Tibor bá’ vissza a múltba online

Két napja foglalkoztunk az oktatás helyzetével. Kiderült, hogy igen vegyes a felfogás, nemigen volt mit leszögezni a végén.

Kezdem azzal, hogy nem vagyok pedagógus, bár némi tapasztalattal rendelkezem, mert az elmúlt 50 évben jó néhány tanítványom volt, akik engem szúrtak ki arra, hogy tanítsám őket angolra (egynél se járt a dolog sikerrel). Általános tapasztalat, a diák azzal, hogy kifizeti az oktatás díját úgy gondolja, neki más tennivalója nincs. A többi az én kötelességem. Ennek ellenére ennél nagyobb tanulság az én saját esetem.

A nyolcadik osztály vége felé volt egy iskola sakkbajnokság. A húsz egynéhány résztvevőből mindenki mindenkivel játszott. Heteken át tartott a vetélkedő, amit fölényesen nyertem. Meglepő volt, mert különben a bizonyítványaimban hemzsegtek az elégségesek. Igaz, számtan és matematika mindig jeles volt. Ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a tanulónak esze, született képessége bőségesen volt, viszont (a tanárok szerint) lusta volt, mint a lajhár, de persze nem ez volt az igazi ok. Valójában a szülői közöny, és nemtörődömség volt tetten  érhető. Például abból, hogy augusztus végén szólt az apám, menjek már el a Markó utca 20-ba, és iratkozzak be egy olyan középiskolába (két évvel később technikum lett belőle), ahol tízszeres volt a túljelentkezés, és a felvételi júliusban már lezajlott. Szóval ott álltam 14 évesen, holnap után lesz szeptember elseje, és fogalma se volt hova fogok járni. Persze az iskolából ki is maradhattam volna és elmehettem volna inasnak, kitanulni valamilyen mesterséget, de szüleim társadalmi helyzete ezt nem engedhette meg magának. Mit szóltak volna a barátok, ismerősök, üzletfelek?

Nevelőanyám kézbe vette a dolgot, és elintézte, hogy felvegyenek egy olyan középiskolába, amit később közgazdasági technikumnak neveztek el. Gépírás, gyorsírás, kereskedelmi ismeretek, és hasonlók. Az iskola szegregált volt. A lányok és a fiúk között ki volt építve egy deszka fal, nem is láthattuk egymást. A deszkafalon lyukakat fúrtunk bicskával, és a lyukakon keresztül stíröltük a csajokat, miközben nem bírtunk az ágaskodó farkunkkal.  Tavasszal itt is rendeztek egy sakk esemény. Az iskola meghívott egy nagymestert, aki 50 kölyökkel játszott szimultánt. Én voltam az egyetlen, akivel szemben néhány lépés után a nagymester feladta a meccset. Mindenki mást megvert, vagy döntetlenben kiegyeztek. Aztán év végén 5, azaz öt tantárgyból megbuktam. Matekból természetesen majdnem jeles lettem, de az egy másik történet.

Az új iskolában az élet természetesen a felvételivel kezdődött. Közel ezer gyerek küzdött a bejutást jelentő 2×30 helyért. Akkor voltak a koalíciós idők, amit roppant szigorúan vettek. A jegyzékben minden gyerek mellé fel volt tüntetve, hogy melyik párthoz tartoznak: kommunista, szociáldemokrata, nemzeti parasztpárt, kisgazdapárt. A felvételi úgy történt, hogy ezeknek a pártoknak a képviselői a választási eredménynek megfelelően  vehettek fel gyerekeket a jelentkezők közül. Ebből aztán egy furcsa vegyes felvágott lett. (szóval az oktatás agyon politizálását nem most találták ki) A szocdem gyerekek természetesen a polgári családokból kerültek ki, míg a kommunisták az angyalföldi prolikból. Ebből az következett, hogy az osztályokban voltak igen jó képességűek, de sík hülyék is a felvételi vizsga ellenére.

Az elsős anyag kimondottan nehéz volt. Például külön volt matek és szakszámtan. Ugyanis a textilipart az angolok fejlesztették ki, minden onnan volt átvéve. A pamutfonalak finomsági számozása úgy szólt, hogy hány 840 yard hosszúságú motring súlya egyenlő 1 fonttal, ami 45,36 gramm. Selymeknél a francia dönier számozás ment, ahogy a hossz 9000 méter, és persze volt metrikus számítás is. Ezek egymásba átszámítása a legtöbb tanuló számára egyenlő volt a lidércnyomással. És ez még csak a kezdet. Hol vannak a missungok? A nedvesség tartalmak? Stb. Nekem nem csak nem jelentettek problémát, kifejezetten virultam tőlük. Napokon belül kiderült, hogy én vagyok a fej, miközben mások vért pisáltak. A csajok, akiket fél éve még a lyukon át lestem, közvetlen mellettem ültek és félistenként néztek rám. Naná, hogy motivált. Dolgozatíráskor mind a négy csoport feladatát megcsináltam és küldtem szét a puskákat, amíg ki nem tiltottak a dolgozatíráskor.

Én, az elégségesekkel átcsúszkáló tanuló megtáltosodtam. Korábban nem a képességeimmel volt baj, nem volt, ami motiváljon az iskolai szereplésre. Az a helyzet állt elő, hogy az iskolában jobban szerettem lenni, mint otthon. Tavasszal már reggel 7-kor bent voltam és korrepetáltam a hülyékkel. Szerintem legyen az a tanár akármilyen jó, vagy bármilyen csapnivaló, a jó tanulót valami motiválja, a rossz tanulót pedig semmi. A gyenge képességű tanuló is viszi valamire, ha motiválja valami, mondjuk örömet akar szerezni a szüleinek, de akivel a kutya se törődik, az előbb vagy utóbb a drog ambulancián köt ki.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________