Tibor bá’ online

Az angolok rövidítési mániája nem csak a táviratokban mutatkozott meg. Ugyanezt az eljárás folytatták a szalagcímeknél is. Az ok egyszerű. Az újságos standokon plakátok hirdetik a napi szenzációt. Az emberek jönnek-mennek, nem állnak le olvasni. Csak egy rövid, blikkfangos szalagcím segít, ami elkapja az arra járó figyelmét. Lássunk néhány példát, meg tudod-e fejteni? Az első helyes megfejtő megint kap egy könyvet. [hubab! Múlt héten te nyertél. Küld el a postacímed: evatibor#t-online.hu] Tehát a mai feladat az alábbi szalagcímek lefordítása, esetleg magyarázó szöveggel együtt:

–      Easy-open can king dies.

–      Survey says push for cut in hours is slowing.

–      Westland’s future in MoD hand.

És akkor a múlt heti angol vicc fordítása:

A biológia szakos évfolyam tanulóinak a szemeszter derekán zárthelyit kellett írni. Az utolsó vizsgatétel szerint fel kellett sorakoztatni az anyatej hét előnyét. Az összes helyes válaszért 70 pont járt, bármelyik kihagyása lenullázta az eredményt. Az egyik diáknak nem jutott eszébe a hetedik előny, csak az első hatra futotta. Ezeket szedte össze:

1)   A csecsemő számára tökéletes az összetétele.

2)   Számtalan betegséggel szemben ad immunitást.

3)   Ideális a hőmérséklete.

4)   Olcsó.

5)   Érzelmi kapcsolatot hoz létre az anya és a gyermek között.

6)   Szükség esetén mindig rendelkezésre áll.

Itt akadt meg a diák. Végső kétségbeesésében, közvetlenül a véget jelző csöngő megszólalása előtt, odaírta még a következő:

7)   Két vonzó tartályból jön, amelyek elég magasan vannak ahhoz, hogy macska ne férjen hozzá.

P.S. A kölyök válaszaira megkapta a 70 pontot, a dolgozata kitűnőre sikeredett. 😀

_________________________________________________________________

És akkor most egy újabb vicc, ahogy ígértem. Remélem, élvezni fogjátok. By the way, az indoklások lefordítására kíváncsi lennék. U.i. az előzményeket lefordítom én:

A Spanish Teacher was explaining to her class that in Spanish, unlike English, nouns are designated as either masculine or feminine. ‘House’ for instance, is feminine: ‘la casa.’ ‘Pencil,’ however, is masculine: ‘el lapiz.’ A student asked, ‘What gender is ‘computer’?’
Instead of giving the answer, the teacher split the class into two groups, male and female, and asked them to decide for themselves whether ‘computer’ should be a masculine or a feminine noun. Each group was asked to give four reasons for its recommendation.

Egy spanyol tanár megemlítette az osztálynak, hogy ellentétben az angollal, a spanyolban a főnevek vagy hímneműek vagy nőneműek. A „ház” például nőnemű: ’la casa. A „ceruza” viszont hímnemű: ’el lapiz. Az egyik diák megkérdezte, milyen nemű a számítógép? A tanárnő ahelyett, hogy válaszolt volna, kétfelé osztotta az osztályt, fiúkra és lányokra, és arra kérte őket, hogy maguk döntsék el, a számítógépnek hímneműnek, vagy nőneműnek kell-e lenni. A csoportoknak 4 okkal kellett alátámasztani javaslatukat.

The men’s group decided that ‘computer’ should definitely be of the feminine gender (‘la computadora’), because:
1. No one but their creator understands their internal logic;
2. The native language they use to communicate with other computers is incomprehensible to everyone else;
3. Even the smallest mistakes are stored in long term memory for possible later retrieval; and
4. As soon as you make a commitment to one, you find yourself spending half your paycheck on accessories for it.
The women’s group, however, concluded that computers should be Masculine (‘el computador’), because:
1. In order to do anything with them, you have to turn them on;
2. They have a lot of data but still can’t think for themselves;
3. They are supposed to help you solve problems, but half the time they ARE the problem; and
4. As soon as you commit to one, you realize that if you had waited a little longer, you could have gotten a better model.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
_________________________________________________

Tibor bá’ vissza a múltba online

Ha valaki nem tudná az első nyolc iskolai osztályban csapnivaló tanuló voltam. A számtan-matematika kivételével mindenből – beleértve a magyar nyelvet is – elégséges jegyeket kaptam, de negyed években gyakori volt az intő és a rovó, amiket az utolsó nap reggelén írattam alá fél nyolckor, rendszerint néhány pofon kíséretében.

Ilyen előzmények után kezdtem tanulmányaimat a Textilipari technikumban, ahol a matekon kívül volt „szakszámtan”, amit az tett szükségessé, hogy a textilipar Angliából terjedt el, ezért a jellemzők angol mértékegységekben voltak megadva. Természetesen létezett már metrikus mértékegység is (egy gramm fonal hány méter), lehetett tehát ide-oda átszámítani a yardokkal, és fontokkal meghatározott értékekből. Komplikálta a dolgot, hogy selyem esetén a franciák után mentünk, akik denier-ben (ejtsd: dönié) számoltak, ami azt adta meg, hogy 9000 méter selyemfonal hány gramm. Selyemharisnyákkal kapcsolatban a nők ezt egészen biztos ismerik. Minél kisebb a szám, annál finomabb a selyem.

Na szóval! Az átlag halandó számára a szakszámtan maga volt a halál, miközben én kiráztam a kis ujjamból. Egyszeribe én lettem a fej az osztályban, csak hát volt ott más tantárgy is, például magyar nyelv és irodalom. Szerencsémre az osztályfőnök Gálos Rezső volt egyben a magyar tanár is. Ráadásul rendkívüli érzékkel megáldott tanár. Tulajdonképpen akkor már egyetemi előadó volt, de ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy saját osztálya is középiskolában, de csak abban az egy osztályban tanított. Mindjárt az első órán végig kérdezgette az osztályt, aztán amikor egy Denis nevű lányhoz ért, kiderült, hogy a szüleivel együtt nem rég tért haza Franciaországból, erre átváltott franciára, ami némileg lenyűgözést váltott ki belőlünk. Néhány órával később azt is megtudtuk, hogy ő Arany János unokája, egészen pontosan szellemi unokája, mert Arany János egyik tanítványa az ő magyar tanárja volt. Ilyen értelemben én pedig Arany János dédunokája lennék, has magyart tanítanák, de nem tanítok.

Gálos tanár úr vasárnap délutánonként meghívta az osztályának tanulóit délutáni uzsonnára, ami kuglóf volt és kakaó (amit nem lehetett kapni), mert akkoriban még ilyenek voltak a pedagógusok. Ezeket az uzsonnákat arra használta fel, hogy olyan balladákat is bemutatott, amik messze nem voltak benne a tananyagban. Persze hosszasan foglalkoztunk általában a balladákkal, mint irodalmi műfajjal. Felhívta a figyelmünket a balladáknál kötelező clear obscur-re (ami magyarul balladai homály), mint a titokzatoskodás legjobb fegyverére. Elmesélte mikor, miért és hogyan írta meg Arany a Walesi bárdokat és felhívta figyelmünket Arany gyönyörű nyelvezetére. Tényleg, csámcsogd végig ezt az egyszerű leírást: „Este van, este van, ki-ki nyugalomba. Mintha lába kelne valamennyi rögnek, Lomha földi békák szanaszét görögnek.” Így leírni, hogy mindenki lefeküdt, vagy kinő valaminek a lába. Szanaszét görög? De megannyi más is. Emlékszel erre? „Mint a pásztortűz ég őszi éjszakákon, messziről lobogva tenger pusztaságon.” Csodálatos hasonlat, csak nem szabad elhadarni. Tudod-e, hogy milyen sok Arany idézet ment át a köznyelvbe? Íme néhány:

Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,

Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?

Szép öcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”

Mint komor bikáé, olyan a járása,

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?

S a nép, az istenadta nép,

Mindenki gyanús nekem, aki él!

Oh irgalom atyja ne hagyj el.

Ki az, mi az, vagy úgy?

A balladák pedig hátborzongatóan szépek, természetesen tragikusak, és egy kicsit visszavisznek a múltba. Vörös Rébék, Tengeri hántás, Ágnes asszony. Szomorú, hogy a kukoricából pop corn lett, de a tengerit már senki se használja! És Arany természetesen fordított is, angolból, Shakespeare drámákat. Szakértők rebesgetése szerint Arany Hamlet fordítása jobb, mint az eredeti. Nem szeretem a felesleges magyarkodást, de ez könnyen lehet igaz, mert Shakespeare a XVI. században írt, Arany pedig a XIX.-ben. A stratfordi mester ma már kissé ódon, míg Arany üdén régies.

Így eset, hogy a matek mellett felvettem a magyar nyelvet és irodalmat is kedvenceim közé, mert anyanyelvünk nem csak arra jó, hogy megcsúfítsuk holmi divatos böfögéssel, arra is alkalmas, hogy szépen fejezzük ki magunkat, már akinek van erre igénye.

__________________________________________________________________
__________________________________________________________________
_________________________________________________________

Tibor bá’ az igazság keresése online

A múlt héten vitték el a több mint 1 milliárd forintot az ötös lottón. Nekem is volt 5 számom, és meg is játszottam őket, nem mintha nem tudtam volna, hogy az esélyem kisebb, mint egy a 43 millióhoz, vagyis gyakorlatilag nulla. Tudtam, de hiszek az angol közmondásokban: „You have to be in it to win it”, mert milyen igaz, ha nincs szelvényed, egészen biztos nem nyersz, ha van, akkor se, de nem lehetetlen. Szóval ezen meditáltam, amikor a múlt kétséges homályából felderengett egy eset. Még az olajszőkítés idején, a legújabb kor tőkefelhalmozásának első éveiben egy kissé naiv, állandóan az esküjére gondoló rendőrtiszt rájött valamire. Ezért aztán a szolgálati gépkocsijában ülve, önfeledten falatozva a hitvese által becsomagolt ebédet, hirtelen úgy döntött, hogy fejbe kell magát lőni. Közvetlen munkatársa úgy talált rá, hogy halántékából dőlt a vér, miközben szájából kilógott az utolsó, kissé már megrágott, de le nem nyelt falat. Szóval mekkora az esélye annak, hogy valaki fejbe lövi magát falatozás közben, mert nem ízlik neki az otthonról hozott kaja? Egy a 43 millióhoz?

Vannak ilyen érdekes esetek, amikkel valakik szembeköpik a népet. Eszik, nem eszik, ezt kell elhinni. Szóval mekkora az esélye annak, hogy egy egészséges, 41 éves férfinek pont egy 10 perces út alatt jut eszébe, egy rendőr kocsi hátsó ülésén, hogy meghaljon? Egy a 43 millióhoz? Nem, nem, ennél jóval nagyobb. A 40 körüli férfiaknak Magyarországon, átlagosan van még 30 évük. Ebben a 30 évben összesen 158.000 darab 10 perc van. Az esély tehát, hogy a rendőr kocsiban eltöltött 10 perc alatt éri utol a halál mindössze 1 a 158 ezerhez.  Tök világos, ha valaki pénzt áldoz 1 a 43 millió esélyre, akkor kutya kötelessége hinni Welsz Tamás természetes halálában. Szó sincs róla, hogy a Fideszre vonatkozó kompromittáló adatoknak volt a birtokában, amiket közzé szándékozott tenni. Teljesen kizárt, hogy a dohány mutyira, termőföld mutyira, áfa csalás mutyira képes, maffiaként működő Fidesz ilyesmire vetemedne. El se lehet képzelni, hogy Pintér (jelentem rend van) Sándor vezette rendőrségen belül ilyen utasítás napvilágot láthat. Még akkor se, ha elsőre azt állították, hogy Welsz Tamás hívta a rendőrséget, aztán kiderül, hogy esze ágában se volt. A rendőrség magától ment ki, esetleg gondosan kiválogatott és utasítással ellátott személyi állomány formájában.

Csak egy dolgot nem értek, az egymást követő nyilatkozatok miiért nincsenek összhangban? Nekem nincs jól hangzó rendfokozatom, nem hugyozom le a BRFK falát, de mielőtt elküldenék egy rendőr kommandót, gondosan leírnám, hogy pontosan mi történt, még mielőtt történt volna, és ügyelnék arra, hogy ne legyen benne ellentmondás.

Jut eszembe, nem félek, hogy rendőrautóban jön rám a halál. Ugyanazt kétszer eljátszani nagy marhaság lenne. 😀

____________________________________________________________
____________________________________________________________
___________________________________________________

Tibor bá’ online

Bármerre nézek napjainkban, mindenütt az előttünk álló harmadik világháborúról születnek elmélkedések. Úgy tűnik ebben a témában mindenki szakértő, vagy annak hiszi magát. Közben a tömegek őszintén aggódnak. Nem kellene. Egyfelől, ha megszűnik az emberiség, egy-egy egyed túlélése (amennyiben ez lehetséges) értelmetlen. Mit csinálnál egy totálisan idegen és lehetetlen világban. Másfelől – és szerintem ez áll fenn – aminek pillanatnyilag tanúi lehetünk az nem más, mint a felek kölcsönös blöffölése: „Ha nem engedsz az álláspontodból, kirobbanhat egy véletlen termonukleáris háború, amit senki se akar.”  – Ha senki se akarja, akkor nem fog kirobbanni. Az I. Világháborút mindenki akarta. A II. világháborút egyetlen egy ember akarta, ami a végén elégnek bizonyult, de a III. világháborút senki se akarja (kivéve Arma kedvenceit 😀 ). Végül is már 60 év óta bármikor kirobbanhatott volna, de nem történt meg. Miközben a II. világháborúra csak 20 évet kellett várni. Az irániak álláspontja nem csak világos, de logikus is. Ők azt mondják, hogy a termonukleáris fegyverek „elavultak” mert nem lehet hozzájuk nyúlni. Az utolsó libanoni konfliktusnál a Hezbollah alaposan megleckéztette a IDF-et, akiknek hiába volt teli a raktáruk atomtöltettel, mert egy ilyen lokális összecsapásnál nem bevethetők.

Nagyhatalmi konfliktusnál természetesen más a helyzet, hiszen a hadműveleti színtér kontinens-, vagy óceánméretű. Viszont a felek tisztában vannak azzal, hogy a vesztésre állónak nincs más opciója, mint „hozzányúlni” az atomhoz. Ha pedig tudom, hogy vagy ő nyer (tehát én vesztek), vagy hozzá fog nyúlni, amikor vesztésre áll, okosabb, ha ezt megelőzően, én mérem az első csapást. Mivel ezt mind a két fél tudja, ezért azt kell kidekázni, hogy mi az lépés, amit a másik már nem tolerál. Tovább fejtegetve, ha egy kormány (USA) úgy érzi, hogy helyzete végképp reménytelen, aminek a feloldása csak úgy lehetséges, ha olyan lépésre szánja el magát, amit a másik fél már nem tolerál, akkor a szükséges lépés megtétele előtt nincs más választása, mint végrehajtani az első, megelőző csapást. Nekünk tehát arra kell figyelnünk, hogy Amerika mikor kerül olyan helyzetbe, amit már nem hajlandó elviselni. Ilyen helyzet lehet például a dollár összeomlása. Végül is az amerikai (egyre szűkülő) jólétének alapja – folyamatos hitelek felvételével – az egész világ kizsákmányolása. Egyszerű szavakkal kifejezve, amíg a világ hajlandó tovább hitelezni a visszafizetés legkisebb reménye nélkül, addig nem tör ki a III. világháború.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
_________________________________________________

Tibor bá’ online

Blöff vagy valóság, a lényeg az, hogy a Haaretz (Izraeli napilap) jelentése szerint Netanyahu (a legfőbb hadúr) parancsba adta az IDF-nek (Izraeli védelmi erők, vagyis a hadsereg), hogy készüljenek fel agy Irán elleni támadásra 2014 folyamán. Nyomatékot adva parancsának 10 milliárd shekel-t (több mint 3 milliárd Euró) elkülönített erre a célra. Mindez történt azt követve, hogy Irán és a Nyugat éppen tárgyal egymással, és már értek el előzetes egyezséget.

