Tibor bá blogja (192) Választási gondolatok

önarcképVasárnap estig senkit semmi más nem fog érdekelni, mint a választás és annak eredménye. Ezen a témán kívül teljesen felesleges lenne írnom bármit is. Tehát választunk. — Jó dolog ez a választás. Az ember fontosnak érzi magát. Hát nem? A népfelség kifejezi akaratát, mert ez a demokrácia. Képviseleti demokrácia. Megválasztjuk a képviselőnket, aki aztán képviselni fogja az érdekeinket – a hivatalos vélemény szerint. Négy évig packáznak velünk, mit packáznak? Le se szarnak, és akkor most hirtelen nagyon fontosak leszünk, ami tulajdonképpen kárpótol a 4 éven át tartó mellőzésért. Emlékszem rá, amikor először szavaztam – nem fogod elhinni – a Rákosi rezsim csúcsán. Kaptam egy szép oklevelet, mint első szavazó, és leadhattam — OK, pontosabb leszek, le kellett adnom a szavazatomat a pártra. Egy pártra, mert csak egy volt (akkoriban a spórolás volt a divat).  Az egy párt indítása roppant jó ötlet volt, mert így az ember nem találta magát szembe egy dilemmával, mint például most. Melyik pártra szavazzak? Szóval Rákosi alatt nem volt dilemma, és este senki se rágta tövig a körmét, mert pontosan tudtuk, hogy az egyetlen Pártra 99,8 % adta le a voksát. Következésképpen a 2/3-os többség garantált volt…… 40 évre. Hogy mi értelme volt a szavazásnak (nem választásokat írtam, mert választani csak kettőből, vagy annál többől lehet) azt nem tudom. És ha már itt tartunk, tulajdonképpen azt se tudom, hogy ennek, a mai választásnak mi az értelme. Az én szempontomból teljesen mindegy, hogy KI lop. Viszont nem lenne mindegy, hogy MENNYIT lop, de tudom, hogy annyit lop, amennyit tud. Volt idő, amikor egyesek azzal kampányoltak (maszek alapon, baráti társaságban) hogy ezekre kell leadni a szavazatunkat, mert ezek legalább már meglopták magukat. Ha pedig újakat hozunk be a hatalomba, akkor azoknak be kell hozni a lemaradást. Természetesen én már akkor is tudtam, hogy az emberi kapzsiság végtelen, jobban mondva az ellopható javak mennyisége szab csak határt. És nem igazam lett? Ez a különítmény négy, majd nyolc évig volt hatalmon, és még az utolsó év utolsó hónapjában is százmilliók tűntek el. És észrevetted? Még a szemük se rebbent. Azért valami előrelépés történt 60 év alatt. Annak idején, aki kiesett a legfőbb vezetés kegyeiből, azt kivégezték. Mostanában csak benne hagyják 8 és fél évig a szarban, aztán rehabilitálják, de legalább nem kell újratemetni. Különben szívesen elmennék szavazni, ha csak én szavazhatnék és még néhány ember, akit ismerek. De így, hogy fű-fa szavazhat! —- Na jó, beavatlak. Nem az idegesít, hogy fű-fa, hanem, hogy amikor behúzzák az X-et, láthatatlan emberek fogják a kezüket. Remélem érted! Na erről jut eszembe, egyszer volt, hol nem volt, egy amerikai politikus, aki viccből megkérdezte a legnagyobb reklámcég főnökét, hogy véleménye szerint lehetne-e az Egyesült Államok elnöke egy emberszabású majom? Aztán a kérdés feltevése után elkezdett röhögni. Csakhamar a pofájára fagyott a mosoly, mert a következő választ kapta: természetesen IGEN, csak…. szóval nagyon sokba kerülne. – Na, ez megmagyarázza, hogy pártfinanszírozás okán miért loptak milliárdokat. Nem emberszabású majmot  akartak miniszterelnöknek, csak valami nagyon hasonlót. A taktikát pedig mit gondolsz kitől tanulták? Na erre a büdös életben nem jönnél rá…… Joseph Goebbelstől, a III. Birodalom propaganda miniszterétől, aki történetesen nagyon okos dolgot mondott (ha a gyakorlatban ráismersz, ne csodálkozz!): „A legbriliánsabb propaganda ötlet se ér semmit, kivéve, ha egy alapvető elvet szem előtt tartunk – csak néhány apró, könnyen megjegyezhető témából álljon, amit megállás nélkül kell ismételni újra és újra és újra.”  Persze Goebbels óta eltelt egy kis idő, a technika tökéletesedett. Most már ott tartunk, hogy bármit kérdezzenek egy politikustól, ismétlem bármit, a válasznak állandóan meg kell egyezni az újra meg újra ismételt „könnyen megjegyezhető témával”. Erről jut eszembe, ezzel azért le lehet bukni! Az első ausztrál „szerelmem” néhány hét után elvitt a kedves mamájához, aki történetesen egészen más akcentussal beszélt, mint amit az egyetem környékén lehetett hallani. Röviden, egy rohadt büdös szót se értettem, amit mondott, de azért kitűnően folyt az udvarias társalgás. Kér egy csésze teát? Oh, yes. Ízlik a sajtos süteményem? Oh, yes. Jó érzi magát Ausztráliában? Oh, yes, very much. Kellemesnek találja a klímánkat? Oh, yes. —- Egész jól ment ez a csevegés egy darabig, de akkor a kedves mama a következőt kérdezte: Maga hány éves? Oh, yes….. és ekkor beállt a síri csend. Egyetlen másodperc alatt sikerült lenulláznom 22 darab Oh, yes-t. Kiderült a nagy csalás, de akkor már késő volt. Azt a pinát nem fogják az orromra húzni a másvilágon. —- Olyan érzéseim vannak, hogy rövidesen ki fog derülni egy hasonló, kolosszális csalás, de akkor már késő lesz. Arra meg nem mernék fogadni, hogy kit, mit fognak húzni hova, és mikor. Mindent én se tudhatok.  🙂 .   U.i. Korábban a gép összekevert néhány mondatot és kissé értelmetlen volt az írás.      

Éljetek a lehetőségekkel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük