Tibor bá’ online

Sokszor, sok helyen utaltam az emberi agy sajátosságaira, amik minden alkalommal „süket fülekre találtak.” Értem én, agy tekintetében mindenki szakértő, egyszerűen azért, mert mindenkinek van agya és úgy gondolja, neki senki ne mondja meg, hogy milyen az ő agya. Persze, ha rákérdeznék, hogy mégis, amivel gondolkodik, az hogyan működik? Vállvonogatás lenne a válasz, hiszen olyan egyszerű jelenséget se tudunk megmagyarázni, mint az álom, amiben mindenkinek, kivétel nélkül, elég gyakran van tapasztalata. És azt mindenki tudja, hogy tudatunktól teljesen független. Vagyis, nem igaz a feltételezés, hogy saját agyunkat csak ismerjük. Nem ismerjük. Jobban tesszük, ha odafigyelünk a szakértőkre, elég sok munkát fektettek már eddig bele, hogy megismerhessük saját agyunkat.

A Psychotherapy Networkerben (már megint 😀 ) megjelent egy cikk Louis Conzolino tollából, aki a Pepperdine Egyetem pszichológia professzora, ezen kívül Los Angdelesben klinikai konzultáns,  valamint több szakkönyv szerzője (The Neuroscience of Psychotherapy; The Makingof a Therapist; The Neuroscience of Human Relationships)  Az alábbiakban összefoglalom a cikk egy részét, majd ellátom saját megállapításaimmal. Azért csak egy részét a cikknek, mert elsősorban pszichoterapeutáknak írta, és főleg a pszichoterapeuták szempontjai vannak kidomborítva. Hogy, milyen nehéz a munkájuk, de nem csoda mert…. Bla-bla-bla. Ez viszont minket nem érdekel, csak az, hogy milyen is az agyunk és mik történnek anélkül, hogy tudnánk róla.

Szigorúan anatómiai szempontból az ember a csimpánzszerű ősünkből fejlődött ki, kábé 100.000 éve, bár egy további 50.000, nyelvhasználathoz, tervezéshez és alkotáshoz. Ennek azonban megvan a hátulütője: agyunk legújabb fejlődése – ami lehetővé tette a logikus gondolkodást, kifejlesztette az elképzelés, az együttérzés készségét, és az erkölcsi érzéket – kénytelen megosztani a koponyaüreget az ősaggyal, amit az elmúlt évmilliókban az emlős és hüllő ősöktől örököltünk. Így aztán az egyik legnehezebb mentális feladatunk a bonyolult és erősen specializált rendszerek összehangolása az agyunkban.

Példának okáért a neokortex – az agynak azon része, amely a tudat fészke – kénytelen együttműködni a sok százezer generáción keresztül, a természetes kiválasztódás útján konzerválódott primitív, túlélést biztosító elrendezéssel. Ez azt jelenti, hogy a szonett írásra, számítógép tervezésre alkalmas „új keletű” agyunk alatt ott lapul egy irányítani igyekvő, primitív ösztön, tudatalatti késztetés, és ősi félelem. A koponyánkon belül egy őshüllő, primitív emlős és a modern ember agya megpróbál együtt létezni, legalább olyan mértékben, hogy különösebb baj nélkül megérjük a nap végét.

Paul MacLean, aki először vetette fel a témát, megalkotta a „agyi háromság” kifejezést. Elméletének lényege, hogy a mai ember agya hasonlít az egymásra építkező civilizációk elhagyott városaira, és magába foglalja az evolúciós történelmünk élő feljegyzéseit. Középen helyezkedik el a hüllő-agy, amelynek feladata a szexuális vágykeltés, öngyógyítás és szaporodás. Ezen helyezkedik el az ősemlős-agy, amelynek feladata a tanulás, az emlékezés, és az érzelmek irányítása. Az újkori emlős-agy a tudatos gondolkodás feladatával és az öntudatra ébredéssel ránőtt az előző kettőre. Ezek a tevékenységi szintek durván megfelelnek az általánosan elfogadott agyfelosztásnak: limbikus rendszer és kortex. Bár MacLean elmélete sok mindenre nem ad választ, mégis segít megérteni az emberi tapasztalat szélsőséges tulajdonságait és egy teljesen újszerű betekintést nyújt arra, miként hat a pszichoterápia az agy működésére.

