruházásra, mert a jövő teljesen bizonytalan. A felesleges tőkémet befektetném, aranyat vennék rajta . A bizonytalan jövő oka egy mondatban: Az összes foglalkoztatott, sohase tudja felvásárolni az általuk globálisan előállított javakat. A javakból mindig marad valami a raktárban. Gyakorlatilag tehát, mindig túltermelés volt. Ez az ami tovább nem folytatható, mert már a hitelfelvételnek is a végére értünk. Nincs tovább. A tartozásokat további termeléssel, gazdaság élénkítésével nem lehet lenullázni, mert a további termelésre nincs szükség. A megtermelt áru eladhatatlan.

Hogy mekkora felfordulással jár, azt nem lehet megmondani, de egy biztos, a felgyülemlett tartozás behajthatatlan, a felgyülemlett követelést így vagy úgy, le lesz írva. Hetek óta nem csinálok mást, mint a „Harmadik depresszióról” (ez a jelenlegi) olvasok. Mennyi ideig tart, mi lesz a munkanélküliséggel, a tőzsde index-szel, a szuverén (állami) tartozással, stb. stb.  Mindenki mást ír, mindenki másban látja a megoldást. Minek annyit firkálni? Elérkeztünk a klasszikus közgazdaság végéhez. Itt az új lézersütő. Vagy én vagyok hülye, vagy ők?            

Tibor bá (szatirikus) blogja (223-sz) G8…G20…G??

Sajtó jelentések szerint Angéla Merkel úgy érzi, hogy a Torontói Összeröffenés egy váratlan sikernek mutatkozott. Lehet, hogy arra gondolt, fekete hím karjaiban még nem érezhette magát, ez végre megtörtént. Barack magömlése mellett Angéla bugyija komoly mértékben átázott. Így mulatnak a világ nagyjai! Barack úgy megilletődött, hogy a németek által vezetett európai spórolási rohamra is áldását adta, bár nekik egy jobban eladósodott Európához nagyobb kedvük lett volna.

Minden esetre az Euró övezet tagjai 2013-ra a költségvetési hiányukat felére csökkentik - nem ténylegesen, csak az ígéret szerint, de a Honecker keblein szocializálódott Angela Merkel, die tüchtige hausfrau, már ezzel is mennyei örömökben részesül. Bár az ilyen ígérgetés betartására nincs semmi garancia, mégis megbecsülendő mert más nem is történt. A bankok és spekulációs ügyletek megadóztatásáról szó sem lehet. A világ vezetői a láthatatlan főnökeiktől ilyen felhatalmazást nem kaptak.

A csoportképből (ahol egy kicsit többen vannak, mint húsz) mindenesetre kiderül, hogy piszok jól érezhették magukat, oly annyira, hogy az egész vircsaftot ősszel megismétlik Dél Koreában, feltéve, hogy addig nem tör ki egy aprócska háború, mert a világtörténelem 30 éves háborúról tud, de egy 60 éves tűzszünet kifejezetten botrányos. — Jaj, majd elfelejtettem, legkésőbb 2016-ban az Euro-övezet elkezdi visszafizetni az államtartozásokat. Aki nem tudná, ezt azt jelenti, hogy a megszokott államháztartási hiányokból államháztartási megtakarítás lesz. Ez most az évtized vicce.   

Vissza a múltba (22) Leica III.C

1944 tavaszán kiderült, hogy szemüveget kell viselnem. Egészen pontosan a rövidlátó osztályfőnökömnek feltűnt, hogy hunyorítok. Megjegyzem én már két évvel korábban az első padot választottam az osztályban, mert csak onnan láttam jól a táblát, de hogy nem látok jól, azt korábban a családban senki nem vette észre. Szóval az osztályfőnök telefonált a kedves szülőknek, hogy szíveskedjenek csemetéjüket elvinni egy szemorvoshoz, ami meg is történt.

Apám akkor már két éve meglehetősen jómódú volt, amely helyzetbe az ember hamar beleszokik, hát ő is megszokta. Becsületére legyen mondva, nem sajnálta a pénzt, főleg ha ezt látványosan tehette. Miután kiderült, hogy mindkét szemem elé egy-egy -2 dioptriás üveget kell helyezni, apám a vénnyel és velem együtt átment a Vilmos Császár út páros oldalán lévő látszerész üzletbe, amiből aztán néhány évvel később OFOTÉRT lett. Beadtuk a vényt és tudomásul vettük, hogy a szemüveg csak délutánra lesz kész (a sikeres OFOTÉRT átvedlés után a várakozási idő felment 6 hétre), de ha már ott voltunk apám vett nekem egy 6×6-os, tükörreflexes Zeiss Ikon fényképezőgépet, ő maga se tudta, hogy miért. Lehet, hogy imponálni akart a kisasszonynak. Hogy mit kell a fényképezőgéppel csinálni, azt egyikünk se tudta. Apám estére visszavitt az internátusba az új szemüveggel és a fényképezőgéppel együtt.

Éppen a vacsorára érkeztünk meg és a 12 személyes asztalnál aznap én voltam a napos, nekem kellett kiosztani az ételt a kihozott nagy tálból. Belenéztem a tálba, tulajdonképpen mi is a kaja, de abba a pillanatban az újdonsült szemüvegem teljesen behomályosodott. Nem láttam semmit. Akkor döbbentem rá először mit is jelent (többek között) szemüvegesnek lenni. A fényképezőgépet természetesen odaadtam Péter testvérnek, az osztályfőnökömnek, aki egy füst alatt matek és fizika tanár is volt. Péter testvér este, szabad foglalkozás alatt elmagyarázta a fényképezőgép használatát. Tizenegy éves fejjel pillanatok alatt elsajátítottam a blende, zársebesség, mélységélesség, filmérzékenység, ortokromatikus, színszűrés fogalmakat és gyakorlati alkalmazásukat. Kiinduló pont volt a 18° DIN[1], 1/100 sec, 5,6 blende és normál napsütés, ha felhőket is akarok látni a képen, akkor sárga szűrő alkalmazása. Nyáron aztán rengeteg fényképet készítettem mindenről és mindenkiről. Csakhogy a nyár végén már egészen közel kerültek az orosz csapatok és ősszel visszamentünk Pestre, én meg Félegyházán felejtettem a fényképezőgépet. Úgy kellett nekem, mert soha többé nem láttam.

Azért nem maradtunk fényképezőgép nélkül, mert apám kéz alatt vett egy orosz Leica utánzatot, amit minden valószínűség szerint a visszavonuló magyar csapatok valamelyik tagja zsákmányolhatta Ukrajnában. 1944 karácsonyán ezzel a géppel készítette apám az ünnepi képeket a karácsonyfáról, meg rólunk, akik a fa környékén iparkodtunk úgy tenni, mintha nem lenne háború, és Budapestet nem vették volna körül az orosz csapatok.

Aztán jó sok idő telt el, és hónapokkal később elő is lett hívva a kép. Ekkor derült ki, hogy az egész tekercs homályos. A kihúzható periszkópos lencse laza volt és egyben beállíthatatlan. A gépnek az volt a trükkje, hogy mindig úgy tűnt mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, és csak az előhívás után derült ki, hogy egy nagy frászt. Éveken keresztül kizárólag homályos, elfókuszált fényképek készültek a családról. Igaz nem túl sok és nem túl gyakran. Volt olyan családi tekercs, aminek az első kockáján, mint nyakigláb kamasz voltam látható, az utolsó kockán pedig, mint hevesen udvarló fiatalember. Az egy tekercsen található fürdőruhás kép és havas táj, nem volt ritkaság számban menő.

Nem tudni miért apám nem nagyon kapott rá a fényképezésre. Jobban mondva utólag már kiderült, de ehhez kellett várni 30 évet. Ugyanis, amint bejöttek azok a bizonyos nyomkodós gépek a beépített vakukkal és fénymérőkkel, 38 mm-es fókusszal, ami biztosította az élességet egy métertől a végtelenig, szóval most azokról a gépekről van szó, amelyek gondolkoztak az ember helyett, mindjárt vett magának egyet, és attól kezdve, heje-huja-haj, kilószámra készítette a fényképeket, rendszerint kövér, ronda nőkről. Na de a ötvenes években ettől még messze voltunk. Családi képek nemigen készültek és kész, ami készült az életlen volt.

Ha tizenegy éves koromban nem lett volna fényképezőgépem, és nem tudtam volna fényképezni, kamaszkoromra akkor is előállt volna bennem az igény a fényképezés iránt. Az életem akkoriban eléggé eseménydússá vált, építettem Sztálin várost, eveztünk a Dunán, síeltünk a Mátrába, gyárakat látogattunk, felvonultunk, hangulatot keltettünk,[2] stb. Szerettem volna ezekből megörökíteni valamit, de mivel? Az a bizonyos  orosz Leica, becsületes nevén „Fed” szarnak se volt jó. Szerencsére volt egy osztálytársam, Szana Sándor, aki rendelkezett egy viszonylag egyszerű géppel és készített is elfogadható képeket. Ő azonban ezt seftelési szándékkal csinálta, és egy-egy képért 2,20-at kért, ami nekem akkor eléggé tetemes összegnek számított.

Csakhogy egy szép napon, úgy 1951-52 tájékán a családra rámosolygott a szerencse. Apámék szert tettek egy nagyobb összegre. Különben érdekes világ volt. Senkinek se volt pénze, mindenki egyik hónapról a másikra élt, de ha valaki valami oknál fogva pénzre tett szert, azonnal elköltötte, mert a „sötétben bujkáló rémhírterjesztők[3]” tudni vélték, hogy le fogják értékelni a forintot, vagy felül fogják bélyegezni a forintot, vagy forint helyett bevezetnek kupont, és a forint megszűnik fizetőeszköz  lenni. Szóval, akinek volt az vett valamit rajta. Apu és Kisanyi napokig tépelődtek mit tegyenek. Végül együtt elmentek egy bizományi áruházba a Baross téren és alaposan körülnéztek, majd 6000 forintért vettek egy Leica III.C fényképezőgépet 1:2 fényerővel, 1/1000 zársebességgel, ami akkor non plusz ultrának számított. Ezt a Leica III.C-t Apu kezében én is kellően megcsodálhattam, de csak ennyi. Hiába kértem, hogy elvihessem kirándulásra vagy hasonló, a gépet nem kaptam meg. Az indok az volt, hogy én semmire se tudok vigyázni, és ugye akkor 18-19 éves voltam, hogy 11 évesen tudtam fényképezőgépre vigyázni, az nem volt releváns.

Ezzel most nem is igen érdemes foglalkozni, mert ma már nekem se fáj, hát még másnak, de a 6000 forintos ár megér egy misét. Az én kezdő technikusi fizetésem egy évvel később 860 forint volt, jobban mondva a 780, mert a kötelező 10 százalék Béke Kölcsön le lett belőle vonva. Egy negyven éves kereskedelmi dolgozó, mondjuk egy pénztáros 650 forintot kapott. Egy vállalati főmérnök pedig 1300-at. A 6000 forint nem azért volt bődületesen sok pénz, mert egy pénztárosnak majdnem egy teljes évi fizetése volt, hanem mert egy összegben volt. Akkoriban 6000 forintért balatoni telket lehetett venni, közvetlenül a tó partján. Az ok nagyon egyszerű, ez a bizonyos pénztáros hazavitte a havi 585 forintját és ebből egy megveszekedett petákot se tudott félre tenni. Az emberek úgy vettek egymástól apróbb dolgokat, hogy 3-4 hónap alatt fizették ki 20-30 forintos részletekben, és persze mindenki eladott mindent, amit nélkülözni tudott. Ilyen deflációs világban a készpénz nagyúr. 

Na és mi történt a Leica III.C-vel? Semmi különös, Apu időnként elővette, nézegettem, fájlalta vele a szívem, aztán összecsomagolta és visszahelyezte valahová a szekrénye mélyére. Aztán eltelt vagy 40 év (ilyenkor a filmben jön egy időmúlást illusztráló vágás), és egyszer az egyik szülőlátogatásom alkalmából az apám azt mondta nekem, aki voltam már vagy hatvan éves. „Te van itt valami, amit meg akarok neked mutatni, ilyet még nem láttál.” Nem nagyon hittem benne, hogy tud olyat mutatni, amit én még nem láttam, de azért kellő kíváncsisággal vártam a matatása végét, amikor is előbújt a szekrény mélyéből az a bizonyos Leica III.C, amit, mint már írtam, vagy 40 éve nem láttam. Az természetesen teljességgel kizárt, hogy elfelejtette volna a múltat. Elsősorban azért, mert kamasz koromban a Leica III.C-vel kifejezetten cukkolt. Én persze felkiáltottam, „jé a jó öreg III.c, ez még megvan?” Apám ezt a mondatot, ahogy előre sejthettem volna, egyszerűen nem hallotta meg, és máris ő kezdeményezett. „A németek, tudod, optikában utolérhetetlenek.”

