Tibor bá’ online

Tegnap a papok (nem kiérdemelt) reverenciájáról volt szó. Nem ők az egyetlenek. Hasonló, ha éppen nem nagyobb tisztelet veszi körül az orvosokat. Egyik barátomat látogattam a múlt héten, akinek átázott a plafonja, mert a felette lévő lakásban volt valami gubanc. Probléma az, hogy nem lakik ott senki, tulajdonosa pedig egy családi orvos, akit a barátom rémülten hívott fel telefonon, hogy jöjjön, nyissa ki a lakást még mielőtt nagyobb baj lesz. Az orvos közölte, hogy nem megy, mert most rendel, különben is el van foglalva, nem tud ilyen dolgokkal foglalkozni, de majd intézkedik. Intézkedett. Két nappal később – épp amikor ott voltam – megérkezett a közös képviselő, aki járt a lakatlan lakásban, és közölte, hogy az egyik csap csöpögött, de már elzárták. Különben a doktor úrnak az a véleménye…. mert a doktor úr úgy gondolja…. különben is a doktor úr… Ezt már nem voltam képes tovább hallgatni, közbeszóltam: megkérdezhetném, hogy kiről beszél? – Látványos meghökkenés, néhány másodperc csend, majd folytatom: nyilván a lakás tulajdonosáról van szó, de akkor miért nem mondja azt, hogy „a tulajnak az a véleménye… stb.” A közös képviselő nem érti. – nézze – folytatom – itt végső fokon felelősségről van szó, tehát a lényeges információ a tulajdonos, hogy neki mi a foglalkozása, az nem releváns. – Persze ezt követve volt egy kis vita, de az már nem érdekes. A lényeg, hogy itt is detektálható egy jó adag reverencia, de miért?

Álláspontom szerint a legtöbb (de nem az összes) orvos nem kifejezetten intelligens, de az alapos képzés jó minőségű szakmunkást gyárt belőlük, akikben jelentős mennyiségű rutin alakul ki. Szerencsére az eléjük kerülő betegségek hatalmas hányada széles körben előforduló bajjal van megáldva, amiket viszonylag könnyű felismerni. Ha azonban valaki olyan panaszokkal jelentkezik, és olyan leleteket produkál, ami kilóg a rutinból, azonnal beszarik a halott (hogy stílszerű legyek). Ekkor már csak két dolgot tehet, további vizsgálatokat rendel el, vagy nem szól egy büdös szót se, és elrendel egy felesleges, de ártatlan B12 kúrát, vagy méregtelenítést. — Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy ha orvos olvassa ezeket a sorokat, fel fog neki menni a vérnyomása, pedig azt ő is tudja, hogy az sztrók veszélyes. 😀 Viszont segítségemre hívom az egyik meg nem nevezhető angol kórházban végzett felmérést, ami szerint az intenzív osztályon fekvő betegek nagy részének diagnózisa egyszerűen helytelen. Némelyek azért halnak meg, mert az orvosok nem vesznek észre olyan jól elhatárolható betegségeket, mint például szívinfarktus, rákos daganat vagy tüdőembólia. Szakértők szerint az ok nem annyira a hozzá nem-értésben keresendő, mint inkább abban, hogy nincs „visszajelzés”, amiből tanulni lehetne. Ugyanis időhiány miatt alig végeznek boncolást. A papírok visszakeresése érdekes eredményt hozott. Ezek szerint egy másik angol kórházban a halált okozó betegséget az esetek 39 százalékában nem ismerték fel. Ráadásul az állapot nem korlátozódik egy-két kórházra, inkább lehetne mondani, hogy széleskörű. Az egyik kritikus szerint az orvosok túlzott mértékben bíznak az új diagnosztikai eszközökben, és nem tanulnak hibáikból, mert világszerte egyre kevesebb boncolást végeznek.

Természetesen egy-kettőre kezdtek megjelenni az orvos-védő nyilatkozatok: „Nem arról van szó, hogy hanyag munkát végeznének, de az esetek nagy részében lehetetlenség pontos diagnózist készíteni.” Mások úgy gondolják, hogy a kb. 30 százalékos tévedési arányt eddig is sejtették, de nem tudták melyik az a harminc százalék.

Megint mások azt feszegetik, hogy ha ez a helyzet az intenzív osztályokon, mi lehet a valóság más osztályokon. Ezeket gyorsan próbálják megnyugtatni, hogy az intenzív osztály egy különleges eset, mert az ott fekvő páciensek többségével állapotuk miatt nem lehet kommunikálni, és ez nehezíti az orvos helyzetét. El tudom képzelni, amikor az egyik lázas, de úgy különben kommunikatív betegnek azt mondja az orvos, „Mondja szépen ááááá, köszönöm, egyébként mit gondol a néni, mi lehet a baja? Igazán nagy segítség lenne, ha tippelne valamire.”

És akkor most nézzünk szemben egy konkrét esettel. A Birmingham Heartlands Hospital vizsgálata fényt derített a következőkre: Három év alatt az intenzív osztályon 2213 beteg fordult meg. Összesen 636 hagyta ott a fogát, akik közül mindössze 49-et daraboltak fel, de csak 38 boncolási eredményt lehetett értékelni (a homály fedett 11 esetről egy szót se!). A boncolási jegyzőkönyvek szerint 17 diagnózis helyes volt, 21 pedig hibás. A 21 hibásan diagnosztizált beteg közül 10 életben maradhatott volna, ha az orvos rájön, hogy mi a baja, de hát kérem 3 esetben a szívinfarktusnak is sikerült elbújni az orvos elől. Most jön a hab a tortára! A boncolások felszaporításának legnagyobb ellenzői maguk a kezelőorvosok, mert félnek, hogy hibájukra fény derül és a rokonság perelni fog.

Engem mindig bámulatba ejtett az a szemlélet, ami szerint, ha egy híd leszakad a tervezőt börtönbe csukják, ha egy gépkocsivezető munkája közben elüt egy járókelőt, biztos elzárás vár rá, ha egy vegyész felrobbantja a laboratóriumot, minimum meg kell neki fizetni a kárt, persze csak akkor, ha életben marad. Ezzel szemben a beteg embernek tudomásul kell venni, hogy gyógyítása bizonyos kockázattal jár, amibe még az is belefér, hogy műtét közben a hasában felejtenek egy ollót. Ő tehet róla, ha nem kell felnyitni a hasát, nem lehet bent felejteni egy ollót. Legközelebb majd kétszer is meggondolja, mielőtt kiveteti az epekövét.

Jut eszembe, ha meg akarnak műteni, ne állj egyből kötélnek. A sebészek imádnak műteni, nem annyira a szakmai gyakorlatból való kikopástól rettegve, sokkal inkább a jövedelmezősége miatt. Tanácsom, mielőtt a kés alá fekszel, alaposan járd körbe a témát.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________

Tibor bá’ online

Aki nem emlékezne rá, Kertész Ákos [a beazonosítás végett 1966–1992 között a Mafilm dramaturgja, forgatókönyv- és dialógusírója volt.  1994 és 1997 között az Élet és Irodalom című hetilap szerkesztője és főmunkatársa volt.] Aztán 2012-ben gondolt egyet, és mint Budapest díszpolgára írásba adta, hogy a magyar genetikailag szart se ér. Erre – érthető okokból kifolyólag – elég sokan felkapták a vizet. Tarlós pedig visszavette tőle a díszpolgárságot, amit Kertész úgy értelmezett, hogy ő politikailag üldözött, aminek okán menedékjogot kért, és kapott Kanadától. Ezzel pont kerülhetett volna a dolog végére, de nem, mert Kertész Ákos, a politikai menekült, gyakorlatilag megismételte hírhedtté vált ”tanulmányát” és ha lehet még elaboráltabban kifejtette az Amerikai Népszavában, hogy úgy vagyunk szar nép, ahogy vagyunk. Hogy tudjátok, miről regélek, idézek négy bekezdést a nevezett műből:

1)   Nem véletlen, hogy a magyar, a nép, a tömegek, a nagy átlag olyan amilyen. Hogy milyen? Intoleráns. Alattvaló. Nincs szabadság-igénye, nem hiányzik neki a demokrácia. Retrográd, ódzkodik mindentől, ami haladó, ami előre mutat. Elvtelen, belenyugvó, aggasztóan magas az ingerküszöbe – és ez még az érem szebbik oldala, mert a másik, a durvábbik oldala az, hogy rendpárti, sovén etno-nacionalista, másra mutogatós, idegengyűlölő, antiszemita, nyilas.

2)   Egy ideje már azon gondolkodom, mitől lett a magyar Európa, talán a világ egyik leghitványabb nemzete. Erre keresem a választ többek között Bibónál is. Mitől oltódott be olyan mértékben a náci-fasizmus vírusaival, hogy képtelen kigyógyulni belőle, hogy szinte az egész népesség fertőzötté vált, nem csak a csőcselék, de az értelmiségtől a mély szegénységben élő paraszt-proletár-koldus rétegekig, mindenki. Hogy a rabszolgasorba taszított közmunkás sem lázad, sőt. Rajong a vezérért. Mitől van az, hogy a magyar, ha gond van, mindig a reakcióban, a tekintélyben, a rendben, a rasszizmusban, antiszemitizmusban, cigány gyűlöletben, az oláh, tót, rác, az összes szomszéd lenézésében és megvetésében látja a megoldást.

3)   A kiegyezés utáni nagy gazdasági föllendülés, az is feudál-liberalizmus volt, a gyorsforralón készült Budapest, a pszeudó Párizs, a pszeudó Bécs, a gigantomániás Parlament, a pszeudó Buckingham palota a pszeudó-gót Mátyás-templom a Halászbástyával, aminek csak a halászathoz nincs köze, mind a feudalizmus túléléséről beszél; még ami szép, az is csuszamlós a hazugságtól, itt semmi nem igazi! A Milleneum, a Szent István-i gondolat, a szent Korona tan…

4)   A Kiegyezés is egy óriási, szemfényvesztő hazugság volt, a kisebbségektől való félelmükben a kiegyezők behódoltak a Habsburg dinasztiának, így lettek a magyarok a Kárpát medence kápói; vagyis Deák műve nem 1848, hanem Metternich legalizálása volt.

Persze ezt most lehetne analizálni, mert van benne igazság, de a leghitványabb nemzetnek titulálni minket csak akkor lehet, ha végzünk némi összehasonlítást. Az minden nemzet sajátossága, hogy magát különbnek tartja másnál. Ez precízen, és bizonyíthatóan érvényes az amerikaiakra, az angolokra, a franciákra, a németekre, stb. Nincs ebben semmi különös, sőt mondhatnám, hogy emberi, hiszen az egészséges egóval megáldott emberek is úgy gondolják, hogy ők különbek másoknál. Ellenkezőleg, pont az rendhagyó, amit K.Á. tesz, ócsárolja azt az országot, ahová beszületett. Különben én magam is kritizálom a népemet, de sohase ócsárolom, mert a kettő nem egy és ugyanaz.

De K.Á.-nak még az se tetszik, amit a külföldi turisták őszintén csodálnak, a Halászbástyát, a Parlamentet, és a többit. Neki még a kiegyezés se oké, és még Deákról sincs egyetlen jó gondolata. Utálja azt a népet, ahová ősei előrelátásából beszületett, megtanulta nyelvét, magába szívta kultúráját és most tiszta szívből utálja. 83 éves korára egy szánalmas, hontalan, öreg zsidóvá vált, mert Rákosi és Kádár alatt nem volt az, és ha nincs rendszerváltás, ma se lenne az.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
_____________________________________________________

Tibor bá’ online

Irak, Afganisztán, Szomália, Líbia és Szíria után az USA 5 milliárd $ költség mellett destabilizált egy országot, hogy aztán saját bábjai alakíthassanak kormányt. Ukrajnában viszont homok került a fogaskerekek közé. A felfegyverkezett radikális jobboldali csoport külön életre kelt, akik a „Nagy Honvédő Háborúban” a németek oldalán Moszkva ellen fordultak. Az meg már nem is homok, hogy Putyin az Ukrajnát bekebelezni készülő EU és NATO lépéseket stratégiai veszélyeztetésnek tekinti. Tovább árnyalja a helyzetet, hogy Ukrajna keleti fele egy kicsit több mint oroszbarát. Ha Ukrajna legújabb vezetői Nyugat felé fordulnak, kelet és dél Ukrajna kiválik és csatlakozik Oroszországhoz. Hogy mi lesz a nyugati résznek a sorsa az nyilvánvaló, pontosan úgy lesznek kifosztva, ahogy mi, és teli lesz telepítve NATO rakétákkal. Még az is előfordulhat, hogy a sikertelenség Washingtont megfontolatlan lépésre készteti, ami III. világháborúba is torkolhat.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
__________________________________________________

Tibor bá’ online

Ülök a TV előtt és bámulom a képcsövet. Vitaműsor van (mást meg se nézek) és mivel az egyházak finanszírozása van napirenden (és gondolom még jó sokáig lesz is) a négy meghívott vendég között van egy teológus is. Hogy a vitához miért hívtak teológust azt nem tudom, mert sokkal okosabb lett volna egy vallásos jogászt vagy szociológust hívni, elvégre azt kellene megértetni a hívő és nem hívő nézőkkel milyen alapon akarnak az egyházi iskolák egy diák után több pénzt kapni, mint az állami iskolák. Mindegy, ott ül a teológus a maga megkérdőjelezhetetlen tekintélyével, és be kell vallanom, hogy nem eredménytelenül. Az egyéb esetekben meglehetősen nyegle műsorvezető (a nevét azért se árulom el) feltűnő reverenciával teszi fel neki a kérdéseket.

Hoppá! Mit is írtam? „Reverenciával”, hát igen a reverencia azt jelenti, hogy „tiszteletadás”. Bevallom gerincesen, nem véletlenül írtam, hanem előre megfontolt, sunyi szándékkal. Mert hogyan is nevezik a római katolikus papok földig érő, fekete ruháját? „Reverenda”, bizony-bizony reverendának nevezik, ami csak egy icike-picikét tér el a reverenciától. Nem kell hozzá különleges asszociációs érzék, hogy megállapítsuk, több száz éve belénk van súlykolva, hogy a papokat tisztelni kell. Na jó, de egy szekuláris ország közszolgálati tévéjében is? Ezek szerint!

 Nem bánom kanyarodjunk vissza, ha egy TV vitában vallásról is szó van, akkor kell egy teológus, akinek elsődleges szerepe a tekintély sugallása. De mire fel ez a tekintély? Tulajdonképpen mihez ért egy teológus? Buta kérdés. Természetesen a teológiához, de akkor újra felteszem a kérdést, mi az a teológia? Ugyanis a biológia az élőlényekkel foglalkozik, a zoológia az állatókkal, az ornitológia a madarakkal, a grafológia a kézírással, a paleontológia az őslényekkel, és így tovább, de mi az ördöggel foglalkozik a teológia? Szótár szerint „hittudománnyal”. Tehát a hit a tudomány rangjára emelkedett. Persze nem most, már nagyon régen. Vagyis a hittel lehet foglalkozni tudományosan. Például lehet azon töprengeni, sőt vitatkozni, hogy egy tű hegyén egyszerre hány angyal fér el. Tudniillik nem is olyan nagyon régen ez egy hittudományi tétel volt.

Persze tudom én azt, hogy a teológiát hallgatók elsősorban azt tanulják meg, hogyan védjék ki (a szerintem kivédhetetlen) természettudományos ellentmondásokat. Például isten 6 nap alatt teremtette a világot. Ugyanakkor a kőzettan bizonyítja, hogy év milliók kellettek a kialakulásokhoz. Persze ezt kivédeni gyerekjáték. A teológusok fonákkal csapják vissza a labdát. Egy-egy napot nem szabad szó szerint érteni, mert azokat tulajdonképpen egy-egy korszaknak kell tekinteni. A Triász volt mondjuk a szerda, a Jura pedig a csütörtök. Aki piszkálni akarja a Bibliát, az kísérletezzen ennél okosabb ötletekkel.

Megadom magam, kísérletezzen a halál! Sokkal inkább arra vagyok kíváncsi, miért van ez az eget verő tisztelet? Persze finom a modoruk, megnyerően viselkednek. Végtére is isten szolgái tartózkodnak olyan kifejezésektől, mint „notórius hazudozó”, „pufajkás gyilkos”, stb. Ők az anyagi javakat kedves mosollyal, tenyerüket dörzsölgetve, szelíd szavak kíséretében, finom ízléssel kérik. De még mindig nem tudom, a reverencia kikényszerítésén kívül mihez értenek? Mi a szakterületük?

