Tibor bá (szatirikus) blogja (198-sz) Két forduló között

önarcképA két választási forduló között az a téma, hogy lesz-e a Fidesznek 2/3-os többsége. Meg nem tudom érteni, ezen hogy lehet annyit témázni! Természetesen lesz! Tegyük fel, hogy a 2/3-hoz 1-2-3-4 képviselő hiányzik. Orbán Viktor ebédre meginvitál 1-2-3-4 megválasztott képviselőt és két fogás között megkérdezi őket, nincs-e kedvük átülni a Fideszhez. Nem fogjátok elhinni, de mire a desszertre kerül a sor, már meg is állapodtak. Sokkal inkább kérdés az, hogy mi lesz a nemzettel? Ennek az eldöntéséhez azonban át kell tekintenünk a magyar történelmet. Íme: (© copy right Tibor bá)

A magyarok névjegyét Attila hozta magával, amit a kor szokásainak megfelelően Kr.u. 451-ben adott át Katalauniumnál az ott összegyűlt romaiaknak és gótoknak. Egy kicsit összeütközött velük, mellesleg jól rájuk hozta a frászt, majd némi gyújtogatással dúsítva visszavonult miután neki adományozták „Attila az isten ostora” címet. Ez azonban sok hűhó volt semmiért. Végtére is a hunok semmit se tettek annak érdekében, hogy Európára ne boruljon néhány száz év béke és vallásos bigottság.

Valamikor a IX. század vége felé valaki egy háztetőn elrikkantotta magát „jönnek a hunok”, de ez csak részben volt igaz. Valójában a hívatlan látogatók magukat magyaroknak nevezték, akik mint tudjuk, mindössze rokonaik voltak a hunoknak, de úgy kívülről pont olyan szörnyen néztek ki. Különben a magyarok nyereg alatt puhított nyers húson éltek, amit erjesztett kancatejjel öblítettek le. Ruházatuk nyúzott ürgék bundájából készült. A német krónikások szerint két lábon járó fenevadak voltak, akik minden jel szerint össze voltak nőve lovaikkal olyannyira, hogy az éjszakai alvást is nyeregben végezték lovaik nyakára borulva. A német lovagok esküdtek rá, hogy a magyar harcosoknak semmi közük a homo sapienshez. Még a nyelvük is jobban hasonlított a lovak nyerítéséhez, mint értelmes emberi hangokhoz. Különben ez a nézet elég sokáig tartotta magát. Pontosabban fogalmazva a II. világháború végéig.

Mindent összevetve azért a magyarok a IX. század folyamán szépen betelepedtek a Kárpát-medencébe, ahol a hét magyar törzs vezérének első dolga volt megegyezni a közös teendőkben, amire aztán ittak egyet, természetesen saját vérükből (a magyar gasztronómia azóta se vált nyugativá). Az ágenda szerint először is megsemmisítették a helyszínen található kazár királyságot, majd elég nagy gyakorisággal portyákat indítottak nyugat felé. Különben a „portya” kifejezés volt az első politikai mellébeszélés. Lényegében rablást, gyújtogatást, fosztogatást jelentett. Tudományosan azt mondhatnánk, hogy a magyarok iparkodtak a keresztény világot megszabadítani bűnös földi javaiktól, mellesleg elég nagy sikerrel.

Mire a germánok összeszedték magukat egy kis visszavágásra, addigra a magyarok Koppány négyrétre vágásával pontot téve elég sokáig tartott vérengzéseikre, gyorsan megkeresztelkedtek és megpróbáltak civilizáltan viselkedni. A germánoknak nem volt semmi más választásuk, mint széles mosollyal a szájuk szélén örök barátságot kötni velük. Ez aztán olyan jól sikerült, hogy némi megszakításoktól eltekintve kerek ezer esztendőn át tartott, és végső soron hozott a magyar konyhára két elveszített világháborút is. Na de, ne siessünk annyira az eseményekkel! Először is a Mohi pusztán a magyaroknak be volt tervezve egy rangadó a tatárokkal, amit annyira nem vettek komolya, hogy előtte még rendeztek egy kis hülyéskedést a kunokkal is. Így aztán a főműsor nem tartott sokáig. Estére kiderült, a honfoglaló lendületből a keresztény államiság elég sokat lefaragott. Végül is a tatárok, miután a lakosságot többnyire kardélre hányták, az országból egyszerűen kivonultak állítólag valami örökösödési hecc miatt, de előbb a biztonság kedvéért, amit lehetett felgyújtottak.

