Tibor bá’ online

 

Mivel a „Hinni, vagy nem hinni” elsősorban az Istenbe vetett hitről szól, rá kell mutatnom arra, hogy a nyugati világban az úgynevezett vallásos emberek egy jelentős része eléggé konfúzus lelkiállapotban van. Egyfelől mélyen hisznek a Bibliá­ban, másfelől viszont igen sokan szilárdan hisznek olyan dolgokban, amit a keresztény hit elutasít. Például abban, hogy a sors meg van írva.  Talán nem is gondolnak rá, de amikor az asztrológiai előrejelzést latolgatják, vagy jósnőhöz mennek, akkor a sorsba vetett hitről tanúskodnak. Elvégre hogyan is jósolható meg az, ami nincs valahogy előre „rögzítve”. Ez viszont nem egy újszerű elképzelés, hiszen ez az iszlám térhódításának egyik sarkköve. „Tehetsz, amit akarsz, sorsod elkerülni úgyse tudod.”

Csakhogy az európai civilizáció alapja, a zsidó-keresztény hitfolytonosság ezzel élesen szembeszegül. A Biblia szerint Isten az embernek szabad akaratot adott. Szó sincs nagy könyvről, szó sincs elkerülhetetlen fátumról. Szabad akarattal, magunk irányítjuk sorsunkat. A jövő még nem történt meg „elméletileg” se, éppen ezért sehol se létezik, ezért megjósolhatatlan. Éppen hogy tőlünk, a mi viselkedésünktől függ.

Aki először kitalálta a szabad akaratot, bizonyára pontosan tudta mit csinál. Egészen biztos arra spekulált, hogy a szabad akarat hangoztatásával a vallás követőinek nem lesz módjuk kibújni az isteni felelősségre vonás alól. Tehát a zsidó és a keresztény kultúra szerint az Embernek szabad akarata van, a jót vagy rosszat szabad akaratból Ő maga követi el, és Isten ennek megfelelően jutalmazza vagy bünteti. Ráadásul jól is hangzik. Az Ember szabad akaratának tudatában büszkén feszít a bőrében.

Ezt azonban újabban megkérdőjelezik. Hogyan beszélhetünk szabad akaratról, amikor minket a hormonok, ösztönök irányítanak? Gyakran hallhatjuk „a génjeiben hordozza a bűnöző életmódot”. Mi tehát az igazság?

 „Cogito ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok) megállapítás a nyugati filozófia Descartestől származó, talán leghíresebb kijelentése, és egyben a legnagyobb problémát okozó gondolat az emberi agyat és elmét tanulmányozó neuróbiológusok részére.

Hívő emberek nézete szerint az elme egy különleges dolog, egy fajta anyagtalanság, aminek létét a halál nem szakítja meg. Ez lenne a lélek, vagyis ÉN a testemtől teljesen különálló valami, a szabad akarattal felruházott öntudatom. Napjainkban azonban a lélek eltűnő félben van. Descartes szerint az emberi elme oszthatatlan, de az agykutatók szerint az agy funkciói egyértelműen elkülöníthetők. Az agy alkatrészekből összerakott gépként működik, amin belül az öntudatnak nincs konkrét helye.

Az agysérülést elszenvedett emberek megfigyelése, például azoké, akik elveszítik forma felismerő készségüket, az agy számítógépszerű felépítését sugallja. Ennél is zavarba ejtőbb a tudat nélküli gondolkodás. Mi ez? Nos a tárgyak felismerése tudatunktól függetlenül történik. Beszéd közben tudjuk, miről beszélünk, de mind addig nem tudjuk pontosan mit fogunk mondani, amíg ki nem ejtjük szánkon a szavakat. A beszédünk levezénylését tudattalan automatizmus végzi, és súlyozhatja minden fajta olyan tényező, amiről nem tudunk. Az agykutatók nézetei így összegezhető: „az elme, amiről úgy tudjuk, hogy konkrétan irányít, valójában egymás kölcsönös irányítása alatt álló rutinok összessége”. Rá kell döbbennünk, hogy valami egy kicsit sántít ezzel a „szabad akarattal” kapcsolatban. Úgy tűnik, a közeljövőben divatos téma lesz belőle. Ugyanis egyre világosabbá válik, hogy tetteinket az agyunkon (tudat) kívül más dolgok is irányítják.

Ezzel természetesen nem fog mindenki egyetérteni. A szabad akarat és a rátámaszkodó felelősségre vonás, illetve felelősség érzet nehezen értelmezhető, ha helyette az agyunk elektromos és vegyi munkálkodása hozza meg a döntést. De nézzünk egy gyakorlatias példát!