Stephen Hawking az Ősrobbanás névre hallgató elképzelés lelkes híve, maga is számtalan kalkulációt és kiegészítést készített ezzel a 13,7 milliárd évre visszavezetett eseménnyel kapcsolatban. Némi elképesztő feltételezéssel kiegészítve (például a felfúvódás) az elmélet majdnem megállja a helyét. Minden esetre nincs helyette jobb. Ilyenkor írják azt, hogy az elméleti fizikusok túlnyomó többsége „elfogadja” az elméletet. Tehát a tudomány mai állása szerint 13.700 millió évvel ezelőtt volt egy Ősrobbanás. A közölt számérték azt jelenti, hogy a tudósok a Világmindenség jelenlegi állapotából visszafelé haladtak és jutottak volna el a „szingularitás”-nak elnevezett null-pontra. De nem jutottak, csak nagyon megközelítették azt. Ha őszintén belegondolunk nem is juthattak el odáig, mert mintegy „varázsütésre” a tényleges semmiből akkor született a Világmindenségben található összes anyag a gombostű hegyénél is kisebb helyen. Ha pedig semmiből valami „csak úgy” lesz, akkor azt nyugodt szívvel nevezhetjük teremtésnek.

Hawking számításaival nem tudott eljutni a szingularitásig, csak megközelítette azt, méghozzá 10^-43 másodpercre. Aki nem ismerné ezt a fajta jelölést, annak elárulom, hogy ez olyan kicsi szám, ahol a tizedesvessző után 43 nullát követve jön az egyes. Ez különben a lehető legkisebb időegység a természetben, ennél kisebb időegység egyszerűen nincs, a fizika törvényei nem teszik lehetővé. Csakhogy a kíváncsi újságírók ennyivel nem érték be és ezért, legalább is az anekdota szerint, Hawking-ot tovább faggatták, mi történhet a 10^-43 másodpercen belül? Erre a világ leghíresebb, élő fizikusa azt válaszolta, az ő tudománya eddig terjed, arról ami az mögött van kérdezzék meg a teológusokat.

Én Hawking-nek hatalmas tisztelője vagyok, de rettenetes módon érdekelne, hogy az újságírókat miért pont a teológusokhoz küldte egy megválaszolhatatlan tudományos kérdéssel. Miért nem küldte őket, mondjuk vízvezeték szerelőkhöz vagy műbútorasztalosokhoz. Ezek az emberek ebben az ügyben semmivel se tudnak kevesebbet, vagy akár többet, mint a teológusok. A világ teremtése benne van a Bibliában, igaz meglehetősen szűkszavúan ahhoz képes, hogy milyen fontos esemény, de benne van, és onnan bárki kiolvashatja. Egy vízvezeték szerelő is. Ha a Bibliát tényleg isten sugallta, akkor aligha van szükség egy teológusra ahhoz, hogy interpretálja a tartalmát. Istennek igazán tisztában kellene lenni, hogy milyen szellemi képességgel teremtette az átlagembert.

Nézetemmel messze nem vagyok egyedül. Richard Dawkins elbeszélése szerint saját fülével hallotta, amikor egy teológushallgató ösztöndíjért folyamodott az egyik oxfordi kollégium vezetőjéhez, doktori téziséhez szükséges teológiai kutatások céljából. Az enyhén felháborodott vezető mindössze annyit morgott a bajusza alatt, még abban sem vagyok biztos, hogy a teológia tantárgyszámba vehető-e. Ez a megjegyzés akkor és ott a teológushallgatót könnyedén leszerelte, és nem maradt idő annak firtatására, hogy a teológián belül mi az ördögöt lehet kutatni. Ez persze ritka eset. Dawkins-nek viszont nem ez volt az egyetlen élménye a teológiával kapcsolatban.

2006. novemberében egy kisebb csoport ateista tudós a Kaliforniában székelő Salk Intézetben tartott egy szimpóziumot „A hiten túl: tudomány, vallás, józan ész és túlélés” címen. Az összejövetel célja három kérdés megvitatása volt: A tudománynak el kell-e vetni a vallást? Mivel helyettesítse a tudomány a vallást? Isten nélkül lehet-e erkölcsös az Ember?

Ez bizony komoly program és el is csemegézhetnénk rajta, de nézzük inkább Dawkins további reverendasztikus élményét. A szimpózium első felszólalója, Steven Weinberg egyértelműen kiállt a mellet, hogy a „világnak fel kell ébrednie vallásos lidércnyomásából”. Weinberg kifejtette az összegyűlteknek, hogy „a tudósoknak mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy kiszabaduljunk a vallás szorításából, ami a lehető legjobban járulna hozzá az emberi civilizáció fennmaradásához”. Weinberg szavait a jelenlévők elragadtatva fogadták. Később azonban dorgálásban részesítették, mivel nem elég élesen fogalmazott a vallás ellen, és beismerte, hogy ha az emberiség életéből eltűnne a vallás, neki személy szerint hiányozna. A 73 éves (idősödő?) Weinberg a vallást „egy bolondos öreg nagynénihez” hasonlította, aki nagyokat füllent, és családi intrikákat sző. Ez a nagynéni valamikor szép volt és oly sokáig járt össze a családdal, hogy amikor végérvényesen eltávozott közülük, hiányt hagyott maga után. A tudomány „nagy igazságokat” nem képes nyújtani, míg a vallás ezt könnyedén megteszi. Mi, tudósok, csak apró részleteket tudunk feltárni a Világmindenségről, vallotta be.

Ez persze nagyon szép, csak ki kellett volna egészíteni néhány aprósággal. A tudomány valóban nem merészkedik odáig, hogy hatalmas „igazságokkal” álljon elő, de ez nem tehetetlenségéből, sokkal inkább tisztességességéből fakad. Az is igaz, hogy a vallások játszi könnyedséggel rukkolnak ki mindent elsöprő „igazságokkal” csak éppen bizonyítani nem tudják őket. Ha a cél mindössze az emberek megnyugtatása, akkor a vallás erre kitűnő eszköznek bizonyul, de ha a puszta megnyugtatáson kívül az embernek van igénye némi szavahihetőségre is, akkor a vallásokkal elmehetünk a sóhivatalba.

Mondanom se kell, hogy a szimpóziumon szintén jelenlévő Richard Dawkins köszönte szépen, de ebből nem kért semmit. Dawkins szerint számára Weinberg felfoghatatlanul elnéző volt és nem értette miért törte ki a nyakát, hogy mondjon valami kedveset is a vallásról. „Nekem azonban – folytatta Dawkins – teli van a hócipőm a belénk oltott vallás iránti tisztelettel.

Nini! Mit is mondott Dawkins? „Belénk oltott vallás iránti tisztelet”, vagyis egy indokolatlan reverencia, amivel az MTV is körül zsongja a meghívott teológust.

Tudom én azt nagyon jól, hogy valamikor a nem túl távoli múltban a falvak legműveltebb, esetleg az egyetlen művelt embere a plébános volt. Övezte is kellő tisztelet, tegyük hozzá, kiérdemelt kellő tisztelet. Ez a tisztelet aztán apáról fiúra, anyáról leányára szállt. Csakhogy időközben a művelődés megszűnt egyházi privilégium lenni, és a Francia Forradalom óta – legalább is elméletben – az „égalité” a divat. Egy szekuláris országban ez igazán illő lenne figyelembe venni.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
___________________________________________________

Tibor bá’ vissza a múltba online

Ha visszaemlékszem ifjúkoromra (1948-1956), nekem úgy tűnik, hogy boldogok voltunk anélkül, hogy tudtunk volna róla, és ha a közelmúltban ennek hangot mertem adni, akkor megnézhettem magam. A gúnyos reakciókat sose tudtam kivédeni. A legenyhébb replika szerint „nosztalgiázom az ifjúságom után, hiszen akkor egy elnyomorító diktatúra volt.” Akadt, aki rákérdezett, hogy miért, hiszen nyomor volt, kitelepítés volt, kényszermunkatáborok voltak, nem lehetett külföldre utazni, szemináriumokra kellett járni, jegyre adták a húst, és még sorolhatnám, mi mindent vágtak már a fejemhez. Igen, tudom, de mégis. Mégis? Mi a fenétől voltál boldog? Hosszasan törtem a fejem, hogy tényleg, miért is? Aztán erőlködtem néhányat: Pár forintért mentem színházba, és micsoda darabokat láttam. A Károlyi kertben nyáron hangversenyeket adtak, amit a padról ingyen hallgathattam. Januárban elmentünk a Mátrába síelni és az IBUSZ szobáért fejenként 4 forintot fizettünk. Tavasszal Szentendrére kerékpároztunk és gépkocsi nem borított az árokba. Az összes menedékház működött, és napokat töltöttünk ott el szinte filléredkért. Ingyen nyaraltunk a vállalati üdülőben, ahol a kultúros minden nap csinált nekünk programot. A Gellértben 2,60-ért megmasszíroztak. A Duna szálló kerthelyiségéből nem néztek ki, pedig egyetlen dupla fekete mellett ültünk ott éjfélig. Újpestről bejöhettem Pestre hajóval, ha volt rá időm. Reggel ¼ 8-kor az igazgatóval egy buszon érkeztünk, csak neki nem kellett csöngetni. Szóval mondtam és mondtam a magamét, de nem tudtam fején találni a szöget, amíg rá nem döbbentem a valóságra. Megvan! Azért voltunk boldogak, mert ugyan tényleg sok minden szar volt, de egyformán volt szar mindenkinek. Nem csak én nem mehettem külföldre, de az OTP fiók vezetője se. Nem csak én nem tudtam téliszalámit venni, hanem a környékemen senki. Nem csak én jártam télen lóden kabátban, hanem mindenki. Nem csak nekem kellett várnom 3 hetet, hogy az Ofotért előhívja a filmemet, hanem az országban mindenkinek. Ha hiszitek, ha nem, könnyű úgy nyomorogni, hogy mindenki nyomorog. És nagyon szar úgy bevásárolni a hipermarketben, ahol minden van, ami szemszájnak ingere, ha a szomszédom a helikopterével most repül le családostól az Adriára, hogy saját jachtján kifusson a tengerre. Ne is mondjam, soha, senki nem hitte el a szövegem. Aztán a Yes! magazin a tegnapi posztban megadta a választ.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
__________________________________________________

Tibor bá’ online

A holnapi „vissza a múltba” témája, hogy miért voltak az emberek boldogabbak a „kommunizmus” alatt, mint most, miközben fordítva kellene lenni. Talán azért, amit az amerikai  „YES! Magazine”-ban megjelent cikk is taglal: What Makes the Healthiest Happiest Societies? Hint: It Not Rich People (Mitől lesz egy társadalom boldog és egészséges? Tipp: Nem a vagyontól) Hurrá! Ezt a spanyolviaszt én már felfedeztem. De nézzük, mit mond a cikkben meginterjúvolt Richard G. Wilkinson (aki egy angol társadalomkutató; témája a társadalmi egyenlőtlenség az egészségben; meggyőződése, hogy a jövedelmek közel azonos elosztása egészségesebb és boldogabb társadalmat szül.)

Olyan világban élünk, ahol a társadalmi egyenlőtlenségek igen erőteljesek, miközben a szegények és a gazdagok közötti szakadék egyre szélesebbé válik. Viszont az egyenlőtlenségnek semmi kihatása nincs azokra, akik a piramis csúcsán élnek, nem igaz?

Nem egészen, állítja Richard Wilkinson, aki évtizedeken keresztül tanulmányozta miért egészségesebb az egyik társadalom, mint a másik. Azt vette észre, hogy a legegészségesebb társadalmakra nem az volt jellemző, hogy nagy volt a jövedelmük, iskolázottabbak voltak, vagy vagyonosabbak. Ami jellemző volt rájuk, hogy amijük volt, az egyenlőbben volt elosztva. Sőt, még az is kiderült, nem csak a betegségek kerülik el jobban őket, de számtalan társadalmi probléma is, mint például elmebetegség, drogfüggőség, melyek sokkal inkább vannak jelen egyenlőtlenebb társadalmakban.

Utolsó könyvében, amit Kate Pickett-tel együtt írt: The Spirit Level: Why More Equal Societies Almost Always Do Better (A hangulati színt: Miért van az, hogy az egyenlőbb társadalmak majdnem mindig eredményesebbek) Wilkinson részletezi azokat a kóros hatásokat, amelyeket a társadalmi egyenlőtlenség vált ki: bizalomvesztés, növekvő aggodalom és gyakoribb betegségek, „beteges” túlfogyasztás. Ezzel szemben a nagyobb egyenlőségnek pont az ellenkező hatása van. A statisztika nem csal, kimutatható, hogy az olyan közösségek, ahol nincsenek szakadékok a gazdag és a szegény között, ott a társadalom tagjai ellenállóbbak, tovább élnek és boldogabbak.

A legújabb könyve után a YES! Magazine meginterjúvolta Richard Wilkinsont, hogy jobb megvilágításba kerülhessenek a javak egyenlőbb elosztásából származó társadalmi előnyök. Gondolom, valaki felhívhatná a magyar politikusok figyelmét a tényekre, nem azért mert nekem nincs mit a tejbe aprítanom, de talán, ha valami az egész társadalom érdekét szolgálja, akkor érdemes lenne megfontolni.

Kérdés: Ön hosszú ideig tanulmányozta a társadalmi egyenlőtlenségek hatását az egészségre. Meglepték önt az eredmények? 

Wilkinson: Meg bizony, az összes. Tény az, hogy az egészségre gyakorolt hatás még a leggyengébb, más problémák még súlyosabbak. Vizsgáltuk a várható élettartamot, az elmebetegségeket, a tizenévesek szülési arányát, az erőszakos cselekedeteket, a bebörtönözöttek arányát, drogfogyasztást. Ezek nem csak egy kicsit voltak rosszabbak, sokkal, de sokkal rosszabbak voltak a társadalmi egyenlőtlenségek esetében. Ami tényleg meglep, hogy eddig még senki másnak nem jutott eszébe, hogy ezeket megvizsgálja. Hiszen mi nem csináltunk bonyolult vizsgálatokat. Az egészségügy például már rég tudja, hogy a szegényebb kerületekben az átlagos élettartam alacsonyabb, mint máshol. De valójában nem a jövedelem alacsony foka számít, hanem az egyenlőtlenség. A hátrányos hatás pedig nem 20-30 százalékkal nagyobb, hanem sokkal többel. Az egyenlőtlen társadalmakban a 20 év alatt szülő nők száma nyolcszoros. A gyilkosságok száma tízszeres. Az elmebetegek száma háromszoros. Ezek óriási különbségek. Ha a társadalmi mobilitás megfelelő mértékben tudna szelektálni, és mindenki a képességeinek megfelelően tudná megtalálni a helyét a társadalomban, az a társadalmi problémákat nem növelné. Mindössze a tehetségesebb egyének eloszlását változtatná meg. Az eredmények azt mutatják, hogy maga a státusz megosztás okozza a problémákat. Biztosak vagyunk abban, hogy semmi más magyarázat nincs a jelenségre.

Kérdés: Úgy tűnik ezeket az összefüggéseket azért nem vizsgálták korábban, mert hozzászoktunk, hogy ezek a problémák együtt járnak a szegénységgel. Hogy nem a szegénység szüli őket, hanem a jövedelmi különbségek, az egy nem várt következmény.

Wilkinson: Ki tudtuk mutatni, hogy egy gazdag ország hiába lett még gazdagabb, a szegénységhez kapcsolt korábbi problémák nem szűntek meg. Nem az alacsony jövedelemből származnak a problémák, hanem a jövedelem különbségekből. Más szavakkal, egy sokkal szegényebb országban nincsenek nagyméretű társadalmi problémák, ha különben a jövedelmek közti különbség nem nagy.

Kérdés: Miként változnak a problémák nagyságai, amikor egy szegény országban a társadalmi különbség kicsi, majd idővel gazdagabb lesz, miközben a társadalmi különbség is nő? 

Wilkinson: A mi társadalmunkban az emberek aggódnak a szociális problémák miatt – úgy gondolják, hogy az életszínvonal megfelelő, azonban sok minden nincs rendben, és nem tudják mi ennek az oka. A média állandóan tárgyalja ezeket a problémákat és hol a szülőket okolják, hol a tanárokat. Mások a vallástalanságban keresik az okokat, meg minden másban. Az embereknek azonban évszázadok óta van egy megérzésük, hogy a társadalmi egyenlőtlenség megosztja a társadalmat, és lassan felmorzsolja azt. A kutatási adatok pedig ezt nagyon szépen alátámasztják.

Kérdés: Mi a helyzet a bűnözéssel, az erőszakos cselekedetekkel?

Wilkinson: A könyvben idézünk egy pszichiátert, aki 25 éven át foglalkozott erőszakos cselekedetért elítéltekkel. Azt mondta, ennyi év alatt egyetlen egy olyan esettel se találkozott, ahol a kiváltó ok nem az elkövető semmibevétele, megszégyenítése lett volna, és ezek az okok az egyenlőtlen társadalmakban sokkal könnyebben előjönnek, ahol a státuszversengés erősebb, és ahol az emberek a társadalom megítélésére kényesebben ügyelnek. De mással is találkoztunk. Különböző országokban a bebörtönözöttek között a szegény és a gazdag közötti arány változó, de változó a megítélésük is. Ha börtönbe kell kerülnöd, akkor válassz Japánt vagy a skandináv országokat. Onnan kijőve lehetőséged van a rehabilitációra. Amerikában, ahol a társadalmi különbségek nagyok, a börtön után rosszabb helyzetben leszel, mint előtte.

