Míg a kijevi narratívát követő írásoknál igen ritkán mennek utána, ki az adott cikk szerzője, a mainstream kórussal szemben disszonáns hangot megütők pedigréje általában központi témája az ehhez hasonló szemléknek. Nos, Rickards írása abban is különleges, hogy szerzője nem egy fősodron kívüli figura – legalábbis eddig még nem volt az. James Rickards korábban amerikai hírszerző szolgálatok, köztük a CIA pénzügyi és tőkepiaci tanácsadójaként tevékenykedett, részt vett a 2008-as gazdasági válság okait feltáró kongresszusi vizsgálóbizottság munkájában, gyakorlatilag nincs olyan magára valamit is adó amerikai lap, amelyik az elmúlt években ne közölte volna írását, vagy kérte volna ki véleményét.

Rickards gondolatmeneték egyik központi állítása, hogy az elmúlt hónapokban tapasztalható komoly orosz területveszteségek jelentősége jóval kisebb annál, mint ahogy azt az ukránok láttatni szeretnék. A visszavonulás elfogadható áldozat azért – írja, hogy az orosz megerősített vonalak mögül, amelyeknek áttörésére Ukrajna jelenleg képtelen, az ukrán hadsereget állandó tüzérségi tűzben felőröljék. Rickards szerint ez most az orosz hadsereg legfontosabb célja.

A februári kudarcok után az oroszok szép lassan átálltak az ukrán élőerő és haditechnika lassú, de biztos megsemmisítésére.

Rickards azt állítja – sajnos meg nem nevezett amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozva –, hogy drámai a különbség az orosz és az ukrán élőerőveszteség között: decembere 8-10 az 1-hez az arány az oroszok javára.

A szerző ezen állítását, forrás híján, érdemes fenntartásokkal kezelnünk, de a háborús veszteségekkel kapcsolatban azért akad itt egy érdekes dolog.

Az elmúlt hónapokban észrevehetően juhászodott kicsit a nyugati álláspont, korábban az ukránokéhoz képest többszörös orosz veszteségekről szóltak a hírek, aztán szép lassan valami megváltozott. Ursula von der Leyen EB-elnök „elszólása” után a számok elkezdtek közelíteni egymáshoz. Hivatalosan jelenleg nagyjából 1:1-hez teszik az orosz és ukrán halottak, illetve harcképtelen sebesültek számát. Mintegy százezer főről írnak egyik és másik oldalon is. Az orosz veszteségekről az ukrán(!) kormány nyilatkozott a múlt év végén (a Kreml teljesen irreális, hatezres számot közölt még szeptember végén), az ukránról pedig az amerikai védelmi minisztérium adott ki nemrégiben egy becslést. Valószínűleg nem lövünk nagyon mellé, ha azt állítjuk, az ukrán élőerő-veszteség nagyobb, mint az orosz, de messze nem olyan hatalmas különbséggel, ahogy azt Rickards állítja.

Fordulat

Rickards, sok más nyugati elemzőhöz hasonlóan úgy véli, Oroszország februárban nem elfoglalni és megszállni akarta Ukrajnát, ahhoz túlságosan kicsi volt az inváziós hadsereg. Egy kikényszerített rezsimváltás, egy ukrán bábkormány kinevezése volt a cél, illetve annak szemléltetése, hogy

Oroszország számára Ukrajna NATO-integrációja, illetve esetleges csatlakozása az amerikai atomernyő védelme alá húzódott országokhoz az abszolút vörös vonal. Ha kell, a háborút is hajlandók vállalni ezért.

A Kreml és Vlagyimir Putyin rosszul mérte fel a várható reakciókat. Washington nem ugrott be, az USA vezetésével az egész nyugati közösség hajlandó volt felsorakozni Ukrajna mögé. Az ukrán hadsereg erejéhez mérten igen hatékony ellenállást tanúsított, mire az így nyert időt kihasználva a nyugati szövetségesek annyira megerősítették Ukrajnát, hogy a támadó, nagyjából 150-200 ezres orosz hadsereg képtelen volt folytatni az előrenyomulást. A szerző szerint Putyin és az orosz hadvezetés belátta, mennyire elszámították magukat. Mostanra egészen más módszerekkel próbálkoznak. Az energetikai infrastruktúra megsemmisítése mellett komoly offenzívára készülnek, a következő hetekben Rickards szerint akár Ogyessza elfoglalása is napirendre kerülhet. Oroszország fő célja már nem a béketárgyalások kieszközlése – írja, diktátumot akarnak Ukrajnára kényszeríteni.

Itt érdemes megállni egy pillanatra. Rickards cikkében kétségtelenül akad néhány igen meredek kijelentés. Ogyessza elfoglalása vagy az 1:10-hez veszteségarány mellett talán a legnehezebben védhető állítása, hogy az orosz hadsereg egészen őszig igyekezett kímélni az ukrán civil lakosságot. Az ENSZ emberi jogi felügyelősége szerint a háború kitörése és 2023. január 2-a között összesen 6919 civil lakos vesztette életét Ukrajnában. Hogy ez sok vagy kevés, annak eldöntését az olvasóra bíznánk. Rickards állítása ugyan statisztikai szempontból védhető, de az is kétségtelen, egy fűtött szobában könnyebb matekozni, mint egy földig rombolt kelet-ukrajnai kisvárosban.

Abban Rickardsnak mindenképpen igaza van, hogy az új orosz stratégia óriási áldozatokat követel az ukrán hátországtól. Azt állítja, a nagy csinnadrattával beharangozott friss nyugati fegyverszállítmányok (lásd: „tankokat kap Ukrajna„) egyrészt túl későn, másrészt nem elegendő mennyiségben érkeznek ahhoz, hogy érdemben hatással legyenek a háború menetére. Robert C. Castel izraeli biztonságpolitikai szakértő zseniális bon mot-ját idézve, ez a „homeopátiás mennyiség” egyszerűen túl kevés ehhez.

A szerző a Patriot-légvédelmi rendszerek szintén címoldalakon hozott átadását hozza fel példaként. Szerinte az Egyesült Államok már eleve a Patriot egy régebbi, általa már alig használt változatát adja át az ukránoknak (egy új, frissen felállított Patriot-üteg költsége nagyjából egymilliárd dollár), ráadásul mindössze egyetlen ütegről van szó (egy-egy üteghez általában radarállás, irányítói egység, 8 kilövőállás, és a szükséges mennyiségű szállítójármű tartozik). Rickards azt már nem említi, de időközben a németek is beígértek egy üteget, illetve a lengyelek is kettőt. Más kérdés, hogy amerikai elemzők szerint is hónapokat vehet igénybe, mire a szükséges néhány tucat ukrán katonát kiképzik a Patriot használatára, ráadásul egy üteg nagyjából egy Kijev méretű nagyváros védelmét tudja csak biztosítani.

Nincs más hátra, mint előre?

Bár jelen állás szerint kissé talán elhamarkodottnak tűnik Rickards azon kijelentése, hogy az ukrán vereség elkerülhetetlen, pusztán csak idő kérdése, írásának legfontosabb következtetésével nem lehet nem egyet érteni.

Az Egyesült Államok mára annyira belebonyolódott a háborúba, hogy kénytelen minden lépését patikamérlegen kimérni, máskülönben elkerülhetetlenné válik a nyílt konfrontáció Moszkva és Washington között. Mind ez idáig sikerült elkerülni a legrosszabbat.

Üdítő volt látni, hogy a lengyel rakétabecsapódás során pedig minden érintett fél kellő körültekintéssel járt el, holott joggal tarthattunk az eszkalációtól.

Csakhogy elég egyetlen elhamarkodott reakció, és a Nyugat hirtelen háborúban találja magát Oroszországgal, azt pedig már a lehetetlennel határos lesz megakadályozni, hogy egy orosz-amerikai konfliktus ne fajuljon nukleáris háborúvá. Ahogy az idő előrehaladtával az ukrán hátország és hadsereg egyre nehezebb helyzetbe kerül, miközben az Egyesült Államok továbbra is rendületlenül támogatja Kijevet, mind valószínűbbé válik egy elkeseredett, elhibázott lépés, azzal pedig a legrosszabb forgatókönyv megvalósulása – írja konklúziójában a szerző.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________