Tibor bá’ online
Az a kétszázezer magyar, aki 1956. november 4-e után kezébe vette a vándorbotot, nem reprezentálta a magyar társadalom pontos keresztmetszetét. Zömmel fiatalok voltunk. Az idősebbek pedig főleg a polgári rétegből kerültek ki. Ennek jó oka volt, de pillanatnyilag nem ez adja történetem lényegét, legfeljebb megmagyarázza azt a sikersorozatot, amely kísért minket.
A nemzetek közötti rivalizálás a világ legtermészetesebb dolga, és csak örülni lehet, ha az indulatok békés keretek között vezetődnek le. Már vagy egy hete várakoztam a salzburgi tranzitlágerben hajóm indulására, amely akkori tudásom szerint az olasz zászlók alatt vitorlázó Roma lett volna, amikor a helyi kosárlabdacsapatnak eszébe jutott egy barátságos meccset játszani a magyar menekültekkel. Ezt úgy hívják, hogy kihívtak minket egy erőösszemérésre.
A táborban annak rendje és módja szerint kihirdették, lehet jelentkezni a magyar csapatba annak, aki érez valami hivatást a kosárlabdával kapcsolatban. Össze is verbuválódott a magyar csapat, és minden különösebb ceremónia nélkül fel is álltak készen a küzdelemre. Még azt sem mondhatom, hogy sokan mentünk volna a táborból szurkolni a mieinknek.
A meccs minden különösebb cécó nélkül zajlott. A helyiek kikaptak 62:10-re, ami kosárlabdában gyakorlatilag macska-egér játékot jelent. A meccs alatt piszok udvariasak voltunk, ki sem röhögtük a helyieket, talán mert mi tudtuk, ők nem, hogy a fél magyar nemzeti válogatott, a Hódi testvérek, Rémay, Till, stb. osztozott a magyar menekültek sorsával.
* * *
Végül a Rómából Johan van Oldenbarnevelt lett, ami 15 ezer helyett 20 ezer tonnát jelentett, és négy hét késést. Vigasztalásképpen kaptunk kíséretül vagy ezer hollandust, de inkább valamivel többet.
Mikorra az Indiai-óceánra értünk, a két náció már farkasszemet nézett egymással. Az ok a hajadonok kegyeiért folyó vetélkedés volt. Megméretésre viszont csak a sportban kerülhetett sor.
Volt egy különleges dekkjáték, amelynek a lényege egy röplabdaszerű háló, a két felén egy-egy játékos, akik egy kézzel fogadták, és kézzel dobták vissza a futball méretű labdát a másik játéktérre. A labda nem eshetett le a földre.
A huncutság a labda méreteiben volt. Egy kézzel elkapni egy futball-labdát és visszadobni nem éppen könnyű dolog. Volt egy tengerész, természetesen holland, akinek piszkosul ment a dolog. Nyilván évek óta ezt gyakorolta. Mindenkit megvert, és rendszerint pénzben játszott, de hajlandó volt jelentős előnyt adni a kiszemelt áldozatnak. Például 10:0-val indultak, és a végén ő nyert 15:10-re.
Egyik délelőtt tengerészünk kiszúrta magának a kiemelkedő termettel megáldott Bánhidi Palit, akinek ugyan nem ment olyan jól a vízilabda, mint a bátyjának, de elég jól ment ahhoz, hogy magyar válogatott is legyen.
Ezzel kapcsolatban azt kell tudni, hogy a jó vízipólósnak két dolga van: úgy taposni a vizet, hogy minimum derékig kiálljon belőle, és akkora lapáttenyérrel rendelkezni az abból kiálló bitang erős öt ujjal, hogy a görögdinnye méretű labdát meg tudja markolni. Palinak ez utóbbi biztosan ment, az előzőre meg nem volt szükség, bár azon a téren is remekelt.
A tét, ha jól emlékszem, 10 gulden volt, amely nem számított ugyan egy vagyonnak, de mivel mi fejenként 38 gulden zsebpénzt kaptunk hathetes hajóutunkra, nos, ahhoz képest elég szép gázsinak volt mondható.
Pali úriember stílusban nem fogadott el előnyt, így a játék 0:0-ról indult, és a hollandus szépen el is húzott 8:2-re, amire Pali kezdte felfogni a játék lényegét. Ámbár az is lehet, csak cukkolni akarta ellenfelét. Ízig-vérig sportolóknál ezt sosem lehet tudni. Mindenesetre 8:2-től kezdve a megelőző csetlés-botlás helyett a labdát kifejezett bombadobásokkal juttatta át a másik térfélre rendszerint pontot szerezve. A végeredmény 15:9 lett. Viszont az ázsiónk 100 százalékkal nőtt.
* * *
Közben a személyzeti tiszt az idősebbek részére bridzsversenyt szervezett, amelybe a magyar színeket viselve két volt horthysta tiszt is benevezett. Jól is jött a dolog, mert mi, a fiatal nemzedék azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák. Rákosi szerint ugyanis a társadalmi egyenlőség azt jelentette, mindenkit le kell zülleszteni az angyalföldi lumpenproletár szintjére. Azok pedig köztudottan nem bridzselnek, legfeljebb snúrozásról lehet szó köreikben. Így aztán érthető, hogy a bridzsversenyre nem is nagyon figyeltünk oda. Néhány nappal később, az eredményhirdetés során derült ki, hogy a két „osztályidegen” elvitte a pálmát a hollandok orra elől.
* * *
Ekkor már a hollandokat határozottan irritáltuk, és az esti beszélgetések során (amelyek egyébként nagyon érdekesen zajlottak a német és angol nyelvek összekeverésével) a két tábor kifejezetten hetvenkedett.
Sportra terelődve a szó, a hollandok nem mulasztották el megemlíteni kimagasló atlétanőjüket, akit egyébként annak idején az egész világ csodált, mert a 100 méteres női síkfutás világcsúcsát mint négygyerekes családanya futotta meg. Nem húzom tovább a szót, Blankers-Koen asszonyról volt szó, aki 11.5 másodperc alatt futotta a százat.
A beszélgetők között ott ült egy helyes arcú, hosszú, szőke hajú kislány is, aki cinkos mosollyal a szája szélén csendben megjegyezte: nem nagy kunszt, 11.5 alatt én is lefutom a százat.
Ilyen pimaszság hallatán a hollandokat elöntötte a vörös düh. Az teljesen lehetetlen, állították, a világon egyetlen nőnek sikerült eddig megismételni Blankers-Koen rekordját.
És ki lenne az, érdeklődtek a magyarok. Egy fiatal atlétanő, válaszolták a hollandok, úgy hívják, hogy Vera Neszmélyi. Erre újra megszólalt a szőke, magyar kislány, az én vagyok.
* * *
Tulajdonképpen a hollandok egy idő után már meg is adták magukat. Sorainkban olyanok voltak, mint Kenedi Babi, a pesti éjszakai élet egyik legjobb dzsesszzongoristája, vagy a magyar amatőr bűvészek versenyének első helyezettje, aki csodálatos kézügyességével rajtunk kívül az összes hollandot bámulatba ejtette.
Voltak közöttünk kifejezetten jó néptáncosok is, akik a kapitány gyanútlan kérésére a dzsesszkoncert és a fekete mágia bemutatása után olyan profi csárdást roptak, hogy a hollandok szája tátva maradt és Melbourne-ig alig tudták becsukni.
Szóval ezeket valahogy meg is emésztették volna, de ekkor jött a tombola, és még azt is mi nyertük, ahol pedig csak az egyszerű szerencse jöhetett számításba, és nekünk tizedannyi jegyünk sem volt, mint nekik. Hát, barátaim, ha nem tudjátok, akkor majd megtanuljátok, hogy mi, magyarok még a jég hátán is megélünk.
Előbb azonban röviden ismertetni kell a tombolát, mert a mai nemzedék nem biztos, hogy ismeri. A tombola tulajdonképpen egy „kifordított” lottó. A tombolajegyen hat nagyméretű négyzet található, amelyekbe előre bele van nyomtatva hat különböző tetszőleges szám 1 és 99 között. A jegyek úgy vannak kombinálva, hogy a rajtuk lévő hat számot tekintve nincs két egyforma jegy. Miután eladtak minden jegyet, valami módon az 1 és 99 közötti számokat találomra húzzák folyamatosan addig, amíg valaki nem jelentkezik azzal, hogy neki már mind a hat számát kihúzták.
Na tehát, elkezdődött a számok húzása. Ez technikailag úgy bonyolódott, hogy a személyzeti tiszt felkérte a Bárány Erzsike névre hallgató lányt, vagyis a hajó szépét (megint egy magyar), hogy egy nagy fadobozban lévő számozott golyók közül vegyen fel egyet-egyet. A tiszt pedig a mikrofonba hangosan bemondta először hollandul, majd angolul az így kihúzott számot. Igen ám, de ahogy egymás után jöttek a számok, a hátsó sorokban egyre nagyobb lett a morgás. Olyannyira, hogy a húzást félbe kellett szakítani.
– Mi a baj? – érdeklődött a játékvezető. Csak annyi, hogy a magyarok közül többen nem értik, és össze-vissza kérdezgetik egymást, melyik számot húzták ki. Hát, akkor kell egy tolmács. Az csak természetes, hogy Orsós Miki barátom lett a tolmács.
Az én tombolajegyemen akkor már négy szám ki volt húzva a hatból, amikor a Miki megindult a színpad felé, és félő volt, hogy hamarosan valakinek meg lesz mind a hat száma. Volt annyi időm, hogy Miki fülébe rágtam: húzzátok ki a 35-öt és a 87-et.
Miki felért a színpadra, és teljes fesztelenséggel mondta Erzsinek a tiszt füle hallatára (elvégre nem értett magyarul): halászd ki a 35-öst és a 87-es golyókat.
Erzsi így is tett. A következő két húzás a 35 és a 87 volt. Mit ad isten, „nyertem” egy tortát, amelyből Erzsi is kapott két jó nagy szeletet.
