Nem kis meglepetéssel  hallunk már hosszú évek óta az öngyilkos merénylőkről. Elképzelni se tudjuk, és teljesen értetlenül állunk a jelenséggel szemben. Fiatal nők és férfiak dobják el maguktól az életet. Miért? Hogy lehet őket rábeszélni? A rábeszélőket, vagy nevezzük inkább őket vezetőknek, milyen cél vezérli? Ezek a gondolatok forognak a fejünkben. Most az Al Jazeerán rábukkantam egy tudósításra, ami közelebb visz minket a talányhoz. Álláspontom szerint teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a primitív emberek semmi veszélyt nem jelentenek se Amerikára, se Európára nézve, de az is nyilvánvaló, hogy ezeket legyőzni lehetetlen.

Az afganisztáni tálibok a jövő hétre tervezett parlamenti választások megzavarásával fenyegetőznek, aminek eszköze az öngyilkos merénylők bevetése. Az ENSZ szerint az ország civil áldozatainak legnagyobb részéért az öngyilkos merénylők a felelősek. Sue Turton, az Al Jazeera munkatársa elment Afganisztán északi részére (ahol a magyar kontingens is szolgál) és találkozott néhány olyan emberrel, akik a halálos terv kivitelezésének részesei lesznek. Pacha Khan, egy 25 éves tálib harcos (a csatolt videó felvételen beszél), az afganisztáni Logarból kijelentette, hogy kész az öngyilkos merényletre. „Isten akaratából a vezetőink mindent elrendeztek számomra. Most már csak a parancsra várok” – mondotta.

Az öngyilkos merénylők fejébe nézünk. (az ülő tálib harcosok énekének a szövege) Nekünk nem kell a demokrácia és a választás. Tovább harcolunk, és sose fogunk tárgyalni. Robbanó anyaggal felszerelt ruhát öltök magamra, elmegyek, hogy megöljem ezeket a hitetleneket. Én egy mártír vagyok. Olyan földrengés vagyok, amely a büszkeségre épített palotát megrázza.  — A tálibok felkészülnek az előttük álló harcra, ami egy szent szabadságharc, ahol az igaz muzulmánok készek a mártírságra. Ebből a tálib csoportból az egyik harcos kijelenti, hogy kész emberi bomba lenni. (a mosolygó csoportban állók közül az egyik beszél) Sokan jelentkeztek, de ő (Pacha Khan) akar lenni az első. Annyira várja az indulási parancsot, hogy egy nappal korábban akar menni, mint szükséges. — Megkérdeztük lehet-e, hogy civil afgánok is meghalnak a merényletben, amire nem volt hajlandó válaszolni. Szerinte lehetetlen, hogy civileket öljenek meg. Ez azonban egyáltalán nem lehetetlen amióta a tálibok ezt a fajta támadást felvették harceszközeik közé. Négy hónappal ezelőtt megtámadtak egy konvojt, ahol 6 katona vesztette életét és 12 civil, valamint 47 olyan civil járókelő sebesült meg, akik ezen az úton az autóbuszra vártak. Ugyanakkor a tálibok szerint a civil áldozatokról szóló hírek csak propaganda. (kép váltás után két fiú leselkedik az ablakon át) Egy tálib falúban az öngyilkos merénylők következő generációja hallgatja az idősebbeket és tanulnak a mestereiktől.    

OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO 

Las Palmasban a hajónk egy teljes napot vesztegelt, reggeltől késő estig. Minden bizonnyal szándékosan, ugyanis a több, mint ezer holland utas (ellentétben velünk) fizetett a jegyéért, és ha már áthajózták a fél világot, akkor – gondolom – az utazást összecsapták némi világnézéssel is. Reggel tehát harmadmagammal nyakunkba vettük a várost, és uccu neki, mi is elmentünk „világot látni”. Az utcai árusok hullámokban leptek el minket, és addig nem hagytak békében, amíg meg nem győződtek abszolút sóherségünkről. Délfelé járt az idő, leültünk egy szusszanásra egy útszéli pálmafa alá megvitatni a korgó gyomrunkkal kapcsolatos teendőket. Egyszer csak a föld alól ott termett egy apró kis legény, nem lehetett több tíz évesnél, és spanyolul eszeveszetten hadarásba kezdett. Hol egymást néztük, hol pedig a kölyökre. Mi a fenét akarhat? Miki barátom tért először magához, és bár gyerekszobája révén sem németül, sem angolul „nem lehetett eladni”, mégis magyarul ripakodott rá:

– Mit akarsz öcskös?

– Girls, girls – ismételgetett egyetlen szót a fiú -, Mädchen, Mädchen – és körbehordta a szemét rajtunk. Szerintem arcunkról a mélységes döbbenet tükröződött. Elsőnek nekem esett le a húsz fillér.

– Gyerekek! Ez a kölyök egy kupiba invitál minket.

– Hülye vagy – mondta Pali, a harmadik közülünk -, egy ekkora gyerek?

Addigra a srác előrement vagy öt métert, és intett, bátorított, hogy kövessük. A dolog kezdett egyre inkább egyértelmű lenni.

– Hát, gyerünk – kiáltott fel Pali. – Mit veszíthetünk?

– Gyerünk, hát! – adtam be én is a derekam. De Miki volt a legreálisabb.

– Miből srácok, miből?

– Szerintem itt ingyen is lehet – árulta el Pali abszolút hozzá nem értését.

– Kérdezzük meg – indítványoztam. Így aztán Miki faggatóra fogta a fiút.

– How much?

A fiú rángatni kezdte a vállát. Vagy nem értette, vagy nem tudta. Miki újra feltette a kérdést.

– How much? – de most összedörzsölte hozzá mutató – és hüvelykujjait. Erre a kölyök arca menten felderült.

– One dollar – és a nyomaték kedvéért egy ujját a magasba emelte.

– Ennyi pénzünk még van – kezdtünk el röhögni, és megindultunk a fiú után.

A gyerek szűk és kanyargós sikátorokon vezetett keresztül minket. Azt hittük, egy középkori film hollywoodi díszletein megyünk végig. Utóbb megérkeztünk egy aprócska kis kocsmába, amely tökéletesen ki volt tömve férfiakkal és nőkkel. Mi hárman jócskán elütöttünk a helybeliektől. Hogy az ördögbe ne? Már Bécsben is úgy néztek ránk az emberek, mintha a Holdról jöttünk volna, hát még itt! Ennek ellenére a kocsma vendégeinek nemhogy a szemük sem rebbent, de még csak oda sem néztek az ajtóhoz, amikor a bejáratnak használt lyukon lógó színes rafiafüggönyön átszortíroztuk magunkat.

– Gyerekek, ez nem kupi, itt most minket szépen ki fognak fosztani – szállt Miki inába a bátorság.

– Velünk aztán sokra mennek – vélekedtem én.

Pali viszont úgy gondolta, ahol egy dollár egy nő, ott öt dollárért már ölnek. Ez ugyan nem hangzott logikátlannak, de azért leültünk egy asztalhoz, amely úgy lett üres, hogy belépésünk pillanatában az ott lévők egyszerűen arrébb húzódtak.

Végre előkerült a fiú, akitől Miki soknyelvű ismeretének segítségével és rengeteg gesztikuláció árán megtudtuk, hogy az itt látható összes nő (volt vagy húsz darab) egytől-egyig mind képezheti ügyletünk tárgyát, csak választanunk kell (és persze fizetni).

A választás abból állt, hogy elsőnek én ráböktem egy vékony, vörös-fekete hajú, talán 18 év körüli, villogó szemű, tüzes, spanyol  nőre, úgy nyolc-tíz méter távolságból. A fiú a fejével bólintott, jelezve a tény regisztrálását, és Mikire nézett kérdő szemekkel. Miki ugyanerre a nőre bökött. Én nyomban fel voltam háborodva, a fiú pedig azt hitte, Miki pusztán megismétli az én kérésemet, elvégre az első perctől kezdve felvette a tolmács szerepét. Végül a dolog tisztázódott. Hangos tiltakozásom ellenére Miki ragaszkodott eredeti elképzeléséhez. Mielőtt tovább mentünk volna, volt még egy próbálkozásom.

– Miki! Életünkben először vagyunk kupiban, és mindjárt az első alkalommal pont az én nőmet kell választanod?

Érvem azonban nem számított. Miki kitartott döntése mellett. Végül megadtam magam, de mielőtt Pali választott volna, szinte könyörögtem neki, ha nem akar botrányt, akkor legyen szíves, és ne válassza ő is ezt a nőt. Pali, a jóképű vízipólós, az a fajta fiú volt, akinek jó kedélyét öt év kényszermunkatábor sem tudta volna elvenni. Gondolom, most már csak a hecc kedvéért is az „én nőmet” választotta. Már éppen beadtam a derekam ebbe a közröhejbe, és megpróbáltam legalább a sorrendi elsőbbséget biztosítani magamnak, amikor bevágódott a kocsmába Geiger Andris, egyedül, vidáman, mint aki itt született Las Palmasban. Nem húzom a szót, Geiger Andris is ugyanazt a nőt választotta.

Azt hittem, ifjú üzletkötőnk hahotázni fog, de nem, közönyösen tudomásul vette a szerintem Dekameronba való esetet, és súgott pár szót kollektív vágyunk tárgyának, aki nyugodtan szürcsölte tovább ismeretlen eredetű italát. Nekünk pedig intett a fiú, hogy kövessük. Újabb sikátorok, újabb kanyarok, lépcsők és aprócska hidak, majd egy hatalmas meszelt ház gigantikus kapuval. A kapuból egy ember méretű ajtó nyílt, amelyen libasorban, mint akiket a vágóhídra visznek, átvánszorogtunk. A zordon, hűvös falak és az erősen lehangoló környezet nem kifejezetten a legjobb díszlet a fejenkénti egy dollár elköltéséhez. Végül aztán felértünk egy óriási terembe, amely a hosszanti tengelye mentén ketté volt osztva egy olyan deszkából készült fallal, amely húsz centivel a padló felett kezdődött, és kábé ugyanannyival meg is szűnt a plafon alatt. Az ily módon kettéválasztott tér egyik fele még külön fel volt osztva keresztirányban is három-négy méteres darabokra. Így tulajdonképpen a terem egyik oldalán öt vagy hat „szoba” volt kialakítva. Az ismertetett, és, valljuk be, nagyon szellemes szerkezeti megoldásból kifolyólag senki sem látott semmit, de mindenki hallott mindent, ami a teremben történt.

A terem bejáratánál ült egy apróka, öreg nő, nyilván a madám, egy még apróbb, fehér abrosszal leterített asztal mellett, és természetesen horgolt. Amikor beléptünk, mindenkitől bekasszírozott egy-egy dollárt, kezünkbe nyomott egy-egy törülközőnek szánt, láthatóan frissen mosott és vasalt rongyot, majd kifogástalan metakommunikációval közölte velem, fáradjak be az első bokszba. Jó-jó, lamentáltam a többiek felé, de hol marad a nő? Ami azt illeti, a nő már benn várt az első bokszban. Semmi kétség, ez pontosan az a nő, akit a kocsmában láttam, de hogy került ide? Fogalmunk sem volt. A további részletek nem egészen szalonképesek, különben sem lenne mit részleteznem. Illetve annyit azért elárulok, hogy a „munkát” a nő kivette a „kezemből”, aminek egyenes következményeként három perccel később már kinn voltam a bokszból. Valójában ez a piszok Geiger Andris járt jól. Az anyaghiányos válaszfalak jóvoltából mindent hallott, mire rákerült a sor, már alaposan kiokosodott. Ne éljek, ha nem volt benn egy félórát!

Utóírat: Este a hajón döbbentünk rá, hogy milyen kalandba bocsátkoztunk, ezért zuhanyozás után a megfelelő testrészünket mind a hárman lekentük Pitralonnal, amit borotválkozás után volt szokás használni. Az úgy csíp mint az istennyila. Félórát üvöltöztünk, a többiek meg röhögtek. Hat héttel később – tanácsomra – Mikivel mind a ketten elmentünk a tábori orvoshoz és kértük a Wassermann vizsgálat elvégeztetését. Az orvosnak leesett az álla, mert erre még nem volt példa, de aztán kötélnek állt és levett egy kis vért a vénánkból. Néhány nappal később a tábori orvos mosolyogva nyugtatott meg minket, hogy mindkettőnknek negatív.

Jut eszembe, ha kíváncsi vagy még néhány tucat történetre, vegyél egy példányt az „Irány Ausztrália” című könyvből. Még dedikálom is. Isten bizony megéri (ha még sincs itt a világvége, egyszer még aranyat fog érni) . 😀

O

O

O

O

O

Én egy ilyen nőre

emlékszem. Igaz – azt

mondják – az idő

mindent megszépít. 

zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz

Hawking vagy közel érzi a végzetet, vagy megint akar egy nagyot kaszálni, mert szeptember 9-én megjelenő új könyvében kijelenti, hogy nincs isten. Ez főleg azért meglepő, mert korábban történt rákérdezéseknél, mindig azt válaszolta, hogy ő fizikus, isten pedig a teológusok szakterülete. Az előre kiszivárgott hírek szerint Hawking egészen pontosan azt állítja, hogy „Nem isten teremtette a Világmindenséget.” Más kiszivárgás szerint Hawking szavai így hangzottak: „Nem szükséges isten ahhoz, hogy egy tervrajz alapján beindítsa a Világmindenséget.” Rendben van Hawking mester, de akkor mitől van a Világmindenség, mert, hogy van az biztos, hacsaknem 7 milliárd ember szimultán vizionál. Hawking egy úgynevezett M-elméletre támaszkodik, ami a régi jó húrelmélet egy kinövése.  Hawking a következőket állítja, és ez fontos: „According to M-theory, ours is not the only universe. Instead, M-theory predicts that a great many universes were created out of nothing. Their creation does not require the intervention of some supernatural being or god. Rather, these multiple universes arise naturally from physical law.” Ez pedig így hangzik magyarul: „Az M-elmélet szerint a mi Világmindenségünk nincs egyedül, mert az M-elmélet jelzése szerint számtalan Világmindenséget teremtettek a semmiből. Ezeknek a teremtéséhez nem volt szükség egy természetfeletti erő vagy isten közreműködésére. Ehelyett a multiverzum egy fizikai törvényből következik.” Először is azt nem értem, hogy egyszerre több Világmindenség létrejötte mért egyszerűbb, mint egyé. Aztán nem állítom, hogy egy isten teremtette a világot, de ezzel a „fizikai törvénnyel” egyáltalán nem kerültünk közelebb a lényeg megértéséhez vagy rátalálásához. Ugyanis istennel nem az a problémám, hogy létének semmi jele (hacsak nem a teremtést fogjuk rá), hanem az, hogy ő honnan van? Ha nem isten, hanem fizikai törvény, akkor meg azt a kérdést teszem fel, hogy az honnan van. Nem tudhatjuk meg tőle, hogy miért van valami, ahelyett, hogy ne lenne semmi. The Times szerint, Hawking kimagasló önbizalommal a filozófia diszciplínára egyszerűen kijelenti, hogy halott, ami talán egy kicsit elhamarkodott. Különben Hawking nem oldotta meg a gordiuszi csomót, de könyvét úgy fogják venni, mint a cukrot.

wwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwww

[Tibor bá megjegyzése: az eredeti cikk minden egyes mondata feltételes módban íródott, amit csak néhány esetben hagytam meg. Az angol szöveg nem tűri a nyílt és egyértelmű kijelentéseket, míg magyarban nagyfokú bizonytalanságot sugall. A feltételes mód alkalmazásának azért nincs értelme, mert ami 3 év múltán bekövetkezhet, az két évvel később be fog következni. Az egész csak idő kérdése.)

A SPIEGEL ONLINE múlt heti jelentése szerint, egy német katonai agytröszt kianalizálta, hogy a globális gazdaságban milyen változtatást hozhat a „peak oil”. A belső használatra szánt dokumentum megrendelése – amit kiszivárogtattak az Interneten – azt jelenti, hogy a Német Kormány komolyan veszi számításba a várható olajkrízist.

A „peak oil” kifejezést az energetikusok arra az időpontra értik, amikor a kitermelhető globális olajmennyiség átlendül a kinyerhetőség maximumán, ami után a termelés folyamatosan csökkenni fog. Egy ilyen csökkenés egy állandó beszerzési krízist eredményezne. Az ettől való félelem pedig a nyersanyagpiacokon és a tőzsdéken kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki. A téma politikailag annyira robbanásveszélyes, hogy még olyan elit szervezet, mint a Bundeswehr is átvette a „peak oil” kifejezés használatát.  

A szóban forgó tanulmányt a Bundeswehr Transzformációs Központjának Jövőkutató osztálya készítette. A jövőkutatók egy olyan agytröszt, amelynek feladata a német hadsereg akciótervének a kidolgozása. Az osztály parancsnoka, Thomas Will vezérezredes, drámai megfogalmazást alkalmaz, amikor a nyersanyagok visszafordíthatatlan kimerülésének következményeit ecseteli. Figyelmeztet a globális erőegyensúly kibillenésére, a kölcsönös függőségre épülő új barátságokra, a nyugati, fejlett országok fontosságának a csökkenésére, a piacok totális összeomlására, és komoly politikai és gazdasági krízisekre.

A SPIEGEL ONLINE a tanulmány autentikusságát – amely nem a széles társadalom részére készült – leellenőrizte kormányköri kapcsolatokon keresztül. Kiderült, hogy az Internetre felkerül anyag még csak „piszkozat” formában létezik és kizárólag tudományos véleményeket tartalmaz, amit a Honvédelmi Minisztérium és egyéb kormányszervek még nem szerkesztettek össze. Megkerestük Will vezérezredest, aki az osztály munkájáért felelős, de nem volt hajlandó kommentálni az esetet. Nem valószínű, hogy akár a Bundeswehr, akár a Kormány beleegyezne a dokumentum jelenlegi formájában történő publikálásába. A tanulmány megszületése azonban világosan jelzi, hogy a Német Kormány milyen fontosnak tartja a peak oil kérdést.

A cikk témáját adó kiszivárogtatáshoz hasonló eset történt az Egyesül Királyságban is. A Guardian angol napilap a múlt héten jelezte, hogy az angol Energia és Klímaváltozási Minisztérium (DECC) rendelkezik olyan titkos dokumentumokkal, amelyek bizonyítják, hogy a Kormány sokkal jobban aggódik a nyersanyag-hiány bekövetkezésétől, mint ahogy azt bevallja. A Guardian szerint a DECC, a Bank of England és a Brit Hadügyminisztérium együtt működik az Gyárosok Képviseletével egy olyan terv kidolgozásában, amely az energia-hiány bekövetkeztekor lépne érvénybe. Anglia úgynevezett „peak oil energiakérdés” szakembereinek munkacsoportja által végzett kiértékelésekbe a SPIEGEL ONLINE betekintett. A DECC szóvivője iparkodott elbagatellizálni a munkát, azt állítva a Guardian riporterének, hogy csupán rutin munkáról van szó, aminek nincs politikai jelentősége. Valóban a Bundeswehr tanulmánynak nem feltétlenül van politikai következménye, de jól jelzi, hogy a Német Kormány küszöbön álló hiánnyal számol. A német jelentés szerint a peak oil elég nagy valószínűséggel 2010 környékén következik be, míg hatása a nemzetbiztonságra körülbelül 15-30 éven belül várható (szerintem, ez az adat túlzottan optimista, sokkal elfogadhatóbb lenne a 3-5 év.) A katonai előrejelzés összhangban van a jól ismert nyersolaj szakemberek véleményével, akik szerint a globális olajkitermelés csúcsát vagy már átléptük, vagy még ebben az évben át fogjuk lépni.  

A peak oil Németországra gyakorolt gazdasági és politikai hatását, kellő mélységben most tanulmányozták először. Steffen Bukold nyersolaj szakértő kiértékelte és összefoglalta a Bundeswehr tanulmányát, ami az alábbiakban ismerhető meg:

* A nyersolaj fogja meghatározni a hatalmat: A nemzetközi kapcsolatok  meghatározásánál az egyik fontos tényező a nyersolaj lesz. A nemzetközi kapcsolatokban az olajtermelő országok relatív fontossága megnövekszik. Ezek az országok ki fogják használni előnyeiket, hogy külpolitikájukat kiszélesítsék, mint egy új regionális hatalom, egyes esetekben akár globális méretekben is.

* Az olaj exportálok növekvő fontossága: Az erőforrásokért folytatott vetélkedés fokozódása az olajexportálók részére azt jelenti, hogy egyre több ország fog versengeni kegyeikért. Az exportálok részére ez egy új lehetőséget biztosít politikai, gazdasági és ideológiai célok elérése terén. Ennek egyenes következménye lehet az olajexportáló országok saját érdekeiknek agresszívebb megvalósítása.  

* A politika hatása a piacokra: Az erőforrások beszűkülése visszájára fordíthatja az energiapiac liberalizálását. A globálisan szabadon hozzáférhető olajpiac a teljes nyersolaj forgalomnak egyre kisebb hányadát fogja kitenni, mert a kereskedés egyre több kétoldalú szerződés alapján fog bonyolódni. Hosszabb távon a globális szabad olajpiac csak szűk keretek között fog létezni.

* A Piac összeomlása: A nyersolajhiány következményei egy sötét jövőt tárnak elénk. Tekintve, hogy az áruk szállításához üzemanyag szükséges, a nemzetközi kereskedelemre hatalmas többletköltség vetíti árnyékát. Ennek következtében alapvető fontosságú termékek, például élelmiszerek hiánycikké válnak. Az ipari termelés 95 %-ához közvetlen, vagy közvetett módon szükség van nyersolajra. Éppen ezért közel minden ipari terméknél meglepően nagy áremelkedések várhatók. Középtávon a globális gazdasági rendszer, és minden piacorientált ország gazdasága össze fog omlani.

* Vissza a tervgazdálkodáshoz (most jött rám a röhögés – kár, hogy Kádár nem élte meg): Mivel gyakorlatilag az összes ipari szektor az olajtól függ, a peak oil a piac részleges, vagy totális összeomlását eredményezheti. Krízis-helyzetben elképzelhető alternatíva lehet fontosabb árucikknél a jegyrendszer bevezetése, illetve termelési kvóták kitűzése, vagy hasonló intézkedések meghozatala a szabadpiaci mechanizmusok helyett.

* Globális láncreakció: Az olajellátás struktúrájának átalakítása valamennyi régióban, nem lesz lehetséges a peak oil beköszöntése előtt. Valószínű, hogy több ország nem lesz képes időben, vagy kellő mértékben végrehajtani a szükséges beruházásokat. Amennyiben a világ bizonyos régióiban gazdasági összeomlás következne be, az Németországra is kihatna. Más országokban bekövetkező krízisek hatása alól Németország nem tudná kivonni magát, mert szorosan kapcsolódik a globális gazdasághoz.

* A politikai legitimáció krízise: A tanulmány felveti, hogy a demokrácia fenn tud-e maradni? A társadalom egy része előrelátja a peak oil által beindított felfordulásokat, amelyet a társadalmi rendszer krízise vált ki. Ez viszont teret nyit a társadalmi rendszert megváltoztatni kívánó szélsőségek számára. A legjobban érintett társadalmi osztályok szétesnek, ami szélsőséges esetben nyílt konfliktushoz fog vezetni.

A Bundeswehr Transzformációs Központja által készített tanulmány drasztikus. Ennél is drasztikusabb az energetikusok által, ezen előrejelzésekre támaszkodó javaslatok a Kormány számára. Véleményük szerint, [óriási találmány!) az olajfüggő országok külpolitikájukban kénytelenek lesznek engedékenyebbek tenni az olajtermelő országok felé. A politikai prioritásokat valamilyen mértékben ennek kell alávetni az energiaellátásuk biztosítása végett.

Kiemelendő Oroszországgal való kapcsolatunk, mert ez alapvető fontossággal bír a nyersolaj- és gázbeszerzés terén. Németország részére ez egy kiegyensúlyozott politikát követel meg a kivételezett bánásmódban részesített Oroszország és a keleti szomszédjaink között. Más szavakkal, ha Németország garanciát akar kapni energia ellátására, akkor Moszkva külpolitikai céljait jobban figyelembe kell venni, még akkor is, ha ez veszélyezteti jó viszonyát Lengyelországgal és más kelet-európai országokkal.

A peak oil-nak messze mutató következményei vannak a közel-keleti politikában elfoglalt német álláspontban is. Konkrétabban, a német közel-keleti politikát át kell alakítani az olyan olajtermelő országok szája íze szerint, mint Irán és Szád-Arábia, melyeknek hatalmas olajtartalékaik vannak a föld alatt. Ez megronthatja a Német-Izraeli viszonyt a politikai változás intenzitásának függvényében.

A SPIEGEL ONLINE megkereste a Honvédelmi Minisztériumot, de a tanulmánnyal kapcsolatban nem adtak semmilyen felvilágosítást.  

Végeredményben a SPIEGEL ONLINE összefoglalásában számunkra nincs semmi új, hiszen a mi álláspontunk már évek óta nagyvonalakban ugyanez. Ennek ellenére jó ilyenről tudomást szerezni, mert a magyar társadalom hatalmas hányada vészmadaraknak tart minket. Így legalább világossá vált, hogy egyes országokban, Kormány szinten, a vélemény megegyezik a mienkével. 

____________________________________________________________    

Az a kétszázezer magyar, aki 1956. november 4-e után kezébe vette a vándorbotot, nem reprezentálta a magyar társadalom pontos keresztmetszetét. Zömmel fiatalok voltunk. Az idősebbek pedig főleg a polgári rétegből kerültek ki. Ennek jó oka volt, de pillanatnyilag nem ez adja történetem lényegét, legfeljebb megmagyarázza azt a sikersorozatot, amely kísért minket.

A nemzetek közötti rivalizálás a világ legtermészetesebb dolga, és csak örülni lehet, ha az indulatok békés keretek között vezetődnek le. Már vagy egy hete várakoztam a salzburgi tranzitlágerben hajóm indulására, amely akkori tudásom szerint az olasz zászlók alatt vitorlázó Roma lett volna, amikor a helyi kosárlabdacsapatnak eszébe jutott egy barátságos meccset játszani a magyar menekültekkel. Ezt úgy hívják, hogy kihívtak minket egy erőösszemérésre. A táborban annak rendje és módja szerint kihirdették, lehet jelentkezni a magyar csapatba annak, aki érez valami hivatást a kosárlabdával kapcsolatban. Össze is verbuválódott a magyar csapat, és minden különösebb ceremónia nélkül fel is álltak készen a küzdelemre. Még azt sem mondhatom, hogy sokan mentünk volna a táborból szurkolni a mieinknek. A meccs minden különösebb cécó nélkül zajlott. A helyiek kikaptak 62:10-re, ami kosárlabdában gyakorlatilag macska-egér játékot jelent. A meccs alatt piszok udvariasak voltunk, ki sem röhögtük a helyieket, talán mert mi tudtuk, ők nem, hogy a fél magyar nemzeti válogatott, a Hódi testvérek, Rémay, Till, stb. osztozott a magyar menekültek sorsával.

* * *

Végül a Rómából Johan van Oldenbarnevelt lett, ami 15 ezer helyett 20 ezer tonnát jelentett, és négy hét késést. Vigasztalásképpen kaptunk kíséretül vagy ezer hollandust, de inkább valamivel többet. Mikorra az Indiai-óceánra értünk, a két náció már farkasszemet nézett egymással. Az ok a hajadonok kegyeiért folyó vetélkedés volt. Megméretésre viszont csak a sportban kerülhetett sor. Volt egy különleges dekk-játék, amelynek a lényege egy röplabdaszerű háló, a két felén egy-egy játékos, akik egy kézzel fogadták, és kézzel dobták vissza a futball méretű labdát a másik játéktérre. A labda nem eshetett le a földre. A huncutság a labda méreteiben volt. Egy kézzel elkapni egy futball-labdát és visszadobni nem éppen könnyű dolog. Volt egy tengerész, természetesen holland, akinek piszkosul ment a dolog. Nyilván évek óta ezt gyakorolta. Mindenkit megvert, és rendszerint pénzben játszott, de hajlandó volt jelentős előnyt adni a kiszemelt áldozatnak. Például 10:0-val indultak, és a végén ő nyert 15:10-re.

Egyik délelőtt tengerészünk kiszúrta magának a kiemelkedő termettel megáldott Bánhidi Palit, akinek ugyan nem ment olyan jól a vízilabda, mint a bátyjának, de elég jól ment ahhoz, hogy magyar válogatott is legyen. Ezzel kapcsolatban azt kell tudni, hogy a jó vízipólósnak két dolga van: úgy taposni a vizet, hogy minimum derékig kiálljon belőle, és akkora lapáttenyérrel rendelkezni az abból kiálló bitangerős öt ujjal, hogy a görögdinnye méretű labdát meg tudja markolni. Palinak ez utóbbi biztosan ment, az előzőre meg nem volt szükség, bár azon a téren is remekelt. A tét, ha jól emlékszem, 10 Gulden volt, amely nem számított ugyan egy vagyonnak, de mivel mi fejenként 38 Gulden zsebpénzt kaptunk hathetes hajóutunkra, nos, ahhoz képest elég szép gázsinak volt mondható.

Pali úriember stílusban nem fogadott el előnyt, így a játék 0:0-ról indult, és a hollandus szépen el is húzott 8:2-re, amire Pali kezdte felfogni a játék lényegét. Ámbár az is lehet, csak cukkolni akarta ellenfelét. Ízig-vérig sportolóknál ezt sosem lehet tudni. Mindenesetre 8:2-től kezdve a megelőző csetlés-botlás helyett a labdát kifejezett bombadobásokkal juttatta át a másik térfélre rendszerint pontot szerezve. A végeredmény 15:9 lett. Viszont az ázsiónk 100 százalékkal nőtt.