MacLean szerint az agyi háromságunk nem szükségszerűen működik együtt kielégítő szinten, mert a beérkező információt mind a három részagy másképpen dolgozza fel, és mindegyiknek megvan a saját szempontja. Az ösztöneiket és viselkedésünket (félelem, bedühödés, étkezés, szeretkezés) irányító hüllő-agyunk erősen szabályozza tevékenységünket, miközben a kortexnek csak egy kicsiny része figyeli a másik két részagyat, és kardoskodik a kigondolt stratégiája végrehajtása mellett. Ebből következik, hogy a részagyak állandóan viaskodnak a dominancia megkaparintásáért, tehát egymással konfliktusba kerülnek anélkül, hogy erről tudnánk. Ez részben hasonlít Sigmund Freud elképzeléséhez a tudat és a tudatalatti között húzódó ellentétekkel kapcsolatban. A tudatunkon kívül is jelentős neuron tevékenység folyik, a különböző részagyak döntései pedig egymásnak ellentmondóak, amiből jelentős belső konfliktus adódik. A részagyak közti konfliktushoz hozzáadódik még néhány hátrányos tényező, úgymint a két agyfélteke bonyolultsága; számtalan vertikális hálózat betagolódása az agyrétegekbe; az agyszerveződés változó mivolta, ami az ember kétneműségéből fakad; a felnőtté érés kiszámíthatatlansága; és a kulturális környezet hatásai. Charles Hampden-Turner, brit kultúrafilozófus közzétett egy hasonlatot: az emberi agy egy anakronisztikus állatsereg, ami igazi kihívás a pszichoterapeuták részére. A feladat nem kisebb, mint hogy vegyen rá egy embert, egy lovat és egy krokodilt éljenek békésen együtt, egyetlen testben. Csoda-e ha a pszichoterápiák többsége sikertelen?

A részagyak között fellépő kommunikációs hiányosságnak nem lenne túl káros következménye, amennyiben magányos farkasként élnénk, de az agyunk egy társas-szerv, aminek szüksége van más agyakkal való kapcsolatfelvételre. Születéskor a túlélésünk kizárólag a gondozónktól függ. Amikor egy hüllő kikel a tojásból, azonnal képes a túléléshez szükséges alapfeladatok ellátására: élelmet keres, harcol, majd párzik. Ezzel szemben az emberi újszülött totálisan tehetetlen. Túlélésünk záloga az anyához való ragaszkodás, és az anyára hatás készsége, hogy törődjön velünk. Az újszülött túlélése a legkisebb mértékben se függ attól, milyen gyorsan tud futni, felmászni egy fára, és érzékelni a különbséget egy ehető és egy mérgező gomba között. Viszont, nagyon is függ attól, hogy a környezete érzékelje szükségleteit és ellássák azokat. A hosszú évekre megnyúlt függőségünk lehetővé tette az agyunk hosszantartó fejlődését, amihez szüleink adják az első környezetet, és amihez a csecsemő agyunknak adaptálódni kell, miközben a szülők ösztönös viselkedése az elsőnek megismert valóság a gyerek számára. A szülők ráutaló magatartása és a szükségleteink kielégítésének módja nem csak a magunkról és a világról alkotott véleményünket alakítja ki, de egyben agyunk megformálója is. Tekintve, hogy életünk első évei alatt agyunk hatalmasat fejlődik, a korai tapasztalatoknak aránytalanul nagy hatása van a központi idegrendszer kialakulására, ami aztán az egész életünkre kihat. Agyunk elkerülhetetlenül társkeresővé válik, felépítése és működése mélyen beül más agyak egy csoportjába – a család, a nemzet, a társadalom. A felsorolt tényezők sokszínűségéből kifolyólag individuumok vagyunk (azaz agyilag nincs két egyforma ember), ezért más agyakkal való kapcsolat felvételünk, összehangolódásunk, érzelmeink kölcsönös szabályozása, egymás segítése a központi idegrendszereink fejlődésében is egyedi.

Felmerül a kérdés, vajon a részagyak és a kölcsönös emberi függőség kombinációja okoz-e problémát? Születésünktől kezdve az agyunk primitív részére a társadalmi és érzelmi tapasztalataink erőteljesen hatnak, miközben a legfejlettebb agyunk még nem érett meg. Ennek az a következménye, hogy számos, nagyon fontos dolgot tanulunk meg agyunk primitív részének dominanciája alatt. Ezekhez a megtanult érzésekhez a tudatunk soha nem jut el, így módosításra nem kerülhet sor. Csak hosszú évekkel később ébredünk öntudatra, amikor a korai élmények már rég beprogramoztak minket, amik ellen később a tudatunk nem tiltakozik.

A korai tapasztalatok rendkívül erős befolyása, lehet előnyös, de előnytelen is. Előnyös olyan szempontból, hogy az egyedi agy képes biztosítani a túlélést akármilyen társadalmi körülményekbe születik is bele. Agyunkat a szülők, a család és a környező kultúra formálja a szociális helyzetünkhöz történő maximális adaptációra. A megfelelő időben, kellően előnyös szülőkkel ez a korai agyfejlődés következményei felnőtt korunkban kedvezőek lesznek. Ha viszont a környezeti tényezők nem kedvezőek, tegyük fel például, hogy a gyermek (testi vagy lelki) anyai abúzust szenved el, akkor az agyát a legprimitívebb túlélési mechanizmusok formálják – konkretizálva: a tudatalatti krokodil- és ló-mechanizmusok az abúzusra disszociációval és egyéb védekezési formákkal reagálnak, amit a még teljesen ki nem alakult cortex nem tud moderálni.

