Tibor bá’ online

Mottó: Nem fogadom el „ja, az akkor volt” hozzáállást figyelemfelkeltő írásaimra. Az emberi/társadalmi értékek nagy része időálló. Nem lehet lesöpörni egy figyelmeztetést azzal, hogy „ja az akkor volt” hol van az már. Ha arra hívom fel a figyelmet, hogy az én időmben 5-6 évet kellett várni egy Trabantra, hogy megkapjuk a vételár befizetése után, akkor erre a válasz „ja az akkor volt”. Valóban „akkor volt”, de akkor senki alól nem húzták ki a gépkocsit azon az alapon, hogy nem fizeti a részleteket. Ez még inkább vonatkozik a lakhatásra. Az instant lakhatásnak, pláne ha az lakóparkban történik, meg van az ára, nyilvános és rejtett. Nyilvános ára 20 millió forint, rejtett ára, hogy el fogod veszíteni a befizetett 4-5 millióval együtt, mert egészen biztos, mohóságodban túlvállaltad magad, nem vetted figyelembe a bizonytalansági tényezőket. Íme, hogyan is volt ez „ja akkor”.

Miután Kádár nyilvánosan kijelentette, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, feleséggel együtt visszatelepedtem Magyarországra. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy az apámék vállalták a lakhatásunk biztosítását. Ugyanis az állam nem akart hajléktalanokra költeni, viszont hajléktalanokat az aluljárókban se akartak látni, és persze nem is láttak. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy apámék családi házát nem két családra méretezték. Vállaltam volna az emeletráépítést, de abba nem egyeztek bele. Nem kellett nekik a következő két generáció közelsége. A lakhatás biztosítására is csak azért mentek bele, mert hoztunk magunkkal egy gépkocsit.

Vettem volna telket, hogy építsek rá egy házat, de a hatályos rendelkezések szerint ahhoz minimum 5 év helybenlakásra lett volna szükség. Az nem számított, hogy Budapesten születtem, a megelőző 5 évben NEM laktam Budapesten, akkor pedig nem vehetek ingatlant. Ráadásul a feleségem életében most járt először Magyarországra, hogy lehet tőle megkövetelni az 5 éves helyben lakást? Szerencsére volt egy kiskapu. Budapest főpolgármestere ez alól adhatott felmentés. Gondoltam, ha van olyan eset, amikor a felmentés indokolt, akkor az, mi vagyunk, ugyanis a rendelkezés célja a vidéki felvándorlás visszaszorítása volt, mi pedig már Pesten laktunk. Kérvényeztem, amit csípőből elutasítottak. Akkor még nem tudtam, hogy ez a kiskapu nem a méltányolható esetekre van nyitva tartva, hanem a csókosoknak. Istenem, az ember 30 évesen eléggé naiv.

Ha kiskapura nem is voltam jogosult, számomra létezett egy hátsó kapu, ahová jól kitaposott ösvény vezetett. Ezt úgy hívták, hogy lakáscsere, bár pontosabb lett volna a lakhatási csere elnevezés. A ábra a következő volt. Macának, anyai nagynénémnek volt a Mátyás téren egy szoba-konyhája. A Mátyás téren már akkor is uralkodó többség volt a cigány, így a lakás nem sokat ért. Aztán volt a Dembinszky utcában egy idősebb pasi, aki egyedül élt egy társbérletben, de összejött egy hozzá passzoló nővel, akinek szintén volt egy lakása (magyarul határozatlan időre szóló bérleti szerződése). Ezek ketten eldöntötték, hogy eladják a pasi társbérletét. Miután megalkudtunk, átadtam a pasinak 20.000 forintot (1963) és létrehoztunk egy „hármas-cserét”. Ezek szerint én beköltöztem a Dembinszky-be, Stein Márkus (a pasi) „beköltözött” a Mátyás térre, Maca nénikém pedig „felköltözött” apámékhoz a Szabadság hegyi magán tulajdonba. Valójában én a családommal, valamint Maca néném elfoglaltuk a Dembinszky társbérlet két szobáját. Stein Márkus átment a nőjéhez és megpróbálta valakinek elpasszolni a Mátyás téri szoba-konyhát.

A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy a nénikém a Rege útra lett bejelentve, ami szörnyen csípte a nevelő anyám szemét. Ezért aztán felszólítottak, hogy Macát jelentsem be a Dembinszky-be. Én kértem egy kis haladékot, mert kiderült, hogy Macával nem lehet együtt élni, ezért szerettem volna Stein Márkustól vissza „vásárolni” a Mátyás téri lakást a Maca számára. Mielőtt ez megtörtént volna, nevelőanyám feljelentett. Egy rendőr kijött éjfél környékén, konstatálta, hogy özvegy Vasas Kálmánné, azaz Maca, az ágyában alszik, vagyis itt lakik. Hatóságilag köteleztek a bejelentésre, és ki kellett pengetnem 1000 forint büntetést. Így indult be az életünk a hármas társbérlet egyetlen szobájában.

Ha még van türelmed, írom tovább a beszámolót. Első dolgom volt, hogy a társbérlőmmel, egy középkorú házaspárral és tinédzser leányukkal megállapodjak, hogy kizárólagosan ők használják a 12 m2-es konyhát, mi pedig a 6 m2-es fürdőszobát. A társbérlők belementek az elrendezésbe. Mindjárt első nap a tűzépestől hazacipeltem egy zsák aprított fát (fel a III. emeletre) és begyújtottam a fürdőszobában található vízmelegítő kályhába, hogy legyen meleg víz, nehogy az ausztrál higiéniához szokott feleségem rosszul érezze magát. A következő napokban vettem egy villanybojlert, és egy mosógépet, mert az mégsem volt elvárható tőlem, hogy kézzel mossam az (akkor még) 3 tagú család szennyesét.

Melbourne-ből hoztunk magunkkal egy kétszemélyes laticelt, azon aludtunk, amíg meg nem érkezett egy asztalostól megrendelt, méretre készített ágy alja a laticel alá. Aztán a következő hetekben szép lassan megvásároltam a szükséges bútorokat, amiket darabonként hordtam haza a hátamon. Elvégre nem költhettem feleslegesen a pénzünket. Berendezkedés után éltünk még ott 5 évet, mielőtt tovább tudtunk volna lépni, de az egy másik történet.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
____________________________________________