* * *

Közben a személyzeti tiszt az idősebbek részére bridzsversenyt szervezett, amelybe a magyar színeket viselve két volt horthysta tiszt is benevezett. Jól is jött a dolog, mert mi, a fiatal nemzedék azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák. Rákosi szerint ugyanis a társadalmi egyenlőség azt jelentette, mindenkit le kell zülleszteni az angyalföldi lumpenproletár szintjére. Azok pedig köztudottan nem bridzselnek, legfeljebb snúrozásról lehet szó köreikben. Így aztán érthető, hogy a bridzsversenyre nem is nagyon figyeltünk oda. Néhány nappal később, az eredményhirdetés során derült ki, hogy a két „osztályidegen” elvitte a pálmát a hollandok orra elől.

* * *

Ekkor már a hollandokat határozottan irritáltuk, és az esti beszélgetések során (amelyek egyébként nagyon érdekesen zajlottak a német és angol nyelvek összekeverésével) a két tábor kifejezetten hetvenkedett. Sportra terelődve a szó, a hollandok nem mulasztották el megemlíteni kimagasló atlétanőjüket, akit egyébként annak idején az egész világ csodált, mert a 100 méteres női síkfutás világcsúcsát mint négygyerekes családanya futotta meg. Nem húzom tovább a szót, Blankers-Koen asszonyról volt szó, aki 11.5 másodperc alatt futotta a százat. A beszélgetők között ott ült egy helyes arcú, hosszú, szőke hajú kislány is, aki cinkos mosollyal a szája szélén csendben megjegyezte: „nem nagy kunszt, 11.5 alatt én is lefutom a százat.” Ilyen pimaszság hallatán a hollandokat elöntötte a vörös düh. Az teljesen lehetetlen, állították, a világon egyetlen nőnek sikerült eddig megismételni Blankers-Koen rekordját. És ki lenne az, érdeklődtek a magyarok. Egy fiatal atlétanő, válaszolták a hollandok, úgy hívják, hogy Vera Neszmélyi. Erre újra megszólalt a szőke, magyar kislány, az én vagyok.

* * *

Tulajdonképpen a hollandok egy idő után már meg is adták magukat. Sorainkban olyanok voltak, mint Kenedi Babi, a pesti éjszakai élet egyik legjobb dzsesszzongoristája, vagy a magyar amatőr bűvészek versenyének első helyezettje, aki csodálatos kézügyességével rajtunk kívül az összes hollandot bámulatba ejtette. Voltak közöttünk kifejezetten jó néptáncosok is, akik a kapitány gyanútlan kérésére a dzsesszkoncert és a fekete mágia bemutatása után olyan profi csárdást roptak, hogy a hollandok szája tátva maradt és Melbourne-ig alig tudták becsukni. Szóval ezeket valahogy meg is emésztették volna, de ekkor jött a tombola, és még azt is mi nyertük, ahol pedig csak az egyszerű szerencse jöhetett számításba, és nekünk tizedannyi jegyünk sem volt, mint nekik. Hát, barátaim, ha nem tudjátok, akkor majd megtanuljátok, hogy mi, magyarok még a jég hátán is megélünk.

Előbb azonban röviden ismertetni kell a tombolát, mert a mai nemzedék nem biztos, hogy ismeri. A tombola tulajdonképpen egy „kifordított” lottó. A tombolajegyen hat nagyméretű négyzet található, amelyekbe előre bele van nyomtatva hat különböző tetszőleges szám 1 és 99 között. A tombolajegyek úgy vannak kombinálva, hogy a rajtuk lévő hat számot tekintve nincs két egyforma tombolajegy. Miután eladtak minden jegyet, valami módon az 1 és 99 közötti számokat találomra húzzák folyamatosan addig, amíg valaki nem jelentkezik azzal, hogy neki már mind a hat számát kihúzták.

Na tehát, elkezdődött a számok húzása. Ez technikailag úgy bonyolódott, hogy a személyzeti tiszt felkérte a Bárány Erzsike névre hallgató lányt, vagyis a hajó szépét (megint egy magyar), hogy egy nagy fadobozban lévő számozott golyók közül vegyen fel egyet-egyet. A tiszt pedig a mikrofonba hangosan bemondta először hollandul, majd angolul az így kihúzott számot. Igen ám, de ahogy egymás után jöttek a számok, a hátsó sorokban egyre nagyobb lett a morgás. Olyannyira, hogy a húzást félbe kellett szakítani. – Mi a baj? – érdeklődött a játékvezető. Csak annyi, hogy a magyarok közül többen nem értik, és össze-vissza kérdezgetik egymást, melyik számot húzták ki. Hát, akkor kell egy tolmács. Az csak természetes, hogy Orsós Miki barátom lett a tolmács. Az én tombolajegyemen akkor már négy szám ki volt húzva a hatból, amikor a Miki megindult a színpad felé, és félő volt, hogy hamarosan valakinek meg lesz mind a hat száma. Volt annyi időm, hogy Miki fülébe rágtam: húzzátok ki a 35-öt és a 87-et. Miki felért a színpadra, és teljes fesztelenséggel mondta Erzsinek a tiszt füle hallatára (elvégre nem értett magyarul): halászd ki a 35-öst és a 87-es golyókat. Erzsi így is tett. A következő két húzás a 35 és a 87 volt. Mit ad isten, „nyertem” egy tortát, amelyből Erzsi is kapott két jó nagy szeletet.

* * *

Különben tudtunk mi nyerni csalás nélkül is. Egyik este tréfás táncversenyt rendeztek a szalonban. A lényege egy pingponglabda volt, amelyet az együtt táncoló nő és férfi homlokukkal összeszorítva tartott. A cél: lehetőleg utoljára essen le a labda. Szabály: kézzel a labdát megfogni tilos, és a lábakkal a zenekar által játszott táncot kell ropni. Volt köztünk egy Hédi nevű lány a vőlegényével. Tök ellentétei voltak egymásnak. Hogyan tudtak együtt maradni, csak az isten mondhatta meg. Hédi vidám volt, fürge, sportos és belevaló. A partnere pedig mindig rosszkedvű, unott és elképesztően kényelmes. Ezen kívül Hédi hat éven át balettozott, és égett a vágytól, hogy megnyerje ezt a kis versenyt. A végén én lettem a táncpartnere egyetlen tánc erejéig.

Beindult a zene, mindenki röhög a labdákat összetartó párokon, mi, táncosok pedig szívjuk egymás leheletét, közben szorítjuk homlokunkkal a labdát, és eközben szemünkkel bandzsítva figyeljük, nem csúszik-e lefelé a nyomorult. Közben telnek a percek, mi járjuk a táncot, itt-ott egy-egy labda lepottyan. Ezek a labdák hangos kopogással pattognak a parketten. Fogynak a párok, izzadunk, mint a lovak, akiket, ha jól emlékszem: ugye lelövik?

– Hallod, Hédi, nem hittem volna, hogy ilyen piszok nehéz lesz.

– Én sem, de ne dumálj, mert leesik.

Közben a rohadt labda vándorolt rajtunk. Hédinek még mindig a homlokán van, de nekem már az orrnyeregben. Teljesen kifacsarodva táncolunk, ha ugyan ezt táncnak lehet nevezni. Rumbára váltanak, keverek a lábaimmal. Valaki bekiabál:

– Már csak négyen vagytok, a másik három mind holland!

– Jóságos úristen. Hédi, rajtunk a magyarok szeme, le ne ejtsük.

Ekkor odaugrik hozzám egy hollandus, és a labda alól leveszi rólam a szemüveget, mert állítólag már az tartotta a labdát, és ugye ez unfair játék lenne.

– Na, most már nem is látok – tör ki belőlem az elégedetlenség.

– Szeretném tudni, meddig lehet fokozni a kényelmetlenséget – sóhajt Hédi a fülembe.

A párok csak nem akartak tovább fogyni. Hiába, ezek már nem rihegő-röhögő családanyák, ezek már profik. A zenekar tangóra vált, lehet lazítani. Ritmusváltásnál az egyik holland nő megbotlik partnere lábában, puff, repül a labda. Hurrá, már csak hárman vagyunk. Hédivel már rég nem karoljuk egymást, inkább kapaszkodunk egymásba.

– Vigyázz, a szentségit, csúszik!

– Figyelj, lejjebb kellene csúsztatni a labdát, bele egészen a füledbe, ott jól meg lehet támasztani.

– Ne hülyéskedj, nem tudjuk átgörgetni a fülkagylón.

– Gyerekek, bírjátok még? – kiabál valaki.

– Hülyeség, persze, hogy nem bírjuk, de most már meg kell nyerni, a szentségit neki!

Ekkor már tizenöt perce folyt a vetélkedés, és már rég nem nevetett senki. Nem tudom, mi volt a többiekkel, de nekünk kifejezetten szenvedéssé vált a dolog. Már a nézők sem lelkesedtek, kezdték unni az egészet. A holland játékvezető úgy gondolta, itt az ideje, hogy tegyen valamit. Intett a zenekarnak: mindent bele. Veszett ütemű szving jött, és az egyik holland pár mindjárt ki is esett. Leléptették őket, mert a labdát már csak úgy tudták megmenteni, hogy a seggüket egyáltalán nem mozgatták.

Így már csak két pár maradt a porondon, egy holland és mi. Éreztem, hogy tenni kell valamit a cél érdekében. Mondtam a Hédinek, „véletlenül” meg kell torpedózni a hollandokat. Jó érzékkel úgy döntöttünk, ez a Hédi feladata, mert nőket ritkábban lincselnek. Bemértük a terepet, Hédi helyezkedett el háttal a holland párnak, én pedig Hédi homloka felett átlesve végeztem a navigálást.

– Most! – súgtam félhangosan. Hédi egy hirtelen mozdulattal előretolta a fejét, biztosítva ezzel a labdánk helyben maradását, és egyazon pillanatban hátralökte a fenekét. Hédi feneke a holland nőt oldalba találta. Puff, már repült is a labdájuk.

Az első díj egy plasztik vonalzó volt, rajta a hajó kicsinyített mása, szintén plasztikból. Évekig használtam, egészen addig, míg az akkor 12 éves Tomi fiam el nem törte a szemem láttán, galacsinpöcköléssel. Ennél azért többet ért!         (FOLYTASSAM?)

Természetesen nem

találtad el, nem ez a

szőke kislány futotta

a százat 11,5

másodperc alatt.

Bár, ahogy így

nézem, lehet, hogy

nála egy „futam”

11,5 másodperc

körül lenne.  🙂  .

Folytatás-közkívánatra.

A hajón elég sok házaspár volt, néhányan gyerekekkel. Szingli férfi több mint 30, szingli csaj pedig csak 5 (hogy szokjuk meg az ausztrál körülményeket 😀 ). De ebből az ötből egy olyan kövér volt, mint egy mangalica és abban az időben ez nem volt bocsánatos bűn (napjainkban a kövér csajok oly büszkén és magabiztosan mutogatják hurkáikat, hogy nekem megáll az eszem. Nyilván a sok hülye pasi pozitív visszajelzése miatt). Maradt tehát négy. Ebből egy Salzburgban névházasságot kötött (hogy felszállhasson a hajóra), de valójában kurva volt és 1 Guldenért dugott a 13-as menőcsónakban. Maradt tehát három. Ebből egy nekem jutott, de ő a 12 éves húgával és a szüleivel utazott. Szűz volt a lelkem, így sok hetes erőlködés után csak Melbourne-ben sikerült célba érnem. A maradék kettő közül az egyik egy piszok csinos zsidó csaj volt, akit Bánhidi Pali (vízipólós) lefoglalt magának. A maradék egy pedig halálosan szerelmes volt Paliba, aki esténkét Jutkával negyedórákra lefoglalta a fedélzeti vécét, miközben Erzsi csendben sírdogált egy nyugágyban, pasit nem engedett a közelébe, csak Zsuzsa és az én vigasztalásunkat fogatta el. A többiek a reped sarkú Marcsát látogatták, amíg volt pénzük.

JUHÉÉÉJ   JUHÉÉÉJ   JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ  JUHÉÉÉJ 

Amszterdamból történő elindulásunk óta a hajó állandó jelleggel, szinte toronyirányt, délre tartott. Naponta megközelítőleg hatszáz kilométerrel kerülve közelebb az Egyenlítőhöz. A télből először a tavaszba hajóztunk, a tavaszból pedig a nyárba. Minden egyes nap egy-egy hónapnak felelt meg. Elég szokatlan, hogy hétfőn sapka-sál-kesztyűben és metsző szélben keressük a napot. Csütörtökön rövid ujjú ingben élvezzük a friss tavaszi szellőt, de vasárnap már folyik rólunk az izzadság, fürdőruhában lihegünk az árnyékban.

Mi az, hogy árnyék? A Nap délben meglehetősen szokatlan helyen, pontosan a fejünk felett van. Szinte keresni kell, honnan süt. Saját árnyékomon állok, de ugyanígy minden más is a saját árnyékán áll. Vagyis semminek sem lehet beülni az árnyékába. Velünk ez jóval az Egyenlítő után következett be, mert februárban a Nap az Egyenlítőtől majd 20 fokkal délebbre delel a zeniten.

Az egyenlítőn való áthaladás egy külön ceremónia. Régebben az utasszállító repülőkön adnak egy oklevelet annak, aki először szeli át az Egyenlítőt. Nem így a hajókon. Ott, abban az időben egy mini karnevált csaptak. Összegyűltünk a medence körül, természetesen fürdőruhában. Valamelyik tiszt beöltözött Poszeidónnak, hatalmas műszakállt ragasztott fel, és egy éktelen nagy szigonnyal hadonászott. A többi már a játékvezető fantáziájából adódott. A legcsinosabb nőkből sellőket csináltak, akik nagyokat bájologtak, és iparkodtak úgy tenni, mintha deréktól lefelé halak lennének. Poszeidón böködött a szigonnyal, okleveleket osztogatott, ítélkezett, és a végén mindenki rettenetesen vizes lett, sósvizes.

Ekkor már tengerjártakká váltunk, és 1400 emberrel kerültünk köszönőviszonyba. Több riadó volt már a hátunk mögött, mert úgy tettek, mintha süllyedne a hajó. Mindenki berohant a kabinjába, és a feje felől kirángatta a saját mentőcsomagját, magára öltötte úszómellényét, és felsorakozott a korábban kijelölt mentőcsónak előtt. Ott álltunk röhögve, és vártuk, hogy a mentőcsónak parancsnoka engedélyezze a beszállást. A tényleges beszállásig persze sosem ment el a játék. Azóta már láttam néhány horrorfilmet. Ezek szerint a mentőcsónak leeresztő csörlőinek illik beragadni, különben a néző nem rágja a körmét. Viszont el tudom képzelni, hogy a mi csörlőnk is beszorult volna, ha tényleg süllyedünk. A hajónk különben frankón elsüllyedt – hat évvel később, de akkor már nem holland zászló alatt. Beolvasztás helyett az öreg jószágot eladták valamelyik fejlődő országnak.

Mikor már kezdtük unni magunkat, kihirdették, aki akar, lemehet a gépházba körülnézni, na persze csak magyarul nem beszélő kísérővel. Többen is jelentkeztünk, nem bántuk meg. A gépterem többemeletes volt, szinte hangyáknak éreztük magunkat. Az egyes gépelemek megközelítése vaslétrák és lemezből készült függőfolyosók (nagyon szellemes az angol neve: catwalk) segítségével történt. A fémpadlózaton álltak a dízelhengerek két sorban. De mekkorák! Uramisten, mekkorák! Egy-egy henger másfél méter hosszú volt hatvan centis átmérővel. A hengerek nyilvánvaló belvilága akkora, hogy nyugodtan belebújhattunk volna valamelyikbe. Műszakilag ezt úgy mondják, hogy 600 mm-es furat és 1500 mm löket. Egyetlen henger térfogata 424 liter. A két sorban elhelyezett tíz-tíz henger össztérfogata 8500 liter volt, és ezek egy-egy főtengelyt hajtottak meg, amelynek az átmérője 500 mm volt. Tehát egy fél méter vastag, tömör acéltengely hajtotta a végén elhelyezkedő hajócsavart. A főtengelyek hat méter hosszú darabokból voltak összeállítva, és nyúlt a hajó közepétől ki a végéig. Az egymáshoz csatlakozó két tengelydarab az illesztésnél volt feltámasztva egy-egy gigantikus csapággyal.

A hajó vitt magával egy darab pót-tengelydarabot is, amelyet az egész tengelyhossz felett sínen futó csörlő lett volna hivatva beemelni az eltört darab helyére. A két hengersor egyenletesen hajtotta a két főtengelyt a végeiken elhelyezkedő hajócsavarral. Most jön a meglepetés. A hengerekben a dugattyúk körülbelül fél másodperc alatt mentek végig. Vagyis a hengersor fordulatszáma harminc körül volt. Manapság ilyen gépet nem építenek. Nincs rá igény, talán pénz sem. A szívvel-lélekkel dolgozó szakmunkásokról nem is beszélve. Ez utóbbi az igazi hiánycikk.

Még néhány megdöbbentő adat. A mintegy 20 ezer tonnás hajó 1400 utast szállított (akik között pontosan 172 volt magyar) és 350 fős személyzetet. Ezek szerint négy utasra jutott egy fő személyzet. Az út negyven napig tartott, ami alatt természetesen etettek és itattak, sőt, szórakoztattak is minket. Mindez 140 amerikai dollárba került fejenként, azaz 3500 osztrák schillingbe, amely különben pariban volt az akkori forinttal. Abban az időben ez egy betanított munkás négyheti fizetése volt Ausztráliában. Magyarországon négyhavi fizetés. A hajó adatai: neve – Johan van Oldenbarnevelt, 185 méter hosszú, 23 méter széles, és 20 méter magasság állt ki  vizből.

Az étterem természetesen nem volt önkiszolgáló. Eszükbe sem jutott volna. Csokornyakkendős  pincérek serénykedtek. Minden pincérre nyolc utas jutott. Két étkezés között a pincérek más feladatokat láttak el. Ja, és a pincérek nem malájok, szerbek, vagy nigériaiak voltak, hanem hollandok. Akkoriban a cégek még nem spóroltak mindenáron. A hajón egész nap szólt a zene, de nem magnóról vagy hanglemezről, hanem élő zenészek játszottak. Hadd tegyek még hozzá valamit. Ez egy kivándorló hajó volt, nem pedig gazdag utasok részére fenntartott luxusjárat. Igaz, ez a téma is kíván némi részletezést. A hajón számtalan két- és négy férőhelyes kabin volt, amihez nem kell hozzáfűzni semmit. Voltak viszont 20 férőhelyes, úgynevezett dormitoriumok, vagyis közös hálók. Ne is mondjam, nekem ez jutott. Ezek a közös hálók természetesen egyneműekkel, vagyis vagy férfiakkal, vagy nőkkel voltak feltöltve. Na, nőkkel csak egy, az összes többi férfiakkal. A logika azt diktálná, hogy a közös hálókban az egyedülállók legyenek elhelyezve. Más azonban a logika és más a szükség. Így aztán több házaspárról is tudok, akik nem egy kabinban, hanem külön-külön közös hálókban utaztak. Ez a kényszerelrendezés különös dolgokat szült. Sötétedés után a ponyvákkal letakart mentőcsónakokban nem egészen rendeltetésszerű tevékenység kezdődött, ami az utastársak tapintatát és megértését erősen próbára tette. Az idő multával, az indulás után úgy két-három héttel, amikor komolyabb kapcsolatok is születtek, a dolog odáig fajult, hogy egyes tágasabb vécékbe gyakorlatilag sosem lehetett bejutni, azok mindig foglaltak voltak.

Sosem volt viszont teltház a medencében és a fedélzeteken. A fedélzetek teli voltak nyugágyakkal és a pingpongon kívül több, részünkre kezdetben ismeretlen, játéklehetőséggel. A nyugágyak melegágyai voltak a duma-partiknak, míg a dekk-játékok kitűnő alkalommal szolgáltak az ismerkedésre. Egyik ilyen dekk-játék volt a fonott karikák célkörökbe dobálása, illetve becsúsztatása. Ez egy teke-szerű játék, csak golyók helyett tömör karikákat kell dobálni. A hajóstársaságokat a golyókról nyilván a sosem vízszintes fedélzet szoktatta le. Az ember alkalmazkodó készségére mi sem jellemzőbb jobban, mint az, hogy a számunkra eme rendkívül különös, bár meglehetősen kellemes világot milyen gyorsan megszoktuk. (folytatás következik – még mindíg)

O

O

O

O

O

Ez a csaj sajnos a dekk-

játékokon nem vett részt, de

persze részt vehetett volna.

(na, majd legközelebb)

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

ÁHHH – ÁHHH – ÁHHH – ÁHHH – ÁHHH – ÁHHH – ÁHHH – ÁHHH – ÁHHH

Akinek van valami köze a tengerhez, az tudja, hogy a Vizcayai-öböl nyáron sem vicc, télen viszont garantáltan pokol. Nekünk, magyaroknak három tenger ugyan mosta partjainkat, de az több száz éve volt. Napjainkban a tyúk többet ért az ábécéhez, mint mi a sós vízhez. Így nem csodálható, hogy bár február közepe volt, mi vidám vigyorral az arcunkon néztünk elébe a Vizcayai-öböl átszelésének. Nekem ugyan gyanús volt, amikor a tengerészek és a pincérek mindent lecsavaroztak, ami mozgatható volt, de szentül hittem, ez egy holland tengeri szokás.

Na, de csak sorjában. Egyelőre még a La Manche-ot szeljük hosszában. Naponta, vagyis 24 óra alatt átlagosan 600 km-t tesz meg hajónk. Ilyenkor télen a tengerek felett állandó köd honol. Látni nemigen lehet semmit. A hajón belül kellemes duruzsolást hallani, mennek a gépek. Az első nap mindent végignéztünk, ami különben nem ütközött semmi nehézségbe, mivel a hajón egyetlen osztály van, és így mindenhova bemehetünk, ahová nincs kiírva: utasok részére tilos. Estére már a hajótűznéző sem volt túlzottan mulatságos, mert a padlózat sosem ott volt, ahová éppen tettük a lábunkat. Akkor nem, de ma már tudom, hogy 1957 a klasszikus hajózás utolsó éveinek volt az egyike.

Hajónkat jóval a háború előtt építették, vagyis a tengerjáró hajók fénykorában. Írószoba, bár, társalgó, táncterem, üzletsor, étterem, fedélköz, uszoda és rengeteg dekk. A személyzet szinte kötelességének érezte, hogy jól érezzük magunkat. Szerveztek játékokat, elfoglaltságokat. Persze ezek még hátra vannak. Az első program a tengeribetegség. Késő délután elmentem az írószobába, vittem magammal a hordozható írógépemet, amelyet Ausztriában vettem, és nekiültem az első tengerentúli levelem megírásához. Pontosan 12 sor született. A levél többi része csak három nap múlva készült el. A ringatódzás, sőt, az egyre erősebb ringatódzás kezdetben tulajdonképpen kellemes érzésnek tűnik. Kicsit furcsa, újszerű és enyhén komikus bizonytalansági érzetet ad. Az első jel az enyhe szédülés, amely mellé szép lassan belopja magát a fejfájás. Ezután már nem kell sokat várni, és megérkezik az émelygés és a hányinger. Ekkor már alaposan benne vagyunk a dologban. Ez az a fázis, amikor a legtöbb utas már lefekszik, mert fekve sokkal könnyebb elviselni az émelygést. Akár ülünk, akár fekszünk, előbb vagy utóbb megérkezik a hányinger, amellyel lehet küszködni, vagy lehet neki szabad utat engedni, a végeredmény egyre megy. A baj csak az, hogy a déli étel viszontlátása nem hoz enyhülést, mint ahogy például egyszerű gyomorrontásnál szokott. Ellenkezőleg, a gyomor görcsös rángatódzása csak fokozza a betegséget. Egymást követő hőhullámok, izzadás és hőemelkedés. Egy tökéletes betegség és tulajdonképpen semmi bajunk sincs. Ha egy csapásra megállna az imbolygás, 30 másodpercen belül makkegészségesek lennénk. Ráadásul egy rohadt ellentmondásos betegségről van szó. A matrózok azt mondják, nem szabad lefeküdni. Csakhogy a lefekvés az imént leírt kellemetlen szimptómákat azonnal megszünteti. Viszont, aki egyszer ágynak dől, az alig tud onnan kikecmeregni. A legjobb megoldás a nyugodt ülőhelyzet a friss levegőn üres gyomorral.

Hát, kérem, én nem feküdtem le, csak amikor jött az este. Nem is keltem fel másnap reggel és még két egész napig. Akkor már többen jártak, és az is köztudott volt, hogy csak az első felkelés nagyon rossz, és utána jön a viszonylag gyors (két-három óra) gyógyulás. Igen ám, de a visszafekvés azonnali panaszmentességgel jár. A kísértés óriási. Volt egy társunk, aki végig az egész úton az ágyában feküdt. Az istennek nem volt hajlandó felkelni. Amint kikötöttünk, nyomban meggyógyult, de kihajózás után tüstént visszabújt az ágyába. A tengerészek szerint minden úton akad egy-egy ilyen balek. Az a hír is járta, hogy a tenger hánykolódását nem lehet megszokni. Tengeribetegségre nem lehet immunitást szerezni. A tengereket több mint negyven éve hajózó kapitány sem bírja ki lábon a vihart. Nem tudom, igaz-e, de amikor ágynak dőltem, az egész személyzet talpon volt, amikor felkeltem, akkor meg már talpon volt. Betegségem alatt tőlem járhattak-kelhettek vagy ágyban höröghettek, aligha vettem róla tudomást.

Az viszont biztos, hogy évekkel később, amikor visszafelé hajóztam (amit szándékosan, némi nosztalgiából tettem, hiszen addigra a repülés már igen elterjedt), a tengeri betegség egy percre sem vett le a lábamról. Mintha megszoktam volna, pedig az sem volt kutya, egy fele akkora hajón trópusi vihar Indonézia körül, rekkenő hőség, 99 százalékos relatív légnedvesség, mialatt a hajó úgy hánykolódott, mint egy gyufás skatulya. Tengeri veterán lévén az első imbolygásra megkerestem a hajó súlypontját, ahol a legkisebb a kilengés, és kényelmesen elterpeszkedtem egy nyugágyban valami roppant érdekes, figyelemelvonó olvasmánnyal. Este a több mint százszemélyes étteremben egyedül én ültem a megterített asztaloknál. A falnak támaszkodva sorban állt tizenkét pincér, mind engem nézett.

Na, de most még a Vizcayai-öbölben vagyunk. Ülök a friss levegőn, bámulom a hajókorlátot, és azon gondolkodom, mekkorák lehetnek a hullámok. A korlát alatti lyukon hol eget látok, hol meg vizet. Gyerekkorom útleírásaiban olvastam ilyet. Olyan, mintha maga alá akarna gyűrni egy-egy hullám. Most már értem, mi az értelme a tárgyak lecsavarozásának meg annak, hogy minden asztallapnak van egy kiugró pereme. Írógépem négy gumilábán csúszkál az asztal egyik élétől a másikig. A dőlésszög egészen biztos van vagy 20 fok.

Az öböl után szép lassan lecsendesedett a tenger, de azért az állandó imbolygás nem szűnt meg, csak mérséklődött. Ekkor derült ki, hogy az egyik hajtómű elromlott, talán attól, hogy időről időre a hajócsavar kiállt a vízből, és ilyenkor közegellenállás hiányában fel-felhördültek a motorok, nyilván túllépve a maximális fordulatszámot. Persze az is lehet, hogy azért, mert már harminc éve dohogtak. Mindenesetre Las Palmasba egy napos késéssel értünk be, természetesen félsebességgel.

A partraszállás újabb élmény volt. A szilárd talajt néhány percig imbolygónak éreztük, de utána olyan irgalmatlan stabilnak, hogy szinte fel kellett kiáltani. Ez az igazi! (folytatás következik)

A helyzet sajnos az, hogy ez

a csaj nem volt a hajón, de

persze lehetett volna.

ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!  ÓH!     

Negyven év szocializmus után csak azt tudtuk, hogy míg nálunk megállt az idő, Nyugat Európa igazi Paradicsommá változott. Elkövettük a kutatókra állandóan leselkedő hibát, nyilvánvaló tényekből rossz következtetés vontunk le. Nem igaz, hogy kapitalizmus = jólét, szocializmus = nyomor. Mindenfajta kapitalista tapasztalat nélkül rohantunk az Európai Unió irányába, és az első kérésre sarkig kitártuk feléjük kapuinkat. Ráadásul mindezt akkor, amikor maga a Nyugat is kísérletbe kezdett, amit úgy hívtak, hogy globalizáció.

A globalizáció alapító atyái az amerikai oligarchák voltak, akik az szabadpiac mindenhatóságával etették meg a világot, de valójában arra gondoltak, hogy ők fognak olyan hatalmasat kaszálni, amit ember még nem látott a Földön (ez be is következett). Az elmélet lényege, hogy a kapitalista piacnak van egy csodálatos önszabályzó képessége, ami minden problémát automatikusan megold, csak nem szabad beleszólni a folyamatokba. Magyarul szabad a gazda, mindenki azt tesz, amit akar üzleti partnerének tarkón lövésén kívül 😀 . (a megrendel áru vagy szolgáltatás ki nem fizetése, természetesen megengedett).

