Kilencéves koromban szüleim beadtak az Iskolatestvérek néven ismert szerzetesek bentlakó iskolájába, aminek utóélete megtalálható a Bp. XII. Istenhegyi út 32. alatt. Magyarul internátusi növendék lettem 14 éves koromig.

A nevelés lényege a kötelező tananyag mellett a jó katolikussá válás, aminek érdekében mindent megtettek. Minden reggel 7-kor mise, majd reggeli és 8-kor tanítás kezdete, amik természetesen imával kezdtünk. Déli 12-kor újra ima, majd ebédlőbe, ahol étkezés előtt megint csak ima. Délután stúdium, azaz tanulás, amit 1-2 óra mozgás szakított félbe az udvari sportpályán. Tanulás után májusban litánia, majd vacsora és végül tisztálkodás majd lefekvés. Lefekvés után még egy utolsó indokrinálás. A sötétben az egyik paptanár felolvasta az aznapra rendelt tanulságos történetet, amiből kicsenget, hogy isten a jókat jutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti. Ezen kívül az egyházi év minden egyes liturgiáját végigzongorázták: Gyertya szentelés, G+M+B, első pénteki áldozás, stb. Ha jól feleltünk akkor szentképet kaptunk jutalmul, amit betehettünk a névre szóló imakönyvünkbe. A hitoktatás természetesen magas szinten volt űzve.

Az ilyen háttérrel nevelkedő gyerekből minden kétséget kizárva istenfélő, idővel jó katolikus felnőtt vált. De nem én. 14 évesen, bérmálás előtt részt kellett vennem egy 3 napos lelkigyakorlaton, amit külső jezsuiták tartottak, akik három napon át teli beszélték a fejünket. Ez indította el, hogy elgondolkozzak a hallottakon. Ugyanis elképesztő dolgokat hallottam az örök kárhozatról, a Mennyek országáról, az angyalok karáról, és azt is megértettem, mit jelent szeplőtlenül szülni. Egyetlen baj volt csak. A mindennapi életben ezeknek a dolgoknak semmi nyoma nem volt. Különben épp ez idő alatt dúlt a II. világháború, és nem volt semmi jele a gondoskodó istennek, akinek ráadásul meg kellett volna büntetni azt a gonoszt, aki ledobott egy láncos bombát a szomszéd házra és megölte a pajtásomat.

Istennek nyoma se volt. Isten fia ugyan követett el néhány csodát, de 2000 éve, és azóta semmi. Volt ugyan Lourdes meg ilyenek, de ezek nem voltak meggyőzőek. Inkább tűntek egy idegbeteg kislány kóros látomásának. Az egészséges, valós világ nem passzolt a vallásos hiedelmekkel. Tehát gondolkodtam.

Az ember egy emlősállat, amit senki se tagad, pusztán annyi a különbség, hogy mi fejlettebbek vagyunk. Köztudott, hogy az emberszabásúak genetikai állománya 97 százalékban azonos az emberével. A testi felépítés pedig funkcionálisan azonos. A gyomor emészt, a szív keringeti a vért, a vese megszűri a vért, a máj elvégzi a vegyi munkát, az agy mind ezt ellenőrzi és koordinálja azon felül, hogy gondolkodunk vele. De az állatok is gondolkodnak. Még olyan buta állat, mint a tyúk, ami még csak nem is emlős.

Van azonban egyetlen egy kivétel, a „lélek”, mert lelke csak az embernek van. Még annak a majomnak sincs, akivel van egy közös ősünk néhány 100 ezer év távlatban. Felmerül a kérdés, mikor lett nekünk lelkünk? És hol van? Végeztek nagyon pontos méréseket haldoklóknál, kiderült, hogy a halál beálltával a hulla pont annyit nyomott, mint a halál előtti pillanatban. Hát persze, a lélek nem anyag. A lélek ennél sokkal több! Pontosan mi? Hát szellemi lényeg, az anyagi világban megfoghatatlan. Meg hasonló címeres bla-bla. De tegyük fel, hogy mindenek ellenére van lélek az emberi elmében. Miért nincs lelke a többi emlősállatnak? Illetve az embernek mikor lett nagy hirtelen lelke, és mitől? Mi váltotta ki? Nem sokkal egyszerűbb, ha az mellett döntök, hogy nincs lelkünk.

Ha nincs lélek, akkor az isten az embert (felejtsük el Darwint) saját képmására teremtette, és belelehelte a lelket. Ahá, isteni lehelet. Csakhogy azt már az egyház is elismeri, hogy evolváltunk. Az isten darwini evolúcióval teremtette az embert. Akkor pedig hol a lélek? De mondjuk van, és mi támasztja ezt alá? Az égvilágon semmi, csak a Biblia, amit (a mende-monda szerint) isten ihletésére írtak. Ezért aztán az „írva vagyon” mindent űberel. Mégis, hogy lehetne erről meggyőződni? Hahó! Azt mindenkinek magában kell megtalálni. Ugyanúgy, ahogy istent is. Ez nekem nem állt össze. 14 évesen az eszem nem fogadta el az egész, gondosan összeállított mesét.

A gyermekkori nevelés csodákat tud művelni, de az értelmes emberek a gyermekkor után le tudják magukban tisztázni, hogy mi valós és mi mindössze mese. Aki erre nem képes, és megy a gyermekkori mesék után, az az én megítélésem szerint minden csak nem igazán értelmes, még akkor is, ha fél tucat diplomát szedett össze. És az ilyen, mit keres az értelmes emberek vitafórumán?

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________