Patricia Churchland filozófus professzorasszony (University of California) 2003-ban beszámolt egy esetről az Archives of neurology-ban. Ezek szerint egy középkorú, büntetlen előéletű, virginiai férfi pedofil fényképeket kezdett gyűjteni, majd molesztálni kezdte 8 éves nevelt lányát. Amikor erre fény derül eljárás indult ellene, ami bírósági tárgyalásba torkolt. Az eljárás alatt szexuális abnormálissága egyre kifejezettebbé vált, és mivel állandó fejfájásról és szédülésről is panaszkodott, CT vizsgálatnak vetették alá. Ennek során megállapítást nyert, hogy agyának frontális részén egy nagyméretű, ámbár jóindulatú daganat mutatható ki, ami ránőtt a szeptumra és a hipotalamuszra, vagyis arra a területre, amelyik a szexuális viselkedést szabályozza.

Az agydaganat eltávolítása után a férfi szexuális érdeklődése visszaállt a normálissá. Néhány hónappal később a férfi szexuális érdeklődése újfent a kiskorú lányok felé fordult. Egy újabb CT vizsgálat megállapította, hogy az előző műtétnél a koros sejtekből egy kevés bennmaradt, amiből egy újabb daganat fejlődött ki. A második műtétet követve a férfi szexuális preferenciája végérvényesen normálissá vált.

A fentiekben leírt eset után joggal tehetjük fel a kérdést, tumorral az agyában ennek az embernek volt-e szabad akarata? Felelősségre vonható-e tettéért? Daganata miatt a férfinek ellenállhatatlan, de rendellenes vágyai támadtak, ki volt „vetkőzve” önmagából.

Csakhogy agydaganat nélküli férfiaknak is lehet erős szexuális indítéka, mely adott esetben képes legyőzni éhségét, fájdalmát, akár életösztönét is, aminek elképesztően vakmerő (nem feltétlenül törvénytelen) cselekedett lehet a vége. Ezeket a nemi vágyakat a szeptumhoz tartozó neuronokra ható hormonok váltják ki. Tegyük fel a kérdést, szabad akarat szempontjából mi a különbség egy normálisnak mondható férfi és a fentiekben ismertetett virginiai férfi között?

A neuróbiológia, illetve általánosságban a viselkedésbiológia fokozatosan feltárja azokat a mechanizmusokat, amelyek kialakítják az egyént, meghatározzák, hogyan hozzunk döntéseket és tartsuk kordában indítékainkat. Megtudhatjuk, miként szabják meg génjeink azokat a vágyainkat, melyeknek beteljesülése kielégülést eredményez. Példának okáért már pontosan ismert, hogy emlősállatoknál az anyához való ragaszkodást az agy által kibocsátott oxitocin váltja ki, úgy, hogy neuronokhoz kapcsolódik. Ugyanígy a szexuális partnerhez való kötődés is oxitocin közvetítéssel jön létre mindkét fél agyában.

Az ilyen és ehhez hasonló neuróbiológiai felfedezések tényleg kérdésessé teszik az emberi akarat szabadságát. Úgy tűnik, hogy a szabad akarattal kapcsolatos hagyományos elképzelésünket kissé át kell szabnunk.

Ugyanis elméletileg az a szabad akarat, amit semmi nem befolyásol, vagyis az „akarat” mindenfajta befolyástól függetlenül jön létre. Tehát olyan „akarat”, amire az agyban lejátszódó vegyi folyamatok nem hatnak. Csakhogy azt már tudjuk, hogy ilyen nem létezik. Nincs agyunknak olyan elhatárolt része, amire azt mondhatnánk, hogy itt születik meg az akarat, és ez a terület minden külső (az agy más részéből származó) vegyi ráhatástól mentes.

Egyszerű bizonyítékként hadd idézzek egy részt Jonathan Sacks főrabi könyvében (The Persistence of Faith) szereplő megállapítást: „The deep sentiment we call human nature are formed by the primary groups in which we are raised. Handing children over to collective child-minders means raising a less emotional, striving and individualistic generation.” [Az emberi természetnek nevezett mély érzés a korai gyermekkorban alakul ki. Azok a gyerekek, akiket kommunális intézményekben nevelnek fel, érzelmileg szegények, törtetők és önzőek lesznek.] Ezt a tapasztalatot az izraeli kibucokban szerezte, ahol családok helyett a gyerekek közösségben összezárva egy-két felügyelőre bízva voltak nevelve. A végeredmény az, hogy a családon kívül felnőtt egyedek törtetően önzők és betegesen ambiciózusak lesznek. A betegesen ambiciózus azt jelenti, hogy mindenen és mindenkin átgázol egy kitűzött cél érdekében, de amikor a célt eléri, azonnal újabb, magasabb célt tűz ki maga elé. Az egyed egész élete egy véget nem érő hajsza egyetlen boldog pillanat nélkül.