A dolog úgy tűnik, hogy Netanyahu makacsságát már a legközelebbi barátok is megunták. Így aztán Netanyahu és Ya’alon hadügyminiszter kénytelen elgondolkodni, hogy a végén Izraelnek egyedül kell támadni. Hacsak, hacsak ez nem egy blöff, mert Izrael egymaga ehhez kevés.

A Tel Avívi egyetemen tartott Ya’alon beszéd lényege szerint Iránt az USA-nak kellene lerendezni (???), de mivel erre ők (Obama) nem hajlandó, kénytelenek lesznek egyedül cselekedni.

Közben a tárgyalásokon Iránt képviselő Mohammed Jawad Zarif közölte, hogy Irán nem dolgozik nukleáris fegyver előállításán, mert annak hatékonysága a múlté. A 2006-os libanoni háborúban Izraelnek semmi haszna nem volt abból, hogy teli vannak hidrogén bombákkal, ami – valljuk meg – jókora fricska Izrael számára.

És most a legújabb, meglehetősen furcsa fordulat. Izrael valamennyi nagykövetségének a munkatársát hazahívta, igen – az egész világról. Állítólag valami sztrájkszerűség van a dolog mögött, de a rövid szavú puszta említésén kívül a mainstream média hallgat róla. Akinek élénk a fantáziája az már a III v.h. árnyékában érzi magát. – Nem csodálom.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
_________________________________________________

Tibor bá’ online

Európában a második világháború 1939. szeptember 1-én kezdődött, és 1945. május 8-án ért végett. Vagyis 5 év és 7 hónapig tartott, és mint közismert a Szövetségesek győzelmével végződött. Azonban a Sztálingrádi csata elvesztésének pillanatában (1943. február 2-án) minden józanul gondolkodó ember számára világossá vált, hogy a háborút a Tengely hatalmak el fogják veszíteni, ami 26 hónappal később be is következett. Hogy a háború mégis az utolsó bunkerig tartott, annak oka egy normálisnak nem nevezhető Hitler volt az oka. Ezen időkeret felállítása után egyértelművé válik, hogy 1945. február 13-án, tehát a háború vége előtt nem egész három hónappal végrehajtott légitámadás Drezda ellen hadászatilag totálisan felesleges volt, annál is inkább, mert a városban katonai létesítmény, vagy jelentős létszámú katonaság nem volt. Független szakértők véleménye szerint az angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált. Nézzük a rideg adatokat!

1945. február 13-án este az angol légierő több mint ezer bombázója berepült Drezda fölé, és 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a városra. Három órával később egy újabb 500 bombázó támadt a már lángokban álló városra. A következő két napban az amerikai légierő intézett négy hullámban támadást 3900 tonna bomba ledobásával. A gyújtóbombák miatt kialakult infernó 1900 °C hőséget gerjesztett, ami elképesztő erejű felhajtóerővel menekülő embereket szippantott fel a lángokba, ahol hamuvá égtek. A felszín felett több méter magasságban eltűnt az oxigén, így a jól védett pincékben lévők egyszerűen megfulladtak. A városból menekülni kizárólag az Elba medre mentén lehetett (volna) ahová a behatoló repülők géppuska tűzet zúdítottak. Az áldozatok becsült létszáma elérhette a 600.000 főt.

Ha a bombázásnak nem volt hadászati értelme, akkor mi? Érdekes tény, hogy 1945. február elején az összes német város közül egyedül Drezda volt az, amelyet nem ért bombatámadás. Hogy ennek mi lehetett az oka, az ismeretlen volt, de okot adott rá, hogy a háború előtti 650 ezer lelket számláló város létszáma a civil menekültek miatt másfél millióra nőjön. Másik érdekes adat, hogy a menekültek nagy része kelet európai volt, így voltak közöttük magyar családok is. Hogy ezeknek a menekülteknek és az őslakosság lemészárlásának mi volt a stratégiai oka, az nem megtudható, mert a háború utáni magyarázatok nem elfogadhatóak.

Ennél is érdekesebb adalék, hogy a háború befejezése után a drezdai tömegmészárlás nem kapott nyilvánosságot, annak ellenére, hogy szovjet érdekszférához tartozott, és a hidegháború alatt megemlíthették volna az angolszászok kegyetlenkedéseit, de ez elmaradt. Hogy a holokauszthoz hasonlóan megemlékezzenek róla, az pedig teljességgel elképzelhetetlen.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
_________________________________________________

Tibor bá’ online oktatása

Magyarországon valaki vagy ért angolul, vagy kellene, hogy értsen, mert elvárják tőle a munkahelyen. Így aztán az emberek egy része tud angolul, egy másik része azt hiszi magáról, hogy tud. Hogy ki melyik csoportba tartozik, azt nehéz megmondani, ami nem túl nagy baj, mert nem mindenki kíváncsi rá. Ha mégis, akkor egy kicsit besegítek.

A cikk végén találsz egy angol/amerikai viccet. Feszülj neki, ki tudod-e halászni a poént. Ha sikerült, és röhögtél rajta egyet, akkor próbáld lefordítani magyarra, aki először teszi fel a jó fordítást arra vár egy ajándékkönyv. Tudom, nem nagy buli, de jó játék. [Ha lecsúsznál róla, jövő vasárnap folytatom és a poszt hajnali 04:00-kor kerül fel.] 😀

Ami pedig a másik csoportot illeti, nektek írok néhány érdekességet az angol nyelvről. – A szikratávíró feltalálása után egy távirat elküldése 6 penny volt 10 szóig. A szintén angolul beszélő skótok rettenetes módon vigyáztak arra, hogy ha bármi okból táviratoztak, ne lépjék túl a 10 szót. Egy idő után az egész angolul beszélő világ művészi szintre emelte a táviratírás tömörségét, egy-egy nyelvtani szabály enyhe felrúgásával, és akkor most egy anekdota az „Ausztráliába disszidáltam” című könyvemből (már 20 éve nem lehet kapni).

Egy New York-i publicista Cary Grantről, a népszerű színészről (akit manapság „celebnek” neveznének) akart írni egy cikket. Mivel nem akart tévedni, küldött neki egy érdeklődő táviratot imigyen: „How old Cary Grant?” (Milyen idős Cary Grant?) A válasz nem váratott magára sokáig. Másnap reggel a publicista asztalán volt: „Old Cary Grant fine, how you?” (Az öreg Cary Grant jól érzi magát, és te hogy vagy?)

Az újságíró az elküldött táviratát így értette: „How old is Cary Grant?” A fiatalosságára büszke Cary Grant viszont így: „How is old Cary Grant?”, és ennek megfelelően válaszolt. Mind a két táviratból ki volt spórolva az „is” szócska, de más-más helyről.

Jut eszembe, ilyenekkel teli van nálam a padlás. legközelebb folytatom a közzétételüket. És akkor most a vicc:

Students in an advanced Biology class were taking their mid-term exam. The last question was, ‘Name seven advantages of Mother’s Milk.’ The question was worth 70 points or none at all. One student, in particular, was hard put to think of seven advantages. However, he wrote:

1) It is perfect formula for the child.
2) It provides immunity against several diseases.
3) It is always the right temperature.
4) It is inexpensive.
5) It bonds the child to mother, and vice versa.
6) It is always available as needed.

And then the student was stuck. Finally, in desperation, just before the bell rang indicating the end of the test, he wrote:

7) It comes in two attractive containers and it’s high enough off the ground where the cat can’t get it.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________

Tibor bá’ vissza a múltba online

Budapest ostroma után, a romok láttán, a felnőttek azt mondták, hogy Budapest helyreállításához 50 év nem lesz elég. Ehhez képest a tényleges 3 év meglepetés volt. A város lakói, a rettenetes férfi hiány mellett is, hallatlan összefogással csodát műveltek. Hihetetlen gyorsasággal tűntek el törmelékek, állt helyre a közlekedés, és minden formában nyiladozott a polgári élet. Ősszel már majdnem tökéletesen funkcionált a főváros. A szövetségesek megállapodása értelmében csak néhány tucat angol és amerikai tiszt volt a városban, de jelenlétük nagyot lökött az amerikaizálódás útján. Teherautó számra hordhatták a rágógumit, mert a csajoknak azzal fizettek. Engem az egyik osztálytársam nővére látott el vele, amit ronggyá rágtam.  A mozik amerikai filmeket vetítettek. Láttam például az „Öten voltak” című filmet, ami arról szólt, hogy egy amerikai házaspár 5 fiúgyereke jelentkezett a tengerészethez, és bár a szabály tiltotta, mind az őt egyazon hajon szolgált külön engedély alapján. Aztán a hajó elsüllyedt és mind az öten odavesztek. De láttam az 1941-ben készült Ziegfeld girls-ökről szóló filmet is a később (1950) Szikrára keresztelt Scala filmszínházban.  Ez egy női tánckar volt elképesztően szexi nőkkel, mind egyforma magas, megállás nélkül mosolygók, szőkék meg fantasztikus fegyelemmel előadott táncaikkal.

El voltunk bűvölve Amerikától. Természetesen átcsurgottak az amerikai slágerek is. 1945/46 telén (négy év késéssel) Budapesten tombolt a Chattanooga choo choo című amerikai pop (csak akkor még nem hívták így), amit mi kiskamaszok hallás után megtanulva énekeltünk, valahogy így: Padimibó  ize e csatanoga csúcsú. Tovább nem jutottunk. Ezt  bömböltük reggeltől estig. Aztán jöttek új slágerek (Három boci Tirolba, luxus vagonban megérkezett – Három aranyásó fenn a hegyekben ment az aranyért) meg más érdekességek, és a Chattanooga Choo Choo elfelejtődött. Zaklatott évek jöttek rengeteg új, és egymást gyorsan kergető eseménnyel, mígnem 15 évvel később, immáron külföldön, valami nosztalgia partin fel nem hangzott a rég hallott melódia. És jött a hatalmas megrökönyödés. Megértettem a szöveget. A hajdan volt halandzsának hirtelen értelme támadt. Ez olyan volt, mint amikor először hallottam meg, hogy a két éves lányom és a 10 hónappal fiatalabb öccse egymással magyarul kommunikált. Totálisan váratlanul bezuhanó verbális élmény: Pardon me, boy, is that the Chattanooga Choo-Choo?” „Track 29″”Boy, you can give me a shine.” (Bocs Öcsi, ez a Chattanooga Choo Choo? A 29. vágányon. Öcsi, akkor fényesítsd ki a cipőmet) és úgye a Chattanooga Choo Choo az egy vonat, jobban mondva egy járatnak a neve, ami Chattanoogából ment Baltimorba.

És a zenekar? Ma már ez is zenetörténelem, mert a kíséretet Glen Miller adta:

Ha pedig kíváncsi lennél a teljes szövegre – erről jut eszembe, akkoriban még egy dalnak értelmes szövege, mondhatnám története volt. Az csak manapság szokás, hogy kitalálnak egy érdekesnek hitt tőmondatot, például „sajtból van a hold” és ezt ismétlik el százhuszonhatszor egymás után, amíg a hallgató hányingert nem kap a sajttól. Tehát, ha kíváncsi vagy a teljes szövegre, íme:

Pardon me, boy

Is that the Chattanooga choo choo:

Track twenty-nine

Boy, you can gimme a shine.

I can afford

To board a Chattanooga choo choo

I’ve got my fare

And just a trifle to spare.

You lerave the Pennsylvania Station ’bout a quarter to four

Read a magazine and then you’re in Baltimore

Dinne int he diner

Nothing could be finer

Than to have your ham an’ eggs in Cariline.

When you hear the whistle blowin’ eight to the bar

Then you know that Tennessee is not very far

Shovel all the coal in

Gotta keep itrolin’

Woo, woo, Chattanooga there you are,

Theere’s gonna be

A certain party at the station

Satin and lace

I used to call „funny face”

She’s gonna cry

Until I tell her that I’ll never roam

So Chattanooga choo choo

Won’t you choo-choo me home?

Chattanooga choo choo

Won’t you choo-choo me home?

És akkor most hallgasd meg még egyszer a dalt, hátha ráismersz a szövegre. Na igen, ez az enyhén kopott trió, az akkor világhírű Androw’s sisters volt, a Budapest I. (a későbbi Kossuth adó) éjjel nappal őket adta. csak akkor még nem tudtam, hogy ilyen rondák.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
__________________________________________________

70 légköbméteres szobámba szeretnék

légkondit beszerelni. Kérek tanácsot attól,

akinek van tapasztalata milyen gyártmányt,

milyen típust vegyek? Fő szempont, hogy ne

kelljen állandóan javítani, és ne legyen túl drága.

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________

Tibor bá’ online

A feljegyzések szerint szívinfarktus már száz évekkel ezelőtt is volt, de az előfordulásának növekedése valamikor a múlt század elején indult be (jelenleg a halálesetek fele szív-érrendszeri okokra vezethető vissza), és megállíthatatlanul növekedett. A múlt század negyvenes éveire már riasztó méreteket öltött [az okokkal kapcsolatban van saját elméletem, amire majd kitérek]. A betegség hátterének a kiderítésére 1948-ban beindították a Framingham Heart Stdy-t 5200 résztvevővel, amit újabb és újabb kibővítések, ismétlések követtek, és mind a mai napig tartanak. Ez egy monstre kutatás, amelynek eredményei előtt évtizedeken át mindenki meghajolt.

És akkor most szúrjuk közbe, hogy a kutatások kiértékelése statisztikán alapszik, de a legtöbb kutatónak nincs statisztikai képesítése. Ezzel kapcsolatban már többször elsütöttem a következő anekdotát: A bolhának 3 pár izmos lába van, amelyek közül az utolsó kettő használja ugrásra. Egy tudós fogott egy bolhát és csipesszel kitépte az egyik elő lábát, majd rákiáltott, hogy „ugorj!” és a bolha elugrott. A tudós megfogta és kitépte a másik lábát is, ami után a bolha megint elugrott. Ekkor a tudós kitépte az egyik középső lábát, majd a másikat, az eredmény ugyanaz volt. Végül a tudós kitépte a bolha egyik hátsó lábát majd rákiáltott: ugorj, és a bolha elugrott. Erre a tudós egy csipesszel kitépte a bolha utolsó lábát is, majd a rákiáltás után egy helyben maradt. A következő lépés a kísérlet írásbeli összefoglalása volt, ami szerint, ha egy bolha összes lábát kitépik, a bolha megsüketül. Ebből a tanulság az – és ezért született meg az anekdota – hogy az adatok következtetésénél nagyon körültekintően kell eljárni.

Vissza a Framingham Heart Study-hoz! A szívnek is szüksége van tápanyagra, amit a szívet körülölelő koszorúerek biztosítják. Mivel a boncolások eredményei azt mutatták, hogy az infarktusban elhunytaknál az ok a szív koszorúereinek az eldugulása volt, az eldugulás anyagának, vagyis a plakknak összetétele főleg koleszterin, a gyanú a koleszterinre terelődött. Néhány év és „kiderült” hogy a vérben lévő koleszterin minden bajok okozója. Le vele!