Ez azt jelenti, hogy mi a lehető legrosszabb időpillanatban változtattunk társadalmi rendet. A változtatás ugyan nem volt zökkenőmentes, de nagyon sokan tolták a szekeret, mert személy szerint ők voltak a rendszerváltás haszonélvezői és egyben a politikát irányító legfontosabb erő. És miközben az ország elitje saját zsebeinek megtömésével volt elfoglalva, az ország és a teljes társadalom érdekeivel egyáltalán nem foglalkoztak. Így jutottunk el 2010 őszére minden idők legválságosabb gazdasági állapotához. Nem csak rengeteggel tartozunk, de az általános világgazdasági válság miatt nincs is miből rendezni a tartozásunkat. Az horrorfilmbe illő helyzet állt elő, hogy a tartozásunk időszerű rendezésére még nagyobb kölcsönöket kell felvenni, és a hiányunk nem csak az idén, de jövőre és még utána is fenn fog állni, vagyis tovább csúszunk lefelé a lejtőn.

Időközben kiderült, hogy a globalizáció kiindulási pontja, az Amerikai Egyesült Államok, került a lehető legreménytelenebb gazdasági helyzetbe. Az USA a II. világháború után szuperhatalommá vált, de nem a hidrogénbombája miatt, hanem gigantikus gazdasági erejéből kifolyólag, amit leglátványosabban J.F. Kennedy elnök Holdra szállási ambíciójának néhány év alatt történt megvalósítása demonstrált. A globalizáció – talán előre nem látott – logikus következménye az amerikai ipar leszerelése és Távol keletre történő áttelepítése volt. A multik – kihasználva a távol keleti olcsó munkaerőt – hatalmas kaszálásához a termékek megállíthatatlan áradatának folyamatos értékesítését kellett megoldani. Tudatosan létrehozták tehát a még meg nem keresett jövedelem előrehozott elköltését a hitelintézmények megteremtésével. Legegyszerűbb módja volt a hitelkártyák elterjesztése, valamint a ház- és lakásárak mesze a reális érték fölé emelése, ami lehetővé tette a jelzáloghitelek nyakló nélküli felvételét, hiszen a fedezett értéke folyamatosan nőtt. Ahogy az várható volt ez a rendszer 2008-ban látványosan összeomlott, rántva magával az egész világot. A munkanélküliség csúcsokat döntögetett, a fogyasztás visszaesett, a raktári készletek felduzzadtak, az oligarchákon kívül mindenki vesztett. A globalizáció megbukott, csak még nem mindenki vette észre. A nagy kérdés, hogy ki lehet-e belőle szállni, vagy mindenki kénytelen elsüllyedni a vezérhajókkal együtt?     

Számunkra pedig az a kérdés, hogy azt Orbán Viktor által vezetett új kormány észrevette-e, hogy ki kellene szállni. Igen, hátat kell fordítani az Európai Uniónak, amiből az ég világon semmi hasznunk sincs, illetve, ami van, azt elveszítjük máshol. A rév és a vám közmondás tipikus esete. Igen vannak pályázati pénzek, és igen a német iparnak beszállítunk. Ezek közül az első mindig kétséges, a második pedig a kínaiakon múlik. Ugyanis a német gazdaságot a Kínából érkező szédületes mennyiségű rendelés tartja fenn. Amint Kína megtanul szerszámgépeket gyártani, Németországra nem lesz szüksége. Mi viszont elsorvasztjuk a mindig kitűnő minőségű élelmiszert előállító magyar mezőgazdaságot, mert a görögöktől, spanyoloktól, de még chileiektől is olcsón ideküldött szart árulják a hipermarketekben.

Orbánnak barter alapon szerződésileg biztosítani kellene az orosz energia importot, moratóriumot kellene kihirdeti az adósság törlesztésre, hatalmas védővámokat kellene kiírni, rendbe kellene hozni a mezőgazdaságot, és támogatni kellene a hazai ipart. Át kell alakulnunk önellátókká. Néhány éven belül úgyis ez lesz a kényszer az egész világon, legalább szerzünk egy kis előnyt a többiekkel szemben. Aztán a nyugati sajtó írhat rólunk amit akar.

Tudom, hogy most ezzel a poszttal a közgazdászok tyúkszemére léptem, akik majd megírják, hogy ez milyen szörnyű következményekkel járna. Ne tessenek fáradni, mert tudok róla. De néhány éven belül akkor se fogunk tudni fizetni, ha lenne hozzá kedvünk. Sokkal előnyösebb, ha most hagyjuk abba, nem pedig akkor, amikor már a teljes elvérzés után  kénytelenek leszünk. Ha van egy lyukas fogam, tömjék be ma, nem várok vele 2 hónapot, mert akkor vagy idegirtással egybekötött nagyobb tömés kell, vagy egyenesek ki kell húzni.

+ + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + + +

Ez a neve, „a Halál Nagykövete (Irán ellenségei számára)” Irán legújabb fegyverének, ami nem más, mint egy nagy hatótávolságú, pilótanélküli repülőgép. Az első, amit Iránban gyártanak, nem kell senkitől se megrendelni, és amit Mahmound Ahmadinejad múlt vasárnap személyesen avatott fel, természetesen egy kilövéssel. 

Az avatási szertartáson az elnök katonatisztek előtt beszélt. Szerinte a Halál Nagykövete egy békét hozó üzenet. A robot gép megépítésének célja az volt, hogy Irán ellenségei maradjanak a bázisaikon és ne támadáson törjék a fejüket. Tehát a robot gép védelmi célra készült és elsődleges feladata az elrettentés. Az alábbiakban bemutatom a robot gép önarcképét:

Az iráni elnök kihangsúlyozta az ország önellátásának fontosságát,  védelmi fegyverek terén. A 4 méter hosszú gépet és felavatását az iráni TV élőben közvetítette. Azonban a gép műszaki paramétereit nem tárták fel.

Véleményem szerint, az ilyen elhárító fegyverek beszerzése és kifejlesztése az egész emberiség érdekét képviseli, mert Irán mondva csinált ürügyek alapján történő megtámadására senkinek sincs szüksége.

*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*-*

A kérdést azért teszem fel, hogy megválaszoljam azok helyett, akiket felkértem rá, de nem vállalták. Sunyin eltűntek az Internet láthatatlan ködében. Egy „Hendrix” nick nevű azt állította, hogy zsidózom. Burger Gézáné pedig, burkolt antiszemitizmust említett. Mind a két honlap látogatótól kértem, hogy idézzen a szövegemből, ami szerinte „zsidózás”, illetve „burkolt antiszemitizmus”. Kérésem válaszolatlan maradt. Felteszem, hogy nem volt mit idézni, mert különben boldogan megtették volna. Akkor pedig, miért történt a megjegyzés?

Kezdjük azzal, hogy meghatározzuk az antiszemitizmust és a zsidózást. Az antiszemitizmust viszonylag könnyű, mert értelmező szótárhoz lehet nyúlni. 1) Bakos Ferenc, Idegen szavak szótára szerint: „A zsidókkal szemben, a fajelmélet alapján, mesterségesen szított gyűlölet.” 2) Az Akadémia kiadó által 1999-ben kiadott Magyar értelmező kéziszótár szerint: A fajelmélet alapján a zsidók ellen szított gyűlölet, zsidóellenesség. 3) A Magyar Könyvklub által 2001-ben kiadott Egyetemes Lexikon szerint: Ellenséges érzület, úgynevezett faji alapon táplált gyűlölet zsidókkal szemben. Mind a három meghatározásban egyértelműen szerepel a gyűlölet és a faj. A magam részéről soha senkit és semmit nem gyűlöltem. Egyszerűen nem tudok (és nem is akarok) gyűlölni. Az ok egyszerű, a gyűlölet elveszi az ember józan ítélő képességét, ami értelmes embernek nem lehet a célja. Ezt állítom én, de a „vádlók” nyilván másképp gondolják. Akkor vizsgáljuk a gyűlöletet! Gyűlölet = heves ellenszenv. Ezzel nekem az a problémám, hogy ellenszenves emberekkel természetesen találkozom. És belemegyek a játékba, egye-fene egyik-másik hevesen ellenszenves, akkor tehát rám lehet húzni, hogy gyűlölöm őket. Csakhogy ezeknek mindössze egy tört része zsidó. Nagy halom ellenszenves fickó, pedig nem zsidó. Felteszem a költői kérdést (ami – a tapasztalataim szerint – antiszemita), ezek szerint, ha egy gojim ellenszenves, akkor az OK., ha viszont egy zsidó ellenszenves, akkor az antiszemitizmus? Megint csak a tapasztalataim szerint, erre a feltételezésre minden zsidó tiltakozni fog, pedig ez a valóság.

Legyünk őszinték! Nincs ebben semmi különös, egyszerű emberi tulajdonság. Az érdekérvényesítésnek ezer módja van, amelyek közül csak egyik-másik törvénytelen. Egy ellenlábast leszerelni, elhallgattatni azzal, hogy „antiszemita vagy” egy ragyogó taktika, de sajnos törvénybe ütközik, mégis élnek vele. Vajon miért? De előbb lássuk a tényeket!

A Btk. 179.§ (1) bekezdése szerint a rágalmazás: „Aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával, vagy pénzbüntetéssel büntethető.” Mivel leantiszemitázni valakit alkalmas a becsületének a csorbítására, aki ezt a honlapon (nagy nyilvánosság előtt) megteszi, az vétséget követ el. Tehát kedves antiszemitázó hozzászólók, tessenek finoman fogalmazni, például „nekem ez antiszemitának tűnik”. Mert azért mindenkinek tiszteletben tartjuk a véleményét. Csak rákérdezünk, hogy MIÉRT? Miért tetszenek antiszemitának tartani? Nyilván azért, mert lefordítottam és feltettem a honlapomra Noam Chomsky interjúját, amit mindjárt a második hozzászóló lecikizett, mert nem értett vele egyet. Nem kötelező, de érzéseim szerint más hangot kellett volna megütni. Mégis megkérdem, mivel nem értett egyet? Chomsky egy történelmi visszatekintést adott, vagyis tényeket sorakoztatott fel. A tényekkel nem lehet egyetérteni vagy nem érteni egyet. A tény vagy megállja a helyét vagy hamis. De a hozzászóló nem ajánlott fel alternatívát. Kijelentette, hogy Chomsky „egészen elemi dolgokat nem tud”. Valamint „Valószínűleg lemaradt azokról a hírekről, amik a meggyilkolt amerikai és zsidó áldozatokról szólnak.” Chomsky az MTI professzora és világhírű tudós. Nehéz elhinni, hogy elemi dolgokat nem tudna. De a történelmi eseménysorozatnak mi köze a legyilkolt áldozatokhoz? Hogy jön ez ide? Sehogy! A cél a hozzászóló mérgének a kieresztése. Nem tudok más következtetésre jutni, mint arra, hogy ha egy zsidónak nincs semmi ellenérve, akkor elsüti, hogy a szembenálló fél antiszemita. Általánosságban: amennyiben valaki nem fogadja el a zsidó verziót, akkor antiszemita. Mert erről van szó. A felsorakoztatott tényeket nem cáfolták. Cáfolat helyett kész volt a vád: zsidózás, antiszemitizmus.

De nézzük a másik kulcs szót: faj, fajelmélet. Nem vagyok se genetikus, se biológus, de a zsidókat nem találom egységes fajnak. A Numerus Clausus törvénybe iktatása után nagy viták voltak, hogy a magyar zsidóság vallás-e vagy népcsoport, azaz kisebbség. Arról egy szó se esett, hogy faj (rassz) lenne. Akkor pedig hogyan kerül ide? Nem tudnak szabadulni Hitler szellemétől, aki már 65 éve halott? Még a szótárakban sem? A rendszerváltás után a Parlamentben határozat született. Minden zsidónak egyéni joga, hogy meghatározza a zsidóságot önmagára nézve, vallás-e vagy etnikum. A fajról szó sem volt, nem is lehetett. Az én véleményem szerint, a zsidó lét se nem vallásosság, se nem népcsoport, hanem „elmeállapot”. Ő zsidónak tudja magát, birtokol egy zsidószubkultúrát, és kész.

Ehhez a zsidószubkultúrához sok minden hozzátartozik. 1950-ben iskola után az egyik osztálytársnőmmel, hónapokon keresztül felmentünk a lakásukba szeretkezés végett. A szülők később jöttek haza, de mindenről tudtak. A család természetesen zsidó volt, nem is lehetett más. 1950-ben polgári családok 16 éves lányával nem lehetett nyíltan szexuális életet élni, ha a család történetesen nem volt zsidó. Ez természetesen csak egy apró szegmense a zsidó szubkultúrának, de van sok más is. Például a mániákus kapcsolattartás. A zsidók a rokonaikat, barátaikat, ismerőseiket okkal, ok nélkül, időközönként felhívják telefonon, pusztán a kapcsolattartás végett. Ezzel szemben számtalan keresztény család 5-10 évente jön össze egy-egy temetés vagy házasság alkalmából. Nem ragozom tovább a témát, hiszen ezek közismert tények, és természetesen az is közismert, hogy az antiszemita bélyeget fegyvernek, nagyon hatásos fegyvernek használják fel. De van ellenszere. Vissza kell kérdezni, miért? Mi utal arra, hogy antiszemita lennék? Az, hogy az izraeli propagandát nem hiszem el? Más propagandát se hiszek el, miért pont ezt hinném el?  Mert különben rám sütik, hogy antiszemita vagyok? Süssék! Ők pedig antigojimok és ez írásban is van foglalva.

Nézzük csak mit írt Noam Ben Ze’ev a „Haaretz” izraeli napilapban 2010. Augusztus 25-én! Idézi Dov Lior-t, Hebron főrabbiját: „There are some honorable people among the goyim. A few, but they exist. I think that even in Hebron there are a few who are human beings – which doesn’t mean I’m saying they shouldn’t all be sent to Saudi Arabia.” Ami magyarul így hangzik: A gojimok között van néhány tisztességes ember. Kevés, de van néhány. Úgy gondolom, hogy még Hebronban is van néhány emberi lény, ami nem jelenti azt, hogy szerintem ezeket nem kellene Szád Arábiába küldeni.

Érdekes kijelentés egy főrabbitól. Ha én azt mondanám, hogy a zsidókat Izraelbe kellene küldeni, egészen biztos megkapnám a címzetes antiszemita jelzőt.         

A közgazdaság nem tudomány, ebben már néhányszor egyetértettünk. Így aztán egy kicsit mindenki ért hozzá, van aki nagyon. Viszont vannak egyértelmű összefüggések, amihez nem kell semmi más, csak ész.

A tőkés termel, és a terméket eladja, természetesen profittal. A termelési költségben a munkabéren kívül több tétel is van (nyersanyag, szállítás, energia) de ezek mind-mind visszavezethetők munkabérre, mert a nyersanyag kibányászását, a szállítást, az energia előállítást munkáskéz nélkül nem lehet elvégezni. A termelés alapja tehát az emberi munka, amiért munkabér jár. Viszont profit csak úgy keletkezhet, ha a munkás bére mindig kevesebb mint az általa előállított javak értéke.

Igen ám, de a munkások által megtermelt javakat, vagy nevezzük inkább termékeknek, a munkásoknak kell megvenni, de mivel nem kapnak, annyit, mint amennyit termelnek, mindig marad árufelesleg. A verkli csak akkor működik, ha ettől az árufeleslegtől meg tudnak szabadulni. Ennek a történelem folyamán sok módja volt, de most csak koncentráljunk a legújabbra. Ez pedig a hitel. Tegyük félre, hogy az adósság egy külön kizsákmányolási forma, mert nem akarok mindenre kitérni. A hitelnek most az a szerepe, hogy a már megtermelt termékeket olyan keresetből vásárolják meg, amiért még nem dolgoztak meg, de ha majd megdolgoznak érte, akkor az további termékek előállítását jelenti, amit már végképp nem lesz kinek eladni, mert ma az egész világ el van adósodva, államilag és egyénileg egyaránt.

Az teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem tartható fenn. Egy embert annál jobban nem lehet kifosztani, mint elvenni tőle a jövőben elvégzendő munkájának az ellenszolgáltatását, miután megfosztottuk minden tulajdonától. Akkor most hogyan tovább?

Ha már valakinek nincs semmije, amit el lehet venni tőle, a munkájára pedig nincs szükség, mert túltermelés van és óriásiak a raktári készletek, akkor erre az emberre nincs már szükség. Önmagát eltartani nem tudja, tehát elpusztul. Ha ezt átlátod, akkor a napnál is világosabb, hogy nincs szükség semmiféle beavatkozásra, a társadalmakba tömörödött emberiség létszámproblémája megoldódik magától, minden külső beavatkozás és „összeesküvés” nélkül. A folyamat alatt mindig a relatív legszegényebb hagyja maga mögött az árnyékvilágot. Ennek természetesen sok formája lesz. Éhenhalás, megfagyás, el nem látott betegség, börtön bűncselekvésért, bűncselekvés áldozatává válás, tűntetés-lázadás közbeni agyonlövés, menekülés közbeni katasztrófa, csoportok közötti villongás, elkerülhető természeti csapás nem elkerülése. Meg, amit még ki tudtok találni. Ha ezeket gondosan végiggondoljátok, akkor kiderül, hogy pénzzel a zsebedben ezek mind elkerülhetők, persze  csak akkor, ha felkészülsz rájuk.    

z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z-z

Azok a megszorító intézkedések, amelyeknek meg kellett volna oldania a görögök problémáját, megbénították az ország gazdaságát. Üzletek bezárnak, az adóbevételek csökkennek, a munkanélküliség pedig, egyes helyeken egy hihetetlen 70 százalékra ugrott fel. Az ország lakossága a végsőkig frusztrált.

Augusztus 15. A görög katolikusok Nagyboldogasszony napján hatalmas tömegek, sokan térdre borulva, imádkoznak Szűz Máriához kegyelemért esedezve. A Ta Nea elnevezésű görög újság némi iróniával ugyanezt ajánlotta a kormánynak. Az ország vezetői kénytelenek reménykedni, hogy Szűz Mária csodát tesz és kimenti Görögországot ebből a válságból. Az újság szerint, isteni közbejárás nélkül az országra kemény megpróbáltatás vár a nyár végén. A kellemetlen prognózisra annak ellenére került sor, hogy a kormány igen komoly lépéseket tett az ország financiális talpra állítása érdekében. Szigorú megszorításokkal sikerült az ország költségvetési hiányát egy elképzelhetetlenül magas, 39,7 százalékkal csökkenteni, miután az előző kormány éveken keresztül meghamisította a statisztikai adatokat. A megszorítások a kormány költségeit 10 százalékkal csökkentették, bár az IMF és az EU csak 5,5 százalékot követelt.

A probléma abból adódik, hogy a megszorító intézkedések az ország gazdaságának valamennyi aspektusára kihatottak. A vásárló erő leesett, a fogyasztás csökkent, míg a csődeljárások száma és a munkanélküliség az egekbe szállt. Az ország GDP-je második negyed éve 1,5 százalékkal csökkent. Az ország finanszírozásához elengedhetetlenül szükséges adóbevételek csökkennek. A görög társadalomra rátelepedett a félelem, a reménytelenség és a méreg gyilkos keveréke.

Az egyre nagyobb létszámú munkanélküliek tábora a tartalékaikat élik fel. A munkanélküli segély legjobb esetben is csak havi 460 Euro, amit egy évig adnak, de csak akkor, ha a dolgozó a megelőző 15 hónap alatt legalább 100 napot munkában töltött el. Legnagyobb baj a hajóépítő iparban van. A takarékosság jegyében a görög tulajdonú hajókat javítás-karbantartás céljából Törökországba viszik, ahol kisebbek a költségek. Görögországban túl nagy a bürokrácia és túl sok a sztrájk, ami miatt az ipari termelés sok esetben nem tud tartani határidőket. Az elmúlt évben az ország bruttó hazai termelése 4 százalékkal esett vissza.

A megszorító intézkedésekhez tartoztak a közalkalmazotti fizetések 20 százalékos csökkentése, valamint a nyugdíjak megnyirbálása, miközben több adónemet is felemeltek. Ennek következménye, hogy a görögöknek egyre kevesebb pénzük marad költekezésre, vagyis a fogyasztás csökken egy olyan országban, ahol a gazdaság 70 százaléka a társadalom fogyasztásából adódik. A bevásárló központok üzleteinek egynegyedében ott virít a „BÉRBEADÓ” kiírás a kirakatban. A kereskedők Szövetségének állítása szerint Athén kereskedőinek 17 százaléka csődöt jelentett be.

A depresszió rászállt az egész országra. Minden lefelé mozdul el. A kilábalás lehetősége sehol se körvonalazódik. A legnagyobb baj mégis az emberek hozzáállásából adódik, mert senki se hisz abban, hogy sikerülni fog a kilábalás. Közgazdászok szerint 2011 alatt a munkanélküliség tovább fog növekedni. A TV-ben meginterjúvolt közgazdászok arra hívják fel a figyelmet, hogy az igazi feketeleves még hátra van.

A fentiekben ismertetettek a Der Spiegelben szerdán (tegnap) megjelent cikk kivonatos fordítása. A cikk elolvasása után arra gondoltam, hogy minden  valószínűség szerint pontosan ez a sors vár ránk is.  

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

„Tűzijáték” Augusztus 21.-ig?

Egy kicsit megkésve bár, de törve nem, jelentem, hogy John Bolton (a Bush adminisztráció ENSZ nagykövete) pénteken (13-án) közölte véleményét, ami szerint az oroszok Augusztus 21-én, ünnepélyes keretek között behelyezik a fűtőelemeket az Iráni (Bushehr) atomerőműbe – amit 10 éve ők építenek – és Izraelnek ezek szerint összesen 8 nap áll rendelkezésre (most már csak 4), hogy a létesítményt lebombázza. Ugyanis, ha akkor bombázzák, amikor már a reaktorban vannak a fűtőelemek, akkor a bombázással radioaktív részecskék kerülnek a levegőbe, ami a környéket megmérgezi (beleértve Izrael levegőjét is).

Különben csúnya dolog az oroszoktól, hogy bár 10 éve könyörögnek a reaktor építkezésének a leállításáért, az 1 milliárd dolláros projektumot mégis befejezik, ami különben azért veszélyes, mert a bushehri erőműben úgynevezett „szaporító reaktor” van, ami több radioaktív (plutónium) anyagot termel, mint amennyit elfogyaszt, azaz töltetet termel termonukleáris fegyverekhez. Igaz, a szerződés szerint a kimerült fűtőelemeket vissza kell szállítani az oroszoknak, de ki hiszi ezt el. Marad a nagy közel-keleti „tűzijáték” Augusztus 21.-ig. Szóval már csak négyet kell aludnunk! De jó. 😀  

uuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu

Mielőtt elolvasnád a posztot, vegyél elő egy közel-keleti térképet, mert szükséged lesz rá. Ha nincs közel-keleti térképed, akkor szégyelld magad, mert ez a hanyagság felér egy jó-adag antiszemitizmussal. Ha a térkép megvan, akkor ki is terítetheted magad elé, én pedig folytatom azzal, hogy az S-300 egy piszok jó légelhárító rakéta, nem csak a hatótávolsága, megbízhatósága miatt, de azért is, mert gigantikus teherautókra van szerelve a kilövő állás és ezek a mobil egységek össze-vissza mászkálhatnak, elbújhatnak, előjöhetnek és 5 perc alatt tüzelésre készek. Szóval ilyenek birtokában jöhetnek a vadászbombázók, mert azok garantáltan nem fognak  visszatérni bázisaikra. Ez volt az oka annak, hogy Irán rendelt egy rakás S-300-at, és előre ki is fizette őket. Az oroszok le is gyártották, de politikai sakkjátékba kezdtek. Szállítjuk – nem szállítjuk – szállítjuk egy hónapon belül – nem szállítjuk, mert csak! – mégis szállítjuk, mert ez védelmi fegyver. Ekkor, az orosz származású izraeli külügyminiszter gyorsan Moszkvába repült és ékes moszkvai kiejtéssel meggyőzte Medvegyevet,  hogy Irán az egész emberiséget veszélyezteti nem létező atombombájával, míg a békés Izrael a 200 hidrogén robbanófejével a légynek se árt, legfeljebb segélyhajókat támad meg az éjszaka leple alatt és gyilkol válogatás nélkül nemzetközi vizeken. Medvegyevet ez úgy meghatotta, hogy elfelejtette porcellán csészéjéből kiinni a maradék csáját, helyette kimondta a végső szót: nem szállítunk.

Időközben, már hosszú évek óta, állandóan azt lehet olvasni, hogy Izrael nem tűri, hogy Iránnak atomfegyvere legyen, mert az a zsidó állam végét jelentené, tehát le fogja bombázni az iráni atomlétesítményeket, pontosan úgy, ahogy hajdanán az irakit, mostantájt pedig a szíriait.  Ezt a fenyegetést már olyan régen halljuk, hogy szinte fel vagyunk háborodva, amiért még mindig nem történt meg az esemény, ami persze elindíthatja a III. világháborút is, de ennek már éppen ideje, hiszen 1945 régen volt, az se emlékszik rá, aki részt vett benne. Egyáltalában, az egész II. világháborúból csak a holokausztra emlékezünk, mert a nem emlékezésért lassan már börtönbüntetés jár. Mielőtt folytatnám az eszmefuttatásomat (persze, azt hitted, hogy csak lovakat futtatnak?), leképezem nektek az S-300-at.

Egész jól néz ki, igaz? Képzeljétek, ezek a huncut oroszok most bejelentették, hogy telepítenek néhány tucat S-300-at Dél Oszétiába és Abháziába. Na, erre az izraeliek egyből kitalálták, hogy ezekben az oroszokban nem lehet megbízni. Ezek még mindig emlékeznek arra, hogy a II. világháborúban 20 millió katonájuk hagyta ott a fogát, és semmi kedvük egy újabb  csetepatéra, főleg mert ezt a második hidegháborút úgy kívánják megnyerni, hogy nem csinálnak semmit, hagyják az amerikaiakat elvérezni. Mit mondjak egész jó esélyük van rá. Közben a MOSAD kiderítette, hogy Oroszország és Irán kötött egy titkos megállapodást, hogy S-300-at ugyan nem szállítanak, de telepítenek közel az iráni határhoz, aztán ha jönnek a zsidó gépek, hogy megsemmisítsék például azt az atomerőművet, ahová az oroszok éppen most szállítják a fűtőelemeket, akkor majd ők elsütik ezeket az S-300-okat, csak úgy bele az iráni légtérbe, és ha történetesen arra szálldogál néhány zsidó vadászbombázó, hát annál jobb. Hol van az előírva, hogy mindig minden úgy legyen, ahogy ők akarják.

wwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwwww

Napjainkban volt 65 éve, hogy az amerikaiak ledobták a 2. és a 3. atombombájukat Japánra. Az elsőt a kísérletnél használták fel, Hirosima kapta a második bombát, ami azonnal 140.000 civil életét oltotta ki, majd egy további 100.000 a radioaktív sugárzás miatt a rákövetkező időben halt meg. Azóta is sok szó hangzott el az atomfegyverek bevetésének szükségességéről. Számtalan tanácsadó Truman elnökkel közölte, hogy a japánok a megadás gondolatát latolgatják, az atombomba bevetése felesleges. Truman arra hivatkozott, hogy a japán partraszállás egymillió amerikai katona életét követelné. Ezen kívül Sztálinnak el kellett venni a kedvét, ha esetleg meggondolatlan terveket szövögetne. A kívülállók se akkor, se most, 65 évvel később nem tudnak ítélkezni, mert nincsenek a megfelelő ismeretek birtokában. Egy azonban biztos. Mind Japán térdre kényszerítéséhez, mint pedig Sztálin megijesztéséhez egyetlen atombomba elegendő lett volna. A második bomba ledobása teljességgel felesleges volt. Mindenesetre a Fehér ház mindenkori lakójának 100-200.000 civil élete tökéletesen közömbös. Ezt soha ne feledjétek el, amikor a jövőt kutatjátok, csak ezen tény szem előtt tartásával nézhetünk körül, mi ma a helyzet.

Az aprócska Izrael állam a becsült 240 nukleáris töltet birtokában uralni akarja az egész Közel Keletet. Ennek elérése és fenntartása érdekében az amerikaiakat rávette, hogy előbb Irakot, majd Afganisztánt, végül pedig Pakisztánt semmisítsék meg legalább is katonailag. Hátra van még a nagy falat, Irán. Látva a könyörtelen terjeszkedést, Irán iparkodik maga is szert tenni termonukleáris fegyverekre, amit természetesen nem vall be, de meggyőződésük, hogy Izrael hódító ambícióit másképp nem tudják megállítani. Izrael pedig hazugságokkal, óriási propaganda gépezetével megpróbálja elhitetni az amerikai vezetéssel, hogy Irán milyen hatalmas veszélyt jelent rájuk, és az egész emberiségre. Újra és újra ismételgetik, hogy Irán a zsidó állam megsemmisítésére törekszik, ami egyértelmű hazugság, de olyan hatásos hazugság, hogy a nyugati országok lakossága bevette a cocát. Az út tehát nyitva áll Irán megtámadása előtt. A kérdés, hogy a több éve tartó kardcsörtetés után lesz-e tényleges támadás?

Katonai szakértők szerint, ha a tényleges cél az iráni atomkísérletek végleges megsemmisítése, akkor ezt kizárólag az Irán katonai bázisaira, ipari létesítményeire, és nukleáris telepeire több száz termonukleáris töltet célbajuttatásával lehet elérni, ami után az iráni halottak száma 10 milliós nagyságrendet érne el. Ezen túlmenően a radioaktív por és pernye az egész világot megfertőzné olyan mértékben, ami mellett Csernobil csak gyerekjátéknak tűnne. A politikai, gazdasági és katonai következmények pedig nem kiszámíthatóak.  