A következő évszázadok elég unalmasak voltak. Legfeljebb egy-egy keresztes hadjárat vonult át az országon, melyek alig értek fel egy tatárdúlással. Az egyik ilyen alkalommal a jobbágyságnak is kedve szottyant egy kis vérfürdőre. Ezért aztán egy Dózsa nevű pasi vezetésével megpróbálták kiirtani a nemességet. A kísérletet nem koronázta siker. Végtére is a kiegyenesített kasza már akkor se tartozott a legmodernebb fegyverek közé. Az viszont elmondható, hogy a mozgalom egy kulináris unikumba csúcsosodott. Történt pedig, hogy egy jogász kitalálta a roston sült Dózsát á la Werbőczy, amit a még mindig meglehetősen népes sereg, nem túl nagy lelkesedéssel, el is fogyasztott „közepesen átsült” kivitelben.

A fentiekben körvonalazott nemesi dáridó nem tarthatott túl sokáig, mer a törökök is a fejükbe vették a magyar falvak felégetését. Hiába na, a középkor teli volt piromániásokkal. Igaz, vagy száz éven át sikerült őket tervükről lebeszélni elsősorban déli harangzúgások segítségével, de a végén győzött az iszlám fundamentalizmus és így 1526-ban, Mohácson, néhány hónappal a tavaszi busójárás után sort kerítettek egy kis keresztény-mohamedán vetélkedőre. A két csapat igazából még ki se lépett a pályára, a meccs már rég lefutottnak volt nevezhető. Több keresztény ország meleghangú biztatása mellett, a Szent Atya látványos imádkozása közepette a törökök egyszerű kiütéssel győztek jóval az első menet lefújása előtt. A trófea az ország 153 évre szóló megszállása volt. Igaz, ebbe nem kis mértékben játszott bele a magyar nemesség balfácánkodása is.

De hát mi örök ebben a világban? Egy szép napon a törökök is távoztak, igaz nem teljesen önszántukból, de ez nem sokat változtat a lényegen. A még itt-ott fellelhető lakosságot a hozzájuk tartozó ingatlanokkal együtt megkapták az osztrákok, minden bizonnyal azon az alapon, hogy ők imádkoztak értük a legbuzgóbban, ami egy ilyen ízig-vérig katolikus országban nem is lehetetlen. Az csak természetes, az osztrák császárok alig bántak rosszabbul magyar alattvalóikkal, mint más nemzetiségiekkel, amiért a magyar nemesség „életét és vérét” kínálta fel. Ezt aztán az enyhén nimfomániás császárnő majdnem szóról-szóra vett.

A felvázolt árnyaltan hátrányos megkülönböztetést egyes magyarok meglehetősen nehezményezték, aminek hangot néhány felkeléssel adtak. Ilyen volt például II. Rákóczi Ferenc tárogatóval színesített szabadságharca az ezerhétszázas évek elején. Különben ez a tárogató egy klarinétszerű magyar hangszer, amin többnyire vesztett csata után játszanak valamelyik közeli hegycsúcson. Ez alkalommal a nemzetközi munkamegosztás jegyében a franciák drukkoltak értük, és éjt nappallá téve küldték jókívánságaikat, de furcsa módon ez a győzelemhez kevésnek bizonyult. Rákóczi kurucai elbuktak pontosan úgy, ahogy azt harminc évvel később megjósolta egy meglehetősen szorgalmas, rodostói levélíró.  

Ezt követve az ország erejéből egy darabig csak egyéni akciókra tellett, legfeljebb ötvenhárom résztvevővel, amire a császárnak álcázott despota látványos kivégzésekkel válaszolt. Igaz, volt kinek fejét a helyén hagyták, amiért cserében saját anyanyelvét abajgatta máig ható sikerrel.

Aztán a XIX. század derekán egy Kossuth nevű politikus némi pénzügyi visszaélést követve sikeresen ütött ki a nyeregből néhány útjában álló értelmes embert, és ezért úgy gondolta, ha a magyar parasztot lázba hozza egy-két ceglédi beszéddel, akkor könnyűszerrel el tud bánni az egész Szent Szövetséggel is. Így aztán komoly meglepetésben volt része, amikor másfél évvel később annyi orosz jött be az országba, hogy a helyi lakosság percek alatt kisebbségi etnikummá változott. A jól bevált nemzetközi gyakorlatnak megfelelően az ötlet kiagyalója külföldre távozott, hátrahagyva a fejére képzelt Szent Koronát, na meg a beosztottait kivégeztetés végett, ami rendre be is következett.

Ilyen viszontagságok közepette az ország népe egyszer csak azt vette észre, hogy ráköszönt az újkor hajnala és jobb elfoglaltsága nem lévén, szorgalmasan készülődött az I. világháborúra, amit elsősorban a hagyományok miatt természetesen elvesztett. Ez önmagában nem lett volna nagy ügy, állítólag veszett már több is Mohácsnál, de ez alkalommal a nyertesek nem hülyéskedtek holmi megszállással. Bosszantásukra kitalálták a határozatlan időre szóló elcsatolást. Ezzel a Nyugat nagy gondtól szabadult meg, hiszen évszázadokon át komoly dilemmával küszködött, miként tudná meghálálni ennek a magyar névre hallgató lelkes népecskének a keletről érkező veszélyek elhárítása terén kifejtett hasznos tevékenységét.