Mi ez a koleszterin? Legegyszerűbb, ha azt mondjuk, hogy zsírmolekulák apró összekapcsolódása, amiből aztán sűrűségét tekintve több fajta is van. De ami nagyon fontos, hogy a sejteknek létfontosságú alkotó elemei. Ebből adódik, hogy ha az élelemmel nem veszünk magunkhoz, akkor a máj előállítja. Valamint, hiába vigyázunk arra, hogy ne együnk koleszterint tartalmazó ételeket (általában belsőségek, tojás sárgája) akkor is lesz a vérünkben. A gyógyszergyárak ló halálban kezdték keresni a lehetőségét, hogy gyógyszerrel legyen csökkenthető a szérum koleszterin szintje, mert egyre több „bizonyíték” és egyre hangosabb propaganda látott napvilágot a koleszterin ellen. Az 1990-es évekre Magyarországra is berobbant a koleszterinőrület. Népszerűsítő könyvekben például dr. Antalóczy kardiológus így írt: „Zsírban dús, főleg koleszterinben gazadag étrenddel kísérleti állatban érelmeszesedést idézhet elő……Tudjuk, hogy a vér koleszterin-szintjének emelkedésével párhuzamosan emelkedik a koszorúér-betegség valószínűsége.” Ezzel párhuzamosan üldözőbe vették a telített zsírsavakat (állati zsiradékok) és arra késztették a társadalmat, hogy sertészsírról térjenek át az étkezési olajokra és a margarinra, mert ott telítetlen zsírsavak vannak.

(Közben a gyógyszergyárak megtalálták a csoda formulát, megjelentek a piacon a sztatinok, amelyek a májra hatva valóban csökkentették a szérum koleszterin-szintjét. Egy havi sztatin 3000 forint körül van.

Voltak ugyan gyér hangok, hogy a szérum koleszterin szintje és a CVD (koszorúér szűkület) között nincs összefüggés, sőt idős korban a magasabb koleszterin színt határozottan javítja a CVD túlélési esélyt, de ezeket figyelmen kívül hagyták. Ugyanis a sztatint szedők körében statisztikailag kimutatható volt a gyógyszer védőhatása. Az csak később derült ki (már aki részére kiderült), hogy a sztatinok valóban védenek, de egy egészen más mechanizmusról lehet szó, nem az LDL (rossz koleszterin) csökkentése miatt.

Persze megjelentek szkeptikus hangok egy másik érdekcsoport oldaláról, akik állították, hogy annyi tojást ehetsz, amennyi beléd fér, nem fogsz tőle infarktust kapni, de a tojás lobbi sokkal gyengébbnek mutatkozott, mint a Big Pharma. Az évi sok tíz milliárd dollárt hozó sztatin eladás igen erős motivációnak mutatkozott. A koleszterinüldözés folytatódott, és teljes mértékben elfogadottá vált, bár itt-ott jelentek meg hangok kutatók és kardiológusok részéről, akik nem látták bizonyítottnak a koleszterin és az infarktus között húzódó kapcsolatot, de ezeket az orvosok nagy többsége elnyomta. Senki se mert szembehelyezkedni a fősodorral, mert az egzisztenciája függőt tőle.

Az internet viszont megtette a magáét. Szép lassan egymásra találtak az elmélet ellenzői, és lassan mindenki számára kiderülhetett a valóság. Nem a koleszterin okozza az infarktust, hanem az érfal gyulladása. A koleszterin csak azt követve rakódik le, hogy a gyulladás befészkelte magát. Össze-vissza annyi történt, hogy a magasabb szérum koleszterinből a gyulladás helyszínére gyorsabban állt elő a lerakódás, ami statisztikailag megtévesztő volt.

Most persze nekem lehet szegezni a kérdést, miből veszem, hogy téves a Framingham Heart Stdy eredménye, és azoknak van igazuk, akik a másik oldalon állnak? Nos a napokban kaptam egy hírlevelet a Mayo klinikától, amit 5 kardiológus írt alá. Aki nem tudná a Mayo klinika Amerikában egy fogalom, nem egy uli-buli kis kórházacska. A hírlevél egyértelműen ismerteti, hogy a magas koleszterin színt nem oka az infarktusnak.

Vissza tehát a hagyományos sertészsírhoz a különböző (és haszontalan) étolajok helyett! Vissza a vajhoz a káros „szívbarát” margarinok helyett.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
________________________________________________

Eric Margolis írása – Tibor bá’ fordításában

Az amerikaiaknak nagy része nem érti az oroszokat, Vlagyimir Putyint meg pláne, mert nem ismerik sem az orosz történelmet, sem pedig az orosz geopolitikát.

1991-ben az USSR összeomlása után, amikor is az oroszok elveszítették területük egy harmadát, népességüknek pedig a felért, azt írtam, hogy „a szovjet unió fel fog támadni.”

Oroszország hasonló tragédián mát átment 1918-ban, miután vereséget szenvedett a Német-Osztrák-Bulgár-Török erőktől, plusz saját belső forradalmától. Az új, bolsevik rezsimet vezető Lenin kénytelen volt engedni a német nyomásnak (Brest-Litovszki Békeszerződés) és át kellett adnia a Baltikumot, valamint Ukrajnát.

Amint Sztálinnak sikerült konszolidálni a hatalmát, nekilátott visszafordítani a helyzetet. Visszafoglalta a Baltikumot, Ukrajnát, Kaukázus déli részét és Nagy Románia egy részét, és Lengyelország felét orosz ellenőrzés alá vonta. Több millió emberélet árán Sztálinnak sikerült visszaállítani az 1914 előtti határokat.

Az 1930-as években Adolf Hitler a hasonlóan felrúgta a könyörtelen versailles-i békeszerződést, ami sok millió német ajkút zárt be ellenséges szomszédos területekre, megfosztva Németországot a történelmileg hozzá tartozó keleti tartományoktól. Hitler azt állította, hogy az oroszok megtámadásának indítéka a stratégiailag fontos termőföld megszerzése, hogy etetni tudja a németeket. Ugyanis a központi hatalmak – név szerint Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia képtelen volt annyi élelmiszert előállítani, amennyire a növekvő népesség miatt szükségük lett volna. Ezért az élelmiszer importra szorultak.

Tény, hogy a központi hatalmak vereségének egyik fő oka a civil lakosság tömeges éhezése volt, amit az angol tengeri blokád okozott a gabona import megakadályozásával, ami a nemzetközi jog szerint emberiség elleni bűntett. Hitler azt mondta kénytelen volt megkaparintani Ukrajna mezőgazdasági területeit nemzetbiztonsági okokból kifolyólag. Ez utóbbi hivatkozást manapság Amerika hangoztatja nyersolajjal kapcsolatban. Hitler ragaszkodott az élelmiszer függetlenséghez.

Németország 1938-ban hajtotta végre az Anschluss-t (egyesülés Ausztriával), amit hamarosan követett a Csehszlovákiához tartozó, de német ajkú többséggel bíró Szudéta vidék elfoglalása.

Napjainkban egy másik Anschluss-t láthatunk, vagyis az ukrán fennhatóság alatt álló Krím-félsziget újraegyesítését Oroszországgal.

A Krím-félszigetet 1954-ben, egy részeg vacsora után Nyikita Szergejevics Hruscsov választotta le az Orosz Köztársaságról, és adta át olcsó gesztusként az Ukrán Szovjet Köztársaságnak. Eredetileg Hruscsov ukrán kommunista volt, aki részt vett 6-7 millió ukrán paraszt Sztálin által végrehajtott legyilkolásában.

Amit most látunk, az Vlagyimir Putyin elnök első lépése a korábbi Szovjet Unió lassú, és türelmes visszaállítására. Erre a lépésre azt követve került sor, hogy Washington puccsot fabrikált Ukrajna korrupt, de törvényesen megválasztott elnöke, Viktor Janukovics ellen.

Abban a pillanatban, amikor Ukrajna nyugati befolyás alá került, Putyin elkezdte a Krím-félsziget leválasztását Ukrajnáról, hogy Oroszország visszanyerje történelmi uralmát a terület felett, ami nem mindig volt számukra kedvező. Végül is a Krím-fésziget és a Kaukázus volt az a terület, ahol Sztálin parancsára 3 millió muszlimot, főleg tatárokat legyilkoltak.

A nyugati vezetők nem lehetnek meglepve a krími események láttán. Az országoknak manapság is vannak stratégiailag fontos befolyású övezeteik. Mihail Szergejevics Gorbacsov 1991-ben  nem volt hajlandó katonailag megakadályozni a SzU szétesését, és megengedte, hogy a két Németország békésen egyesülhessen. Cserében az idősebb G. Bush beleegyezett, hogy a NATO nemzetek határát nem tolja ki kelet felé, de semmi esetre se közvetlen Oroszország határaihoz. De mivel Washington megítélése szerint Oroszország lezuhant a Harmadik világ szintjére, nem számított tényezőnek, egyszerűen megszegték ezt a szerződést és elkezdték a nyugati befolyás terjesztését keleti irányba: Baltikum, Románia, Bulgária, Koszovó és Albánia, majd Grúzia. Végül a NATO megígérte Ukrajnának a belépést a védelmi szerződésbe. Moszkva ezt úgy látta, hogy teljesen bekerítik.

Az oroszok hagyományos befolyási övezetének súlyos megsértése után egyértelművé vált, hogy Moszkva reagálni fog. Ezen poszt írója, aki hosszú időn át küldött jelentéseket a Szovjet Unióból, az 1990-es évek elején igen komolyan javasolta a NATO-nak, hogy ne nyomuljanak keletre, hagyjanak egy puffer zónát kelet Európában, hogy a nukleáris fegyverekekel rendelkező Oroszországgal békében maradhassanak. Ennek azonban pont az ellenkezője történt.

A nyugati szövetségesek ugyanazt a hibát követték el Ukrajnával, amit az 1930-as években Csehszlovákiával, olyan széles kiterjedésű biztonságot garantáltak, amit képtelenség volt teljesíteni. Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy Putyin a Krím-félszigettel kapcsolatban el fogja érni azt, amit akar, és a Nyugat ez ellen az égvilágon semmit se tehet a kölcsönösen előnytelen szankciókon és látványos pufogáson kívül.

A Lengyelországba küldött tizenkét darab F-16 vadászgéppel, és a Fekete-tengerre irányított hadihajókkal Washington csak azt érte el, hogy belebonyolódhat egy olyan háborúba, amint nem nyerhet meg. Különben is, a meglehetősen dörzsölt Putyin tudja, hogy ez csak blöff, a magas lapok az ő kezében vannak. A németek Angela Merkel-je, a legcselesebb nyugati vezető határozottan, de óvatosan reagált, ellentétben a gyerekesen viselkedő US republikánusokkal, akik fejjel rontanak neki a nukleáris fegyverekekel rendelkező Oroszországnak.

Washington fenyegetése a krími referendummal kapcsolatban üresen cseng, ha megfontoljuk az amerikai felügyelet alatt bonyolított, és elcsalt egyiptomi és afganisztáni választásokat.

Végül pedig, alig akad Washingtonban olyan politikus, aki feltenné a kérdést, hogy mi a fene érdekünk fűződik Ukrajnához? Körülbelül annyi, mint az oroszoknak Nebraskához. Ennek ellenére elkövetik azt a hülyeséget, hogy a bankcsődben vergődő Amerika 1 milliárd kölcsönt ad az oroszellenes Kijevnek, felvállalja a háború kockázatát egy számukra totálisan haszontalan területért.

Na persze az amerikai neocon-ok, akik a kijevi puccsban jelentős szerepet vállaltak, meg akarják büntetni az oroszokat, amiért Szíria és a palesztinok mellé álltak.

___________________________________________________________

A szombaton (2014.03.15.) megjelent cikk szerzője Eric S. Margolis, több díjat nyert, független újságíró, akinek cikkeit a New York Times, International Herald Tribune, Los Angeles Times, Times of London, Gulf Times, Khaleey Times, Nation-Pakistan, Hurriyet-Turkey, Sun Times Malaysia és több más napilap rendszeresen közli.  http://ericmargolis.com

___________________________________________________________
___________________________________________________________
________________________________________________

Tibor bá’ online

Az idősebb hölgyek (elnézést!) emlékezhetnek az 1942-ben, Amerikában született, de német származású Shere Hite-ra (ejtsd: hájt). Ő egy amerikai szexológus nő, akinek jelentése (The Hite Report) igen nagy port vert fel Magyarországon is a 70-es években. Pontosan akkor, amikor a korszakváltó Kinsey jelentést (Alfred Kinsey) már – úgy, ahogy – megemésztette a társadalom (pl. minden huszadik amerikai aktív vagy passzív homoszexuális), amikor Master & Johnson szexológus pár pozíciója megingathatatlan (mind vaginális, mind klitoriális orgazmus létezik). Hite kifejezetten Anna Koedt mellé áll, aki véleményét „The Myth of the Vaginal Orgasm” című munkájában fejti ki (A vaginális orgazmus mítosza).

Kutató munkájában Hite az egyénre fókuszál, meggyőződése, hogy az emberek szexuális élményeiket egyénileg élik meg, nem vehetők egy kalap alá. Jelentésében odáig megy, hogy kritizálja Master & Johnson munkáját, mert szerinte kritika nélkül elfogadták, és beépítették kutatási eredményeik publikálásába a kulturális attitűd hatását a szexuális viselkedésre. Más szavakkal, nem vették észre, hogy az amerikai nők szexuális viselkedése nem univerzális.

Hite jelentésében kimutatta, hogy a nők 70 százaléka nem jut el az orgazmusig a pénisz ki-be húzogatásával. Tanulmánya szerint a nőknek mindössze 30 százaléka állította, hogy akár egyszer is élt át orgazmust hagyományos koitusz közben. Nem fogadta el Master & Johnson véleményét, miszerint a pénisz ismételt behatolása elégséges csikló stimulációt eredményez az orgazmus eléréséhez. Különösen támadta azt a nézetet, hogy a közösülés folyamán orgazmust nem tapasztalt nőknél „szexuális diszfunkciót” kell feltételezni.

Hite nem cáfolta, hogy mind Kinsleynek, mind Master & Johnsonnak jelentős szerepe volt a szexuális kutatás terén, de kihangsúlyozta, hogy a kulturális és személytől függő ráhatásokat nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha az eredményeket relevánsnak kívánjuk értékelni a laboratórium falain kívül is. Hite véleménye szerint Master & Johnson módszere, vagyis, hogy a kísérletekhez „normális” nőket vontak be, hibás eredményt produkált, mert hagyományos koitusszal elért női orgazmus nem lehet kritériuma a „normálisságnak”.

A mindmáig bigott, és erősen férfi domináns amerikai társadalom támadta (Micsoda? Nem élvez el alattam?) Hite-ot, és munkáját, aki válaszul 1995-ben lemondott amerikai állampolgárságáról és felvette a németet.  

Az időközben 72 éves Shere Hite most visszatért eredeti munkájához és egy magas szintű tanulmányt tett közzé „A Hite jelentés akkor és most” címen. Az alábbiakban ebből készítek egy összeállítást, beépítve saját véleményemet is.

Hite által végzett, női szexualitásra irányuló tanulmány szerint a nők 94 százaléka képes rendszeresen orgazmust átélni a külső nemi szerv ön-stimulációjával. És miért nem, amikor partnerével koitál? Azért mert a stimuláció nem ugyanaz. Következtetés? A szexuális aktus definícióját meg kell változtatni, vagyis az ilyen stimulálást el kell fogadni a szexualitás normális részeként. Hite véleménye szerint ezáltal a szexuális aktus szereplői egyenlőbbek lennének, nem kellene túlhangsúlyozni a behatolás szükségességét, és ragaszkodni a koitusz mindenhatóságához.

Hite kutatási eredményeit nyilvánosságra hozva, bizonyítja, hogy a nők minden nehézség nélkül eljutnak az orgazmusig maszturbáció segítségével. A nőknek nincs semmi problémájuk az orgazmusukkal, a társadalomnak van (és itt Hite, természetesen a férfi-domináns társadalomra gondol). A társadalom (férfiak) ragaszkodnak ahhoz, hogy a nőknek koitusz alatt kell orgazmushoz jutniuk, annak ellenére, hogy a kutatások szerint ez a cél elérésének nem a legkönnyebb módja. Maszturbálás alatt a nők vaginájukat nem stimulálják, és nem végeznek behatolást idegen tárggyal. [Nyilvánvaló, hogy a szex-shopok műpénisz választéka nem a nők, hanem a férfiak részére készült.]