Kétségtelenül szép darab ezzel a hatalmas 1:2-es Sonar lencsével. Milyen gyönyörű lágy portrékat lehetett volna vele csinálni! Lelkesedtem egy kicsit a nosztalgia kedvéért. De apámat a múlt nem érdekelte, határozott érzéke volt az „üzlet” nyélbeütéséhez. Nem akarod megvenni? - csapott rám egy hirtelen fordulattal. Apám élete végéig békebeli kereskedő maradt. Soha semmi szégyenérzete nem volt. Szemrebbenés nélkül dicsérte az egekig saját szarát, és ugyan ilyen vehemenciával pocskondírozta  le a másik jó minőségű akármilyét. Semmit nem hallott meg, ami neki kedvezőtlen lett volna, és nem volt hajlandó észrevenni mások bárminemű rosszallását se, amennyiben a kritika az üzleti módszerét érintette. Szemmel láthatóan az volt a stratégiája „ha egyszer sikerül, nem fizetek rá”. Illetve, „ebben az országban 10 millió ember van, nem tudok annyi ideig élni, hogy bármelyikkel úja találkozzak”. Ez minden bizonnyal kitűnően működött adott körülmények között, amiért aztán nem tartotta fontosnak, hogy változtasson rajta. Én viszont ismertem és kitartottam álláspontom mellett. Apám szíve végül is meglágyult. (hiába na, már ő se a régi) Rendben van, ha nem kell, akkor elviszem a bizományiba - zárta le a témát - és tényleg elvitte. A folytatást soha az életben nem tudtam volna meg, ha anyám el nem árulja, természetesen apám háta mögött. Ezek szerint a bizományi bevette a veterán III.C-t 2000 forintért, de nem ám kp, „majd postán kiküldjük, ha eladtuk”. Az eset a nyolcvanas évek vége felé történt, amikor a közért pénztárosok is tízezer felett kerestek. Ez olyan, mintha a 6000 forintos gépet másnap 60-ért vesztegették volna el, mert a hasznosan fel nem használt 40 év alatt a gép relatív értéke kb. 1 százalékra esett. Persze a 2000 forintot könnyű szerrel ki tudtam volna fizetni a szivarzsebemből, de az el nem készült, ifjúkori fényképekért ez aligha kárpótolt volna.

Így utólag rájöttem, hogy apám elkövetett egy hatalmas hibát, túl korán hunyt el. Ha még él 50 évet, 145 éves korában a Leica III.C, mint atikvitás, egészen biztos megint ért volna vagy 6000 forintot.

[1] Ma már fényérzékenységre az ASA szabványt használják a 18° DIN a mai 50 ASA-nak felelt meg és a dupla érzékenységet + 3° DIN jelentette. Tehát a 21 ° dines film = volt 100 ASA-val.

[2] Szavazáskor, vagy más nagyobb politikai eseménykor kiküldtek minket az utcára, ahol bizonyos körzetben le-fel masíroztunk és harmincas csoportokban mozgalmi dalokat énekeltünk. Így a lakosság reggel arra ébredt, hogy innen is onnan is mozgalmi dalokat zengő csoportok éltetik a rendszert. Ez volt az a hangulat, amit velünk keltettek.

[3]  Akkoriban ez egy klisé volt az emberek megfélemlítésére. Ugyanis a „rémhírterjesztésért” börtön­büntetés járt. Hogy mi volt rémhír, azt a rendszer szabta meg, gyakorlatilag minden, amit az újság a Szabad Nép nem írt meg.   

Tibor bá blogja (222) Rémhír-e a rémes hír?

Állítólag (moszkvai források szerint), Medvegyevet Obama elnök figyelmeztette, hogy a Mexikói-öböl megállíthatatlan olaj áradata néhány éven belül több millió, esetleg több tízmillió emberi életet követelheti. Az angol eredeti a „most likely” kifejezést használta, ami magyarul a „legvalószínűbb”-nek felel meg.  

Kénhidrogén: Széles spektrumú méreg. Megtámadja az idegrendszert, megakadályozza az oxigén kötődését a hemoglobinhoz. Leállítja a sejtek anyagcseréjét. Benzol: Bizonyítottan rákkeltő. Diklór-metán: Kihat a központi idegrendszerre, májra, szívérrendszerre, vérre. Irritálja a bőrt, szemet, légutakat. Rákkeltő.  

Obama ijesztő figyelmeztetését alátámasztja egy korábbi jelentés, ami szerint a mexikói-öböl partvidékén már jeleztek mérgező anyaggal együtt érkező esőt. Az olajos esőről itt látható videó kép:

http://www.youtube.com/watch?v=YIIfuxnEcQ0 .

Az öböl közvetlen partvidékén 20 millió ember él. Ezeket a közeljövőben evakuálni kellene, de nem ideiglenesen, hanem állandóan. Hova lehet 20 millió ember elhelyezni? Mi lesz a házaikkal, az értékeikkel, a megélhetésükkel? Mindeközben sokmillió köbméter metán szabadul fel megállíthatatlanul. Aki a helyzetet saját szemével akarja látni, annak ajánlom a NASA műholdképeit: www.nasa.gov/topics/earth/features/oilspill . Némi angol tudással mélyebb ismeretekre lehet szert tenni itt: http://rapidfire.sci.gsfc.nasa.gov  

Tibor bá blogja (221) Hátraarc

A régi szép időkben elírogattunk a közelgő pík olajról, a világvégéről és a társadalmi összeomlásról. Élelmiszer hiányról, klímaváltozásról, aztán áttévedtünk egy kicsit a belpolitikába is, és most meg a  Mexikói-öböl lett a témánk, ami szerencsére jó messze van, és ha hatása a Golf-áramlatnak köszönhetően 1-2 éven belül Európába is eljut, akkor se Magyarországra, legfeljebb az angol-francia partokra. Szóval a Kárpát-medence egész jó kis helynek bizonyulna, de a néhány éve még a sivatagosodás jeleit mutató közép Európát folyamatos vízözön tiszteli meg. Bennem felmerül a kérdés, nem kellene-e érdeklődési körünket egy kicsit átcsoportosítani?

Mi lesz az országgal? Nem 5 vagy 10 év múlva, most. Azt tudjuk, hogy Orbán Viktor a régi (és nem bevált) recepthez kívánt folyamodni és Bajnai féle 3,8 %-os államháztartási hiányt meg akarta duplázni, hivatkozva különböző csontvázakra, amik nagy hirtelen előbukkantak a kredencből. Ekkor kiderült, hogy ő csak az ország határain belül kakas a szemétdomb tetején, Brüsszel környékén csak naposcsibe. A 0,9 százalékos gazdasági növekedés (ha igaz és nem PR) akkor tulajdonképpen egyhelyben topogás, mert a statisztikai határon belül van, de nem is vártunk mást. A július elsejei hirtelen adócsökkentés már a múlté, viszont a minimál bér is meg lesz adóztatva. Összességében ez adókiesést fog jelenteni, mert a nagyjövedelműek is csak 16 százalékot fognak fizetni, de ez csak maszatolás és arra jó, hogy a társadalmi rétegeket egymás ellen hangolja. Viszont néhány napja kiderült, hogy a benzin fogyasztás az előző évhez képest 15 százalékkal  visszaesett, ami jelentős állami bevétel kiesést jelent, mert a benzint aztán jól megcsapolják. A bankoktól, pénzintézetektől, biztosítóktól beszedendő 200 milliárd veszélyben van. A Tőke nem adja meg ilyen könnyen magát. Diktatórikus intézkedéseket be lehet vezetni (lásd média törvény) de a Tőkét még a diktátorok is tisztelik.  Mindent összegezve az állami bevétel szűkül, ígérgetés pedig volt bőven.

Olyan érzéseim vannak, hogy az én szcenárióm kezd bejönni. Több hónapos ígérgetés és biztosítgató szövegelés után a múlt hét végén az is kiderült, hogy az idén télen a távfűtési számlák a duplájára is nőhetnek, és a lakossági gázszámla júliustól 20 százalékkal növekedni fog. Igaz, gyorsan hozzátették, hogy ezt még a Bajnai kormány rendelte el. Azt viszont kihagyták, hogy ők meg az eltörlést beígérték. — Szóval nem szeretném, ha félreértenétek ez most nem MSZP kontra Fidesz szöveg akar lenni. A Fidesz nem tud csodát tenni, aki ebben hitt a balfácán. Az van, ami van. Az energiaár elég szép tempóban mászik felfelé, és az élelmiszer ár se állt le. A jövedelmek ezzel nem tartanak lépést, sőt csökkennek (vagy elbocsátás), a nyugdíjak reálértéke látványosan romlik. És a 3,8 %-os hiány tartásához még további pénzeket kell előteremteni. Mindezek tetejére az észak-déli levegőáramlás iránya megváltozni látszik, ami soha nem látott csapadékmennyiségeket jelent hazánkban. Erre az ország nincs felkészülve, ami további erőforrások után kiált. Vagy gátakat, tározókat kell építeni (kellett volna évekkel ezelőtt), vagy évente néhányezer házat kell felépíteni az összeomlottak helyett és a gondatlanul megépített utakat, vasúti pályákat meg kell erősíteni, át kell szabni. És akkor még hátra van a rendőrség megerősítése, ami a tervek szerint 3500 főt jelent (szerintem ennek a többszörösére van szükség, csak még nem tudják), ami kiképzéssel, szolgálati lakásokkal, szálláshelyekkel, és persze a folyamatos fizetésekkel együtt elég szép summa.

Mindent összevetve a helyzet az, hogy az országnak, tegyük hozzá, a nyakig eladósodott országnak pénzre van szüksége. A helyhatósági  választások után fog eldőlni, hogy a hatalom birtokosai honnan kívánják ezt elvonni, mert csak elvonni lehet. Ennek ismeretében fogjuk tudni megsaccolni, hogy hányan fagynak majd meg az utcán, a fűtetlen lakásukban, kik fognak sztrájkolni (tök hiába), mennek ki az utcára üvöltözni. Milyen mértékben növekszenek meg a kisebb bűncselekmények száma. Mennyire lesz biztonságban az állampolgár élete és vagyona. Minden pénzben lefogadom, hogy az öböl olaj ömlik még néhány évig, de ez Magyarországon egyáltalán nem lesz téma. Kivéve, de csak kivéve, ha az emberek a pálinkafőzési joggal élve állandó delíriumba lesznek képesek tartani magukat.

A magyarok világhimnusza

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Haló magyar, Hol vagy, felelj.

Haló magyar, hallasz, felelj.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi Föld.

Zászlója még ma is: Piros Fehér Zöld!

Haló magyar, Kárpát, felelj.

Haló magyar. Erdély, felelj.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi Föld.

Szívedben megmaradsz: Piros Fehér Zöld!

De messze van, Amerika.

Szegény magyar, hol van haza.

Bármerre vitt a sors, hív az ősi Föld.

Véredben megmaradsz: Piros Fehér Zöld!

Komment: A magyarok világhimnusza a nagyfokú honvágy szüleménye, de semmiképpen nem a hazaszereteté. Ugyanis, senkit se kényszerítettek, hogy elmenjen, és bárki visszajöhet. Az pedig kifejezetten a felelősség áthárítása, hogy a sorsra fogja az elkódorgást. Máskülönben az éneklő kórus, amit az URL-re kattintva majd meghallgathatsz, egyértelműen akcentussal énekel. Erről természetesen nem tehetnek, de egy picit komikus. Az írott szöveg viszont - amit nem illik elfelejteni - sok sebből vérzik. Sorban a kifogásaim: 1) Vessző után nincs nagybetű. 2) A felszólító mondat végére felkiáltójelet kell tenni. 3) Az Ősi földet fel lehet fogni tulajdonnévnek, tehát dukál a kezdőnagybetű, de nem a földnek, hanem az ősinek. 4) Felsorolásnál vesszőt kell alkalmazni. 5) A  színek - mint melléknevek - nem írhatók nagykezdőbetűvel. 6) A színek felsorolása után nincs helye a felkiáltójelnek. 7) Olyan fogalom, hogy „Kárpát” nem létezik. 8.) A kérdő mondat végére kérdőjelet kell tenni.  

http://www.youtube.com/watch?v=0Bb7bH3WXYA&feature=related

Most tedd fel nekem a kérdést, hogy mind ez hogyan kerül ide? A helyzet az, hogy az Irány Auszrtália című könyvemben 30 oldalon keresztül foglalkozom a honvággyal. Ugyanis, botcsinálta szakértője vagyok a kérdésnek. Ezt jegyezd meg, mert sohase tudhatod, nem lesz-e rá szükséged.

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————

Hogyan vélekedik Ausztria az ősi mesterségről

Egy foci VB margójára: a pénz, a prostik és a baleseti sérülések. Avagy: mire számíthat egy vendégmunkás?

* Tibor bá minősítése. 

Mottó: A fiúk és a férfiak közötti különbség csak egy dologban rejlik: hogy mennyibe kerülnek a játékszereik. — The only difference between men and boys is the price of their toys. — Lost in Translation (rendezte: Sofia Coppola. 2003)

A futball az egyik legismertebb sportág, legalábbis Európában és leginkább a fiúk körében. Lány létemre azonban nekem is volt szerencsém kipróbálni ezt a sportot. Igaz csak rövid ideig tündökölhettem csapatom kék-fehér, ill. piros mezében, de rövid sportkarrierem óta mindig felkapom a fejem, ha meghallom a varázsszót: FOCI VB.

A foci szó nekem amúgyis olyan tabuszó, ami már évek óta nem hagyta el ajkaim. Egyszerűen szégyellem a számra venni, közösségben nem hangoztatom, gyermekem előtt meg végképp nem ejteném ki. Mindennek roppant egyszerű oka van: német nyelvterületen élek, ahol a foci, ill. a Futz szó hallatán a körülöttem lévő hallgatóság önkéntelenül valami másra gondolna, valami sokkal, de sokkal erotikusabb dologra, mint holmi labdajáték. Ez a szó kiejtve ugyanis nem más, mint a női nemi szerv egyik vulgáris megfelelője.

A foci VB kezdetekor, június 11-én az első focival kapcsolatos asszociáció, ami átfutott agyamon (a 11-es rúgások és persze a 2 x 11 játékos miatt) egy tavaly olvasott regény volt. Ez amolyan tipikus női regény, tele érzelmekkel, erotikával, emberi sorsokkal, szóval pont olyan, mint azok a dél-amerikai szappanoperák, amik a magyar nézők ezreit bilincselik napról napra a tévéképernyők elé, de filmképsorok híján nekem kellett hozzáképzelnem a betűkhoz a képeket.