Marad tehát a konvencionális lebombázás. Ezzel azonban az iráni atomfegyver fejlesztés nem állítható le, csak késleltethető. Az ország megszállása pedig egyszerűen lehetetlen. Irán lakossága 80 millió. Honvédelme 450.000 katonán nyugszik, ami valamivel kevesebb, mint az amerikai hadsereg létszáma, de az USA katonái szanaszét vannak szórva a világban. Irán 1.648.000 km²-ert kitevő területének nagy része magas hegyvidék által övezett sivatagos, sztyeppés felföld. Vagyis hasonló, mint Afganisztán, csak négyszer akkora. Afganisztánt a NATO + 150.000 örző-védőnek álcázott zsoldos képtelen ellenőrzés alatt tartani, pedig a táliboknak csak kézifegyverei vannak. Tehát a megszállás szóba se jöhet. Szóba jöhet az ország agyonbombázása, ami konvencionális fegyverekkel sehova se vezet. Illetve, dehogynem. Irán ellentámadásba lendül. Nézzük, miket tehet!  

Maga az agyonbombázás, mindenfajta iráni reakció nélkül azt jelenti, hogy a világ kőolaj kitermelésének 7 %-a kiesik a forgalomból. De Irán képes arra, hogy a globális olajexport 40 százalékát megakadályozza egyszerűen úgy, hogy néhány Iraktól, Szaúd-Arábiától, és a többi Arab emirátustól távozó tartályhajót Noor rakétákkal elsüllyeszt a Hormuzi-szorosban. A Noor rakétákat Irán gyártja, ami a kínai YJ-82 másolata. Ennek a hajókilövő rakétának 200 km a hatótávolsága (a Hormuzi-szoros legfeljebb 60 km széles), kétszeres hangsebességgel halad, néhány méterrel a tengerszín felett, és 98 %-os valószínűséggel ér célba. Irán hosszú, sziklás tengerpartja  kitűnő terep, hogy a tehergépkocsikra szerel kilövőállásokat elrejtsék. A tartályhajók kilövése garantált. Ez egymagában az egész világra kiható, megjósolhatatlan felfordulással járna, aminek legkevésbé Kína örülne.

Ezzel azonban Irán ütőkártyái nem merültek ki. Irán elláthatná az afganisztáni tálibokat föld-levegő rakétákkal, ami egy csapásra megszüntetné az amerikai légi dominanciát (így fejeződött be a Szovjet megszállás is, az afgánok kaptak légelhárító rakétákat az amerikaiaktól, és az orosz helikoptereknek egyszeriben annyi volt). Van azonban még Iránnak ballasztikus rakétája is, amivel közvetlenül meg tudná támadni az amerikai bázisokat, sőt magát Izraelt is.

Mindent összevetve, Iránt vagy megtámadják atomfegyverekkel, vagy elfogadják, hogy előbb vagy utóbb Iránnak is lesz atombombája. A konvencionális háború elképzelhetetlen. A baj csupán annyi, hogy a háborúk elindítói a racionális gondolkodástól olyan messze vannak, mint Makó Jeruzsálemtől, hogy stílszerű legyek 😀 .   

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx   

A jó házasságnak egyetlen egy kritériuma van, a felek összeillése. Erre azonban senki se ügyel, illetve csak a második házasságnál és ott is kevesen. A fiatalok első házassága többnyire komolytalan, nem érdemes vele behatóbban foglalkozni. A második házasságot, vagy akár az elsőt is, ha azt 25-30 felettiek kötötték, már érdemes analizálni. Ezek a házasságok általában tartósabbak, de a várt kellemes évek hamarosan átváltanak kínlódásra és szenvedésre. Az ne zavarjon meg, hogy nem ezt látod. Az emberek a sikertelenséget nem teszik ki az ablakba. De mi a merész állításomnak az oka?

– A férfi kiválasztási szempontja (ha egyáltalán a férfi választ) kizárólag a külcsín megítélése. Ez az evolúció folyamán alakult ki, és nem tudunk tőle szabadulni. Hogyan volt hosszú tízezer évek alatt? Ha a férfi utódot akart nemzeni – és miért ne akart volna – akkor a szemrevételezésnek komoly szerepe volt annak megítélésében, hogy a leendő anyától várható-e a kívánt minőségű utód.

– A nő kiválasztási szempontja elsősorban a férfi anyagi helyzete (az ősidőkben a talpraesettsége), mert a nőnek elsősorban a gyermeke (és önmaga) számára, évtizedekre szóló létbiztonsága a fontos. Ezt pedig ma elsősorban a pénz tudja megteremteni, legalább is elméletileg.

Amennyiben a két fél ezeket a feltételeket biztosítottnak látja, házasságra lépnek. Ez azt is jelenti, hogy egy fiatalabb, esetleg jelentősen fiatalabb bombázót rendszerint egy menő pasi vesz el feleségül. Természetesen a „bombázó” és a „menő” relatív fogalmak, de az ez irányú törekvés fellelhető. A szépség és a jómódúság azonban nem összetartó kapocs. Mivel egyéb szempontok szerint nem illenek össze, súrlódás – súrlódást  követ, ami a kapcsolatot egyre jobban eldurvítja. Előbb vagy utóbb bekövetkezik a vagyon megosztásos válás (magyarul kopasztás), vagy egy hosszan fenntartott, totálisan értelmetlen és elcseszett élet, ami kihat a gyerekekre is (ha vannak), akik ezt – sajnálatos módon -tovább viszik, mint család modellt. Természetesen felmerül a kérdés, kik illenek össze? Hátha valakinek nem bombázó, illetve pénzeszsák kell.

Elengedhetetlen fontosságú az azonos kulturális háttér. Tehát se külföldi férfi se külföldi nő nem jöhet számításba. Erre manapság a magyar nők nem csak nem ügyelnek, de kifejezetten külföldire hajtanak, mert kevés magyar „menő pasi” van, nem jut minden nőnek. Ezen (általam kitűzött) szabály megszegése mind anyagi, mind társadalmi státusz szempontjából kedvező, ami egy jó ideig háttérbe szorítja a nézeteltéréseket, kellemetlenségeket. Természetesen maga a magyar kultúra biztosítása még csak a kezdet. A teljesség igénye nélkül vegyük sorra a tényezőket!

1) Fontos, hogy a két házasságra lépőnek a családi háttere is legalább hasonló legyen. Egy értelmiségi család sarja állandó konfliktusban lesz egy feltörekvő munkás vagy paraszt szülők gyermekével. Ami az egyiknek természetes, arról a másik hallani se akar és fordítva. A folyamatos viták, a zöldágra nem jutás szép lassan erodálja a kapcsolatot.

2) Fontos a szülők anyagi helyzete is. A jómódú háttér árnyékában felnőtt gyerek általános attitűdje nem lesz kompatibilis a szegénységben felnőttével. Életvitelüket nem azonos módon kívánják folytatni – mindegyik úgy, ahogy azt a nevelésből kifolyólag helyesnek ítél. Mivel mind a két fél pénzt hoz a házhoz – nagyjából azonos mértékben – az csak természetes, hogy annak elköltési módját alapvető fontosságúnak tartják. Ha ez nem szül állandó konfliktust, akkor kismacska a nevem.

3) Ha egy lánygyerek az édesanyjától azt látta, hogy nem tiszteli az apját – függetlenül a megalapozott indoktól (részeges disznó), vagy a háta mögött kijátssza, ha feleslegesen költekező, folytonosan követelődző, akkor a lányának ez a magatartás természetes lesz. Ugyanez fordítva is igaz. Amennyiben egy férfi gyermekkorában az apjától azt látta, hogy csapodár (amit az anya kénytelen volt elnézni), akkor ő maga se fog a dologból nagy ügyet csinálni. Csak hát, a mai fiatal nők anyagilag kevésbé függenek a férjtől, vagyis megszűnt az „eltűrési kényszer”. A folytatást már nem nehéz kitalálni.

4) Egészen biztos konfliktushoz vezet, ha az egyik fél zsidó, a másik mondjuk evangélikus. A két szubkultúra élesen elválik egymástól, csak úgy, mint a cigány és magyar házassága esetén. Amit egy zsidó nő természetesnek tart (például menstruálás alatt három napig az ágyban marad) az egy árja férfit teljesen kiakaszt. Ugyanez van a cigány-magyar vegyes házassággal is. Egy ideig – óráig lehet foltozgatni a dolgot, de egy idő után már nem megy.

5) Az összeférhetetlenség sajnálatos módon alacsonyabb szintre is lemegy. Az a férfi, aki kertes családi házban nőtt fel, távol a város zajától, az a házasság után is ilyen környezetre törekszik. Amennyiben a feleség gyermekkorát panelházban töltötte, az a kertben csak a felesleges munkát és kényelmetlenséget látja, és el se tud képzelni mást, mint egy lakótelepi lakást a második emeleten, a sarkon pedig egy ABC üzletet. Ha egy férfi azt látta, hogy édesanyja süt-főz, akkor ezt el fogja várni a feleségétől is. Ha egy nő ahhoz van szokva, hogy a lakáson belüli kisebb bütyköléseket az édesapja elvégzett, akkor ki fog borulni, ha egy villanykapcsoló cseréhez ki kell hívni egy szerelőt. Ha egy nő édesapja (kis túlzással) éjjel-nappal virágot cipelt haza a feleségének, ha volt évforduló, ha nem, az ragaszkodni fog ezen indokolatlan kényeztetéshez maga is, pedig nem várhatná el, hogy férje kövessen egy szélsőséges szokást. Aztán jönnek az állandó megjegyzések: az én apám így csinálta, az én anyám úgy tett.  Ebből láthatjátok, hogy a listának egészen biztos nincs se vége, se hossza. A kérdés az, hogy a lista hosszabb-e mint a türelem és a megértés vagy rövidebb. Ugyanis az emberi alkalmazkodásnak meg vannak a határai. A társat nem úgy kell megválasztani, hogy kemények-e a mellei és mekkorák, hanem, hogy összeillünk-e mint cilinderzár és a kulcsa. Az egészben az a legtragikusabb, hogy a viták folyamán mind a két fél meg van róla győződve, hogy igaza van. És természetesen igaza is van, de csak abban a környezetben, ahol felnőtt. Az csak természetes, ha valaki biztos az igazában, akkor nemigen enged. Eredmény? Állandó szóváltás, amiért mind a két fél a másikat okolja. És még nem értünk a végére.

6) Vannak ám szellemi, higiéniai, szexuális követelmények is. Egy szellemi táplálékra éhes nő képtelen együtt élni egy bunkóval, még akkor is, ha az lehozza neki a csillagot is az égről. Magyar viszonyok között az átlag magyar nő műveltebb, mint az átlag magyar férfi. A nők többet olvasnak, gyakrabban járnának kulturális eseményekre. Igaz, némi jóindulattal ez áthidalható, csak arra kell vigyázni, hogy a férj ne aludjon el a második felvonás közben. 😀 Már nehezebb a helyzet, ha a nő egy könyv elolvasása után beszélgetni szeretne a könyvben felvetett témáról, ami a férjét egyáltalán nem érdekli. Na és a higiénia! Általánosságban megállapítható, hogy a nők többet szépítkeznek a szükségesnél, és lényegesen többet költenek rá, mint érdemes, ami a férfiakat frusztrálja. Viszont a férfiak jelentős hányada átesik a ló másik oldalára és még egy dezodort se hajlandó használni, pedig nem is neki kellett megvennie. Nehéz egy olyan férfivel együtt élni, aki állandóan izzadságszagú, amit ráadásul mások is éreznek rajta. —– Végül a szex. A minőségi és mennyiségi igény erősen eltérhet a két fél között. Ráadásul ezek az igények az idő múltával változnak. Szerencsére ma már a szex-szel nem kötelező várni a házasságkötésig, tehát kipróbálható, de sajnos ez is egy csapda, amire mindjárt sor kerül.

6) Gyakori csapdák. Maradjunk mindjárt a szex-nél. A szexuális inkompatibilitás a legfontosabb válási okok egyike. A házasság kötés előtt erre rendszerint a nők álnoksága miatt nem derül fény. Ugyanis a férfi elvesztésétől való rettegés miatt nem nyilatkoznak időben (apukám miért nem elég neked az, hogy lefekvés után szeretkezünk, miért ébresztesz fel hajnali kettőkor is?) Így aztán előfordul, hogy az inkompatibilitás csak a gyerek megszületése után derül ki. Addig a feleség szenvedett, onnantól kezdve pedig a férj. Hogy lehet egy olyan házasság tartós, ahol hol az egyik félnek, hol a másik félnek nem felel meg a bevezetett gyakorlat? A legnagyobb hiba mégis akkor épül be a házasságba, amikor a nő tudva tudja, hogy a férfinek ez vagy az a tulajdonsága számára elfogadhatatlan, de azzal nyugtatja meg magát, hogy majd az esküvő után a férjét leneveli róla. Ez az, ami nem megy. Az emberek ugyan a korral és különböző hatások révén változnak, de erőszakkal nem megváltoztathatók. Ha neked valaki nem felel meg úgy, ahogy megismerted, akkor húzd ki a listádról, bármekkora balfácánnak is tűnik a pasi, az egyénisége megváltoztathatatlan. Csapda még a kikupálódott férj vagy feleség jelölt. A gyermekkor meghatározó. A származási helyzetből ki lehet kupálódni, de a múlt kitörülhetetlen. Aztán egyszer csak, évekkel később, kibújhat a szög a zsákból.

Mindent összevetve, házastárs megválasztásánál konzultáljunk a neokortex-szel, és ignoráljuk, amit a hűlő-agyunk diktál.       

A történelem egyetlen egy esetet ismer, amikor egy apróka Dávid legyőzte a hatalmas Góliátot, és az is a Bibliában van leírva, aminek a hitelessége meglehetősen kétséges, mert a mindenkori zsidó főrabbik elsősorban saját népük manipulálására írták. Dávid és Góliát tehát írva vagyon. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez egy követendő példa lenne, mert a magyar közmondás szerint mindig az erősebb kutya baszik.

Éppen ezért kapta fel mindenki a fejét, amikor Matolcsyt faképnél hagyták az IMF és az EU megbízottjai a „tárgyalások” folyamán. A tárgyalásokat természetesen azért tettem idézőjelbe, mert a tárgyalás kifejezés azt sugallja, hogy egyezkedés folyik. Az IMF nem egyezkedik, pillanatnyilag (a rendkívül drága görög krízis után), az EU sem. Közlik, hogy mit akarnak. Az adósok pedig rendszerint nem szoktak ugrálni, mert nincsenek abban a helyzetben, hogy ugráljanak, pláne, hogy ők szabják meg a körülményeket. Mi pedig piszkosul el vagyunk adósodva, államilag és egyedileg is. Kuruckodni persze lehet, oda lehet csapi ököllel a kocsma asztalra, még a poharak is lerepülhetnek róla, de a végén egészen biztos nem az IMF vagy az EU látja kárát az eseményeknek.

Na, igen, események. Nem kell arra gondolni, hogy az IMF bárminemű szankcióval sújtana minket. Frászt, ha legközelebb kalappal a kezünkben bekopogtatunk hozzájuk, majd ajtót mutatnak. Ennyi, de a befektetők, magyarul a spekulánsok egymással is versenyeznek, hiszen az egyik nyeresége a másik vesztessége lehet. Mindegyik előbb akar lépni a profitáló irányba, mint a másik. Éppen ezért egész nap a számítógépük előtt ülnek és figyelik az eseményeket. Nekik már annyi is elég, hogy „megszakadtak a tárgyalások”. A tárgyalások ugyanis mindig akkor szakadnak meg, amikor egy-egy ország nem hajlik meg az IMF akarata előtt. Ezen persze nem lehet csodálkozni, mert az IMF dolga az oligarchák kiszolgálása, de sajnos ők az erősebb kutyák. Ugyanis a spekulánsok azonnal lépnek. Nem parancsszóra, központi utasításra, hanem önös érdekből. Aminek hatására a forint hirtelen veszít az értékéből. A gazdi utasítása szerint tárgyaló Matolcsynak sikerült a CHF árát felnyomni 215 forintra, ami sok-sok magyar háztartásnak súlyos ezreket jelent egy hónapban. Aztán, a lejáró kötvények helyett kibocsátott új kötvényekre csak akkor lesz vevő, ha magasabb kamatokat ígérünk. Tehát, nem csak a háztartások lesznek vesztesek, hanem az állam is, ami persze végső soron mi vagyunk (legalább is fizetés szempontjából). Felmerül tehát a kérdés:

Miért kellett ezt csinálni? Mi az az ezt? 1) A Magyarországon működő bankok fizessenek 200 milliárd forint adót. 2) A MNB elnökének 8 milliós fizetését lecsökkentjük 2 millióra.  3) IMF ajánlás ellenére se hajlandók megszorító intézkedéseket hozni. Felületes rátekintésre, ezzel a három kormány állásponttal minden magyar egyetért. Vagyis népszerűsíti a kormányt. Akkor vegyük őket sorra:

200 milliárdos bankadó. Ennek lehet következménye, hogy adó fizetés helyett a bankok kivonulnak az országból. Ez gazdasági szempontból előnytelen lenne. Az IMF (úgy tesz) mintha aggódna a hitele miatt, és ezért ellenzi a bankadót. Kérdés, hogy a bank kivonulásból származó hátrány kisebb-e vagy nagyobb, mint 200 milliárd? De nem ez a lényeg. Az IMF nem akarja.

8 milliós MNB elnöki fizetés lecsökkentése. Összegszerűségében a haszon gyakorlatilag nulla. A tömegeknek viszont tetszik, mert 8 millió tényleg arcátlanság. Kormány népszerűsítésére kitűnő, de semmi másra nem jó. Az IMF elsősorban szolidaritásból ragaszkodik a 8 millióhoz, hiszen ők ennél jóval nagyobb fizetést kapnak, másodsoron jogilag aggályos utólag megváltoztatni egy korábbi megállapodást. Taktikailag a kormány álláspontja rossz, nagyon rossz. Ez a 8 milliós ügy csak arra jó, hogy az IMF tárgyaló partnereket felbőszítse.

Megszorító intézkedések. Természetesen kell, és természetesen lesznek. Viszont az IMF nem megy bele abba a játékba, hogy várjunk az őszi, önkormányzati választásokig. Belemehetne, de nem megy. Miért, mert neki ez a kormány nem szimpatikus. Ez egy csúnya dolog, mert végül is felfogható, mint egy beavatkozást egy ország belügyeibe. Másfelől viszont úgy is felfoghatjuk, hogy az IMF gondolkodik az ország szavazóinak a 2/3-a helyett.

Összefoglalva: Végül is nincs nagyon nagy baj. Gyenge a forint, majd erős lesz novemberben megint. Az IMF megállapodás szeptember végéig van érvényben. Szeptember 4-én lesznek a választások, ami után a kormány elfogadja az IMF ajánlásait, széttárja a kezét és azt mondja majd, amit én most írok. Sajnos az erősebb kutya baszik, és mi mindig a gyengébbek vagyunk. A kormány nem akar hozni megszorító intézkedéseket, de sajnos muszáj. Na, igen, de ez az aprócska játék, ezért az extra 10 hétért, az országnak jó sok pénzébe kerül, és ezért a rengeteg pénzért mindössze azt tudtuk meg, hogy jelentkezett egy újabb Dávid, de sajnos, a szokás szerint, megint a Góliát győzött.

Ezen a honlapon több mint 600 cikk van, és van olyan cikk, amihez jóval több, mint 100 hozzászólás tartozik. Komoly mennyiségű olvasnivaló! Napjainkban átlagosan 400 különböző látogató van, átlagosan 1200 találattal. A 400 látogató közül 100 úgy téved ide, 50 ténylegesen engem keres, 250 pedig vissza-visszatérő. Ez utóbbiakból el-elkopik néhány, de az előző 150-ből állandó látogató lesz kb. ugyanannyi. A hétvégeken ez a szám a kétharmadára csökken, ami azt jelenti, hogy a munkahelyi szigor még 20 év kapitalizmus után se túl szoros. Érdekes módon a hozzászólók aránya igen alacsony. Nagyon sok a passzív olvasó, akiknek egy része simán nem mer fejest ugrani a jelentkezésbe, mert a pörgés nem mindennapi és a színvonal, azaz a hozzászólók ismeretanyaga viszonylag magas. Mivel én vagyok a legkitartóbb hozzászóló, többnyire a válaszaimmal, természetszerűen kialakult egy bizonyos életszemlélet, racionalitás, tényszerűség, aki ebből ki akar lógni, arra odakoppintok, de nem csak én, mások is. Néha ez nem intézhető el két-három mondattal, ezért egy-egy  válaszom – amit szeretek megfűszerezni analógiákkal – hosszúra sikerül, és teli lesz elütéssel 😀 . Ezért úgy gondoltam, hogy itt az ideje néhány irányzatot a helyére rakni egy különálló cikkben. Erre kerül most sor úgy, hogy idézetekkel kezdek.

16: „Létezett egy rendszer, ami hosszú távon fenntartható volt, a növekedésére senki nem mondta, hogy káros.” Ezt a kifakadást Hetesi Zsolt vágta a fejemhez. Csak nem tudom, hogy miért? És főleg, mit akart vele bizonyítani? Van az udvaron egy klozet, oda járunk szarni. Az évek folyamán születnek a gyerekek és egyre többen járunk ki a klozetre. A gödör hosszú távon nyeli a szart és senki nem mondta, hogy a család szaporulata káros. Valóban nem gondoltunk rá, de ha  valaki felvetette volna a témát, beláttuk volna, hogy a gödör egyszer megtelik. Különben 1970-ben a Romai Klub közzé tette, hogy a „gödör hamarosan megtelik”. Nem igaz tehát, hogy „a növekedésre senki nem mondta, hogy káros” – mert mondták. Az egy másik dolog, hogy a kutya se figyelt rá, sőt – jó emberi tulajdonság szerint – voltak akik kiröhögték.

26. „Ha olvastátok, láttátok „Az út” című filmet,akkor azt is lehet tudni, hogy egy katasztrofálisnak ítélt világban sokan önként vállalnák a halált, sőt ahogy a filmben az életben maradottak mondják a halál egy luxus lenne.” – Gyakori eset, hogy egy valahol látott film, vagy olvasott könyv meséjét elfogadtok valóságnak. Ez lenne a kisebbik baj, ennél nagyobb, elvárjátok, hogy elfogadjuk bizonyítéknak. Ez nyilvánvalóan abszurd. Egy kellő fantáziával megáldott író miért írná le a valóságot?

30. „Az univerzum végtelen, vagyis végtelen lehetőség van előttünk. Ha ezt felismerjük, akkor ez az út lehet a megoldás.” Hol itt a logikai kapcsolat? „Az univerzum végtelen.” Ez az állítás valószínűleg megállja a helyét. Nincs bizonyítva, nem is lehet bizonyítani, de ez a legelfogadhatóbb , mert ha nem végtelen (időben és térben) akkor meg kell indokolni a kezdetet, ami nyilván semmiből keletkezhetett és ez abszurd. De miért következik ebből, hogy végtelen lehetőségünk lenne? Vagy bármi más végtelen lenne? A kettőnek semmi köze egymáshoz.

33. „a teremtő erőre gondolok, amikor mi magunk teremtjük a világunkat. Most az anyaghoz vagyunk ragadva és az ego rabságában vergődünk, de amint felismerjük ezt a tényt, máris megnyílhat a lehetőség kilépni e mókuskerékből, ezáltal leomlanak a korlátok és a lehetőségek végtelen tengerében eszmélünk fel.”  Ilyen értelmetlen szóözönt az ember Németh Sándortól, a Hit Gyülekezetében hallhat. Mi nem teremtünk semmit, mert teremteni azt jelenti, hogy semmiből létrehozni valamit. Mi gyártunk termékeket, elméleteket,  vallásokat, vagy amit akarsz, de nem teremtünk. Az anyaghoz lennénk ragadva? Való igaz, de van alternatíva? Van más is mint anyag? Nincs! Ami van, az anyag, ami nem anyag, az nincs, csak egyesek fantáziájában. Az ego rabságában vergődnénk? Mi magunk vagyunk az ego! Nem lehetek önmagam rabja, én vagyok önmagam. Milyen korlát omlik le? És hol? És ez a költői mondat „a lehetőségek végtelen tengerében eszmélünk fel.” Mi a fenét jelent. Én állandóan eszméletnél vagyok (kivéve, amikor alszom), nincs szükségem feleszmélésre. Végtelen lehetőség pedig nincs, sőt, sokszor nagyon kevés lehetőségünk van.

34. „Ha az ember eltűnése biztos, akkor biztos az egysejtűeké is. Ugyanis az ember is egysejtűekből stb. fejlődött ki,” Ez egy logikai bukfenc. Ha az ember eltűnik, miért kell eltűnni az egysejtűeknek is? Mert abból fejlődtünk ki? Ez igaz, de egy fejlemény halálából nem következik, hogy el kell pusztulnia annak is, amiből kifejlődött. Esetünkben az evolúcióról van szó. Eltűnt a fejlemény, kezdődhet a játék elölről, lehet, hogy legközelebb jobban sikerül. A vérbajt gyógyító Salvarsant 605 sikertelen kísérlet előzte meg. Ehrlich és Hata mind a 606-szor ugyanabból (atoxyl)indultak ki.

„De minek produkál az evolúció ilyen reménytelen dolgot?” Az evolúció nem valami vagy valaki, ami-aki produkál valamit. Az evolúció egy folyamat, tulajdonképpen „próbálkozások” sorozata. Ami életképtelen, az eltűnik, ami életképes az (egyenlőre) életben marad.

38. „Hatvan éven belül talán már termelni fogjuk a holdi nyersanyagot vagy a marsit a különböző bolygok adott körülményeihez kifejlesztett emberi klónokkal és gépekkel.” Így jár, aki megnézi az Avatart. Miért pont hatvan év? Mekkorát kell klónozni ahhoz, hogy a lény kibírja oxigén nélkül a -270 °C hőmérsékletet? És mi az a nyersanyag, ami mindezt megéri? Maradjunk abban, hogy a honlapom nem sci-fi magazin.

55: „Ha Te vagy Euler, akkor be tudod bizonyítani, hogy a hidakon nem lehet átmenni. Erre jön egy vicces kedvű gyerkőc, aki egy helyen átúszik a folyón, ezzel a rendszeren kívüli lépésével megoldja a feladatot.” A helyzet az, hogy nem a folyón való átkelést kellett megoldani, hanem  valamennyi hídon történő végigsétálást. „A rendszeren kívül” a „vicces kedvű gyerkőc” mindössze vizes lett, de a feladatot nem oldotta meg, meg se kísérelte. Egészen mást csinált. Tudomásul kellene venni, hogy „ez meg ez van.” De ez ütközik az emberi természettel. Ha valami kellemetlen, akkor nem fogadja el. Erre számtalan példa van. Valakivel közlik, hogy gyógyíthatatlan rákja van és még számíthat 6 hónapra. Először nem hiszi el. Aztán pedig keres a „rendszeren kívüli” megoldásokat (amiből sokan hatalmasat kaszálnak). Csodagyógyszer, csodadoktor, csodakórház, a pénz nem számít. Jó példa erre a különben igen felkészült, intelligens és széles látószögű Déri János, aki a rákjával kiutazott Mexikóba, egy csodakórház csodaterápiájára és természetesen hamarosan meghalt. Minden épeszű ember felfogja, hogy az egész emberiség hatalmas szarban van, de nem fogadja el. Ebben az esetben a rendszer az, amiben élünk plusz mi magunk. Hetesi Zsolt és csapatának a tevékenysége („Maximum Power Principle”, ami nem más mint „csiribi-csiribú-csiribá”) „rendszeren kívüli”. Aztán Horváth Csongor visszarángatja őket a rendszerbe az idézett mondatával, mert csak ez van: „Azonban biztos vagyok benne, ha akár csak néhány honfitársunkat felkérnénk, hagyjon fel a jövőbeli katasztrófák elkerülése érdekében 1 hétig az autózással vagy mondjon le a TV-ről, számítógépről, nyaralásról vagy mit tudom én, már a holnapi meccs idején azt mondaná: hagyjatok a picsába ezzel a hülyeséggel.” Ugyanis a rendszer szerves része maga az ember és viselkedése. És ha mégis lenne egy „rendszeren kívüli megoldás” az embert oda is be kellene helyezni és ezzel a „rendszeren kívüliség” megszűnne. Az ember (ahogy Csongor rámutatott) elméletileg mindenre hajlandó, csak hagyják őt úgy élni, ahogy eddig tette. Az ezoterika pótcselekvés! Az ezoterika papjai csalók, akik kihasználják az emberi természetet. Aki hisz benne, az nem meri, nem akarja elfogadni a valóságot. Mivel a valóság szörnyű, az ember fűhöz-fához kapkod, amiben valami reménysugarat vél felfedezni. Ez a rendszeren kívüliség. Jó példa erre a válasz a 80. emeleten kiütött tűzre. Szerintem a pontosan körülírt helyzetben 3 lehetőség között lehet választani. 1) öngyilkosság, 2) bevárni a véget, 3) próbálkozni a lehetetlennel. Mi erre a válasz? Mi van ha van egy negyedik lehetőség? Hülye kérdés. Ne kérdezz, állj elő a negyedik lehetőséggel, ami természetesen a megmenekülést jelentené. De ilyen nincs! Hinni persze lehet benne. Az emberek olyan sok mindenben hisznek, ami nincs: isten, lélek, sőt – lélekvándorlás, túlvilág, telepátia, jövőbelátás, az ESP millió változata. Van, aki leírta, hogy túl sok véletlen egybeesése (nem lehet véletlen. – csak nem fejezte be). Mi az a túl sok  véletlen? Ki ne ismerné? Amikor kihúzták a 2.160.000.000 forintot, az országban majdnem mindenki vett előtte lottó szelvényt és sokan álmodtak a több, mint két milliárdról. Az is álmodott, aki ténylegesen megnyerte. Ez a telepátia! És az a százezer ember, aki csak álmodta, de másnap nem nyert? Az mi? Ez az igazi „túl sok véletlen” pont annak van telepatikus készsége, aki aztán megnyeri a két milliárdot. 😀

„Te olyan kemény fejű tudós vagy, hogy nem vagy hajlandó elfogadni egyetlen ilyen rendszeren kívüli megoldást sem.” Nem tudom mennyire kemény a fejem, de mindent elfogadok, ami bizonyított, és semmi olyat nem fogadok el, ami nincs bizonyítva. Itt vannak például a Lourdes-szel kapcsolatos csodák. Körülbelül 12 millió beteg ember látogatta meg Szűz Máriát meggyógyítás végett. Másfélszáz év alatt 68 ember gyógyult meg orvosilag nem megmagyarázható módon. Tehát kábé két évente egy. Ugyanakkor a gyógyászat ennél sokkal több esetről tud, amikor például egy előrehaladott rákos állapotból a beteg egyszerűen kigyógyult mindenfajta kezelés nélkül. Magam részéről elfogadnám Lourdes csodatételét, ha valakinek kinőtt volna a levágott lába, vagy valami hasonló.

