Tibor bá’ vissza a múltba online

60 év után egyre kevesebben vagyunk, akik fiatal felnőttként éltük meg 56-ot. Ez ad nekem okot arra, hogy leírjam visszaemlékezéseimet, ami talán megvilágítja az akkori hangulatot, ha ez a helyes kifejezés.

1953 november 10-én, egy szürke őszi reggelen vonultam be a Dózsa György és Lehel út sarkán elhelyezkedő laktanyába, de csak 10 napig maradtunk ott, mert a zászlóaljat áthelyezték a frissen épített laktanya komplexusba Budakeszi határába. Ez volt a Rákosi korszak közepe, amikor anyának szülni kötelesség volt, leánynak szülni pedig dicsőség. A katonai szolgálat alól felmentés kapni nehezebb volt, mint hosszában átúszni a Balatont. Az akkori törvények szerint a katona idő 24 hónap lett volna, de ezt az első évben felemelték 36 hónapra, ami komoly pszichés terhelést jelentett az állománynak. Az indok a hosszú kiképzés volt. Ugyanis rádió lehallgatásra lettünk kiképezve, ez volt az egyik ok, amiért az ide behívottak érettségizettek voltak. A kiképzés még így is 12 hónapot vett igénybe, a vezetés pedig szerette volna legalább 24 hónapig használni a kiképzetteket.

Az első év után alakult egy híradós tiszti tanszék a Petőfi laktanya egyik épületének legfelső emeletén, ami egy mini lakatanya volt a laktanyán belül. Itt 10 növendékből próbáltak katonatisztet nevelni, valamint vagy 30 gyorstalpalón végzett, népi származású tisztet utókezelni, hogy meg is feleljenek a követelményeknek. A tanszéket egy Ludovikás alezredes vezette (mindenki tudta, hogy évei meg vannak számlálva), aki a házon belüli városi legenda szerint Oxfordban is tanult. Minden esetre angolul-németül jól beszélt. Keze alatt volt négy tiszt, hadnagy és főhadnagy rendfokozattal, akik különböző tantárgyakat adtak elő. Ezek valamikor civilben minimálisan egyetemi tanársegédek voltak. A tanszéknek kellett három csicskás is, ezek egyike voltam én, kizárólag irodai munkára, beleértve térképészetet is. A törzsállománynál egy-egy honvéd legfeljebb minden második vagy harmadik vasárnap mehetett haza eltávozásra, de volt, aki hónapokig nem tehette ki a lábát. Az eltávozás jutalom volt, és csak azok juthattak hozzá, akik a kiképzésben jól teljesítettek, ami alatt morze vételt, rádiótechnikát, stb. kell érteni. Mi, tanszéki kisegítők (csicskások) természetesen más kategóriát képeztünk. Hivatalosan nem hagyhattuk el a laktanyát, de valójában, az alezredes hallgatólagos tudta mellett, a tanszéki tisztek eltávozása után (17:00h) mi is kimentünk a laktanyából éjjel 24:00-ig.

A tanszék elég sokat járt gyakorlatra, ami úgy nézett ki, hogy teherautókra felpakolva a teljes létszám az ország három, különböző helyére ment, ahol telepített, kapcsolatba léptek egymással és folyamatos rádióforgalmat bonyolítottak, bemérésekkel együtt, természetesen előre megírt forgatókönyv szerint, amiket általában én csináltam.

Aztán csak az isten tudja miért, egy hónappal a leszerelés előtt, október 10-én parancsban áthelyezték az egész tanszéket Szentendrére. Ez nem volt kellemesebb hely, de minket már alig érdekelt, mert számoltuk a napokat, november 10. A leszerelés napja. Ekkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy Miklós katonatársammal együtt délután hazamentünk, reggel bevonultunk a laktanyába, a barátom saját tulajdonát képező 250-es Pannónia motorján. Voltak komikus jelenetek, amikor kifelé menet lehagytunk egy-egy HÉV szerelvényt, ahol az ablakból a tisztjeink néztek kifelé. A kapusok se nagyon értették, de hát az állandó kilépőnk nem voltak hamisítványok.

Eljött október 23. Délután 15:05-kor kihúztuk a csíkot a laktanyából. Miklós elvitt a fogasig, ami hazáig zötyögött velem a Széchenyi hegyre. Bekaptam egy-két falaton, átöltöztem civil ruhába, és már mentem is le a hegyről. A város már forrongott, izgalmas volt a hangulat. Miklóssal találkoztam a megbeszélésnek megfelelően, és már téptünk is ki a Városligetbe, ahol a Sztálin szobrot próbálták ledönteni. Hatalmas volt a drukkoló tömeg. A melósok az angyalföldi gyárakból kihozták a szükséges szerszámokat, drótkötelet, erőgépeket, hegesztő aparátust. Végül ledőlt a szobor csizma feletti része. Ugyanis a csizma betonnal volt kiöntve. Ezt követve a ledöntött szobrot behúzták a Nemzeti Színházhoz (ami akkor még állt), jobban mondva a Körút és a Rákóczi kereszteződésének a pontos közepére, ahol a tömeg rámászott és mindenki iparkodott lefűrészelni belőle egy-egy darabkát, nyilván szuvenírnek. A futótűzként terjedő hírek szerint balhé volt a Rádiónál. Miklóssal megindultunk a Rákóczi úton a Kossuth Lajos utca felé, de csak a Puskin utcáig jutottunk, ahol hatalmas tömeg ácsorgott, de úgy hogy a Puskin utcából érkező lövedékek ne tudják őket eltalálni. Nekünk azt mondták, hogy néha-néha idelőnek a rádiónál dekkoló ávósok. Miklóssal hátrább mentünk, majd teljes gázzal átvágtunk a Puskin utcai veszélyes szakaszon. A múzeum körútnál balra fordultunk és elmentünk egészen a Bródy Sándor utcáig. Itt is hatalmas tömeg volt, fegyvertelen tömeg.

