A jelentés így folytatta: „Minden régióban a szélsőséges hőség növekedése emberi mortalitást eredményezett.Nőtt az éghajlattal összefüggő élelmiszerek és víz által terjesztett betegségek előfordulása.

Más szóval: A klímaváltozás már most is öli az embereket.És a jelentés világossá teszi, hogy ez fokozódni fog.

Ismételten a jelentésből idézve: Az előrejelzések szerint a közeljövőben a világ minden régiójában az éghajlati veszélyek további növekedésével kell szembenézni, ami többszörös kockázatot jelent az ökoszisztémákra és az emberekre. A közeljövőben várható veszélyek és kapcsolódó kockázatok közé tartozik a hővel összefüggő emberi mortalitás növekedése. A víz által terjesztett betegségek növekedése. A tengerparti és más alacsonyan fekvő városokban és régiókban a biodiverzitás csökkenése. Valamint egyes régiókban az élelmiszer termelés csökkenése.

Ezen szörnyű jelentés ellenére a tudósok testületének fő üzenete a sajtóközleményben az volt, hogy „A sürgős éghajlattal kapcsolatos fellépés mindenki számára élhető jövőt biztosíthat”. Ezt félrevezetően optimistának lehetne nevezni. Ha az újságírók megismétlik ezt az üzenetet, hamis biztosítékokat kínálnak.

Két dolog lehet egyszerre igaz: Az éghajlati válság jelen van, és jelenleg is tart, ami sokkal, de sokkal rosszabb lesz, hacsak a világ nem csökkenti jelentősen az üvegházhatású gázok kibocsátását.

A Harper’s Magazine címlap sztorija ilyen provokatív címmel jelent meg: „The Incredible Disappearing Doomsday”, amely ugyanazon a napon jelent meg, mint az IPCC legutóbbi jelentése, azt állítva, hogy az éghajlati riporterek hangneme túlzottan rózsássá vált az elmúlt néhány évben. Ennek illusztrálására Kyle Paoletta idézi a Washington Post riporterét, Sarah Kaplant, aki 2021 augusztusában ezt írta: „Az éghajlatváltozás nem egy sikeres folyamat. Nincs esély arra, hogy a világ elkerülje a felmelegedés hatásait – már most is tapasztaljuk őket – de nem vagyunk pusztulásra ítélve.”

Ez realizmus, nem alaptalan optimizmus, és annak szoros újrafogalmazása, amit a tudósok, például az IPCC szerzője, Claudia Tebaldi a Kaplannak mondott akkoriban: „Az általános következtetés az, hogy minden pici felmelegedés számít a különböző eredmények elérése szempontjából.”

Az eltűnő világvége, amelyet Paoletta ír le, elsősorban David Wallace-Wells 2017-es New York-i magazincikkében (és később azonos című könyvében), „A lakhatatlan föld” című könyvében ábrázolt eseményre vonatkozik. Talán emlékeznek rá, hogy ez volt a klímaújságírás a legfatalistább formája, különösen Wallace-Wells kijelentése, miszerint „sok józan gondolkodású tudós” arra a következtetésre jutott, hogy „a kibocsátás csökkentés egyetlen elfogadható programja sem képes önmagában megelőzni a klímakatasztrófát”.

Ez feltűnő különbséget jelent Wallace-Wells tavalyi, a New York Timesban megjelent írásához képest: „A megújulók árának elképesztő csökkenésének, a valóban globális politikai mozgósításnak, az energia jövőjének tisztább képének és a világ vezetőinek komoly politikai fókuszának köszönhetően. Mindössze öt év alatt majdnem felére csökkentettük a várható felmelegedést. A lehetséges éghajlati jövők ablaka beszűkül, és ennek eredményeként egyre tisztábban érzékeljük, mi következik: egy új világ, tele zavarokkal, de milliárd emberrel, akik jóval túl vannak a normális éghajlaton, de könyörületesen elmaradtak a valódi éghajlati apokalipszistől.”

