Tibor bá’ szatirikus online

Mindössze másfél órája ültem a leadott kártyám után járó, fejkvótát bezsebelő háziorvos rendelőjének folyosóján, amikor kiderült, hogy most már végképp én következem. Igen, tudom, lehet már időpontot kérni, de a helyzeten nemigen segít. Különben pedig, ha ma reggel ébredek vesetáji fájással, akkor ma kell mennem, hacsak nem akarok életem végéig dialízisre járni. Egyébként az in­tézmény európaiságát mi sem jelezte jobban, mint az a kis piros lámpácska, mely­nek kigyulladása azt jelezte, hogy beléphetek háziorvosom színei elé. Persze magyar honban a legtöbb engedély egyúttal kötelességet is jelent, ezért szapora léptekkel benntermettem a vizsgálóba. Belépésem pillanatában egy idős férfi kezdett lekászálódni a vizsgáló heverőről. Lehetne rosszabb is – gondoltam – például egy vén nyanya is szedelőzködhetne, aztán a szexuális egyensúly helyreállítása végett, este fél órát ülhetnék a „Free porn videos” előtt. Persze európai mér­cével mérve annak a nyavalyás piros lámpának még jó darabig nem lett volna sza­bad kigyulladni, de hát ez kigyulladt. Ha nagyon akarom, ki tudom találni miért. Nyi­l­ván evvel a finom presszióval kíván az orvos oda hatni, hogy a köszvényes öregúr saját unokáját megszégyenítő sebességgel kapkodja magára szegényes ruháit. Ha az ember még mindig nagyon akarja, akkor meg tudja érteni, hogy az orvos is siet, sőt együtt lehet vele érezni, rengeteg még a beteg és bár este nyolcig tart a rendelés, legfeljebb hét percet szeretne késni a hétórakor kezdődő színházi előadásról. A magyar színházak ugyanis emberemlékezet óta a hét órás előadásaikat egységesen és hulla pontosan 7 óra és 07 perckor kezdik. Hogy ez utóbbi eurókonform-e azt nem tudom, de most hogy már benn vagyunk (ki tudja meddig?) lassan majd kiderült. Különben legyen ez a legnagyobb bajunk! Egyelőre bebocsátást nyertem a családi orvos színei elé.

Szóval ott tartottam, hogy belépek a rendelőbe, és ha akarom, ha nem, végig kell mustrálnom az előző beteg vézna testét. Magamban megállapítom – amihez egyéb­ként semmi közöm, – hogy tisztességes méretű májfoltjai vannak, vakbelét egyszer már kivették (törlőkendőt nem hagytak benne, mert hiszen a páciens még él), a forradás elég hosszú, szé­le bugyros, valószínűleg a műtétet gebinben végezték, vagy paraszolvencia mentesen. Vizsgálati elődöm erősen megkopott szőrzete ősz, már ahon­nan még nem hullott ki, alsó inge enyhén lyukas és szürkére mosott (felesége nyilván nem nézi a TV reklámokat, vagy ami még rosszabb, nem hisz nekik), alsónadrágja bő szárú, olyan, mint ami ötven éve volt divat, bőre petyhüdt, mellkasa aszott, maradék izmai erősen lógnak. A Nyugdíj Intézetnem már nem fog sokba kerülni. Ezeket természetesen ő maga is tudja, és tüntető elfordulással jelezi, hogy ezekhez semmi közöm.

A mustra persze hamarosan kölcsönös lesz, mert az orvos rám förmed, hogy vetkőz­zek. Az öreg muki még csak gombolkozik, így aztán bőven akad ideje, megnézni vajh nekem mi minden buggyan ki az öltözék alól. Mi tagadás, az utóbbi negyven évben már nemigen szólítanak le a nők az autóbuszon, teljesen függetlenül attól mily vaskosan domborodik ki pénztárcám a farzsebem kontúrjai mögül. Ebből kifolyólag alig titkolt kajánsággal most ő gyönyörködik az én megereszkedett izomzatomban, de a meccs nincs még lefutva. Mivel én is értek magyarul, megtudom, hogy a májfoltosnak hány­szor kell naponta ecsetelni és hány napig kell tartózkodni a házasélettől – bár ez utóbbit az orvos csak udvariasságból mondta. Kajánul kun­cogok. Istenem, de szép. Már senki se tudhatja meg személyi számomat, mert az al­kot­mányellenes. Hogy bűzös folyásom van, azt az utánam következő betegnek, aki már vagy fél órája a nyakamba liheg, simán az orrára kötik, mert az Alkotmány Bíróság figyelme erre még nem terjedt ki, pedig lassan más semmi mással nem foglalkozhat. 

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________