Na, kimondom a szerző nevét, Paulo Coelho-ról van szó. Igaz, hogy megkésve, de tavaly óta én is elmondhatom magamról, hogy milliós női olvasótáborának büszke tagja vagyok. Coelho úr egy kicsit pszichopata, egy kicsit vallásos, de az biztos, hogy nagyon szereti a nőket, különben nem keresne velük annyi pénzt.

Szóval ez a Paulo írt 2003-ban egy regényt, melynek sokat ígérő címe a Tizenegy perc volt. A cím arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon a világ akörül a 11 perc körül forog-e, ami egy szexuális aktus csúcspontjának megsaccolt időtartama. Az örök kérdést profik próbálják megválaszolni: hivatásos prostik. Ezek a prostik Genfben székelnek, csakúgy mint kuncsaftjaik, akik konferenciákat látogatnak, majd szabadidejükben prostituáltakra költik el azt, amire még futja a költségvetésből.

Mint bármelyik konferencián, ugyanúgy a foci VB-én is több a férfirésztvevő, így ahol kereslet van, rövid időn belül lesz kínálat is. Ezen a gazdasági elven működik a legősibb mesterség is, ahol a mai napig a nők maradtak a dominánsak. De lássuk csak, mennyit hoz nekik ez az ipar! Egy profi futballjátékos gázsiját biztos nem rakják zsebre, de van olyan, aki elmondhatja magáról: ő vitte valamire.

Így van ezzel a Bécsben dolgozó bolgár származású 24 éves Anna, aki egyébként informatikus egyetemi hallgató. Anna édesanyja egy bolgár árvaházi gondozó, aki az emberfeletti munka ellenére csak havi 200 eurót keres. Lánya, Anna viszont tényleg „többre vitte”: neki 5000 euró/hó nettó üti a markát, miután leszámította a kb. havi 2700 eurós kiadását - ez alatt a foglalkozásához elengedhetetlen kellékeket kell érteni, ill. a lakhatási, terembérleti és munkaeszközének, vagyis testének karbantartási költségeit. Bécsben elég sok a vendégmunkás, ahogy a dél-afrikai VB idejére is megnőtt a szakmabeliek létszáma. Mivel azonban bizonyos kereteken belül legális a prostitúció a magát vaskalaposan katolikusnak tartó országban, Ausztriában, így statisztikai adatok is a rendelkezésünkre állnak a lányok - APEH-os szemmel nézve - tisztának mondható tevékenységéről:

Az EU 2004-es bővítése óta kb. 6000-re duplázódott meg a csupán Bécsben tevékenykedő prostituáltak száma. Hivatalosan 2186-an voltak nyílván tartva 2010. májusában. A bécsi örömlányok azonban a legritkább esetben találhatóak meg a Mariahilfer esetleg a Linzer Straßén, igaz, még akad belőlük elég ezeken a címeken is. Úgynevezett Laufhaus-okban (szó szerint „futóház”-akban, ami az esemény rövid időtartamára utal) van a legjobb dolguk manapság, mert itt potom 70 euró/nap leperkálása után a napi bevétel teljes mértékig az ipart űző Fräulein-ok zsebében marad. Ezáltal tulajdonképpen a legjobb munkakörülmények vannak biztosítotva a számukra, ahogy a Triester Straße egyik ilyen Laufhaus-főnöke, Harald Hauke (48) is beszámolt az osztrák Profil magazinnak.

Dél-Afrikában jó esetben is csak napi kb. 34 eurós profit után már nincs ilyen jó dolga a színesbőrű lányoknak. A munkakörülményeik se mondhatóak ideálisnak, de a napokban legalább 160.000 ingyen kondom boldog tulajdonosai lehettek a lányok, és még további pár százezer várható, hiszen mindösszesen 1 millió ingyen kondomra adta ki az engedélyt a dél-afrikai köztársaság.

A golyóbis másik sarkában, chicágóban készült egy minden igényt kielégítő felmérés a helyi prostik munkakörülményeiről. A felmérés nem akármilyen értékű, mert nem szociális munkások, sőt, nem is valamelyik felekezet misszionárusa készítette, hanem magukat a bennfenteseket kérdezték meg: ha hajlandóak voltak pénzért lefeküdni valakivel, akkor zsozsóért el is beszélgettek a kuncsafttal. Ezt a munkát nem másnak, mint egy indiai származású szociológusnak, Sudhir Venkatesh-nek köszönhetjük, aki a New York-i Columbia University tanára. Két év lefolyása alatt Venkatesh-nek 160 prostituált öntötte ki a lelkét, így kb. 2.200 szexuális aktust sikerült dokumentálnia Chicago déli negyedében.

Az árfolyamok a következő képpen alakultak:

A kívánt aktusok fajtája pedig ekképpen oszlott meg:

Az egyéb kategóriába olyan szolgáltatások tartoztak bele, mint a sztriptíztánc, a szado-mazo, ill. ennek egyenes ellentéte, a lelkizés. Amint látjuk, még mindig sok férfi választja a prostitúció által felkínált lehetőséget olyan különleges rejtett vágyai kielégítésére, amire partnere nem lenne hajlandó. Mert be kell vallanunk, ki más lenne egy prostituált legnagyobb konkurrenciája, ha nem egy feleség, ill. barátnő?

A szexuális forradalom beköszöntével ugyanis csökkent a prostitúcióra való igény is. Ha valamit megkap egy férfi ingyen, azért miért menne kuplerájba? A kereslet mindig is nagy volt, csak a kínálat családi állapota változott meg. 100 évvel ezelőtt egy férfi még álmodni se mert volna annyi ingyen szexről, mint ami napjainkban elérhető. A 20. század elejéről szóló legtöbb amerikai film nyíltan illusztrálja amit egy felmérés már kimutatott, miszerint az 1933 és 1942 között született amerikai férfiak 20%-a egy prostituált karja közt vesztette el szüzességét. Ez manapság egyetlen suhancnak se jutna eszébe. Minek a szomszédba menni azért, amit a padtársamtól is megkapok? -alapon.

Hát igen, minden az iskolapadban kezdődött. Legalábbis azóta van ez így, mióta elnőiesedett a pedagógus-szakma. Mindenről azok a elveteműlt feministák tehetnek! Kenjünk mindent a nőkre! A Venkatesh eredményeit publikáló szerzőpáros, Steven D. Levitt és Stephen J. Dubner legalábbis ezt tette a tavaly megjelent Super Freakonomics c. könyvében. Szerintük 100 éve egy dolgozni vágyó nő előtt nem sok lehetőség ajtaja nyílt meg: annak idején egy nő vagy utcalány lett, vagy cselédlány, kivételes esetben talán tanár. Az akkori dolgozó nők csupán 6%-a választotta a pedagógus-szakmát. 1940-ben azonban már a felsőfokú végzettséggel rendelkező, harmincas éveikben járó nők 55%-a volt tanár. Majd a feminizmus beköszöntével fordult a kocka: a nők már nem csak a hagyományos női szakmákat választhatták, hanem válhatott belőlük valamelyik jobban fizető szakma képviselője is, pl. orvos, ügyvéd vagy bankár.

Ez persze azt jelentette, hogy a tanári szakma szép lassan felhígult, magyarán minden hülyéből tanár lett. Legalábbis Amerikában. Tehát az eszesebbje nem tanárnak megy, hanem valami férfiszakma után néz. Ott ugyanis a pénzügyi szakmában (MBA) diplomázók 43%-a nő. Ezek után viszont meglepő, hogy csupán 2,5%-os a női vezetők aránya a legnevesebb 1500 cég legjobban fizető pozíciójában. A University of Chicago három tanára (Marianne Bertrand, Claudia Goldin és Lawrence Katz) ezzel az ellentmondásos esettel kapcsolatban csak annyit mondott, hogy a nők nem a pénzre mennek rá. Nem érdekli őket a bagó, az ő életük nem ekörül forog. A nők egész egszerűen gyereket akarnak. Mivel azonban a gyerekhez férfi is kell, elsődleges érdekük, hogy ehhez alkalmas pasit találjanak maguknak. Erre pedig kitűnő helyszínnek bizonyul mondjuk az egyetem, ahol a nők már csak úgy egész mellékesen le is diplomáznak, mikor éppen idejük engedi, és nem a párkereséssel vannak elfoglalva.

A baj csak az, hogy nem minden nőnek sikerül eddig felbirkóznia magát, és sokan még a mai napig is az utcai prostitúcióból élnek. A balesetek száma ebben a szektorban ugyanolyan magas, mint a futballpályán, és ebbe a szakmába is bele lehet halni. Venkatesh 3 interjú alanya is így járt a felmérés ideje alatt (2 év).  Szerintem a futball nem ennyire életveszélyes szakma, és arra átalában senkit sem kényszerítenek, mint megannyi szomorú sorsú nőt. A napokban viszont két magyar lány is megsérült a bécsi Felberstraßén, mert az egyik „nézelődő”, a 46 éves Gerald M. Nem vette őket észre a kínálat mustrálása közepette. A lányok megúszták egy pár csonttöréssel és egy kis kórházi benttartózkodással. De nem így járt a Linzer Straßén még élve felgyújtott 35 éves Florentina M., aki egy román banda áldozata lett. Az elmúlt hónapok újra feltámadt „Jack, the ripper”-je is rettegésben tartja a ködös Albionban strichelő lányokat. Veszélyes szakma ez, de itt nincs sportorvos, aki mentőágyon vinné ki a lányokat.

Hawking – a fizika királya – szájára vette Istent

Stephen Hawking professzort számtalan alkalommal próbálták szóra bírni isten létével kapcsolatban, ám Newton tanszékének mai feje, minden esetben elhárította a válaszadást azzal, hogy az ő birodalma csak a Szingularitásig terjed, ami azután van az már a teológusok birodalma.

Június 20-án a 68 éves Hawking Kanadában megkezdte a 6 hétig tartó „turnéját” a Waterlooi Elméleti Fizikai Intézetben (Perimeter Institute for Theoretical Physics). Visszaemlékezései szerint diákévei alatt a fizikusokat dühítette az ősrobbanás ötlete, ami nagyvonalakban a bibliai teremtést sejtette. Ugyanis akkoriban a kérdés feltevése, hogy volt-e a világmindenségnek kezdete, önmagában vita tárgyát képezhette. A tiltakozók úgy gondolták, hogy „A Világ kezdetének meghatározásához a vallás felé kell fordulnunk - mert az isteni cselekedet.”

Hawking előadása többeknek csalódást okozott, mert említést se tett olyan népszerű témákról, mint az időutazás, földöntúli lények, stb., amikről korábban szívesen beszélt. Ehelyett felhasználta az alkalmat, hogy kozmológiai témákat ismertessen a fekete lyukaktól (nature of black holes) a világmindenség létrejöttének problémájáig (problem of how the universe began). Az Ősrobbanás kérdését az 1960-as években tisztázták, amikor felfedezték a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást (cosmic microwave background radiation), ami az ősrobbanás „vízhangja” és azt implikálja, hogy a Világmindenségnek kellett lenni egy kezdetének. De Hawking arra is rámutatott, hogy a fizikusok még mindig próbálják megtalálni a Világmindenség felfúvódásos születésének pontos mechanizmusát. Valamint azt kideríteni, hogy csak ez az egy Világmindenség lenne-e, vagy pedig számtalan (multiverse) Ősrobbanás volt. Nem lehetetlen, - állítja a professzor - hogy Világmindenségek ugranak elő a semmiből, ahogy a forrásban lévő vízből a buborékok. Ezen bébi univerzumokból egyesek elérnek egy kritikus méretet és tovább növekedve galaxisokat hoznak létre „esetleg olyan lényekkel, mint mi vagyunk” - tette hozzá.

A tudós kitért még az 1920-as évek Németországára, ahol a kvantumfizika alapjait rakták le és az 1960-as évek Angliájára, ahol Cambridge-ben a modern kozmológiát megteremtették. Mindent összevetve a 2010 Stephen Hawkingja, a maga 68 évével érezhetően közelebb került egy teremtő isten gondolatához, min 50 évvel korábban. Én, minden esetre, meg tudom érteni a professzort.       

Tibor bá blogja (220) A pénz (eszmefuttatás)

Vegyünk a kezünkbe egy 20.000 forintos bankjegyet és nézzük meg jól. Ez semmi más, mint egy szépen kinyomtatott kis darab papír, aminek a nagytömegű előállítási költsége nem lehet több mint néhány forint. Ennek ellenére bármelyik pékségben kapunk érte 1 mázsa frissen sült kenyeret. Vajon miért? Azért mert a pék biztos benne, hogy ezért a húszezresért a hentestől fog kapni 20 kg sertéscombot. A hetes pedig azért ad érte 20 kg sertéscombot, mert tudja, hogy a szemben lévő a hipermarketben a 20.000 forintos bankjegyért fog kapni egy íróasztalt a gyerekének. És így tovább. Ugyanis a pénzjegyre rá van írva (helyesebben, csak rá volt írva, de idehaza ma már rá se írják) hogy „törvényes fizetőeszköz”. Magyarországon csak azt írják rá, hogy „A BANKJEGYHAMISÍTÁST A TÖRVÉNY BÜNTETI!” Végül is az Állam nem akarja, hogy egy darab papírért rajta kívül bárki más is vehessen 20 kg sertéshúst. Különben az elfogadása nem csak törvényileg kötelező, de egyben kényelmes is.

