2023-07-24 nap bejegyzései

(4257) Brzezinski

Tibor bá’ fordítás online

Brzezinski figyelmeztetése

Írta: Mike Whitney
(sz: 1933.02.11.)

A Vilniusi Csúcsértekezlet durva kísérlete arra, hogy a NATO felsorakoztassa Washington ellenséglistáját, hogy szélesebb körű támogatást szerezzen a közelgő globális konfliktusnak. A kampány célpontjai Oroszország és Kína, az úgynevezett „szabályalapú rend” fő ellenzői. Egyik ország sem jelent közvetlen biztonsági fenyegetést a NATO-ra vagy az Egyesült Államokra, de hirtelen újra felbukkanásuk az ázsiai kontinensen Washington de facto ellenségévé teszi őket. Az Egyesült Államok eltökélt szándéka, hogy uralja Közép-Ázsiát, ami azt jelenti, hogy minden lehetséges riválist meg kell fékezni vagy le kell törni. A Vilniusi közlemény célja, hogy azonosítsa ezeket a riválisokat, felfedje állítólagos bűncselekményeiket, és a lehető legszigorúbb módon elítélje őket. Ez az, ahogy a NATO kiáll a háború mellett, és megalapozza a jövőbeli ellenségeskedéseket. Egy részlet a közleményből:

Az Orosz Föderáció jelenti a legjelentősebb és legközvetlenebb fenyegetést a szövetségesek biztonságára, valamint az euro-atlanti térség békéjére és stabilitására. Oroszországot a teljes felelősség terheli az Ukrajna elleni illegális, indokolatlan és provokálatlan agressziós háborújáért, amely súlyosan aláásta az euro-atlanti és a globális biztonságot, és amelyért teljes mértékben felelősségre kell vonnia. Továbbra is a leghatározottabban elítéljük a nemzetközi jog, az Egyesült Nemzetek Alapokmánya, valamint az EBESZ kötelezettségvállalásainak és elveinek Oroszország általi kirívó megsértését. Nem ismerjük el és soha nem is fogjuk elismerni Oroszország illegális és illegitim annektálásait, beleértve a Krímet is. Nem maradhatnak büntetlenül az orosz háborús bűnök és más atrocitások, mint például a civilek elleni támadások és a polgári infrastruktúra lerombolása, amely ukránok millióit fosztja meg az alapvető szolgáltatásoktól. Minden elkövetőt felelősségre kell vonni az emberi jogok és a nemzetközi humanitárius jog megsértéséért és visszaéléseiért, különösen Ukrajna polgári lakossága ellen.

A Vilniuszi bejelentés rideg hangvétele minden ellenérvet vagy véleményt megcáfolni kíván. A szerző megközelítése merev és rugalmatlan. Oroszországot sorozatos elkövetőként ábrázolják, akivel lehetetlen a tárgyalni. Így a diplomácia egy kézlegyintéssel, reflexszerűen ki van zárva. Egy háborús bűnössel csak katonai erővel lehet bánni. Ez a közlemény alapvető üzenete. A béketárgyalásokat mindenáron el kell kerülni, hogy Oroszország Ukrajnában stratégiai vereséget szenvedjen. Ez marad az elsődleges cél. Íme, továbbiak még a közleményből:

Oroszországnak haladéktalanul le kell állítania ezt az illegális agressziós háborút, be kell fejeznie az Ukrajna elleni erőszak alkalmazását, és teljes mértékben és feltétel nélkül ki kell vonnia minden haderejét és felszerelését Ukrajna területéről a nemzetközileg elismert határain belül, kiterjesztve annak felségvizeire is.

A közleménynek van egy káprázatos tulajdonsága, amely számos kritikát kapott minden oldalról. Miért szégyellnék magukat a szerzők amiért olyan követeléseket támasztanak, hogy nem tudnak kiállni a csatatéren? 17 hónapnyi harc után az észszerű emberek egyetérthetnek abban, hogy Oroszország megnyeri a háborút. Nem lesz „az orosz erők és felszerelések feltétel nélküli kivonása”, és Ukrajna sem fogja visszafoglalni az elvesztett területét. Zelenszkij már korán megkapta a lehetőséget, hogy elfogadja ezeket az engedményeket, de inkább Washington diktátumát követte. Most Ukrajna reménytelenül megosztott, és többé nem létezik életképes, összefüggő államként. Ez Zelenszkij választása volt, nem Putyiné. Itt vannak még továbbiak a közleményből:

Továbbra is biztosítjuk kollektív védelmünket minden fenyegetéssel szemben, függetlenül attól, hogy honnan erednek, 360 fokos (sic.) megközelítés alapján, hogy teljesítsük a NATO három alapvető feladatát: az elrettentés és védelem, a válságmegelőzés és -kezelés, valamint a kooperatív biztonság.