Kérdés: Amikor először hallottam az új könyvéről, azt hittem, hogy a könyv a társadalmi egyenlőtlenség anyagi következményeiről szól.

Wilkinson: Értem, de a könyv valójában a társadalmi egyenlőtlenség pszichó-szociális és a felsőbbrendűségi és az alsóbbrendűségi érzések okozta aggodalmaknak az életünkre gyakorolt hatásával foglalkozik. Nem a szegényes panellakástól kapsz szívinfarktust, hanem a stressztől, a reménytelenségtől, az aggodalomtól, és az ezektől származó depressziótól. A társadalmi egyenlőtlenség pszichó-szociális hatásai megszabják az emberi kapcsolatok minőségét. Mivel társas lények vagyunk, a társadalmi környezet és a társadalmi kapcsolatok a legfontosabb stressz kiváltók. Persze, ha éppen elveszted a házad, vagy ha hatalmas adósságaid vannak, akkor azok nagyobb stressz kiváltók. De az egész társadalmat tekintve úgy tűnik, hogy ezek a társadalmi tényezők a legnagyobb stressz kiváltók, mert nagyon sok ember van kitéve nekik.

Kérdés: Társadalmi egyenlőtlenségben milyen hatással van ez azokra az emberekre, akik a piramis tetején vannak?

Wilkinson: A státuszversengés problematikus egészen a felső csúcsig. Valamennyien nagyon érzékenyek vagyunk arra, hogyan ítélnek meg minket. Maga a látványos fogyasztás is egy státuszversengés. Az emberek hatalmas pénzeket képesek elkölteni azért, hogy márkás holmikat vegyenek, amelyek minőségben nem jobbak, mint a márka nélküliek. Nagy társadalmi egyenlőtlenség esetén az emberek nagyobb hajlandóságot mutatnak arra, hogy tartozásba verjék magukat, és mindent megtesznek, hogy többet költhessenek. A legnagyobb társadalmi egyenlőtlenséggel megáldott országokban évente 9 héttel dolgoznak az emberek többet. Ha egy ilyen országban nősz fel, akkor a mienktől eltérő emberi kapcsolatot tapasztalsz meg. Az emberi természetről alkotott véleményed megváltozik. Ha egy fogyasztói társadalomban nősz fel, akkor az embereket önzőnek találod. Éppen erről van szó. A fogyasztási vágy éppen azért olyan erős, mert a szocializálódásunk erős. Nem arról van szó, hogy nem tudunk ellenállni a begyűjtési vágyunknak. Sokkal inkább az a helyzet, hogy állandóan ügyelünk a külső látszatra. Vagyis félreértjük a fogyasztást. Nem az anyagi javak megszerzésére van szükségünk, hanem túlzottan érzékenyek vagyunk. Magunkat mások szemén keresztül látjuk. Ezért vásárolunk márkás holmit, mutatós gépkocsit és miegymást.

____________________________________________

És akkor most nézz magadba! N álad ez hogyan van?

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________

Tibor bá’ online

Ezt a posztot azért nyitottam meg, hogy legyen hol kitárgyalni az ukrán helyzetet.

Az én meglátásom az, hogy eredetileg Nyugat meg akarta „kaparintani” Ukrajnát az EU részéről piacszerzés véget, az USA részéről pedig az oroszok „bekerítésének” politikája miatt. Azzal viszont nem számoltak, hogy az események idáig fajulnak, ami veszélyes lehet számukra, mert olyan láncreakciót indíthat el, amit már nem tudnak ellenőrzésük alatt tartani.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
__________________________________________________

Tibor bá’ online

Nehéz megmondani, hogy az öntudatra ébredésünk ajándék, avagy elviselhetetlen teher. Egyfelől teher, mert tudatosodik bennünk a végleges elmúlás, amit az istenhívők könnyedén áthidalnak hittel. Hittel, ami biztosítja őket az örök életről, de mivel a halált a napnál világosabban megtapasztalhatjuk, kitalálták a lelket, ami túléli a gyarló testet, és mint az ember tudata az örök élet birtokosa, amiről az isteni teremtés gondoskodott. Ez a nézet egyben azt is megvilágítja, hogy mi az élet értelme. Nyilvánvalóan a (földi) élet értelme elnyerni az örök életet. Józanul gondolkodó emberek részére ez elfogadhatatlan zagyvaság, de akkor mi marad nekik.

Az én egyéni megoldásom a létező világ valóságával való szembenézés. Mi mást lehet tenni? Az istenkeresők elfutnak a valós világ (megismerése) elől. Hamis illúziókat kergetnek. Pedig a valós világ sokkal többet nyújt, mint az elképzelt öröklétben való (hamis) hit, mert ha az istenhívők valóban és őszintén magukba néznek, akkor rádöbbenhetnek, hogy száz százalékosan nem lehetnek biztosak abban, amit hisznek. Ezzel szemben az én valóságkeresésem az elérhető legtökéletesebb eredményt nyújtja. És mi ez a valóság?

Kétségtelen tény, hogy az emberben (is) kialakultak ösztönök, amiknek logikus helyénvalóságában nem érdemes kételkedni, mert a természet mentálisan „megbosszulja” magát. Aki gyereket akar nevelni (minden racionális indok ellenére) az élje ebben ki magát. Aki kutatni akarja a világot, felfedezni új dolgokat, az tegye azt. Aki dolgozni, alkotni akar, ahogy legtöbbünk teszi, mert abban talál megnyugvást, boldogságot, a dolgozzon, foglalja el magát ebben a csodálatos világban. Összefoglalva, ha jól akarod magad érezni, akkor elégítsd ki az ösztöneidet, amihez istenre nincs szükség, de mi adódik helyette?

A világmindenség nagyszerűsége az, ami beléphet isten helyébe, ahol a boldogságot a világmindenség és az abban működő erők megismerése adja, és annak felismerése, hogy ennek a csodás létnek egy apró része lehetünk. De ennek minél teljesebb átéléséhez szorosan hozzátartozik a megismerés, a mások által feltárt valóság megértése, amit a folyamatos érdeklődés biztosít. Ez az oka annak, hogy eltántoríthatatlanul ragaszkodom a természettudományokhoz. Aki így él, annak számára nem kín szembenézni a halállal, mert a soha meg nem születés sokkal, de sokkal rosszabb, mint a lehetőség a világmindenség megismerésére, aminek időtartalma sajnálatos módon véges, mint ahogy minden más is az.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
_________________________________________________

Tibor bá’ online

Azt tudjuk, hogy Észak Amerikára, és a Japán szigetekre rájár a rúd. Azt is tudjuk, hogy ilyen enyhe telünk még nem volt. Levonható-e ebből valami? Természetesen, a globális változás itt van a nyakunkon, ami magával hozza a szélsőségeket, miközben az átlaghőmérséklet emelkedik. A dolgok állását az Északi sark körül elterülő jégmezőkből kell kiolvasnunk.

A helyzet az, hogy a sok-sok éves átlag szerint télen a jegesedés valamikor március első hetében tetőzik, és onnantól kezdve beindul az olvadás, először lassan, majd egyre gyorsabban. Ez egyébként az alábbi grafikonon elég jól látható.

De látható más is. Először is ez év február 8.-át követően nem csak leállt a jegesedés, de beindult a olvadás, és fenn is maradt egy teljes héten át, majd ismét átváltott jegesedésre. Ennek ellenére ezen a tájon ilyen kevés jég még sose volt február 16-án, amikor is legalább két Magyarországnyi területtel volt kisebb a jégmező, mint bármikor a múltban.

Azt tudjuk, hogy 2012 rekord év volt, minden idők legkevesebb jegével az Északi-sark körül, és most a jég kevesebb, mint akkor volt. Az 1980 és 2010 közötti átlagnál pedig fél millió négyzetkilométerrel kisebb a jelenlegi jégmező. Mit lehet ebből levonni? Valószínűleg semmit, de érdemes odafigyelni a következő hónapokra, főleg a 2014-es nyár végére, hogyan fog alakulni a jég. Ugyanis a sarki olvadás pozitív visszacsatolás, a gyorsulás várhatóan fokozódni fog.

__________________________________________________________
__________________________________________________________
___________________________________________________

Tibor bá’ online

Mintha nem lenne elég bajunk, most még ez is. Egy új videó (video preview.), Patrea Patrick: Racing with the Sun, hozza rá a frászt a különben is ideges emberiségre. Miről van szó? A Napnak esze ágában sincs egyenletesen sütni, ahogy azt mi érezzük, hanem a gigantikus forrongó tömeg állandó mozgásban van. Vannak napfoltok, napkitörések, amelyek mérete, gyakorisága, időtartalma széles határok között változik. Olyan széles határok között, hogy nem is tudunk róla. Ugyanis a napkitörésnek számunkra legtragikusabb következménye a mágneses vihar, de ezt az ember az érzékszerveivel nem detektálja. Tehát ha mondjuk 500 éve egy valóban hatalmas napkitörés volt, semmit se tudhatunk róla, nem úgy, mint például a szuper novákról, amelyek szemmel láthatóak , és a korabeli csillagászok feljegyezték megjelenésüket. Tehát, hogy egy szélsőséges napkitörés mekkora tud lenni, arról fogalmunk sincs. Egyesek szerint az igen ritkán előforduló hatalmas napkitörés bármikor bekövetkezhet, de esetleg több száz évet várathat magára.

A másik fontos tény, hogy egészen a 20. századig nemigen lett volna komoly következménye egy hatalmas méretű mágneses viharnak, ami ma már nem igaz. Tény az, hogy egy igen komoly méretű mágneses vihar megsemmisítheti a transzformátorokat, amelyek az elektromos hálózat legfontosabb részeit képviselik, mert a vesztességek elkerülése végett a távvezetékek feszültsége akár 750 kVolt is lehet, amiből a lakosság részére 240 Voltot kell előállítani. Ha a távvezetékek összes trafója felrobbanna, akkor valóban hatalmas szarban lenne az emberiség. Ez lehetséges? Elvileg igen. Bekövetkezésének valószínűsége kicsi, de nem elhanyagolható.

Mi lenne a következménye? Először is az így bekövetkező áramkimaradás nem órákra vagy napokra állna fenn, hanem hosszú hónapokra, talán évekre. Ez a civilizációnkat egyértelműen hazavágná, de alaposan. Minden, ami ma teljesen természetes, de még a puszta életben maradásunk is függ a folyamatos áramellátástól. Természetesen kulcsfontosságú helyeken (atomreaktorok, kórházak, védelmi létesítmények, stb.) rendelkeznek tartalék generátorokkal, de ezek legfeljebb néhány hetet tudnak biztosítani, utána pedig semmi. Ami ez után következne, arra senki se készül fel. A városi élet simán ellehetetlenülne. A kereskedés, a fogyasztók ellátása leállna. Tömegközlekedés leállna. Káosz és anarchia lenne az úr a puszta életben maradásért folytatott küzdelemből kifolyólag. Irodalom, tudomány és művészetek helyett az emberek ételt és iható vizet keresnének. A betegségek, éhezés és gyilkosság a jelenlegi népesség jelentős hányadának életébe kerülne. El se lehet képzelni, hogyan érne véget, és milyen mélyre süllyedne a társadalom.

________________________________________________________
________________________________________________________
______________________________________________

Tibor bá’ online

Mivel a „Hinni, vagy nem hinni” elsősorban az Istenbe vetett hitről szól, rá kell mutatnom arra, hogy a nyugati világban az úgynevezett vallásos emberek egy jelentős része eléggé konfúzus lelkiállapotban van. Egyfelől mélyen hisznek a Bibliá­ban, másfelől viszont igen sokan szilárdan hisznek olyan dolgokban, amit a keresztény hit elutasít. Például abban, hogy a sors meg van írva.  Talán nem is gondolnak rá, de amikor az asztrológiai előrejelzést latolgatják, vagy jósnőhöz mennek, akkor a sorsba vetett hitről tanúskodnak. Elvégre hogyan is jósolható meg az, ami nincs valahogy előre „rögzítve”. Ez viszont nem egy újszerű elképzelés, hiszen ez az iszlám térhódításának egyik sarkköve. „Tehetsz, amit akarsz, sorsod elkerülni úgyse tudod.”

Csakhogy az európai civilizáció alapja, a zsidó-keresztény hitfolytonosság ezzel élesen szembeszegül. A Biblia szerint Isten az embernek szabad akaratot adott. Szó sincs nagy könyvről, szó sincs elkerülhetetlen fátumról. Szabad akarattal, magunk irányítjuk sorsunkat. A jövő még nem történt meg „elméletileg” se, éppen ezért sehol se létezik, ezért megjósolhatatlan. Éppen hogy tőlünk, a mi viselkedésünktől függ.

Aki először kitalálta a szabad akaratot, bizonyára pontosan tudta mit csinál. Egészen biztos arra spekulált, hogy a szabad akarat hangoztatásával a vallás követőinek nem lesz módjuk kibújni az isteni felelősségre vonás alól. Tehát a zsidó és a keresztény kultúra szerint az Embernek szabad akarata van, a jót vagy rosszat szabad akaratból Ő maga követi el, és Isten ennek megfelelően jutalmazza vagy bünteti. Ráadásul jól is hangzik. Az Ember szabad akaratának tudatában büszkén feszít a bőrében.

Ezt azonban újabban megkérdőjelezik. Hogyan beszélhetünk szabad akaratról, amikor minket a hormonok, ösztönök irányítanak? Gyakran hallhatjuk „a génjeiben hordozza a bűnöző életmódot”. Mi tehát az igazság?

 „Cogito ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) megállapítás a nyugati filozófia Descartestől származó, talán leghíresebb kijelentése, és egyben a legnagyobb problémát okozó gondolat az emberi agyat és elmét tanulmányozó neuróbiológusok részére.

Hívő emberek nézete szerint az elme egy különleges dolog, egy fajta anyagtalanság, aminek létét a halál nem szakítja meg. Ez lenne a lélek, vagyis ÉN a testemtől teljesen különálló valami, a szabad akarattal felruházott öntudatom. Napjainkban azonban a lélek eltűnő félben van. Descartes szerint az emberi elme oszthatatlan, de az agykutatók szerint az agy funkciói egyértelműen elkülöníthetők. Az agy alkatrészekből összerakott gépként működik, amin belül az öntudatnak nincs konkrét helye.

Az agysérülést elszenvedett emberek megfigyelése, például azoké, akik elveszítik forma felismerő készségüket, az agy számítógépszerű felépítését sugallja. Ennél is zavarba ejtőbb a tudat nélküli gondolkodás. Mi ez? Nos a tárgyak felismerése tudatunktól függetlenül történik. Beszéd közben tudjuk, miről beszélünk, de mind addig nem tudjuk pontosan mit fogunk mondani, amíg ki nem ejtjük szánkon a szavakat. A beszédünk levezénylését tudattalan automatizmus végzi, és súlyozhatja minden fajta olyan tényező, amiről nem tudunk. Az agykutatók nézetei így összegezhető: „az elme, amiről úgy tudjuk, hogy konkrétan irányít, valójában egymás kölcsönös irányítása alatt álló rutinok összessége”. Rá kell döbbennünk, hogy valami egy kicsit sántít ezzel a „szabad akarattal” kapcsolatban. Úgy tűnik, a közeljövőben divatos téma lesz belőle. Ugyanis egyre világosabbá válik, hogy tetteinket az agyunkon (tudat) kívül más dolgok is irányítják.

Ezzel természetesen nem fog mindenki egyetérteni. A szabad akarat és a rátámaszkodó felelősségre vonás, illetve felelősség érzet nehezen értelmezhető, ha helyette az agyunk elektromos és vegyi munkálkodása hozza meg a döntést. De nézzünk egy gyakorlatias példát!

Patricia Churchland filozófus professzorasszony (University of California) 2003-ban beszámolt egy esetről az Archives of neurology-ban. Ezek szerint egy középkorú, büntetlen előéletű, virginiai férfi pedofil fényképeket kezdett gyűjteni, majd molesztálni kezdte 8 éves nevelt lányát. Amikor erre fény derül eljárás indult ellene, ami bírósági tárgyalásba torkolt. Az eljárás alatt szexuális abnormálissága egyre kifejezettebbé vált, és mivel állandó fejfájásról és szédülésről is panaszkodott, CT vizsgálatnak vetették alá. Ennek során megállapítást nyert, hogy agyának frontális részén egy nagyméretű, ámbár jóindulatú daganat mutatható ki, ami ránőtt a szeptumra és a hipotalamuszra, vagyis arra a területre, amelyik a szexuális viselkedést szabályozza.

Az agydaganat eltávolítása után a férfi szexuális érdeklődése visszaállt a normálissá. Néhány hónappal később a férfi szexuális érdeklődése újfent a kiskorú lányok felé fordult. Egy újabb CT vizsgálat megállapította, hogy az előző műtétnél a koros sejtekből egy kevés bennmaradt, amiből egy újabb daganat fejlődött ki. A második műtétet követve a férfi szexuális preferenciája végérvényesen normálissá vált.

A fentiekben leírt eset után joggal tehetjük fel a kérdést, tumorral az agyában ennek az embernek volt-e szabad akarata? Felelősségre vonható-e tettéért? Daganata miatt a férfinek ellenállhatatlan, de rendellenes vágyai támadtak, ki volt „vetkőzve” önmagából.

Csakhogy agydaganat nélküli férfiaknak is lehet erős szexuális indítéka, mely adott esetben képes legyőzni éhségét, fájdalmát, akár életösztönét is, aminek elképesztően vakmerő (nem feltétlenül törvénytelen) cselekedett lehet a vége. Ezeket a nemi vágyakat a szeptumhoz tartozó neuronokra ható hormonok váltják ki. Tegyük fel a kérdést, szabad akarat szempontjából mi a különbség egy normálisnak mondható férfi és a fentiekben ismertetett virginiai férfi között?

A neuróbiológia, illetve általánosságban a viselkedésbiológia fokozatosan feltárja azokat a mechanizmusokat, amelyek kialakítják az egyént, meghatározzák, hogyan hozzunk döntéseket és tartsuk kordában indítékainkat. Megtudhatjuk, miként szabják meg génjeink azokat a vágyainkat, melyeknek beteljesülése kielégülést eredményez. Példának okáért már pontosan ismert, hogy emlősállatoknál az anyához való ragaszkodást az agy által kibocsátott oxitocin váltja ki, úgy, hogy neuronokhoz kapcsolódik. Ugyanígy a szexuális partnerhez való kötődés is oxitocin közvetítéssel jön létre mindkét fél agyában.

Az ilyen és ehhez hasonló neuróbiológiai felfedezések tényleg kérdésessé teszik az emberi akarat szabadságát. Úgy tűnik, hogy a szabad akarattal kapcsolatos hagyományos elképzelésünket kissé át kell szabnunk.

Ugyanis elméletileg az a szabad akarat, amit semmi nem befolyásol, vagyis az „akarat” mindenfajta befolyástól függetlenül jön létre. Tehát olyan „akarat”, amire az agyban lejátszódó vegyi folyamatok nem hatnak. Csakhogy azt már tudjuk, hogy ilyen nem létezik. Nincs agyunknak olyan elhatárolt része, amire azt mondhatnánk, hogy itt születik meg az akarat, és ez a terület minden külső (az agy más részéből származó) vegyi ráhatástól mentes.

Egyszerű bizonyítékként hadd idézzek egy részt Jonathan Sacks főrabi könyvében (The Persistence of Faith) szereplő megállapítást: „The deep sentiment we call human nature are formed by the primary groups in which we are raised. Handing children over to collective child-minders means raising a less emotional, striving and individualistic generation.” [Az emberi természetnek nevezett mély érzés a korai gyermekkorban alakul ki. Azok a gyerekek, akiket kommunális intézményekben nevelnek fel, érzelmileg szegények, törtetők és önzőek lesznek.] Ezt a tapasztalatot az izraeli kibucokban szerezte, ahol családok helyett a gyerekek közösségben összezárva egy-két felügyelőre bízva voltak nevelve. A végeredmény az, hogy a családon kívül felnőtt egyedek törtetően önzők és betegesen ambiciózusak lesznek. A betegesen ambiciózus azt jelenti, hogy mindenen és mindenkin átgázol egy kitűzött cél érdekében, de amikor a célt eléri, azonnal újabb, magasabb célt tűz ki maga elé. Az egyed egész élete egy véget nem érő hajsza egyetlen boldog pillanat nélkül.

Ezzel, a nevelésből adódó mélyreható pszichés sérüléssel a benne szenvedő egyedek tökéletesen tisztában vannak, azaz „tudnak” róla. Szeretnének rajta változtatni, de nem megy, mert ez a szélsőséges ambíció determinálja az egyed döntéseit, nem pedig a józan esze, ahogy ő hiszi.

Mint tudjuk a neuróbiológia világosan kimutatta, hogy az emberi szabad akarat egy sok ezeréves mítosz. Valójában valamennyien úgy döntünk, ahogy az belénk van programozva ösztön, korai tapasztalatok, kifejlődött komplexusok, neuróhormonok és egyéb tényezők összesített eredményének megfelelően.

Ezzel kapcsolatban van egy személyes élményem is, amit most megosztok az olvasóval. 1962-ben kilenc hónapot töltöttem Londonban, méghozzá munka nélkül, azaz rengeteg szabadidővel. Megélhetési gondom nem volt, tehát nekiláttam a város felfedezésének. Mondanom se kell, London csodálatos és bizony el lehet nézelődni akár 9 hónapon keresztül is. Nem sorolom fel mi mindent láttam, mert nem ez a lényeg. A megdöbbentő tapasztalat a Soho nevű városrészhez kötődik.

Egyik reggel úgy döntöttem, hogy keresztülbarangolok a Sohon, ami egy fajta vigalmi negyed, egy építészeti dzsumbuj bugyraiba bújtatva, amelynek az egyik sarkán található az „OXFORD CIRCUS” Metro megálló, innen indultam az izgalmasnak ígérkező nézelődésre. Alig haladtam 20 métert egy apró utcácska nyílt jobbra, majd tovább haladva egy falba ütköztem, ahonnan jobbra és balra lehetett fordulni. Aztán újabb sarkok és elágazások következtek, kitérők, körjáratok, stb. A lényeg az, hogy az önfeledt bámulódás közepette állandóan döntenem kellett (természetesen szabad akaratból) hogy merre folytassam az utam. Szabad döntéseimet kizárólag saját kíváncsiságom vezérelte, azt próbáltam kitalálni, melyik úton haladjak tovább, hogy minél érdekesebb élményekben legyen részem. Rengeteg bolyongás és nézelődés után megérkeztem a Piccadilly-re, onnan pedig hazamentem. Néhány nap múlva eszembe jutott, hogy Sohonak mindössze egy tört részét láttam, és elindulhatok egy újabb kiruccanásra.

Az eljárás ugyanaz volt, feljöttem az OXFORD CIRCLE metró megállóból és bevetettem magam a Sohoba. Természetesen nem ugyanazt akartam újra végignézni, hiszen volt még sok minden, amit nem láttam. A helyzet megegyezett a korábbival. Ahányszor döntenem kellett, na most merre menjek, minden esetben a kíváncsiságom kielégítése volt a cél, és legjobb szabad belátásom szerint döntöttem. Legnagyobb meglepetésemre a bolyongás végén pontosan ott kötöttem ki, ahol az előző alkalommal, vagyis a Piccadillyn. Természetesen meglepődtem.

Mi is történt? Minden egyes döntési pozícióban két elv vezérelt: minél érdekesebbet látni, és ne azt nézzem, amit a múltkor láttam. Ez utóbbit azonban nem nagyon vettem figyelembe, elvégre a variáció olyan nagynak tűnt, hogy nem tartottam szükségesnek különleges figyelembe részesíteni.

Számomra egyértelmű volt, hogy egymást követő néhány tucat döntés csak azért egyezhetett meg, mert egy általam ismeretlen, mondhatnám tudat alatti „valami” vezérelte tudatos döntéseimet.

Aztán hónapokig nem gondoltam a dologra. Mielőtt elutaztam volna, magam mögött hagyva Londont, ki tudja mennyi időre (14 év lett belőle), még egyszer ellátogattam a Sohoba és az csak természetes, hogy megint az OXFORD CIRCLE állomástól indultam. Ekkor már annyira régi volt az utolsó látogatásom emléke, elsősorban a közben ért számtalan élmény miatt, hogy eszembe se jutott annak figyelése, hogy korábban merre jártam, egyszerűen csak bolyongtam, de meg se lepődtem, amikor újfent a Piccadilly-n találtam magam.

Átgondolva a történteket, arra a következtetésre jutok, hogy az én szabad akaratomat valami agyi mechanizmus szabályozza. Igen, én döntök, szabadon, de ott benn valami befolyásol döntésemben. Igaz, az a valami „ott benn” szintén én vagyok, nem külső tényező, a kérdés csak az, hogy került oda?

Most vizsgáljuk a szabad akaratot egy hívő keresztény oldaláról az érdekesség kedvéért párbeszéd formájában:

Tibor bá’: Ön tehát egy hívő kereszténynek vallja magát.

A hívő: Természetesen.

T: Ismeri ön a hiszekegyet?

A hívő: Természetesen.

T: Elkezdené?

A hívő: Hiszek a mindenható Istenben, az ő szent fiában, az úr Jézus….

T: Köszönöm, köszönöm, tehát a mindenható istenben?

A hívő: Természetesen

T: Ön szerint tehát az isten mindenható?

A hívő: Ez magától érthető.

T: Akkor térjünk át egy kicsit más területre! Hisz-e a Bibliában?

A hívő: A Bibliát isten sugallatára írták, tehát hiszek benne.

T: A Biblia szerint az isten az embernek szabad akaratot adott.

A hívő: Pontosan. Az embernek szabad akarata van.

T: Ha az isten mindenható, ahogy ebben ön hisz, akkor istennek ismernie kell a jövőt is.

A hívő: Isten mindenhatósága azt jelenti, hogy nincs előtte akadály, Tehát ismeri a jövőt is.

T: Ha az isten ismeri a jövőt, akkor a jövő egy adott, fix dolog, ami eleve létezik. Hiszen ami nem létezik, azt nem lehet ismerni. Egyetért ezzel?

A hívő: Úgy gondolom, hogy igen. A mindenható isten ismeri a jövőt, vagyis azt, ami történni fog.

T: Egyet ért azzal, hogy amit isten ismer, ami történni fog, az nem megváltoztatható.

A hívő: Nem tudom hova akar kilyukadni, de isten a tényleges jövőt ismeri, ami nem megváltoztatható.

T: Nos, ha a jövő nem megváltoztatható, akkor eleve el van döntve, hogy mi fog történni.

A hívő: Hát ha így lebontjuk, akkor valóban azt kell mondanom, hogy a jövő bizonyos értelemben el van döntve, legalább is isten ismeretei szerint.

T: Ebben az esetben hol van tere az én szabad akaratomnak. Az én olvasatomban, nekem azt kell tenni, amit isten eleve tud.

A hívő: Én ezt másképp látom. Szabad akaratból az ember tetszése szerint dönt. Az más kérdés, hogy isten előre tudja hogyan fogok dönteni.

T: Be kell vallanom, hogy megfogott. Az ember szabad akarata nem zárja ki egy feltételezett isten mindenhatóságát, és ami fordítva is igaz. De akkor fel kell tennem azt a kérdést, hogy vajon istennek van-e szabad akarata?

A hívő: Ez egy felesleges kérdés, mert ha isten mindenható, akkor természetesen szabad akarata is van, bár az ő esetében ezek a fogalmak üresen csengenek.

T: Mondhatom-e azt, hogy a mindenható isten előre tudja saját Sorsát?

A hívő: Igen, mondhatnánk, ha ezek a fogalmak ránézve is érvényesek lennének.

T: Ezt hogyan érti?

A hívő: Nem hiszem, hogy isten esetében beszélhetünk időről, jövőről és múltról.

T: Miért nem?

A hívő: Nézze, ha a tudomány megengedi magának annak feltételezését, hogy a Világmindenség mindig volt és mindig is

lesz, azaz a lét időben és térben végtelen, amit persze az emberi agy nem tud felfogni, akkor ezt isten esetében is feltételezhetjük. Ez csakis így lehet fair.

T: Igen, ebben igaza van. Most már csak egyetlen egy dolog nem fér a fejembe. Ha ön a tudományra hivatkozik, ami szerint lehetséges a világban olyan, amit az emberi agy nem érthet meg, miből gondolják, hogy az isten bizonyíthatatlan létezése érthető?

A hívő: Isten létezését nem érteni kell, hanem hinni.

T: Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre.

Szabad akarat? Vágjunk a sűrűjébe! Nos, amennyiben a témát alaposan körbe akarjuk járni, akkor először is néhány kapcsolódó fogalommal kell megismerkedni (és kitárgyalni) megfelelő szinten. Ezek felvetik a következő nagy kérdések tisztázását:

Determinisztikus-e a Világmindenség?

Mi az öntudat?

Tibor bá’ vissza a múltba online

Kezdetben volt a direkt kommunikáció, vagyis amikor az ember egyértelműen megmondta mi a baja. Az angolok szerint „call a spade a spade”. Aztán kitalálták az allegóriát (Árva gólya áll magában, Walesi bárdok…..) Amikor én jártam középiskolában az irodalmi nagy kérdés az volt: „Mi a mondanivalója?” Mert valami titokzatos oknál fogva az alkotó nem mondta ki, hogy lófasz mindenkinek a seggébe, hanem elénk tártak valami kibogozhatatlan talányt, aztán az esztéták össze-vissza facsargatták, írtak róla egy esszét valamelyik irodalmi havi magazinba és a művelt népnek volt miről beszélgetni egy dupla fekete mellett a Kis Katicában, miközben tulajdonképpen azon spekuláltak, hogyan lehet szerezni egy kéglit a már kurvára esedékes dugáshoz.

A műfaj nagymestere a néhány napja elhunyt Jancsó Miklós volt, aki 1966-ban, közvetlenül a Kádári konszolidáció után, berobbant a Szegény legényekkel, ahol teljesen lecsupaszított fehérnép rohangál ide-oda, hogy alaposan megcsapkodják őt, korbácsoknak tűnő eszközökkel. Aztán meg pasik kezdenek leugrálni egy toronyból, meghalni egy gyorsan összehozott tömeghisztériában. Jobb körökben megindult a találgatás, vajon mi ezzel Jancsónak a mondanivalója? Én álltam elő a legplauzibilisebb megoldással, semmi. Jancsó kiötlik egy érdekes jelenetet és nagyokat mosolyog nem létező bajusza alatt, na ezt süssétek ki. Nem lehet kitalálni, mert nincs mit. Így lehet nemzetközi hírnevet szerezni.

De leleplezni senkinek se volt kedve, mert a szenzációra éhes nép majszolni akarta az érdekességet, és meztelen nők rohangálása a vásznon 1966-ban, szenzáció volt. Ahogy jó tíz évvel korábban az Egy nyáron át táncolt, ahol mindössze két másodpercig lehetett látni egy fiatal lány kebleit. Fejenként tízszer néztük meg a filmet. Ha pedig visszamegyünk még tíz évet, akkor láthatjuk Karádi meztelen sziluettjét a naplementében. Sziluett? Egy nagy fekete paca, ami emlékeztet egy nőre. Addig a vásznon csak csók csattanhatott el, de az se tarthatott sokáig. Korábban még az se. De mi volt a film mondanivalója? Semmi. Miért, a mai filmek pirotechnikájának mi a mondanivalója? Talán az, hogy így kell fejni a népet.

________________________________________________________
________________________________________________________
_________________________________________________

Tibor bá’ online

Shlomo Sand új könyve: The Invention of the Land of Israel (Izrael kitalálása) – A cionisták egy újabb pofont kaptak. Az izraeli archeológusok (Lidar Sapir–Hen és Erez Ben–Yosef)  [pdf] posted at the University of Tel Aviv web site kimutatták, hogy a hibáktól hemzsegő bibliát utólag írták.

Akárhogy nézzük, ez kellemetlen hír a szélsőjobbos izraeli nacionalisták számára, akik a Bibliára hivatkozva követelnek jogokat. Az archeológusok kimutatták, hogy a Biblia legrégebb fejezetei a Genesis, az Exodus és a Bírák könyvének főcélja, hogy több ezeréves eseményeket tudasson. A bibliaszakértők álláspontja szerint Ábrahám 4000 évvel ezelőtt, tehát i.e. 2000 körül élhetett. Ezt az adatot úgy ötlötték ki, hogy megszámolták az egymásra következő generációkat és egy-egy generációhoz feltételezetek egy bizonyos időtávlatot, amivel beszorozták a generációk számát. A Genesis tulajdonképpen teli van pakolva mitológiával és olyan emberek állításaival, akik élete több száz éven át ívelt. Ezt valahogy rendezték a XIX. században, de van egy kis hiba.