Ennek azonban van egy kis előzménye. Régebben az államot megtestesítő uralkodók arany és ezüstérméket verettek, amikor is minden egyes pénzdarab önmagában hordozta a neki tulajdonított értéket. Ezzel viszont több baj is volt. Nagyobb összegek kifizetésekor ládaszámra kellett cipelni a pénzt. A használat közben a fémpénz lassan bár, de kopott, azaz eltűnt az értékének egyre nagyobb része. Végül pedig egészségesen pezsgő gazdasági élethez képtelenség volt megfelelő mennyiségű fémpénzt előállítani (likviditási hiány). Ekkor jelentek meg, például Amerikában, a papírra nyomtatott dollárok, de a pénzre rá volt írva, hogy kérésre a kibocsátó bank a megfelelő mennyiségű ezüstre vagy aranyra beváltja. Aztán 1935 után a bankjegyről eltűnt a beválthatóság lehetőségének feltüntetése, helyette azt írták rá, hogy „törvényes fizetési eszköz”, természetesen csak Amerikában. Hogy a gazdasági kérdésekben tisztábban lássunk, elő kell állnom egy tanmesével.

A pénz születése (tanmese)

Képzeljük el, hogy az isten háta mögött, egy lakatlan szigeten él 50 ember, akikhez se hajón, se repülőgépen soha, senki nem tud eljutni. Természetesen az 50 ember mindegyikének szüksége van élelmiszerre, ruhára, lakhatási lehetőségre, és így tovább. Ahhoz, hogy életképesek legyenek, mindenkinek meg kellene tanulni valamennyi szakmát, ami szükséges lenne az életben maradáshoz. Ez azonban nyilvánvalóan lehetetlen. Mi fog tehát történni? Minden egyes ember meg fog tanulni egy adott mesterséget, aminek művelése segíteni fogja abban, hogy életben maradjon, de hogyan? Például az egyik megtanulja a mezőgazdálkodást, és gabonát fog termelni, a másik haszonállatokat fog tartani, a harmadik a kútásást tanulja meg, míg a negyedik egyszerű bútorok előállítását sajátítja el, és így tovább.

Ezeknek az embereknek természetesen kapcsolatba kell lépni egymással, hogy munkájuk eredményét kicseréljék. Például a mezőgazdálkodó 10 csirkét fog vinni a kőművesnek, hogy a ledőlt kéményét helyreállítsa. Vagy az asztalosnak két széket kell adni, hogy a kézi kötő kössön neki egy pulóvert. A szigeten élő 50 ember által előállított javak egyenértékének emlékezetben tartása és a megfelelő árucsere tényleges lebonyolítása a mindennapi élet folyamán roppant időrabló és kényelmetlen lenne.

Az élet megkönnyítése érdekébe bevezetik a papírpénz (ami nem más, mint egy hitellevél, azt tanúsítva, hogy a kibocsátó tartozik a feltüntetett értékkel). Nevezzük el ezt az ígérvényt, vagy pénzt Maninak, aminek a bevezetése egy csapásra megszünteti a nehézségeket. Ugyanis pillanatok alatt meghatározható lesz, hogy egy csirke, egy pulóver, egy óra téglarakás, stb. stb. hány Maniba kerül. Következésképpen a mezőgazdásznak nem kell magával cipelnie 20 csirkét és megpróbálni kapni érte egy pulóvert, hanem elvisz a bukszájában megfelelő mennyiségű Manit, és megveszi magának a pulcsit. Ebből az következik, hogy a szigeten 50 ember fog éjt nappallá téve dolgozni, hogy mindene meglegyen, egyetlen egy kivételével. Nevezzük el ezt az egy embert „bankárnak”, aki nem tanul ki egyetlen szakmát se, nem dolgozik éjjel nappal, valójában nem csinál semmi mást, mint Manit nyomtat és ügyel arra, hogy a Manit a szigeten megfelelő módon használják (miközben megígéri, hogy a Manit ő, a kibocsátó, valós értéken visszavált - amire még rátérünk).

Első megközelítésre ez az elrendezés teljesen ártatlannak, és hasznosnak tűnik, de nézzük, milyen következményekkel járhat a bankárra és a 49 másik emberre! A 49 ember ha Manihoz akar jutni, hogy vehessen magának ezt vagy azt, keményen dolgoznia kell, ami többé-kevésbé természetes, de mit kell tennie a bankárnak ahhoz, hogy vegyen magának valamit? Kell neki órákon keresztül lázasan dolgozni, hogy Manihoz jusson? Nem kell! Neki csak nyomtatnia kell Manit, amiért mindent megkap a szigeten, amire csak szüksége van. Végeredményben a szigeten élő 49 embernek dolgoznia kell, hogy Manihoz jusson, de a bankárnak nem kell tényleges munkát végeznie. A bankárnak csak azt kell megszervezni, hogy Manit tudjon nyomtatni, és biztosítania kell (ígérgetéssel, de ha szükséges erőszak alkalmazásával), hogy a szigeten lakó emberek minden üzleti tranzakcióhoz a Manit használják. A visszaváltási ígéret nem ér egy kalap sz@rt se, mert soha, senki nem akarja visszaváltani, hiszen a pénz nagyon hasznos szerepet tölt be. Minek váltanák vissza bármire, amikor akármit megkapnak érte, amit csak akarnak.

Ebből az elrendezésből napnál is világosabban kitűnik, hogy a bankár javakhoz, és szolgáltatásokhoz jut anélkül, hogy bármi más adna értük, mint a számára rendkívül könnyen és olcsón előállítható papír Manit. Ezen kiváltságos helyzet fenntartása végett a bankárnak kényszert kell alkalmaznia annak bebiztosítására, hogy a szigetlakók egymás között kizárólag az általa előállított Manit használják. Ilyen értelemben úgy viselkedik, mint egy bűnöző, erőszakos úton jut javakhoz. A kényszer alkalmazását pedig könnyen meg tudja szervezni, hiszen a nyomtatott Maniért annyi zsoldost fogadhat fel, amennyit csak akar.

Ez az elrendezés addig marad érvényben, amíg a szigetlakók kereskednek egymással, miközben a bankár minden kikötés nélkül nyomtathatja a Maniját. És itt most „kikötés” alatt azt értjük, hogy az általa kinyomtatott Mani mögött nincs semmi fedezet (például arany, ezüst vagy valami értékes áru, mint például tűzifa), csak ígérgetés.

Ennél a pontnál minden gondolkodó ember felteszi a kérdést, ha a bankár által kibocsátott Mani mögött nincs semmi fedezet, akkor mi a Mani tényleges értéke, hiszen valójában semmi más, mint szép színesre kinyomtatott papír cetli? Nos, a fentiekből kiderül, hogy mi a Mani tényleges értéke, az hogy a szigetlakók elfogadják egymástól úgy, mintha lenne neki értéke. Vagyis a Mani értéke virtuális, arra a feltételezésre támaszkodik, hogy ha tegnap, tegnap előtt 20.000 forintért kaptam 20 kg sertéshúst, akkor holnap is fogok kapni.

Gondolom már rég észrevetted az analógiát a szigetlakók Manija és az egész világon elfogadott dollár között, de mielőtt ezt a vonalat fejtegetnénk, előbb még folytatnám a szigetlakókkal, mert néhány dolgot még meg kell értenünk. A szigeten ugyanis az előállított javak (és szolgáltatások) kialakult árára hatást gyakorol a kinyomtatott Mani mennyisége. Ez azt jelenti, hogy egy gyapjúpulóver ára nem fog 12 Mani maradni az idők végezetéig. Miért? Tételezzük fel, hogy a sziget 50 lakójának a birtokában összesen 50.000 Mani van és egy felnőtt tehén ára 400 Mani, mivel ezért az összegért válna meg tőle a gazdája, de azt is ki kell jelentenünk, hogy a tehenet egyetlen ember, a mészáros akarta csak megvenni ezen az áron.

Most tételezzük fel, hogy a bankár nyomtat még 10.000 Manit, és ebből 400-400 Manit kikölcsönöz két embernek, akik ezek után szintén meg akarják venni a tehenet. Igen ám, de ebben az esetben az eredetileg egy potenciális vevő helyett egyszeriben három lesz, amit a tehén tulajdonosa észlelvén, azonnal felemeli a tehén árát 500 Manira, amit már csak egy ember hajlandó megfizetni, aki valószínűleg a mészáros lesz. Végeredményben a szigeten egy kis infláció keletkezett, aminek az oka az, hogy a meglévő és vételre felkínált árura több kinyomtatott Mani jut, mint ami kívánatos.

Mindez ideig egyetlen egy távoli szigetet vizsgáltunk fizetőeszköz szempontjából. Most tételezzük fel, hogy ilyen szigetből egymáshoz viszonylag nem túl messze tíz darab is van, amelyek mindegyikén ugyanez játszódott le, csak más szigeteken a pénzt nem Maninak hívják, hanem Kaninak, Laninak, Paninak, Raninak és így tovább.

Ekkor az első sziget bankárának az jut az eszébe, ha a másik 9 sziget lakóit is rá tudná venni, hogy az ő Maniját használják, akkor az, neki gazdaságilag igen hasznos lenne. Például tételezzük fel, hogy az egyik szigeten hatalmas mennyiségű tűzifa található, amire nagy szükség lenne az első szigeten is. Ha a bankár ehhez a tűzifához hozzá akar jutni, akkor cserébe valami értékes árut kellene adnia, például teheneket vagy gyapjúpulóvereket. Ha azonban rá tudja venni a másik sziget lakóit, hogy ők is fogadják el a Manit, mint fizetőeszközt, akkor értékes áruk helyett mindössze nyomtatni kellene még több Manit. A kérdés az, hogy tudja őket erre rávenni?

A megoldás a következő. A sok tűzifával rendelkező szigeten kiválaszt magának egy családot, akit kinevez a sziget királyának. Hogyan? Hát, ahogy a mi Mátyás királyunkat. Ha jól emlékszem Szilágyi Mihály a Duna jegére felsorakoztatta a hadseregét, amit a királyválasztó urak meglátva, azonnal megszavazták Mátyást.

Az első sziget Mani kibocsátójának is van zsoldos serege, végtére is Mani van bőven, tudja őket fizetni.ogyan?Ho Ezt követve ezzel, az általa megválasztott királlyal köt egy szerződést, aminek értelmében a király a tűzifát Maniért fogja árulni, cserébe a bankár fizikai erővel (zsoldos katonák) biztosítja, hogy a király megtarthassa a hatalmát és törvénybe iktatják, hogy a szigeten fellelhető minden tűzifa a király tulajdonát képezi, jóllehet ő is csak egy lakója az adott szigetnek.

Ennek egyenes következménye az lesz, hogy a Mani már nem csak az első szigeten, hanem a tűzifás szigeten is elfogadott fizetőeszközzé válik. Mi lesz ennek a pénzügyi hatása az első szigeten? A sziget lakói jobban fognak élni, mert ettől kezdve az első sziget lakói saját pénzükkel hozzá fognak tudni jutni az értékes tűzifához, ugyanis a bankár gondoskodni fog arról, hogy a Mani nyomtatásból származó előnyből egy bizonyos rész átszálljon az első sziget lakóira is. 

De ez nem minden, az „ügyletnek” érzékelhető hatása lesz az összes többi szigeten is. Ugyanis az összes szigeten szükség van tűzifára, de a megvételhez szükségük lesz Manira, mert a tűzifát kizárólag Maniért adják, semmi más pénzt nem fogadnak el. Manira viszont csak úgy tudnak a többi sziget lakói szert tenni, ha olyasmiket gyártanak, amit el tudnak adni az első szigeten, mert csak ott kapnak érte Manit, ráadásul az első sziget lakói, kihasználva monopol helyzetüket, sokkal kevesebb Manit fognak adni a többi sziget lakóinak az általuk előállított javakért, mint amennyit azok érnek.

Közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a bankár és szigetlakó társai a többi szigeten végzett munka gyümölcsét fedezetnélküli papírpénz fizetése ellenében kapják, gyakorlatilag ingyen. Az első sziget lakói egyre jobban fognak élni (hiszen a többi szigeten értük is dolgoznak), a bankár pedig egyre gazdagabb lesz, amit részben arra használ fel, hogy hadsereget tart és hadászati eszközök gyártására ösztönzi saját szigetének a lakóit (honfitársait).

Az csak természetes, hogy ilyen elrendezés mellett a bankár által kibocsátott Mani uralni fogja az ismert világot (esetünkben tíz szigetet) és amennyiben a többi sziget, de különösen az, ahol a tűzifát előállítják, nem fogadná el többé a Manit, mint fizetőeszközt, a bankár befolyása és vagyona drasztikusan lecsökkenne. Természetesen ez a bankár anyagi érdekét rendkívüli módon sértené, ezért mindent megtesz, hogy ez ne következzen be. Először diplomáciai illetve gazdasági eszközöket alkalmazna, de amennyiben ezek nem vezetnek a kellő eredményhez a bankár (mint egy bűnöző) erőszakhoz folyamodna, vagyis hadseregével megszállná a tűzifát előállító szigetet, és nem engedné meg, hogy tűzifájukat más pénzért is eladják. 