Ez világosan kitűnik az elhanyagolt, abúzuson átesett gyermekeknél, akik különböző szimptómákkal nőnek be a felnőttkorba, például a fél világ felé irányuló haraggal, drog és alkohol problémákkal. Felnőtt korban önismereti problémáik vannak, amiket felerősít a dühös alaptermészetük és negatív viselkedésük. Ezeknek gyermekkorban az agyuk úgy formálódott ki, hogy túléljék a harcot, és ne legyenek képesek békét kötni, vagyis kompromisszum készség nélkül legyőzzék az ellenfelet.

A túlélés egyik záloga a gyorsaság. Primitív részagyunk veszély esetén ösztönszerűen azonnal reagál, tipikusan 0,1 másodperc alatt. A cortex a veszélyt felméri és arra racionális választ talál, de ehhez 0,6 másodpercre van szükségünk. Ez azt jelenti, hogy amikor a vészhelyzet tudatára ébredünk, a primitívebb részagyunk már fel is dolgozta, azaz átkutatta a memóriánkat és tapasztalati tényeket figyelembe véve meghozta a döntést. Amikor, tudatosul bennünk a lépéskényszer, maga a lépés már meg is formálódott bennünk, és abban az illúzióban ringatjuk magunkat, hogy megfontoltan cselekszünk. Azonban a mindenre kiterjedő, alapos vizsgálatok azt mutatják, hogy ez nincs így. Amikor azt hisszük, hogy ami körülöttünk történik, azt közvetlenül érzékeljük, a tudatos észlelésünk elsődleges eredménye annak, ami az agyunkban már lezajlott. A cortexbe érkező jelek 90 százaléka az agy belső kiértékelésétől származik. A tudatalattiban feldolgozott gyors reakció előnyös egy élet-halál szituációban. Azonban a XXI. században élő ember számára ez társadalmi hatása miatt nem minden esetben elfogadható, hiszen ez a tudattól független, automatikus reakció megzavarhatja a gondolkodásunkat, amitől megijedhetünk, visszahúzódóvá és zavarodottá válhatunk, anélkül, hogy tudnánk az okát. Példa erre az a veterán katona, aki évekkel a harci bevetése után az utcán hasra vágja magát, fedezéket keres, amikor egy gépkocsi kipufogója berobban. Mire rádöbben, hogy mi történt, már rég a földön hasal. Ez egyfelől bizonyítja a krokodil agy gyorsaságát, másfelől bemutat egy társadalmilag megdöbbentő viselkedést.

Milyen hasznos dolgot lehet mindebből leszűrni? 1) Az anyához való ragaszkodás egy sok millió éves, mélyen ülő ösztön, aminek semmi köze ahhoz, hogy az anya kiérdemli-e ezt a ragaszkodást vagy sem. Az anya, mint intézmény tehát megdönthetetlen „nagyhatalom”. Ha elválsz a feleségedtől, a gyermek az anyára fog „szavazni”, teljesen függetlenül attól, hogy te mennyire voltál gondoskodó, és az anya pedig gondatlan, hanyag, és nemtörődöm. 2) A korai-gyermekkorban az emberi agy tökéletesen adaptálódik mindenfajta környezethez, abban jól érzi magát, függetlenül annak negatív megítélésétől, amit a tudatos agy végez. Ez a korai adaptáció az alapja a hazaszeretetnek, a honvágynak és a nosztalgiának is. 3) A kora-gyermekkori abúzusnak jóvátehetetlen, pszichéromboló hatása van. Az ilyen negatív tapasztalatokkal felnőtt ember nem megreformálható. 4) Amikor abban a tudatban ringatjuk magunkat, hogy megfontoltan (szabad akaratból) döntöttünk, nem vagyunk tisztában azzal, hogy primitív „krokodil” agyunk döntött helyettünk és ezért ezt a „megfontolást” nem gondoljuk alaposan át. Ezzel a jelenséggel igen gyakran lehet találkozni (szőke?) nőknél, akik nyíltan bevallják, hogy a problémát nem látják át és „ráérzés” alapján döntenek. Szerintük a „női ráérzés” mindig bejön. Az évtizedek folyamán rengeteg elcseszett élettel találkoztam, amik majd kivétel nélkül mind rossz döntések miatt következtek be. —– Ez az agy feltárás nagyon hasznos lehet, éljetek vele.

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
______________________________________________