* * *
Különben tudtunk mi nyerni csalás nélkül is. Egyik este tréfás táncversenyt rendeztek a szalonban. A lényege egy pingponglabda volt, amelyet az együtt táncoló nő és férfi homlokukkal összeszorítva tartott. A cél: lehetőleg utoljára essen le a labda. Szabály: kézzel a labdát megfogni tilos, és a lábakkal a zenekar által játszott táncot kell ropni.
Volt köztünk egy Hédi nevű lány a vőlegényével. Tök ellentétei voltak egymásnak. Hogyan tudtak együtt maradni, csak az isten mondhatta meg. Hédi vidám volt, fürge, sportos és belevaló. A partnere pedig mindig rosszkedvű, unott és elképesztően kényelmes. Ezen kívül Hédi hat éven át balettozott, és égett a vágytól, hogy megnyerje ezt a kis versenyt. A végén én lettem a táncpartnere egyetlen tánc erejéig.
Beindult a zene, mindenki röhög a labdákat összetartó párokon, mi, táncosok pedig szívjuk egymás leheletét, közben szorítjuk homlokunkkal a labdát, és eközben szemünkkel bandzsítva figyeljük, nem csúszik-e lefelé a nyomorult.
Közben telnek a percek, mi járjuk a táncot, itt-ott egy-egy labda lepottyan. Ezek a labdák hangos kopogással pattognak a parketten. Fogynak a párok, izzadunk, mint a lovak, akiket, ha jól emlékszem: ugye lelövik?
– Hallod, Hédi, nem hittem volna, hogy ilyen piszok nehéz lesz.
– Én sem, de ne dumálj, mert leesik.
Közben a rohadt labda vándorolt rajtunk. Hédinek még mindig a homlokán van, de nekem már az orrnyeregben. Teljesen kifacsarodva táncolunk, ha ugyan ezt táncnak lehet nevezni. Rumbára váltanak, keverek a lábaimmal. Valaki bekiabál:
– Már csak négyen vagytok, a másik három mind holland!
– Jóságos úristen. Hédi, rajtunk a magyarok szeme, le ne ejtsük.
Ekkor odaugrik hozzám egy hollandus, és a labda alól leveszi rólam a szemüveget, mert állítólag már az tartotta a labdát, és ugye ez unfair játék lenne.
– Na, most már nem is látok – tör ki belőlem az elégedetlenség.
– Szeretném tudni, meddig lehet fokozni a kényelmetlenséget – sóhajt Hédi a fülembe.
A párok csak nem akartak tovább fogyni. Hiába, ezek már nem rihegő-röhögő családanyák, ezek már profik.
A zenekar tangóra vált, lehet lazítani. Ritmusváltásnál az egyik holland nő megbotlik partnere lábában, puff, repül a labda. Hurrá, már csak hárman vagyunk.
Hédivel már rég nem karoljuk egymást, inkább kapaszkodunk egymásba.
– Vigyázz, a szentségit, csúszik!
– Figyelj, lejjebb kellene csúsztatni a labdát, bele egészen a füledbe, ott jól meg lehet támasztani.
– Ne hülyéskedj, nem tudjuk átgörgetni a fülkagylón.
– Gyerekek, bírjátok még? – kiabál valaki.
– Hülyeség, persze, hogy nem bírjuk, de most már meg kell nyerni, a szentségit neki!
Ekkor már tizenöt perce folyt a vetélkedés, és már rég nem nevetett senki. Nem tudom, mi volt a többiekkel, de nekünk kifejezetten szenvedéssé vált a dolog. Már a nézők sem lelkesedtek, kezdték unni az egészet. A holland játékvezető úgy gondolta, itt az ideje, hogy tegyen valamit. Intett a zenekarnak: mindent bele.
Veszett ütemű szving jött, és az egyik holland pár mindjárt ki is esett. Leléptették őket, mert a labdát már csak úgy tudták megmenteni, hogy a seggüket egyáltalán nem mozgatták.
Így már csak két pár maradt a porondon, egy holland és mi. Éreztem, hogy tenni kell valamit a cél érdekében. Mondtam a Hédinek, „véletlenül” meg kell torpedózni a hollandokat. Jó érzékkel úgy döntöttünk, ez a Hédi feladata, mert nőket ritkábban lincselnek.
Bemértük a terepet, Hédi helyezkedett el háttal a holland párnak, én pedig Hédi homloka felett átlesve végeztem a navigálást.
– Most! – súgtam félhangosan. Hédi egy hirtelen mozdulattal előretolta a fejét, biztosítva ezzel a labdánk helyben maradását, és egyazon pillanatban hátralökte a fenekét. Hédi feneke a holland nőt oldalba találta. Puff, már repült is a labdájuk.
Az első díj egy plasztik vonalzó volt, rajta a hajó kicsinyített mása, szintén plasztikból. Évekig használtam, egészen addig, míg az akkor 12 éves Tomi fiam el nem törte a szemem láttán, galacsinpöcköléssel. Ennél azért többet ért!
_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________