Ezzel, a nevelésből adódó mélyreható pszichés sérüléssel a benne szenvedő egyedek tökéletesen tisztában vannak, azaz „tudnak” róla. Szeretnének rajta változtatni, de nem megy, mert ez a szélsőséges ambíció determinálja az egyed döntéseit, nem pedig a józan esze, ahogy ő hiszi.

Mint tudjuk a neuróbiológia világosan kimutatta, hogy az emberi szabad akarat egy sok ezeréves mítosz. Valójában valamennyien úgy döntünk, ahogy az belénk van programozva ösztön, korai tapasztalatok, kifejlődött komplexusok, neuróhormonok és egyéb tényezők összesített eredményének megfelelően.

Ezzel kapcsolatban van egy személyes élményem is, amit most megosztok az olvasóval. 1962-ben kilenc hónapot töltöttem Londonban, méghozzá munka nélkül, azaz rengeteg szabadidővel. Megélhetési gondom nem volt, tehát nekiláttam a város felfedezésének. Mondanom se kell, London csodálatos és bizony el lehet nézelődni akár 9 hónapon keresztül is. Nem sorolom fel mi mindent láttam, mert nem ez a lényeg. A megdöbbentő tapasztalat a Soho nevű városrészhez kötődik.

Egyik reggel úgy döntöttem, hogy keresztülbarangolok a Sohon, ami egy fajta vigalmi negyed, egy építészeti dzsumbuj bugyraiba bújtatva, amelynek az egyik sarkán található az „OXFORD CIRCUS” Metro megálló, innen indultam az izgalmasnak ígérkező nézelődésre. Alig haladtam 20 métert egy apró utcácska nyílt jobbra, majd tovább haladva egy falba ütköztem, ahonnan jobbra és balra lehetett fordulni. Aztán újabb sarkok és elágazások következtek, kitérők, körjáratok, stb. A lényeg az, hogy az önfeledt bámulódás közepette állandóan döntenem kellett (természetesen szabad akaratból) hogy merre folytassam az utam. Szabad döntéseimet kizárólag saját kíváncsiságom vezérelte, azt próbáltam kitalálni, melyik úton haladjak tovább, hogy minél érdekesebb élményekben legyen részem. Rengeteg bolyongás és nézelődés után megérkeztem a Piccadilly-re, onnan pedig hazamentem. Néhány nap múlva eszembe jutott, hogy Sohonak mindössze egy tört részét láttam, és elindulhatok egy újabb kiruccanásra.

Az eljárás ugyanaz volt, feljöttem az OXFORD CIRCLE metró megállóból és bevetettem magam a Sohoba. Természetesen nem ugyanazt akartam újra végignézni, hiszen volt még sok minden, amit nem láttam. A helyzet megegyezett a korábbival. Ahányszor döntenem kellett, na most merre menjek, minden esetben a kíváncsiságom kielégítése volt a cél, és legjobb szabad belátásom szerint döntöttem. Legnagyobb meglepetésemre a bolyongás végén pontosan ott kötöttem ki, ahol az előző alkalommal, vagyis a Piccadillyn. Természetesen meglepődtem.

Mi is történt? Minden egyes döntési pozícióban két elv vezérelt: minél érdekesebbet látni, és ne azt nézzem, amit a múltkor láttam. Ez utóbbit azonban nem nagyon vettem figyelembe, elvégre a variáció olyan nagynak tűnt, hogy nem tartottam szükségesnek különleges figyelembe részesíteni.

Számomra egyértelmű volt, hogy egymást követő néhány tucat döntés csak azért egyezhetett meg, mert egy általam ismeretlen, mondhatnám tudat alatti „valami” vezérelte tudatos döntéseimet.

Aztán hónapokig nem gondoltam a dologra. Mielőtt elutaztam volna, magam mögött hagyva Londont, ki tudja mennyi időre (14 év lett belőle), még egyszer ellátogattam a Sohoba és az csak természetes, hogy megint az OXFORD CIRCLE állomástól indultam. Ekkor már annyira régi volt az utolsó látogatásom emléke, elsősorban a közben ért számtalan élmény miatt, hogy eszembe se jutott annak figyelése, hogy korábban merre jártam, egyszerűen csak bolyongtam, de meg se lepődtem, amikor újfent a Piccadilly-n találtam magam.