Bizonyítható, hogy a Bibliát jóval később írták mint, amiről beszámolnak, és az eseményeket egyszerűen visszadátumozták a távoli múltba. A Biblia szerint a mai Izrael területén élő emberek a tevét durván ezer évvel korábban háziasították, mint a valóság, döbbent rá Sapir-Hen és Ben-Yosef. Konkrétan, a Genesis 24:64 így szól: „Rebeka is felemelé szemét, s meglátá Izsákot, és leszálla a tevéről.” Ez megközelítőleg i.e. 2026-ban történt, ez pedig ezer évvel korábban volt, mint bárki is ült volna tevén. Ugyanis a Jordán határhoz közel végzett ásatások arról tanúskodnak, hogy kb. i.e 900 körül háziasították a tevét. Tény, hogy i.e. 930 előtti településeknél a tevének se híre se hamva. Az ásatások szerint konkrét választóvonal fedezhető fel a teve háziasítás előtti és utáni települések között.

Minden valószínűség szerint a Bibliai történetek szájhagyomány szerint maradtak fenn, de a körülbelüli mai formájában nem lehetett korábban leírva, mint a babilóniai fogság, Kr.e. 586-537 között. Amikor ezeket leírták, az i.e. VI. évszázad körülményeit vetítették visszamenőleg, és mivel i.e. 580-ban a teve jelenléte természetes volt, fel se tűnt a biblia írójának, hogy Rebeka nem ülhetett tevén.

Első nekifutásra ez semmiségnek tűnhet, de ez világosan megmutatja, hogyan dolgoztak az írástudók: saját koruk természetes életét visszavetítették a múltba. De az archeológiai kutatások azt is feltárták, nem csak nem lovagoltak tevén, de Dávidnak és Salamonnak nem volt hatalmas palotája Jeruzsálemben i.e. 900-1000 környékén, amikor Dávidnak élnie kellett volna. Az asszírok az égvilágon mindent leírtak az agyagtábláikra. Mindenről tudtak, ami az egész Közel keleten történt, de semmit se tudtak a Jeruzsálemben uralkodó Dávidról és Salamonról. I.e. 1000-ben, amikor a feltételezés szerint Dávid uralkodott, az ásatások szerint Jeruzsálemben senki se élt. Semmi ok azt feltételezni, hogy i.e. 1000 környékén nem a kánaániak éltek volna Jeruzsálem területén. Igen valószínű, hogy néhány kánaáni behódolt Y*H*W*H-nek a babiloni fogság során, amikor kitalálták a judaizmust és zsidókká váltak, amit aztán visszavetítettek a távoli múltba.

Mindent összevetve azok a szélső jobboldali zsidók, akik a bibliára hivatkozva üldözik el a palesztin arabokat kelet Jeruzsálemből az emberjogok megsértésén kívül történelmi hibát is elkövetnek. http://www.juancole.com/2014/02/jerusalem-archeology-written.html

Az Ó-szövetség kitalált tevéi problematikusak a cionizmus számára

Mózes 5 könyvében 21-szer tesznek említést tevékről, miközben a tevék háziasítása másfélezer évvel később történt. Egyes említések nem hagynak teret az összetévesztésre, mint például a Teremtés könyvének 24:10 „És vőn a szolga tíz tevét az ő urának tevéi közül, és elindula; (mert az urának minden gazdagsága az ő kezében vala). Felkele tehát és elméne Mésopotámiába, a Nákhor városába.” 24:11 „És megpihenteté a tevéket a városon kívül egy kútfőnél, este felé, mikor a leányok vizet meríteni járnak.”

Az ásatások és a C14 meghatározások szerint i.e. 930-nál öregebb csontok nem kerültek elő. Tévedés kizárva, mert a háziasított és a vad tevék csontjait nem lehet összekeverni. A teherszállítások miatt a háziasított tevék lábszárcsontja vastagabb. Ráadásul a teve-kanca jobban bírja a cipelést, ezért a kanca és csődör csontok aránya meghatározó.

There are 21 references to camels in the first books of the Bible, and now we know they are all made up.

Some of them are quite startlingly verisimilitudinous, such as the story of Abraham’s servant finding a wife for Isaac in Genesis 24: „Then the servant left, taking with him 10 of his master’s camels loaded with all kinds of good things from his master. He set out for Aram Naharaim and made his way to the town of Nahor. He made the camels kneel down near the well outside the town; it was towards evening, the time the women go out to draw water.”

But these camels are made up, all 10 of them. Two Israeli archaeozoologists have sifted through a site just north of modern Eilat looking for camel bones, which can be dated by radio carbon.

about 1,500 years after the stories of the patriarchs in Genesis are supposed to have taken place. Whoever put the camels into the story of Abraham and Isaac might as well have improved the story of Little Red Riding Hood by having her ride up to Granny’s in an SUV.

How can you tell whether a camel skeleton is from a wild or tamed animal? You look at the leg bones, and if they are thickened this shows they have been carrying unnaturally heavy loads, so they must have been domesticated. If you have a graveyard of camels, you can also see what proportion are males, and which are preferred for human uses because they can carry more.

All these considerations make it clear that camels were not domesticated anywhere in the region before 1000BC.

Lidar Sapir-Hen and Erez Ben-Yosef, the scientists who carried out the research, point out that the domestication of camels was hugely important economically, because they made trade possible over much larger regions of the Arabian peninsula. But that is not what has provoked excitement about their claim.

Obviously it has upset fundamentalists. Everyone else has known for decades that there is even less evidence for the historical truth of the Old Testament than there is for that of the Qur’an. But the peculiarly mealy-mouthed nature of the  quotes they gave the New York Times (which is not much concerned with the feelings of Christian fundamentalists) shows where the real problem is.

The history recounted in the Bible is a huge part of the mythology of modern Zionism. The idea of a promised land is based on narratives that assert with complete confidence stories that never actually happened. There are of course other ways to argue for the Zionist project, and still further arguments about the right of Israelis to live within secure boundaries now that the country exists. But although those stand logically independent of the histories invented – as far as we can tell – in Babylonian captivity during the sixth century BC, they make little emotional sense without the history. And it is emotions that drive politics.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
__________________________________________________

Gelei Imre tapasztalat átadása

Cefrekészítés: A cefrét legérdemesebb tiszta (lehetőleg új) műanyag hordóban gyűjteni, mert az mentes a rozsdásodástól, és egyéb romlást előidéző anyagoktól. Az új hordót is föltétlenül mossuk ki enyhe mosogatószeres vízben, aztán alaposan öblítsük ki!  Amikor majd a cefre után kiürül, szintén öblítsük ki, de már akkor kerüljük a vegyszerek használatát! Legjobbak a csavaros tetejű gumitömítéses hordók, mert ha a cefre kierjedt, légmentesen le lehet zárni őket.

A cefre tulajdonképpen egy jó minőségű gyümölcsbor, amit nem fejtünk le. Épp ezért a borok tisztaságával kezeljük, tehát rothadt és/vagy penészes gyümölcs ne kerüljön bele. A „szüretkor” lehetőleg kerüljük az erősen saras, földes gyümölcs közvetlen cefrébe kerülését (a földdel szennyezett gyümölcsben vajsavas rothadás indulhat meg, ettől vannak azok a bizonyos „kerítésszaggató” büdös pálinkák). Mindig jó alaposan mossuk meg. Kivétel a nagyon ütődött, zúzódott hullott gyümölcs, amit nem tudunk mosni, ezeket válogatva (csak a tisztákat) szedjük fel. Jó, ha a kertben a fák alatt nyírt gyep van, ez megvédi őket a koszolódástól, és az ütődéstől. A mosás után mehet a hordóba. A csonthéjasakat (lehetőleg) kimagozva,( bár egy 5-10% mag benne hagyása javítja az ízeket), almát, körtét, birsalmát lereszelve, illetve darabolva rakjuk a hordóba. Miután a gyümölcs belekerül a hordóba, jöhetnek a segédanyagok.

Cukor: Mivel a jó gyümölcsborokba is szokás, én mindig teszek kisebb mennyiségű cukrot a cefrébe, mégpedig a gyümölcs cukortartalmától függően 20-30 liter cefrére számítva 1kg-ot, 5l langyos vízben beoldva. (Ez lényeges, mert ha nem oldjuk be, előfordulhat, hogy a cukor nem fog magától, még a kevergetések ellenére sem feloldódni, hanem leülepedve marad a hordó alján.) Ez az 1kg még nem olyan nagy mennyiség, hogy elrontsa a pálinka ízét, de mindenképp javítja a minőségét, és a kihozatalát. Pláne ha esős a nyár, olyankor alig van a gyümölcsöknek cukorfoka.

Élesztő: Én a sima „mezei” sütőélesztőt használom, mindenhol kapható, és olcsó. Mindenképp be kell a cefrét élesztővel oltani, mert e nélkül is beindul az erjedés a „vadélesztőktől”, de ilyenkor rossz irányba is indulhat. (tejsavas erjedés, ecetesedés, stb.) Én 1 dkg-ot teszek 20 liter cefrénként, 1 pohár (2dl) langyos vízben beoldva.

Savazás: A cefre erjedéséhez segít, ha a pH értéke kissé savas. Savas közegben jobban feltáródnak az aroma anyagok is. Ha a cefrézendő gyümölcs alacsony savtartalmú, mint pld. alma, körte, szilva stb. akkor a cefréhez szoktam 20 literenkén egy evőkanál citromsavat adni. Jó a borkősav is, csak az jóval drágább. Szoktak mindenféléket javasolni, (pld. kénsav, foszforsav, stb.) de én tartózkodom a vegyészeti anyagoktól.

Pektin bontás: Magas pektintartalmú gyümölcsökhöz (alma, birsalma, szilva stb.) érdemes ún. pektinbontó enzimet is adni. Ez gazdaboltokban kapható. 50 l cefréhez egy fél kávéskanálnyi elegendő, szintén vízben feloldva.  Ez segít, hogy a cefre az erjedés folyamán ne „lekvárosodjon” be.

Lényeges, hogy minden segédanyag beadása után jól átkeverjük a cefrét! A hordót sohase töltsük tele, max. a 4/5-öd részéig, mert ha beindul az erjedés kissé felnyomja a tetején lévő gyümölcsöt, és kifolyhat a drága nedű! Ezután már lezárhatjuk a hordót, de nem légmentesen, mert a kijövő gáznak el kell távoznia. Pincében vigyázzunk a CO2 veszélyre!

Az erjedésnek legjobb a 20-25C fok. Tűző napra ne tegyük a hordót, nyáron legjobb árnyékosabb helyen erjeszteni. Lehetőleg minden nap keverjük jól át, (amikor eszünkbe jut), hogy a tetején lévő anyag ne száradjon ki. Így kicsit meggyorsítjuk az erjedést.

Amikor a cefre „megfordul”, azaz a lé lesz fent, és a sűrűje leszáll, akkor kész a cefre. Ilyenkor már jól zárjuk le a tetejét! Én még szoktam ilyenkor egy hetet várni, hogy egy kicsit letisztuljon. Akkor jó, ha szép tiszta színe van, és megkóstolva kellemes gyümölcsbor jellegű íze van. Ha kissé bepillésedik a színe, az sem probléma, csak a teljes kierjedést jelzi. Ez már azt jelenti, hogy lehet főzni a pálinkát minél hamarább.

Én már főztem szinte mindenféle hazai gyümölcsből pálinkát, sőt fügéből, kökényből és bodzából is. Ha egyes gyümölcsfélék cefrézésére vagytok kíváncsiak, itt a hozzászólásokban kitérhetünk rá.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
________________________________________________

Tibor bá’ online

A Der Spiegel értesülése szerint a német gazdasági minisztérium felkészült egy újabb, immáron a harmadik görög mentőcsomagra, ami 10 és 20 milliárd Euró között lehet. Wolfgang Schäuble gazdasági miniszter jelezte, hogy az eddigi 240 milliárdhoz képes ezt egy „apróság”. A dolog úgy áll, hogy a szőrős szívű németek némileg megenyhültek, mivel Görögországban a munkanélküliség rekord méreteket ölt és további megszorítások vannak kilátásba helyezve. A részetek angolul  itt olvasható.

Két napja a Toyota bejelentette, hogy 2017-re befejezi az ausztráliai gépkocsigyártását, ami 2500 munkás elbocsátásával jár. Ez azonban nem minden, mert járulékosan, beszállítokon keresztül több tízezer munkahely megszűnést eredményez. A Ford és General Motor után Toyota a harmadik gépkocsigyártó, aki kivonul Ausztráliából, semmi kétség a magas órabérek miatt, és így összességében közvetlenül 50.000 szakmunkás válik feleslegessé, 200.000 járulékos munkahellyel együtt. Tegyük hozzá, hogy a világháborút követő ausztrál gazdasági fellendülés központi helyét a gépkocsigyártás adta. Ebből kifolyólag egész suburb-ök (városi peremkerületek) nőttek ki a semmiből, ahol az iparág dolgozóinak családi házai sorakoztak, például a victoriai Broadmeadows-ban. A magyarok által kissé későn felfedezett második ígéret földje (Amerika után) komoly szociális gondoknak néz elébe, mert mezőgazdaságát tönkrezúzza a globális időjárás változás, természeti kincseit kiaknázó bányáinak nagy része pedig már kínai kézben van. Az időzített bomba ott ketyeg Kamberában. Az eredeti itt megtalálható.

__________________________________________________________
__________________________________________________________
__________________________________________________

Tibor bá’ online

A WHO (World Health Organisation) szerint a következő 20 év alatt a rákáldozatok száma, az egész Világra nézve, 70 százalékkal fog megnőni. Én magam, már a hatvanas években rádöbbentem, hogy a rákot nem lehet legyőzni, olyannyira, hogy huszonéves koromban komolyan fontolóra vettem a rákkutatáshoz való csatlakozásomat. Ez nem következett be, de az eseményeket figyelemmel kisérve, tapasztalhattam, hogy elég nagy gyakorisággal jelennek meg rákellenes csodaszerek, amikbe a szerencsétlen áldozatok úgy kapaszkodnak, mint fuldokló a szalmaszálba. Nézeteimmel egybecseng a World Cancer Report (A rák világ jelentése) nyilatkozata, ami szerint alaptalan azt feltételezni, hogy gyógyítással el tudjuk kerülni a betegség terjedését. Még a leggazdagabb országoknak is komoly nehézségeket fog okozni a rákkezelések csillagokba repülő költsége, a szegényebb országok pedig nem fognak tudni lépést tartani.

Számokban kifejezve a Világban 12,7 millió új esetet diagnosztizáltak 2008-ba, ami 2012-re 14,1 millióra nőtt, 8,2 millió haláleset mellett. A következő 20 év alatt ez a szám eléri a 25 milliót, ami 70 százalékos növekedést jelent. Ez tehát a WHO jelentés a The Guardian szerint. http://www.theguardian.com/society/2014/feb/03/worldwide-cancer-cases-soar-next-20-years

Igen ám, de február 4-én nálunk ez így jelent meg: Magyar szabadalom a ”Természetes Tumorellenes Védelem” –  A rák az egyik vezető halál ok az egész világon: a WHO becslései szerint évente mintegy 84 millió ember hal meg daganatos betegségek következtében, mivel nem részesülhetnek a betegség elleni kezelésekben. A 8,2 millió elég messze esik a 84 milliótól. melyik szám a helyes? Ki tévedett egy nagyságrendet? Ezt csak úgy mellesleg kérdezem, mert különben mindegy. A trend az érdekes. http://nepszava.hu/cikk/1009902-magyar-szabadalom-a-termeszetes-tumorellenes-vedelem

A szegényebb országok esetében – és ugye mi ide tartozunk – a fertőzésből származó rákok, mint például a méhnyakszáj rák, fog gondot okozni, ami rendkívül elterjedt olyan országokban, ahol nincs szervezett szűrés, és nem alkalmazzák a HPV vakcinát. Szerencsére fiatal lányok esetében ezt most nálunk elkezdték komolyan szorgalmazni.

Gazdagabb országokban az élelmiszeripar által feldolgozott ételek tömeges fogyasztása, a dohánytermékek, és az alkohol következményeinek lehetünk a tanúi, de az okok között fel szokás sorolni a fizikai aktivitás majd teljes hiányát is. Felesleges részletezni, végeredményben arról van szó, hogy a modern jólét járulékai okozzák a rák terjedését, de az emberiség ezt is felvállalja a közlekedési balesetek, az atom reaktorok balesetei mellé. Egyre szépülő új világ.

Aki többet akar megtudni:  kattintson ide.

__________________________________________________________
__________________________________________________________
________________________________________________

Tibor bá’ vissza a múltba online

1951-ben töltöttem be a 18. életévemet, lettem nagykorú az új rendszer jóvoltából (Horthy alatt 24 év volt a nagykorúság), mert a tapasztalatlan fiatalokat jobban meg lehet szédíteni – gondolta az MKP, mert Rákosi ugyanúgy taktikázott, mint mostanában Orbán. Ez alkalomból kaptam a Párttól egy oklevelet, mint első szavazó, nehogy elfelejtsem a kötelességemet, amit különben se felejtettem volna el, mert jó anyám ügyelt arra, hogy ne lehessen belekötni a családba. Az esedékes szavazáskor pedig el is mentem leadni a voksomat, amiért cserébe kaptam egy szép oklevelet, vagyis okleveles szavazóvá értem. Amiből csak az látszik, hogy Rákosi pont olyan hülyének nézett minket, mint Orbán.

Nem tudom észrevettétek-e, hogy szavazást írtam, nem pedig választást. Ugyanis választásról szó se volt, mert csak egy pártra lehetett szavazni. Hogy akkor minek az egész cirkusz, azt ne kérdezzétek, mert fogalmam sincs, de nagyon lelkesen csinálták a dolgot. Aki délután ötig nem adta le a szavazatát, ahhoz kimentek a lakására emlékeztetni a kötelességére. Másnap aztán megírta a Szabadnép (ezek lettünk volna mi, szabadok), hogy az MKP 99,76 %-os győzelmet aratott, csak azt nem tudtuk meg, hogy kik felett. És persze azt se tudtuk, hogy mi a fészkes fenének van választás, ami csak egy csomó pénzbe kerül, miközben nem lehet kapni vajat, tojást, húst és cukrot is csak néha.

De azért a Párt megadta a módját. A szavazás napján az utcákat az úgynevezett „hangulatkeltő brigádok” járták. Ez is voltam. Az osztálytitkárokat összehívta az iskola titkár, eligazította őket, akik azután az osztályban összeírtak azokat, akik önként jelentkeztek, vagyis mindenkit. Másnap aztán reggel összegyűltünk az iskolában, hármas sorba álltunk, majd megindultunk, mint egy katonai alakulat és jártuk az utcákat a kerületünkben, miközben hangosan mozgalmi dalokat énekeltünk. Elképesztő vidámak voltunk és keltettük a hangulatot, hogy mindenki vidám legyen, mert mehettünk szavazni a pártra.

Most persze egy kicsit igazságtalan voltam, mert nem igazán egy pártra szavaztunk, hanem kettőre, ugyanis a Szociáldemokraták fuzionáltak a Kommunistákkal, ahogy most a KDNP és a Fidesz. Csak aztán Rákosi valahogy lenyelte a szocdemeseket. A részleteket megkérdezhetitek Schiffer Andrástól, mert az ő dédapja adta el a pártot Rákosinak. Szóval a két párt a végén egy lett, amiről az jut eszembe, nézzétek majd meg a KDNP-t, ha Orbán megnyeri a választásokat. 😀

Szóval reggeltől délig róttuk az utcákat és mozgalmi dalokat énekeltünk, és akkor ugye, ez meg mi? A viszonylag agyon dédelgetett költök és zeneszerzők hetente jöttek ki a rendszert, a munkásmozgalmat, a nemzetköziséget, a szebb kommunista jövőt, a lelkes termelést…..stb. dicsőítő dalokkal. Például: Sződ a selymet elvtárs, Elől járunk a harcban, Fel vörösök, proletárok!, Köszönjük néked Rákosi elvtárs, MHK sportinduló, Zúgnak a traktorok, DIVSZ Induló = http://youtu.be/BapMyAZQM9k

Meghallgattad? Ez azért elég messze van az X faktor dalaitól. Na, mindegy. A helyzet az, hogy daloláson kívül másunk nemigen volt. Az ország a padlón volt, ahová éppen most is tartunk, azonos okok miatt. Volt egy Rákosi apánk, aki mindent, mindenkinél jobban tudott, senkitől nem kért véleményt, ragyogó ötletei voltak, amiket azonnal meg is tudott valósítani, mert mindig akadnak olyanok, akik jó pénzért kiszolgálják a diktátorokat. – Ja, igen, az hogy néhány hét múlva megyünk szavazni, ne tévesszen meg. Rákosi alatt is szavaztunk. Megszavaztuk az oroszok által bemutatott, a végtelenbe nyúló fényes jövőt. A mostani (utólagos) megszavazás „csak” 2046-ig szól. Azt meg már fél lábon is kibírjuk.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
___________________________________________________

Tibor bá’ online

Amióta a nyugdíjkort elértem, iszonyatos feledékeny vagyok. Tegnap fél órát kerestem a papucsomat, ami a lábamon volt. Évának január 22-én volt a születésnapja, amiről megfeledkeztem. Ma pedig fél kettőkor azt kérdeztem tőle, mikor fogunk ebédelni, amire kiderült, hogy fél egykor már ettünk. Egyszóval feledékeny vagyok, de esküszöm nektek, ha lenne az OTP-ben egy millióm, tudnék róla. Ha 240 millióm lenne, szóba se állnék veletek, de ez nem mindenkivel van így. Az MSZP (legnagyobb ellenzéki párt, éppen most készül leváltani Orbánt) elnökhelyettese, Simon Gábor nálamnál valamivel nagyvonalúbb, ő ugyanis megfeledkezett a 240 milliójáról. [Tényleg, minek ennyi pénz? El se lehet költeni.] Én csak öreg vagyok, de Simon politikus, és ők sokkal, de sokkal feledékenyebbek. Mi pedig akasztani való barmok vagyunk, hogy ezt bevesszük. beszopjuk, de legalább is ők elhiszik rólunk, hogy ennyire vagyunk hülyék.

De nincs vége, mert Mesterházy Attila „biztos abban, hogy nem az MSZP pénze van Simon eltitkolt bécsi számláján” Na, várjunk egy kicsit! Ez a fogalmazás nekem egy picit furcsa, úgy hangzik, mintha lehetne bizonytalan is közvetlen helyettesének a 240 millióját, és persze a párt pénzét illetően is. Úgy általában fogalma sincs, hogy a pártnak hol vannak elrakva száz milliói, mert miért tudna róla, mindenki úgy lop és ott, ahogy tud, és mindössze a pártnak csak az elnöke (és csendben megjegyzem, hogy miniszterelnök jelölt)

És akkor ünnepélyesen bejelentik, hogy Simon Gábor távozik a közéletből. Miért távozik? Inkább mutassa meg azt a hatos lottó ticketet, amivel nyert 6 milliárdot, amit szétosztott a szegények között és csak 240 milliót hagyott meg magának.

És akkor a legszebb mondat Simon nyilatkozatából: „Jóhiszeműen hibáztam, amikor a vagyonnyilatkozatomat nem kellő alapossággal töltöttem ki.” Ez neki mindössze hiba. Egy picit hibáztam, egy ellel írtam a kell-t. Nahát!. Aztán meg, nem kellő alapossággal? Egy kicsit kapkodott és az utolsó tétel, ez a pitiáner 240 millió slamposságból lemaradt. Mi tehát valamennyien bilin ülő totyisok vagyunk, akik néha figyelmetlenségből bevizelünk a pelusba, és el tudjuk képzelni, hogy a politikusok „nem kellő alapossággal” gondolják át azt a 3000 milliárdos kölcsönt az oroszoktól, vagy a halálbüntetés visszaállítását, vagy a hadüzenetet Kínának. Mert mi a fészkes fenének figyelnének oda a hon atyái.

És a slusszpoén: „Mesterházy elfogadta Simonnak az ügyben adott magyarázatát.” Barom, nem neki kell elfogadni, hanem 4 millió választópolgárnak. Ne neki magyarázza el, hanem nekünk, mert mi fogunk április hatodikán szavazni, és mert hatalmas valószínűséggel a mi pénzünk lapul azon a bécsi bankszámlán.

Végül, de ez már tényleg az utolsó, ezt a kurva 240 milliót miért nem rakta be a pincéjébe egy kiemelhető tégla mögé?

_________________________________________________________
_________________________________________________________
__________________________________________________

Úgy tűnik a nyár nem lesz túl meleg

nagy valószínűséggel nem lesz El Nino év

Nearly all model forecasts indicate the persistence of ENSO-neutral (Niño-3.4 index between -0.5°C and 0.5°C) through the Northern Hemisphere spring 2014, but afterwards, an increasing number of models suggest the possible onset of El Niño (Fig. 6).  Strong surface westerly winds in the western Pacific and the slight eastward shift of above-average temperatures in the subsurface western Pacific potentially portend warming in the coming months.  However, the spring is also historically associated with lower forecast skill, so the chance of El Niño developing after the spring is not much different from ENSO-neutral.  The consensus forecast is for ENSO-neutral to continue through the Northern Hemisphere spring 2014 (see CPC/IRI consensus forecast).

________________________________________________________
________________________________________________________
__________________________________________________

Nekem már akkor volt mobil telefonom, amikor még csak az M-utak mentén volt térerő és az SMS csak a jövő zenéje volt. Aztán, amikor kiderült, hogy ezt a rendkívül hasznos találmányt az emberek életmódjuk megváltoztatására használják, jobban mondva már-már az életük függ tőle, a sajátomat felraktam a padlásra. Nincs mobilom, és nem is lesz, aki nekem telefonálni akar, ott a vonalas készülék. Punktum. Napjainkra azonban már ott tartunk, hogy a csecsemőkön kívül nincs ember szerte e határban, akinek ne lenne minimum egy okos telefonja, amit a bankok is tudnak. Így adódik, hogy mobil nélkül a bankolás egy kissé nehézkes, magyarul a pénzügyi forgalmamról csak a hónap végén értesülök egy teljesen közönséges, posta által kézbesített levélben. A befizetésekről tehát csak most értesültem. Ezért meg szeretném ragadni az alkalmat, hogy megköszönjem:

B. Zoltánnak,

F. Zsoltnak,

H. Zsuzsannának,

S. Gabriellának, és

K. Csabának nagylelkű adományozását az elmúlt hónap folyamán.

P.S. PayPal adományozóknak E-mailben köszöntem meg nagylelkűségüket.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________

Tibor bá’ online

Gábriel című posztom beszámol a megszállási emlékművel kapcsolatosa gondolataimról. Ez óriási vitát generált, mert a magyar zsidók és a velük együtt gondolkodók szerint aki nem ért velük egyet az antiszemita. Pillanatnyilag az történik, hogy zsidók taktikai megfontolásból a megszállási emlékművet történelemhamisításnak tekintik, mert szerintük a magyar nemzet a zsidók ellen elkövetett bűnöket át akarja tenni a megszálló németek vállaira.

Valójában az történik, hogy Bobkó Csaba (Arma Gedeon) elhíresült mondása szerint a zsidók úgy gondolják, hogy még a magyar váltóőr is bűnös, viszont a Hitlert segítő zsidók ártatlanok, csak a bőrüket mentették, miközben a magyar családoktól el volt várva a zsidók megmentése akár életük kockáztatása árán is.

„Csaba a blogján ismerteti a lengyel Ireneusz T. Lisiak “Hitler zsidó kollaboránsai” c. könyvét, amely a lengyeleket zsidó kárpótlási okokból ért nagyon hasonló vádakra válaszul eredeti zsidó holokauszt-túlélők beszámolói alapján feltárja a nácikkal kollaboráló zsidók megdöbbentő történetét.”

Rövid részlet a posztból: „A zsidó rendőrségnek már a kitelepítés előtt is nagyon rossz híre volt. Ellentétben a lengyel rendőrséggel, mely nem vett részt a munkatáborokba irányuló razziákban, a zsidó rendőrség belevetette magát ebbe az ocsmány munkába. Szintén kirívóan korrupt és demoralizált volt. Az aljasság mélypontját azonban csak a kitelepítés során érte el. Egyetlen tiltakozó szó sem hallatszott a visszataszító feladat ellen, mely a saját testvéreik mészárszékre hurcolását jelentette. A rendőrség lelkileg fel volt készítve erre a piszkos munkára, ezért buzgón hajtotta végre. Utólag észbontó belegondolni: hogyan történt, hogy zsidók – túlnyomórészt művelt emberek, volt ügyvédek (a zsidó rendőrség tisztjeinek többsége a háború előtt ügyvéd volt) – maguk nyújtottak segítő kezet saját testvéreik kiirtásához. Hogy került sor arra, hogy zsidók kézikocsikon gyerekeket és asszonyokat, öregeket és betegeket vonszoltak, tudva, hogy mind a mészárszékre mennek. (…). A zsidó rendőrség kegyetlensége nagyon gyakran nagyobb volt, mint a németeké, ukránoké, letteké. Nem egy búvóhelyet a zsidó rendőrség „fedezett fel”, amely „katolikusabb akart lenni a pápánál”, hogy a megszállók kedvében járjon. Menekülőket, akik eltűntek a német szeme elől, a zsidó rendőr kapott el (…). A zsidó rendőrség általában érthetetlenül, vadul brutális volt. Honnan jött ez a veszettség zsidóinknál? Mikor neveltük ki ilyen gyilkosok százait, akik az utcán kapják el a gyerekeket, a kocsira zsúfolják és húzzák őket az Umschlagra? (a bevagonírozó placcra) Mindennapos jelenség volt, hogy ezek a haramiák kezüknél és lábuknál fogva dobálták az asszonyokat a kocsikra (…)” (E. Ringelblum, „A varsói gettó krónikája 1939 szeptember – 1943 január”, Varsó, 1988, 426, 427, 428. old.”

A teljes anyagot elolvashatjátok Csaba honlapján: http://kitalaltujkor.blogspot.com/2014/02/add-hogy-gojok-kezebe-keruljunk-csak-ne.html

_________________________________________________________
_________________________________________________________
________________________________________________

Tibor bá’ online

Nem kell, hogy meglepődj, ez nem elírás, igen közöttünk, mert ugye NATO tag vagyunk. Ha Amerikát megtámadják, akkor az 5. klauzula szerint nekünk is az USA mellett a helyünk. Tekintettel arra, hogy mind a NATO mind pedig Kína (és védelmi szövetségese Oroszország) atom hatalom, az egyszerű válasz az lenne, hogy NEM fog kitörni. Csakhogy az ésszerűség nem a politikusok alaptulajdonsága. Elkezdhetik konvencionális fegyverekkel, majd a végső vereség előtt a szorongatott fél beveti az atomot. Ezt mindenki előre látja, csak a döntés hozók nem. Tehát a kérdés újra feltehető, kitör-e a háború Kínával?

Vizsgáljuk meg, mi volt pont 100 évvel ezelőtt! 1914-ben mindenkinek viszketett a segge, hogy most már ideje lenne egy kis háborúnak, mert, ahogy a dolgok mennek, az nem oké. Legjobban a vén hülye Ferenc Józsefnek viszketett a segge és naná, hogy nem kérdezte meg a szakértőket, hogy ha megtámadja Szerbiát mi a fenét fog tenni Oroszország. Vilmos császárnak is viszketett a segge, és biztosította Ferenc Jóskát, hogy csak nyugodtan, ő mellette áll. Hogy Ferenc Ferdinándot és nejét megölték az nem volt betervezve, de ha nem ölik meg, akkor heteken belül lett volna más ürügy. Egészen egyszerűen mindenki háborúzni akart, ugyanis fogalmuk se volt, hogy az mit jelent a repülők, tankok és vegyi fegyverek korában, mert ilyen még nem volt.

Háborúk mindig gazdasági okok miatt törnek kik, és ez most se lesz másképp. Ez alkalommal az ok világos, Amerika kiváltságos helyzetét biztosító tartalék valutája, a dollár komoly gondokkal küzd a most már hatodik éve tartó gazdasági válság miatt. A feje búbjáig eladósodott USA ki van szolgáltatva a Kínában felhalmozott iszonyatos mennyiségű dollárnak, amivel az USA gazdaságilag bármely percben két vállra teperhető. Az amerikai adminisztráció tökéletesen tisztában van azzal, hogy a kínai gazdasági csatát képtelen megnyerni, marad az igazi háború. Elvégre Amerika ezért tartja fenn a világ leghatalmasabb hadigépezetét, de ezt Kína is tudja.

És akkor most jön a szándékos konfrontáció, amire kitünő eszköz a Senkaku szigetek. A szigetnek és környékének természetesen van gazdasági haszna, de ez messze nem akkora, mint amekkora áldozatot egy háború okozna. Akkor pedig mi van? A japán újságok már január végére jósolták az elkerülhetetlen összecsapást, ami ugyan nem következett be, de a helyzet komolyságára mindenképpen jellemző. A szigetekre Kínán kívül nem csak Japán tart igényt, de Dél Korea is kiterjesztette rá a védelmi határait, kvázi, ők is igényt tartanak rá, miközben Amerika mind Japánt, mind pedig Dél Koreát hátulról biztatja. Ez azonban csak az amerikai tinédzserek kedvenc játék a ”chicken”, aminek a lényege, hogy két gépkocsi hatalmas sebességgel egyenesen egymásnak tart, és az a chicken, vagyis csirke, aki az utolsó percben elrántja a kormányt. Ha egyik se rántja el, akkor kölcsönös halálosztás. Valaki tehát az utolsó pillanatban meg fog hátrálni, és az nem Amerika lesz. Kapunk még néhány év kegyelem időt, mert Amerika eltökélt szándéka, hogy Kínával leszámol, csak az nem most fog bekövetkezni.