A többire már van, aki emlékszik a ma élők sorából. A II. világháború előkészületeiben újra a németek mellé kellett állni egyfelől a földrajzi fekvés miatt, másfelől a jogtalanul elorzott területek visszaszerzésének reményében. Hogy ezt a háborút is elveszítsék, a magyarok szinte presztízskérdést csináltak a dologból. Mint utóbb kiderült, a döntés ez alkalommal se az ő kezükben volt. Miután Churchill és Truman Jaltában elismeréssel adózott az orosz vodka kitűnő bukéját illetően, egyetlen halovány mosollyal adták beleegyezésüket Kelet-Európa szovjetesítéséhez. Persze egy átmulatott éjszakát a kijózanodás követ, de esetünkben más már nem maradt hátra, mint a szovjet hódítás mélységes elítélése és a megszokott módon történő drukkolás a rab népekért. Aztán a rengeteg biztatást komolyan véve a magyarok 1956-ban saját szakállukra megpróbálták levetni a szovjet jármot, ami a Nyugatnak jó alkalmat adott egy kis szuezi hülyéskedésre. Ami pedig a magyarokat illeti…, miért pont ez a felkelés járt volna sikerrel? Maradt tehát minden a régiben, miközben egy feltűnően éles eszű hóhér néhány év alatt gulyás kommunistává változott, amihez tízmillió lelkes sörfogyasztó egyetértően bólogatta a fejét.  

Aztán 1989 környékén anélkül, hogy bárki bármit tett volna, a szovjetrendszer egyik napról a másikra egyszerűen kimúlt és itt maradt az ország elnyomók nélkül, amitől néhány száz év alatt egy kissé elszokott. Elsőnek egy „nyugodt erőnek” becézett úriember ocsúdott fel, aki fittyet hányva tízmillió vágyának, játszi könnyedséggel pocsékolt el évezredenként egyszer előforduló lehetőséget, hogy gyermekkori rögeszméjének hódolva visszafordítsa a történelem kerekét, amire legitimitást sajátosan értelmezett „mély hivatástudata” és „klientúrájának kistafírozása” adott.

Szerencsére újabban minden csak négy évig tombol. Így 1994-ben egy úrrá vedlett elvtárs meglovagolva némi nosztalgiát sikeresen hitette el magáról a szociális érzékenység nagyfokú birtoklását, miközben kliensei gyors ütemben tulajdonították el azt, amit elődjének kliensei idő hiányában meghagytak.

1998-ban egy kimagasló tehetséggel megáldott férfiú sikeresen hirdette magáról a nemzetmentő szerep biztos felvállalását, aminek következtében az isten adta nép beszavazta a hatalomba, ahol kiderült róla, hogy adott esetben minden idők legveszélyesebb diktátorává válna. A köré sereglett „tolvajbanda” tudományos szisztematikussággal fosztotta tovább az országot, gyűrte maga alá az ügyészséget, bíróságot, rendőrséget, közszolgálati médiát és még az adóhatóságot is. A huntává átvedlett politikai vezérkar munkájának visszafordíthatatlan befejezéséhez már csak egy utolsó válasz­tást kellett volna megnyerni, amihez elég sokan voltak ugyan, csak szerencsére nem elegen.

2002-ben jobb híján az emberek visszaszavazták a „régieket” főleg, mert nem tehettek mást. Így esett, hogy egy peremkerületi proli, majd egy vidéki feltörekvő után újfent egy elvtársból úriemberré avanzsált helyezkedő ült a legkényelmesebb bársonyszékbe, amit alig melegített fel már át is kényszerült adni.

 A dakota ló oldalairól oda-vissza áteső nép pedig nem tehetett mást, mint gyorsütemben megtanulni a piacgazdaságnak becézett kapitalizmust, illetve a kapitalizmusnak gúnyolt piacgazdaságot. Ezt a tanulási folyamatot azonban megzavart egy gazdasági világválság, amit az időközben felhalmozott hatalmas tartozással próbált kiegyensúlyozni. Végszóra ekkor derült ki, hogy az országban két dologhoz ért mindenki, az egyik a foci a másik a gazdaság. Ebből következően globális értelemben egyikben se vagyunk sehol. Ilyen körülmények között érkezett el az ország a 2010-es választásokhoz, 972 évvel azt követve, hogy az első uralkodó országát felajánlotta a szűz Máriának. A választások első fordulóján kiderült, hogy ez alkalommal az ország népe ajánlotta fel saját országát Orbán Viktornak, aki ezt – ellentétben szűz Máriával – lelkesen el is fogadott, és a krónikás (ez vagyok én, Tibor bá) érzései szerint, úgy is fog vele bánni, mintha a sajátja lenne.     

Éljetek a lehetőségekkel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük