Tibor bá’ online

Benjamin Netanyahu megüzente Hillary-nak, ha Saul fia nem nyeri meg az Oszkárt, akkor az Egyesül Államoknak nem lesz női elnöke, arról ő gondoskodik. Ez hatott, a zsűrinek nem volt választása. Én imádnék büszke lenni a magyar sikerre, de nem tudok, mert légy került a levesbe. Nem érzem, hogy a teljesítményt díjazták volna. Ahogy az Euróvíziós vetélkedőn se a legjobb dal nyer, hanem amelyik a legtöbb szavazatot kapja, hovatartozási alapon. Különben maga a film és a téma nem meglepetés, mert a háborúk elég jelentős tények ahhoz, hogy évekig, évtizedekig téma legyen a film gyártóknak. Nem értek azokkal egyet, akik aktualitás vesztésre hivatkoznak, na meg az elmúlt 70 évre. Ugyan, hány történelmi film készült a 2000 évvel ezelőtti Római Birodalomról. Meg ugye, egy újszülöttnek minden történet új. Nekem nem, nagyon régen voltam újszülött, és gój anyám elfelejtett fejre ejteni.

Az auschwitzi „eseményekről” én már 1945 februárjában értesültem első kézből, mert találkoztam egy fiatal zsidó lánnyal, aki onnan jött. Persze a felnőttek is beszéltek róla olyan természetességgel, minthogy mi lesz az ebéd. Magyarország egymillió embert veszített, minden családban volt halott. Nem tettek különbséget halott és halott között. „Ő nem jött vissza Auschwitz-ból, az én férjem nem jött vissza a Don kanyarból.” Kinek mi volt a sorsa, ez volt az emberek attitűdje. Az osztálytársam édesapja odaveszett Auschwitz-ben, az én édesanyám meghalt az ostrom alatt. Mind a ketten félárvák voltunk, nem is beszéltünk róla, minek? Mindenkinek volt halottja.

Így aztán, amikor Dr Nyiszli Miklós visszaemlékezései folytatólagosan megjelentek a Világ című napilap hasábjain 1946-ban, különösebben senkit se érdekelt. Én elolvastam, mert a nevelő anyám minden nap megvette az újságot. Harminc napon át volt benne egy keresztrejtvény. A megfejtői között kisorsoltak egy Mercedes gépkocsit, amit kiállítottak egy Teréz körúti kirakatba. A háború után mindenki vágyott egy békés életre. Na, ez a „békés élet” volt láthatatlan betűkkel felírva a főnyereményre. A kocsit nem nyertük meg, de én minden nap elolvastam a folytatást. Azért az figyelemreméltó, hogy a keresztrejtvény „nézettsége” meghaladta Nyiszli visszaemlékezéseit. És miért ne? A saját fájdalma mindenkinek nagyobb, mint a másiké. Nekem meghalt az édesanyám, és egy nagybátyám. Egy másik nagybátyám pedig nem jött vissza a frontról. Akkoriban ilyen volt a világ. A vészkorszakot felváltotta Rákosi rémuralma. Nem a Gestapo csengetett éjszaka, hanem az ÁVH. Örültünk, hogy éltünk. A mai fiataloknak lehet írni Auschwitzról egy filmet, de lehetne írni sok más borzalomról is, nem írnak, Netanyahut más téma nem érdekli. Minden esetre figyelni fogok, hogy Nemes Jeles László következő filmjét fogják-e jelölni Oszkárra.

__________________________________________________________
__________________________________________________________
__________________________________________________________