Ez a rendkívül aljas eljárás itt folyik az orrunk előtt. A bankárt úgy hívják, hogy FED (Federal Reserve Bank = Szövetségi tartalékbank), a Mani nem más, mint a dollár, és a tűzifát előállító sziget például Szád Arábia vagy éppen Irak. A tűzifa pedig természetesen a nyersolaj. Jó-jó, vethetjük fel, de az olajsejkeken kívül ott vannak még a franciák, angolok, oroszok, meg a kínaiak is. Hogy juthattak el idáig? A II. világháború vége felé, amikor a szövetségesek győzelméhez már nem férhetett semmi kétség (és az USA kivételével gazdaságilag valamennyien a padlón voltak), amerikai kezdeményezésre megszületett a Bretton Woods nevéhez fűződő megállapodás, aminek értelmében 35 amerikai dollár 1 uncia (kb. 31 g) színarannyal egyenértékű, és az USA vállalta, hogy kérésre 35 dollárért ad is 1 oz aranyat. Ez ugye azt jelentette, ha valamelyik ország jegybankjának a pincéjében 35 millió dollár lapult, az olyan volt, mintha 1 millió oz, vagyis 31 tonna arany lenne elraktározva. A különböző országok által kibocsátott helyi valuták fedezete arany helyett, az arannyal egyenértékű dollár lett. Ezen kívül a világkereskedelem is dollárban bonyolítódott [ennek ellensúlyozására jött létre a KGST, ha még emlékszünk erre a rövidítésre].

A Bretton Woods megállapodás mögött (amerikai sugallatra) az a logika állt, hogy ha minden valuta mögött dollár fedezet van, akkor a különböző országok csak annyit nyomhatnak a pénzükből, amennyire dollár (arany) fedezet van, tehát sehol se lesz infláció. Vegyük azonban észre, hogy Bretton Woods után a Föld országai hatalmas mennyiségű dollárt szippantottak fel, hogy jegybankjaik pincéjét megtöltsék, amiért cserébe nagymennyiségű árut adtak. A rendszer beindításakor az USA zöldre nyomtatott papír darabkákért cserébe valódi értéket kapott. Amerika könnyen megengedhette magának, hogy a világpiacon bármit megvegyen, mert papírdollárral egyenlített. A világban nem csak a jegybankok széfjeiben halmozódott fel dollár, de a kisemberek millióinak szalmazsákjaiban is.

1968-ban az USA a Brettom Woods megállapodást egyoldalúan módosította úgy, hogy ettől kezdve a dollárt kizárólag jegybankok válthatták át aranyra. A szabad piacon viszont az arany ára emelkedni kezdett. 1972 végére elérte a 44,20 $/1 oz. arany. Tekintettel arra, hogy az USA kereskedelmi mérlege 1970-ig soha nem mutatott hiányt, a dollár „hígulását” kizárólag a túlköltekezés okozta, aminek fedezete a dollár bankjegyek nyomtatása volt. A kibocsátott dollár mögött az aranytartalék az eredeti 60 % helyett 1970-re 22 %-ra esett. Egyszerű szavakkal élve az amerikai infláció jóval meghaladta a nyugat európai államok inflációját. Ezt egyetlen adattal kívánom alátámasztani. 1949-ben 1 $ = 4,2 DM, míg 40 évvel később, 1998 decemberében 1 $ már csak 1,67 DM-et ért. 

1971-re már veszedelmesen sok dollár volt kint a világban, aminek már tört részére se volt elég az Amerikában őrzött (Fort Knox) arany. Amerika egy ideig az IMF (Nemzetközi Pénzügyi Alap) segítségével próbált ügyeskedni egy úgynevezett SDR (Special Drawing Rights = Különleges Lehívási Jog) közbeiktatásával, ami lényegét tekintve „papírarany” volt. Ekkor a francia köztársasági elnök, a nem kifejezetten Amerika barát Charles de Gaulle a birtokukban lévő dollárt át akarta váltani aranyra. Nixon amerikai elnök ekkor arra hivatkozva, hogy a 35 dollárért cserébe kapott aranyat a szabad piacon közel 10 dollár profittal lehet értékesíteni, egy csapásra kinyírta a Bretton Woodsi megállapodást, és megszüntette a dollár aranyhoz való kapcsolását. 1973-tól kezdve az arany szárnyalni kezdett és soha többé nem lehetett 1 uncia aranyat 35 dollárért vásárolni. Pillanatnyilag 1 oz. arany 1.260 $. Az aranyár lekérdezése: http://aranypiac.hu).] 

De 1971-ben más is történt. Amerika megállapodott az OPEC-cel (Nyersolajat exportáló országok szervezete), hogy a nyersolajat kizárólag dollárért adják el a piacon. Csakhogy a nyersolaj iránti kereslet évről évre egyre nagyobb mértékben nőtt, hiszen ez lett a modern gazdaság motorja, így logikusnak tűnt, hogy minden más árut is dollárban jegyezzenek az árutőzsdéken.

Nem csoda, hogy Amerika egyre többet és többet importált a gazdaságilag feltörekvő országokból, hiszen közönséges papírpénzzel fizetett érte, aminek értéke mindössze az volt, hogy a világon bárki elfogadta és hajlandó volt érte adni igazi értéket képviselő árut vagy szolgáltatást. A nagy dáridóból az állam is kivette a részét, az USA kormánya megállás nélkül bocsátotta ki az államkötvényeket, amiket Kína, Japán, India, Dél Korea és mindenki más gondosan begyűjtött, és tartotta markát a kamatokért. Kamatok? Hát persze, hiszen az is csak nyomtatott papír volt.

Ez a mértéktelen eladósodás oda vezetett, hogy 2008. végére a világon szabadon lézengő amerikai állampapír értéke a 8.500.000.000.000 (amerikai kifejezéssel élve nyolc és féltrillió) dollárt átlépte

De nem csodálkoznék, ha az USA által a Világra rásózott dollár tényleges mennyisége ennek az összegnek a többszöröse lenne. Amerikának minden oka megvan, hogy a valóságot elkendőzze és ehhez ragyogó apparátussal rendelkezik, például a CIA, akinek emberei ott vannak minden egyes bársonyos, narancssárga, egy egyéb színű forradalom, hatalomváltás, stb. mögött.

Az pedig csak természetes, hogy Amerika ragaszkodik ahhoz, hogy a dollár „tartalék valuta” maradjon. Az egész világ elfogadja, hogy az USA tovább költekezve, valós árukért papírpénzzel fizessen. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy belássuk Amerika egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy Irak Euróért adjon nyersolajat.

Most viszont a geopolitikailag fojtogatott Irán akar áttérni a dollármentes elszámolásra, amit Amerika megint nagyon nem akar. Megoldás? Kijelentik, hogy Irán veszélyt jelent az egész emberiségre, mert urándúsításba kezdett (ami a korábban megkötött szerződések szerint számára tökéletesen legális) és nukleáris fegyvereket akar előállítani. Meg kell tehát támadni, az elnyomó rendszert meg kell szüntetni, demokratikus választásokat kell tartani. A többiről majd a CIA gondoskodni fog. Egy bábkormány felállítása, amelynek jól megfizetett tagjai minden olyan szerződést alá fognak írni az USA-val, ami garantálja a dollár hegemóniájának a további fenntartását.

Adollár „szituáció” és hatásai

A körülbelül 40 éven át tartó féktelen, amerikai kölcsönpolitika, és a hagyományos banki normák semmibevétele vezetett oda, hogy hatalmas vesztességek keletkeztek és a rendszer az összeomlás szélén áll, amit majd részletesen kifejtek. Ami némileg meglepő, hogy ez a fentebb már érintett „kapitalista filozófia” ellenére következett be. Mit értek ez alatt? A globalizáció (tőke, munkaerő, áru szabad vándorlása) ráerőszakolása az egész Harmadik Világra, azaz kikényszerítették tőlük a védővámok eltörlését, az állami tulajdon - nagymértékben valós érték alatti - privatizálását. Amikor viszont Amerikára kerülhetett volna a sor, akkor hipokrita módon demonstrálták azt, hogy nem engedik a pénzintézeteik összeomlását az agyonajánlott szabadpiaci erők hatására. A Nyugat a szabadpiac törvényeit simán felrúgta a várható, hátrányos következmény bekövetkezése előtt. A bankok elzarándokoltak saját kormányaikhoz és kérték a megmentésüket. Az uralkodó elittel összejátszó Kormányok pedig dollár és euró milliárdokat lapátoltak be a bankokba.

Amerikában olyan hatalmas hiányokra derül fény, hogy a kormány semmi mást nem tud tenni, mint újabb és újabb dollár milliárdokat nyomtat és önti a rendszerbe. 2008. Novemberében az USA kongresszusa 700 milliárd dollár „segítségről” vitázott, majd döntött, de a valóságban - bizonyos financiális szakember szerint - hetente 1000 milliárdot juttat a rendszerbe, az állampolgárok tudta nélkül.

Ez az újonnan kinyomott pénz pillanatnyilag megvédheti a bankokat az összeomlástól, de valójában nem történik több mint az adósságprobléma egyik helyről a másik helyre való átcsoportosítása. A kinyomtatott pénz a bankokon keresztül bejut a gazdaságba, ahol egyre több papírpénzért kérnek cserébe változatlan mennyiségű árut, vagy szolgáltatást. Ahogy ezt a korábban ismertetett szigetvilág mészárosának esetében láthattuk, ez inflációt eredményez. Az előttünk álló hónapok és évek alatt tanúi lehetünk a dollár hiperinflációjának. Az egyetlen kérdés az, hogy ez milyen mértékben húzza magával a többi valutát: eurót, rubelt, jent, jüant, stb.? Végül is kimondhatjuk a verdiktet, a bankok deficit problémáját bűnös módon áthárítják a tömegekre. Ne beszéljünk félre, ez egy kolosszális, és univerzális tudatos lopás, egy olyan lopás, ami a szabadpiac rendszerén kívül semmi körülmények között nem lenne lehetséges. [2008 végén a dollár viszonylagos szilárdságát az adta, hogy a megijedt és bizonytalan befektetők pénzüket amerikai államkötvényekbe fektetik, amit ugyan veszteségesnek tekintenek, de ezt a veszteséget kisebbnek gondolják, mint amit egyéb más befektetési lehetőségek esetében feltételeznek.]

Nincs rá szükség, hogy az emberektől ténylegesen ellopják a nehezen megkeresett pénzüket. Lehet az a pénz páncélszekrényben, vagy a matracban, a megtakarított pénz vásárlóértékét folyamatosan elszívják azok, akik megkapják az újonnan kinyomtatott pénzt, vagyis a bankok. Minél több dollárt nyomtatnak és helyeznek forgalomba, a kint lévő dollár (és a dollárhoz kapcsolt más valuták) annál nagyobb részét lopják el.  

Nem hiszem, hogy nekem kellene tanácsot adnom bizonyos pénzügyminisztereknek, de dollár tartalékokat felhalmozott központi bankoknak (szerencsére a MNB nem ilyen) meg kellene szabadulniuk dollárjaiktól, és kereskedelmi forgalmukat saját valutájukban kellene bonyolítani. De mi történjen azután? Úgy néz ki, az se lenne megoldás, ha egy új Bretton Woods megállapodás létrejönne és visszatérnének az aranyalaphoz, mert nem lenne rá semmi garancia, hogy amint valamelyik világhatalom túlsúlyba kerül, nem húzná ki magát az egyezmény alól.

A probléma igazi megoldása a jelenlegi kapitalista modell megváltoztatása lenne, amely ilyen visszaéléseket lehetővé tesz. Tudom, hogy néhány évtizedes létező szocializmus után a következő mondat nehezen emészthető, de tudomásul kell vennünk, ahogy a szocialista tervgazdaságról kiderült, hogy működésképtelen, ugyanúgy látnunk kell, hogy a kapitalista szabadpiac is csődöt mondott. A világnak keresni kell és meg kell találni egy olyan modellt, amelyik a financiális rendszert megbízhatóbban kezeli. Akinek kétségei lennének az előző állításommal kapcsolatban, az olvassa el figyelmesen a következő statisztikát. 

A kilencvenes években a világ 358 leggazdagabb emberének vagyona egyenlő volt a világ legszegényebb 2,3 milliárd emberének éves jövedelmével. A világ 200 leggazdagabb embere 1994 és 1998 között vagyonát megduplázta, túllépve az 1.000.000.000.000 $-t. A világ 3 leggazdagabb emberének vagyona a 600 millió lakóssal rendelkező, legelmaradottabb ország éves GDP-jével volt egyenlő. 1980 és 2000 között az amerikai társadalom leggazdagabb 1 százalékának jövedelme több mint megduplázódott, a leggazdagabb 1 ezreléknek pedig több mint megháromszorozódott. 1985-ben a 400 leggazdagabb amerikai összvagyona 238 milliárd $ volt, ami átlagosan fejenként 600 millió $ jelentett. Az inflációval kiegyenlítve 20 évvel később ez a fejenkénti átlag 2800 millióra nőtt. 2005-ben a 400 leggazdagabb amerikai összvagyona 1.130.000.000.000 dollár volt, ami több mint Kanada GDP-je. (adatforrás: Introduction to ‘The Limits of Capitl, David Harvey, Verso kiadás, 2006)

Egy olyan gazdasági rendszer, amely ilyen eredményeket produkál, nem tartható fenn. Az egyre növekvő egyenlőtlenség törvényszerűen el fog érkezni egy robbanóponthoz. Tudom, ez is szeminárium ízű, de ennek ellenére igaz. „Forradalom akkor tör ki, amikor az uralkodó osztály már nem képes fenntartani, az elnyomott proletáriátus pedig már nem hajlandó eltűrni a kizsákmányolást.” Ez nem csupán az én lázálmom. Olvassuk el a következőket: www.newsmax.com/headlines/military_domestic_use/2008/12/23/164765.htm

US Military Preparing for Domestic Disturbances: Az amerikai hadsereg felkészült a hazai lázadásokra. Vagy pedig http://tinyurl.com/85qd48 US Army Ready if the Downturn Gets out of Hand: Az amerikai hadsereg készen áll arra az esetre, amennyiben a megpróbáltatások kezelhetetlenné válnának.