Így döntöttek a NATO mandarinjai, vagyis bejelentik a szervezet átalakulását regionális biztonsági szövetségből globális csendőrséggé, amely szabadon folytathat katonai műveleteket ott, ahol Washington dominanciája megkérdőjeleződik. Jelentős nézeteltérés van ebben a kérdésben a tagok között, akik közül sokan úgy gondolják, hogy a NATO-nak tevékenységét az európai színtérre kellene korlátoznia. Tanulságos tehát, hogy a fenti részlet egyáltalán bekerült a közleménybe. Ez azt mutatja, hogy a NATO-politikát nem az egyes tagok vagy parlamentjeik döntik el, hanem a milliárdos elit, akik fojtogatják Washingtont, és úgy döntöttek, hogy a NATO a preferált eszköz a Kína elleni háborúhoz. Itt egy részlet a Time Magazine-ból:

A NATO továbbra is fokozatosan halad az ázsiai-csendes-óceáni térség felé, hogy szembeszálljon Kína növekvő hatalmával.

A második egymást követő évben a NATO-tagsággal nem rendelkező Japán és Dél-Korea kapott meghívást az éves csúcstalálkozóra. Fumio Kishida japán miniszterelnök egy úgynevezett „partnerségi programmal” távozott a NATO-tól, egy ötoldalas megállapodással, amelynek célja Japán és a szövetség közötti védelmi együttműködés erősítése, egészen a közös gyakorlatok kiírásáig. A NATO közös közleménye egyértelműen kijelentette, hogy Kína potenciális fenyegetés, amelyet komolyan kell venni. Úgy tűnik, a NATO összehangolt döntést hoz Ázsiái tagok felvételéről, amikor a szövetség menedzseli Európa legnagyobb háborúja 1945 óta.

A NATO indoklása az ázsiai biztonsági ügyekbe való belemerészkedéshez elég világos. Az Egyesült Államok Kínát az „ütemezett kihívás” kategóriába sorolja, egy olyan országot, amely Washingtont igyekszik kiszorítani a világ vezető súlypontjaként. Miért hiba a NATO növekvő érdeklődése Ázsia iránt,

Time Magazin: A NATO ázsiai-csendes-óceáni térségbe történő telepítésének előnyeit nem lehet túlbecsülni. Először is, a NATO részvétele azt a benyomást kelti, hogy a nemzetek széles koalíciója támogatja az Egyesült Államok háborús szítását Ázsiában. Másodszor, az ázsiai katonai beavatkozás költségeit megosztják a 31 tag között. Harmadszor pedig egy erősebb NATO-USA szövetség háborús tömbökre osztja a világot (hasonlóan a hidegháborúhoz), amire Washington most törekszik, mivel végre rájön, hogy Kína irányítása a kommunista párt kezében maradt, és nem kerül át a nyugati oligarchák kezébe. Itt van még egy cikk a World Socialist webhelyről:

A 31 NATO-tag állam- és kormányfői által ezen a héten a litvániai Vilniusban elfogadott nyilatkozat a globális háború tervezete. A 24 oldalas dokumentumnak csak töredéke foglalkozik a csúcstalálkozó központi kérdésével, az ukrajnai háborúval. A többiben a NATO kinyilvánítja azon szándékát, hogy az egész világra rákényszerítse akaratát. Egyetlen kontinens és régió sem marad ki abból, amit a dokumentum a NATO „360 fokos (sic.) megközelítésének” nevez.

A közlemény középpontjában Kína áll, amelyet azzal vádolnak, hogy „politikai, gazdasági és katonai eszközök széles skáláját alkalmazza globális lábnyomának és projekthatalmának növelésére”. Károsítja a szövetség biztonságát „rosszindulatú hibrid és kiber műveletekkel”, valamint „konfrontatív retorikával és dezinformációval”, és megpróbálja „ellenőrizni a kulcsfontosságú technológiai és ipari szektorokat, a kritikus infrastruktúrát, valamint a stratégiai anyagokat és az ellátási láncokat”.