Az amerikai férfiak nem hagyták magukat, és azt a nézetet terjesztették, hogy a csikló segítségével elért orgazmus a „fejletlenség” jele, az „igazi” nők nem szorulnak rá. Egy időben a vita odáig fajult, hogy egyesek tagadták a klitoriális, mások a vaginális orgazmus létezését (és persze, ezek mind férfiak voltak).

Az utóbbi időben, vagyis a XXI. században megváltozott a taktika. Felfedezték, a Hite által cáfolt, g-pontot, amire ha megfelelő nyomást gyakorolnak, akkor a vaginális orgazmus garantált. Tehát behatolás, orgazmus! Ha nem, akkor a nő nem eléggé „nőies”. Hite kénytelen volt összegezni álláspontját.

„A vagina természetesen egy kellemet nyújtó női szerv a megfelelő szituációban. Kutatási eredményeim ezt nem cáfolják, de azt igen, hogy csupán a vagina stimulálása a legtöbb nőnél nem vezet orgazmushoz. A nők nagy része élvezi a koituszt, mint egy fajta előjátékot, ami után klitorisz stimulációra van szüksége az orgazmus eléréséhez. A társadalom egyik napról a másikra nem képes megváltoztatni évszázadokon át fenntartott elképzelését az aktussal kapcsolatban, és nem tartotta helyénvalónak a nők maszturbációját. Helyette új dolgokat találnak ki, a régi elvek fenntartásához.

Számtalan medika állítja, hogy g-pont nem létezik. A szexualitásnak egy új nézőpontját kell széleskörűvé tenni, ami szerint a női orgazmus elérését a közösülés mellett, attól független, külön stimulálással kell megteremteni.”

Hite mai álláspontja tehát az, hogy létre tudunk hozni egy olyan új szekszelési verziót, ami mind a férfi, mind a nő részére hatékony. Parasztosan szólva, a lökődés mellé a férfiaknak be kell vetniük az ujjukat és a nyelvüket is.

Az olvasók részéről egy ilyen provokatív cikk természetesen nem maradhat válaszok nélkül. Hitenak elsősorban azt vetik szemére, hogy az első jelentése óta eltelt 30 év alatt, e téren sok minden történt, amiről egyszerűen nem hajlandó tudomást szerezni. A másik, amire Hite egyáltalán nem akar építeni, hogy biológiailag az emberek nem egyformák. Ha ő talál két tucat medikát, akik esküsznek, hogy g-pont nemlétezik, akkor talán meg kellene említeni azt a sok tucat nőt, akik kiállnak a g-pont létezése mellett.

Volt olyan nő, aki kifogásolta a „normál” szex definíciójának a szükségességét. Minek azt definiálni? – tették fel többen a kérdést – mindenkinek az a normál, ami neki a leginkább megfelel.

Másik nőolvasó valamivel harciasabban jelentette ki, hogy „Nekem aztán beszélhetnek, hogy vaginális orgazmus nem létezik. Egy-egy alkalommal többször is elélvezek vaginálisan.” Aztán egy kicsit lecsillapodva az olvasó arra mutat rá, hogy felelőtlenség ilyet állítani, mert ez sok nőt eltántoríthat a vaginális orgazmus megteremtésétől.

Volt aki arról számolt be, hogy behatolás nélkül képtelen elélvezni és amikkor maszturbál, akkor is be kell egy „tárgyat” helyezni a hüvelyébe.

Szegény idősödő Hite, most aztán kapkodhat a fejéhez, főleg, hogy a hozzászólásoknak se véged, se hossza. Egy további nő – akivel mélységesen egyetértek – azt fejtegette, hogy a csikló NAGYON fontos, de nem csak az hiba, ha a szexet kizárólag a behatolásra korlátozzuk, de az is hatalmas hiba lenne, ha a behatolás adta élvezetet nem vennénk figyelembe.

A legplasztikusabb olvasó kijelentette: „Nincs g-pont által indukált orgazmus? Hát nekem röhögnöm kell. Nálam olyan fokú élvezetet indít be, hogy elfelejtem a nevem, és sírva fakadok a gyönyörtől. De a kezdőknek elárulom, a g-pont felfedezéséhez idő kell és tréning, de ha egyszer felfedezed, akkor egyetlen aktus alatt többször is elélvezhetsz. Különben állítom, a legtöbb nő azért nem tud a g-pontjáról, mert a sok duma miatt megelégszik azzal, amit a klitorisza nyújt.”

Végül praktikus tanács is olvasható: „Csajok! Izommunka az egész, kemény és folyamatos edzés. Szorítsátok össze a hüvely izmait. A megfelelő mennyiségű munka után a g-pont megjelenik, és higgyétek el nekem, a befektetett munka és erőfeszítés meghozza a gyümölcsét. A jutalom nem marad el és csak nevetni fogtok azon a badarságon, hogy g-pont nem létezik.

A feminista Hite a legnagyobb pofont attól a nőtől kapta, aki kijelentette, hogy nála egy aktus csak akkor teljes, ha a partnere is elélvez. Pontosítva, az orgazmusa csak akkor indul be, amikor a partnere készül elélvezni. – Nekem meg az jutott eszembe, hogy ezt vajon honnan tudja?

____________________________________________________________
____________________________________________________________
__________________________________________________

Tibor bá’ vissza a múltba online

1948. március 15.-én volt a száz éves évforduló, és egyben Rákosi Mátyás szalámi taktikájának, és a fordulat évének a beindítása. Ez a kombináció irgalmatlan mértékbe fokozta fel az érzelmeket. Én tizenöt évesen az első középiskolámat végeztem Budapest V. Alkotmány utcában, ahol hatalmas volt a felkészülés. Ünnepség, beszédek, énekelés, szavalókórus, amire heteken át készültünk. Valóban minden nagyon impozáns volt. A Kossuth nyomda az eredeti Nemzeti Dal nyomtatott példányát fakszimile nyomtatták ki és szórták a nép közé. Nekem is volt egy példányom, amit az unokáimnak raktam félre, csak a házzal együtt elégett, és az unokákat ilyesmi nem érdekli. Ezek az unokák nem olyanok, mint azok az unokák voltak. 😀

Az időjárás kedvezett, bágyadtan sütött a nap és nem volt több 10 foknál, de a lelkesedés kipótolta a különbséget. Az utcák, a terek hangosak voltak az ünneplésekkel járó indulóktól. Hiába na, ez mégiscsak a 100 éves évforduló volt, és már 3 éve magunk mögött hagytuk azt a háborút, amire nem lehettünk büszkék, de az „újrakezdés” mindenkit felvillanyozott. Csak kisebb viharfelhők kezdtek gyülekezni az égbolt alján.

„Hivatalosan” a Rákosi féle fordulat éve 1948. május 23-án kezdődött. Ekkortól kezdte Rákosi átvenni a teljes hatalmat. Az embereket a „hatalom” nem érdekelte, mert valaki mindig hatalmon van, ami érdekli őket az a megélhetés. Szüleim ekkortájt állandóan összejöttek a barátokkal, és rendszerint izgatottan tárgyalták az „eseményeket”. Nagy Ferenc miniszterelnök kigolyózása felháborító volt, de nem életbevágó. Az államosítások viszont igen. Első lépésként csak a 100 főt meghaladó alkalmazotti létszámú gyárakat, üzemeket államosították, de természetesen nem álltak meg ott. A szalámi taktika következtében a végén egy életben maradt kisiparosnak egyetlen egy alkalmazottja lehetett, ha ő maga már kiöregedése miatt alig tudott dolgozni.

A következő március tizenötödikei ünneplés már belügyi felügyelet alatt zajlott. Míg az 1948-as ünnepségekkel a rezsim asszociálta magát, a rákövetkezőket már ferde szemmel nézték. A március 15 és annak megünneplése, a feltűnően nagy kokárdák viselete egy fajta tüntetéssé vált a szocializmus építése közben. Aztán a gulyás kommunizmus idejére ez is ellaposodott, csak a hivatásos másként gondolkodók éltek vele, mondhatni kisajátították maguknak. Megérte nekik, mert a következő fordulat éve után (1989) hülyére lophatták magukat. Most meg a sokat lopók és a még többet lopók azon vitáznak, ki viseli jogosan a kokárdát.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
______________________________________________

Tibor bá’ online

Megközelítőleg: a honlapot naponta 1400 egyén látogatja, akik közül 400 első alkalommal talált ide, de ezren célzottan érkeznek. Mindeközben a hozzászólók száma 24 óra alatt 20 körül van, de nagyobb időintervallumban se haladja meg a negyvenet. Vagyis csak olvasni rendszeresen visszajár 960 fő. Ezt hívják a csendes többségnek, akik nagy valószínűséggel elolvassák a hozzászólásokat is, de mégiscsak ők vannak jóval többen, és mégiscsak „őértük van” a honlap.

A Hozzászólók két csoportra oszthatók: 1) Akiktől származik hasznos információ, akik pozitíven járulnak hozzá a honlap minőségéhez, akiknek a véleménye elgondolkoztató. 2) Akik szórakozni járnak ide, saját véleményük vagy nincs, vagy használhatatlan, minden szart belinkelnek, de buzgón tetszelegnek abban, hogy ők is „valakik”.

Már hozzászólásba beírtam, de azt nem mindenki olvassa el. A honlap elsődleges célja a tájékoztatás, az információ átadása azok részére, akik ezt igénylik és értékelik, mert az információ áradatból nem tudják kiszűrni a hamisak közül a kevéske jót, vagy legalább is nem tökéletes biztonsággal, és igénylik egy független gondolkodó csoport véleményét. A fórum biztosítása csak másodlagos, de megkerülhetetlen cél, mert fórum nélkül nem lenne a gondolatok ütköztetése, és az egész nagyon énközpontú lenne, és mint ilyen kevésbé értékes.

Az okoskodó, szórakozni vágyok, vagy hitük hirdetésére szakosodott hozzászólók számomra (és az olvasók számára is) többnyire értéktelenek, ráadásul makacs tolakodásukkal rontják a színvonalat.

Mit tartok jónak, és kevésbé jónak. A fórumon – szerintem – az egyéni gondolatoknak, elképzeléseknek, véleményeknek kell hangot adni. A különböző belinkeléseket nem szeretem. Egy belinkelés csak akkor indokolt, ha valaki a nézetét akarja alátámasztani. Ha pusztán arról van szó, hogy valami érdekességre, információra bukkant, nagyon meg kell fontolni, hogy tényleg elég fontos/érdekes, és senki más által fel nem lelhető dologról van szó.

És akkor most térjünk rá az támogatásra. Az nyilvánvaló, hogy a honlap fenntartása költséges. Aki nem tudja, annak elmondom, hogy fizetni kell az internet szolgáltatót, a tárhely gazdát, a karbantartást, a hardver felújítását, alkatrész cseréket, valamint az elektromos energiát, mert több száz wattot fogyasztok napi 10 órán át. Ennél is nagyobb érvágás az idő ráfordítás, ami nem teszi lehetővé haszonnal járó tevékenység felvállalását. Tehát nem kiemelt nyugdíjból és a tartalékok lassú feléléséből kell gazdálkodnom. Adakozási/donatio lehetőség adott, amivel csak igen kevesen élnek, átlagosan hetente egy akad, akinek hálás vagyok. Érdekesség, hogy az adományok egy kivételtől eltekintve nem hozzászólóktól, hanem csendes hallgatóktól, előttem teljesen ismeretlen nevektől származtak. Számomra a legnagyobb örömöt azok nyújtották, akik 1000 forintot adtak, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon meg kell fontolniuk minden egyes ezer forint elköltését, és ez mellett érezték úgy, hogy le kell mondaniuk erről az összegről egy bizonyos cél érdekében. Valóban megható.

A pozitív hozzászólóktól nem várok el segítséget, mert a hozzászólásokra szentelt idő is pénz, és különben is nem visznek, hanem hoznak. Ezzel szemben igen zokon veszem, hogy a szórakozgatóknak eszük ágába sincs a bukszájuk után nyúlni, holott tudják nagyon jól, hogy nincs ingyen vacsora. És ugye, nem kell nikekkel előállnom, mindenki pontosan tudja, kikre gondolok.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________

A szavazás kiértékelése:

Körülbelül minden tizedik látogató szavazott. A szavazok durván 60 százaléka oroszországot választotta, 40 százalék a Nyugatot. Örülök annak, hogy a többség tisztán lát és képes érzelmeit háttérbe szorítani a racionális gondolkodás segítségével. Meg vagyok elégedve 😉

______________________________________________________________
______________________________________________________________
___________________________________________________

Tibor bá’ online

John Perkins 2004-ben írta könyvét, amit két évvel később már le is fordítottak magyarra, eléggé sután lefordított címmel: „Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai”, de ezzel most ne foglalkozzunk. A könyvre azért hívom fel a figyelmet, mert az Ukrán eseményekkel kapcsolatban igen hasznos útmutató. Nincs sok értelme bármit is írnom a könyvről, elég ha idézek egy teljes oldalt a műből:

Claudine,a beszervező hölgy, elmondta, hogy munkámnak két alapvető célja van. Az egyik, hogy alátámasszam olyan nagy összegű nemzetközi hitelek kihelyezését, amelyek aztán óriási mérnöki és építőipari beruházásokon keresztül visszajuttatják a pénzt a MAIN és más amerikai vállalatok (mint például a Bechtel, a Halliburton, a Stone & Webster és a Brown & Root) számláira. A másik feladatom az, hogy fizetésképtelenné tegyem a kölcsönöket fölvevő országokat (természetesen csak azután, hogy a MAIN-nek és a többi amerikai vállalatnak járó összegeket már kifizették), hogy állandó függésben maradjanak a hitelezőiktől és könnyű prédát jelentsenek, ha szívességekre – például katonai bázisokra, ENSZ-szavazatokra vagy olajra és más természeti erőforrásokra – van szükségünk.

Az lesz a munkám, hogy előre jelezzem, milyen eredményekkel jár majd több milliárd dollár befektetése egy-egy országban. Egészen pontosan olyan tanulmányokat kell majd írnom, amelyek húsz-huszonöt évre jelzik előre a gazdasági növekedést, és amelyek különböző projektek hatásait elemzik. Ha például döntés születik, hogy egy országnak 1 milliárd dolláros kölcsönt folyósítunk annak érdekében, hogy vezetői ne álljanak a Szovjetunió mellé, a feladatom az lenne, hogy összevessem, milyen előnyökkel járna, ha az adott összeget erőművekre, új úthálózatra vagy éppen telekommunikációs rendszerre fordítanák. Olyan feladatot is kaphatok, hogy ha egy országnak fel akarnak ajánlani egy modern elektromos közműrendszert, bizonyítsam be, hogy az új rendszerből fakadó gazdasági növekedés indokolja a kölcsön fölvételét. A kritikus tényező minden esetben a bruttó nemzeti termék (GNP). Az a projekt nyer, amelyik a GNP évi átlagos legnagyobb növekedését ígéri. Ha csak egy projekt elindításáról van szó, azt kell bizonyítanom, hogy annak megvalósítása milyen kedvezően fogja érinteni a GNP alakulását.

Valamennyi ilyen programtervezetnek az volt a kimondatlan célja, hogy a beruházásban részt vevő cégek nagy profithoz jussanak, a fogadó ország néhány gazdag és befolyásos családja hasznot húzzon belőle, ugyan akkor biztosítsa a világ különböző országainak hosszú távú pénzügyi függését és így politikai lojalitását. Minél nagyobb a kölcsön, annál jobb. Azt a tényt senki nem vette figyelembe, hogy az országra nehezedő adósságteher évtizedekre megfosztja a legszegényebb rétegeket az egészségügyi, oktatási és más szociális szolgáltatásoktól.

