Tibor bá’ online

Nincs a Világon még egy olyan szerződés, amelyben a szerződő felek ilyen hatalmas mértékben lennének ellenérdekeltek, mint az albérletnél. A tulajdonos minél nagyobb bérleti díjat szeretne kapni, de lehetőleg úgy, hogy a lakásban ne lakjon senki. A bérlő a lehető legkisebb bérleti díjat szeretné fizetni úgy, hogy a lakással úgy bánhat, mint Csáki a szalmájával. Az egészben az a szép, hogy mind a kettőnek megvan a maga indoka. A tulajdonos meg szeretné kapni a tőkéje után járó kamatot, de úgy, hogy a tőkéjét képviselő lakásának az értéke ne csökkenjen, jó lehet, a használat pont ezt teszi. Az egész ellenérdekeltség meg van fűszerezve egy rakás érzelemmel. Az albérlő rendszerint fiatal, akit rendkívüli mértékben idegesít, sőt kifejezetten igazságtalannak tartja, hogy nem rendelkezik mindazzal, amivel szeretne. Irigy azokra, akiknek már „mindene” megvan, és egyáltalán nem érdekli, hogy miként szerezte meg, mennyi munkát fektetett bele. Ha már egyszer őt a világra hozták, akkor neki joga van úgy élni, ahogy szeretne. A tulajdonos úgy gondolja, hogy rengeteget nélkülözött, gürcölt, amíg szert tett arra a kis vagyonra, és most már szeretné élvezni annak előnyeit.

Itt azonban nem áll meg a dolog. Mind a két fél iparkodik érvényesíteni a szerinte igazságosnak tartott érdekeit. Az albérlő minden fellelhető lehetőséget megragad arra, hogy a kettőjük közötti különbséget lenullázza. Ha van rá mód nem fizet, vagy próbálja lealkudni a lakbért, távozással fenyegetőzve. A tulajdonos fel akarja emelni a lakbért az inflációra hivatkozva. Amit lehet azt az albérlő lehasznál, nem törődik az állaggal, mert „az a büdös kapitalista”. A tulajdonos a szükséges karbantartásokat, menet közben jelentkező javításokat, ha lehet, leszabotálja. Ez az áldatlan állapot egy idő után gyűlöletbe csap át, méghozzá sunyi gyűlöletbe. Az albérlő nem fizeti a közüzemi számlákat, nem érdekli, ha leveri a vakolatot, berepeszti a fürdőszoba tükröt, leveri a csempét a konyhában. A tulajdonos kifogásolja az állattartást, a vendégjárást, a hangoskodást, legfőképpen azt, hogy többen alszanak a lakásban, mint ahány főről szó volt. Ennek ellenére folyik a bérbeadás, mert az egyiknek kell a bérleti díj, a másik lakni akar valahol, tehát megkötik a szerződést, de egyik se azzal a tisztességes szándékkal, hogy azt be is tartsa, minkét fél ott lépi át a határt, ahol tudja.

Ennél semmivel se kisebb az ellenérdekeltség, de jóval nagyobb a tét az eltartási szerződéseknél. Itt az egyik fél komoly anyagi áldozatot hoz azért, hogy biztonságban élhessen még néhány évet, a másik pedig abban érdekelt, hogy az eltartott minél előbb elpatkoljon. Ráadásul a kiszolgáltatottság nem kölcsönös, mint az albérleteknél, hanem egyirányú. Az idős, magatehetetlen abszolút ki van szolgáltatva. Ráadásul a jogalkotók érdekeltsége is belejátszik a dologba, ugyanis az államnak érdeke, hogy ne neki, hanem egy magánszemélynek legyen kötelessége bajlódni egy rászorulttal. Ezért aztán, míg egy bérleti szerződésből ki lehet bújni egy egyszerű felmondással. Az eltartási szerződéseknél ez nem áll fen, ugyanis a megkötés pillanatában az ingatlan átszáll az eltartó tulajdonába, vagyis ő már megkapta az ellenszolgáltatást azért, amit még nem is szolgáltatott.

Ha tehát az életben bármelyik megkötésére sor kerülhetne, ne feledjétek szavaimat, mert a csalódás óriási lehet.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________