Vissza a múltba (37) Kanári-szigetek (a hajózás hőskorából – 1957/4)

Las Palmasban a hajónk egy teljes napot vesztegelt, reggeltől késő estig. Minden bizonnyal szándékosan, ugyanis a több, mint ezer holland utas (ellentétben velünk) fizetett a jegyéért, és ha már áthajózták a fél világot, akkor – gondolom – az utazást összecsapták némi világnézéssel is. Reggel tehát harmadmagammal nyakunkba vettük a várost, és uccu neki, mi is elmentünk „világot látni”. Az utcai árusok hullámokban leptek el minket, és addig nem hagytak békében, amíg meg nem győződtek abszolút sóherségünkről. Délfelé járt az idő, leültünk egy szusszanásra egy útszéli pálmafa alá megvitatni a korgó gyomrunkkal kapcsolatos teendőket. Egyszer csak a föld alól ott termett egy apró kis legény, nem lehetett több tíz évesnél, és spanyolul eszeveszetten hadarásba kezdett. Hol egymást néztük, hol pedig a kölyökre. Mi a fenét akarhat? Miki barátom tért először magához, és bár gyerekszobája révén sem németül, sem angolul „nem lehetett eladni”, mégis magyarul ripakodott rá:

– Mit akarsz öcskös?

– Girls, girls – ismételgetett egyetlen szót a fiú -, Mädchen, Mädchen – és körbehordta a szemét rajtunk. Szerintem arcunkról a mélységes döbbenet tükröződött. Elsőnek nekem esett le a húsz fillér.

– Gyerekek! Ez a kölyök egy kupiba invitál minket.

– Hülye vagy – mondta Pali, a harmadik közülünk -, egy ekkora gyerek?

Addigra a srác előrement vagy öt métert, és intett, bátorított, hogy kövessük. A dolog kezdett egyre inkább egyértelmű lenni.

– Hát, gyerünk – kiáltott fel Pali. – Mit veszíthetünk?

– Gyerünk, hát! – adtam be én is a derekam. De Miki volt a legreálisabb.

– Miből srácok, miből?

– Szerintem itt ingyen is lehet – árulta el Pali abszolút hozzá nem értését.

– Kérdezzük meg – indítványoztam. Így aztán Miki faggatóra fogta a fiút.

– How much?

A fiú rángatni kezdte a vállát. Vagy nem értette, vagy nem tudta. Miki újra feltette a kérdést.

– How much? – de most összedörzsölte hozzá mutató – és hüvelykujjait. Erre a kölyök arca menten felderült.

– One dollar – és a nyomaték kedvéért egy ujját a magasba emelte.

– Ennyi pénzünk még van – kezdtünk el röhögni, és megindultunk a fiú után.

A gyerek szűk és kanyargós sikátorokon vezetett keresztül minket. Azt hittük, egy középkori film hollywoodi díszletein megyünk végig. Utóbb megérkeztünk egy aprócska kis kocsmába, amely tökéletesen ki volt tömve férfiakkal és nőkkel. Mi hárman jócskán elütöttünk a helybeliektől. Hogy az ördögbe ne? Már Bécsben is úgy néztek ránk az emberek, mintha a Holdról jöttünk volna, hát még itt! Ennek ellenére a kocsma vendégeinek nemhogy a szemük sem rebbent, de még csak oda sem néztek az ajtóhoz, amikor a bejáratnak használt lyukon lógó színes rafiafüggönyön átszortíroztuk magunkat.

– Gyerekek, ez nem kupi, itt most minket szépen ki fognak fosztani – szállt Miki inába a bátorság.

– Velünk aztán sokra mennek – vélekedtem én.

Pali viszont úgy gondolta, ahol egy dollár egy nő, ott öt dollárért már ölnek. Ez ugyan nem hangzott logikátlannak, de azért leültünk egy asztalhoz, amely úgy lett üres, hogy belépésünk pillanatában az ott lévők egyszerűen arrébb húzódtak.

Végre előkerült a fiú, akitől Miki soknyelvű ismeretének segítségével és rengeteg gesztikuláció árán megtudtuk, hogy az itt látható összes nő (volt vagy húsz darab) egytől-egyig mind képezheti ügyletünk tárgyát, csak választanunk kell (és persze fizetni).

A választás abból állt, hogy elsőnek én ráböktem egy vékony, vörös-fekete hajú, talán 18 év körüli, villogó szemű, tüzes, spanyol  nőre, úgy nyolc-tíz méter távolságból. A fiú a fejével bólintott, jelezve a tény regisztrálását, és Mikire nézett kérdő szemekkel. Miki ugyanerre a nőre bökött. Én nyomban fel voltam háborodva, a fiú pedig azt hitte, Miki pusztán megismétli az én kérésemet, elvégre az első perctől kezdve felvette a tolmács szerepét. Végül a dolog tisztázódott. Hangos tiltakozásom ellenére Miki ragaszkodott eredeti elképzeléséhez. Mielőtt tovább mentünk volna, volt még egy próbálkozásom.