Úgy tűnik az amerikai elit felkészült a lázongásokra, de a felkészülés helyett talán okosabb lenne megvizsgálni az okokat, miért lehetséges egy lázongás? Milyen oka lehet rá az embereknek? Biztos, hogy a FED intézményét fenn kell tartani? Egyáltalán, hogyan működött a FED? Állítólag minden jegybank elsőszámú kötelessége az infláció elkerülése. Járai Zsigmondtól ezt éveken át hallottuk, amikor a MNB irányadó kamatlábát magasan tartotta, egyesek szerint lehetetlen helyzetbe hozva a magyar gazdaságot.  

Minden esetre 1913-óta, vagyis a FED megalakulását követően a mai napig a dollár elveszítette értékének 95 százalékát. Az 1913-as dollár ma 20 dollárt ért. Összegezve 95 év alatt 95 % értékcsökkenés. Ez nem nevezhető sikeres infláció ellenes harcnak. A FED másik szerepe a recessziók elkerülése lenne. Ami azt illeti ebben se jeleskedett. Az alábbiakban táblázatba szedtem az elmúlt évszázad gazdasági visszaeséseit és a visszaesés vagyonjogra vonatkoztatott (equity) százalékos mértékét.

1916-1917: 40 %

1919-1921: 47 %

1929-1932: 89 % [az úgynevezett nagy gazdasági világválság]

1937-1938: 49 %

1939-1942: 40 %

1946-1947: 25 %

1957         : 20 %

1961-1962: 27 %

1966         : 19 %

1968-1970 : 33 %

1973-1974: 45 %

1980-1982: 20 %

1987          : 33 %

1990          : 19 %

1998          : 19 %

2000-2002: 49 %

2007.X.-től 50 % [a lefelé csúszás folytatódik]

Ez összesen 17 gazdasági visszaesés megközelítőleg 90 év alatt. 1989-ben kár volt Marx Tőkéjét bedobni a kukába. Minden esetre a táblázat áttekintése után nyilvánvaló, hogy a 29/33-as 89 %-os visszaesés után második helyen a mostani áll a maga 50 százalékával, de ugye nem állunk még meg. Jobb összehasonlítást ad a következő adat. 29/33-as válság első évében a részvénypiac (Dow indikátor) 38 %-os csökkenést mutatott. Most egy év alatt a visszaesés 40 % volt. Nem vetem el messzire a sulykot, ha azt állítom, hogy idővel a jelenleg kibontakozóban lévő világválság equity visszaesése a 95 százalékot is elérheti.

Tibor bá blogja (219) Öntsünk tiszta kamatot a pohárba (eszmefuttatás)

Azt szokás mondani, hogy a prostitúció olyan régi, mint maga az emberiség. Ez a megállapítás azonban nem a prostitúció kiváltsága, többek között érvényes még a kamatra is, aminek egyik bizonyítéka, hogy már a Biblia is foglakozik vele. A társadalmakban élő emberiségben mindig voltak olyan egyedek, akik ilyen vagy olyan okból kifolyólag, „pillanatnyi” pénzzavarban, megélhetési problémába estek, amin a társaitól való kölcsönkérés segíthetett. A dolog érthető addig a pontig, hogy ha valaki hiányt szenved, akkor kölcsönkér. De mi motiválja a kölcsönadót a javak ideiglenes átengedésére? Természetesen a kamat. Vagyis a kölcsönadó valamivel többet kap vissza, mint amennyit kölcsönbeadott. Mi van akkor, ha a kölcsönadó nem kér kamatot? Elvégre a közvetlen megélhetéséhez nem szükséges pénzét, ha kölcsönadja, majd visszakapja, semmi vesztesség nem éri. Nem, kivéve azt az esetet, ha a pénzének bottal ütheti a nyomát. Vagyis, a kölcsönadó legjobb esetben is „pénzénél” marad, de mindenféle ellenszolgáltatás nélkül felvállal egy felesleges rizikót. Ezt a rizikót kompenzálja a kamat. Leszögezhetjük, ha nincs kamat, akkor nincs kölcsön se, mert a potenciális kölcsönzőt semmi se motiválja a rizikó felvállalására. Az viszont belátható, hogy többet visszafizetni, mint amennyit az ember kap, egyáltalán nem kellemes. Ebből következik, hogy a pénzkölcsönzés, mindenképpen egy potenciális konfliktus forrása.

Ehhez hasonló a főbérlő-albérlő kapcsolat. A főbérlő bérleti díjat kér az albérlőtől, aki, amennyiben lakni akar valahol, kénytelen megfizetni a bérleti díjat. (Zárójelben megjegyzem, hogy ezt is fel lehet fogni kamatnak. A főbérlő, tőkéjéből vesz egy házat, aminek egy részét kiadja bérbe.) A bérlemény mögött „holt tőke” lapul, ami különben a tulajdonosának nem hozna semmi hasznot. Viszont a gyakorlatban az tapasztalható, hogy a bérleti viszony létrejöttével egy különleges pszichés helyzet áll elő. Az albérlő megfeledkezik arról, hogy a tulajdonos a bérleményhez nem ingyen jutott. Az ősi vadászó-gyűjtögető szellem felülkerekedik, és azt az érzést erősíti, hogy itt van „valami”, amire láthatóan nincs senkinek szüksége, tehát „találtam”, kvázi az enyém lett, szabadon felhasználhatom. Természetesen a társadalomban kialakult szabályok ez ellen szólnak, de az albérlő mégis úgy érzi, hogy ki van használva. Ezzel szemben, a főbérlő a tőkéje után járó kamat (lakbér) mellett, azt is elvárná, hogy az albérlő a bérleménnyel úgy bánjon, mintha a sajátja lenne. Nem akarja tudomásul venni, hogy a bérleti díj azért magasabb, mint a bérlemény értéke után járó elérhető, kereskedelmi kamat, mert a bérlemény - ellentétben a nyers tőkével - állaga használat közben romlik. Mivel ez megfogalmazhatatlan, ezért az állagromlás mértékével a tulajdonos sosincs megelégedve, azt mindig többnek találja, mint az optimum (ami természetesen nulla lenne), az albérlő pedig frusztráltságából adódóan, mindig többet ront az állagon, mint amennyi indokolt lenne.

Hasonló pszichés ellenérzet alakul ki egyszerű, kamatmentes, baráti pénzkölcsönzés esetén is. Az adós a kölcsönnek hamar a seggére ver, mintha a sajátja lenne, és a visszafizetéshez nemigen fűlik a foga. Tendál afelé, hogy elfelejtkezzen róla, annál is inkább, mert a kölcsönnek semmi kézenfekvő nyoma nincs, „felélte”.  Ez rendszerint a barátág rovására megy, mert az adós kerülni kezdi a hitelezőt, bízva az „elévülésben” azaz a szép csendes elfelejtésben. Aki már néhány évtizede kint van az Életben, az egészen biztos találkozott már a jelenséggel. A kölcsönt folyósító még akkor sincs biztonságban, ha a kölcsönügyletről írásos szerződést kötnek, mert nemfizetés esetén nincs más mód, mint a polgári peres eljárás, aminek a beindítása eleve újabb költség felvállalását jelenti. A tartozás megítélése pedig semmiképpen nem jelenti a kölcsön visszaszerzését, mert maga a behajtás intézménye se tökéletes. A hitelt folyósító kockázata tehát tetemes, nem csoda, ha a kölcsön után kamatot kér.

A hitel tehát egy szükséges rossz, mert egyik oldal sincs megelégedve a lehetőségekkel. Az adósnak nem tetszik, hogy többet kell visszafizetni, mint amennyit kapott. A hitelezőnek pedig az a baja, hogy néhány százalék nyereségért túl nagy kockázatot vállal. A dilemma feloldására találták ki a jelzáloghitelt, amikor is a kölcsön visszafizetésének biztosítására, az adós a hitel összegénél nagyobb értéket ajánl fel fedezetként nemfizetés esetére. Ebben az esetben a hitelezőnek nem kell idegeskedni, az adósnak viszont igen, mert fizetésképtelenné válás esetén jelentős veszteség éri. Legokosabb lenne tehát, ha hitelügyletre sose kerülne sor. De bizony kerül.

A kölcsön felvételének célja három csoportba sorolható: 1) spekulációs célra. 2) beruházásra. 3) személyes felhasználásra. A spekulációval ne foglalkozzunk, mert annak erkölcstelenségéhez nem fér kétség. A beruházásnál azt kell megvizsgálni, hogy a beruházás által lehetővé tett termelésből kigazdálkodható-e a kamatteher és a tőke folyamatos visszafizetése. Ha ez a gazdaságossági számítás alapos, és mindenre kiterjedő, akkor ésszerű élni vele. A személyes felhasználású hitelfelvétel célja minden esetben az a törekvés, hogy az adós előbb jusson javakhoz, mint ahogy annak ellenértékét megkereste. Tulajdonképpen ez nem más, mint a „jövő előzetes felélése”. Erre a legtipikusabb példa a gépkocsi és a lakás (de természetesen sok más dolog is van külföldi utazástól kezdve a plazma TV-ig bármi). Arról van szó, hogy egy állampolgár nem hajlandó várni 5 évet, hogy összejöjjön neki 3 millió forint, amin megveheti azt a gépkocsit, amire vágyik. Felvesz tehát 3 millió forint hitelt, azonnal megkapja a gépkocsit, amire 5 év alatt havi részletekben kifizet 4 millió forintot. Neki tehát, 1 millió forintjába került az, hogy nem várt néhány évet. A másik - emberileg nagyon is érthető - eset a lakásvásárlásra felvett hitel. Tekintve, hogy senkit se szülnek meg az utcán, minden gyerek egy lakásban nő fel, a helyzet rendszerint az, hogy a fiatal felnőtt egy idő után nem hajlandó se a szüleinek, se az anyósának a lakásában lakni, hanem önálló lakást akar önmagának és családjának. Egy önálló lakás megvásárlása azonban súlyos milliókat jelent, amivel természetesen nem mindenki rendelkezik. Milliók összespórolása viszont hosszú évekig tart, marad tehát a kölcsön felvétele 15-20-25 évre. Az csak természetes, hogy ilyen módon a lakás árát a vevő kétszer-háromszor fizeti ki. Ennyibe kerül a várakozás, a kényelmetlenség elkerülése. Hogy megéri-e, azt mindenkinek magának kell eldönteni, és itt kezdődik a baj.  

Az Emberiségnek van néhány kollektív „gyengesége” (tisztelet a kivételnek). Ezek közül kettőre szeretném hívni a figyelmet: nincs önmagával tisztában, hibás az időérzéke. Bizonyos körülmények között, az előző generációval egy fedél alatt élni, kifejezetten kellemetlen. Érthető, ha ennek elkerülése végett valaki hajlandó felvállalni extra költséget. Vagyis, bár a lakásvásárlásra felvett hitel kamatai sose térülnek meg - ellentétben a beruházásokra - emberi szempontokból ítélve indokolt. Azonban el kellene kerülni az átesést a ló másik oldalára. A szülői ház 3*4 méteres kisszobájából nem feltétlenül kell beleugrani egy 84 nm-es lakóparki luxuslakásba, hanem a lehető legolcsóbban kellene megúszni a kényszerügyletet. És most jön a svédcsavar. Tőkével rendelkező emberek a tőkéjük hozadékából akarnak megélni, ami teljesen természetes. Csakhogy egyesek nem akarnak bajlódni a beruházással és a vállalkozással, sokkal egyszerűbbnek vélik tőkéjük kamatra történő kikölcsönzését, amiből ragyogóan meg lehet élni. Ezeknek az embereknek közvetlen érdeke, hogy mások, minél többen, kölcsönt akarjanak felvenni. Következésképpen, „megkörnyékezik” a potenciális adósokat, és minden lehetséges trükköt bedobnak, hogy tőkéjüket kölcsön adhassák. Így válik a társadalom hatalmas hányada adóssá. Ez azonban szigorúan magánügy, végül is mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Azt viszont nem tartom etikusnak, hogy amikor egy-egy ilyen eladósodott polgártárs rossz döntése miatt bajba kerül, akkor a hátrányos anyagi következményeket a társadalom nyakába akarja sózni. Döntéséhez nem kért tanácsot, amit főzött egye meg.   

Van viszont olyan helyzet, amikor az állampolgár nem vesz fel kölcsönt, nem tartozik senkinek és okos beosztással él, ellenben, felveszi helyette és nevében az állam. Ez az a helyzet, aminek kitárgyalására az egész posztot felépítettem.

Sokat volt szó róla, és sokszorosan bebizonyosodott, hogy az állam rossz gazda. Rosszul bánik a vagyonnal, ráfizetéses ott, ahol könnyen lehetne nyereséges. Ennek oka az, hogy az állam egy elvont fogalom, ami fizikai megjelenés hiányában nem tud vezetni. Az államot tehát egy élő személy helyettesíti, aki mint igazgató igazgatja az állami tulajdonban lévő gyárat, de szem előtt nem a tulajdonos - vagyis az állam - hanem saját érdekeit tartja. Már pedig a kettő nem ugyanaz. Ezért történtek és történnek a magánosítások. Van azonban egy terület, amit nem lehet magánosítani, ez pedig az államháztartás. Az állam működése, és kötelezettségeinek az ellátása ugyanis pénzbe kerül, és ezt a pénzt kizárólag adókból, illetékekből, jövedékekből, megvámolásból, pénzbüntetésből tudja beszerezni. Ezek közül természetesen főtétel az adó. Ez eddig rendben is lenne, de gyakran előfordul, hogy maga az állam szorul kölcsön felvételére, mert a rendelkezésére álló bevételből nem tudja fedezni a kiadásait. Az állam tehát kölcsönt vesz fel, amit kamatokkal növelve az állampolgároknak kell visszafizetni, természetesen adók formájában. A korábbiakban a személyi kölcsönök felvételénél finoman bár, de éreztettem, hogy a kölcsön felvétele gazdaságilag nem indokolt, kizárólag az egyén pillanatnyi kellemét fokozza a jövője rovására. Kevésbé finoman emlékeztetnék Simicskó Lajos híressé vált mondására. „Hülyének lenni mindenkinek állampolgári joga”. A kérdés az, hogy van-e az államnak joga hülyének lenne helyettem a nevemben? Természetesen nincs. Álláspontom szerint, az államkölcsön felvétele csak kifejezett vészhelyzetben, például háború, lehet indokolt, amikor egzisztenciális veszély fenyegeti az országot. Az semmi esetre se ok a költségvetési hiányra, hogy egy adott párt meg akarja nyerni a választásokat és ennek érdekében olyan pénzeket osztogat, amivel nem rendelkezik. Illetve az államkasszából egyszerűen kilop pénzt a kampányköltségek fedezésére.

Az államháztartási hiány (amit kizárólag kölcsönből lehet fedezni) mindenáron való elkerülésének oka roppant egyszerű. Ha bárki vagy bármi a folyamatos bevételéből (nyugdíj, fizetés, adó, stb.) nem képes kijönni, akkor semmi említésre méltó okot nem látok arra, hogy a következő évben ez megváltozna. Vagyis megint több lesz a kiadása, mint a bevétele azzal a különbséggel, hogy az előző évben felvett kölcsönnel tartozik, plusz annak kamatait is meg kell fizetnie. Szinte törvényszerű, hogy a következő évben a hiányt megint kölcsönből kell fedeznie, ami így egy úgynevezett adósságspirált hoz létre. A folyamatot nem csak erősíti, hanem fokozza is az a tény, hogy minél jobban el van valaki, vagy valami adósodva annál magasabb kamatra kap csak újabb kölcsönöket, aminek következtében egy idő után a hullámok átcsapnak a feje felett. A krónikus államháztartási hiányt produkáló országok először elveszítik az állami vagyont, majd az állampolgárok vagyonára és jövedelmük egyre nagyobb hányadára kerül sor. Egy ilyen nyomorúságos helyzetben a lakosság körében nő az elégedetlenség, és érzelmileg a financiális rendszer ellen hangolódnak. Így születik meg a predator-capitalism, aminek fordítása a „ragadozó-kapitalizmus”. Távol álljon tőlem, hogy a kapitalizmust megvédjem, de rá kell mutatnom, hogy az elsőszámú „bűnös” nem a hitelt kínáló, hanem a hitelt felvevő. Soha, senkit nem köteleztek arra, hogy ne várjon 3 évet, amíg egy gépkocsi árát össze tudja gyűjteni. Ne keressünk kibúvót. Az emberi viselkedéshez szervesen hozzátartozik a másik embertárs rábeszélése valamire. Ha azt nem fogadjuk el, hogy a szüzességét elvesztett és teherbe esett lány azzal védekezik, hogy „de hát olyan szépeket mondott” akkor azt se fogadhatjuk el, hogy előleg lefizetése nélkül elvihettem az autót és még a Cascot is átvállalta 6 hónapig. De mi a helyzet állami szinten?

Egy ország miniszterelnöke, pénzügyminisztere nem 16 éves szűzlány, és nem is 23 éves, száguldásra vágyó fiatalember. Hanem egy ország sorsáért felelős, a közgazdasággal tökéletesen tisztában lévő, az átlagnál jóval tehetségesebb érett férfi (nagyritkán nő), aki tettének súlyával tökéletese tisztában van. Hogyan lehetséges akkor, hogy a világ országainak tucatjai vannak eladósodva nyakig, néha még azon is túl? Úgy, hogy a karvaly tőke megvásárolja a politikusokat és ráveszi őket arra, hogy az ország érdekének ellenébe kölcsönt vegyenek fel. Ha ez egyszer megtörténik, az ország soha a büdös életben nem tud kikeveredni az adósságból, és a véres verejtékkel megkeresett javak hatalmas hányadát elviszi a kamat.

Ok-e ez arra, hogy minden dühünkkel a karvalytőke ellen forduljunk? Álláspontom szerint nem. Ha egy keskeny folyóban egy krokodil garázdálkodik, és te ennek ellenére úgy döntesz, hogy átúszol a folyón, aminek következtében a krokodil kettéharap, nem a krokodilt kell hibáztatni a halálodért, hanem téged, mert senki nem kötelezett ara, hogy átúszd a folyót.

A magyar állam súlyosan el van adósodva (és a magyar háztartások hatalmas hányada is). Azonban ezeket a kölcsönöket mind a különböző kormányok, mind pedig a magánemberek saját elhatározásukból, önálló döntésük után vették fel. A játékszabályok előre ismertek voltak. A karvalytőkét lehet utálni, de a magánemberek esetében semmit nem lehet felróni nekik. Egészen más a helyzet állami szinten. A korrupció, a megvesztegetés büntető kategória. Az igazi bűnösök a politikusok. De őket a nép, a buta tömegek választják a hatalomba. És bármennyire is sajnálatos, ez nem fog megváltozni. Jó szándékú, zseniális közgazdászok ragyogó sémákat dolgozhatnak ki, még a megvalósításuk se lehetetlen, de hogy működni nem fog, arra mérget veszek. Minden megváltoztatható, minden lecserélhető, de a nép az marad, olyan, amilyen. 

P.S. Sokfelől hallottam, hogy Magyarországon néhány évvel ezelőtt előfordult, hogy egy bank kizárólag svájci frankban volt hajlandó kölcsönt adni. Kvázi, nem ő tehet az eladósodásról, hanem a bank. Nos, bemegyek egy fagylaltozóba és vaníliát kérek. Azt mondják, nincs vanília csak eper. Köszönöm, azt nem kérek, és kimegyek az üzletből. Állítólag az embernek szabad akarata van!                   

Vissza a múltba (21) A hetijegy

Gyermek és ifjúkoromban a BSzKRt. Illetve jogutódja a BKV a maitól eltérő jegyrendszert alkalmazott. A forint bevezetése után 50 fillérbe kerülő vonaljegy, ami megfelelt a mai jegyeknek, vagyis egyetlen járműn egyetlen utazásra szólt, azzal a különbséggel, hogy nem az utas „érvényesítette” a jegyet, azaz kilyukasztotta, hanem erre a célra fenn volt tartva egy kalauz, aki ellátta a három kocsiból álló szerelvényt, és a megállóknál ment át egyik kocsiból a másikba, ami a bliccelést abszolút biztossá tette.

A vonaljegyen kívül volt még a 70 fillérbe kerülő átszálló, ami három átszállásra jogosított, vagyis összesen négy különböző járatot lehetett vele igénybe venni. A közlekedési vállalat logikája az volt, hogy négy járat segítségével Budapest bármely pontjáról el lehet jutni bármely másik pontjára.

Az utazás megkezdésének idejét nem rábélyegzéssel jelezték, nem is lett volna rá technikai mód, hanem a jegyen található 24×4 apró kocka egyikének a kilyukasztásával, ami negyedórás pontosságot jelentett. Az átszállójegyen kilyukasztották még azokat a járatszámokat is, amiket az utas érintett. Illetve a háború előtt a villamosjegyen volt egy sematikus Budapest térkép is, amin az átszállási pontokat lyukasztották ki. A „pengős világban” a felnőtt átszálló 32 fillérbe került és fehér papírra volt nyomtatva, míg a gyerek átszálló 16 fillér volt és rózsaszín.

Horthy kormányzása alatt a BSzKRt. magánvállalkozás volt, és eszük ágában se volt kedvezményt adni. A sikeres kommunista hatalomátvétel után az államosított közlekedési vállalat létrehozta a hetijegyet, amire szükség is volt, mert valahol mindenkinek dolgozni kellett, a munkahelyre pedig heti hat alkalommal el kellett jutni, aztán persze onnan meg haza.

A „dolgozók hetijegye” 5 forintba került és a fent vázolt lyukasztási módszer segítségével napi kétszer 1 óra utazásra jogosított fel, azaz tulajdonképpen 14 darab átszállónak számított. A dolgozó hetijegy használatára csak dolgozók voltak jogosultak, amit igazolás után egy „dolgozó bérlettel” lehetett bizonyítani. A dolgozó hetijegy ezek szerint csak a bérlettel együtt volt érvényes. Aki nem tudta bizonyítani állami alkalmazását az kénytelen volt „sima” hetijegyet venni 6 forintért, de ilyen ember nemigen akadt. Ugyanilyen séma alapján működött a diák hetijegy is, ami viszont csak 2,7-be került.

Az akkori közlekedés megismeréséhez hozzátartozik még a járművek ajtóinak a működtetése is, amit nem a szerelvény vezetője irányított központilag, hanem bárki bármikor lenyithatta, illetve felhúzhatta. Az „ajtó” ugyanis nem volt más, mint egy vaspántokból összeállított „háló”, ami derékmagasságig volt felhúzható és lenyitható. Ezen kívül a meglehetősen szellős ajtó alatt volt a két fokból álló lépcső. Ez az elrendezés tette lehetővé, hogy a villamosról menet közbe le lehetett ugrani, de ugyanígy fel is. Ehhez az egész rendszerhez hozzátartozott még egy piros lámpa, és egy berregő. Mielőtt a vezető a szerelvényt elindította volna, amit a jobbra balra tekintgető kalauz kettős sípjele előzött meg, a piros lámpa az ajtó mellett kigyulladt, a berregő pedig elkezdett éktelenül kelepelni.

Aztán ahogy a szocializmus építése kezdett előrehaladni a BKV elkezdett veszteséges lenni. A veszteségek csökkentésének első módja a kalauzok megszüntetése volt, amit az ajtó mellé kirakott KN tábla jelzett: kalauz nélkül. Ez azonban már annyira újkori, hogy majd mindenki emlékszik rá. Nekem azonban van néhány személyes élményem a hetijegyekkel kapcsolatban.

A hetedik osztályt a Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utcai iskolában végezgettem jó pár tucat hason korú nebulóval (kisdiák) együtt. „Végezgetés” alatt azt kell érteni, hogy bejártunk az iskolába, de elsősorban csencselés (csere-bere) végett, mert, hogy a felnőttek is mindenütt azt csinálták. A háború miatt a fegyelem a béka feneke alá került, és ugyancsak a háború miatt a csencselés tárgyát a szokásos diák „áruféleségek” mellett lőszer, gyutacs, nyomjelző lövedék, és hasonlók képezték. Tanulásról szó sem esett.

Amikor apám ezt megunta átíratott az Istenhegyi út 32. alatt székelő iskola testvérekhez a nyolcadik évre. A „háborús tevékenységek” miatt a jól ismert hatalmas épület közepe teljesen beomlott, a jobb szárny pedig ahogy volt eltűnt. Ami megmaradt azt úgy, ahogy rendbe hozták és megpróbáltak tanítani. Bentlakás nem volt, illetve, aki nagyon akart bent aludhatott, de felügyelet és étkezés nélkül. Vagyis valamennyien „bejárók” voltunk.

Mint az már korábban kitűnt, mi a Vilmos császár úton laktunk, rézsút a Bazilikával. Innen kellet tehát átjárnom Budára. 1947-re a csak félig felrobbantott Ferenc József hidat (ami ma Szabadság-híd névre hallgat) összetákolták úgy, hogy villamos is közlekedhetett rajta. Ezért Pestről Budára, vagy fordítva Budáról Pestre mindenki körbe, a Szabadság-hídon át közlekedett, így természetesen én is. A hídon átérve a szerelvény élesen jobbra fordult, és elment a Gellért-hegy alatt, majd a Horváth-kert mellett elvonulva megérkezett a Déli-vasúthoz (amit azóta Déli-pályaudvarnak hívnak), ahol egy 180 fokos fordulattal rákanyarodott az Alkotás útra és végül a mai 59-es útvonalán elérkezett a Farkasréti temetőhöz. Én természetesen az Istenhegyi út lábánál leszálltam és gyalog felkaptattam a több száz méterre lévő internátushoz.

A szerelvény annyira tömött volt, hogy a diákok fürtökben lógtak az ajtókon, de még hátul az ütközőkön is ültek néhányan, és ami ma talán elképzelhetetlen még a kocsik között is lógva kapaszkodott néhány utas a menetközben gyorsan tovasuhanó sínek felett.

Jegykezelésről szó sem lehetett. A le és felszállás egy tortúra volt, mert a kocsi belsejében utazókat a lépcsőn lógok nem akarták leengedni, félve, hogy nem tudnak visszakapaszkodni korábban elfoglalt helyeikre. A leszállók leengedése különösen nagy rizikóval járt a Horváth-kertnél, mert ott heteken át egy tömegsírt exhumáltak, ami elviselhetetlen bűzzel járt. Ha itt lemaradt valaki az garantáltan hányingert kapott azalatt az öt-tíz perc alatt, amíg a következő szerelvény megérkezett.        

Május eleje lehetett, amikor a diákhetijegy használatára jogosító bérletem elveszett. Ezt otthon jeleztem Kisanyi felé, de nem vették tudomásul. Mi volt az ábra? El kellett volna mennem az Akácfa utcába (még ma is BKV központ) és kellett volna kérnem egy űrlapot, amit kitöltve be kellett volna vinnem az iskolaigazgatóhoz aláírás és lepecsételés végett, majd egy fénykép kíséretében vissza kellet volna vinni az Akácfa utcába és néhány forint lefizetés mellett kaptam volna egy új igazolványt. A bökkenő nem az én mászkálgatásom volt, hanem a „néhány forint” és a fénykép, ami szintén jelentett „néhány forintot”.

