Tibor bá’ vissza a múltba online

Most a CHF alapú hitelekkel kapcsolatos botrány nyomán derült ki számomra, hogy van egy új magyar mánia, a lakás birtoklása. A háború előtt csak minimális mennyiségű öröklakás volt a Fővárosban. Ezzel szemben vidéken főleg parasztházak voltak, természetesen magántulajdonban. Budapesten a 1867-es kiegyezés után egymást követve épültek a bérházak, mert a lakbér jövedelmek biztosabbak voltak a tőke után járó kamatnál. Lakó pedig bőségesen akadt. Apám például megszületésem után egészen egyszerűen kitalálta merrefelé akar lakni (Kazinczy utca), ott megállt egy kapualjban és megnézte milyen lakások kiadók a házban és mennyiért. Aztán bement a házmesterhez, aki megmutatta az adott lakást, és megkötötték a szerződést. Hozzá kell tennem, hogy aki 3 nappal elmaradt a lakbérrel, annak a bútorait lehordatták a kapualjba, hogy vigye el valahova.

Az embernek a létfenntartáshoz élelem kell, víz, hajlék és ruha. A hajlék kivételével ezek rövid időn belül beszerezhetők, ha hasznosítani tudja munkáját és tudását. Ez azonban nem érvényes a hajlékra. Míg az élelmedet nem kell egyszerre megvenni 40 évre, a hajlékkal pontosan ez a helyzet, ha birtokolni akarod. A háború előtt, és után, senki nem akart birtokolni, mindenki tökéletesen meg volt elégedve azzal, ha valaki másnak a tulajdonát bérelhette hónapról hónapra. Közben azonban történt egy történelmi átalakulás. Rákosi 1949-ben minden bérházat államosított, miközben a lakók maradtak ott, ahol voltak. Erre azért került sor, mert korábban az emberek a lakhatásra a jövedelmük harmadát, felét költötték. Az államosítás után a kocka megfordult. Bagót kellett fizetni az államnak lakbér címén, viszont a fizetések a felére estek vissza. Rákosi ugyanazt csinálta, amit most Orbán a magánnyugdíj pénztárral. Felmarta a pénzt a jelenben, aminek a visszafizetését áttolta a (távoli) jövőbe. Ugyanis az igen olcsó lakhatásnak volt egy hátulütője, nem jött ki belőle a karbantartás költsége. Ennek volt egyenes következménye a bérházak állagának a folyamatos romlása. Aztán, amikor eltel 40 év, és a fél város lerohadt állapotba került, a csődtömeget az állam átruházta az emberekre, akik piszok olcsón vehették meg azt a lakást, amiben laktak és ezzel nyakukba vették a karbantartási költségeket. Egyszeriben a lakások szabadon lettek adhatok és vehetők, ami 40 éven át tilos volt, és csak különböző kunsztstiklik segítségével lehetett átjátszani mindenki által ismert összegekért. Persze a megvásárlás körülményeit úgy szabályozták, hogy a vétel szinte kötelező volt. Ugyanis, ha a bentlakó nem vette meg, akkor bárki más megvehette, abból pedig a bentlakók – köszönik szépen – nem kértek.

Nem sokkal ezt követve megérkeztünk a rendszerváltáshoz, vagyis kapitalistákká váltunk. Ennek leglátványosabb jele az eszeveszett tempójú építkezés lett, amivel párhuzamosan elterjedt az érzés, miszerint az a biztos, ha tied a lakás. Aztán pedig a gyors tempóban épülő lakóparkok lakásai igen vonzóak voltak. A nagyszülői lakásnyomor helyét megérkezett az unokák luxus lehetősége, ami magával hozta az luxusigényt. Nem lett volna baj, ha a legújabb generáció nem ragaszkodott volna a birtokláshoz. Közszájon járó szöveg volt, hogy az albérleti díj helyett inkább fizetem a részleteket. Persze ehhez nem tartozott megfelelő kalkuláció. De józan ésszel átgondolva, mi is történt?

A lakásbérlésnek jelentős előnyei vannak. Amikor a szüleimnek rosszul ment a dolga, akkor havi 30 pengőért béreltek egy szoba-konyhát. Amikor felvitte az isten a dolgukat, akkor 120   pengőért béreltek egy 3-szóba-cselédszoba összkomfortot. Aki 30 évre vesz egy luxus lakást, és kikalkulálja, hogy a fizetéséből tudja fizetni a részleteket, természetesen a pillanatnyi fizetésére gondol. De ki tudja ezt garantálni 30 évre? Mi van, ha megváltoznak a gazdasági körülmények? Mi van, ha megváltozik a részletfizető egészsége, munkaképessége, ne add isten, elhuny? És akkor még nem beszéltem a CHF alapú lidércnyomásról, se arról, hogy esetleg felbomlik a házasság.

De, tételezzük fel, hogy minden jól megy, egy teljes emberöltő alatt nem áll elő semmi gubanc. Harminc év után az addig tisztességesen, három lakás árát részletben kifizetőnek a lakás tehermentes birtokába kerül, aminek egyetlen egy előnye van, valaki, vagy valakik örökölni fognak. Érdemes ezért felvállalni ekkora kockázatot, ráadásul azoknak, akikért valaha senki se vállalt fel semmilyen kockázatot?

___________________________________________________
___________________________________________________
___________________________________________________