„Több ismerősöm is beszámol róla, hogy érzi ennek a minket körülvevő erőtérnek a gyorsuló rezgését.” Remek. Én akkor most  beszámolok arról, hogy ennek a minket körülvevő erőtérnek (különben elektromágneses erőterek valóban léteznek) én is érzem a rezgését, de én úgy érzem, hogy lassul. Akkor most melyikünk érzi jól? Nemzetközi felmérések szerint az emberek állításainak 30 százaléka sima hazugság, illetve nem felel meg a valóságnak. Néhány labilis lelkiállapotú ember beszámolójának az értéke nulla. Az emberi hallucináció nagyon gyakori jelenség. – Az anyósom él-hal egy természetgyógyászért. Elvitte hozzá a sógornőmet is. A sógornőm, alig lépett be az ajtón, a természetgyógyász transzba esett és rákiáltott: „ne jöjjön közelebb, magának volt egy méhen kívüli terhessége és hónapok óta fejgörcsei vannak.” – Ez után az anyósom diadalmasan rám néz, „mond meg, honnan tudhatta, ha nincs neki hatodik érzékszerve?” – Mondjuk onnan, hogy mondta neki: „jövő héten elhozom a menyemet, a méhen kívüli terhessége óta állandóan fáj a feje.”   

„Én magam nem érzem, de igyekszem.” Ez egy kedves kis árulkodó mondat. Szóval nem érzed az erőtér rezgésének a gyorsulását, de igyekszel? Ez így szokott lenni. Addig-addig igyekszik valaki, amíg sikerül bebeszélni magának, hogy már érzi, és ettől kezdve fűnek fának ő lesz az az ismerőse, aki beszámol róla. Aminek hatására egyre többen fognak igyekezni, hogy érezzék az erőteret, aurát, erővonalakat,  meg az istennyilát. Nekem meg kemény a fejem!  

57: „A rezgésszám növekedést én is érzékelem, (pólusváltás?, dimenzióváltás? világvége?)” Itt van ni! Máris akad valaki, aki szintén érzi a rezgésszám növekedést, és mindjárt fel is sorol három lehetséges okot. OKÉ, „lehetséges” bár nem túl valószínű. De mi az a dimenzióváltás? Gondolom ez egy sci-fi kifejezés. Sok mindent le lehet váltani: barátnőt, főkapitányt, őrségben álló katonát, stb. De dimenziót? Hosszúságból magasság lesz? Szélességből hosszúság? Hogyan? Kutyából lesz szalonna, vagy szalonnából kutya? Egyen meg a fene, ha értem. – A legszebbet utoljára hagytam!

„A dohányzás nincs egyenes arányban a rövidebb élettel. Ez a szenvedély nem feltétlen vált ki érszűkületet, rákos megbetegedést. Nagyjából annyira káros mint a gépkocsivezetői engedély megszerzése. Szerintem az utakon többen halnak meg évente, mint dohányosként rákba.” Ez az önámítás teteje, csúcsteljesítménye. A mondat szerzője mindent tud, amit a dohányzásról tudni lehet. Pontosan tájékozott, de egyetlen betűt se hisz el belőle, legalább is nem tudatában. De azzal nem elégszik meg, hogy becsapja önmagát, ami végül is lehetne magánügy. Nem, ő kiáll a placcra és kihív mindenkit maga ellen. Nyilvánvaló hülyeségeket állít, amivel természetesen elsősorban önmagát nyugtatja. Főleg azért, mert senki nem veszi a fáradtságot, hogy figyelmeztesse gigantikus „tévedésére”. És a módszer nem is olyan elvetendő. Nézzük hogyan szól az egyetlen egy válasz: „szerintem is lehetsz te még 100 éves, még akkor is ha napi 100 cigit szívsz el.” Valóban nem lehetetlen. Nekem is van rá egy aprócska esélyem, hogy köztársasági elnök legyek, de ha megemlíteném, egészen biztos harsány röhögés lenne rá a válasz.     

Sajtó jelentések szerint Angéla Merkel úgy érzi, hogy a Torontói Összeröffenés egy váratlan sikernek mutatkozott. Lehet, hogy arra gondolt, fekete hím karjaiban még nem érezhette magát, ez végre megtörtént. Barack magömlése mellett Angéla bugyija komoly mértékben átázott. Így mulatnak a világ nagyjai! Barack úgy megilletődött, hogy a németek által vezetett európai spórolási rohamra is áldását adta, bár nekik egy jobban eladósodott Európához nagyobb kedvük lett volna.

Minden esetre az Euró övezet tagjai 2013-ra a költségvetési hiányukat felére csökkentik – nem ténylegesen, csak az ígéret szerint, de a Honecker keblein szocializálódott Angela Merkel, die tüchtige hausfrau, már ezzel is mennyei örömökben részesül. Bár az ilyen ígérgetés betartására nincs semmi garancia, mégis megbecsülendő mert más nem is történt. A bankok és spekulációs ügyletek megadóztatásáról szó sem lehet. A világ vezetői a láthatatlan főnökeiktől ilyen felhatalmazást nem kaptak.

A csoportképből (ahol egy kicsit többen vannak, mint húsz) mindenesetre kiderül, hogy piszok jól érezhették magukat, oly annyira, hogy az egész vircsaftot ősszel megismétlik Dél Koreában, feltéve, hogy addig nem tör ki egy aprócska háború, mert a világtörténelem 30 éves háborúról tud, de egy 60 éves tűzszünet kifejezetten botrányos. — Jaj, majd elfelejtettem, legkésőbb 2016-ban az Euro-övezet elkezdi visszafizetni az államtartozásokat. Aki nem tudná, ezt azt jelenti, hogy a megszokott államháztartási hiányokból államháztartási megtakarítás lesz. Ez most az évtized vicce.   

Állítólag (moszkvai források szerint), Medvegyevet Obama elnök figyelmeztette, hogy a Mexikói-öböl megállíthatatlan olaj áradata néhány éven belül több millió, esetleg több tízmillió emberi életet követelheti. Az angol eredeti a „most likely” kifejezést használta, ami magyarul a „legvalószínűbb”-nek felel meg.  

Kénhidrogén: Széles spektrumú méreg. Megtámadja az idegrendszert, megakadályozza az oxigén kötődését a hemoglobinhoz. Leállítja a sejtek anyagcseréjét. Benzol: Bizonyítottan rákkeltő. Diklór-metán: Kihat a központi idegrendszerre, májra, szívérrendszerre, vérre. Irritálja a bőrt, szemet, légutakat. Rákkeltő.  

Obama ijesztő figyelmeztetését alátámasztja egy korábbi jelentés, ami szerint a mexikói-öböl partvidékén már jeleztek mérgező anyaggal együtt érkező esőt. Az olajos esőről itt látható videó kép:

http://www.youtube.com/watch?v=YIIfuxnEcQ0 .

Az öböl közvetlen partvidékén 20 millió ember él. Ezeket a közeljövőben evakuálni kellene, de nem ideiglenesen, hanem állandóan. Hova lehet 20 millió ember elhelyezni? Mi lesz a házaikkal, az értékeikkel, a megélhetésükkel? Mindeközben sokmillió köbméter metán szabadul fel megállíthatatlanul. Aki a helyzetet saját szemével akarja látni, annak ajánlom a NASA műholdképeit: www.nasa.gov/topics/earth/features/oilspill . Némi angol tudással mélyebb ismeretekre lehet szert tenni itt: http://rapidfire.sci.gsfc.nasa.gov  

A régi szép időkben elírogattunk a közelgő pík olajról, a világvégéről és a társadalmi összeomlásról. Élelmiszer hiányról, klímaváltozásról, aztán áttévedtünk egy kicsit a belpolitikába is, és most meg a  Mexikói-öböl lett a témánk, ami szerencsére jó messze van, és ha hatása a Golf-áramlatnak köszönhetően 1-2 éven belül Európába is eljut, akkor se Magyarországra, legfeljebb az angol-francia partokra. Szóval a Kárpát-medence egész jó kis helynek bizonyulna, de a néhány éve még a sivatagosodás jeleit mutató közép Európát folyamatos vízözön tiszteli meg. Bennem felmerül a kérdés, nem kellene-e érdeklődési körünket egy kicsit átcsoportosítani?

Mi lesz az országgal? Nem 5 vagy 10 év múlva, most. Azt tudjuk, hogy Orbán Viktor a régi (és nem bevált) recepthez kívánt folyamodni és Bajnai féle 3,8 %-os államháztartási hiányt meg akarta duplázni, hivatkozva különböző csontvázakra, amik nagy hirtelen előbukkantak a kredencből. Ekkor kiderült, hogy ő csak az ország határain belül kakas a szemétdomb tetején, Brüsszel környékén csak naposcsibe. A 0,9 százalékos gazdasági növekedés (ha igaz és nem PR) akkor tulajdonképpen egyhelyben topogás, mert a statisztikai határon belül van, de nem is vártunk mást. A július elsejei hirtelen adócsökkentés már a múlté, viszont a minimál bér is meg lesz adóztatva. Összességében ez adókiesést fog jelenteni, mert a nagyjövedelműek is csak 16 százalékot fognak fizetni, de ez csak maszatolás és arra jó, hogy a társadalmi rétegeket egymás ellen hangolja. Viszont néhány napja kiderült, hogy a benzin fogyasztás az előző évhez képest 15 százalékkal  visszaesett, ami jelentős állami bevétel kiesést jelent, mert a benzint aztán jól megcsapolják. A bankoktól, pénzintézetektől, biztosítóktól beszedendő 200 milliárd veszélyben van. A Tőke nem adja meg ilyen könnyen magát. Diktatórikus intézkedéseket be lehet vezetni (lásd média törvény) de a Tőkét még a diktátorok is tisztelik.  Mindent összegezve az állami bevétel szűkül, ígérgetés pedig volt bőven.

Olyan érzéseim vannak, hogy az én szcenárióm kezd bejönni. Több hónapos ígérgetés és biztosítgató szövegelés után a múlt hét végén az is kiderült, hogy az idén télen a távfűtési számlák a duplájára is nőhetnek, és a lakossági gázszámla júliustól 20 százalékkal növekedni fog. Igaz, gyorsan hozzátették, hogy ezt még a Bajnai kormány rendelte el. Azt viszont kihagyták, hogy ők meg az eltörlést beígérték. — Szóval nem szeretném, ha félreértenétek ez most nem MSZP kontra Fidesz szöveg akar lenni. A Fidesz nem tud csodát tenni, aki ebben hitt a balfácán. Az van, ami van. Az energiaár elég szép tempóban mászik felfelé, és az élelmiszer ár se állt le. A jövedelmek ezzel nem tartanak lépést, sőt csökkennek (vagy elbocsátás), a nyugdíjak reálértéke látványosan romlik. És a 3,8 %-os hiány tartásához még további pénzeket kell előteremteni. Mindezek tetejére az észak-déli levegőáramlás iránya megváltozni látszik, ami soha nem látott csapadékmennyiségeket jelent hazánkban. Erre az ország nincs felkészülve, ami további erőforrások után kiált. Vagy gátakat, tározókat kell építeni (kellett volna évekkel ezelőtt), vagy évente néhányezer házat kell felépíteni az összeomlottak helyett és a gondatlanul megépített utakat, vasúti pályákat meg kell erősíteni, át kell szabni. És akkor még hátra van a rendőrség megerősítése, ami a tervek szerint 3500 főt jelent (szerintem ennek a többszörösére van szükség, csak még nem tudják), ami kiképzéssel, szolgálati lakásokkal, szálláshelyekkel, és persze a folyamatos fizetésekkel együtt elég szép summa.

Mindent összevetve a helyzet az, hogy az országnak, tegyük hozzá, a nyakig eladósodott országnak pénzre van szüksége. A helyhatósági  választások után fog eldőlni, hogy a hatalom birtokosai honnan kívánják ezt elvonni, mert csak elvonni lehet. Ennek ismeretében fogjuk tudni megsaccolni, hogy hányan fagynak majd meg az utcán, a fűtetlen lakásukban, kik fognak sztrájkolni (tök hiába), mennek ki az utcára üvöltözni. Milyen mértékben növekszenek meg a kisebb bűncselekmények száma. Mennyire lesz biztonságban az állampolgár élete és vagyona. Minden pénzben lefogadom, hogy az öböl olaj ömlik még néhány évig, de ez Magyarországon egyáltalán nem lesz téma. Kivéve, de csak kivéve, ha az emberek a pálinkafőzési joggal élve állandó delíriumba lesznek képesek tartani magukat. 😀

Hosszú-hosszú hónapok óta várt Orbán „forradalom” végre beköszöntött, legalább is verbálisan, és mi derült ki belőle? Hogy Orbán Viktor átment komcsiba. Ugyanis a kapitalizmus legszentebb tehenét levágta. Íme a tehénmészárlás viktóriánus definíciója: „Spekuláció az, ha valaki úgy keres pénzt, ha azzal másoknak kárt okoz, munkának pedig azt, ha értéket hoz létre, és ezzel a közösségnek hasznára van.” Az kétségtelen, hogy a spekulációs haszon valakinek káros, hiszen a pénz nem vész el, csak tulajdonost vált. A tőzsdén például csak úgy lehet árfolyamnyereségre szert tenni, hogy valakinek árfolyamvesztesége lesz. De egy ilyen mondatért Obamát perceken belül lelőné egy orvgyilkos. Az angol miniszterelnök megbukna. Angela Merkelt pedig becsuknák a bolondok házába. Viszont a Kádár rendszerhez szokott magyar fül meg se rebben. De elvtársaim lassan a testtel, akarom mondani nyugtával dicsérjük a napot. Ugyanis a (pontosan meg nem határozott) jövőben a miniszterelnök úr a minimál bért is megadóztatja, még hozzá 16 %-al.  Ezek szerint, aki a minimális 73.500 forintot vitte haza minden hónap elején, az ebből 16 %-ot, vagyis 11.760 forintot le fog perkálni az APEH-nak és ténylegesen csak 61.740 forintot kap kézhez. És mivel megszűnik a progresszív adózás, a magas jövedelműek pedig jóval többet, mint korábban. Ez pedig aligha nevezhető munkásbarát ötletnek. Orbán Viktorról az „elvtárs” megszólítást tehát sztornó. Pláne, hogy a progresszív adózás törzsgyökeres kapitalista országokban is dívik, méghozzá generációk óta. Esquire Orbán tehát valójában az oligarchák puszi pajtása.

De aztán egy hirtelen mozdulattal a kormány feje 180 fokos fordulatot vett. Hiába na, ez az ember kiismerhetetlen, egy igazi Terra Incognita,  mivelhogy „felkéri a Fellegi Tamás vezette minisztériumot, hogy a közüzemi díjak emelésére rendeljen el moratóriumot és kezdjen tárgyalásokat az új árak megállapítására.” Életem folyamán ezzel a jelenséggel már többször is találkoztam, egyszer a háború alatt, egyszer pedig a létező szocializmusban. Az államnak valóban van lehetősége egy árunak az árát maximálni, de annak az a következménye, hogy a nevezett áru eltűnik a piacról, vagy csak itt-ott kapni, vagy sorba kell állni érte. Ha a Magyarországi gázszolgáltató többet fizet a gázért, mint amennyiért a lakosságnak eladhatja, akkor veszteséges (lenne), vagyis nem szolgáltat tovább. Hogy mégis legyen gáz, államosítani kell a vállalatot, vagy az árkülönbséget az államnak kell fizetni, azaz szubvencionál. Miből? Azokból az adóforintokból, amit be se szed. Itt megint az fog jól járni, aki sok gázt használ, vagyis a gazdagok. A miniszterelnök úr nem veszi észre, hogy szél ellen pisálni nem lehet. Illetve lehet, de nem érdemes, mert az ember lehugyozza sajt magát.  Az energiaárak folyamatosan fognak növekedni. A többlet költséget nem lehet elővarázsolni a cilinderből, mert ott már nyulak sincsenek, legfeljebb egy-egy nyúl csontváz, igaz az se a cilinderben. Magam részéről várom, hogy mi lesz a gázzal? Mert ez hogy gáz lesz az biztos.

Viszont Orbán Viktor egyetlen huszárvágással megszüntette a feketegazdaságot. Nem kell röhögni, mert ezt komolyan mondom. Ez a teljesítmény, szavamra mondom nem semmi. Íme: „Aki adózott jövedelemből másnak munkalehetőséget biztosít, annak ne kelljen már adót fizetni. Itt az államnak már nincs keresnivalója.” Szó szerint, az állam nem fog rajta keresni (megjegyzem a feketegazdaságon se keresett). Példának felhozta a házitanítót és az alkalmi kerti munkást. De ide lehet sorolni a dugulást elhárítót, az üvegest, a takarítónőt, és mindenki mást, akitől amikor megkérdeztük mennyivel tartozunk, azt válaszolta: „Ha kér számlát, akkor 20 rongy, ha nem kér, akkor csak 16.” Természetesen nem kértünk. Ez ugyebár azt is jelenti, hogy az orvosnak se kell bevallani a hálapénzt (nem mintha eddig bevallotta volna), és így tovább. Tisztelettel jelentem, megszűnt a feketegazdaság, elsőnek Európában. Mertünk nagyot gondolni.

Érdekes ötlet az ajándékozási és örökösödési illeték megszüntetése egyenes ágon (bár az eredeti ötlet az ősellenségtől, Dávid Ibolyától származik). De itt is kilóg a lóláb. A szegény ember nem örököl, vagy csak valami ócska kunyhót. A gazdag viszont 100 milliókat, mostantól illetékmentesen. Hát, ezen el lehet gondolkodni.

Végül pedig, aki elgondolkodott és arra az elhatározásra jutott, hogy Orbán Viktor ötleteit nem bírja idegekkel, és bánatában le akarja inni magát, nos, az ezentúl szabadon főzheti magának a pálinkát. Népünk nagy vezére kiadta a jelszót: „Adjuk vissza az embereknek a szabad gyümölcspárlat készítési jogot!” Nézetem szerint a nép megkapta a cirkuszt. Mi lesz a kenyérrel? Azt majd meglátjuk.

Mivel nem mindenki ért a közgazdasághoz (én se), ezért az írást egy kis tanmesével kezdem. Tegyük fel, hogy nekem 200.000 forint a havi jövedelmem. Júliusban tervezgetem a nyári szabadságomat, de sehogy se akarok kijönni a pénzemből. Ekkor a főnököm bejelenti, hogy január elsejétől fel fogják emelni a fizetésemet 220.000 forintra. Ez egyből megoldja a problémámat, mert a fizetésemelés reményében nyomban felveszek 100.000 forint kölcsönt, amire fedezetnek a jövő évi fizetésemelést tervezem be én is, meg az is, aki a kölcsönt adja. Nem is lenne nekem semmi bajom, ha január elsejétől megint úgy gazdálkodnék, mint a múlt évben, vagyis kijönnék a havi 200-ból és az extra 20 ezrekkel nullára törleszteném a júliusban felvett kölcsönt. De, amilyen marha vagyok, nem ezt csinálom. Élek mint Marci Hevesen, hiszen több a jövedelmem mint a múlt évben volt, nem törlesztek, csak a tarozásom kamatait fizetem ki, ami havonta jóval kevesebb, mint 20.000 forint. Aztán az egész játék megismétlődik a nyár folyamán. Megint akkor dilemmázok a nyaraláson, amikor a főnököm bejelenti, hogy január elsejével megint lesz 20.000 forintos fizetésemelésem.—- Látjátok, az országok vezető ugyanezt a marhaságot követik el, és ez olyan széleskörű, hogy szakmai körökben is el van fogadva. „Nyugodtan lehet egy országnak 3 %-os költségvetési hiánya, hiszen a GDP növekedés (mondjuk) 3 %. Tehát a hiányát ki tudja nőni, hiszen jövőre asz adóbevételei is 3 százalékkal fognak növekedni.” Ez a vélekedés olyan mélyen ülő, hogy a maastrichti szerződés kritériumai közé is bevették, mint megengedhető maximális hiányt.

Amikor úgy két éve a nyilvánosság számra is kiderült, hogy szarban van az ország és jött Bajnai, akkor betervezték a 2010-es költségvetésbe a 3,8 %-os költségvetési hiányt, ami egy nagy eredménynek számított a lehetséges 10 százalékhoz képest, de abszolút értelemben gólyafing volt. Ennek ellenére sikerült a 3,8 %-ot fetisizálni, mindenki úgy tett, mintha ez egy kimagasló eredmény lett volna. Jóllehet a 3 % se megfelelő, mert az alaplogika, vagyis a gazdasági növekedés a 2008-as válságot követően eltűnt. Vagyis a főnökömnek esze ágában se volt beígérni a 20.000 forintos fizetésemelést, sokkal inkább kilátásba helyezte, hogy esetleg elbocsát vagy 150.000 forintért megtart. Mindegy a befektetőknek nevezett spekulánsok megnyugodtak, mert Bajnai neki kezdett az államháztartási hiány megszüntetésének, de egy átfogó reformnak ott kellett lenni a horizont mögött, hiszen, ha az átlag ember nem is, de az ország (és annak nem átlag emberei) évtizedeken keresztül többet költött, mint amennyit megtermelt. Mindeközben a Fidesz hangoztatta, hogy a regnáló kormány minimum alkalmatlan, maximum hazaáruló és majd ők. Csak a mondat nem volt folytatva. Majd ők, mit? Mert nem közölték senkivel, hogy miként kívánnak Kánai Menyegzőt csapni, eladható jó minőségű borrá változtatni a vizet.

A sok szövegnek meg lett az eredménye Orbán Viktornak ölébe hullott a kétharmados többség. És akkor kiderült, hogy beszart a halott. A sok meg nem fogalmazott, de erősen sejtetett ígéretből valamicskét adni kell, de miből? A nagyharanggal bejelentett adócsökkentés, mint mindenre jó elixír, természetesen nem működik hiszem bevételcsökkentést jelent. Marad a további eladósodás. Ekkor Varga Mihály agy hirtelen csontvázakat talált a szekrénybe és pofátlanul kijelentette, hogy akár csak a görögök, a magyar kormán is csalt. Többel tartozunk, mint amiről tudunk. Következésképpen a költségvetést újra kell tárgyalni és a hiány lehet akár 7 % is. És az előző kormány tovább cikizésére bedobták az ország csőd közeli helyzetét is.

Több se kellett az Európai Uniónak, akik küszködnek a görög adósságheggyel, az olasz, spanyol, ír és portugál viharfelhőkkel, amire most hab a tortán a magyarok is be akarnak állni a sorba, és belpolitikai érdektől hajtva olyan kijelentéseket tesznek, amit akkor se szokás, ha törtnetesen igaz. Nálunk (egyenlőre) nem igaz, de némi ügyeskedéssel oda lehet kormányozni a hajót, ha a sasszemekkel figyelő IMF és EU hagyná. Hát nem hagyták. Varga Mihály a hétvégén rájött, hogy a 3,8 százalék mégis csak tartható. Ez pedig rossz hír, de kiknek? Na majd felsorolom.

1) Lehet csökkenteni a nyugdíjakat, bár a 13. havi nyugdíj elvétele után ezzel ugrani fog 2 millió szavazó.

2) Lehet csökkenteni a köztisztviselők hadának létszámát és fizetését, ami nem csak szavazat vesztést jelent 4 év múlva, de már most megbéníthatja az állam működését.

3) Lehet csökkenteni az önkormányzatok létszámát, de csak papíron, mert a helyszíneken egészen biztos fognak találni megoldásokat a rendelkezés kijátszására, ami azt jelenti, hogy közösségi célokra még kevesebb pénz fog jutni. A lerohadó infrastruktúra rohadása felgyorsul (ha ez egyáltalán lehetséges).

Aztán van még egy „aprócska” probléma: közoktatás, egészségügyi ellátás. Mondjuk a közoktatás úgy szar, ahogy van, de lehet még szarabb, legfeljebb egyre hülyébb nemzedékek lepik el az országot, ez nem egy körmünkre égő probléma, oldják meg az utódok. Az egészségügy azonban egészen más tészta. Bárki, bármelyik nap megbetegedhet és sorba kell állni, mint háborús időkben a kenyérért. Csakhogy az egészségügyi ellátásnál a sorbanállás gyakran felesleges halállal jár. Ezt a problémát nem lehet átpasszolni az utódokra. A probléma megoldásához pedig pénz kell, sok pénz. Tudom én, lehet gyógyítani a legmodernebb eszközök nélkül is. Magyarországon volt orvosi ellátás 100 évvel ezelőtt is. Az egészségügyi ellátáshoz két dolog nélkülözhetetlen. Az egyik az orvos, a másik az ápolónő. Minden más valahogy megoldható. A beteg a korházba beviszi magával a vécé papírt, meg a gyógyszert, a feleség naponta behordja az ebédet, de az orvostudományi egyetemet nem tudja kijárni, már csak azért sem mert 6 év, és addigra a férj már közel 6 éve halott. Márpedig, ha az orvosoknak és a nővéreknek a fizetését nem emelik, akkor tömegesen nyugatra fognak vándorolni. Nem az idősek, de a fiatalok feltétlen, és akkor egy idő után elfogynak az idős orvosok és nővérek, a nyugdíjas lakosság pedig majd egymást gyógyítja. Miközben az uralkodó elit külföldre fog járni az egészségének leápolása végett.

Most persze egy kicsit elkalandoztam, de kaján pofával veszem tudomásul, hogy ezek a nagyeszű politikusoknak fogalmuk se volt, hogy a hatalomváltás nem lesz fenékig tejfel. Sajnos nekünk se.

Normál körülmények között két apró gyermek anyja az élet szimbóluma lehetne, de nem Gázában, ahol a halállal, az önpusztítással egyenlő. Az anyát úgy hívták, hogy Reem Raiyshi, aki 2004 januárjában négy izraelit vitt magával a halálba, hátrahagyva egy 18 és egy 36 hónapos gyereket. Az izraeli propaganda nyomán, a  közvélemény úgy tudja, hogy az anya öngyilkosságra hajlamos, labilis személyiséggel rendel­kező, szegény, vallási fanatikus lehetett, de pszichológusok és antropológusok, valamint etológusok véleménye szerint ez az elképzelés ennél messzebb aligha lehetne a valóságtól.

Mivel a „jelenség” korunk egyik legnagyobb kihívása, az alapos megismerés elkerülhetetlennek tűnik. Magyarországon az emberek zöme természetesen hallott már az öngyilkos merénylőkről, de majd mindenki úgy hiszi, hogy ez kizárólag a palesztin-zsidó szembenállás „mellékterméke”. Ez nagyon nincs így. Az öngyilkos merénylet módszerét gyakorolják még a Tamil tigrisek, az Iraki Ellenállási Csoport, az Al Aksza mártírjai, a Kashmir Szeparatisták, Hamas, Al Kaida, Jihad, Csecsen Szeparatisták, a Kurd Munkáspárt. Úgy tűnik, hogy korunk körülményei igen kedvezőek a különböző terrorcselekmények végrehajtásához. Ez azonban még nem magyarázza meg miért dobja el magától az életet, például egy kétgyermekes fiatal anya. Azt minden esetre ki kell verni a fejünkből, hogy az öngyilkos merénylők szegény, tanulatlan, vallási fanatikusok. Szó sincs róla, de akkor mi az igazság?

Kezdjük azzal, hogy az „öngyilkos merénylet” nem egy új keletű jelenség. A „megölöm magam, de velem jön az ellenségem is” kétségbeesett taktikát a zsidó Zéloták is alkalmazták a Judeát megszálló rómaiak ellen Kr.u. az I. évszázadban. Ők voltak a „türelmetlenek”. Szorosan utánuk nyomultak az Iszlám Assassin rend tagjai Kr.u. a XI. és XIV. század között. De a japán kamikáze pilóták II. világháborús bevetése hallatán a világ pont olyan érthetetlenül állt, mint most. Egyedi hősök mindig is voltak, csak gondoljunk a magyar(nak kinevezett) Dugovics Tituszra. És talán ebben van a lényeg, aki az egyik oldalon terrorista, azt a másik oldal hősnek vagy mártírnak nevezi. A ma terroristát kiáltó izraeli kormány „jogelődje” az államot alapítani akaró zsidó „hazafiak” annak idején az angol helyőrséget robbantgatták, és természetesen nem érezték magukat terroristáknak.