Szüleim úgy döntöttek, hogy az egészről nem vesznek tudomást és minden szombaton továbbra is kaptam 2,70-et hetijegyvásárlás céljából. Hetijegyet viszont nem vehettem, mert nem volt bérletem. Ezért aztán hétfőn, kedden az iskolába villamossal mentem-jöttem, szerdán pedig csak mentem egy-egy vonaljegy felhasználásával. Szerdán elfogyott a pénzem, így ettől kezdve villamos helyett gyalog mentem az iskolába és gyalog jöttem vissza. Mit is jelentett ez? A Bazilikától elgyalogoltam a Kálvin teret érintve a Szabadság-hídon át, a Gellért-hegy alatt végig a Vérmező érintésével, a Déli-pályaudvar megkerülve a Nagyenyed utca végén kezdődő istenhegyi úton felkapaszkodva majdnem az Orbán térig. Nem tudom hány kilométer lehetett, szerintem 8-10, de az tudom, hogy reggel ½ 7-kor indultam el otthonról, hogy időben beérjek. — Azután jött a nyár, a vakáció és szeptemberben újra kaptam diákbérletet, amire úgy vigyáztam, mint a két szememre.

U.I. Ez a történet tulajdonképpen így kerek, ahogy van, nem lehet megtoldani semmivel, de nekem mégiscsak kikívánkozik valami. A minap a feleségemmel az egyik délelőtt folyamán meglátogattuk az egyik baráti házaspárt, akik második házasságuk alatt is produkáltak egy ma már 15 éves bakfist. Néhány perccel egy óra előtt a férfi felpattant a székből és közölte, hogy el kell mennie, de csak maradjunk, mert hamarosan visszatér. Amint elviharzott kérdeztem a hátrahagyott feleséget, hogy a Laci hová rohant? A válasz engem egy kicsit meglepett. A négy utcával arrébb elhelyezkedő iskolához, mert a kislányuk most jön ki, akit az apja hazahoz, természetesen autóval.  

Az orosz megoldás

A Kreml és a White House közötti információ váltásból valahol, valaki kiszivárogtatta, hogy a Mexikói öböl tengerfeneke felrepedt, a katasztrófa helyreállíthatatlan, az ökológiai következmény mértéke felfoghatatlan. A jelentést Putyin asztalára Anatoly Sagalevich tette le, aki néhány tudós társával együtt az a pár ember, aki ténylegesen lent volt a tengerfenéken, miután a BP meghívta őket (called to the disaster scene) a helyszínre. Ennek oka, hogy mélytengeri járművével Sagalevich tartja a merülés világrekordját, 6000 méterrel. Mielőtt munkáját megkezdte volna, az orosz tudósnak alá kellett írni egy egyezményt, aminek értelmében a látottakat nem hozhatja nyilvánosságra. A munkálatok közben Sagalevich óránként küldött jelentést mind az amerikai mind pedig az orosz elnöknek.

        Az orosz, Sagalevich által irányított mélytengerkutató jármű

Sagalevich szerint az olaj nem csak az 55 cm átmérőjű csőből ömlik, aminek videóját már rég bemutatták, de legalább 18 más repedésből is, amelyek közül a legnagyobb 11 kilométerre van attól a felrobbant kúttól, ahonnan a becslés szerit napi 7 millió liter olaj áramlik ki.

Matthew Simmons, aki Bush elnöknek volt az energiaügyi tanácsadója az orosz jelentésre úgy reagált, hogy Amerika előtt két lehetőség áll: hagyja, hogy az olaj kb. 30 év alatt kiáramoljon és minden valószínűség szerit tönkretegye a teljes Atalanti-óceánt, vagy egy nukleáris töltettel felrobbantja azt, ami a kútból megmaradt.

A helyzet az, hogy még a Szovjet Unióban öt hasonló eset történt 1966 és 1981 között, amelyeket felrobbantottak. Ezek közül 4 sikerrel járt. Ezért úgy gondolják, hogy Amerikának is van 20 % esélye, hogy a robbantással nem oldódik meg a probléma, és akkor marad a teljes olaj mennyiség kiáramlása. A Kremlin biztatja Obamát, hogy robbantsanak az egész emberiség érdekében. A Fehérház azonban ezt a „drasztikus” lépést nem hajlandó megtenni. A ok azonban nem az atombomba használatától való félelem, hanem, egyfelől a BP a kiáramló olaj egy részét felfogja és az tiszta haszon, másfelől a robbantással a Mexikói öböltől, mint olajkinyerő helytől el lehet búcsúzni. Márpedig az egész világon a Mexikói öböl az egyetlen hely, ahol az olaj kitermelés még fokozható, azaz felszálló ágban van. Vesszen tehát az emberiség, Amerika továbbra is ragaszkodik az amerikai életforma fenntartásához.

Sajnos a történetnek itt nincs vége. Az orosz tudósok borúlátó jóslatát amerikai jelentések (new reports) megerősítették, ami szerint a BP által használt olaj mérgező diszperzáló szer, megtalálja útját a felhőkbe és mérgező eső formájában jut vissza a földre, elpusztítva minden növényt, amire rákerül. Ez pedig halálos lehet (Toxic Oil Spill Rains Warned Could Destroy North America) az egész Észak-Amerikára. Végül felmerül a kérdés, a benzin még néhány évig való relatív olcsón tartásáért érdemes-e tönkretenni saját életterünket?

Tibor bá észrevétele: Ha ez a jelentés a valóságot tartalmazza, akkor a nukleáris robbantás értelmetlen, mert a 11 km-re lévő repedésből az olajömlést nem állíthatja le. Az eredeti robbanás olyan mértékben mozgatta meg a kőzeteket, hogy csak az összes olaj felszínre jövetele következhet be. Más forgatókönyv nem létezik.

——————————————————————————————————————————————————————————————————————————————————- 

Vissza a múltba (20) Diákélet Rákosi alatt

A háború alatt, majd néhány évig utána is, apám textil nagykereskedő volt, és nem tudta eldönteni melyik inkább, kereskedő vagy textiles. A dilemmát én oldottam meg, ugyanis a kereskedelmi szakközépiskola (napjainkban Közgazdasági Főiskola van az épületben) első évében mindössze 5 tantárgyból buktam meg. Nem volt semmi érzékem az angol nyelv, a gyorsírás, a kereskedelmi ismeretek, és hasonló dolgokhoz. Nem tehetek róla, de a váltók leszámítolásától libabőrös lett a hátam. Így aztán a következő évben textiltechnikummal próbálkoztunk, persze annak is más volt akkor a neve.

1947 őszén még beléphettem az iskola cserkész csapatába (Bár a Magyar Cserkész Szövetséget Rajk László rendeletileg 1946 július 4-én feloszlatta, de ezt sokáig vonakodtak betartani.), viszont tavasszal megszüntették, mert túlságosan kispolgárinak találták a Moszkvából importált hazafiak (Rákosi, Gerő, Nagy Imre, stb.), helyette létrehozták a Magyar Úttörő Szövetséget. Kezdetben a két ifjúsági tömörülés között a különbség főleg a vallás kiirtása volt.

1948 őszén átkerültem a technikumba és saját bőrömön érezhettem az új idők, új szelének fuvallatát. Mindjárt az első szocialista vívmány a koedukáció volt, aminek mi kamasz diákok örültünk, mert eddig csak a templomba nézhettük a csajokat, most meg egy padban ülhettünk velük. Jelentős minőségi változás! A következő „nagydobás” a fakultatív hitoktatás volt, de ez csak a rákövetkező tavasszal valósult meg.

A szeptemberi órarendben még szerepelt a heti egyszeri hitoktatás, csak már nem vették komolyan. Hittanóra előtt megjelentek a lelkipásztorok és különvonultak a felekezetek. Nem volt egy egészséges dolog, szült némi széthúzást. A katolikusok voltak többségben, ők maradtak az osztályteremben, ahol a paptanáruk a hitoktatást komolyan vette. Magyarázat, lecke, kikérdezés, stb. Az osztály két evangélikusával a hitoktató beült egy presszóba és hárman együtt stírölték (Akkoriban ez használták a „bámulás” kifejezés helyett) a betévedt nőket. A zsidó rabbi is megjelent a színen, majd nyolc gyerekkel távozott a tanári szoba belsőfülkéjébe, de előtte volt egy kis színjáték. A nyolc diák közül ugyanis hét annak idején kikeresztelkedett, de azért zsidónak érezte magát. Végül a rabbi a kikeresztelkedés tényét nem vette figyelembe. Szóval ezt a cirkuszt nem lehetett díjazni. Nekem különben is tele volt a hócipőm a katolicizmussal.

Ennél sokkal kellemetlenebb volt az a tény, hogy mindjárt az első évben négy fizikatanárunk volt. Kettő külföldre távozott, egyet letartóztattak, a negyedik népi származású volt, és nem tudott semmit. Egy szép napon az iskolaigazgató is eltűnt, ami minket nem rázott meg, mert nem tanított, csak a légkör volt egy picit ciki. Az új igazgató egy rosszindulatú, mogorva, kommunista állat volt, és persze nem pedagógus. A párt helyezte oda, hogy ügyeljen az új generáció rendszerhű nevelésére. Csak később tudtuk meg, hogy kellemetlen személyiségét a moszkvai emigrációban szerezte. Nem lehetett kellemes úgy élni, hogy a „Nagy Honvédő Háborúig” minden második magyar emigránst kivégezték.

Persze osztálytársak is tűntek el szép számmal. Valamelyik osztálytársunk egy hetes távolmaradása után nagyobb volt az esély arra, hogy Tel-Avivban van, mint arra, hogy otthon nyomja az ágyat. Nem csoda, az angol tanárnő nyíltan agitálta a zsidó lányokat, hogy menjenek Izraelbe, ahol a kibuc (Izraeli mezőgazdasági kommuna) élet maga a hetedik mennyország. A kézi szövést tanító tanár, Bíró bácsi a kényelmesebb diákokat azzal biztatta, hogy ha minden kötél szakad, kézi szövésből meg lehet élni Izraelben is.   

Révai úgy gondolta, akkor követi el a legkisebb hibát, ha a magyar oktatást átalakítja szovjet minta szerint. Bevezették például a „tanulópár” intézményt. Ennek a lényege az volt, hogy egy polgári származású jó tanuló mellé adtak egy proletár származású rossz tanulót, és a jó tanuló felelt azért, hogy a rossz tanuló ne bukjon meg. Mert nem volt csúnyább dolog a világon, mint a lemorzsolódás, ami alatt azt értették, hogy egy népi származású diák nem jut el az érettségiig, illetve nem lesz belőle diplomás. Persze felmerül a logikus kérdés, mi az, hogy felel érte? Nos, ha a rossz tanuló mégis megbukott, amihez esetünkben jó adag tanári bátorságra is szükség volt, akkor a jó tanuló „szabotált” vagy „destruált”. Mindkét bűn halálosnak számított, aminek a megismétlése kicsapást is eredményezhetett.

A tanulópár intézmény továbbfejlesztett formája a „tanulókör” volt. Az én osztályomban, ebből három darab üzemelt, de csak egy érte meg az évvégét, az enyém. A tanulókör elsőszámú funkciója a rossz tanulók feljavítása volt, de volt egy második funkciója is. A diák szabadideje legyen minél jobban lekötve, ne legyen lehetősége „rendszerellenes” tevékenységre. Különben a tanulókör vezetés és a rendszeres „előadás” tartás nekem testhezállónak bizonyult. Ezt a lekötöttséget nem csak élveztem, de hasznosnak is bizonyult, ráadásul együtt járt a szükséges önbecsüléssel, ami kellően pótolta zilált családi hátterem.

Évzárás után, 49 nyarán rendezték Budapesten a Világifjúsági Találkozót, azaz a VIT-et, ami elképesztő élmény volt számunkra. Ekkor láttam életemben először hús-vér négert közelről. Ezek voltak az afrikai aktivisták. Egy kicsit ugyan túlkorosak voltak, de aktivisták, akiknek ez volt a szakmájuk. Moszkvától kapták a fizetésüket, amiért cserében megjelentek mindenfajta nemzetközi rendezvényen, és ők „képviselték” a Harmadik Világot, ami minket a legkisebb mértékben se érdekelt. Szervezetten jelentünk meg itt-ott és semmi más dolgunk nem volt, mint vidáman énekelni, táncolni, és fiatalon csak úgy ott lenni, hogy az egésznek tömeges jellege legyen.

Voltak persze „csúnyább” dolgok is. Második év elején még csak néhány hete jártunk iskolába, amikor az „iskola titkár” kezdeményezett egy beszélgetést, aminek során bizalmasan megkért, hogy a nagyszünetben rendezendő röpgyűlésen szólaljak fel, és az egész osztály nevében ítéljem el Rajk Lászlót és követeljem részére a halálbüntetés kiszabását.

Össze-vissza 16 éves voltam és Rajk Lászlóról sose hallottam, ráadásul, mi az, hogy követeljem a halálbüntetését. Fogalmam se volt mit tegyek. Kivert a verejték, elvégre nem akartam ujjat húzni az iskolatitkárral, de a kért becstelenséget se akartam elkövetni. Ez volt életem legkegyetlenebb helyzete. Az egész röpgyűlés alatt úgy álltam ott, mint egy alvajáró. Egyszer csak azt vettem észre, hogy