Tibor bá’ vissza a múltba online

Nevelőanyám szülei Sashalmon laktak egy családi házban, ami HÉV-vel volt megközelíthető a rákospalotai vonalon (ez, azóta megszűnt). Már említettem, hogy kéthetente jártunk ki hozzájuk, vasárnaponként, ami végeredményben a szülő-gyermek kapcsolattartást szolgálta, de volt belőle családi haszon is, mert a Manyi-szülők disznókat is tartottak, amit időnként levágtak, és akkor mi is nyakig ültünk a zsírban.

A családi házhoz tartozott egy nyári konyha, ahol ettek, de kéthetente egyszer, amikor ott voltunk, a házban volt megterítve hatunk részére. Ilyenkor előkerültek a féltve őrzött darabok: tányérok, evőeszközök, díszes abrosz (amit nem volt szabad leenni), textil szalvéták, és végül a klasszikus sótartó. A sótartó két egymáshoz csatlakozó apró tartályból állt, egyikben só, a másikban paprika volt. Középen pedig egy miniatűr váza, amiben fogpiszkálók helyezkedtek el. Ez azonban inkább volt dísz-, mint használati tárgy, mert ha hozzányúltam akár a sóhoz, akár a paprikához azzal azt implikáltam, hogy a leves, vagy húsétel nem elég ízletesre sikerült. A fogpiszkálókhoz nyúlás pedig kiváltotta a „ne piszkáljátok!” Vagyis a porcelánból kiöntött sótartót csak nézni lehetett. Néztük is, volt mit.

A sótartó vázaszerű öblös részén egy idős úr volt látható piros-kék dolmányban, hatalmas körszakállal, és egy felirattal: „Ferenc József császár és apostoli király”. Persze, hogy ki volt Ferenc-József, azt pontosan tudtam, bár történelemből állandóan elégségesre álltam. Hogy 1950 környékén, jó 30 évvel Trianon után még mindig Ferenc-József volt a díszítés motívuma egy porcelán tárgyon nem csak annyiban volt meglepő, hogy még mindig nem tört el, de odakint Rákosi garázdálkodott, idebent pedig Ferenc-Józsefet voltam kénytelen nézegetni. Miközben nekem már az is feltűnt, hogy Manyi-papa egyáltalán minek vett ilyet magának?

A Manyi-szülők, sőt a lányuk is, Füleken születtek, és ott éltek. Manyi-papa Roth vezetéknévvel sváb volt, magyar sváb. Szenvedett is eleget. A nyilasok alatt zsidónak, Rákosi alatt folksbundnak tartották, miközben csak egy három nyelvet beszélő (magyar-német-szlovák) szakmunkás volt, illetve idősebb korára művezető a Lampartban, ahol zománcozott tárgyakat állítottak elő. Ezt a mesterséget Füleken tanulta ki 13 éves korától kezdve a segédlevélig, amikor is jött Trianon és átköltöztek Magyarországra. A család többi része maradt, és bizony a 60-as években a fiatalabb családtagok eléggé törve beszélték a magyart. Viszont a Felvidék, amíg a Manyi-szülők ott életek, Magyarországhoz, és így a monarchiához tartozott.

Én azt tanultam, hogy Ferenc-József Haynauja mekkorákat kegyetlenkedett, meg Arany János a Walesi Bárdok megírásakor Ferenc-Józsefre gondolt, nevelőanyám apja pedig 30 évvel később is tisztelettel beszél róla, és láthatóan a nagy késsel vágta volna le a fülem, ha eltörtem volna azt a porcelán sótartót, amin ott díszeleg a hajdan volt császár és apostoli király. [csak tudnám, mi az, hogy apostoli]

A Manyi-szülők halála után a sótartót anyám örökölte, de ő elrakta egy vitrinbe, nem rakta ki az asztalra. Anyám halála után apám rászabadult a hagyatékra, és szép lassan, szinte darabonként kihordta az MDF piacra és eladta őket. Nem mintha szüksége lett volna pénzre, mert kiemelt nyugdíjat kapott ellenállóknak kijáró pótlékkal, hanem szórakozásból. Egyedül élt, hozzám kijönni nem akart, az alkalmi ismeretségek kötése kedvenc szórakozásai közé tartozott. A sótartó további sorsa előttem ismeretlen, de engem azóta is elgondolkodásra ösztönöz, milyen gyorsan megbocsát a nép, és mennyire van szüksége idolokra. Minden esetre érdeklődéssel várom, mikor fognak megjelenni sótartók Orbán portréval, elvégre ágynemű huzatokon már kapható.

______________________________________________________________
______________________________________________________________
__________________________________________