Az első modern öngyilkos merényletre 1983 áprilisában került sor, amikor a Hezbollah mozgalom az Iszlám Jihad (vagyis szent háború) elnevezés alatt megtámadta a Bejruti USA követséget egy teherautóba rejtett pokolgéppel, hatvanhárom amerikai áldozatot követelve. Az öngyilkos merényletben az „öngyilkos” kitétel a megdöbbentő. Kiegyensúlyozott pszichével megáldott emberek részére ez az emészthetetlen. Mivel öngyilkosok mindig is voltak, legegyszerűbb volt annak feltételezése, hogy egy-egy mozgalom megkeresi sorai között az öngyilkosságra hajlamos egyéneket, és ha már meg akarnak halni, akkor tegyék azt hasznosan, kötnek tehát rájuk néhány összehegesztett csőbombát. Csakhogy a dolog nem így működik, állítják a témát feldolgozó pszichológusok.

Második vonalbéli elképzelés a vallási fanatizmusban kereste az okokat. A terrorista csoportok propagandájának fókuszában a paradicsom ígérete áll, ahová az önmagát felrobbantó mártír soron kívül bekerül. Ez azonban megdőlni látszik, mert például a harminc libanoni öngyilkos merényletből huszonkettőt szekuláris (világi) csoportok hajtottak végre. A Tamil tigrisek pedig vallástagadó  Marxista-Leninisták. Ennek ellenére a terrorista csoport háttérkultúrája jelentős szereppel bír. Amikor egy közel-keleti terrorista vezérnek álcázott, beépített angol titkos ügynök afelől érdeklődött az IRA-nál, hogy a protestánsok elleni harcba miért nem vezetik be az öngyilkos merényleteket is, a válasz egyértelmű volt. A katolikus háttér lehetetlenné teszi az öngyilkosságot, és ha mégis találnának olyat, aki hajlandó lenne rá, a katolikus tömegek nem fogadnák el, és az IRA ellen fordulnának. Hasonló eredménnyel járt az amerikaiból tálibbá vált harcos kihallgatása is. John Walker Lindh fiatal amerikai fiút 2001-ben fogták el Afganisz­tánban. Elbeszélése szerint az egyik Al-Kaida vezér megkérdezte tőle nem akar-e mártír lenni. Lindh elutasította az ajánlatot, aminek okát, a szakértők szerint, a megtagadott, ám pszichéjében valahol mégiscsak létező keresztény neveltetésében kell keresni. Mégis, ha pedig egy terrorista csoport vallásos meggyőződése nem kiváltó ok az öngyilkosság vállalására, akkor mi? Mi lehet az oka annak, hogy egy épeszű, tanult, kellően jómódú, többnyire fiatal férfi vagy nő ilyen irracionális, szélsőséges tettre szánja el magát?  

Talán a legfontosabb tényező a társadalmi elfogadottság. Gázában vagy Ceylon tamil városaiban az öngyilkos merénylőket plakátokon ünneplik, dalokban örökítik meg, tettüket sporteseményeken, nagy tömegeket vonzó szórakozó helyeken nyilvánosan dicsőítik. Ilyen hangulatban (lásd Kossuth ceglédi beszéde) sokan a pillanat hatására bejelentik, hogy vállalják a mártírságot. Kicsit később, lehiggadt állapotban a jelentkező rendszerint meggondolja magát, de az aktivisták résen állnak. A jelentkezőket kisebb csoportokba tömörítik, és tréningnek vetik alá, ami sok esetben hosszú hónapokig tart. Videó felvételekben a leendő mártírok hitet vallanak eszméjük mellett, üzennek a családjuknak, és a többieknek, majd elbúcsúznak tőlük. Ezek után a mártírjelöltet elviselhetetlen társadalmi megaláztatás érné, ha ki akarna szállni az akcióból. Az évek folyamán a felkészítők egyre nagyobb rutinra tettek szert, így ma már több száz, tartalékban tartott mártírjelölt felett diszponálna (a szó legszorosabb értelmében).

A robbantásában meghiúsított mártírjelöltek vizsgálata feltárt még egy fontos dolgot, amin a terrorelhárítóknak érdemes lenne elgondolkozni. A kiképzett mártírjelöltek szűklátókörű egyének, akik a világból alig ismernek valamit, de van egy közös vonásuk. Gyermekkorban valamennyien átestek egy egész életre kiható traumán. Mint gyerek átélték a totális tehetetlenséget, amikor apjukat szemük láttára ölték meg az izraeli katonák. 2003-ban Rachel Corrie-t egy palesztin ház lerombolása miatt tudatosan halálra gázolt egy izraeli buldózer. Ma ezt a nevet 100 millióan ismerik, és a legfrissebb hírek középpontjában álló hajó is az ő nevét viseli: Rachel Corrie.   

Az idősebbek emlékezhetnek rá, mert elég nagy port vert fel, 1985 októberében egy négytagú, palesztin terrorcsoport a nyílt tengeren megszállta az Achille Lauro nevű olasz kirándulóhajót nem messze Egyiptom partjaitól. Nem tudni mi volt a terroristák pontos célja, de a videóra vett jelenet, amikor egy tolókocsihoz kötött, nyomorék, amerikai, zsidó turistát (Leon Klinghoffer) megölték, és tolókocsival együtt belökték a tengerbe, elképesztő felháborodást váltott ki az egész világon. A felháborodás mértékére utal, hogy három éven belül megszületett egy új nemzetközi törvény. A „Safety of Maritime Navigation of 1988, 3.§” (A tengeri utazás biztonságáról szóló törvény 3. Paragrafusa) Ezek szerint nemzetközi bűnt követ el az, aki erőszakkal megszáll, önkényesen ellenőrzése alá von egy hajót, és nemzetközi bűnt követ el az is, aki, ezen folyamat közben bárkit megsebesít vagy meggyilkol. – A törvény külön kitér annak rögzítésére, hogy aki megtámad egy hajót, nem hivatkozhat önvédelemre, amennyiben a hajón tartózkodok bármely eszközzel ellenállnak a törvénytelen erőszaknak.

Ennek fényében, az izraeli kommandó által hétfőn hajnalban elkövetett támadás semmivel se ítélhető meg kedvezőbben, mint a szomáliai kalózok támadása, akiknek szokásává vált kereskedelmi hajók megszállása. Ilyen drámai helyzetben kizárólag a hajó utasai hivatkozhatnak az „önvédelemre”, mert a nemzetközi tengerhajózási törvények értelmében, mindenkinek jogában áll a törvénytelen foglyul ejtés, elrablás és fogva tartás ellen védekezni. Következésképpen a Mavi Marmara nevű segélyszállító hajón utazók cselekedete tökéletesen jogos volt (nem beszélve a tiszteletreméltó bátorságról), míg az izraeli kommandó egyértelműen nemzetközi bűntényt követett el.

Ez alkalommal, a hatalmas erővel beinduló izraeli propaganda gépezet tehetetlen az egész világ felzúdulása ellen. Bár, már magyar nyelvű blogokon is megjelentek a terroristáknak kikiáltott békeaktivisták „bűnös támadása” a csupán „önvédelmet” gyakorló izraeli katonák ellen. Valójában arról van szó, hogy a fasiszta-cionista Izraelnek sikerült újfent bizonyítani, hogy ma már senki előtt sem világos céljainak elérése érdekében, az emberi életet semmibe veszi. Izrael 62 éve áll háborúban, elsősorban saját magával szemben. Nem hajlandó és nem képes békét kötni azokkal a palesztinokkal, akiket végül is saját országukból túr ki méterről-méterre, évtizedeken keresztül, szisztematikus kegyetlenséggel. Szó sincs arról, hogy május 31-én hajnalban Izrael saját biztonsága érdekében járt volna el. Izrael az önmaga által létrehozott Gázai embargó fenntartása miatt követte el ezt a nemzetközi bűntényt, ami Talleyrand-ot idézve – több mint bűn, hiba – halálos hiba volt.       

Az izraeli propaganda nem csak a teljesen hamis „önvédelem” szöveggel lepte meg a világot, hanem 24 órával később azzal a képtelenséggel is előállt, hogy a katonák csak „paintballs”-al voltak felszerelve. Feltételezem, hogy igazi szándékuk a korahajnali órákban a békeaktivisták barátságos meccsre való kihívása volt. Nem csak hazudnak, de hülyének is nézik a világot. Aztán kiderült, hogy volt ott igazi fegyver is, amit a békeaktivisták kicsavartak a kommandósok kezeiből és elkezdtek vele lövöldözni. Eredmény? A kommandó minden egyes tagja életben maradt, kilenc lövöldöző békeaktivista halott, a világ ez alkalommal nem hagy magából hülyét csinálni. Én meg arra gondolok, hogy a gyilkosság előre megfontolt szándékkal történt, hogy a további segélyhajók küldésétől elvegyék a békeaktivisták kedvét.

Ez utóbbi azonban nem sikerült, mert a legújabb hírek szerint a flottáról lemaradó Rachel Corrie nevű hajó műszaki hibáját kijavítva, most egyedül kísérli meg szállítmányának a leszállítását. Akinek nem ugrana be, annak elárulom, hogy Rachel Corrie volt az a fiatal, amerikai, zsidó leány, akit egy izraeli bulldózer szándékosan a földbetaposott, mert egy palesztin ház lerombolását meg akarta akadályozni.

Gondolom, cikkem zsidó olvasói most már meg vannak győződve arról, hogy személyemben egy véresszájú antiszemitát ismerhettek meg. Hogy a dolgokat a helyére tegyem, megjegyzem, ma már szerte a világban a zsidó értelmiség hatalmas hányada igen kritikus szemmel nézi Izraelt. Ennek bizonyítására, most idézek néhány mondatot a „Haaretz” Izraelben megjelenő napilag 2010. Június 1-i, Gideon Levy tollából származó írásból: „Izrael olyan súlyos diplomáciai árat fog fizetni újfent, amit előre nem gondoltak át. Az izraeli propaganda gépezett újfent csak az agymosott izraelieket tudja meggyőzni. És megint nem fogja senki feltenni a kérdést, mi volt ezzel a célunk?” — „A tegnapi fiaskó megelőzhető lett volna. Ezt a flottát tovább kellett volna engedni, és a blokádot meg kellett volna szüntetni.” —- „Mi hasznunk az egészből? Itt élünk egy országban, ahonnan az értelmiség riadtan távozik, ahol olyan döntéseket hoznak, hogy békeaktivistákat le kell lőni. Nem az első alkalom, hogy Izrael elveszíti kapcsolatát a világgal, azzal a világgal, amelyik nem fogadja el tetteit, és nem érti motivációit.” — „Tegnap nem volt egy lélek se a Földön, az összekovácsolódott kóruson kívül, akinek egyetlen megértő szava lett volna a fegyveres támadásunkkal kapcsolatban.” —- „Az IDF [izraeli véderő] megint rosszul jött ki a dologból. A világ legerkölcsösebb és legjobban kiképzett katonaságának varázsa már rég elpárolgott. Egyre inkább előtérbe kerül az  impresszió, amihez az IDF hozzányúl, az Izraelnek kárára van.”  

Néhány embernek Magyarországon is rá kellene döbbenni, hogy az igazi antiszemiták a cionisták körében található. Az, aki gondolkodás nélkül, reflexből Izrael mellé áll, egyértelműen zsidó érdekeket sért. 

Miután sikerült nem véglegesen megszüntetni a katasztrófát, felmerül a kérdés, hogy mennyi olaj ömlött ki 1500 méter mélyen, azt megmérni természetesen nem lehet, de ez nem jelenti azt, hogy a megbecsülés lehetetlen lenne. A mérési probléma nem ütközik műholdfellövéssel azonos nehézségekbe. Egyszerű, általános iskolás matekpéldák szintjén áll. Nem kell mást tenni, mint a henger űrtartalmát kiszámítani, aminek képlete r*r*π*h. Ahol az r = az eltört cső keresztmetszetének a sugarával, vagyis 26 cm-el. A h pedig a henger magasságával egyenlő, ebben az esetben az áramlási sebességgel. Ugyanis a henger magassága egyenlő a kiáramló folyadék esetében a folyadék oszlop egy pontja melletti elhaladásával az egységnyi idő alatt. A h tehát konkrétam = áramlási sebesség x idő. Ebben a képletben egyetlen egy ismeretlen van az áramlási sebesség, amit meg kellett mérni. A videó felvételek (lásd a felvételt a cikk alatt) kockáról-kockára történő analízise szerint a folyadékban található részecskék másodpercenként 0,6 métert tettek meg. Ezt tehát fel lehet fogni áramlási sebességnek. Akkor most számoljunk. 0,25 * 0,25 * π * 0,6 * 60 * 60 * 24 ≃ 10.200 m^3 azaz durván 64.000 hordó. Ez pedig körülbelül tizenháromszor több, mint amennyit a BP bevall.

Hozzá kell tenni, hogy az áramlási sebesség a teljes cső keresztmetszetben valószínűleg nem azonos és a videó felvétel elemzése se túl pontos, de ez csak néhány százalékos eltérést mutathat, semmi esetre se nagyságrendit. Amennyiben az olajömlés 40 napra vesszük, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy megközelítőleg 400.000 m^3 olaj került a tengerbe.

Most már csak azt kellene megtudni, hogy miért tagadják el a valóságot? Mit fogunk enni tonhal és szardínia helyett? Miután a horvát tengerparton nincs nyaralom, se jachtom az Adrián, más már nem is érdekel. 😀

Orbán Viktor kvázi miniszterelnök pénteken délután olyan beszédez tartott, amivel lelke mélyén pontosan 10 + 5 millió magyar értett egyet. A magyarok nagy horderejű és mélyreható változásokat akarnak, amit ő kész végrehajtani, méghozzá haladéktalanul. Elegünk van munkanélküliségből, a bűnözésből, az idősek kiszolgáltatásából, a fiatalok kilátástalanságából, az ingatlan panamákból, a felelőtlenségből, az érdemtelen állami fizetésekből, a korrupcióból, a pazarlásból. Ezeket az elvárásokat a leendő miniszterelnök ígérete szerint még a tegnapi nap folyamán elkezdte megvalósítani. — Erre mondja az angol, hogy „wishful thinking”. Nem szokásom dobálózni az angol kifejezésekkel, de most ezt nem tudtam elhessegetni magamtól. Mindegy talán a legközelebbi magyar fordítás az „ábrándozás” lehetne, amiről Vörösmarty óta tudunk, hogy „az élet megrontója”. Merem remélni, hogy Orbánnak nem ez a szándéka.

Mielőtt tovább mennék meg kell még említene az alakuló ülés „záró akkordját”.  A zeneileg rendkívül nehéz szózat eléneklése után a jobbik „műsoron kívül” elénekelte a székely himnuszt, ami alatt az MSZP képviselői tódúltak a kijárat felé, míg a Fideszesek állva végighallgatták, sőt, volt aki együtt énekelt a jobbikkal. Ha a székely himnusz nem tartalmazná azt a sor, hogy „Ne hagyd el veszni Erdélyt Istenünk”, akkor most visszavonhatatlanul kikiáltanám az MSZP-t a zsidók lakájának, amiről különben 8 év alatt tettek némi bizonyságot, de e sor miatt, higgadt fővel lehet hivatkozni a reváns politika nemzetközi elfogadhatatlanságára. Ha jelen lettem volna, csatlakoztam volna az éneklőkhöz nem politikai, hanem érzelmi alapon, amit a Jobbiknak most ki kellene hangsúlyozni. A 10 milliós, legatyásodott Magyarország nem nézhet szembe a kis Antanttal, miközben Nyugat Európa – szokásához híven – a füle botját se mozdítaná.

Ez apró epizód után – ami felett hamar eljár a feledés homálya – nézzük az ígérgetéseket! 1) Nincs az a kormányhatalom a világon (még az USA se) amelyik a munkanélküliséget meg tudja szüntetni. Kizárólag a termelésen múlik, amihez pedig piac kell. A világ éppen emiatt döglődik. Ha Orbánnak sikerül kihúzni a nyulat a kalapból, megzabálom a nemi szervemet. 2) A bűnözés megszüntetése nem lehetetlen, szükség is van rá, Orbán őszintén akarja is (erre való Pintér Sándor) kérdés, hogy ha az LMP bemegy az USA nagykövetségre, mit tud elintézni. A washingtoni zsidó lobby tevékenységét és hatalmát interpolálva, nem túl sok jót várok. 3) Az idősek mindig ki vannak és voltak szolgáltatva legalább 3 és fél évig egy választás után. A sok millió nyugdíjas miatt ott aztán tényleg lehet spórolni. Ha a nyugdíjakat Orbán nem fagyasztja be, minimum „ideiglenesen”, akkor érvénybe lép az egy alatti ígéretem. 4) A fiatalok kilátástalansága összefügg a munkanélküliséggel és az alacsony életszínvonallal, ez tehát egy jó ideig marad még akkor is, ha Orbán az erőlködéstől bekékül. 5) Az ingatlan panamák á la MSZP & SZDSZ biztos meg fognak szűnni. Ebben nagy segítségre lesz az ingatlanok elfogyása. Sebaj szőlészetek és kőbányák még vannak az országban. 6) A felelőtlenség egy érdekes dolog, ha te basztál el valamit, akkor felelőtlen vagy, ha én, akkor hibáztam. A dolog kizárólag retorikai kérdés. 7) Érdemtelen állami fizetések természetesen bőven vannak, megszüntetésük sokat hozna a konyhára. Az MSZP-SZDSZ hívek kiszórása nem okoz gondot, de a Fideszre szavazó középréteggel csínján kell bánni. Kíváncsin várom a fejleményeket. 8) Na itt jönnek be a főorvos urak, akik elképesztő módon tudják formálni az idősek és betegek gondolatvilágát. Ha párhuzamot húzok a vizitdíj kudarc és Orbán pazarlás csökkentési vágya között, akkor a zászló nem Orbánnak áll. Persze a feladat nem megoldhatatlan, de akkor egy darabig jobb ha magánklinikákra járunk, beleértve az Orbán családot is. Egy-egy műtét alkalmából nem ollót, egy fél pár kalucsnit fognak bevarrni a hasfalba. 😀       

Néha én is bolyongok a hálón és érdekes felfedezéseket teszek. Tegnap például rábukkantam önmagamra, pedig nem is kerestem. Az összes online könyvesbolt az én könyveimet akarja berakatni a kosaramba. Ezek nem normálisak, ha tudnák, hogy hány eladtalan példány van a szobámban. Lehet, hogy télen ezekkel fogunk fűteni, főleg, ha nem lesz gáz (ami persze nincs hozzánk bevezetve, mert már akkor is több eszem volt). Aztán képzeljétek ráakadtam az egyik „földimre”, akinek (becs-szóra) egy büdös fillért se fizettem, és mégis halálra dicsérte az……na szóval mindent. De inkább átadom neki a szövegszerkesztőt. És ne felejts el rákattintani a vörösen kiszedett „Irány Ausztráliára”! De annak a másik pasinak a véleményét ne olvassátok el. Az egy közönséges pernahajder.

Irány Ausztrália: Egy sydney-i magyar írása – Megpróbálom nem elragadtatni magam, amikor Antalffy Tibor „Ausztráliába disszidáltam” című könyvét méltatom. E kötet sokat ígérő címéből egy földrész és egy életforma bemutatására következtethetünk. A címlapon egy koala macit láthatunk, de ez csak afféle humoros kedvcsináló, mert az író őszintén bevallja, hogy ő személy szerint egyet sem látott ezekből a kedves, de alamuszi állatokból. Ez a könyv nem az útikalauzok népes családját bővíti. Több annál, jóval több, mert nem azt tudhatjuk meg belőle, hogy melyik múzeumba érdemes ellátogatni, hanem azt, hogy ha nekivágunk a nagyvilágnak, mire is számíthatunk. Magyarán a kitelepülni szándékozóknak ad hasznos és megszívlelendő tanácsokat. De azoknak sem árt kézbe venni ezt a kiadványt, akik már túl vannak a nagy ugráson. Tibor szakavatott ismerője a disszidens életformának és mindazoknak a gondoknak, amelyek ezt a sajátságos utat kísérik. A saját tapasztalatait gyűjti csokorba, irigylésre méltóan közvetlen hangnemben, sok humorral, könnyed meseszövéssel. Örökérvényű és minden közegben helytálló igazságokat mond ki játszi könnyedséggel, de gondolkodásra késztetően. Míg egyfelől például a honvágy fogalmát képes tudományos pontossággal meghatározni, addig a felhozott példákon lehet derülni és álmélkodni, hiszen mi is ugyanebben a csónakban evezünk. Akad a könyvben egy jó adag fontos és hasznos információ is, de a szerző van annyira rafinált, hogy ezeket az oldalakat sem kell unatkozva átlapozni. A tájékoztatás mellett bőven jut hely a remek vicceknek és a jópofa anekdotáknak is. Több mint ötven évet ugrunk vissza az időben, hiszen hősünk 56-ban hagyta el az országot. Kor-dokumentum értékű az akkori állapotok ismertetése, de persze nemcsak ennyiről van szó. Mivel a könyv már a hazai rendszerváltás után íródott, így olyan részekkel is kiegészült a mű, amelyek aktualitása vitathatatlan. Jut hely az angol nyelv bemutatására is és itt most ne a segédigék helyes használatára gondoljunk. Sokkal többet érünk azzal, hogy megismerjük a káromkodásban oly népszerű „bloody” szó igazi jelentését, vagy az angolszász kultúra számunkra vadhajtásnak tűnő sajátosságait. Néhány olyan gondolattal is találkozunk, amely akár egyetemi disszertáció témája lehetne. Például, a szerző megfigyelése szerint az idegen nyelvet beszélőknél jelentkezik az a szindróma, aminek lényege, a megfogalmazott gondolatok anyanyelvtől eltérő átérzése. Ez a faramuci állapot magyarázza meg azt a tényt, hogy szemrebbenés nélkül fogadunk el olyan angol szavakat, melyeknek magyar megfelelője hallatán a hajunk tövéig elpirulunk. Ezt a sokoldalú kiadványt néhány fényképes oldal zárja, hogy kétségeink se lehessenek a leírtak hitelességét illetően. Nem tudom, hány honfitársam osztózott eddig abban a kellemes érzésben, hogy olvashatta ezt a könyvet. De ha ez a kiadvány már nem elérhető, azért még tudok vígasszal szolgálni. A szerző újabb könyvvel jelentkezett, „Irány Ausztrália” címmel, ami tulajdonképpen az „Ausztráliába disszidáltam” második kiadása kibővítve 2006-ban aktuális információkkal. E kötetek alapján állíthatjuk, hogy a szerző aztán igazán „ismeri a dörgést”. Talán nem meglepő ezek után, hogy már jó ideje Magyarországon él.

Különben alapos konkurenciája vagyok a Librinek, én 50 % ledvezményt adok. És még dedikálom is 😀

Szolgálati közlemény 😀 – Április 29–én a blogunk rekordot döntött. Összesen 608 egyedi látogatót fogadtunk, összességében 1563 alakalommal.

Van-e Isten? Tudom, ezt a kérdést nem én teszem fel először, és még csak nem is utoljára. Sőt olyan is lesz, aki azt gondolja közületek, hogy a téma egy kissé unalmas. Ígérem nem lesz az. Valójában a hívőkkel vitatkozni elképesztően frusztráló, mert az érveik legnagyobb része még csak nem is érv. Minden igyekezetük abból áll, hogy az ellenoldal okfejtését érthetetlennek tüntessék fel, teljesen reális kérdéseket elferdítsenek, támadják a szkeptikusok emberi értékét, és érthetetlenül összekeverik a bizonyítékot a vágyaikkal.

Isten létét bizonygató argumentum azonban van, nem jó argumentum, de azért az, mert egy őszinte próbálkozás bizonyítékkal szolgálni isten létezésére. Na ez az, amit érdemes végigzongorázni, vagyis, amikor a vitapartner kijelenti: „Istent itt érzem a szívemben. Érzem a jelenlétét. Miért kételkednék én jobban ebben az érzésben, mint bármelyik érzékszervem működésében?” Vagyis jelentkezik valaki, aki azt állítja, hogy ösztönösen érzi isten jelenlétét. Azt állítja, hogy istent éppen úgy érzékeli, mint amit hall, vagy lát, vagy bármely érzékszervével tudomást szerez. Lássuk be, ez ellen az állítás ellen nagyon nehéz érveket felhozni. Nem azért mert az argumentum jó, frász karikát, hanem mert a kijelentő makacsul ragaszkodik hozzá, amiből felmérhető, a vallásos megtapasztalás rendkívül erős lehet. Tudom, mert gyermekkoromban (internátusi bentlakó voltam egy katolikus iskolában), magam is éreztem. Számomra isten léte tökéletes valóság volt, mondhatnám percepcionáltam. Ez utóbbi adja a probléma magját. Agyunkban nem bízhatunk meg automatikusan. Az intuíció, vagyis a „ráérzés” egy fontos dolog az életünkben, de az intuíciók notóriusán félrevezetők és bizony tudat alatt módosíthatók. Például: Nagyon sok ember érzékeli isten jelenlétét, de ezek az érzések igen széles skálán mozognak. Sőt, teljesen ellentmondóak is lehetnek. Van, aki a teremtményeire vigyázó, szerető istent érez. Más valaki egy bosszúálló istent érez, aki szigorúan megbüntet minden bűnt, amit elkövetünk. De van, aki egy világot magában foglaló, ködbetűnő istent érez. Megint más egy megszemélyesített istent érez, akinek határozott véleménye van mindenről. Az emberek által percepciónált isten annyi féle, ahány ember percepciónálja, és ráadásul a múló századokkal is változik. itt van elásva a kutya. Ha ezek mind ugyanazt az istent percepciónálják, akkor hogyan lehet ez az érzés igaz? Ugyanis bárki közülünk rátekint egy fára, mindegyikünk egy fát fog percepciónálni a valós, fizikai világban, és meg fogunk egyezni abban, amit látunk: magas, ágas-bogas, teli van levelekkel és zöld. Nem feltétlenül értünk egyet a fafajta elnevezésében, kinek a tulajdonát képezi, szebb-e mint egy adott másik fa. De az alap tények érzékelésében nem lesz különbség. A fizikai világ jellemzésében az emberek meglehetősen jó hatásfokkal értenek egyet. Ez a spirituális élmények-érzések terén egyáltalán nincs így. Ez utóbbi tény kétséget kizárva azt sugallja, hogy amikor egy ember az istent érzékeli. Akkor nem a valóságot percepciónálja, hanem csupán az agya „működik”. Ezt támasztja alá az is, hogy amikor egy ember az istent érzi, ez az isten minden esetben egybeesik azzal, amiben hisz, vagy amit ismer. A keresztények rendszerint Jézust „érzik”, míg a muszlimok Allahot, és így tovább. Aki sohasem hallott Jézusról, az sohasem „érzi” Jézust. Erre az argumentumra a szokásos válasz a következő: Isten hatalmas és beláthatatlan, mindenki más és más aspektusban látja. Hó-hó! A fizikai világ is hatalmas és beláthatatlan, érzékelésében mégis egyetért az egész emberiség. Ráadásul a fizikai világ megismerésében az emberiség az évszázadok alatt egyre előbbre jutott, és szinte beláthatatlan szintet ért el. Ezzel szemben a vallások egy jottányit se jutottak előre a különböző hitek között fennálló különbségek megszüntetésére.

Fel teszem tehát még egyszer a kérdést. Ha a számtalan különböző istenérzet mögött ugyanaz az isten van, hogyan lehetnek ezek az érzések igaziak? Az összesített válasz ugyanaz: az isteni intuíció nem egy valós világ egy részének a percepciónálása, hanem csak az emberi agy kegyetlen játéka, pont olyan, mint a hallucinálás és a vizionálás. Ezért, amikor valaki kijelenti, hogy ő az istent percepciónálja, akkor valójában percepciónál valamit, amire azt mondja, hogy az isten. A gyakorlatban ez így jelentkezik: „Megszólal egy belső hang, és azt mondja, hogy változtassak az életemen, ezen hang eredetét én istennek tulajdonítom.” Vagy „egy láthatatlan kéz megragadott és elrántott a leomló korláttól és ezzel megmentette az életemet, ezt a láthatatlan kezet én isten kezének tulajdonítom.” Csakhogy ez a hang, vagy kéz olyan erőteljesen tűnik valódinak, hogy aki hallja vagy érzi, az tökéletesen meg van arról győződve, hogy azok valóságosak. Ugyanakkor minden másodéves hallgató tudja, hogy 100 % biztonsággal az ember nem bízhat meg percepcióiban, mert az emberi agy nagyon-nagyon messze van a tökéletestől. Az emberi agy egy csodálatos szerv, ragyogóan használható arra, amire kialakult, de sokszor hibázik, előítéletekkel terhelt és gyakorta követ el kognitív hibát. És ezek a kognitív hibák erősen tendálnak afelé, hogy erősödjön az istenbe vetett hit. Az emberi elme tendenciózuson lát tudatos szándékot ott, ahol ilyen nem létezik. Következésképpen teljesen természetes eseményben természetfeletti dolgot vélünk felfedezni. Elménk összefüggéseket lát ott, ahol nincsenek összefüggések. (lásd: összeesküvés elméletek) Elménk törvényszerűséget vél felfedezni ott, ahol minden véletlenszerű. Az átlagos emberi elme nemigen érti a valószínűséget, azért szokatlan dolgokat sokkal valószínűtlenebbnek gondol, mint a valóság és szükségét érzi az esemény magyarázatául természetfeletti erőket igénybe venni. Az emberi elme ragaszkodik ahhoz, amit gyerekkorában megtanítottak neki. Ezért van az, hogy abban a vallásban hiszünk, amiben gyerekkorunkban neveltek. Az emberi elme hajlik annak elfogadására, amit tekintélyes személyek mondanak, ezért van az, hogy a vallásos hitet megerősítik azok, akikben megbízunk. Az emberi elme hajlamos a megerősítés keresésére. Ezért mindent elfogadunk, ami a meglévő hitünket erősíti, de átsiklunk minden olyan bizonyítékon, ami hitünk ellen szól. Ezért van azt, hogy aki hisz, az körme szakadtáig ragaszkodik hozzá. Az emberi elme ragaszkodik ahhoz, ami számára hasznos. Ezért ha valamire pénzt és időt fordítottunk, azt nem szívesen vetjük el. Magyarul „futunk a pénzünk után”.

