Tibor bá’ vissza a múltba online

Ha Illésék nem írták volna meg a Kégli dalt, ma már csak nagyon kevesen tudnák, kik voltak azok a házmesterek, pedig még viceházmesterek is voltak.

A háború előtt (és jó darabig még utána is) a bérházak kapui egész nap nyitva voltak, az ment be, aki akart, mert csak este 10 órakor zárták be, ami után a házmester a helyi lakókat kapupénz ellenébe engedte be. De a házmester nem csak a kapupénzt szedte, szedte a lakbért is, amit aztán egyben átadott a háziúrnak, vagyis a ház tulajdonosának. Abban az időben senki se akarta birtokolni azt a lakást, amiben lakott, ez egy új keletű mánia, aminek csak egyetlen egy hozadéka van a 30 éven át tartó spórolásért, a gyereknek lesz mit örökölni, és majd nőkre költeni.

A tömeges államosítás után, vagyis attól a pillanattól kezdve, hogy mindenki az állam alkalmazottja lett, a kapuzárást rendeletileg emelték fel 23:00 órára, mert a délutáni műszaknak országszerte 22:00-kor volt vége. Az meg már abszurdum, hogy egy tisztességes munkásembernek minden áldott este kapupénzt kelljen fizetni a házmesternek, akinek volt egyéb funkciója is. Illésék szerint a házmester „rájuk szólhatott”. Nagydolog, szóljon. Nem oda Buda! A házmester kvázi hatóságnak számított, amíg az intézmény létezett.

Eredetileg a házmester a földszinten kapott egy nem konformos lakást (vécé az udvaron, stb.), amiért ő volt a háziúr helyi képviselője, magyarul, az élet és halál ura. A lakók „felügyelete” mellett ő volt a közvetlen főnöke a viceházmesternek, röviden a vicének, akit a nyelvújítás átkeresztelt „segéd házmesterré”, de azért maradt a vice.

A vice tartotta tisztán a ház közös területeit, vagyis a kapualját, lépcsőházat, folyosókat (népiesen a gangot) és az udvart. Alacsony státuszára utalva kizárólag a hátsó lépcsőt használhatta, ami lement egészen a pincéig, ahová a főlépcső nem hatolt le. De ugyanígy a cselédek se használhatták a főlépcsőt, természetesen csak a fordulat évéig, amikor egyszerre mindenki egyenlővé vált. A vicének is volt egy szolgálati lakása, rendszerint a hátsólépcső földszinti fordulójából nyílva.

A kapupénz a pengős világban 10 fillér volt, amit 30 fillérre emeltek a forint bevezetése után. Amin mégis érdemes elgondolkozni, hogy a kapuk nappal nem voltak bezárva, nyilván mert nem kellett félni – többek között – besurranó tolvajoktól. És a házmesteri „rászólástól” tartottak a diákok, ahelyett, hogy verekedtek volna a tanáraikkal. Micsoda egy szar világ lehetett, kifényezett Valós Világ helyett.

De ennek a világnak is megvoltak a kellemetlen szabályai. Lakbérfizetés elsején, aki ötödikéig nem fizette ki a lakbérét, annak a bútorait lehordták a kapualjba, a lakását pedig lezárták. Nem volt szükség kaucióra, aki nem tudott fizetni, az negyedikén elhúzta a csíkot. Ezt, a kilakoltatásnak nevezett eljárást, természetesen a házmester intézte a háziúr megbízásából. Ha nem tudod kinyögni a lakbért, mehetsz világgá.

Amint megszűntek a háziurak, a házmesterek se szedtek tovább lakbért, aminek a tényleges értéke az eredetinek tört részévé zsugorodott, mert akik az új törvényeket kezdték hozni, annak idején néhányszor ki lettek lakoltatva. A lakhatás állampolgári joggá változott, de a házmesterek maradtak, nem csak azért, mert hova a fenébe lehetett volna őket elköltöztetni. Viszont új funkciójuk keletkezett. Hivatalos és hivatásos besúgókká váltak. A gyanús mozgásokat kötelesek lettek jelenteni a tömbmegbízottnak, akiről ki lehet tippelni ki lehetett. Ha a rendőrség kiszállt a helyszíne, akkor elsőnek a házmestert kérdezték, akitől elvárták, hogy mindenen rajta legyen a szeme. Hivatalos papírokat a házmesterrel (is) alá kellett íratni. Például keresetlevélnél kvázi igazolta, hogy a férj gyakran nem alszik otthon, vagy igen későn jár haza. De arra is ügyelt, hogy valaki ténylegesen ott lakik-e, vagy csak oda van bejelentve, ami nem tette könnyűvé a nagymama lakásának az átjátszását a lányunoka számára, ami megkönnyítette volna neki, hogy elvegye egy nagykeresetű élmunkás. Mert senki se annyit keresett, amennyit munkája után megérdemelt volna, hanem annyit, amiből – a párt szerint – meg tudott élni.

A házmester ajtaja fölé ki volt akasztva egy tisztességes méretű tábla, ezzel a felirattal: HÁZFELÜGYELŐ. Ha tehát valaki bejött a ház udvarába, azonnal láthatta, hová kell fordulnia, már csak azért is, mert például ő felelt a téli hó eltakarításért is. A havas járdák miatt beszóló rendőrnek nem kellett keresgélni. Azt természetesen tudjuk, hogy semmi se örök, dicsőségük a hetvenes években kezdett sorvadozni. Ma már se hírük, se hamvuk, de megjelentek helyettük a közös képviselők, akik pontosan úgy viszonyulnak a házmesterekhez, mint a mai társadalom az akkorihoz. Emlékeim szerint, akkor mindenki tett valamit a közösért, ma mindenki annyit próbál kilopni a közösből, amennyit adott körülményei között lehet. Ha a ritka kivételhez tartozol, légy rá büszke.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
__________________________________________________