Tibor bá’ fordítása online
Scientific American
Mi a közös Istenben, kvantummechanikában, és az öntudatban
A metafizikai, a misztériumokat megmagyarázni próbáló elméletek kudarcba fulladtak, ezért csak az agnoszticizmus maradt elfogadhatónak.
A húszas éveimben volt egy barátrom, aki briliáns volt, elbájoló, művelt, és gazdag. Gallaghernek fogom nevezni. Bár mit akart, meg tudta csinálni. Kísérletezett, mondhatnánk belepancsolt az idegsebészetbe, jogtudományba, filozófiába és sok minden másba is. Azonban, olyan szőrszálhasogató volt, hogy sose volt semmivel se megelégedve, érvényesülés kizárva.
Számára semmi se volt elég jó. Ezen az alapon, sose volt szerelmes. Ezen kívül, barátai barátnőit ócsárolta olyan mértékben, hogy elfordultunk tőle. A végén keserű szájjal egyedül maradt. Legalább is így gondolom. Évtizedek óta nem beszéltem Gallagherrel.
Szőrszálhasogatás, vagy mondjuk úgy válogatás létezik, főleg, ha munkahelyről, nőkről vagy ételekről van szó (de ugye a legválogatósabbnak is kell enni valamit). Ez az, amit Gallaghretől elszipkáztam. Azonban, amikor meg kell válaszolni titokzatos dolgokat, a legtöbb ember nem elég válogatós. Megelégszünk kifacsart válaszokkal, például azért, mert szüleink, ismerős pap, professzor, stb. elhiszi. Úgy gondoljuk, hogy el kell hinni valamit, de valójában nem hisszük el. Eldönthetjük, mert el kell döntenünk, hogy a válaszok nem elég jók. Agnosztikusnak kell lennünk.
Vannak, akik összekeverik az agnoszticizmust (nem ismerem) az apátiával (nem érdekel). Vegyük például Francis Collinst, egy genetikust, aki a Nemzeti Egészségügyi Intézet igazgatója. Hithű keresztény, aki elhiszi, hogy Jézus csodákat művelt, meghalt a mi bűneinkért, majd halottaiból feltámadt. 2006-ban megjelent, az „Isten nyelve” (The Language of God) bestsellerében állítja, hogy az agnoszticizmus egy megfutamodás. Beszélgetésünk alatt, ez ellen, mint agnosztikus, tiltakoztam.
Collins elnézést kért: „Ez egy elhallgattatás volt, ami őszinte agnosztikusokra nem vonatkozik, akik áttekintették a bizonyítékokat és mégsem adtak választ.” Azt mondta: „a tudományos világban létező agnoszticizmusra reagáltam.” Megvizsgáltam a kereszténység bizonyítékait és nem találtam őket meggyőzőnek. De nem győz meg, bármely tudományos teremtés elmélet se, mint például a több univerzumtól szóló történet. Robert Wright, egy régi barátom, akivel gyakori vitáink voltak evolúciós pszichológiai témában, elkeseredésében egyszer megkérdezte: „Te semmibe se hiszel?” Valójában egy csomó dologban hiszek, például, hiszek abban, hogy a háború egy szörnyű dolog, és be kellene tiltani.
Azonban, ha a végső valóságról van szó, akkor Voltaire-hez csatlakozom: „A kétség nem egy kellemes állapot, azonban a bizonyosság abszurd.” A kétségek megvédenek minket a dogmatizmustól, ami könnyen fanatizmussá változhat, ahogy William James jelezte: „a realitás idő előtti kizárása.”
Az alábbiakban megvédem az agnoszticizmust, ami Isten létezése, a kvantummechanizmus interpretációja és az öntudat elméletei útjában áll. Amikor e három talány feltételezett válaszát vesszük megfontolás tárgyává, olyan szőrszálhasogatónak kell lennünk, mint az én öreg barátom Gallagher.
A gonoszság problémája
Mi végből létezünk? Erre a választ az összes egyistenhívő vallás, beleértve a római katolikust is, amelybe én is beszülettem, imigyen adja meg: egy mindenható entitás teremtett minket. Ez az entitás, nevezzük istennek, úgy szeret minket, ahogy apa szereti gyermekeit, és elvárja tőlünk, hogy meghatározott módon viselkedjünk. Ha jók leszünk, meg fog jutalmazni. Ha rosszak lennénk, meg fog büntetni.
Erre a magyarázatra a fő tiltakozásom lényege a „gonoszság problémája.” Ha, veszünk egy pillantást az emberi történelemre, és arra, ahogy a világ jelenleg áll, felfedezhetünk egy iszonyatosan nagy szenvedést és igazságtalanságot. Ha, a mindenható isten szeret minket, akkor az élet miért olyan elviselhetetlen sok-sok ember részére? Erre, a szokásos válasz: Isten nekünk szabad akaratot adott, választhatunk jó és rossz között.
Steven Weinberg: Egy végső elmélet álmai-ban felteszi a kérdést: Sok millió zsidónak meg kellett halni a koncentrációs táborokban csak azért, hogy a nácik gyakorolhassák szabad akaratukat? Ez, nem tűnik túl tisztességesnek. És mi van azokkal a gyerekekkel, akik rákot kapnak. Felételeznünk kellene, hogy a ráksejteknek van szabad akarata?
Másfelől, viszont az élet nem mindig kibírhatatlan. Ott van a szeretet, barátság, kalandozás, és lélegzetelállító szépség. Jöhet mindez a véletlenszerű részecske ütközésből? Még Weinberg is megjegyzi: „az élet néha szebb, mint amire szigorúan véve szükség lehet”. Ha, a gonoszság problémája megakadályozza, hogy higgyek egy szerető istenben, akkor a szépség problémája nem engedi, hogy ateista legyek, marad az agnoszticizmus.
Az információ problémája
A kvantummechanika a valóság legpontosabb, legerősebb tudományos elmélete. Ez az elmélet számtalan kísérlet eredményét megjósolta, behelyezte számtalan alkalmazásba. A problémát az okozza, hogy a fizikusok és a filozófusok egymás értelmezésével nem értenek egyet, vagy abban, hogy működik a világ. A fizikusok nagy többsége ragaszkodik a koppenhágai értelmezéshez, amivel Niels Bohr dán fizikus állt elő. Ez azonban egyfajta Anti-értelmezés, ami szerint a fizikusoknak nem kellene a kvantummechanikát értelmezni: fogják be a szájukat és számoljanak – mondotta egyszer David Mermin fizikus.
Tim Maudlin filozófus sajnálja ezt a helyzetet. A 2019-ben kiadott könyvében (A fizika filozófiája): A kvantumelmélettel kapcsolatban rámutat: a kvantummechanika interpretációja részletesen leírja, hogyan működik a világ. Ehhez, hozzátartózik a GRW modell (Ghirardi, Rimini és Weber), és Hugh Everett több világ hipotézise. De, ebben van az irónia: Maudlin oly kínos pontossággal mutat rá ezen interpretációs hiányosságaira, hogy az a kételkedéseimet csak megerősítették. Valamennyi, reménytelenül ügyetlen és abszurd.
Maudlin nem vizsgál meg olyan interpretációkat, amely a kvantum mechanikát újraértékeli, mint információ elméletet. Az információ alapú interpretáció pozitív perspektívájához nézd át Philip Ball újságíró: Túl a hátborzongatón (Beyond Weird), és Caleb Scharf asztrobiológus: Az információ Felemelkedése (The Ascent of Information). Az információ koncepciójának semmi értelme olyan öntudat nélkül, amely az információt elküldi, fogadja és felhasználja.
Ha, a fizikába bevezetjük az öntudatot, akkor megszűnik a kitűzött objektivitás. Ezen kívül úgy tudjuk, hogy az öntudat olyan organizmusban fejlődik ki, amely a Földön csak rövid ideig létezett. Tehát a kvantummechanika, hogy lehet érvényes az Ősrobbanás óta az egész világmindenségre, ha egy információ nem pedig az anyag és energia elmélete? Az információ alapú fizikai elmélet olyan, mint visszalépés a Földközpontúsághoz, ami feltételezi, hogy a világmindenség forog körülöttünk. A kvantummechanika interpretációjával kapcsolatos problémák miatt az agnoszticizmus elfogadás észszerűnek tűnik.
Elme-anyag problémák
Az öntudattal kapcsolatos vitát még csökönyösebben folytatják, mint a kvantummechanikait. Az anyag hogy csinál elmét? Néhány évtizede úgy tűnt, hogy konszenzusra jutnak. Daniel Dennett filozófus Consciousness Explained (Megmagyarázzuk az öntudatot) nagyképű címmel kiadott művében kijelentette, hogy az öntudat egyértelműen ideg alapon jön létre, nem más, mint elektrokémiai impulzusok sorozata az agyban. Francis Crick és Christof Koch előállt azzal, hogy az öntudat szinkronban rezgő neuronok hálózata. Szép lassan a konszenzus összeomlott, mivel az empirikus bizonyítékok az öntudat neuron elméletre nem vált be. Ahogy, erre rámutattam nemrég kiadott könyvemben, az Elme-anyag problémákban, az öntudat elméleteknek ma már elszédítő változata létezik. Christof Koch beállt az integrált információs elmélet mögé, miszerint az öntudat valamennyi anyag tulajdonsága lehet, nem csak az agyé. Ennek az elméletnek ugyanaz a problémája mint a kvantummechanizmus információ alapú elméleteknek. Az olyan elméletek, mint Roger Penrosé, aki a múlt évben elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Penrose feltételezi, hogy a kvantumhatások megerősítik az öntudatot, de ennek az elméletnek pont úgy nincs bizonyítéka, mint az integrált információs elméletnek.
A kutatók még abban se tudnak egyet érteni, hogy az öntudatkutatásnak melyik formáját fogadják el. Legyen filozófiai tanulmány? Kizárólag matematikai modell? Egy gigantikus algoritmus, esetleg támaszkodjon Bayesian számításra? Vegyen kölcsön buddhista koncepciókat, mint az anatta (szellem nélküli), ami az önmaga nélküliség doktrínája? Vagy mind ezek összességében? Vagy egyik sem?
Mi tehát a különbség, ha egyáltalán van, én és korábbi barátom Gallagher között? Dédelgetem azt a gondolatot, hogy ez stílus kérdése. Gallagher megveti mások választásait, hasonlít azokhoz az ateistákhoz akik ócsárolják a hitükhöz ragaszkodókat. Megpróbálok hitetlenségemben nem dogmatikusnak lenni, és szimpatizálni azokkal, akik, mint Francis Collins, megtalálták a nekik megfelelő választ. Ezen kívül meglepett a mindenség elmélete, ilyen például John Wheeler elmélete a bitből itt, még akkor is, ha nem tudom magamévá tenni.
Én határozottan szkeptikus vagyok. Nem hiszem, hogy valaha is megtudjuk, létezik-e isten, mit jelent a kvantummechanika, és hogy lesz elme az anyagból. Ez a három talány, gyanítom a dolgok mélyének egyetlen, áthatolhatatlan misztériumának egymástól eltérő aspektusa. Azonban az agnoszticizmus nyújtotta élvezet egyike – lehet, hogy a legnagyobb élvezet – az hogy tovább kereshetem a választ, remélve azt, hogy a válasz itt húzódik a horizont alatt.
______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________