Claudine-nal nyíltan megvitattuk a GNP csalóka természetét. Például a GNP akkor is növekedést mutat, ha az egyetlenegy embert gazdagít, például egy közüzemi szolgáltató vállalat tulajdonosát, és akkor is, ha a lakosság többségére nagy adósságteher nehezedik. A vagyonosok gazdagodnak, a szegények szegényednek. A statisztika szempontjából ez gazdasági növekedésnek számít.

Mint az amerikai polgárok általában, a MAIN dolgozói is azt hitték, hogy jót teszünk azokkal az országokkal, amelyekben erőműveket, autópályákat és kikötőket építünk. Az iskoláink és a sajtónk arra tanított minket, hogy minden lépésünket önzetlennek lássuk. Az évek során sokszor hallottam olyan megjegyzéseket, hogy: „Ha nemzeti zászlónkat elégetik és a követségünk előtt tüntetnek, miért nem vonulunk ki abból az átkozott országból, és miért nem hagyjuk őket saját nyomorukban fetrengeni?”

Akik ilyet mondanak, sokszor diplomás emberek, tehát elvileg műveltek. Még sincs fogalmuk arról, hogy elsősorban azért létesítünk nagykövetségeket a világ különböző pontjain, hogy a saját érdekeinket érvényesítsük, ami a 20. század második felében azt jelentette, hogy az amerikai köztársaságot globális birodalommá tettük. Egyetemi bizonyítványaik ellenére ezek az emberek éppen annyira műveletlenek, mint azok a 18. századi gyarmatosítók, akik a földjük védelmében harcoló indiánokat az ördög szolgáinak tartották.

Néhány hónap volt hátra indulásomig Indonéziába, Jáva szigetére, amit abban az időben a világ legsűrűbben lakott ingatlanjának volt szokás nevezni. Indonézia emellett véletlenül olajban is gazdag muzulmán ország és a kommunista szervezkedés egyik melegágya is volt.

– Ez Vietnam után a következő dominó – így mondta Claudine. – Meg kell nyernünk az indonézeket. Ha csatlakoznak a kommunista táborhoz… – ujját elhúzta a torka előtt, és édesen mosolygott. – Mondjuk azt, hogy nagyon optimista képet kell festened arról, hogyan fog virulni a gazdaság, ha megépülnek az új erőművek és elosztórendszerek. Ez lehetővé teszi majd, hogy az USAID és a nemzetközi bankok indokolják a kölcsönöket. Téged persze megjutalmaznak, és mehetsz tovább más egzotikus helyekre, más projekteken dolgozni. Az egész világot bejárhatod. – Figyelmeztetett, hogy szerepem nehéz lesz. – A bankok szakértőit nem lesz könnyű meggyőzni. Az a dolguk, hogy megkérdőjelezzék az előrejelzéseid – ezért fizetik őket. Az ő tekintélyüket erősíti, ha a munkádban hibát találnak.

Egy napon szóba hoztam, hogy a MAIN Jávára induló szakértői csoportjában rajtam kívül még tíz másik férfi lesz. Megkérdeztem, hogy ők is hasonló kiképzést kapnak-e, mint én. Claudine biztosított arról, hogy nem.

– Ők mérnökök — mondta. — Ők tervezik majd az erőműveket, az átadó- és elosztórendszert, a kikötőket és az utakat, ahol az üzemanyagot szállítják majd. Te vagy az egyetlen, aki a jövő előrejelzésével foglalkozik. A te előrejelzéseid határozzák meg az általuk tervezett létesítmények és így a kölcsönök nagyságát. Amint látod, te vagy a kulcsember.

Minden nap, mikor Claudine lakásáról hazafelé mentem, azon tűnődtem, vajon helyesen cselekszem-e. A lelkem mélyén valami azt súgta, hogy nem. De a múltban elszenvedett frusztrációk nem hagytak nyugodni. Úgy tűnt, hogy a MAIN mindent egyszerre kínál, ami az életemből hiányzott, mégis egyre azt kérdeztem magamtól, vajon mit szólna ehhez Tom Paine. Végül meggyőztem magam, hogy minél többet tanulok, minél több tapasztalatot szerzek, annál könnyebben leleplezhetem majd ezt az egészet később — a „belülről bomlasztás” régi önigazoló érve.

Mikor ezt a gondolatomat megosztottam Claudine-nal, döbbenten nézett rám. — Ne légy nevetséges. Ha egyszer beszállsz ebbe, többet nem tudsz kilépni. Ezt el kell döntened, mielőtt belekezdesz.

Megértettem, és megijesztett, amit mondott. Miután elbúcsúztam tőle, végigsétáltam a Commonwealth Avenue-n, befordultam a Dart-mouth utcába, és meggyőztem magam, hogy a kivétel én vagyok.

Néhány hónappal később egy délután a kanapén ülve néztük, hogyan esik kint a hó.

– Egy szűk, exkluzív klubhoz tartozunk — mondta Claudine. — Azért fizetnek minket – és nem is rosszul —, hogy dollár milliárdokat csaljunk ki a világ különböző országaiból.  A munkád a legnagyobbrészt abban áll, hogy próbáld rávenni a világ vezetőit, csatlakozzanak az Egyesült Államok gazdasági érdekeit érvényesítő hatalmas hálózatához. Végül ezek a vezetők annyira belegabalyodnak az adósság hálójába, hogy lojalitásuk biztosított. Akkor mozgósíthatjuk őket, mikor nekünk tetszik, hogy politikai, gazdasági vagy katonai igényeinket kielégítsék. Cserébe ezek a vezetők megszilárdíthatják politikai hatalmukat azzal, hogy országuk lakosainak ipari parkokat, erőműveket, repülőtereket építenek. Mindeközben az amerikai mérnöki és építőipari cégek tulajdonosai igencsak meggazdagodnak.

Azon a délutánon, ebben az idilli helyzetben, miközben Claudine ablakából a kint örvénylő hópelyheket néztük, megtudtam jövendő foglalkozásom eredetét. Claudine elmesélte, hogy a történelem során a legtöbb birodalmat vagy katonai erővel vagy legalábbis katonai fenyegetés segítségével építették ki. A második világháború végén azonban a Szovjetunió megerősödésével és a nukleáris háború rémének fölmerülésével a katonai megoldás túl kockázatossá vált.

A könyv magyar fordítását az egyik lelkes (de csendes) honlap látogató rendelkezésemre bocsátotta. Innen letölthető: 

http://magyarnemzetikormany.com/pi-klub/downloads.php?cat_id=2&file_id=133 

____________________________________________________________
____________________________________________________________
_________________________________________________

Tibor bá’ online

Az Egyesült Államok elsődleges célja a világuralom – Ami az ukrán válság hátterében van.

Az Egyesült Államok legfőbb törekvése – immáron vagy 100 éve – a világuralom elnyerése, hegemóniájának a szélesítése. E cél érdekében létrehozta a legújabb kor Szent Szövetségét, amelynek tagjai az USÁ-n kívül a NATO és az EU. Eszközük az IMF, a Világbank, a Világ Kereskedelmi Szervezete (WTO), a Nemzetközi Büntető Törvényszék (ICC). Ezeknek legfőbb funkciója, hogy pórázon tartsa azokat az országokat, amelyek nem élvezik a Szent Szövetség jóváhagyását. Az IMF, WB és a WTO megkövetelik a fundamentalista piacgazdaságot. Azok az ország vezetők, akik túlzottan függetlenek, előbb vagy utóbb megbánják, mert az USA igen hamar kiméri rájuk a megfelelő szankciókat.

Ki veszélyezteti az amerikai dominanciát? Ki képes megkérdőjelezni az amerikai hegemóniát? Pillanatnyilag csak Oroszországról lehetne szó. Éppen ezért a Hideg Háború befejezése óta az USA egyre inkább harapófogóba zárja az oroszokat, egyik bázis a másik után építi ki körülötte, folyamatosan újabb és újabb lehetőségeket keres rakétabázisok telepítésére. Most Ukrajnára került a sor. A NATO egyik volt szovjet köztársaság után a másikat kaparintja meg. Mindeközben a Fehér ház és a szorgalmasan együttműködő mainstrem média bizonygatja az embereknek, hogy az ukrán eseményeknek az égvilágon semmi köze az oroszokhoz, és ezt meg akarják etetni Putyinnal is, aki hangosan így gondolkozott néhány éve: A NATO egy katonai szövetség és egyre közelebb jön a határainkhoz, MIÉRT?

A közelmúlt eseményei fényesen bizonyítják, hogy a Szent Szövetség minden vágya Ukrajnát leszakítani Moszkva kebléről, az orosz flottát kiszorítani a fekete-tengerről, és NATO-USA bázist alakítani ki közvetlenül az orosz határ mentén [amennyiben nem tudnád mitől rágott be Putyin úgy, hogy katonai lépésre szánta el magát.]

Ahogy most a dolgok állnak, Kijev hamarosan EU partner lesz, és saját bőrén tapasztalhatja a neo-konzervatizmus örömeit, amihez szorosan hozzátartoznak: privatizáció, dereguláció, megszorítások és máris csatlakozni lehet a Portugália, Írország, Görögország, Spanyolország és kis hazánk által alkotott, kivérzésre ítélt csoporthoz. De ugye az Európához tartozás (szó szerint) minden pénzt megér.

Az ukrajnai felkelők és nyugati támogatóit nem érdekelte pontosan kik csatlakoznak hozzájuk Janukovics megbuktatásában, szélső jobbos huligánokon kívül még csecsen milicisták is részt vállaltak az „eseményekben”, de helyet kaptak azok a lesipuskások is, akiket nem Janukovics küldött a tömegek ellen, hanem „valakik” az új koalícióból. És ez nem a véletlen játéka volt. A Haaretz (izraeli újság) február 24-én jelentette, hogy Moshe Reruiven Azman ukrajnai rabbi felszólította a kijevi zsidókat, hogy hagyják el Kijevet, ha lehet az országot is, mert számukra kellemetlen világ eljövetelére lehet számítani.

El lehet gondolkodni a híressé vált telefonbeszélgetésen is, ami Victoria Nuland, amerikai helyettes külügyminiszter asszony és az ukrajnai USA nagykövet között hangzott el, ahol azt latolgatják, ki legyen az új ukrán elnök, végül Nuland úgy döntött, hogy Arzenyi Jatsenyik lesz a leginkább megfelelő.

Jut eszembe, Janukovics tökéletesen megfelelt Washingtonnak addig, amíg tárgyalgatott velük, amint rájött, hogy Moszkvához tartozni gazdaságilag sokkal kifizetődőbb, azonnal rossz fiú vált belőle.

A nyugatbarát PZuj az mellett érvel, hogy az ukrán nép jogszerűen buktatta meg Janikovicsot, de a Krím-félsziget lakói törvénytelenül akarnak kiválni Ukrajnából. Solouse hangot adott annak, hogy PZuj vagy naiv, vagy meg van fizetve. Hihetetlen aktivitását mérlegelve, inkább az utóbbi.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
________________________________________________

Tibor bá’ online

A globális felmelegedés első figyelmeztetései kábé 30 éve jelentek meg. Mivel az okok világosak voltak, azonnal megindult az igen hatásos ellenpropaganda. Az ellenpropaganda lényege a félművelt tömegek számára olyan tudományosnak tűnő anyagot összehozni, amit nem csak megért, de elfogadja, mintha saját véleménye lenne. Ezt követve pedig hangosan ki fog állni mellette. Erre elég sok példát láthattunk ezen a honlapon is. A klíma változása konkrétan megállapítható, de az időjárás hektikus. Elsősorban ez utóbbit használják fel a tagadók, amik ellen csak klíma modellekkel lehet felvenni a harcot, ami nem túl szerencsés. Ezért aztán örülni kell minden segéd lehetőségnek.

A tegnapi napon (egészen friss) jelentkezett egy Alaszkában élő természettudós a Nenana lottóval. Ennek a lényege az, hogy az alaszkai Nenana folyó természetesen minden évben befagy, de tavasszal minden évben kiolvad. A helyi lakosok immáron majd 100 éve a tél közepén fogadásokat kötöttek, hogy mikor olvad ki a folyójuk a következő tavasszal. A kiolvadásra van egy kihelyezett állványuk, amit az olvadás felborít. Ez pedig nem csak nap, de azon belül óra pontossággal megfigyelhető. Az összegyűlt részvételi díjat az nyeri meg, aki a legpontosabba meg tudja jósolni az olvadást, illetve, aki a legjobban meg tudta közelíteni az időpontot. Ennek az egésznek az adja meg az értékért, hogy 1917-től kezdve minden év olvadási időpontja fel lett jegyezve. Nem kellett mást tenni, mint ezeket az adatokat grafikonra kitűzni.

Azt talán felesleges megjegyezni, hogy a Nenana folyó olvadása szorosan korrelál a környék tavaszi hőmérsékletével. Ez az a hőmérséklet, ami 100 év alatt folyamatosan és töretlenül emelkedett. A grafikonon jól látható, hogy a múlt év szokatlanul hidegnek mutatkozott, amire lehetne hivatkozni, hogy lám-lám leállt és visszafordult a melegedés, de ez csak az időjárás szeszélyességét jelenti, a trend egyértelmű. A vörös vonal alatti terület a kék vonal felett és alatt megegyezik egymással. Ezek szerint 100 év alatt a jégolvadás 6 nappal jött előre. Majdnem egy héttel köszönt be korábban a tavasz. Jegyezzük meg, hogy nálunk az idén a tavasz nagyon korán köszönt be, amiből nem lehet és nem szabad messzemenő következtetéseket levonni.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________

Összefoglaló értékelés az ukrán helyzetről

(az angolul nem tudok időnként nézzenek vissza,

mert a legfontosabb részeket lefordítom,

a szabaidőm függvényében)

Ukrajna területén már több száz amerikai

katona is tartózkodik. A Fekete-tengeren

US hajók, a balti országok felett US gépek

lépnek fel fenyegetően.

The Ukrainian Pendulum

By Israel Shamir

March 08, 2014 

Az ukrán puccs után megnőtt a tét miután a Krím-félsziget és a Donyecki-medence ragaszkodik az önrendelkezési joghoz, miközben amerikai és orosz csapatok titokban beléptek Ukrajna területére.

Az amerikai katonákat „tanácsadóknak” nevezik, akik feltehetően az Academi-re átkeresztelt Blackwater magán hadsereg tagjai. Ezekből néhány száz Kijevben teljesít szolgálatot, a többi iparkodik elfojtani a donyecki felkelést. Ezeket hivatalosan a nyugat által felállított rezsim hívta be. Valójában az amerikai inváziós kísérlet előharcosai, akiknek feladata a nyugat-barát rezsim helyzetének a megszilárdítása, és minden létező ellenállás letörése. Donyeck-en már sikerült bevérezniük a kezüket.

Ez mellett a Pentagon megduplázta az amerikai vadászgépek számát a Baltikum felett fenntartott NATO járőr tevékenységen belül; amerikai repülőgép anyahajó belépett a Fekete-tenger térfelébe; jelentések szerint amerikai tengerészgyalogosok érkeztek Lvov-be mint az „előre betervezett hadgyakorlat” egy része.

Az orosz katonák láthatóan az orosz flottához tartoznak, akik törvényesen tartózkodnak a Krím-félszigeten. Az orosz-ukrán egyezmény szerint már a puccs előtt ott állomásoztak (ahogy ezt az amerikai 5. flotta teszi Kuvaitban), de létszámukat valószínűleg felduzzasztották. További orosz csapatokat a törvényesen megválasztott, de elüldözött Janukovics elnök hívta be (ahogy az amerikaiak megszállták Haitit, hogy megsegítsék az elüldözött Aristide elnököt), akik felügyelik a helyi, oroszbarát, félkatonai szervezetet, miközben még senki se vesztette életét. Ezen túlmenően Oroszországban katonai riadó van érvényben, és néhány hadihajót visszarendeltek a Fekete-tenger térfelére.

