Tibor bá’ vissza a múltba online

Nem az első eset, és nem is az utolsó. A múltkoriban még videóra is felvették (a hátsó padokból), amint az egyik gyerek felmegy a katedrára és iparkodik a tanárba rúgni. Persze ez azért nincs megengedve, de én olyan képtelenségnek tartom, amitől nem tudok elaludni.

14 éves koromba közgazdasági középiskolába írattak be, ami persze manapság más névre hallgat (mondjuk: Nemzeti Léhűtőképző Erőforrás Gazdasági Anyámpöcse), amihez nekem az égvilágon semmi kedvem se volt. Fizikát szerettem volna tanulni, nem gyorsírást, amiből karácsonykor vagy negyedévben bukásra álltam. Álltam, de nem buktam meg. Mivel akkor még nem volt SMS, ezt az iskola úgy kommunikálta a szülők felé (amit akkoriban értesítésnek neveztek), hogy beírtak az üzenőmbe egy Intőt, amit alá kellett otthon íratni. Természetesen be voltam szarva rendesen, ezért aztán eszem ágában se volt aláíratni a karácsonyi ünnepek előtt. Még a végén nem kapok ajándékot, konkrétan egy félig-meddig beígért Mai Károly könyvet, pusztán azért mert akkor még nem volt Iphon-GalaxisX-bluetooth-okoslofasz 99999999 forintért (valahova tedd be a tizedes vesszőt, amit akkor még tizedes pontnak hívtak). Az ünnepek után azért nem írattam alá, mert olvastam az Inkák Kincsét. Amikor kiolvastam, már kurvára szorított a kapca, de nem bírtam magam rávenni. Talán, ha éjféli mise helyett nyakig ült volna a család a wellness medencébe, és dicséretet kaptam volna az apámtól, ha megtudja, hogy én rúgtam seggbe a magyar tanárt, amiért szóvá tette, hogy Petőfi anyám tyúkja nem grill csirke, de erről szó se lehetett.

Ezért aztán az utolsó nap a nevelőanyámmal akartam aláíratni, mert eszembe se jutott, hogy alá is hamisíthatnám. Hiába, na, akkoriban a gyerekek nem voltak ilyen találékonyak. De a nevelőanyám elhárította az aláírást „menj apához” alapon. Ő ugyanis nem tudott arról, hogy a nők egyenjogúak. Abban a távhitben szorgoskodott, hogy az ő férje az ő ura, és a végén így is halt meg. De ekkor még nagyon is élt, és nem esett meg a szíve rajtam, pedig tudhatta volna, hogy jogutódja néhány évtized múlva személyesen fogja felpofozni az osztályfőnököt, amiért meg merte inteni a fiát.

Hétfőn reggel aztán, az iskolába indulás előtt 10 perccel álltam meg apám előtt remegő lábbal, hogy ezt alá szeretném fele íratni. Nem pofozott fel, csak annyit mondott, hogy ezért még számolunk, de az egészet elfelejtette, amit előre tudtam, mert az első pofont 18 évesen kaptam, azt is tévedésből, de jellemző, hogy FÉLTEM. Féltem, mert nekem (mint mindenkinek) kötelességeim voltak, és nem teljesítettem. Ezért volt az, hogy amikor az osztályban tömegesen rúgtunk ki a hámból, a tanár azt mondta, hogy aki nem marad csendben, azt felküldöm az igazgatóhoz. Erre olyan csend lett a teremben, mint a hullaházban. Soha. Senkit nem küldtek ténylegesen fel az igazgatóhoz. Ha felküldtek volna valakit, az igazgató nem tudta volna, hogy mit tegyen. Maga a fenyegetés megtette a hatását. Ha a matektanár beküldött a tanáriba, hogy hozzak ki két krétát, olyan tisztelettel mentem be, mintha egy szentélyt látogatnék, még 17 évesen is. A tanár az egy fogalom volt, akit tisztelet illetett meg, pedig akkoriban nem is nevezték pedagógusnak, miközben ma már az óvodákban is azok vannak.

U.i.: Nem szeretném, ha ebből azt a következtetést vonnátok le, hogy tiszteltük a tanárokat, tanárnőket és ennyi. A dolog nem így működik. Természetesen tiszteltünk minden felnőttet, a teljesen ismeretleneket is, különösen az időseket. Ez „benne volt a levegőben”. Meg se kérdőjeleztük, ez annyira természetes volt. Hogy ezek az elvárások fellazultak az egy folyamat, aminek nem lehet örülni, csak tudomásul venni, de az, ami a napokban látott napvilágot, vagyis, hogy két 14 és két 16 éves fiú összevert, majd bőrszíjjal megkötözött egy idős férfit, olyan esemény, aminek meg kellene szólaltatni minden vészharangot.

___________________________________________________
___________________________________________________
___________________________