Mindez azért van, mert az emberi elme nem úgy alakult ki, hogy a megszerzett információt 100 százalékos precizitással feldolgozzon. Az emberi elme úgy alakult ki, hogy megtalálja a táplálékot és elkerülje a ragadozókat. Lássuk csak! Kognitív hibáink fontosak és hasznosak létünk fenntartásában, de ebből kifolyólag elménk nem teljesen megbízható mint információ forrás. Ráadásul elménk nem mindig működik úgy, ahogy kellene. Nem kell beszámíthatatlannak lenni, vagy drog hatása alá kerülni ahhoz, hogy különös dolgokat tapasztalj, képzelj olyat, ami valójában nincs. Öntudatunk megváltoztatásához nem kell sok. Kimerültség, stressz, körbeforgatás, optikai illúzió, nagyfokú álmatlanság, érzékszervi kimerülés, és sok egyéb más mind elégséges, hogy a külső realitástól elszakadjunk. Vagyis automatikusan nem bízhatunk a személyes megtapasztalásban. Ha tehát, ha meg akarunk győződni arról, hogy megtapasztalásunk valós, akkor módot kell találni arra, hogy megtapasztalásunkat  szigorú vizsgálatnak vessék alá.  

Post script: Az emberi elme nem csak istenben hisz (vagy nem hisz), hanem számtalan más dologban is, teljesen alaptalanul, bizonyítékok ellenében. Amire rá szeretnék mutatni az, hogy az emberi elme szilárdan tagadhatja a klímaváltozást, elutasíthatja a financiális katasztrófa lehetőségét, vagy az energia hiány miatt bekövetkező társadalmi összeomlást, egyszerűen mélyen ülő meggyőződésből. Ezért találkozhatunk olyan jelenséggel, mint az előzőnap, amikor „Hírnök” bejelentkezéssel valaki ormótlanul nekitámadt az ő lelki nyugalmát felkavaró írásoknak.

Ami a magyar médiából kimarad: – Tegnap arról írtam, hogy az Amerikaiak elvárják, hogy NATO szövetségeseik katonákat küldjenek Irakba és Afganisztánba. Most ne foglalkozzunk azzal, hogy az égvilágon semmi értelme és célja nincs ennek a 10 éve folyó háborúnak, amiben megközelítőleg másfél millió arab hagyta ott a fogát. Míg az amerikaiak részéről a mai napig összesen 6450 és ebben nincsenek benne a NATO szövetségesek halottai, beleértve a mi két halottunkat is. Ami ennél sokkal megdöbbentőbb, hogy az Amerikai Veterán Ügyek Osztálya által nyilvánosságra hozott adatok arról árulkodnak, hogy a közel-keleti háború veteránjai közül naponta, ismétlem naponta átlagosan 32 volt katona kísérel meg öngyilkosságot, akik közül 18-nak sikerül is. Természetesen kénytelenek voltak felállítani egy „öngyilkosság megelőző” programot, ami a becslésük szerint évente 250 veterán életét menti meg. Ennyi volt katona az amputált végtagokkal biceghet tovább állás, és remény nélkül a nagy kilátástalan semmibe. Az „öngyilkos forróvonalat” havonta tízezer veterán hívja fel lelki vigasz elnyerése érdekében. Ez annyira sikeres, hogy az első meghiúsult öngyilkossági kísérletet 9 hónapon belül „mindössze” 11 százalék ismétli meg.

Már csak egyetlen egy adattal untatlak benneteket. 2009-ben 1868 amerikai veterán ontotta ki saját életét, akik közül 247 nő volt. Általánosságban a nők gyakrabban kísérlik meg az öngyilkosságot, de a férfiak nagyon arányban járnak „sikerrel” elsősorban azért, mert lőfegyverüket használják, míg a nők ennél szelídebb formát választanak.

Még meditálhatnék a felett, hogy mi ennek a 10 éves háborúnak az értelme, de nem teszem. Minden esetre a temetkezési vállalkozásoknál Amerikában nincsenek elbocsátások. Lehet ez is egy szempont.

Feleslegessé? Aligha. Különben is a nagyméretű, jól beágyazott bürokratikus szervezeteket szinte lehetetlen kinyírni, még akkor is, amikor már az égvilágon semmi szükség nincsen rájuk. Bürokrácia további bürokráciát szül. A NATO eredeti feladata megszűnt, léte feleslegessé vált. Már nem létezik a Szovjet Unió, Varsói Szerződés, nincs többé kommunizmus. De a behemót nem végezhető ki, mert számtalan, magas beosztású ember karrierje függ tőle. Na meg különben is! Ki kell tehát találni számára valami új feladatokat, ami elkerülhetetlenül azzal jár, hogy Washington el fog követni néhány hülyeséget, ahogy ez már itt-ott meg is történt. Elsőnek elhatározták, hogy a feleslegessé vált NATO-t kibővítik, annak ellenére, hogy Bush I. a nagy átalakulás estéjén megígérte Moszkvának, hogy ilyet nem követ el. Ez a döntés egyértelművé tette a szervezet részére, hogy mostantól kezdve Oroszország a hunyó. Mentségükre legyen mondva, a balti országok és a kelet-európai volt csatlós országok tapsoltak hozzá, hiszen a II. világháborút követően, évtizedeket töltöttek el a szovjet elnyomás alatt, és a népnek nem sok kedve akadt a gyors megbocsátásra. Ebben első helyen a lengyelek álltak, akik a Katyni mészárlást nagyon is a szívükön viselték. Minden esetre az oroszok visszatérésétől tartó kelet-európai országok számára a NATO tagság egy sokat jelentő biztosíték volt, nem tudván arról, hogy a számlát egyszer be fogják nyújtani.  

Csakhogy míg a kelet-európai országok NATO tagsága Moszkva részére elfogadható volt, addig a cári Oroszországhoz tartozó Ukrajna és Grúzia megkörnyékezése már nagyon nem. Nem is történt meg. Erre fel találták ki a rakétarendszer felállítását Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban, ami nyilvánvaló provokálás volt az oroszok felé, olyan elfogadhatatlan ürügy alatt, mint „Meg kell védeni Amerikát és Nyugat Európát az Iráni nagyhatalommal 😀  szemben.” Az oroszok viszont úgy gondolták, hogy ez felfogható egy első csapásra kialakított rendszernek is.

Mint már írtam, a NATO egy szovjet ellenes szövetség volt, azonban egyik napról a másikra a felhalmozott fegyver és személyzet „munka” nélkül maradt. Hogy úgy mondjam, ki dobott pénzt jelentett mindenki számára. Az USA részére viszont kínálkozott a lehetőség, hogy saját, egyéb céljaira felhasználja. És mit ad isten, lettek saját célok. Hülyére bombázták az oroszok előretolt hadállásának felfogható Szerbiát, majd Irak után Afganisztánt is megtámadták – és akkor most jön a számla benyújtás – Amerika a barátság fenntartásának feltételéül elvárta a kelet-európai országoktól, hogy küldjenek katonákat a semmilyen európai célt nem szolgáló, iraki és afganisztáni hülyéskedéshez.

Brüsszelben viszont kezdenek új gondolatok születni. A NATO főtitkára Anders Rasmussen a múlt héten egy NATO vacsora alakalmából, nem hivatalosan felvetette, hogy a rakétaelhárító programot el lehetne vetni ha az oroszok bevonásával egy Irán ellenes koalíciót alakítanának ki helyette. Európai szemszögből nézve ezzel nagy rakás pénz lenne megspórolható, és egyben talán el lehetne távolítani a Nyugat-európában szanaszét felhalmozott amerikai atomtölteteket, miután egy meglepetésszerű orosz támadástól nem kell tartani. Erre az Obama adminisztráció külügyminisztere, az elnökségért riválisként harcoló Hillary Clinton perceken belül válaszolt. Ezek szerint az amerikai nukleáris fegyverek mind addig Európában maradnak, amíg az oroszoknak nukleáris fegyvereik lesznek Európában. Ez utóbb megnevezett kontinens – ha jól tudom – az Ural hegységig tart. Egyszerűen kifejezve, az idők végezetéig, amit az európai szövetségeseknek le kell nyelni.  Na, ez az a nyelés, ami a számomra azt jelenti, hogy Németország, Norvégia, Hollandia, Belgium aligha nevezhető független, szuverén országnak. Magyarországról meg már nem is érdemes beszélni.   

Tetszik nekem ez a kifejezés, amit Orbán Viktor a vasárnapi beszédében kétszer is említett. Én magam is gyakran használom. Csakhát, én nem vagyok Orbán Viktor, az én szavamra senki se figyel, de legalább is nem egész Nyugat Európa. Mindegy, a nép lelkes, szarunk az oligarchák pofájába. Bár csendben megjegyzem, hogy az adós részéről meglehetősen hülye ötlet a hitelező pofájába szarni, de ez most nem fontos. Az a fontos, hogy az oligarchák mennyire sértődékenyek és miként válaszolnak erre a megkülönböztetésre. Lehet, hogy sehogy. A forintból holnap után is csak 263 darabot kell adni egy Euróért, és akkor nem történt semmi. Orbán Viktor 8 évi várakozása után megkapott hatalomhoz kapcsolódó eufória bocsánatos bűn. A szavazók megkapták a koncot a szavazataikért. Engem csak az idegesít egy kicsit, hogy esetleg az eufória multával se fog Orbán Viktor ügyelni arra,hogy mit mond, pláne mit cselekszik és nemzeti érdekeinket illetően, ez nem biztos, hogy jó. Úgy különben gratulálok neki. Nem, nem a győzelemhez, a felfedezéséhez: ez a nép olyan hülye, hogy két-harmados többséggel szavaz be a hatalomba egy olyan pártot, amely programját illetően egyetlen egy dolgot se árult el. Ennek a népnek elég, ha azt mondják: Hajrá magyarok, hajrá Magyarország! Nem tehetek róla, de engem ez réges-régi híradókra emlékeztet, amikben látható volt a frontra lelkesen induló katonák vigyorgó integetése. Aztán láttam néhány évvel később a rongyos, koszos, kiéhezett, vánszorgó hadifoglyok menetét. Ugyanazok a férfiak voltak, de csak negyed annyian, a többi nem is vánszorgott, ottmaradt a csatamezőn.

Sok hónapon át tartó szövegelés után április 23-án pénteken a hegyek szültek egy aprócska görög egeret. Papandreou formális kérelemmel fordult az Európai Unióhoz és a Nemzetközi Valuta Alaphoz, hogy segítsék ki egy aprócska 45 milliárd Euróval, mert május 19-én fejükre szakad az égbolt. Azt is mondhatjuk, hogy a sok dacos szövegelés után a görögök (egy része) végre hajlandó volt meglengetni a fehér zászlót. Ugyanis a mindenható PIAC nagyívben szarik a görög „megszorító” intézkedések (beígérésére), és nem hajlandó görög államkötvényeket vásárolni. – Közben eszembe jut, hogy a pletykák szerint hétfőn a magyar alapkamatot az MNB újabb negyed százalékkal akarja csökkenteni egy „történelmi alacsony” szintre. Egyszerű szavakkal, játszunk a tűzzel. A PIAC úgy tűnik már tudja, amit a nép még nem tud, hogy Orbán Viktor nem ok nélkül hallgatta el gazdasági programját. Na jó, menjünk szépen vissza a görögökhöz. 

Papandreou élő TV adásban bejelentette a népnek, hogy utasította pénzügyminiszterét a nyilvános koldulásra. Az ok meglehetősen prózai. Előző nap kiderült, hogy ellentétben a várakozással a görög költségvetési hiány 13,6 százalék, vagyis több, mint a legrosszabb rémálom. Az EU természetesen elsősorban Németországot jelenti (naná, mi például tudnánk kölcsönt nyújtani?). Lassan a németek fogják egész Európát a hátukon cipelni. Angela Merkelnek a görög időzítés rosszul jött ki, mert Észak-Rajna Westpáliában május 9-én lesznek regionális választások, és az német adófizetők kurvára unják az államkassza megnyirbálását. A kancellárasszony be is jelentette, hogy a kölcsönhöz nagyon szigorú feltételeket szabnak, amin az átlag görög csak mosolyog. Nem csoda, hogy Brüsszelben úgy gondolják, hogy Görögország egy lyukas zsák, amibe hiába tömik a pénzt, alul minden kifolyik.

A görög munkások egészen más gondolnak. Szerintük a kölcsönkérés megszorításokkal jár, amihez semmi kedvük. Megoldás? Természetesen lázongás. Válasz? Rohamrendőrség. A szakszervezetek pedig tüntetések szervezésébe kezdtek a kormány tervezett megszorításai miatt. A helyzet az, hogy egészen biztos nem számolnék be ezekről az eseményekről, ha nem érezném úgy, hogy egy kicsit hasonlítanak ránk. Mi is tartozunk, mi is kaptunk kölcsönt és minálunk is lesz megszorítás. Milyen megszorítás? Ezt nem tudjuk, de a görögöt már igen. Ezek szerint tervezik az állami alkalmazottak fizetésének, és a nyugdíjaknak a befagyasztását. Prémiumok megszüntetését. Az adók emelést.

A németeket legjobban az háborította fel, hogy korábban a görögök 2 %-os kamatra kaptak kölcsönt azon az alapon, hogy az euró övezet tagjai (és mellékesen hamis adatokat adtak Brüsszelnek). Most viszont a görög államkötvényekre 9 %-os kamatod adnának, de még így sem kelnek el. Szóval én már rég tudom, hogy egy házasságban az fog mosogatni egy életen át, akinek szépérzékét először bántja a felhalmozott elmosatlan edény. A görögöket láthatóan nem izgatja, hogy az elmosatlan edény a konyhában már az ablakpárkányig ér.

A két választási forduló között az a téma, hogy lesz-e a Fidesznek 2/3-os többsége. Meg nem tudom érteni, ezen hogy lehet annyit témázni! Természetesen lesz! Tegyük fel, hogy a 2/3-hoz 1-2-3-4 képviselő hiányzik. Orbán Viktor ebédre meginvitál 1-2-3-4 megválasztott képviselőt és két fogás között megkérdezi őket, nincs-e kedvük átülni a Fideszhez. Nem fogjátok elhinni, de mire a desszertre kerül a sor, már meg is állapodtak. Sokkal inkább kérdés az, hogy mi lesz a nemzettel? Ennek az eldöntéséhez azonban át kell tekintenünk a magyar történelmet. Íme: (© copy right Tibor bá)

A magyarok névjegyét Attila hozta magával, amit a kor szokásainak megfelelően Kr.u. 451-ben adott át Katalauniumnál az ott összegyűlt romaiaknak és gótoknak. Egy kicsit összeütközött velük, mellesleg jól rájuk hozta a frászt, majd némi gyújtogatással dúsítva visszavonult miután neki adományozták „Attila az isten ostora” címet. Ez azonban sok hűhó volt semmiért. Végtére is a hunok semmit se tettek annak érdekében, hogy Európára ne boruljon néhány száz év béke és vallásos bigottság.

Valamikor a IX. század vége felé valaki egy háztetőn elrikkantotta magát „jönnek a hunok”, de ez csak részben volt igaz. Valójában a hívatlan látogatók magukat magyaroknak nevezték, akik mint tudjuk, mindössze rokonaik voltak a hunoknak, de úgy kívülről pont olyan szörnyen néztek ki. Különben a magyarok nyereg alatt puhított nyers húson éltek, amit erjesztett kancatejjel öblítettek le. Ruházatuk nyúzott ürgék bundájából készült. A német krónikások szerint két lábon járó fenevadak voltak, akik minden jel szerint össze voltak nőve lovaikkal olyannyira, hogy az éjszakai alvást is nyeregben végezték lovaik nyakára borulva. A német lovagok esküdtek rá, hogy a magyar harcosoknak semmi közük a homo sapienshez. Még a nyelvük is jobban hasonlított a lovak nyerítéséhez, mint értelmes emberi hangokhoz. Különben ez a nézet elég sokáig tartotta magát. Pontosabban fogalmazva a II. világháború végéig.

Mindent összevetve azért a magyarok a IX. század folyamán szépen betelepedtek a Kárpát-medencébe, ahol a hét magyar törzs vezérének első dolga volt megegyezni a közös teendőkben, amire aztán ittak egyet, természetesen saját vérükből (a magyar gasztronómia azóta se vált nyugativá). Az ágenda szerint először is megsemmisítették a helyszínen található kazár királyságot, majd elég nagy gyakorisággal portyákat indítottak nyugat felé. Különben a „portya” kifejezés volt az első politikai mellébeszélés. Lényegében rablást, gyújtogatást, fosztogatást jelentett. Tudományosan azt mondhatnánk, hogy a magyarok iparkodtak a keresztény világot megszabadítani bűnös földi javaiktól, mellesleg elég nagy sikerrel.

Mire a germánok összeszedték magukat egy kis visszavágásra, addigra a magyarok Koppány négyrétre vágásával pontot téve elég sokáig tartott vérengzéseikre, gyorsan megkeresztelkedtek és megpróbáltak civilizáltan viselkedni. A germánoknak nem volt semmi más választásuk, mint széles mosollyal a szájuk szélén örök barátságot kötni velük. Ez aztán olyan jól sikerült, hogy némi megszakításoktól eltekintve kerek ezer esztendőn át tartott, és végső soron hozott a magyar konyhára két elveszített világháborút is. Na de, ne siessünk annyira az eseményekkel! Először is a Mohi pusztán a magyaroknak be volt tervezve egy rangadó a tatárokkal, amit annyira nem vettek komolya, hogy előtte még rendeztek egy kis hülyéskedést a kunokkal is. Így aztán a főműsor nem tartott sokáig. Estére kiderült, a honfoglaló lendületből a keresztény államiság elég sokat lefaragott. Végül is a tatárok, miután a lakosságot többnyire kardélre hányták, az országból egyszerűen kivonultak állítólag valami örökösödési hecc miatt, de előbb a biztonság kedvéért, amit lehetett felgyújtottak.

A következő évszázadok elég unalmasak voltak. Legfeljebb egy-egy keresztes hadjárat vonult át az országon, melyek alig értek fel egy tatárdúlással. Az egyik ilyen alkalommal a jobbágyságnak is kedve szottyant egy kis vérfürdőre. Ezért aztán egy Dózsa nevű pasi vezetésével megpróbálták kiirtani a nemességet. A kísérletet nem koronázta siker. Végtére is a kiegyenesített kasza már akkor se tartozott a legmodernebb fegyverek közé. Az viszont elmondható, hogy a mozgalom egy kulináris unikumba csúcsosodott. Történt pedig, hogy egy jogász kitalálta a roston sült Dózsát á la Werbőczy, amit a még mindig meglehetősen népes sereg, nem túl nagy lelkesedéssel, el is fogyasztott „közepesen átsült” kivitelben.

A fentiekben körvonalazott nemesi dáridó nem tarthatott túl sokáig, mer a törökök is a fejükbe vették a magyar falvak felégetését. Hiába na, a középkor teli volt piromániásokkal. Igaz, vagy száz éven át sikerült őket tervükről lebeszélni elsősorban déli harangzúgások segítségével, de a végén győzött az iszlám fundamentalizmus és így 1526-ban, Mohácson, néhány hónappal a tavaszi busójárás után sort kerítettek egy kis keresztény-mohamedán vetélkedőre. A két csapat igazából még ki se lépett a pályára, a meccs már rég lefutottnak volt nevezhető. Több keresztény ország meleghangú biztatása mellett, a Szent Atya látványos imádkozása közepette a törökök egyszerű kiütéssel győztek jóval az első menet lefújása előtt. A trófea az ország 153 évre szóló megszállása volt. Igaz, ebbe nem kis mértékben játszott bele a magyar nemesség balfácánkodása is.

De hát mi örök ebben a világban? Egy szép napon a törökök is távoztak, igaz nem teljesen önszántukból, de ez nem sokat változtat a lényegen. A még itt-ott fellelhető lakosságot a hozzájuk tartozó ingatlanokkal együtt megkapták az osztrákok, minden bizonnyal azon az alapon, hogy ők imádkoztak értük a legbuzgóbban, ami egy ilyen ízig-vérig katolikus országban nem is lehetetlen. Az csak természetes, az osztrák császárok alig bántak rosszabbul magyar alattvalóikkal, mint más nemzetiségiekkel, amiért a magyar nemesség „életét és vérét” kínálta fel. Ezt aztán az enyhén nimfomániás császárnő majdnem szóról-szóra vett.

A felvázolt árnyaltan hátrányos megkülönböztetést egyes magyarok meglehetősen nehezményezték, aminek hangot néhány felkeléssel adtak. Ilyen volt például II. Rákóczi Ferenc tárogatóval színesített szabadságharca az ezerhétszázas évek elején. Különben ez a tárogató egy klarinétszerű magyar hangszer, amin többnyire vesztett csata után játszanak valamelyik közeli hegycsúcson. Ez alkalommal a nemzetközi munkamegosztás jegyében a franciák drukkoltak értük, és éjt nappallá téve küldték jókívánságaikat, de furcsa módon ez a győzelemhez kevésnek bizonyult. Rákóczi kurucai elbuktak pontosan úgy, ahogy azt harminc évvel később megjósolta egy meglehetősen szorgalmas, rodostói levélíró.  

Ezt követve az ország erejéből egy darabig csak egyéni akciókra tellett, legfeljebb ötvenhárom résztvevővel, amire a császárnak álcázott despota látványos kivégzésekkel válaszolt. Igaz, volt kinek fejét a helyén hagyták, amiért cserében saját anyanyelvét abajgatta máig ható sikerrel.

Aztán a XIX. század derekán egy Kossuth nevű politikus némi pénzügyi visszaélést követve sikeresen ütött ki a nyeregből néhány útjában álló értelmes embert, és ezért úgy gondolta, ha a magyar parasztot lázba hozza egy-két ceglédi beszéddel, akkor könnyűszerrel el tud bánni az egész Szent Szövetséggel is. Így aztán komoly meglepetésben volt része, amikor másfél évvel később annyi orosz jött be az országba, hogy a helyi lakosság percek alatt kisebbségi etnikummá változott. A jól bevált nemzetközi gyakorlatnak megfelelően az ötlet kiagyalója külföldre távozott, hátrahagyva a fejére képzelt Szent Koronát, na meg a beosztottait kivégeztetés végett, ami rendre be is következett.

Ilyen viszontagságok közepette az ország népe egyszer csak azt vette észre, hogy ráköszönt az újkor hajnala és jobb elfoglaltsága nem lévén, szorgalmasan készülődött az I. világháborúra, amit elsősorban a hagyományok miatt természetesen elvesztett. Ez önmagában nem lett volna nagy ügy, állítólag veszett már több is Mohácsnál, de ez alkalommal a nyertesek nem hülyéskedtek holmi megszállással. Bosszantásukra kitalálták a határozatlan időre szóló elcsatolást. Ezzel a Nyugat nagy gondtól szabadult meg, hiszen évszázadokon át komoly dilemmával küszködött, miként tudná meghálálni ennek a magyar névre hallgató lelkes népecskének a keletről érkező veszélyek elhárítása terén kifejtett hasznos tevékenységét.

A többire már van, aki emlékszik a ma élők sorából. A II. világháború előkészületeiben újra a németek mellé kellett állni egyfelől a földrajzi fekvés miatt, másfelől a jogtalanul elorzott területek visszaszerzésének reményében. Hogy ezt a háborút is elveszítsék, a magyarok szinte presztízskérdést csináltak a dologból. Mint utóbb kiderült, a döntés ez alkalommal se az ő kezükben volt. Miután Churchill és Truman Jaltában elismeréssel adózott az orosz vodka kitűnő bukéját illetően, egyetlen halovány mosollyal adták beleegyezésüket Kelet-Európa szovjetesítéséhez. Persze egy átmulatott éjszakát a kijózanodás követ, de esetünkben más már nem maradt hátra, mint a szovjet hódítás mélységes elítélése és a megszokott módon történő drukkolás a rab népekért. Aztán a rengeteg biztatást komolyan véve a magyarok 1956-ban saját szakállukra megpróbálták levetni a szovjet jármot, ami a Nyugatnak jó alkalmat adott egy kis szuezi hülyéskedésre. Ami pedig a magyarokat illeti…, miért pont ez a felkelés járt volna sikerrel? Maradt tehát minden a régiben, miközben egy feltűnően éles eszű hóhér néhány év alatt gulyás kommunistává változott, amihez tízmillió lelkes sörfogyasztó egyetértően bólogatta a fejét.  

Aztán 1989 környékén anélkül, hogy bárki bármit tett volna, a szovjetrendszer egyik napról a másikra egyszerűen kimúlt és itt maradt az ország elnyomók nélkül, amitől néhány száz év alatt egy kissé elszokott. Elsőnek egy „nyugodt erőnek” becézett úriember ocsúdott fel, aki fittyet hányva tízmillió vágyának, játszi könnyedséggel pocsékolt el évezredenként egyszer előforduló lehetőséget, hogy gyermekkori rögeszméjének hódolva visszafordítsa a történelem kerekét, amire legitimitást sajátosan értelmezett „mély hivatástudata” és „klientúrájának kistafírozása” adott.

Szerencsére újabban minden csak négy évig tombol. Így 1994-ben egy úrrá vedlett elvtárs meglovagolva némi nosztalgiát sikeresen hitette el magáról a szociális érzékenység nagyfokú birtoklását, miközben kliensei gyors ütemben tulajdonították el azt, amit elődjének kliensei idő hiányában meghagytak.

1998-ban egy kimagasló tehetséggel megáldott férfiú sikeresen hirdette magáról a nemzetmentő szerep biztos felvállalását, aminek következtében az isten adta nép beszavazta a hatalomba, ahol kiderült róla, hogy adott esetben minden idők legveszélyesebb diktátorává válna. A köré sereglett „tolvajbanda” tudományos szisztematikussággal fosztotta tovább az országot, gyűrte maga alá az ügyészséget, bíróságot, rendőrséget, közszolgálati médiát és még az adóhatóságot is. A huntává átvedlett politikai vezérkar munkájának visszafordíthatatlan befejezéséhez már csak egy utolsó válasz­tást kellett volna megnyerni, amihez elég sokan voltak ugyan, csak szerencsére nem elegen.

2002-ben jobb híján az emberek visszaszavazták a „régieket” főleg, mert nem tehettek mást. Így esett, hogy egy peremkerületi proli, majd egy vidéki feltörekvő után újfent egy elvtársból úriemberré avanzsált helyezkedő ült a legkényelmesebb bársonyszékbe, amit alig melegített fel már át is kényszerült adni.

 A dakota ló oldalairól oda-vissza áteső nép pedig nem tehetett mást, mint gyorsütemben megtanulni a piacgazdaságnak becézett kapitalizmust, illetve a kapitalizmusnak gúnyolt piacgazdaságot. Ezt a tanulási folyamatot azonban megzavart egy gazdasági világválság, amit az időközben felhalmozott hatalmas tartozással próbált kiegyensúlyozni. Végszóra ekkor derült ki, hogy az országban két dologhoz ért mindenki, az egyik a foci a másik a gazdaság. Ebből következően globális értelemben egyikben se vagyunk sehol. Ilyen körülmények között érkezett el az ország a 2010-es választásokhoz, 972 évvel azt követve, hogy az első uralkodó országát felajánlotta a szűz Máriának. A választások első fordulóján kiderült, hogy ez alkalommal az ország népe ajánlotta fel saját országát Orbán Viktornak, aki ezt – ellentétben szűz Máriával – lelkesen el is fogadott, és a krónikás (ez vagyok én, Tibor bá) érzései szerint, úgy is fog vele bánni, mintha a sajátja lenne.     

Nem célom, hogy személyes élményeimet lenyomjam a torkotokon, ha abból az égvilágon semmi tanulság nem vonható le. Ez az eset azonban még engem is meglepett, pedig láttam már egy-két dolgot meglehetősen kalandos életemben. Ami a legkísértetiesebb a dologban, hogy semmi, abszolút semmi tanulságot nem lehet belőle levonni. Szerencsémre a poén az utolsó mondat lesz, és minden pénzben lefogadom, hogy a büdös életben nem találnátok ki. Íme az eset.

