Tibor bá’ vissza a múltba online

Közvetlenül az ostrom után a budapesti Nagykőrúton megjelentek a mozgó árusok. Hogy mi igazán fontos az életben, azt az árulja el, hogy legtöbben tűzkövet és szaharint árultak. Hogy ezek miért fontosak? A tűzkő segítségével tűzet lehet gyújtani (ha már a gyufa elfogyott), ami fontos a háziasszonynak, de még fontosabb a férjének, aki természetesen dohányzik. Ami pedig a szaharint illeti, ha nincs cukorgyár (lebombázták), akkor nincs cukor. Ha nincs cukor, akkor nincs mivel édesíteni, márpedig a reggeli és az esti tea édesítés nélkül nemigen iható. [Ha a cukorbetegekre gondoltál, nos, akkoriban nagyon kevés volt.]

A tűzkövet természetesen az öngyújtóhoz vették, amit azért találtak ki, mert majd mindenki dohányzott, és a rágyújtás sokkal szertartásosabb volt öngyújtóval, mint gyufával. Ma is van (gáztöltetű) öngyújtó műanyagból, de messze nem előkelő. A régi öngyújtók remek darabok voltak (lásd az illusztrációt). Viszont a háború után egy újabb szempont tört az élre, a takarékoskodás.

Különben a takarékoskodás (ami ma ismeretlen fogalom) rengeteg téren jelentkezett. Egy golyóstollat nem dobtak el, miután kifogyott belőle a tinta, hanem feltöltették. Egy selyemharisnyát (vagy macskanadrágot) se dobtak el, ha lefutott a szem, hanem elvitték a szemfelszedőhöz, aki soronként 1 forintért felszedte a szemeket. A leghasznosabb viszont a műstoppolás volt. Először is az emberek nem hordtak mindenféle felirattal „díszített” slampos rongyot, hanem tisztességes szövetből készült kabátokat, nadrágokat, szoknyákat. A cél az volt, hogy ezeket minél tovább lehessen hordani, legtöbbször az elkopásig. De mi volt akkor, ha a drága és elegáns kabátomnak úja beakadt valamibe, és kiszakadt. Ezt ugyan össze lehetett varrni, de hogy néz az ki? Itt lépett be a képbe a műstoppoló, aki valami láthatatlan helyről kihúzott néhány eredeti szálat az anyagból és azokat az elszakadás helyén befűzte úgy, hogy a szakadt részt áthidalta. A kilógó szál a fonák oldalon maradt. A színoldalon olyan volt az anyag, mint újkorában.

Az elkopott cipőt se dobták el, hanem elvitték a suszterhez, aki megtalpalta. A kilyukadt lábast megfoltozták. Az elkopott télikabátot, vagy kidörzsölődött ingnyakat „kifordították” a szabók. A gyereknek nem vettek minden szeptemberben új (és csiricsáré) táskát. Én például a középiskolában négy évig ugyanazt a „diplomata” táskát cipeltem, miután az apám 10 év után leselejtezte.

Általában az emberek semmit se dobtak el, mindennek volt értéke. Például a leégett porszívót újra tekercselték. Gondolom ez egy ősi hozzáállás lehet, mert 1962-ben Bali szigetén azt tapasztaltam, hogy még a konzerves dobozokat is újra hasznosították, virágcserép lett belőlük.

És nem mi változtunk meg, hanem megváltoztattak minket. A nőkben különben is bennük van az újabb és újabb dolgok iránti vonzalom. Egy cipőt nem akkor dobnak ki, amikor elszakad és javíthatatlan, hanem amikor már túl régen hordják. Erre a női ösztönre kellett ráépíteni az igényt. Jó példa erre a mobil telefon, ahol havonta jelennek meg „fejlettebb” változatok. Na, de ez már egy egészen más téma.

__________________________________________________
__________________________________________________
_________________