– Miki! Életünkben először vagyunk kupiban, és mindjárt az első alkalommal pont az én nőmet kell választanod?

Érvem azonban nem számított. Miki kitartott döntése mellett. Végül megadtam magam, de mielőtt Pali választott volna, szinte könyörögtem neki, ha nem akar botrányt, akkor legyen szíves, és ne válassza ő is ezt a nőt. Pali, a jóképű vízipólós, az a fajta fiú volt, akinek jó kedélyét öt év kényszermunkatábor sem tudta volna elvenni. Gondolom, most már csak a hecc kedvéért is az „én nőmet” választotta. Már éppen beadtam a derekam ebbe a közröhejbe, és megpróbáltam legalább a sorrendi elsőbbséget biztosítani magamnak, amikor bevágódott a kocsmába Geiger Andris, egyedül, vidáman, mint aki itt született Las Palmasban. Nem húzom a szót, Geiger Andris is ugyanazt a nőt választotta.

Azt hittem, ifjú üzletkötőnk hahotázni fog, de nem, közönyösen tudomásul vette a szerintem Dekameronba való esetet, és súgott pár szót kollektív vágyunk tárgyának, aki nyugodtan szürcsölte tovább ismeretlen eredetű italát. Nekünk pedig intett a fiú, hogy kövessük. Újabb sikátorok, újabb kanyarok, lépcsők és aprócska hidak, majd egy hatalmas meszelt ház gigantikus kapuval. A kapuból egy ember méretű ajtó nyílt, amelyen libasorban, mint akiket a vágóhídra visznek, átvánszorogtunk. A zordon, hűvös falak és az erősen lehangoló környezet nem kifejezetten a legjobb díszlet a fejenkénti egy dollár elköltéséhez. Végül aztán felértünk egy óriási terembe, amely a hosszanti tengelye mentén ketté volt osztva egy olyan deszkából készült fallal, amely húsz centivel a padló felett kezdődött, és kábé ugyanannyival meg is szűnt a plafon alatt. Az ily módon kettéválasztott tér egyik fele még külön fel volt osztva keresztirányban is három-négy méteres darabokra. Így tulajdonképpen a terem egyik oldalán öt vagy hat „szoba” volt kialakítva. Az ismertetett, és, valljuk be, nagyon szellemes szerkezeti megoldásból kifolyólag senki sem látott semmit, de mindenki hallott mindent, ami a teremben történt.

A terem bejáratánál ült egy apróka, öreg nő, nyilván a madám, egy még apróbb, fehér abrosszal leterített asztal mellett, és természetesen horgolt. Amikor beléptünk, mindenkitől bekasszírozott egy-egy dollárt, kezünkbe nyomott egy-egy törülközőnek szánt, láthatóan frissen mosott és vasalt rongyot, majd kifogástalan metakommunikációval közölte velem, fáradjak be az első bokszba. Jó-jó, lamentáltam a többiek felé, de hol marad a nő? Ami azt illeti, a nő már benn várt az első bokszban. Semmi kétség, ez pontosan az a nő, akit a kocsmában láttam, de hogy került ide? Fogalmunk sem volt. A további részletek nem egészen szalonképesek, különben sem lenne mit részleteznem. Illetve annyit azért elárulok, hogy a „munkát” a nő kivette a „kezemből”, aminek egyenes következményeként három perccel később már kinn voltam a bokszból. Valójában ez a piszok Geiger Andris járt jól. Az anyaghiányos válaszfalak jóvoltából mindent hallott, mire rákerült a sor, már alaposan kiokosodott. Ne éljek, ha nem volt benn egy félórát!

Utóírat: Este a hajón döbbentünk rá, hogy milyen kalandba bocsátkoztunk, ezért zuhanyozás után a megfelelő testrészünket mind a hárman lekentük Pitralonnal, amit borotválkozás után volt szokás használni. Az úgy csíp mint az istennyila. Félórát üvöltöztünk, a többiek meg röhögtek. Hat héttel később – tanácsomra – Mikivel mind a ketten elmentünk a tábori orvoshoz és kértük a Wassermann vizsgálat elvégeztetését. Az orvosnak leesett az álla, mert erre még nem volt példa, de aztán kötélnek állt és levett egy kis vért a vénánkból. Néhány nappal később a tábori orvos mosolyogva nyugtatott meg minket, hogy mindkettőnknek negatív.

Jut eszembe, ha kíváncsi vagy még néhány tucat történetre, vegyél egy példányt azIrány Ausztráliacímű könyvből. Még dedikálom is. Isten bizony megéri (ha még sincs itt a világvége, egyszer még aranyat fog érni) . 😀

női portré

O

O

O

O

O

Én egy ilyen nőre

emlékszem. Igaz – azt

mondják – az idő

mindent megszépít. 

 

zzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzzz

 

Éljetek a lehetőségekkel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük