1948-ban Rákosi legjobb úton volt a totális hatalom megszerzése felé. Óriási ünnepségek voltak ország szerte. Iskolai szavalókórus adta elő az egymás után következő drámai eseményeket. A Talpra magyar eredeti nyomtatványának (Landerer és Heckenast) facsimile mását 100 ezres példányban szórták szét az utcán. Forradalom!!! Meg dicsőség, meg ez és az.

Aztán teltek múltak az évek, és a lendület az MKP-től átaraszolt az MSZP ellenzőihez, kisajátították maguknak március 15.-ét. Legyen újból forradalom! Táncsics – Kossuth meg mindenki más.

Csakhogy volt egy 1956 is, amit szemeimmel láttam, nem a tanító néni mesélt róla. A tanító nénik persze 56-ról is mesélnek, csak nem azt, amit én láttam. És akkor elkezdtem átértékelni a Dicsőséges Tavaszi Hadjáratot, Klapkát, Ide veled fényes kardomat, Damjanichot meg a mozikban látható 80 huszárt. Jó-jó egy nemzetnek kellenek hősök, és ha nincs, akkor lehet csinálni hősi eposzt a hülyeségből is.

Mi a fenének kellett nekünk forradalom. Nem lehetett volna 67 helyett 48-ban kiegyezni. Tudjátok mi az érdekes? Mi indította el ezeket a gondolataimat? Tegnap olvastam egy amerikai esszét a birodalmak bukásáról. Ez most népszerű téma, mert az Amerikai Empire (állítólag) végéhez közeleg. Ebben az esszében felsoroltak néhány elbukott birodalmat kezdve Rómától, befejezve az Austrian-Hungarian Empire-ig. Ezek szerint az Osztrák-Magyar Monarchia birodalom lett volna? Ennek a romjaiból élősködünk még ma is? Miért vertük szét? Mert megöltek egy trónörököst? Nevetséges! Angliában minden adott pillanatban 20 trónörökös van rangsor szerint. Ha egy meghal, a következő a helyére lép. Örök emberi tragédia, mindig akkor értékelünk valamit, amikor elvész. Nem volt olyan hülye dolog az a monarchia. Azóta is Ausztriát akarjuk (reménytelenül) utolérni.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________