Harper darabjában azonban Paoletta nem tudja demonstrálni ezt az erőszakos elmozdulást a pozitív irányba, ami a klímaújságírásban történt. Valóban, Rebecca Solnit, akit Paoletta is idéz, a közelmúlt klímaoptimizmusának példájaként, a Twitteren így válaszolt: „Ami a rekordot illeti, az éghajlati lefedettség nem változott (és soha nem voltam klímakatasztrófa hívő). Írok változatokat arról, hogy a pusztítás szörnyű, de a megoldások már régóta léteznek.”

Még Wallace-Wells munkásságában is több árnyalat van, mint amennyit Paoletta elismer. 2017-ben Wallace-Wells ezt írta: „Nem valószínű, hogy mindezen felmelegedési forgatókönyv teljes mértékben megvalósul, főként azért, mert az út során bekövetkező pusztítás megrázza önelégültségünket. ”Következtetésében elismerte, hogy olyan tudósok, mint Peter Ward, a tömeges kihalásokkal foglalkozó paleontológus, Wallace Broecker, a „globális felmelegedés” kifejezést népszerűsítő geokémikus és James Hansen, a NASA tudósa, aki 1988-ban az üvegházhatásról tanúskodott a Kongresszusnak, mind optimistaként azonosítják magukat. „A klímatudósok különös hittel rendelkeznek”  írta. „Megtaláljuk a módját a radikális felmelegedés megelőzésének, mert muszáj.”

Tavaly pedig, miközben az elmúlt fél évtized előrehaladásán örvendezett, Wallace-Wells arról számolt be, hogy „minél többet tudunk még a viszonylag mérsékelt felmelegedésről is, annál keményebbnek és nehezebben kezelhetőnek tűnnek. A jelentését kísérő sajtóközleményben az Egyesült Nemzetek Szervezete azt jósolta, hogy a több mint két fokkal melegebb világ „végtelen szenvedéshez” vezet.” Ez aligha hangzik ellenőrizetlen optimizmusnak.

Ahogy beköszönt az éghajlati válság valósága, és egyre többen tapasztalják meg a saját bőrükön, egyre kevésbé szükséges meggyőzni az embereket egy jövőbeli világvége forgatókönyvéről. A jelen már elég rossz. A házakat az óceánokba sodorják, emberek halnak meg az egyre pusztítóbb árvizekben és hőhullámokban, erdőtüzek égnek egész városokat elpusztítva.

Az IPCC tudósai egyértelműek a jövőbeli éghajlati fenyegetésekkel kapcsolatban: „Bármilyen jövőbeli felmelegedési szint esetén számos éghajlattal kapcsolatos kockázat magasabb az AR5-ben [az IPCC ötödik értékelő jelentése, amely 2014-ben készült]többszöröse a jelenleg megfigyeltnek. Az éghajlatváltozásból eredő kockázatok és várható káros hatások, valamint az ezekhez kapcsolódó veszteségek és károk a globális felmelegedés minden lépésével fokozódnak. Az éghajlati és nem éghajlati kockázatok egyre inkább kölcsönhatásba lépnek egymással, összetett és lépcsőzetes kockázatokat hozva létre, amelyek összetettebbek és nehezebben kezelhetők.

A tudósok azonban tisztában vannak azzal kapcsolatban is, hogy az emberiség képes-e korlátozni ezeket a hatásokat: „Hamarosan bezárul a lehetőség, hogy mindenki számára élhető és fenntartható jövőt biztosítsunk. Az ebben az évtizedben végrehajtott döntések és cselekvések hatással lesznek mára és több ezer évre.”

Az egyik olyan globális vezető, aki képes olyan döntéseket hozni, amelyek több ezer éven át befolyásolják a világot, hétfőn nem foglalkozott az IPCC megállapításaival, inkább a Ted Lasso című népszerű televíziós műsor szereplőivel találkozik a Fehér Házban. Amikor az IPCC hétfői jelentéséről kérdezték, a Fehér Ház sajtótitkára, Karine Jean-Pierre azt mondta: „Nem beszéltünk csapatunkkal a jelentésekről. Vissza kell mennünk, és meg kell értenünk az értékelésüket az imént említett jelentéssel kapcsolatban.

A Biden-adminisztráció szélsőséges figyelmetlensége leleplező, és riasztó. A klímaújságírók eléggé tisztán látják a fenyegetéseket és a megoldásokat. Az igazi kérdés az, hogy ugyanez elmondható-e a hatalmon lévő vezetőkről.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________