Az „Észak-atlanti” Szerződés Szervezete egy Frankenstein szörnyeteggé alakult, amely a földkerekség minden részén érvényesíti érdekeit és „értékeit”… A vilniusi NATO-csúcs a globális uralomra vonatkozó terveket ismerteti,

World Socialist Web Site: Feltűnő hasonlóság van a NATO-közlemény és a Biden-kormányzat nemzetbiztonsági stratégiája között. Valójában azt gyanítjuk, hogy a szerzők együttműködhettek a szöveg szerkesztésben. Mindenesetre a Kínára mint feltörekvő fenyegetésre való összpontosítás mindkét dokumentumban visszatérő téma, és az a következtetés is, hogy az Egyesült Államoknak – amely az elmúlt három évtizedben egyre versenyképtelenebbé vált – katonai erőt kell alkalmaznia, hogy megőrizze pozícióját a globális rendben.

Íme egy rövid részlet: A Kínai Népköztársaság az egyetlen versenytárs, amelynek szándéka a nemzetközi rend átformálása, és egyre inkább az ehhez szükséges gazdasági, diplomáciai, katonai és technológiai ereje. Pekingnek az a célja, hogy fokozott befolyási övezetet hozzon létre az indo-csendes-óceáni térségben. Kihasználja technológiai kapacitását, és egyre nagyobb befolyást gyakorol nemzetközi intézményekre, hogy megengedőbb feltételeket teremtsenek saját tekintélyelvű modelljéhez.

A Kínával kapcsolatos stratégiánk a következő: Befektetünk hazai erőnk alapjaiba, versenyképességünkbe, innovációnkba, rugalmasságunkba, demokráciánkba.

A Kínával vívott versenyben, akárcsak más színtereken, egyértelmű, hogy a következő tíz év lesz a döntő évtized. Jelenleg az inflexiós ponton állunk, ahol a döntéseink és a ma követett prioritásaink olyan pályára állítanak bennünket, amely hosszú távon meghatározzák versenyhelyzetünket.

Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiája: Ebben a rövid kivonatban négyszer hivatkozik a „versenyre”, de sehol sem látunk arra utaló jelet, hogy Washington lépéseket tenne a versenyképesség javítására. Nincs szövetségi program a kritikus infrastruktúra fejlesztésére. Nincs szövetségi program az oktatás javítására. Nincs szövetségi program a munkavállalók képzésének bővítésére vagy a jövő iparágainak és technológiáinak támogatására. Az Egyesült Államok alapvetően teljesen feladta a versenyt, ráébredve, hogy a rendszert irányító rablóbárók elhatározták, hogy minél több vagyont kitermelnek, ahelyett, hogy a profitjukat újrahasznosítanák termelő üzletekbe, amelyek versenyképesebbé tennék az országot. Ez az oka annak, hogy „a világ legnagyobb gazdasága” már nem tud versenyezni Kínával. A kínai állam által vezetett modell nagymértékben felülmúlja Amerika kitermelő modelljét.

Hogyan vélekednek minderről a kínaiak? Hogy tetszik nekik az ötlet, hogy az amerikai elitek falánk mohóságáért okolják őket, akik 3 évtizeddel ezelőtt az amerikai munkást a busz alá dobták, hogy nagyobb nyereségre tegyenek szert az alacsony kínai fizetések kihasználásából. Hogy szeretik, ha lesajnálják őket sikereikért, vagy kritizálják őket amiatt, hogy tőkéjüket termelékenyebb vállalkozásokra fordítják? Hogy tetszik nekik, hogy egy ellenséges katonai szövetség gyökeret ver a szomszédságukban, hogy bajt szíthassanak és segítséget nyújtsanak Kína ellenségeinek?

Kivonatot a Global Timesból: A NATO stratégiai impulzusa az ázsiai-csendes-óceáni térségbe való beavatkozásra szintén küszöbön áll ezen a csúcson. A csúcstalálkozó másik fontos témája a négy „ázsiai-csendes-óceáni partnerrel” – Japánnal, Dél-Koreával, Ausztráliával és Új-Zélanddal – való együttműködés bővítése. Ezzel kapcsolattal az amerikai média merészen kijelentette, hogy a NATO megpróbálja „elrettenteni Kína stratégiai ambícióit”.