Csak az orosz jelenlétet nevezi a nyugati média „megszállásnak”, miközben az amerikai beözönlést nem is említik. Egy amerikai blogger viccesen megjegyezte: „Nekünk erkölcsi kötelességünk beleütni az orrunkat a közvetlen szomszédságotokban zajló dolgaitokba, amitől a mi hazánkat egy fél világ választja el. Ez a ti érdeketekben történik.”

Moscow woke up to trouble in Ukraine after its preoccupation, nay obsession, with the Winter Olympic games had somewhat abated, — when people began to say that “Putin won the games and lost the Ukraine”. Indeed, while Putin watched sports in Sochi, the Brown Revolution succeeded in Ukraine. A great European country the size of France, the biggest republic of the former USSR (save Russia), was taken over by a coalition of Ukrainian ultra-nationalists and (mainly Jewish) oligarchs. The legitimate president was forced to flee for his very life. Members of Parliament were manhandled, and in some cases their children were taken hostage to ensure their vote, as their houses were visited by gunmen. The putsch was completed. The West recognised the new government; Russia refused to recognise it, but continued to deal with it on a day -to-day basis. However the real story is now developing in Crimea and Eastern Ukraine, a story of resistance to the pro-Western takeover.

The Putsch

The economic situation of Ukraine is dreadful. They are where Russia was in the 1990s, before Putin – in Ukraine the Nineties never ended. For years the country was ripped off by the oligarchs who siphoned off profits to Western banks, bringing it to the very edge of the abyss. To avoid default and collapse, the Ukraine was to receive a Russian loan of 15 billion euros without preconditions, but then came the coup. Now the junta’s prime minister will be happy to receive a mere one billion dollars from the US via IMF. (Europeans have promised more, but in a few years’ time…) He already accepted the conditions of the IMF, which will mean austerity, unemployment and debt bondage. Probably this was the raison d’être for the coup. IMF and US loans are a major source of profit for the financial community, and they are used to enslave debtor countries, as Perkins explained at length.

The oligarchs who financed the Maidan operation divided the spoils: the most generous supporter, multi-billionaire Igor “Benya” Kolomoysky, received the great Russian-speaking city of Dnepropetrovsk in fief. He was not required to give up his Israeli passport. His brethren oligarchs took other Russian-speaking industrial cities, including Kharkov and Donetsk, the Ukrainian Chicago or Liverpool. Kolomoysky is not just an ‘oligarch of Jewish origin’: he is an active member of the Jewish community, a supporter of Israel and a donor of many synagogues, one of them the biggest in Europe. He had no problem supporting the neo-Nazis, even those whose entry to the US had been banned because of their declared antisemitism. That is why the appeals to Jewish consciousness against the Brown putsch demonstrably failed.

Now came the nationalists’ crusade against Russian-speakers (ethnic Russians and Russian-speaking Ukrainians – the distinction is moot), chiefly industrial workers of East and South of the country. The Kiev regime banned the Communist Party and the Regions’ Party (the biggest party of the country, mainly supported by the Russian-speaking workers). The regime’s first decree banned the Russian language from schools, radio and TV, and forbade all official use of Russian. The Minister of Culture called Russian-speakers “imbeciles” and proposed to jail them for using the banned tongue in public places. Another decree threatened every holder of dual Russian/Ukrainian nationality with a ten-years jail sentence, unless he gives up the Russian one right away.

Not empty words, these threats: The storm-troopers of the Right Sector, the leading fighting force of the New Order, went around the country terrorising officials, taking over government buildings, beating up citizens, destroying Lenin’s statues, smashing memorials of the Second World War and otherwise enforcing their rule A video showed a Right Sector fighter mistreating the city attorney while police looked other way. They began to hunt down riot policemen who supported the ex-president, and they burned down a synagogue or two. They tortured a governor, and lynched some technicians they found in the former ruling party’s headquarters. They started to take over the Orthodox churches of the Russian rite, intending to transfer them to their own Greek-Catholic Church.

The instructions of US State Dept.’s Victoria Nuland were followed through: the Ukraine had had the government she prescribed in the famous telephone conversation with the US Ambassador. Amazingly, while she notoriously gave “fuck” to the EU, she did not give a fuck about the Russian view of Ukraine’s immediate future.

Russia was not involved in Ukrainian developments: Putin did not want to be accused of meddling in Ukrainian internal affairs, even when the US and EU envoys assisted and directed the rebels. The people of Russia would applaud him if he were to send his tanks to Kiev to regain the whole of Ukraine, as they consider it an integral part of Russia. But Putin is not a Russian nationalist, not a man of Imperial designs. Though he would like the Ukraine to be friendly to Russia, annexing it, in whole or in part, has never been his ambition. It would be too expensive even for wealthy Russia: the average income in the Ukraine is just half of the Russian one, and tits infrastructure is in a shambles. (Compare to the very costly West German takeover of the GDR.) It would not be easy, either, for every Ukrainian government in the past twenty years has drenched the people with anti-Russian sentiment. But involvement was forced upon Putin:

Hundreds of thousands of Ukrainians voted with their feet and fled to Russia, asking for asylum. Two hundred thousand refugees checked in during the weekend. The only free piece of land in the whole republic was the city of Sevastopol, the object of a French and British siege in 1852 and of a German siege in 1941, and the home base of the Russian Black Sea fleet. This heroic city did not surrender to the Kiev emissaries, though even here some local deputies were ready to submit. And at that last moment, the people began their resistance. The awful success of the putsch was the beginning of its undoing. The pendulum of Ukraine, forever swinging between East and West, began its return movement.

The Rising

The people of Crimea rose, dismissed their compromise-seeking officials and elected a new leader, Mr Sergey Aksyonov. The new leadership assumed power, took over Crimea and asked for Russian troops to save them from the impending attack by the Kiev storm troopers. It does not seem to have been necessary at this stage: there were plenty of Crimeans ready to defend their land from the Brown invaders, there were Cossack volunteers and there is the Russian Navy stationed in Crimea by treaty. Its Marines would probably be able to help the Crimeans in case of trouble. The Crimeans, with some Russian help, manned the road blocks on the narrow isthmus that connects Crimea to the mainland.

The parliament of Crimea voted to join Russia, but this vote should be confirmed by a poll on March 16 to determine Crimea’s future — whether it will revert to Russia or remain an autonomous republic within the Ukraine. From my conversation with locals, it seems that they would prefer to join the Russian Federation they left on Khrushchev’s orders only a half century ago. Given the Russian-language issue and the consanguinity, this makes sense: Ukraine is broke, Russia is solvent and ready to assume its protection. Ukraine can’t pay salaries and pensions, Russia had promised to do so. Kiev was taking away the lion’s share of income generated in Crimea by Russian tourists; now the profits will remain in the peninsula and presumably help repair the rundown infrastructure. Real estate would likely rise drastically in price, optimistic natives surmise, and this view is shared by Russian businessmen. They already say that Crimea will beat out Sochi in a few years’ time, as drab old stuff will be replaced by Russian Imperial chic.

Perhaps Putin would prefer the Crimea gain independence, like Kosovo, or even remain under a token Ukrainian sovereignty, as Taiwan is still nominally part of China. It could become a showcase pro-Russian Ukraine to allow other Ukrainians to see what they’re missing, as West Berlin was for the East Germans during the Cold War. Regaining Crimea would be nice, but not at the price of having a consolidated and hostile Ukraine for a neighbour. Still Putin will probably have no choice but to accept the people’s decision.

There was an attempt to play the Crimean Tatars against the Russians; apparently it failed. Though the majlis, their self-appointed organisation, supports Kiev, the elders spoke up for neutrality. There are persistent rumours that the colourful Chechen leader Mr Kadyrov, a staunch supporter of Mr Putin, had sent his squads to the Tatars to strong-arm them into dropping their objections to Crimea’s switch to Russia. At the beginning, the Tatars supported Kiev, and even tried to prevent the pro-Russian takeover. But these wise people are born survivors, they know when to adjust their attitudes, and there is no doubt they will manage just fine.

Russian Nazis, as anti-Putin as Ukrainian Nazis, are divided: some support a “Russian Crimea” whilst others prefer pro-European Kiev. They are bad as enemies, but even worse as friends: the supportive Nazis try to wedge between Russians and Ukrainians and Tatars, and they hate to see that Kadyrov’s Chechnya actually helps Russian plans, for they are anti-Chechen and try to convince people that Russia is better off without Chechens, a warlike Muslim tribe.

As Crimea defied orders from Kiev, it became a beacon for other regions of the Ukraine. Donbas, the coal and steel region, raised Russian banners and declared its desire for self-determination, “like Crimea”. They do want to join a Russian-led Customs Union; it is not clear whether they would prefer independence, autonomy or something else, but they, too, scheduled a poll – for March 30. There were big demonstrations against the Kiev regime in Odessa, Dnepropetrovsk, Kharkov and other Russian-speaking cities. Practically everywhere, the deputies seek accommodation with Kiev and look for a way to make some profit, but the people do not agree. They are furious and do not accept the junta.

The Kiev regime does not accept their quest for freedom. A popularly-elected Mayor of Donetsk was kidnapped by the Ukrainian security forces and taken to Kiev. There are now violent demonstrations in the city.

The Ukrainian navy in the Black Sea switched its allegiance from Kiev to Crimea, and they were followed by some units of the air force with dozens of fighter jets and ground troops. Troops loyal to Kiev were blocked off by the Crimeans, but there was no violence in this peaceful transfer of power.

The junta appointed an oligarch to rule Donbas, Mr Sergey Taruta, but he had difficulty assuming power as the local people did not want him, and with good reason: Taruta had bought the major Polish port of Gdansk and brought it to bankruptcy. It seems he is better at siphoning capital away than in running serious business. Ominously, Mr Taruta brought with him some unidentified, heavily armed security personnel, reportedly guns-for-hire from Blackwater (a.k.a. Academi) fresh from Iraq and Afghanistan. He will need a lot more of them if he wants to take Donbas by force.

In Kharkov, the biggest Eastern city, erstwhile capital of Soviet Ukraine, local people ejected the raiding force of the Right Sector from government offices, but police joined with the oligarchs. While the fake revolution took place in Kiev under the tutelage of US and EC envoys, the real revolution is taking place now, and its future is far from certain.

The Ukraine hasn’t got much of an army, as the oligarchs stole everything ever assigned to the military. The Kiev regime does not rely on its army anyway. Their attempt to draft able-bodied men failed immediately as hardly anybody answered the call. They still intend to squash the revolution. Another three hundred Blackwater mercenaries landed Wednesday in Kiev airport. The Kiev regime applied for NATO help and expressed its readiness to allow US missiles to be stationed in the Ukraine. Missiles in the Ukraine (as now stationed in Poland, also too close for Russian comfort) would probably cross Russia’s red line, just as Russian missiles in Cuba crossed America’s red line in 1962. Retired Israeli intelligence chief Yaakov Kedmi, an expert on Russia, said that in his view the Russians just can’t allow that, at any price, even if this means all-out war.

Putin asked the upper house of the Russian parliament for permission to deploy Russian troops if needed, and the parliament unanimously approved his request. They will probably be deployed in order to defend the workers in case of attack by a Right Sector beefed up by Blackwater mercenaries. Humanitarian catastrophe, large-scale disturbances, the flow of refugees or the arrival of NATO troops could also force Putin’s hand, even against his will.

The President in exile

President Yanukovych will be historically viewed as a weak, tragic figure, and he deserves a better pen with a more leisured pace than mine. He tried his best to avoid casualties, though he faced a full-scale revolt led by very violent Brown storm-troopers. And still he was blamed for killing some eighty people, protesters and policemen.

Some of the victims were killed by the Right Sector as they stormed the ruling party offices. The politicians left the building well in advance, but the secretarial staff remained behind — many women, janitors and suchlike. An engineer named Vladimir Zakharov went to the besieging rebels and asked them to let the women out. They killed him on the spot with their bats. Another man was burned alive.

But the majority of casualties were victims of sniper fire, also blamed on Yanukovych. The Kiev regime even asked the Hague tribunal to indict the President as they had President Milosevic. But now, a telephone conversation between EC representative Catherine Ashton and Estonian Foreign Minister Urmas Paet reveals that the EC emissaries were aware that dozens of victims of sniper fire at the Maidan were killed by Maidan rebel supporters, and not by police or by President Yanukovych, as they claimed. Urmas Paet acknowledged the veracity of this conversation at a press conference, and called for an independent enquiry. It turned out that the rebel snipers shot and killed policemen and Maidan protesters alike, in order to shed blood and blame it on the President.

This appears to be a staple feature of the US-arranged revolutions. Snipers killing both protesters and police were reported in Moscow’s 1991 and 1993 revolutions, as well as in many other cases. Some sources claim that famed Israeli snipers were employed on such occasions, which is plausible in view of Mr Kolomoysky’s Israeli connection. A personal friend of Mr Kolomoysky, prominent member of the then-opposition, Parliamentarian and present head of administration Sergey Pashinsky was stopped by police as he removed a sniper’s rifle with a silencer from the scene of murder. This discovery was briefly reported in the New York Times, but later removed. This revelation eliminates (or at least seriously undermines) the case against the President. Probably it will be disappear down the memory hole and be totally forgotten, as were the Seymour Hersh revelations about Syria’s sarin attack.

Another revelation was made by President Putin at his press-conference of March 4, 2014. He said that he convinced (read: forced) President Yanukovych to sign his agreement of February 21, 2014 with the opposition, as Western ministers had demanded. By this agreement, or actually capitulation act, the Ukrainian President agreed to all the demands of the Brown rebels, including speedy elections for the Parliament and President. However, the agreement did not help: the rebels tried to kill Yanukovych that same night as he travelled to Kharkov.

Putin expressed amazement that they were not satisfied with the agreement and proceeded with the coup anyway. The reason was provided by Right Sector goons: they said that their gunmen will be stationed by every election booth and that they would count the vote. Naturally, the agreement did not allow for that, and the junta had every reason to doubt their ability to win honest elections.

It appears Yanukovych hoped to establish a new power base in Kharkov, where a large assembly of deputies from East and South of Ukraine was called in advance. The assembly, says Mr Kolomoysky, was asked to assume powers and support the President, but the deputies refused. That is why President Yanukovych, with great difficulty, escaped to Russia. His landing in Rostov made quite an impression on people as his plane was accompanied by fighter jets.

Yanukovych tried to contact President Putin, but the Russian president did not want to leave the impression that he wants to force Yanukovych on the people of Ukraine, and refused to meet or to speak with him directly. Perhaps Putin had no time to waste on such a weak figure, but he publicly recognised him anyway as the legitimate President of the Ukraine. This made sense, as President Yanukovych requested Russian troops to bring peace to his country. He still may make a comeback – as the president of a Free Ukraine, if such should ever be formed in some part of the country, – or as the protagonist of an opera.

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
__________________________________________________

Tibor bá’ vissza a múltba online

Ha Illésék nem írták volna meg a Kégli dalt, ma már csak nagyon kevesen tudnák, kik voltak azok a házmesterek, pedig még viceházmesterek is voltak.

A háború előtt (és jó darabig még utána is) a bérházak kapui egész nap nyitva voltak, az ment be, aki akart, mert csak este 10 órakor zárták be, ami után a házmester a helyi lakókat kapupénz ellenébe engedte be. De a házmester nem csak a kapupénzt szedte, szedte a lakbért is, amit aztán egyben átadott a háziúrnak, vagyis a ház tulajdonosának. Abban az időben senki se akarta birtokolni azt a lakást, amiben lakott, ez egy új keletű mánia, aminek csak egyetlen egy hozadéka van a 30 éven át tartó spórolásért, a gyereknek lesz mit örökölni, és majd nőkre költeni.