_______________________________________________________
_______________________________________________________
__________________________________________________

Tibor bá’ online

December másodikán a püspökszilágyi „atomtemetőben” az IAEA szerinti 2-es fokozatú baleset volt. Nem nagy ügy, de hallott valaki róla? És pontosan ez az. A hatóságok, a kormány titkolózik. Ráadásul újabb bizonyíték, hogy igen, a baleseteket nem lehet teljesen elkerülni, mert mindenütt emberek vannak. Püspökszilágyiban az történt, hogy 3 pasi radioaktív hulladékkal teli pakolt olyan négy acélhordót nyitottak fel, amelyeket nem kellett volna. Így aztán szembetalálták magukat egy kis Am-241 izotóppal. És miért nyitották fel a hordókat? Hogy a bennük lévő hulladékokat jobban összenyomják, hogy több férjen belőlük a hordókba. Ezek az emberek normálisak? Nincsenek tisztában azzal, hogy hol dolgoznak? A vizsgálat kiderítette, hogy a munkások kezei, ruhái és maga a terem is kapott a sugárzó anyagból.  10 nappal később (!!!) végzett mérés eredménye a teljes testre 9000 Bq (becquerel) volt, ami messze nem kritikus. Ezt követve vizeletvizsgálatot is végeztek, hogy pontosabb képet kapjanak, bár én személyesen nem hiszem, hogy a vesék az Ameríciumot ki tudják választani a véráramból.

A 9 kBq piskóta, szóra se érdemes, de tudták ezt a dolgozók? Nyilván minimum bérért dolgozó betanított munkások cipelgetik a hordókat, akiket munkaidő után a szorzótáblára tanítják. Nem feltételezhető, hogy tisztában lennének az ionizáló sugárzással kapcsolatos ismeretanyaggal, akár minimális szinten is. Csak emlékezzünk, Csernobilben a leállási próbát egyszerű technikusok végezték, akik a vészjelzésekre ugyan tudták, hogy mit kell tenni, de nem tudták, hogy mi történik, mert nem voltak kiképezve erre a reaktor típusra. Tehetetlenül nézték (persze csak másodpercekig), hogy megfut a reaktor. Hiába terveznek valamit szuper biztonságosra, ha a profit maximálás végett a legolcsóbb munkaerőt alkalmazzák.

_______________________________________________
_______________________________________________
_______________________________________

Ha valaki el kívánja olvasni:

A GLOBALIZÁCIÓ CSAPDÁJA

című könyvet, amit még antikváriumból se lehet

beszerezni, annak kérésre el tudom küldeni PDF

formátumban

________________________________________________________
________________________________________________________
_____________________________________________

Tibor bá’ online

Szegény embert még az ág is húzza, és mi elég szegények vagyunk. Ahhoz, hogy a magyar valamit elnyerjen, 300 százalékot kell teljesíteni. Az Eurovízió szavazásoknál derül ki, hogy mi nem vagyunk se skandinávok, se szlávok, se latinok, se germánok, akik egymásra szavaznak. Betolakodtunk Európába és már az is csoda, hogy meg tudtuk vetni a lábunkat. A szavazási rendszer messze nem objektív, de hát ez van. Illetve marad a 300 százalék.

2005-ben a NOX-szal nyerhettünk volna, amikor még Péter Szabó Szilvia nagyjából hamvasnak volt mondható, vagyis az ausztrál flört még nem vette el ifjú báját. Csak hát, vagy nem volt épkézláb menedzserük, aki felvilágosíthatta volna őket, hogy kurva jó, és látványos a Forogj Világ, de ha a szöveget nem angolul rakják mellé, akkor semmi esélyük, vagy csak simán nem hallgattak a menedzserükre.

Aztán két éve jött Heincz Gábor, aki eredetiséggel és tinédzser bájjal dúsított számával megközelíthette volna az első helyet, de helyette inkább egy orbánfil együttest küldtek ki egy semmitmondó számmal.

Most újra van egy 300 százalékos jelöltünk Kállay-Saunders András néven, aki akcentus nélkül énekel angolul, „divatos” témát dolgoz fel, az őszinte könnyekig megható a szöveg, a színpadi rendezés is 300 százalékos – az álarcos táncospár, a szőke kislány a záró akkordban. Szóval nyerő. Annyira hat az érzelmekre, hogy a női nézők egy pillanatra el fogják felejteni, hogy szlávok, skandinávok, latinok, stb. és a mi félvér Andrásunkra fognak szavazni. Jó lenne, ha a kiküldésre válogató, messze nem szakértő, magyar zsűri nem puskázná el a dolgot, ahogy ezt a bácskai Rúzsa Magdolna megpróbálta. Ugye ő Kállay-Saundersnek 9 pontot adott, de a szintén bácskai – és őszintén, eléggé jelentéktelen – Dér Heninek viszont tízet, mert képtelen volt felfogni a kettőjük között húzódó különbséget, csakúgy, mint a vállán nyugvó felelősséget.

Aki nem látta volna, az megnézheti az alábbi videón.

http://www.zene.hu/20140202_nezd_ujra_a_dal_2014_elodonto_kallaysaunders

_________________________________________________________
_________________________________________________________
___________________________________________________

Tibor bá’ online

Az eszköz, amivel hiszünk vagy kutatjuk a valóságot, nem más, mint saját agyunk. Elsőre tehát vizsgáljuk meg, agyunk elég jó eszköz-e a feladat megoldására?

Az ember az eget sok ezer éve szemléli, nem kevés csodálattal, de rossz módszerrel, pedig a kutatás lehetősége nem volt elzárva előle. Nem élt vele, inkább hajlott a miszticizmus felé.

Arkhimédesz (i. e. 287–212) felfedezése a folyadékok felhajtó erejéről, vagy a tévesen Püthagorasznak (i. e. 580–496) tulajdonított híres tétel: a2 + b2 = c2 (hogy csak kettőt említsek), bizonyosságot szolgáltat, hogy az ember a fizikai világot már több ezer év óta sikeresen ostromolja.

Ezzel szemben saját magunk felé jóval később fordultunk. Ismeretgyarapítás céljából az emberi test felboncolása alig néhány száz évre tekinthet vissza, agyunk kutatása, pszichénk megismerése pedig csak a XX. században kezdődött el. Azt jelentené ez, hogy az emberiség ezen a téren el van maradva? Nem mondhatnánk. Különösen a II. világháború óta és különösen Amerikában igen intenzív és mélyreható kutatásokat végeztek, elsősorban kereskedelmi célból. Ugyanis a piacgazdaság működésének legfontosabb feltétele magának a piacnak a megteremtése. A piac pedig mi magunk emberek vagyunk, persze csak akkor, ha hajlandók vagyunk pénzt költeni. Ahhoz pedig, hogy költekezésre, mi több, állandó és folyamatos, sőt szükségtelen költekezésre bírjanak rá, a termelő és az értékesítő szektornak meg kell ismerni döntéshozó testrészünket. Ez pedig az agyunk, az emberi agy.

Ma már elég sokat tudunk az emberi agyról és az annak működését tükröző pszichéről, de ez a tudás meglehetősen szelektált. A nemzetközi tőkének természetesen nem érdeke, hogy az egyszerű átlagfogyasztók (ezek vagyunk mi emberek) velük együtt egyazon tudás birtokába jussanak. Ezt csak úgy mellékesen jegyeztem meg, mert most éppen nem célom a fogyasztói szokások és a fogyasztó befolyásolhatóságának taglalása. Nézzük inkább azt, ami ránk vonatkozik, ránk, akik szeretnénk megtalálni a választ, miért hiszünk bizonyítékok nélkül.

A legfontosabb dolog, amivel tisztában kell lennünk az, hogy agyunk, vagyis mi magunk, szinte tökéletesen ismeretlenek vagyunk saját magunk előtt. Cselekszünk, teszünk-veszünk, döntéseket hozunk nem jelentéktelen magabiztossággal, de csak ritkán tudjuk, pontosan miért. A színtiszta igazság az, komoly bajok vannak ezzel a bizonyos „szabad akarattal”. Ennél is rosszabb, szeretjük becsapni (mások után) önmagunkat is. Itt van mindjárt az első, az úgy nevezett kognitív disszonancia.

A kognitív disszonancia állapotába akkor jutunk, amikor ellentmondásba kerülünk saját magunkkal. Első hallásra ez jelentéktelen dolognak tűnhet, de nem az. Kognitív disszonanciában az ember nagyon kellemetlenül érzi magát és éppen ezért iparkodik megszüntetni azt, ha kell csalás és hazugság árán is.

Nézzünk egy példát az önigazolásra (némi rövidítéssel) Elliot Aronson: A társas lény című könyve nyomán. Képzeljük el, hogy hipnotizálnak egy fiatalembert, Pistit. A hipnotizőr poszthipnotikus szuggesztió útján a következő parancsokat adja neki:

1.  Amint az óra négyet üt, menjen a szekrényhez, vegye ki esőkabátját és öltse fel.

2. Vegyen magához egy ernyőt.

3.  Menjen nyolc háztömböt az ABC-áruházig és vásároljon hat üveg ­whiskyt.

4. Jöjjön haza.

5.  Amint belép a lakásba ébredjen fel, de a hipnotikus parancsra ne emlékezzen.

Ennek megfelelően amint az óra négyet üt, Pisti azonnal elindul a szekrény felé, végrehajtja a parancsokat, felöltözik, és elmegy a whiskyért.

Azonban a parancsokban van egy jó adag irracionalitás. Az ég felhőtlen, a nap ragyog, egy saroknyira van egy üzlet, ahol jóval olcsóbb a whisky, mint az ABC-ben, sőt Pisti antialkoholista. Ennek ellenére nézzük, mi történik!

Pisti hazaérkezik, kinyitja az ajtót, belép a lakásba, hipnotikus álmából azonnal felébred, majd észreveszi, hogy ott áll esőkabátban, ernyővel és egy szatyorral a kezében, benne hat üveg whisky. Egy kicsit zavarodottnak látszik. Hipnotizőr barátja így szól hozzá:

– Szia Pisti, hol voltál?

– Csak lementem az ABC-be.

– Mit vettél?

– Hát… hát… úgy látszik ezeket a whiskyket.

– De hát te, úgy tudom, nem iszol.

– Nem, nem… csak… csak jönnek majd a barátaim, és azok isznak.

– De minek vetted fel ezt az esőkabátot?

– Ja… hát ilyenkor az időjárás eléggé bizonytalan.

– De hát egyetlen felhő sincs az égen!

– Azt sose lehet tudni.

– Igaz is, hol vetted a whiskyt?

– Hát ott… na, hát ott… szóval az ABC-ben.

– Minek mentél olyan messzire?

– Hát azért… na hát azért… mert olyan szép idő van.

A fentiekből leszűrhetjük, a emberek erősen motiváltak arra, hogy igazolják saját tetteiket, álláspontjukat. Az ember meggyőzi önmagát, hogy amit tesz az helyes, logikus és ésszerű. Pisti értelmetlen dolgokat művelt, hiszen hipnotikus parancsra cselekedett, aminek természetesen nem volt tudatában, mégis megpróbálta megmagyarázni totálisan irracionális viselkedését. A világért nem ismerte volna be, hogy cselekedetei nem racionálisak.

Jó, ha emlékszünk rá, irracionálisan nemcsak hipnotikus parancs miatt viselkedhetünk, hanem például megszokásból, nevelésből, utánzásból, divatból, stb. Nem kerülgetem tovább a forró kását. Ha valakit gyerekkorában vallásos nevelésben részesítettek (természetesen teljesen függetlenül a vallás mibenlététől, a semleges példa kedvéért legyen az illető, mondjuk muzulmán), akkor az a gyermek felnőtt korában, esetleg egy európai országba kivándorolva is, naponta ötször keletre fordulva fog Allahhoz imádkozni, mondjuk a londoni Big Ben árnyékában, és nem lesz az a józan érv, aminek hatására elhagyná ezen „szokását”. Sőt, ha teheti, másokat is megpróbál rávenni, hogy kövessék példáját.

Ez azonban még nem minden. Elménknek van más olyan tulajdonsága, ami szintén befolyásolja nézetünket az eldöntendő kérdésben. Nézzük, mi ez! Leda Cosmides amerikai pszichológus szerint: létezik egyetemes emberi természet. Ez az egyetemesség az evolúció folyamán létrejött pszichés mechanizmusban, nem pedig kulturális viselkedésben jelenik meg.

A mai ember agya 3 millió év alatt fejlődött ki. Ebből a 3 millióból mindössze 10.000 év az, ami civilizált környezetben eltöltöttnek tekinthető. Ez pedig az összes időnek mindössze 0,3 százaléka. Következésképpen agyunk fejlődését sokkal inkább szabja meg az első 99,7 százalék, amikor is a formák felismerése alapvető fontosságú volt a túléléshez. Nézzük, miért! Ha ősünk szürkületkor meglátott egy tigrisre emlékeztető árnyat, akkor két dolgot tehetett: feltételezte, hogy tigrissel áll szemben, és késlekedés nélkül a megfelelő ellenlépésre szánta el magát (mondjuk elmenekült), vagy azt feltételezte, hogy az árny pusztán a természet csalfa játéka, és békésen nyugovóra tért. Ha a tigrisárny mögött egy tényleges tigris húzódott meg, akkor az utóbbi viselkedés végzetesnek bizonyult. „Ősünk” a tigris aznapi vacsorájává vált, és aligha volt ideje utódokat nemzeni, és így ténylegesen nem vált ősünkké. Aki viszont ott is látott valamit, ahol nem volt semmi, csak képzelete játszott vele, de hitt ennek a képzeletnek, az jobb eséllyel élte le életét, és hozott létre utódokat. Egyszerűen fogalmazva, a „hiszékenység” 3 millió éven keresztül a túlélés záloga volt. Hárommillió év rettenetesen hosszú idő, egyenlő százezer generációval.

Ma már tényként kezelik, hogy létezik egyetemes emberi természet, ami (sajnos) nem látható pszichológiai mechanizmusokban és viselkedési formákban manifesztálódik. Kijelenthető, hogy örökletesen meghatározott módon látjuk a világot, és bizonyos viselkedési formákat előnyben részesítünk más formákkal szemben. Ehhez a tényhez kapcsolódik az emberi agy alapvető affinitása a hithez, ami minden egyes emberben megvan. A babonás magatartás nem patológiás. Hinni vallásos tanításban, asztrológiában, számmisztikában, stb. nem alacsony IQ, vagy tudatlanság kérdése, hiszen a hit belénk van építve, de tudatunkkal, a racionalitás magunkra „erőszakolásával” sikeresen ki tudunk belőle törni, és elérhetjük, hogy tisztábban lássunk (persze csak az, akinek van erre igénye).

Sok szó esik arról, hogy a sok millió állat közül miért csak az Embernek alakult ki öntudata. A legvalószínűbbnek a kialakult tulajdonságok szerencsés egybeesése tűnik. Ezek közül is, talán a legfontosabb éppen a hitre való hajlandóság. Robin Dunbar, a Liverpooli Egyetem munkatársa szerint az állatokhoz viszonyítva az Ember feltűnően altruista, ami egyben a faj sikeres fennmaradásának is titka. Miben nyilvánul ez meg? A közösségi akarat feltétel nélküli elfogadásában, akár a halál vállalásának árán is (aki ezt kétkedéssel fogadja, az gondoljon Dugovics Tituszra, vagy éppen Oleg Kosevojra, hogy ne kelljen visszamenni oly messzire a történelemben). Azt meg nyilván nem kell különösképpen magyarázni miért életképesebb egy olyan állatcsoport a többihez viszonyítva, amelynek tagjai nem csak önmagukért, de a közösségért is vannak.

A kollektív altruizmus azonban csak akkor működik, ha a csoport egyes tagjai nem élnek vele vissza. Tehát azt az egyént, amelyik élősködni szeretne a többieken, meg kell regulázni. Erre pedig legalkalmasabbnak természetfeletti erők bizonyultak, akik már itt a Földön is büntetnek, de a túlvilágon egészen biztosan. Van azonban ennek egy apró szépséghibája. Az istennel való fenyegetés csak akkor hatásos, ha a csoport tagjai hisznek benne. Mivel azonban az Ember alapvetően hisz, a vallások erkölcsi előírásainak a betartása (a XX. század kivételével) ragyogóan működött.

Ha tehát az ember nem lett volna predesztinálva a hitre, akkor altruista magatartásának semmi hasznát nem vette volna, és könnyen lehet, hogy ma se lennénk többek, mint az egyik emberszabású majom a fél tucat közül, hacsak nem haltunk volna már ki.