Ez a második év, hogy Japán, Dél-Korea, Ausztrália és Új-Zéland meghívást kap a NATO-csúcstalálkozóra. A NATO a tavalyi csúcstalálkozón az Egyesült Államok, Japán, India és Ausztrália „négyesnek” új nevet adott, „Ázsia-csendes-óceáni Négyes” (AP4). Ennek célja, hogy intézményesítse e négy ország és a NATO közötti együttműködést, és ténylegesen a NATO új szövetségesei legyenek az ázsiai-csendes-óceáni térségben.

Bárhová is megy a NATO, valószínűleg háborúk fognak kitörni. Ezek nemcsak a NATO által hagyott szubjektív benyomások, hanem nagymértékben objektív tények is.

Ázsia országainak többsége nemcsak hogy nem fogadja szívesen a NATO-t, hanem egy szörnyű szörnyetegnek is tekinti, amelyet minden áron el kell kerülni. Ennek az oka az, hogy a NATO csak biztonsági kockázatokat, háborús fenyegetéseket és fejlesztési nehézségeket hoz Ázsiába.

A transzatlanti katonai szövetség most kiterjeszti hatókörét az ázsiai-csendes-óceáni térségre. Hátsó szándékai jól ismertek a nemzetközi közösségben. Megosztottságot és gyűlöletet szítanak, csoport konfrontációkat keltenek és káoszt okoznak Európában, most az ázsiai-csendes-óceáni térség békéjének megzavarására törekszenek. Ennek határozottan ellenáll az ázsiai-csendes-óceáni térség országainak többsége. Két szigorú figyelmeztetést kell adni a NATO-nak, Global Times:

Nyilvánvaló, hogy Kína nem örül ezeknek a fejleményeknek, és miért is kellene örülnie? Végtére is, az Egyesült Államok soha nem hagyja abba a „szabad piac” csodáiról prédikálni mindaddig, amíg egy ázsiai ország nem használja fel a szabad piacot a saját javára, és nem válik a globális növekedés páratlan motorjává. Ekkor Sam bácsi egy gyors arckifejezést tesz, és azt állítja, hogy Kína sikere „az érdekeinket, biztonságunkat és értékeinket veszélyeztető politikát folytat.”

Brzezinski figyelmeztetése

Washington grandiózus terve, hogy egyszerre szálljon szembe Oroszországgal és Kínával, jól szemlélteti annak a politikai döntéshozó testületnek a hiányosságait, amely kizárt mindenkit, akinek nézetei csak kis mértékben is eltérnek a háborút szító konszenzustól. Érdemes megjegyezni, hogy Washington világuralmi tervének fő tervezője, Zbigniew Brzezinski végül teljesen elvetette az ötletet, és Oroszországgal és Kínával való kapcsolatteremtésre szólított fel. Brzezinski röviddel halála előtt írt cikkében a következőket mondta:

Ahogy a globális dominancia korszaka véget ér, az Egyesült Államoknak vezető szerepet kell vállalnia a globális hatalmi architektúra átrendezésében.

Az Egyesült Államok még mindig a világ politikailag, gazdaságilag és katonailag legerősebb entitása, de a regionális egyensúlyok összetett geopolitikai eltolódásai miatt már nem a globális birodalmi hatalom.

Az Egyesült Államoknak vezető szerepet kell vállalnia a globális hatalmi architektúra oly módon történő átrendezésében, hogy az erőszakot megfékezzék a globális rend lerombolása nélkül.

Az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és a megfelelő közel-keleti entitások számára egy hosszú és fájdalmas út, de a kezdetben korlátozott regionális alkalmazkodás felé az egyetlen járható út. Az Egyesült Államok részéről ez türelmes kitartást igényel néhány új partnerrel (különösen Oroszországgal és Kínával) való együttműködési kapcsolatok kialakításában.

A tény az, hogy soha nem volt igazán „domináns” globális hatalom egészen Amerika megjelenéséig. A 20. század második felében más hatalom még csak a közelébe sem került. Ez a korszak most véget ér. [Toward a Global Realignment, Zbigniew Brzezinski, The American Interest]

Brzezinskinek igaza van. Ahelyett, hogy több ellenséget teremtene, akik el akarnak pusztítani minket, az USA-nak olyan módokat kellene keresnie, amelyek megkönnyítik az átmenetet egy olyan világba, amelyben többé nem egy hatalmi központ diktál politikát. Ez nem jelenti azt, hogy Amerikának ne kellene megvédenie létfontosságú érdekeit. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a döntéshozóknak be kell látniuk, hogy a világ alapvetően megváltozott, és nekünk vele kell változnunk.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________