A tömeges államosítás után, vagyis attól a pillanattól kezdve, hogy mindenki az állam alkalmazottja lett, a kapuzárást rendeletileg emelték fel 23:00 órára, mert a délutáni műszaknak országszerte 22:00-kor volt vége. Az meg már abszurdum, hogy egy tisztességes munkásembernek minden áldott este kapupénzt kelljen fizetni a házmesternek, akinek volt egyéb funkciója is. Illésék szerint a házmester „rájuk szólhatott”. Nagydolog, szóljon. Nem oda Buda! A házmester kvázi hatóságnak számított, amíg az intézmény létezett.

Eredetileg a házmester a földszinten kapott egy nem konformos lakást (vécé az udvaron, stb.), amiért ő volt a háziúr helyi képviselője, magyarul, az élet és halál ura. A lakók „felügyelete” mellett ő volt a közvetlen főnöke a viceházmesternek, röviden a vicének, akit a nyelvújítás átkeresztelt „segéd házmesterré”, de azért maradt a vice.

A vice tartotta tisztán a ház közös területeit, vagyis a kapualját, lépcsőházat, folyosókat (népiesen a gangot) és az udvart. Alacsony státuszára utalva kizárólag a hátsó lépcsőt használhatta, ami lement egészen a pincéig, ahová a főlépcső nem hatolt le. De ugyanígy a cselédek se használhatták a főlépcsőt, természetesen csak a fordulat évéig, amikor egyszerre mindenki egyenlővé vált. A vicének is volt egy szolgálati lakása, rendszerint a hátsólépcső földszinti fordulójából nyílva.

A kapupénz a pengős világban 10 fillér volt, amit 30 fillérre emeltek a forint bevezetése után. Amin mégis érdemes elgondolkozni, hogy a kapuk nappal nem voltak bezárva, nyilván mert nem kellett félni – többek között – besurranó tolvajoktól. És a házmesteri „rászólástól” tartottak a diákok, ahelyett, hogy verekedtek volna a tanáraikkal. Micsoda egy szar világ lehetett, kifényezett Valós Világ helyett.

De ennek a világnak is megvoltak a kellemetlen szabályai. Lakbérfizetés elsején, aki ötödikéig nem fizette ki a lakbérét, annak a bútorait lehordták a kapualjba, a lakását pedig lezárták. Nem volt szükség kaucióra, aki nem tudott fizetni, az negyedikén elhúzta a csíkot. Ezt, a kilakoltatásnak nevezett eljárást, természetesen a házmester intézte a háziúr megbízásából. Ha nem tudod kinyögni a lakbért, mehetsz világgá.

Amint megszűntek a háziurak, a házmesterek se szedtek tovább lakbért, aminek a tényleges értéke az eredetinek tört részévé zsugorodott, mert akik az új törvényeket kezdték hozni, annak idején néhányszor ki lettek lakoltatva. A lakhatás állampolgári joggá változott, de a házmesterek maradtak, nem csak azért, mert hova a fenébe lehetett volna őket elköltöztetni. Viszont új funkciójuk keletkezett. Hivatalos és hivatásos besúgókká váltak. A gyanús mozgásokat kötelesek lettek jelenteni a tömbmegbízottnak, akiről ki lehet tippelni ki lehetett. Ha a rendőrség kiszállt a helyszíne, akkor elsőnek a házmestert kérdezték, akitől elvárták, hogy mindenen rajta legyen a szeme. Hivatalos papírokat a házmesterrel (is) alá kellett íratni. Például keresetlevélnél kvázi igazolta, hogy a férj gyakran nem alszik otthon, vagy igen későn jár haza. De arra is ügyelt, hogy valaki ténylegesen ott lakik-e, vagy csak oda van bejelentve, ami nem tette könnyűvé a nagymama lakásának az átjátszását a lányunoka számára, ami megkönnyítette volna neki, hogy elvegye egy nagykeresetű élmunkás. Mert senki se annyit keresett, amennyit munkája után megérdemelt volna, hanem annyit, amiből – a párt szerint – meg tudott élni.

A házmester ajtaja fölé ki volt akasztva egy tisztességes méretű tábla, ezzel a felirattal: HÁZFELÜGYELŐ. Ha tehát valaki bejött a ház udvarába, azonnal láthatta, hová kell fordulnia, már csak azért is, mert például ő felelt a téli hó eltakarításért is. A havas járdák miatt beszóló rendőrnek nem kellett keresgélni. Azt természetesen tudjuk, hogy semmi se örök, dicsőségük a hetvenes években kezdett sorvadozni. Ma már se hírük, se hamvuk, de megjelentek helyettük a közös képviselők, akik pontosan úgy viszonyulnak a házmesterekhez, mint a mai társadalom az akkorihoz. Emlékeim szerint, akkor mindenki tett valamit a közösért, ma mindenki annyit próbál kilopni a közösből, amennyit adott körülményei között lehet. Ha a ritka kivételhez tartozol, légy rá büszke.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
__________________________________________________

Tibor bá’ online

Egyes biológusok úgy vélik, hogy az átlagembernél mélyebben látnak bele az élet rejtelmeibe, ezért azt állítják, teremtő Isten nélkül elképzelhetetlen az élet. Ezt a feltételezést a legmeggyőzőbben talán William Paley, a XIX. század elején élt angol tiszteletes és természettudós fejtette ki, aki így érvelt. Ha a tengerparton sétálva a kavicsok között találunk egy zsebórát, és felemelve azt tapasztaljuk, hogy a kezünkben egy jól kigondolt és precízen kivitelezett eszköz van, melynek funkciója az idő mérése, el se tudjuk képzelni, hogy ez a szerkezet alkotó nélkül, önmagától jött volna létre, hiszen a gondos alkotó összes kézjegye megtalálható rajta. Ugyanígy, érvel tovább Paley, a Földet benépesítő élőlények se jöhettek létre maguktól. Kellett lenni egy alkotó Istennek.

Nem így van! Harsogja Darwin elmélete. Az evolúció kitűnően működik Isten nélkül. Richard Dawkins oxfordi professzor azt állítja, a genetikai kód minden Földön fellelhető állatban, növényben és baktériumban pontról-pontra megegyezik. Világos, hogy minden földi élőlény egyetlen közös őstől származik. Ha igaz (és vajon miért állítanának mást), hogy minden élőlény egyetlen őstől származik, akkor az éles ellentétben áll a teremtés tanával, és fényes bizonyítéka a darwini elveknek, hiszen a Genezis szerint Isten az állatokat nem egymásból, hanem egymástól függetlenül, külön-külön teremtette. Következésképpen vagy Dawkins hazudik, vagy a Biblia.

Ezek szerint egyetlen nukleinsav elég volt az élet beindításához. A többi már csak idő és a kedvező környezet kérdése volt. Na igen, de honnan az első nukleinsav? Jóval a mikrobiológia megteremtése előtt a mi Madách Imrénk pusztán gondolkodás útján jutott el meggyőződéséhez, aminek az Ember tragédiája Falanszter jelenetében ad hangot.

Tudós: Nézd, nézd hogyan forr, nézd, miként ragyog Itt-ott tünékeny alakok mozognak, Ezen meleg, e jól elzárt üvegben, Vegyrokonság és ellenhatás, Mind összevág, és kényszerülve lesz Engedni az anyag kívánatomnak…

Lucifer:Nem látok eddig még életjelet…

Tudós: Mit gúnyolódtok, nem látjátok-é , Egy szikra kell csak, és életre jő? –

Ádám: De azt a szikrát, azt honnan veszed?

Tudós: Csak egy lépés az, ami még hátra van.

Ádám: De ezt az egy lépést ki nem tevé: Az nem tett semmit, nem tud semmit is.

Az első nukleinsav? Ott volt a nagy őstenger, amiben megtalálható volt az összes szükséges alkotó: szén, oxigén, hidrogén, kén, foszfor és minden, ami kell. Megfelelő hőfok, elektromos kisülés (villám) meg egymilliárd év. Csak összejön! Akik erre a szcenárióra voksolnak, előszeretettel hozzák elő a hatmilliárd majom példáját. Ezek szerint, ha a földön hatmilliárd ember helyett hatmilliárd majom élne, mindegyik egy-egy szövegszerkesztő előtt ülne, és valamennyi egész nap találomra csapkodná a billentyűzetet, akkor előbb vagy utóbb valamelyiknek a betűkotyvalékából, teljesen véletlenül kijönne egy Shakespeare szonett. Heuréka! Ugyanis a megfelelő atomokból pusztán véletlenül összeállhat a szükséges nukleinsav.

Elméletileg ez igaz, mondják mások, de számoljunk csak egy kicsit. Egy szonett 14 sorból áll, soronként átlagosan 50 leütéssel. Ez összesen 700 karakter. Lévén, hogy az angol ábécé huszonöt betűből áll plusz egy szóköz, így annak az esélye, hogy egymás után hétszázszor a megfelelő betűt üti le valaki a majomhadseregből 1:26700. Huszonhat a hétszázadikon! Aki nem szokott a nagy számokhoz, az nem tud ezzel a borzalmas nagy értékkel mit kezdeni. Legyen annyi elég, ha a lét kezdetén, vagyis körülbelül 13-4 milliárd évvel ezelőtt lezajlott Ősrobbanáskor kezdte volna szorgos munkáját ez a hatmilliárdnyi (6×109) majom, és valamennyi napi 24 órán keresztül püfölte volna a billentyűzetét, mondjuk másodpercenként egy leütéssel, nos a munkának a mai napig oly annyira az elején tartanának, hogy még csak nem is látnánk a végét.

Ezt állítják a biológusok is. Egy használható nukleinsav „összeállásának” matematikai esélye oly piciny, hogy annak valószínűségét elhanyagolhatjuk. Fred Hoyle (akiről még lesz szó) szerint az élet születése a molekulák véletlenszerű keveredésének eredményeként éppen olyan valószínűtlen, mint az, hogy egy forgószél a hangárban a szétszedett repülőgép alkatrészeit úgy repítené a pontos helyére, hogy egy működőképes Boeing–747 alakuljon ki belőle. Tegyük azért hozzá, hogy Fred Hoyle a rohamosan távolodó galaxisok felfedezése után harminc évvel még mindig az állandó (stady state) világegyetem híve volt, és szerinte az élet csirája az űrből érkezett a Földre.

Bár az űrből érkező életcsirának viszonylag kevesen adnak hitelt, maga az elképzelés nem old meg semmit, hiszen az élet beindulására semmiféle támpontot nem ad. Az űrből jött az élet? Rendben! Tessék mondani, ott hogy keletkezett? Marad mégis az Isten?

Igen ám, de Darwin követői ma már nemcsak azt állítják, hogy az evolúciónak nincs szüksége Istenre. Megtoldják azzal, hogy az evolúció nyilvánvalóan a vak véletlen keze nyomát viseli magán, nem pedig az Istenét.

Csakhogy a darwinizmus nem foglalkozik a teremtéssel, illetve azzal, hogyan lett az első aminosav molekula, az evolúció mindössze a fajok fejlődésével foglalkozik. A baj mindössze annyi, ha a fajok fejlődtek, egy ősi formából evolválódtak, akkor isteni teremtésről szó se lehet. Ezért támadják a kreacionisták, akik amióta elvesztették a pert, átkeresztelték magukat az intelligens tervezésben (vagyis teremtés) hívőknek. És mivel az elmúlt napokban igen sok érv jelent meg a hozzászólásokban az egyik és a másik oldalról is, zárjuk le a vitát egy végső bizonyítékkal!

George C. Williams a „Pónihal lámpása” (The Pony Fish’s Glow) című könyvében rávilágít az emberi herével kapcsolatos anomáliákra. Ezek szerint az ondóvezeték értelmetlenül megkerüli a húgyvezetéket. Ez az oktalan komplikáció kizárja a teremtés tényét, hiszen ennek a felesleges „kerülgetésnek” nincs funkciója, és persze nem is volt. A helyzet az, hogy a spermiumok nem szeretik a meleget. Ezért vándoroltak le a herék a hasfalból a herezacskóba (a szárnyasoknak a mai napig a belső szervek között van a heréjük)Viszont a fejlődés közben fokozatosan alácsúszva megkerülték a húgyvezetéket. Tisztelt Darwin tagadók, tessék magyarázatot adni arra, miért ilyen illogikus az ondóvezeték elhelyezkedése?

A fenti ábrán a bal oldali here azt mutatja be, miként nézne ki az ondóvezeték, ha teremtve lett volna. A jobb oldali here a tényleges „megoldást” mutatja be, ami az evolúció eredménye. A szaggatott vonalú rajz jelzi a here eredeti helyzetét, ahonnan az evolúció folyamán a mai helyére került. Tegyük mindjárt hozzá, ez nem az egyetlen bizonyíték az evolúció mellett, legfeljebb a biológiát kevésbé ismerők részére a legszemléletesebb.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
________________________________________________

Tibor bá’ csak férfiaknak online

Hát igen, egyszer ennek a témának is elő kellett kerülni, mert koitálni mindenki szeret, de annak előfeltétele a pénisz erekciója, ami a frissenaz ivarérettekké vált férfiaknál annyira természetes, mint hogy a Nap holnap is fel fog kelni. Pedig az erekció mechanizmusa minden csak nem magától érthető dolog. Maga a mechanizmus egyszerű, a pénisz barlangos teste megtelik vérrel, mert egy beeresztő „szelep” kinyílik, de nem tud távozni, mert egy kieresztő „szelep” zárva marad. Az erekben uralkodó vérnyomás elegendő a merevedésig való felpumpáláshoz. Igen, de ezek a „szelepek” miért, mikor és hogyan vannak szabályozva? [a pontos hormonális folyamat bonyolult és túlzottan tudományos, marad a „konyhanyelv”]

Az erekció az idegi, pszichés, hormonális és érrendszeri működések összességétől függ. Normál körülmények között fizikai vagy gondolati stimuláció hatására az agy parancsára beindul a „szelepek” nyitása-zárása, és bekövetkezik az erekció, de ehhez jól működő idegek, egészséges psziché, megfelelő mennyiségű hormon (tesztoszteron) és hibátlan érrendszer szükséges. Dohányzástól, diabétesztől vagy valami gyógyszertől jelentkező (esetleg ideiglenes) érszűkület beteheti az ajtót. Ugyanez mondható el az idegekről, a pszichés állapotról és a hormontermelésről is. Mindezekből következik, hogy a hibátlan erekcióhoz egészséges testre van szükség, és mert az egészségére az emberek nagy többsége nem figyel, az évek múltával jelentkezik a személyre szabott impotencia, amit újabban erekciós diszfunkciónak (ED) becéznek.

Magyar statisztikákról nem tudok, de az amerikai statisztikai adatok nagy valószínűséggel egybeesnek a magyarral. Ezek szerint 50 év alatt a totális és visszafordíthatatlan ED előfordulása 4 %. Természetesen a részleges, vagy időközi ED ennél sokkal gyakoribb, amiben talán egyszer-egyszer kivétel nélkül mindenkinek volt része. Ötven felett ez az arány 17 százalékra nő. 75 éves korra az előfordulás pedig már 47 %, tehát durván minden második férfi (jó magyar szóval) totálisan impotens, de viszont minden második 75 feletti ezek szerint potens. Nem kell tehát a harmincasoknak azt feltételezni, hogy 80 környékén már nem férfi egy férfi. Viszont a hormonális tényezőt is figyelembe kell venni, azaz nincs diszfunkció, de a közösülések gyakorisága visszaesik.

