Tibor bá’ online

A legfrissebb becslések szerint az elmúlt néhány évben 600.000, többnyire fiatal magyar, ment nyugatra munkát vállalni. Orbán Viktor betartotta ígéretét az egymillió munkahelyteremtéssel kapcsolatban ciklusa végére (amit később 10 évre módosított). Hatszázezernek már teremtett munkahelyet. Persze se ő, se mi, ezt nem így értettük, de most már ez van, ezt kell szeretni. 1956-ban 200.000 magyar hagyta el a hazáját, amit akkor nemzeti tragédiának tartottak. Ez most háromszor annyi fő (és ki tudja még mennyi fog), amiről a hatalom hallgat, de én nem fogok.

A reménytelenség a múlt századelején is hatalmas tömegeket űzött, elsősorban Amerikába, akik közül csak apró töredék tért később vissza, hasonlóan az ötvenhatosokhoz. Szomorú szívvel állapítom meg, hogy most ugyanez fog történni. Van azonban az ügynek egy olyan aspektusa, amiről a hatszázezres tömegből jóformán senki se tud, és mi lesz ezután? A közkeletű sláger szerint szívet kell annak cserélni, aki hazát cserél. Nem rossz, a dalszövegíró bizonyára tudta, hogy mit beszél, és persze az is benne van a kalapban, hogy a szívcsere csak nagyon ritkán sikerül.

Az emberi agy egy furcsa szerszám, meglepő berendezkedéssel. A hároméves kor előtt történtekre senki se emlékszik, mert az első agysejtek elhalnak. A korai gyermekkortól kezdve az agy úgy szívja be az anyanyelvet, mint egy szivacs, de ezt a képességét 10 éves kortól kezdve rohamosan elveszíti. Ezért nehéz felnőttkorban a nyelvtanulás. A serdülőkor agyába bekerült világkép lebetonozódik. Ezért van az, hogy idős emberek a „múltban élnek”. Ugyanis az emlékképek akaratlanul is fel-feltörnek. Ebből az következik, hogy a ma 30 éves úgy rázza le magáról a múltat, ahogy a kutya a vizet. Csakhogy a kutya lerázott víztől megszabadul, az emberi tudat az emlékképektől nem tud megszabadulni. Eredmény? A felnőtt korban külföldre távozók inaktív éveiket elérve egyre szarabbul érzik magukat egy olyan új világban, amit számtalan ok miatt nem tudnak visszacserélni. De, ha meg is próbálják, kiderül, hogy nem sikerül vagy csak igen nagy tolerancia magára erőltetése árán. Hogyan lehet(ne) ezt kivédeni?

Az emberi pszichében van egy (többé-kevésbé) 2 éves határérték. Kábé két év kell ahhoz, hogy a kötődés fellazuljon az elviselhetőségig, például élettárs, közeli rokon idő előtti elhalálozása, vagy egy nem kívánt elhagyás után. Körülbelül két év kell ahhoz, hogy egy bűnözőt az elzárás megreformáljon, ha erre különben van hajlama. Éppen ez az oka annak, hogy a szakemberek gyűlölik a 12-18 hónapos tényleges elzárást (amit se a bírók, se a jogalkotók nem értenek meg), mert csak arra jó, hogy az öreg fiúktól jobban megtanulják a „szakmát”, de nevelő hatást nem vált ki. Ugyanígy két év kell ahhoz, hogy megszokjunk, illetve „magunkévá tegyünk” egy idegen kultúrát. Ha ez bekövetkezik, akkor mondhatjuk, hogy a kocka el van vetve.

Nagyon sokan úgy gondolják, hogy havi 100.000 forintból nem lehet megélni se, nemhogy családot alapítani. Kimennek az ötszörös fizetést ígérő nyugatra azzal a szándékkal, hogy kicsit megszedik magukat, és utána visszajönnek. Ha ezt két éven belül megteszik, nincs semmi probléma, ha öt év után jut eszükbe, hatalmas meglepetés fogja őket érni. hazaérve azt veszi észre naponta százszor, hogy odakint ez nem így van, odakint ez jobban van megoldva. Ráadásul semmi sincs a helyén, annak idején ez nem így volt, stb. Semmi más nem történt, mint konfliktus helyzetbe kerül a régi és az új kultúra. Hogy pontosan mi, hogyan van, és melyik a jobb, ez most nem téma. Téma az, hogy konfliktus helyzet alakult ki. Emberünk visszajön, mert nem érzi kint jól magát, hazaérkezik, és itthon se érzi jól magát. Elszakadtak a gyökerek, de új gyökerek nem fejlődtek ki helyette. Hogy ez kit milyen mélyen érint az egyénileg változó, de tökéletesen senki se immunis. Mit lehet tenni.

Ez a helyzet nem áll elő akkor, ha a kivándorló évente kétszer-háromszor hazalátogat 1-2 hétre karácsonykor, húsvétkor, a szülő születésnapjára, stb. Ezt kell tehát lemásolni. De ez csak az első akadály. A kint született, és iskoláit ott elkezdő gyerekek megpecsételik az egyén sorsát, mert elzárják a visszatérés útját.

Ha ezeket a sorokat végigolvastad, tudhatod, sorsod a saját kezedben van, de még egy dologra felhívom a figyelmed. Amikor a jövődet tervezed nagy hiba a pillanatnyi igényeidből kiindulni, azt kell figyelembe venned, hogy mi lesz 30-40 év múlva az igényed, és arra kell felépítened az elképzeléseidet. És ne feledd, rövid ideig vagy fiatal, néhány évtizedig tart az aktív élet, de nagyon hosszú az öregkor, amikorra a tűrésképességed alaposan lecsökken.

___________________________________________________________

Folytatás azoknak, akik sose próbálták, és sose fogják megpróbálni az emigrációt.

Erről nemigen van szó, mert az „eredmény” többnyire észrevétlen, vagy mással magyarázható. A legtöbben Angliába távoztak, becslések szerint 300.000 ember. Jó döntés, ha már mindenképpen világot akar valaki látni, mert élete hátralévő részében nem sok haszna van abból ha svédül, norvégül, vagy éppen hollandul tanul meg beszélni. És akkor beszéljünk erről! Megtanul? Verd ki a fejedből, hogy felnőtt fejjel meg lehet tanulni angolul. Örökké magadon hordod a bélyeget, hogy bevándorló vagy és mert nem bírod úgy a nyelvet, mint az ott születettek, megítélésed nyelvtudásodon keresztül történik. Gyengén fejezed ki magad, nyilván csökkent a szellemi képességed és így is bánnak veled (kivételt képez, ha olyan szakmában dolgozol, ahol az alkotásod árulkodik képességeidről). Ez ellen egy darabig próbálsz harcolni, de hamarosan belátod, hogy hasztalan. És itt nincs vége a történetnek, mert ezt a szellemi leértékelés meghozza az „eredményét” pszichésen mélyen sérültté válsz. Gondolkozz el rajta.

___________________________________________________________
___________________________________________________________
__________________________________________