Némi várakozás után honvédségi teherautók érkeztek, amelyek egymást követve megálltak a Múzeum kert előtt. Ezekben katonák ültek, méghozzá a saját újonc századunk katonái. Odamentünk hozzájuk civil ruhában, persze megismertek. – Mi van fiúk, miért jöttetek? – Kiderült, hogy fogalmuk sincs, minden esetre géppisztolyokat kaptak éles töltényekkel, amire még nem volt példa. Mi tájékoztattuk őket, hogy mi van a rádiónál, és nyilván nekik kell megvédeni az ávósokat. Ez alatt a tisztek leálltak tárgyalni a tömeggel. A RÁF, vagyis a rádió felderítők egy kiemelt alakulat volt, amit a legfelsőbb vezetés „megbízhatónak” tartott nyilván, amiről valójában szó se volt. Miért lett volna megbízható egy harmadik évét nyögő kiskatona, akinek mellesleg semmiféle tömeg oszlatási gyakorlata nem volt.

A tárgyalások túl unalmasak voltak ahhoz, hogy tovább maradjunk, ezért úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk, és majd holnap megnézzük mi történt. Másnap reggel csak a csata nyomait láthattuk, de találkoztunk a volt szolgálatvezetőnkkel, aki büszkén jelentette, hogy kifüstölték az ávósokat.

A 23.-i események egyértelművé tették, hogy nincs értelme bemenni a lakatanyába, vártuk, hogy leteljen a hátralévő idő, de aztán rádió felhívásban minden katonát berendeltek a laktanyájába. Kimentünk tehát Szentendrére, ahol a tanszék tanári szobájába ment a szövegelés, mi van, mi lesz, mi várható. Közben a szentendrei suhancok jöttek a laktanyához és fegyvert kértek, hogy felmenjenek Pestre harcolni. Természetesen nem kaptak. A rácsos kapunk keresztül ment az alkudozás. Ti is magyarok vagytok. Ki innen az oroszokkal. Halál az ávósokra. Mi fenn voltunk a saját körletünkben és a rendfokozatok figyelembevétele nélkül vitattuk a helyzetet. Nyilvánvaló, mondta az egyik tiszt, hogy a laktanya parancsnok meg van lőve, fogalma sincs mit csináljon, mert nem tudja mi lesz a forradalom vége. Ha most ad fegyvereket, akkor bukás után kivégzik, ha nem ad fegyvereket, akkor a forradalmárok lőhetik agyon. Most derül ki igazán, hogy ki karrierista és ki hisz a proletárdiktatúrában. Senki, állapította meg az alezredes, mindenki a fizetéséből él, tartja fenn a családját.

Egyszer csak jött a parancs a laktanya pk-tól, sorakozó az udvaron, MINDENKI. Akkor ez ránk is vonatkozik, jó lehet a laktanyához semmi közünk nem volt. Az udvaron mindenki kapott egy dobtáras géppisztolyt, egy darab tartalék tárral, aztán oszolj. Közben láttuk, hogy a civilek megpróbálnak átmászni a 3 méter magas kapurácson, amit a kezük csapkodásával próbálták belülről megakadályozni az őrség tagjai. – Alezredes elvtárs, ezek perceken belül áttörik a kaput. Azért osztották ki a géppisztolyokat, hogy lelőjük őket? De hiszen ezek magyarok. Alezredes elvtárs, mit csináljunk. – Én nem adok maguknak semmilyen parancsot. Fiaim, mindenki hallgasson a saját szívére.

Az utolsó másodpercben Miklóssal felpattantunk a motorra, és az alacsony vízállás mellet a parton, észak felé elhagytuk a laktanyát. A laktanyától egy kilométerre megálltunk, és kivágtuk a vörös csillagot a sapkánkból. Csillaghegynél az országúton egy kivágott, keresztbe fektetett fa miatt meg kellett állni. Nagy rakás tinédzser fiú azonnal körülvet minket, ők voltak a forradalmárok. Mondtuk, hogy nagyon fontos parancsot kell személyesen továbbítanunk, tehát engedjenek át. Könyörögtek, hogy adjuk át a géppisztolyokat, mert ők harcolni akarnak. Nem lehet, átengedtek, de még elmondták, hogy a budai hídfőnél szovjet páncélos áll. Akkor az útvonalunk Bécsi út, Szépvölgyi út, Pusztaszeri út, Vörös hadsereg útja, és végül Diós árok, Istenhegyi út, megérkezés a Rege útra. Apámék boldogok voltak, hogy egyben látnak bennünket. Első dolguk volt, hogy levették hátunkról a géppisztolyt és bedobták a pöcegödörbe, nehogy eszünkbe jusson nekimenni az oroszoknak. Pedig nem is akartunk.

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________________________________