[Már szorosan nem tartozik ide, de értelmetlen lenne elhagyni Robin Dunbar további gondolatait: „Agyunk megengedi az istenek és a vallások létrehozását. A kérdés az, hogy ez a készség agyunk fejlődésének véletlenszerű következménye-e, vagy csak egyszerű adaptáció? Saját megfigyeléseim azt mutatták, hogy főemlősöknél, beleértve az embert is, a neokortex térfogata, de különösen a homlok lebeny, közvetlen korrelációban van a csoport nagyságával és közösségformáló képességével. Más szavakkal az agyvelő méretének növekedését a számolási készség szükségessége váltotta ki, hiszen a nagy csoportok stabilitásának fenntartásához szükség volt a közösségi érzés kifejlesztésére. Hogy ez hová vezetett arra a neurobiológia legfrissebb felfedezése mutat rá. Ugyanis felfedte az úgynevezett isten-központot, ami az agyvelő baloldali parietális (koponyacsont melletti) lebenyében van. Ez a központ végzi az önérzékelést, ami extázis alatt kikapcsol („körülöttem megszűnt minden”). Az isten-központra hatni lehet flagellációkkal (ritmikus tánc, monoton éneklés), ugyanis ezek endorfin kiválasztást eredményeznek, ami pedig az opiátokhoz hasonlóan megnyugvást és belső békét hoz az emberre. Végül tehát azt mondhatjuk, hogy az isteneket a nagyméretű agyvelő hozta létre annak érdekében, hogy megakadályozza a csoporton való élősködést. De a vallás, mint a csoport hatékonyságának növelője ennél pozitívebb megvilágítást is kiérdemel.”

Amerikai felmérések szerint (és ez az előzőek fényében nem meglepő) az amerikai lakosság több mint fele úgy gondolja, hogy az asztrológia valódi tudomány, és hisz jóslataiban. Körülbelül ugyanennyien hisznek a jövőbelátás, gondolatátvitel és ezekhez hasonló parafizikai jelenségekben. Az amerikaiaknak mintegy harmada tényként fogadja el az Atlantisz létezését (pontosabban, valamikori létezését), és valamivel több, mint 10 százalékukat (!!!) már legalább egyszer elrabolták földön kívüli lények (természetesen valamennyit szabadon engedték). Ilyen irányú felmérések Magyarországon nem készültek, talán, mert mi a politikával vagyunk elfoglalva. (Egyébként magyar szociológusnak eszébe se jutna ilyen kérdést feltenni, valószínűleg azért, mert nem szeretné, ha hülyének néznék.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar ember kevésbé lenne „hiszékeny”, mint az amerikai. Ugyanis ha a közvélemény kutató azt a kérdést teszi fel, ön szerint ki fogja megnyerni a következő választást? Senki se válaszolja, „fogalmam sincs”. Mindenkinek szikla szilárd fogalma van olyasmiről is, amit igazán nem tudhat, például egy jövőbéli eseményről. Ez elsősorban a szóhasználatból derül ki. Nem azt mondják: „valószínűleg…”, vagy „úgy tűnik…”, vagy „arra tippelek…”, nem, ők azt mondják: „szerintem…”, „részemre…” Ez pedig nem más, mint hit. Hisz abban, hogy feltételezése, ráérzése, tippelése egyenesen az abszolút valóság.

Levonhatjuk-e ebből azt a tanulságot, hogy az Ember szeret hinni? Le bizony! Kérdés, olyan nagy hiba lenne-e ez? Ahogy vesszük. A hit az emberi elme szabad akaratának gyümölcse. Vagyis, megengedem magamnak azt a luxust, hogy higgyek ebben vagy abban. Szabadon hinni valamiben az ember személyi joga. Mindenki abban hisz, amiben akar, és ebbe beleszólni nem lehet, nem megkérdőjelezhető, amióta a szabad vallásgyakorlás elfogadott elv a nyugati társadalmakban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hit kizárólag pozitív hatással van az egyénre. Tapasztalati tény, hogy a hit igen jó eszköznek bizonyul az önámításra. Az alábbi példa Richard Franklin amerikai pszichológustól származik.

„Szilárdan hiszek abban, hogy családi házam garázsában egy sárkány lakik. Egy szép napon elmondom barátomnak, hogy lakik nálam egy sárkány. Barátom kíváncsi ember lévén megkér, mutassam meg neki a sárkányt. Elmegyünk együtt a garázsajtóhoz, ahol a barátom beles a kulcslyukon. A garázsban lát néhány festékesdobozt, egy ócska kerékpárt, egy használaton kívüli porszívót, egy korhadt kerti létrát, de mást nem. Csodálkozva néz rám. Kérdi, hol a sárkány? Ja! Mondom én. Elfelejtettem említeni, hogy ez a sárkány láthatatlan. Barátom javasolja, hintsünk lisztet a padlóra, amiben meg fog látszani a sárkány lába nyoma. Nem fog, mondom én, ez a sárkány nem mászkál a földön, repdes a levegőben. Barátom nem adja fel. Jó, akkor elhozom otthonról az infravörös érzékelőmet, ami ki fogja mutatni a sárkány által okádott tüzet. Nem fogja, vágom rá, mert ennek a sárkánynak hideg a tüze. Rendben van, mondja a barátom, mit szólnál, ha hoznék festék spray-t és befújnék vele a lyukon? Ez se fog bejönni, válaszolom, mert ennek a sárkánynak nincs teste. Barátom elveszti a türelmét, és azt mondja. Figyelj, ha nem látható, nem jár a földön, nincs tüze, és még teste sincs, akkor ez a sárkány nem létezik. De létezik, kötöm az ebet a karóhoz. Persze, válaszolja a barátom, a fejedben.” Ehhez még hozzátehetném, hogy qa barátom azért nem látta a sárkányt mert még nem találta meg a sárkányhoz vezető utat, de ha komolyan próbálja, akkor egyszer az ő agya is fel fog világosodni.

Én hiszek abban, hogy a garázsomban van egy sárkány. A barátom meg van győződve róla, hogy nem vagyok beszámítható. Kinek van igaza? Ha neked is van egy sárkánya a garázsában, akkor nyilván úgy gondolod, hogy nekem van igazam. Ha nincs saját kis sárkányod, akkor meg leszel győződve arról, hogy a barátomnak van igaza, és én vagyok az, aki nem beszámítható.

Richard Franklin példájában azért választott egy tűzokádó sárkányt, mert azt szerette volna, minél több olvasó értsen egyet a barát álláspontjával, vagyis azzal, hogy a garázs tulajdonosa nem beszámítható. Most akkor bővítsük a kört, és mondjuk azt, hogy a garázsban sárkány helyett egy lótuszvirággal övezett Buddha ül. Ezt én látom, de mások számára természetesen láthatatlan (csakúgy, mint a sárkány). Látomásomnak idővel híre menne, és hamarosan százmillió buddhista ünnepelne. Nemcsak hinnének bennem, mint látnokban, de valószínűleg a végén még szentté is avatnának. Bevallom, nem nagyon tudnám, mit kezdjek vele.

Az eddigiek alapján arra lehetne következtetni, hogy a hit kizárólag vallásokkal kapcsolatos, tehát istenhitről van szó. Nyomatékosan ki kell hangsúlyoz­ni, hogy ez nincs így. Az emberi agy vagy hisz valamiben, vagy nem hisz, és a tudás csak ritkán képes háttérbe szorítani a hitet. Hinni lehet például abban is, hogyha Medárdkor esik az eső, akkor negyven napig esni fog. Lehet abban is hinni, hogyha minden héten bedobok egy lottószelvényt, akkor előbb vagy utóbb, nyerni fogok. Ugyanis ha mindenki a valószínűségre támaszkodva, vagyis a „tudásra” alapozva hozná meg döntését, akkor a lottózókat percek alatt bezárnák, és a Szerencsejáték Rt.-t csődeljárás alá vonnák. A hit sajátos­sága az, hogy hatása alatt, bizonyítás nélkül, tényként fogadunk el ­állításokat, és tényként kezelünk bármit, ami hitünkkel kapcsolatban eszünkbe jut. ­Éppen ezért, ha nem akarunk tévedésbe esni, akkor állandóan szem előtt kell tar­tanunk:

1.        Az ember agya predesztinált a hitre.

2.        Az embert a tudás elnyerésében akadályozza hite.

3.        Annak, aki törekedni kíván az igazság megismerésére, tudatában kell lennie, hogy a hit irracionális és akadályozni fogja a tények helyes ­értékelését.

Nézzük, hogyan foglalható ez össze: az Isten létezését firtató kérdés nem megválaszolható. Viszont az Istenbe vetett hit és annak vallásos megjelenése magukon hordozzák az emberi kéz és a társadalmi kultúrák összes ismertetőjegyét. Más szavakkal, az ember teremtette Istent és nem fordítva. Különben pedig Isten filozófiailag lehetetlen, tudományos és kozmológiai szempontból pedig szükségtelen.

Ezzel azonban agyunk „bűnlajstroma” nem merül ki. Az emberi agy nemcsak hinni szeret, van neki sok más preferenciája is. Ezek közül, esetünkben, említésre érdemes még az a tény, hogy agyunknak, ha úgy tetszik a pszichénknek, van egy belső késztetése, mert szeret ott is aritmetikai „eredményt” észlel­ni, ahol pedig nincs. Ennek az állításnak többszörösen kivizsgált alapos oka van. Számtalan kísérletet végeztek azonos eredménnyel. Nézzünk egy ilyet.

A kísérleti alanyoknak találomra megadtak hat darab kétjegyű számot, amik között nem volt semmi összefüggés, de ezt a tényt a kísérlet résztvevői nem tudták. Úgy tájékoztatták őket, hogy a fennálló törvényszerűség megtalálása a tét. Az eredmény a következő volt. A kísérleti alanyok:

1.        15%-a gyötrelmes próbálkozás után, vonakodva bevallotta, képtelen összefüggést találni (naná, nem is volt).

2.        10%-a talált összefüggést, de érzékelhető volt nagyfokú ­bizonytalanságuk.

3.        75%-a határozottan, sőt egyesek diadalmasan találtak összefüggést.

Ezek az „összefüggések” sok esetben elképesztően komplikáltak, mondhatnánk mesterkéltek voltak. Például: az első szám háromszorosa mínusz egy megadja a második számot, aminek a fele plusz kettő adja a harmadik ­számot. Most egy ugrás jön, mert a negyedik számnak az ötöde plusz három kiadja az ötödiket… és így tovább. Ezek az okfejtések számszerűen természetesen helyesek, na de hogy ez egy törvényszerűség lenne! A kísérleti alanyok ennek ellenére hittek benne, vagyis abban, hogy „megoldották” a feladványt.

Jól emlékszem még az első Jancsó filmekre, amikben összefüggéstelen, szokatlan jelenetek voltak. Én Jancsó Miklóst egy ügyes fickónak tartottam, aki, ha nem tanulta, akkor született pszichológus. Azonban a széles tömegek „értették” az érthetetlent, és megmagyarázták maguknak a megmagyarázhatatlant. Filmesztéták pedig rámutattak a „mondanivalóra”. Véleményem szerint a rendező jókat mulatott magában.

Úgy gondolom, hogy az előzőekben körülírt emberi tulajdonságra akkor lesz érdemes emlékezni, amikor az elméleti fizikusok következtetéseiről, sejtéseikről kell véleményt alkotnunk.

Miért fontos mindez? Képzeljük el, hogy a lehető legpontosabban meg kell mérnünk szobánk hosszát és szélességét, mert az üzletben méretre vágják a megrendelt faltól-falig terjedő szőnyegpadlónkat. Vajon elfogadható-e, ha a célra a nagymamától örökölt, ütött-kopott szabócentit használjuk, ami ráadásul két helyen el volt szakadva, és úgy lett össze ragasztva? Hát…, ha nincs más, akkor ez is megteszi, de célszerű lenne nem túlzott mértékben bízni a mérési eredmények pontosságában.

Sajnos ezzel az emberi agy „bűnlajstroma” még mindig nem merült ki. Az emberi agynak nemcsak predesztináltsága van, mint azt korábban láthattuk, de vannak bizony korlátai is. Vajon az emberi agy egyáltalán képes-e megoldani például a kvantumfizika rejtélyeit? Ezek a rejtélyek ma, a huszonegyedik század elején is foglalkoztatják a legjobb elméket. Minden valószínűség szerint van itt egy biológiai korlát, nevezetesen az, hogy a törzsfejlődés során a mikrovilággal az ember most találkozik először (és ráadásul most sem közvetlenül, hanem közvetetten). Ezért aztán se időnk, se lehetőségünk nem volt megtanulni az értelmezését.

Összegezzünk! Nyilvánvaló, hogy az emberi agy sok tekintetben kitűnő eszköz, elsősorban a mindennapi gondok, feladatok megoldása terén. Azonban az is nyilvánvaló, hogy bizonyos esetekben csapnivaló. Ezt persze rettenetesen nehéz belátni. Ha nem is gondolunk rá, valójában arról van szó „ez van, ezt kell szeretni”. Ez az attitűd lépre csal minket. Úgy érezzük, azért hiszünk, mert jó okunk van rá (miénk az igazság, mi vagyunk a tudás birtokosai, a mi agyunkat világosította meg az Úr, stb.) Nagyon nehéz elfogadni azt, hogy egész egyszerűen be vagyunk programozva a hitre. Beprogramozva? Ugyan kérem, szabad akaratból hiszünk! Beprogramozva? Kutya füle! Beprogramozni csak gépeket lehet!

Nos, az előzőekben mutattam rá, hogy nem így van. Agyunk bizony-bizony sok esetben rászed minket. Jobban tesszük, ha óvatosan bánunk a nem bizonyított hiedelmekkel.

_______________________________________________________
_______________________________________________________
______________________________________________

Tibor bá’ vissza a múltba online

Nem nagyon régen az alföldi rónaságon kaszával arattak, majd cséplőgéppel csépelték ki a búzát. Előfordulhat, hogy erre rá leszünk újra kényszerítve nem olyan nagyon soká a jövőben. Ugyanis a kaszálni tudó munkanélküliek sokkal olcsóbbak lesznek, mint a gázolajat faló kombájnok alkalmazása. Próbáljátok ezen a szemüvegen keresztül nézni ezt a posztot.

Tíz éves koromban nyaraltam először Kiskunfélegyházán, ahol anyámék egy ideig olyan házban béreltek szobát, ahol a tulajdonos „gépész” volt. A ház nagyméretű udvarán állt egy cséplőgép, ami valójában egy hatalmas, kerekeken nyugvó doboz, és egy lábon járó gőzgép. Ezeket az év 10 hónapjában senki se használta, így bújóhelyül szolgált a bújócska nevű játékhoz. Viszont évente két hónapon át éjjel-nappal működtek.

A lábon járás azt jelentette, hogy a gőzgép átkapcsolható volt úgy, hogy önjáróvá vált, illetve, hogy egy helyben állt csak a lendkereke forgott, ami egy minimum 10 méter hosszú, és legalább 20 cm széles szíj segítségével meghajtotta a cséplőgépet. A gőzgép úgy működik, hogy egy hatalmas kazánban felmelegített vízből nyert gőzt munkára fogják. Üzemanyaga, vagyis, amit elégetnek benne, bármi lehet, például száraz szalma, vagy néhány kivágott akácfa is.

A gőzgépnek jókora vas kerekei voltak, ami miatt csak lépésben haladhatott, húzva maga után a cséplőgépet, egy kerekeken futó szerszámos kamrát. Az útvonal előre gondosan meg volt tervezve. Egy-egy tanyán az érkezés után a gépeket felállították és megindult a munka. A kévékbe rakott búzát a cséplőgéphez hordták, onnan vasvillával feldobták a tetejére, ahol egy ember a kévéket bedobálta a gép hatalmas nyílásába. A gép végén pedig egy csövön át folyamatosan ömlött a kicsépelt búza, amit zsákokban fogtak fel, és továbbítottak a fészerbe.

A munka kemény volt és erősen felpörgetett, mert a kalászokból a búza szép lassan kipergett az idő múlásával, tehát az optimum az lett volna, ha a kaszálás után azonnal csépelnek. Szerencsére csépléskor voltak a leghosszabbak a nyári napok, így már hajnal négykor el lehetett kezdeni a munkát. Általában 9 órakor volt egy rövid leállás „Früstök” címen, aztán nyomás tovább ebédidőig.

Kemény férfimunka volt a kévék felhajítása a garat mellé, a garat etetése, és a zsákolás, mert a zsákokban nem ritkán 90 kiló búza is volt. Apraja-nagyja dolgozott. A gyerekek hordták a vizet, gyűjtötték a tüzelni valót. Az asszonyok végezték az élelmezést és az apróbb munkákat. Amint végeztek, összepakoltak és megindultak a következő tanyához. A fizetés búzában történt nem készpénzben. A hangulat kimagaslóan jó volt, hiszen az egész év munkájának a gyümölcsét gyűjtötték össze.

Érdemes a csatolt fényképeket alaposan áttanulmányozni, mert sok mindenről árulkodnak. Találd meg például a „gépészt”, mennyivel másképp néz ki az öltözéke. Nézd meg az asszonyok öltözékét a 35 fokos melegben. A gyerekek lazán tartását, értem alatta, hogy senki se öleli őket át, vagy veszi maga elé. csak úgy vannak.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________