Átgondolva a történteket, arra a következtetésre jutok, hogy az én szabad akaratomat valami agyi mechanizmus szabályozza. Igen, én döntök, szabadon, de ott benn valami befolyásol döntésemben. Igaz, az a valami „ott benn” szintén én vagyok, nem külső tényező, a kérdés csak az, hogy került oda?

Most vizsgáljuk a szabad akaratot egy hívő keresztény oldaláról az érdekesség kedvéért párbeszéd formájában:

Tibor bá’: Ön tehát egy hívő kereszténynek vallja magát.

A hívő: Természetesen.

T: Ismeri ön a hiszekegyet?

A hívő: Természetesen.

T: Elkezdené?

A hívő: Hiszek a mindenható Istenben, az ő szent fiában, az úr Jézus….

T: Köszönöm, köszönöm, tehát a mindenható istenben?

A hívő: Természetesen

T: Ön szerint tehát az isten mindenható?

A hívő: Ez magától érthető.

T: Akkor térjünk át egy kicsit más területre! Hisz-e a Bibliában?

A hívő: A Bibliát isten sugallatára írták, tehát hiszek benne.

T: A Biblia szerint az isten az embernek szabad akaratot adott.

A hívő: Pontosan. Az embernek szabad akarata van.

T: Ha az isten mindenható, ahogy ebben ön hisz, akkor istennek ismernie kell a jövőt is.

A hívő: Isten mindenhatósága azt jelenti, hogy nincs előtte akadály, Tehát ismeri a jövőt is.

T: Ha az isten ismeri a jövőt, akkor a jövő egy adott, fix dolog, ami eleve létezik. Hiszen ami nem létezik, azt nem lehet ismerni. Egyetért ezzel?

A hívő: Úgy gondolom, hogy igen. A mindenható isten ismeri a jövőt, vagyis azt, ami történni fog.

T: Egyet ért azzal, hogy amit isten ismer, ami történni fog, az nem megváltoztatható.

A hívő: Nem tudom hova akar kilyukadni, de isten a tényleges jövőt ismeri, ami nem megváltoztatható.

T: Nos, ha a jövő nem megváltoztatható, akkor eleve el van döntve, hogy mi fog történni.

A hívő: Hát ha így lebontjuk, akkor valóban azt kell mondanom, hogy a jövő bizonyos értelemben el van döntve, legalább is isten ismeretei szerint.

T: Ebben az esetben hol van tere az én szabad akaratomnak. Az én olvasatomban, nekem azt kell tenni, amit isten eleve tud.

A hívő: Én ezt másképp látom. Szabad akaratból az ember tetszése szerint dönt. Az más kérdés, hogy isten előre tudja hogyan fogok dönteni.

T: Be kell vallanom, hogy megfogott. Az ember szabad akarata nem zárja ki egy feltételezett isten mindenhatóságát, és ami fordítva is igaz. De akkor fel kell tennem azt a kérdést, hogy vajon istennek van-e szabad akarata?

A hívő: Ez egy felesleges kérdés, mert ha isten mindenható, akkor természetesen szabad akarata is van, bár az ő esetében ezek a fogalmak üresen csengenek.

T: Mondhatom-e azt, hogy a mindenható isten előre tudja saját Sorsát?

A hívő: Igen, mondhatnánk, ha ezek a fogalmak ránézve is érvényesek lennének.

T: Ezt hogyan érti?

A hívő: Nem hiszem, hogy isten esetében beszélhetünk időről, jövőről és múltról.

T: Miért nem?

A hívő: Nézze, ha a tudomány megengedi magának annak feltételezését, hogy a Világmindenség mindig volt és mindig is

lesz, azaz a lét időben és térben végtelen, amit persze az emberi agy nem tud felfogni, akkor ezt isten esetében is feltételezhetjük. Ez csakis így lehet fair.

T: Igen, ebben igaza van. Most már csak egyetlen egy dolog nem fér a fejembe. Ha ön a tudományra hivatkozik, ami szerint lehetséges a világban olyan, amit az emberi agy nem érthet meg, miből gondolják, hogy az isten bizonyíthatatlan létezése érthető?

A hívő: Isten létezését nem érteni kell, hanem hinni.

T: Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre.

Szabad akarat? Vágjunk a sűrűjébe! Nos, amennyiben a témát alaposan körbe akarjuk járni, akkor először is néhány kapcsolódó fogalommal kell megismerkedni (és kitárgyalni) megfelelő szinten. Ezek felvetik a következő nagy kérdések tisztázását:

Determinisztikus-e a Világmindenség?

Mi az öntudat?