Üröm és Pilisborosjenőt összekötő országút névlegesen 5 km, de a két település széle között mindössze 3 km a távolság. Ezen az egyenes szakaszon a megszokott tempó 80 km, a falvakon belül ez leesik 70-re, de még soha senkit nem kapott el a rendőr, mivel egyik faluban sincsenek jelen. Tudni kell még azt, hogy Borosjenő zsákfalu, átmenő forgalom nincs, tehát ugyanaz a néhányszáz ember rója ezt az utat nap mint nap. Tegnap este,már sötétedés után tartottunk hazafele. Üröm vége felé utolértem egy 3 tonnás fekete jeepet, ami 50-el totyogott. Ez ugyan nem szokás, de ha valaki ennyire törvénytisztelő azzal nem lehet mint tenni, totyogtam utána. Aztán elhajtottunk a falú vége tábla mellett és én vártam, hogy ez a hatalmas dög majd felgyorsul, de nem tette. Nagyon kevés dolog van a világban, amit nehezen tolerálok, ezek egyike a totyogás. Tehát előzésbe kezdtem. Ismert szindróma, ilyenkor a korábbi totyogó belelép a gázpedálba. Nekem viszont már volt lendületem, egy kicsit későn vette észre a pasi, hogy előzni fogok, így elhúztam mellette, de akkor már ő is benne volt a 80-ban, én meg a 100-ban. Ekkor kiderült, hogy azért nem gyorsult a pasi, mert volt előtte egy aprócska személykocsi, amit én a jeeptől nem láthattam, ő viszont leelőzhette volna. Semmi vész, már úgyis lendületben vagyok, leelőzöm azt is. Ekkor azonban az egyenes szakasz végén feltűnt két fénypont velünk szemben. Nekem két lehetőség mutatkozott, vagy besorolok a két kocsi közé, vagy tovább nyomom a gázt és leelőzöm a másik kocsit is, de a szembe fény elég szép tempóban erősödött. A szembejövő jármű sebességét nappal sokkal könnyebb felbecsülni, éjszaka rizikós. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább besorolok. Igen ám, de a jeep örülten tépett utánam, hogy vissza előzzön, és egy század másodperccel később vette észre a közelgő szembejövőt. Baj nem lett, én fékeztem, hogy ne fussak bele az előző kocsiba, a jeep is fékezett, hogy ne fusson belém, de azonnal rámbaszta a reflektorát és 2 méterre volt mögöttem, amit végig tartott. Tudtam, hogy amint elmegy a szembejövő, a jeep azonnal ki fog vágni, amit nem bántam volna, ugyanis én nem első akarok lenni, csak totyogni utálok. Viszont azt is tudtam, hogy a pasi nem leelőzni akar, hanem bevágni elém és az előttem haladó kocsi közé, hogy „visszaadja” a hatalmas sérelmet. Ehhez viszont nem volt kedvem, mert veszélyes játék is lehet. Visszakapcsoltam hármasba, hogy húzzon a motor, és amint elment mellettünk a szembeforgalom, kivágtam és padlógáz hármasban. A jeep nyomta mint süket a csengőt, már benn voltunk a 120-ban, de semmi kedvem se volt magam elé engedni, mert lelki szemeim előtt megjelent a habzó szája. Ekkor beértünk Borosjenőre, ami egy elég éles kanyarral kezdődik, majd egy 90 fokos jobbra fordulás, de itt már nem lehet előzni, mert az utak keskenyek. Én a falú túlsó végén, ráadásul a hegy alatt lakom, 1300 méter a falú közepétől. A jeep jött utánam 2 méter féktávolságot tartva és az összes fényszóró bekapcsolva, de kénytelen volt az én 40-es tempómat átvenni. Megérkeztem a kapumhoz, indexeltem, hogy balra ráfordulok a feljárómra. Erre a pasi beállt a kapum és közém. Állt a két kocsi, mert nem tudtam befordulni a kapumon. Lehúztam az ablakot, ő is és elkezdett velem üvöltözni, hogy nem indexelek, életveszélyesen vezetek, stb. stb. Közöltem vele, hogy 55 éve vezetek és még nem koccantam, ha olyan nagyon veszélyesen vezetek, már egészen biztos nem élnék. Erre azt válaszolta, hogy fel fog jelenteni. Ez persze egy hülyeség, mert egyedül ült a kocsiban, csak időhúzásra volt jó. Felkértem, hogy menjen tovább, mert be szeretnék fordulni a kapumba. Erre kiszállt a kocsiból és odajött az ablakomhoz. Mi a fenét akarhat, töprengtem 5 másodpercig. Megérkezik a pasi, nem lehetett több 25-nél, (ő meg látja, hogy 70 biztos elmúltam) és nyújtja a kezét. Kérdem tőle mit akar? – Be akarok mutatkozni – válaszolta. Meglepetésemben azt mondtam, hogy nem tartok rá igényt. Ekkor Éva már kuncogott mellettem. A pasi visszament a kocsijába, bevágta az ajtót és elindult, de még a nyitott ablakon visszakiáltott. „Ennek a komcsi vircsaftnak már vége!”          

A II. világháború után a német gazdasági csodát hamarosan követte a japán gazdasági csoda. Az 1960-as években a japán GDP évente 10 százalékkal nőtt, ami a 70-es évekre 5 %-ra, majd a 80-as évekre 4 %-ra csökkent. Néhány évtized alatt a Japán gazdaság az USA után a második lett a világban (2009-ben az évi GDP meghaladta az 5000 milliárd dollárt). A túlfűtött gazdaság az egekbe hajtotta az ingatlan árakat, így aztán 1985-re kialakult egy ingatlan buborék, amit 1989-ben a tőzsdei összeomlás követett. Mivel Japán messze van tőlünk, ezekről az eseményekről csak keveset tudunk, de a japán árúk, elsősorban gépkocsik, motorbiciklik és elektronika termékek, kiváltották a magyarok csodálatát. Így aztán fel se figyeltünk arra, hogy a japán GDP növekedés 2000-re 0,8 %-ra módosult, 2009-ben pedig -5 %-ot mutatott, vagyis visszaesett. Talán hihetetlen, de mostanra a japán társadalom 13,5 %-a nyomor szinten tengeti az életét. Az országban az átlag jövedelmek az elmúlt 20 évben folyamatosan csökkentek annak érdekében, hogy a munkanélküliséget alacsony szinten tudják tartani. Az állam éveken át tartó gazdaságélénkítő intézkedései következtében mára az állam tartozása a GDP 190 %-át teszik ki. Megismétlem: 190 %-át teszi ki.

Ezek után hadd idézzem egy 10 éve Japánban élő hazánkfiának blogját, amit Valentine nevű honlap olvasom küldött el nekem magánlevélben:

2009. augusztus 26. Van egy jó néhány éve hatalmon lévő párt. A korábbi gazdasági teljesítmény botladozik, a gazdasági világválság ezt csak elmélyíti, a korrupció pedig virágzik. Amerre nézünk, tehetetlenséget és inkompetens kormányzást látunk. Következésképpen, a kormányzó párt népszerűsége a béka segge alatt van. A következő választást minden bizonnyal a jelenlegi ellenzék nagy fölénnyel nyeri. Ez az ellenzék meglehetősen populista programmal operál, legyen minden ingyenes, de szállítsuk le az adókat is. Ezen kívül a bejutásért még néhány kisebb párt ácsingózik, meglehetősen vegyes felhozatallal. Ez a japán választások előtti körkép, minden egyezés a hazai helyzettel csak a véletlen műve. Érdekes módon, akikkel eddig beszéltem erről a témáról, mind felismerték azt a nem túl bonyolult igazságot, hogy ingyen vacsora nincs, a végén valaki fizetni fog, ha más nem, akkor az adófizető, tehát ÉN. A sokat emlegetett egészségügyben itt elég egyszerű a szabály: 30%-ot kell téríteni, ha azonban arany fogat, hajbeültetést, vagy műmellet akarsz, akkor az egészet, a gyerekszülés esetében is, mert az nem betegség. Ez ellen senki nem zúgolódik, igazságosnak tartják. Nohát, a hét végén lesz a választás, meglátjuk mi sül ki belőle, és főleg, hogy mi lesz utána?

2010. április 13. A magyar választások ismeretében folytatom a történetet. Jó 7 hónappal ezelőtt a kormányfőt és hosszú éveken át ellenzékben szenvedő pártját elsöprő, földindulásszerű többséggel megválasztották. Az addig kormányzó párt összeroppant és súlyos tartós válságba zuhant. A választások előtt az ellenzék számos népszerű ígéretet tett: az állami szolgáltatások árának a csökkentésére és hangsúlyozottan az adóemelés elkerülésére. Az új kormányfő nagy lendülettel állt neki a munkának, de csakhamar kiderült, hogy azért ez ennyire nem egyszerű. A dolgok nem nagyon haladtak előre és most már egyre többet hallani adóemelésről is. Aztán csakhamar az is kiderült, hogy a politikai korrupció megszüntetését zászlóra tűző új kormánypárt maga sem az a kimondott szűzkislány, ha saját pártja finanszírozásáról van szó. A közvélekedés ma már pont olyan korruptnak tartja az új kormányzatot, mint a sokat szidott korábbit. Mindezek eredményeképpen a kormány beiktatásakor a toronymagas 77 %-os népszerűségi index, jelenleg 32 % és a tendencia lefelé tart. A nép csalódott és dühös. „Nem ezt ígérték” mondogatják az emberek és a kiábrándulás egyre nő.

Nem, nem a magyar jövőt vizionálom, a japán jelent vázoltam fel. Hiszen ilyen nálunk nem fordulhat elő. 😀

Az Internet, aminek segítségével ezeket a sorokat olvashatod, a modern élet egyetlen ártatlan velejárójának tűnik fel. De ne hagy magad becsapni! Az Internet (iPhone, laptop, iPad) elképzelhetetlen elektromos energia nélkül. Elektromos energiát pedig pillanatnyilag elsősorban a széntüzelésű erőművekből nyerjük, melyek a XIX. század technológiáját tükrözik.

A Greenpeace közzétett egy nemzetközi jelentés, amiből kitűnik, hogy a világ kommunikációs technológiája a világon az ötödik helyen áll az elektromos energia felhasználók sorában az USA, Japán, Kína és Oroszország mögött. A telekommunikációs társaságok és legfejlettebb technológiájuk éppen annyi üvegházhatású gázt eresztenek a levegőbe, mint a világ összes légitársasága együttvéve. Ráadásul ez az elektromos energia felhasználás a következő 10 évben meg fog duplázódni. Képzeld el mi lenne, ha hirtelen nem lenne több elektromosság! Nem akarok ironizálni, de a Greenpeace nyakig benne van a Facebook-ban.

A jelentés után a „bűnösök” egymás után szólaltak meg, és nem teljesen alap nélkül. Közölték, hogy ők elektromos energiát használnak és nincs különbség a szénerőművektől, vízierőművektől, vagy bármi mástól származó elektromosság között. Igen, mi is használjuk, ameddig lehet. Aztán majd visszamegyünk a petróleumlámpához? Visszamennénk, de éppen, hogy petróleum nem lesz. Marad a gyertya. Nyáron hajnaltól késő estig dolgozunk. Télen kora délutántól másnap délelőttig gyereket csinálunk. Ahogy az őseink. Ha majd Do-Mi válaszolni akar a hozzászólásomhoz, akkor 4 ökrös szekérrel fog egy hétig utazni, hogy ideérjen. Itt lesz egy hétig, meg vetjük-vitatjuk a dolgokat, majd visszautazik egy hétig. Szép régi világ!  

Kiderül, hogy politikusaink hülyébbek, mint az átlag. Az ország lakosságának pedig halvány fogalma sincs a saját jövőjéről. Nem mintha nem tudtam volna, de most legalább bizonyítékom is van rá. Nézzünk néhány apróságot, amivel bizonyítom állításaimat.

1) A „rendszerváltó” MDF felkapaszkodhatott volna a parlamenti küszöböt jelentő 5 % fölé, ha a Debreczeni és Bokros bevonása mellett nem állt volna ott Dávid Ibolya. Az elnök asszony túl sokáig piszkította a politikai palettát, önmutogató megjelenése nem engedte az emberekben elfelejteni a piszkos politikai „húzásait”.

2) A „lángész” Gyurcsány Ferenc, akitől a fáma szerint Orbán Viktor tök be volt szarva, olyan erősen kapaszkodott a hatalomba, hogy nem vette észre, ha 2-3 évvel ezelőtt bedobja a törölközőt, akkor most a szocik kapnak 53 %-ot.

3) Miután az SZDSZ hülyére lopta magát, és minden értelmes MSZP intézkedést megakadályozott, illetve egy olyan köztársasági elnök megválasztását tette lehetővé, ami egyértelműen az ellenzékhez húzott, szépen feloszlatta magát, átszerveződött, a 100.000 magyar zsidót csatasorba állítva, létrehozta a LMP pártot, újfent betette a lábát a parlamentbe, hogy tovább erőltesse a cigányok és buzik kebelre ölelését, és persze a neoliberális szabadpiacot. Minden esetre sikerült neki tiszta lapokkal indulni.

4) A Jobbiknak tanulnia kellett volna a nemzetközi politológiát, elsősorban az amerikait. Aki politikus akar lenni, annak ne legyenek nőügyei, nyilvános tivornyái, adócsalásai, stb. stb. Legalább addig legyen fedhetetlen, amíg a megfelelő hatalom birtokába nem jut.

5) Orbán Viktor kiérdemelte gratulációmat. Mondhatnak, amit akarnak a hivatásos politológusok (ezért fizetik őket, nem is rosszul), elsöprő sikerét annak köszönheti, hogy a) nem állt ki senkivel se vitázni, b) a világért el nem árulta volna milyen intézkedésekre lesz ő maga is rászorulva. Hogy fél éven belül, ha lennének újra választások, simán elvesztené, az lényegtelen. Négy évig övé a legkényelmesebb bársonyszék. A lelkesen éljenző tömeg: Viktor – Viktor – Viktor engem egy kicsit emlékeztetett a 70 évvel ezelőtti Sieg Heil – Sieg Heil – Sieg Heil-re. Ezért úgy gondolom, ha két hét múlva meglesz a 67%, akkor Orbán Viktort 40 év múlva fogják díszkísérettel kivinni a parlamentből egyenesen egy mauzóleumba. Persze csak akkor, ha lesz még Magyarország.  

6) A még üres parlamenti székek közül az ellenzéknek mindössze 6-ot kellene megszerezni ahhoz, hogy a 2/3-os Fidesz fölényt megakadályozzák. Ehhez össze kellene fogni a Jobbiknak, az MSZP-nek és az LMP-nek. NEM FOGNAK! (bocsánat, ez már jóslás, nem tartozik  a poszthoz)

Vasárnap estig senkit semmi más nem fog érdekelni, mint a választás és annak eredménye. Ezen a témán kívül teljesen felesleges lenne írnom bármit is. Tehát választunk. — Jó dolog ez a választás. Az ember fontosnak érzi magát. Hát nem? A népfelség kifejezi akaratát, mert ez a demokrácia. Képviseleti demokrácia. Megválasztjuk a képviselőnket, aki aztán képviselni fogja az érdekeinket – a hivatalos vélemény szerint. Négy évig packáznak velünk, mit packáznak? Le se szarnak, és akkor most hirtelen nagyon fontosak leszünk, ami tulajdonképpen kárpótol a 4 éven át tartó mellőzésért. Emlékszem rá, amikor először szavaztam – nem fogod elhinni – a Rákosi rezsim csúcsán. Kaptam egy szép oklevelet, mint első szavazó, és leadhattam — OK, pontosabb leszek, le kellett adnom a szavazatomat a pártra. Egy pártra, mert csak egy volt (akkoriban a spórolás volt a divat).  Az egy párt indítása roppant jó ötlet volt, mert így az ember nem találta magát szembe egy dilemmával, mint például most. Melyik pártra szavazzak? Szóval Rákosi alatt nem volt dilemma, és este senki se rágta tövig a körmét, mert pontosan tudtuk, hogy az egyetlen Pártra 99,8 % adta le a voksát. Következésképpen a 2/3-os többség garantált volt…… 40 évre. Hogy mi értelme volt a szavazásnak (nem választásokat írtam, mert választani csak kettőből, vagy annál többől lehet) azt nem tudom. És ha már itt tartunk, tulajdonképpen azt se tudom, hogy ennek, a mai választásnak mi az értelme. Az én szempontomból teljesen mindegy, hogy KI lop. Viszont nem lenne mindegy, hogy MENNYIT lop, de tudom, hogy annyit lop, amennyit tud. Volt idő, amikor egyesek azzal kampányoltak (maszek alapon, baráti társaságban) hogy ezekre kell leadni a szavazatunkat, mert ezek legalább már meglopták magukat. Ha pedig újakat hozunk be a hatalomba, akkor azoknak be kell hozni a lemaradást. Természetesen én már akkor is tudtam, hogy az emberi kapzsiság végtelen, jobban mondva az ellopható javak mennyisége szab csak határt. És nem igazam lett? Ez a különítmény négy, majd nyolc évig volt hatalmon, és még az utolsó év utolsó hónapjában is százmilliók tűntek el. És észrevetted? Még a szemük se rebbent. Azért valami előrelépés történt 60 év alatt. Annak idején, aki kiesett a legfőbb vezetés kegyeiből, azt kivégezték. Mostanában csak benne hagyják 8 és fél évig a szarban, aztán rehabilitálják, de legalább nem kell újratemetni. Különben szívesen elmennék szavazni, ha csak én szavazhatnék és még néhány ember, akit ismerek. De így, hogy fű-fa szavazhat! —- Na jó, beavatlak. Nem az idegesít, hogy fű-fa, hanem, hogy amikor behúzzák az X-et, láthatatlan emberek fogják a kezüket. Remélem érted! Na erről jut eszembe, egyszer volt, hol nem volt, egy amerikai politikus, aki viccből megkérdezte a legnagyobb reklámcég főnökét, hogy véleménye szerint lehetne-e az Egyesült Államok elnöke egy emberszabású majom? Aztán a kérdés feltevése után elkezdett röhögni. Csakhamar a pofájára fagyott a mosoly, mert a következő választ kapta: természetesen IGEN, csak…. szóval nagyon sokba kerülne. – Na, ez megmagyarázza, hogy pártfinanszírozás okán miért loptak milliárdokat. Nem emberszabású majmot  akartak miniszterelnöknek, csak valami nagyon hasonlót. A taktikát pedig mit gondolsz kitől tanulták? Na erre a büdös életben nem jönnél rá…… Joseph Goebbelstől, a III. Birodalom propaganda miniszterétől, aki történetesen nagyon okos dolgot mondott (ha a gyakorlatban ráismersz, ne csodálkozz!): „A legbriliánsabb propaganda ötlet se ér semmit, kivéve, ha egy alapvető elvet szem előtt tartunk – csak néhány apró, könnyen megjegyezhető témából álljon, amit megállás nélkül kell ismételni újra és újra és újra.”  Persze Goebbels óta eltelt egy kis idő, a technika tökéletesedett. Most már ott tartunk, hogy bármit kérdezzenek egy politikustól, ismétlem bármit, a válasznak állandóan meg kell egyezni az újra meg újra ismételt „könnyen megjegyezhető témával”. Erről jut eszembe, ezzel azért le lehet bukni! Az első ausztrál „szerelmem” néhány hét után elvitt a kedves mamájához, aki történetesen egészen más akcentussal beszélt, mint amit az egyetem környékén lehetett hallani. Röviden, egy rohadt büdös szót se értettem, amit mondott, de azért kitűnően folyt az udvarias társalgás. Kér egy csésze teát? Oh, yes. Ízlik a sajtos süteményem? Oh, yes. Jó érzi magát Ausztráliában? Oh, yes, very much. Kellemesnek találja a klímánkat? Oh, yes. —- Egész jól ment ez a csevegés egy darabig, de akkor a kedves mama a következőt kérdezte: Maga hány éves? Oh, yes….. és ekkor beállt a síri csend. Egyetlen másodperc alatt sikerült lenulláznom 22 darab Oh, yes-t. Kiderült a nagy csalás, de akkor már késő volt. Azt a pinát nem fogják az orromra húzni a másvilágon. —- Olyan érzéseim vannak, hogy rövidesen ki fog derülni egy hasonló, kolosszális csalás, de akkor már késő lesz. Arra meg nem mernék fogadni, hogy kit, mit fognak húzni hova, és mikor. Mindent én se tudhatok.  🙂 .   U.i. Korábban a gép összekevert néhány mondatot és kissé értelmetlen volt az írás.      

Van ilyen. Most éppen én kattantam be. Van szép házam, szép feleségem, két szép kislányom, jó munkám, gépkocsim, nem tartozok senkinek se, de valami hiányzott az életemből. Nem tudom mi hiányzott, majd valamelyik neves, több nemzedékes pszichológust meghívják az ATV-hez, meg a Club rádióhoz és elmagyarázza.

Mivel te még nem kattantál be, nem tudhatod azt, amit én tudok. A bekattanás úgy kezdődik, hogy ránézel a családodra és elkap egy érzés, hogy „anyám én nem ilyen lovat akartam”.  Kik ezek az idegen emberek itt körülöttem, mi a francot keresnek ezek itt. A rohadt életben, kinyírom őket. Szépen lefekszem aludni, előtte mindenkit megcsókolok, nehogy megneszeljék, hogy bekattantam. Az éjszakát átalszom, nyugodtan felkelek és elkészítem a reggelit a családnak, sok-sok szeretettel, ahogy évek óta teszem. Büszkén nézek a nagyobbik lányomra, micsoda élvezet egy ilyen koponyát egy csapásra kettéhasítani. Ekkor eszembe jut, hogy a fejszét meg kellett volna élezni, de most már mindegy. Legfeljebb egy kicsit erősebben fogok suhintani. Közben a család reggelizik, én is eszem és mosolygok hozzá, mint mindig. Ők még esznek, amikor kimegyek a fejszéért és belépek a szobába. A feleségem megkérdezi, minek ez a fejsze? Majd mindjárt meglátod – válaszolok és egyetlen csapással….. nem az anyja istenit, sikít és elkapja a fejét. A francba, most a két lány is elkezd sikongatni. Ettől végképp begőzölök. Rohanok az asszony után, az ajtóban utolérem és zuttya. Na ez megvan. Hol a két lány. Kifutottak a házból. Nyomás utánuk. Ott remegnek a kapuban, mert be van zárva. Mosolyogva odamegyek hozzájuk – gyertek vissza a házba, még nem ettétek meg a reggelit és az anyátok is vár. A két lány erre felderül és szépen abbahagyják a sikongatást, amit a szomszédok meghallottak volna, de később közlik velük, hogy nem hallottak semmit. Aki mégis hallott, azt figyelmen kívül hagyják. Most jön a java. Egy balta, két lány. Egyszerre nem megy, csak egymás után, de minden zökkenőmentesen zajlik, három meglett férfi ereje rejtőzik bennem. Egy kis csihi-puhi és végre van három hulla szanaszét a lakásban. Micsoda slampos munkát végeztem, szégyellem el magam. Nálunk ez a rendetlenség nem szokás. Összeszedem a hullákat, beviszem a hálószobába és egymás mellé fektetem őket az ágyra. Rend a lelke mindennek! Letakarjam őket? Na ezen még gondolkodom. Jaj, majdnem kiment a fejemből, most magammal kell végezni. A fene egye meg, erre nem gondoltam. A nyolcadikról nem tudok leugrani, mert ez egy családi ház. Altatót nem tudok bevenni, mert nincs itthon egy szem se. A palackból kifogyott a gáz. Különben is vért akarok, jó sok vért. Kicsit összeszurkálom magam, de ez teljesen eredménytelen. Á….megvan. Láncfűrész. Az igen, azzal be lehet kerülni a Guinness könyvbe is, ilyen még nem volt. Technikailag nagyon könnyű a dolog. Leteszem a láncfűrész az asztalra úgy, hogy a lánc a levegőbe kinyúljon. Persze a súlya lehúzná, tehát keresek valami nehezet, amit ráhelyezek a motorházra, mondjuk a kertből egy járólapot. Aztán elindítom a fűrészt és szigetelőszalaggal a ravaszt leragasztom, mert elengedés után leáll. Most tehát jár a gép, nem esik le az asztalról és nekem nincs más dolgom, mint hogy a nyakamat ráhajtsam a láncra. Kicsit komplikált, de megéri. Majdnem elfelejtettem. A fűrészmutatvány előtt írok néhány sor a leányom füzetéből kitépett papírlapra „az idegenkezűség kizárva, cigány elkövető pláne. Szavazz az LMP-re.” 🙂    

Megértem azt az idős férfit vagy nőt, akire élete végén semmi más nem vár, mint iszonyatos szenvedés, amit nem kíván végigcsinálni. Ezen kívül azonban megvetek minden más öngyilkosságot, és magát az öngyilkost is. Szememben nem követ el semmi mást, mint megfutamodik a nehézségek elől. Sok féle emberi nehézség van, amelyeket milliók oldanak meg így vagy úgy, mert az élet a nehézségek, problémák megoldásának sorozata. Szememben az se felmentő ok, ha valaki „lelki beteg”. Daróczi Dávid esetében ez a lelki betegség meglehetősen hézagos volt. Voltak „nőügyei”, gondolom celebek dugása közben nem volt lelki beteg. Kitüntetéseikor, előreléptetéseikor se volt lelki beteg. Nagy presztízzsel járó munkája közben se volt lelki beteg. Hát akkor mikor? Jeles tevékenykedései közt fellépő szünetekben? Célja volt kikerülni a putriból, ami sikerült neki, egy a tízezerhez esély mellett. Nyilván hatalmas sikerélményt jelentett. Nem tudta feldolgozni? Korunk egyik, belénk sulykolt műszava. Mit kell feldolgozni? Hogy csirkelopás helyett kormány szóvivő vagyok? Fel kell dolgoznom, hogy egy BMW helyett nekem csak egy használt Matiz jutott, hogy szorít a cipőm, hogy kiütést kapok a sonkától, hogy el vagyok maradva egy havi törlesztéssel? Ezeket nem feldolgozni kell, hanem vagy belenyugodni, vagy megtalálni a megoldást! A megoldás sokszor az igényeink lejjebbadását jelenti. Elhagyott anyát két gyerekkel kilakoltatnak. Lehet ennél reménytelenebb egy helyzet? Aligha! Tömegesen követnek el öngyilkosságot? Nem! Valami szerény megoldáson törik a fejüket és segítség után néznek. Mert van felelősség tudatuk. Daróczi Dánielnek nem volt, annyi se volt, mint köröm alatt a piszok. Sok tízezer cigány ifjúval hitette el, hogy nem csak a csirkelopás lehet az élet célja és ez a társadalom nem cigányellenes, hanem cigánykultúra ellenes. Annak a cigánynak igenis van helye közöttünk, aki hátat tud fordítani a „tradícióknak”. Nem a fekete szem, fekete haj és barna bőrtől irtózunk, hanem a rugósbicskát a zsebében szorongató, gátlástalan útonállótól. Most ezek a fiatal cigányok egy új üzenetet kaptak. Ha kikecmeregsz a putriból és tisztességes állampolgárrá válsz, akkor azt nem tudod feldolgozni, vagyis lelki beteg, és végül öngyilkos leszel. Daróczinak erre kellett volna gondolnia, amikor csomózta a kötelet, lehet, hogy menten elszállt volna a lelki betegsége.  

A magyar bankár nem egy szimpatikus ember. Hirdetéseikkel megtévesztik a népet, de hirdetések már Kádár alatt is voltak. Aki a hirdetésnek bedűl, az magára vessen. Bár elismerem, hogy a hirdetések igazságtartalmát államilag kellene ellenőrizni és hatalmas büntetéseket kiróni azokra, akik megtévesztő adatokat állítanak a hirdetésekben. A magyar bankok alkalmazottai pontosan tudják, amikor egy-egy szerződést megkötnek, hogy az ügyfél most írja alá a halálos ítéletét, de jogilag nem kötelessége ezt megakadályozni. Mindenki szabad akaratból dönthet. (legfeljebb a 12. Évben be lehetne iktatni egy olyan tantárgyak, hogy „állampolgári ismeretek”, ahol ki lehetne oktatni a nagykorúság előtt állókat, hogy milyen csapdák várnak rá az életben). A magyar bankár tehát a játékszabályokon belül működik, amitől még lehet antipatikus.

Ezzel szemben a Wall Streeti bankár egy teljesen más eset. Ugyanis ott tényleges csalások történtek, értéktelen papírokat biztosítottak be és minősítették hamisan AAA-ra, és adták el. Ez egyértelmű csalás. Ezen túlmenően, amikor a bank a tönk szélére került – a megbízott „lobbistákon” keresztül – megvásárolták a szenátust és megszavaztatták az adózók pénzéből történő bankmentést. Vagyis a bankok haszna privát haszon volt. A bankok vesztessége viszont társadalmi vesztesség lett. Az amerikai bankárok lámpavasra húzása tehát morálisan helyeselhető.

Vissza a saját dolgainkhoz. Természetesen a törlesztő részletét fizetni nem tudó, tisztességes házaspár kilakoltatása engem is kiborít érzelmileg. Ellentétben a 10 gyereket ellő cigánycsaláddal, ahol a szaporulat előbb vagy utóbb bűnözésből fogja magát fenntartani. De ez nem jelenti azt, hogy a házaspár közös döntéséből származó anyagi hátrányt a társadalomnak kelljen megfizetni. De, ha már itt tartunk, akkor felemelem szavam a családi pótlék ellen is. Az vállaljon gyereket, aki fel is tudja nevelni. Bármi kellem is származik a gyermeknemzésből, ezt a kellemet kizárólag a szülők fogják élvezni. Nem igaz, hogy társadalmi érdek a gyermekvállalás. Ha gazdaságossági számítások szerint a 10 milliós létszám fenntartása az optimális, akkor inkább kedvező körülményeket kellene teremteni, hogy a határon kívül rekedt magyarok minden nehézség nélkül, esetleg anyagi támogatást is vállalva, az anyaországba áttelepedjenek.