Visszatérve az ED-hez, felmerül a kérdés, hogy mik a kiváltó okok? Pszichés vonalon bármi, de ezek legtöbbje nem tartós. Például egy szülő halála, vagy időre befejezendő munka, a gyerek betegsége, stb. Ezeknél súlyosabb és főleg tartósabb a dohányzás és az alkohol, valamint a hatalmas túlsúly. Ezek azonban visszafordíthatóak, csak akarni kell. Manapság egyre gyakoribb ok a diabétesz 2, mert a társadalom egyre nagyobb hányadánál jelentkezik (ami egy érdekes másik téma). A vér magas cukor tartalma tönkre teszi az idegeket és az ereket, aminek első jele az ED, és ha a betegnek ez nem elég figyelmeztetés és továbbra se érdekli a betegsége, akkor jön a megvakulás, verse elégtelenség és a végtagok amputálása, mindez csupán azért, mert vérének cukor tartalma a normálisnak a duplája.

Na jó, szóval impotencia, de mit lehet tenni? A jó pár éve berobbanó Viagra nem igazán csodaszer, mindössze a merevedés minőségén javít, de ehhez kell egy minimális „önerő”. Léteznek közvetlenül a péniszbe befecskendezhető vegyszerek, amiket elsősorban a férfi pornó színészek használnak. Ezek brutálisan jól működnek, túl jól, mert több órás erekciót biztosítanak mindenféle egyéb stimuláció nélkül. Nem totális impotencia esetén, vagyis amikor a pénisz megtelik, vagyis olyan mintha működne, de a minőség nem elégséges, az úgynevezett vákuumos megoldás javasolt. Ennél a teljes pénisz egy heneger alakú tartályban vákuum hatásának van kitéve, ami mintegy beszívja a vért a barlangos testbe, majd egy előkészített gumi gyűrűvel elzárják a vér kiáramlásának az útját, ami a kiáramlást gátló „szelep” szerepét veszi át. Végül a legdrasztikusabb megoldás a totális ED-hez egy merev test beoperálása a pénisz barlangos testébe. A műtét után a behatolás garantált. Egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy a „merevedés” nem szűnik meg, vagyis a tulajdonos fütyije napi 24 órán át merev állapotban marad. Aki ezt túl nagy árnak találja, az jobban teszi, ha vigyáz az egészségére.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
__________________________________________________

Tibor bá’ online

Victorian Nuland, amerikai helyettes külügyminiszter asszony jóvoltából 2013. december 5.-óta tudjuk, hogy az USA 5 milliárd, dollárt költött, hogy Ukrajnában demokrácia legyen. A recept ugyanaz, mint Irakban, Afganisztánban, Líbiában, Szíriában. A hivatásos felkelők amerikai pénzen és amerikai fegyverekkel destabilizálják az országot, mígnem polgárháborús helyzet áll elő, ahol az amerikaiak a felkelőket támogatják. A cél Amerika barát bábkormány létrehozása. Erre egyes hangok (PZuj) azt válaszolja, hogy Oroszország is pénzzel manipulált Ukrajnában. Valóban, de gáz árakkal, kölcsönökkel, stb. manipulálni egészen más, mint fasiszta bandákat pénzelni, kiképezni és fegyverrel ellátni. És azt se lehet felhozni, hogy az ukrán kormány korrupt volt a velejéig, mert ez ma már világnorma.

Az ukrajnai helyzetet nem lesz nehéz megérteni, mert simán párhuzamba lehet állítani a magyarral. Ukrajna lakossága éppen úgy meg van osztva, mint a magyar, a társadalom kábé fele orosz, a másik fele ukrán és tatár. Gyűlölik egymást a Sztálin által kitalált ukrán éhínség óta, amibe – a becslések szerint – 6 millió ukrán belehalt. Ez a gyűlölet olyan mély, hogy a német invázió alatt az ukránok egy része a németek oldalára állt. A két tábornak az utóbbi időbe két vezetője, illetve miniszterelnöke volt, Gyurcsány és Orbán. A demokratikus választásokon nyerő Orbán első dolga az volt, hogy Gyurcsányt börtönbe zárta. Orbán az oroszokhoz húzott, míg Gyurcsány Nyugat barát volt. Nyugat elkezdet pénzelni a börtönbe betegeskedő Gyurcsány szélsőséges híveit, akik egyre hevesebb tüntetésekkel, egyre agresszívabban követelték…. mindig mást és mást. A végén Orbán menekülni volt kénytelen, na hová? Természetesen az oroszokhoz, akik, és itt már megszűnik a párhuzam, ezt egyáltalán nem nézték jó szemmel. Miért? Azért mert a megbuktatott Orbánt követő nyugat barát kormány lehetővé tenné a NATO előretörését, Oroszország totális körbeölelését rakétabázisok telepítésével együtt. Ráadásul veszélybe került a Krím-félszigeti hajóbázis, és a közel 20 millió orosz ajkú állampolgárok is. Hogy a tortán legyen hab is, a sebtében összeállt – szerintem illegitim – ukrán kormány a nyelvtörvény megváltoztatásával jól odabaszott az orosz ajkúaknak.

Putyin tehát nem nyelte le a békát, amit Obama nem volt hajlandó tudomásul venni, pedig Putyin eltökéltsége világos. Végül is az orosz alsóház kérte, a felsőház pedig megszavazta a szükség szerinti fegyveres bevetést Ukrajnában. De erre csak azt követően került sor, hogy Obama megfenyegette Oroszországot. Most aztán Obamának kellene elgondolkozni azon, amit tett, mert az nyilvánvaló, hogy Putyin kész a háborúra. Putyin nem akar háborút, de szükség esetén kész rá. Ezt jelenti a felsőházi – méghozzá ellenszavazat nélküli – felhatalmazás. Obamának viszont tudomásul kell venni, hogy nem találtak még fel olyan fenyegetést, amitől Putyin meghátrálna, ahogy az elődei nem hátráltak meg Napóleon, majd Hitler elől. A végeredményt pedig valamennyien ismerjük. Ráadásul Putyin pontosan tisztában van azzal, hogy az orosz fegyveres erők képesek megvédeni az országot. Éppen ezért, ha az ultra nacionalisták nem szüntetik be a garázdálkodásukat (semmi kétség afelől, hogy ezt amerikai utasításra teszik), akkor Ukrajnában el fog szabadulni a pokol.

Erről jut eszembe, hogy az ukrán parlament elrendelte a mozgósítást. Feltételezem, hogy ott egyetlen egy olyan ember se ül, aki ismerné az I. világháború kitörésének az előzményeit. Ukrajna mozgósít? Röhögnöm kell! Mire számít, hogy majd a NATO segítségére siet? Nem lehetetlen, holnap körülnézek, van-e a környéken egy atom bunker. 😀

___________________________________________________________
___________________________________________________________
_________________________________________________

Tibor bá’ online

Nem fogadom el az ateista megkülönböztetést, mert alapállásnak tartom a bizonyítás nélküli feltételezés elvetését. Van tehát teista, aki bizonyítékok nélkül hisz egy istenben, és van, aki nem hisz, de ez alapállás lévén nem érdemli ki a – különben degradáló – ateista megkülönböztetést. Ennek ellenére használom a terminológiát, mert széles körben elfogadott.

Nem hiszek az Ember által kitalált egyik vallás tanításában sem, mert nem fogadom el őket valóságnak. Egyes teisták erre azt válaszolják, hogy a vallások lehetnek emberi találmányok, de a vallásoktól függetlenül isten (és az emberi lélek) létezik. Ez azonban egy tarthatatlan öszvér megoldás, mert tudatuk mélyén az istent pontosan úgy képzelik el, olyan tulajdonságokkal látják el, és úgy vélekednek róla, ahogy azt a vallások előírják.  Én magam nem zárom azonban ki egy Teremtő létezését, de ez egyáltalán nem olyan, mint amit a teisták elképzelnek. Ez mindössze azt jelenti, hogy az ősrobbanás egy nagyobb mindenségen belül történhetett, valakinek az akarata szerint. De a hangsúly a „nem zárom ki” állításon van, mert ez csak egy lehetséges elképzelés. És akkor néhány szót a teremtés szükségszerűségéről, ami a teisták egyik kulcsfogalma:

Úgy gondolom (és ennek már adtam hangot: Mi volt előbb isten vagy Ősrobbanás) az anyag predesztinált az élet, mi több az intelligens élet megjelenítésére. Hogy miképpen arra nézve nincs még feltételezésem se, de a kétségtelen jelek szerint a predesztináltság logikusabbnak tűnik, mint az első fehérjemolekula véletlenszerű megjelenése. Nem csak arról van szó, hogy ennek valószínűsége matematikailag rendkívül kicsi (1:10⁵⁰⁰), ami gyakorlatilag nulla, de nem tudom elfogadni a véletlent, mint olyan fogalmat, ami mögött van valós tartalom. A létezés nem lehet véletlen se matematikailag, se pedig logikailag.

Ezt a predesztinációt úgy képzelem el, mint egy forgalmas városi úton párhuzamosan haladó gépkocsi-tengert, ami mögött szirénázva jön egy mentőautó. A gépkocsik vezetői predesztináltak arra (nevelésükből kifolyólag), hogy utat engedjenek a mentőautónak. Következésképpen minden egyes gépkocsivezető úgy helyezkedik, hogy a mentőautó minél biztonságosabban, minél gyorsabban haladhasson előre. Valahogy ezt tehetik az egyedi atomok is, amikor a megfelelő körülmények között összeállhatnak egy fehérjemolekulává. Tegyük fel, hogy a kész aminosavhoz már csak két nitrogén atom szükséges, amiknek helyét három, közelben tanyázó hidrogén molekula elfoglalhatná, de nem teszik, mert „tudják”, hogy nem rájuk van szükség. Ez nem puszta spekuláció, mert a kvantummechanikán belül tapasztaltak egyértelműen jeleznek egy – nem másvilágot, nem túlvilágot, hanem valamifajta – egyéb világot)

Az istenhívők természetesen azt állítják, hogy az 1:10⁵⁰⁰ esély oly piciny, hogy az isteni teremtetés sokkal valószínűbb. Kétségtelen, de az én fentebb körvonalazott elképzelésem miért lenne valószínűtlenebb, mint a bibliai teremtés? Az egyértelmű, hogy mivel vagyunk, valamivel meg kell magyaráznunk megjelenésünk okát. Valamifajta „teremtés” tehát volt, hiszen az Ősrobbanás tényével egy bizonyos kezdet gyakorlatilag biztosra vehető. A legmegnyugtatóbb, ha azt feltételezzük, hogy az anyagnak van egy még meg nem ismert olyan intrinsic tulajdonsága, ami a „folyamatos” teremtést lehetővé teszi.

Az intelligens, gondolkodó élőlény felé tartó evolúció nem csak logikus következtetés, de léteznek ráutaló jelek. Például a részecskék, mint a fotonok, kettős viselkedése (hullám és korpuszkulum). Köztudott, hogy másként viselkednek megfigyelés alatt, és megint másként, ha gondolkodó lény (az ember) megfigyeli.

Mi létünk értelme? Kedvenc teista kérdés, mert szerintük létünk értelme isten megismerése, és imádása. A Földön sok milliárd élőlény létezik. Ezeknek nincs öntudatuk, ezért létük értelme nem lehet isten megismerése. Egészen egyszerűen csak vagyunk, bármennyire is fájdalmas ez egyesek részére. vagyunk, mint egy folyamat apró része. Öntudatunk által tudatosodott elmúlásunkért pedig azt kapjuk cserébe, hogy élvezhetjük a csodálatos világmindenség, ezen belül a természet megismerését.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
_______________________________________________

Tibor bá’ vissza a múltba online

Ifjúkorom egyik álma a Balaton megkerülése volt kerékpárral. Sose jött össze. Ez persze mindig eszembe jut, ahányszor egy-egy mountain bike elhúz mellettem pilisi sétáink közben. Nem irigylem őket, mert kétlem, hogy most akkora élmény lenne egy kerékpártúra, mint nekünk volt jó hatvan évvel ezelőtt. Mert nekem is volt egyetlen egy túrám, amire nem lehet nem emlékezni.

Már nem tudom ki vetette fel egy szentendrei túra lehetőségét 1951. kora tavaszán, csak arra emlékszem, hogy négyen vettünk rajta részt, három fiú és egy lány. Csak nekem volt némi objektív nehézségem. Ugyan létezett otthon a fáskamrában egy kerékpár, amit még édesanyám használt a háború utolsó évében, de azon a drót szamáron nem csak a háború ment át, de számtalan egyéb bitorló is, akik csak használták, de nemigen törődtek vele. A kifejezetten női bicikli a szemrevételezés után kissé elszégyellhette magát, mert többnyire használhatatlannak minősült. A két kerék természetesen lapos volt, a lánc laza (sebváltóról álmodni se lehetett, nem is tudtuk, hogy olyasmi létezik), a küllők fellazulva, némi nyolcas a kerekekben, de a kontra működött, az ülés elviselhetővé vált egy maradék birkabunda rásuszterolása után, amit a fénykép meg is örökített.  Egy héten át renováltam a bringát, ami vasárnapra üzemképesnek mutatkozott.

Arra jól emlékszem, hogy vasárnap reggel az Istenhegyi úton vágtattam lefelé, gondolom legalább nyolcvannal. Az első kerék gyanúsan rezget, csak az őrangyalom tartotta egyenesben, és persze első fék nem létezett, igaz, a kontra működött, de mi van, ha leesik a lánc – amire jó esély volt? Szóval ma világosan látom, hogy kihívtam az istent egy orosz rulettre. De a végén leértem a Déli Vasúthoz. Még jó, hogy a szerencse együtt jár az ifjúsággal.

Amint azt a fénykép is mutatja, a túrát roppant komolyan vettük, motorosszemüveg, meg motoros kabát, ami leginkább Olginak, az egyetlen leánynak, sikerült, mert ő megkapta édesanyja cserkészeknél rendszeresített viharkabátját, ami khaki színű volt, vastag, vízhatlan és roppant ormótlan, pedig Olginak remek mellei voltak, illetve nagyok és kemények, de ugye 16 éves korban így szokás.

A cél Szentendre volt, de nehezen haladtunk. Először az én hátsóm lett lapos, aminek a javítása alatt a többiek elmajszolták a tízórait. Aztán Olgi lánca esett le 100 méterenként. Amikor meguntuk, nekiálltunk megfeszíteni a láncot, de a veszítő csavaron a menet elnyíródott, maradt a láncleesés 500 méterenként. Aztán kiderült, hogy az állandó leállás, és a bringák összetámasztása nem teljesen rizikó mentes, mert Gyuri gépe nem bírta a strapát, fellazult a kormánya. Körülbelül ez volt az a pillanat, amikor kezdtem belátni, hogy a szentendrei cél kitűzése túlzottan optimista volt. Előálltam tehát azzal a figyelmeztetéssel, hogy nem elég megérkeznünk, haza is kell onnan jutni. Némi tépelődés után, ez valamennyien belátták. Megfordultunk és irány Budapest, ahol este még összejöttünk egy kis kanaszta partira.

A próbálkozást egyáltalán nem tartottuk fiaskónak, mi megpróbáltuk, de a rendelkezésünkre álló eszközök nem tették lehetővé a sikeres végrehajtást. Jót röhögtünk az egészen. És miért írtam mindezt le? Ahányszor felmegyek Évával a Normafához mindig falkákban jövő-menő kerékpárosokat látunk, akik nap mint nap róják a kilométereket. Remek bringák hátán lovagolnak, amelyek az én régi drót szamarakhoz szokott szememben technikai csoda számban mennek, de valahogy nem úgy néznek kik, mint akik maradandó élmények birtokába jutnak. Nem irigylem őket, pedig én készülődök a távozásra. Igaz, nem tartom sürgősnek a dolgot. 😀

____________________________________________________________
____________________________________________________________
________________________________________________