Tibor bá’ online

még mindig nem tűntek el. Érthetetlen, hogy még  mindig akad ember, aki hisz nekik. Képzeljetek el egy hatalmas bankettot, ahova rengeteg ember meghívást kapott. Ezek esznek-isznak, sőt kifejezetten zabálnak. Aztán egy szép napon jön egy elegánsan öltözött férfi és át akarja nyújtani a számlát. A magukat halálra zabálók meglepődnek. Van, aki szerint semmi köze a számlához. Van, aki azt állítja, nem is lehet számla. Mások azzal védekeznek, hogy ők nem is ettek semmit. Aztán valaki előáll azzal az ötlettel, hogy nem is a főúrhoz van szerencséjük, a pasi, aki a számlát tartja, egy svindler, és csak pénzhez akar jutni. Aztán a zabálók hada egyezségre jut, ha átnéznek a főúr feje felett, akkor el fog menni.

Nem tudom, észrevettétek-e a hasonlatot? Az elmúlt 150 év alatt az ipari civilizáció felzabálta a fossziliákban tárolt energiát, és most benyújtják érte a számlát. Mi pedig tiltakozunk, nem fogadjuk el, hogy ez a mi számlánk lenne, és a számlát benyújtó hitelességét kétségbe vonjuk. Napjainkban Magyarországon is gyakran idézik a világhírű közgazdász, John Maynard Keynes híres mondását „Ingyen vacsora pedig nincs.” És természetesen igaza volt. A magyar közmondás kissé módosítva az előzőt, így szól: Egyszer mindenért fizetni kell. Az elmúlt évtizedek alatt olyan jólétben élhettünk, amihez fogható soha nem volt az emberi történelemben. Hülyére zabálhattuk magunkat, de a vacsora nem volt ingyen.

Talán nem is igazán meglepő, hogy sokan közülünk szkeptikusak. Végül is nem tudtunk róla, hogy ez egy bankett lett volna, és azt se tudtuk, hogy majd benyújtanak érte egy számlát. Most viszont már tudjuk. A számlán ott szerepel a savas eső, az ózonlyuk, a természet károsítás. Ezek az ipari forradalom óta tartó kellemes élet környezetkárosító költségei. Most aztán vagy kifizetjük az árát, vagy megváltoztatjuk az életstílusunkat. Esetleg mind a kettőt. Nem csoda, hogy a szkeptikusok szövege olyan népszerű, hiszen azt állítják, hogy megfeledkezhetünk a főúrról és letojhatjuk a számlát. Elvégre iskoláskorunk óta úgy tudtuk, hogy szerencsés időben születtünk, az emberi tudás, technika, újabb és újabb technológia mindent megold. Egyre kevesebbet kell dolgoznunk és egyre jobban élünk, ráadásul egyre tovább. És akkor….

És akkor jönnek ezek a rögeszmével terhelt tudósok, és azt állítják, hogy ennek vége, hacsak nem fogjuk vissza az életszínvonalunkat, és ezentúl legalább a vécére nem járunk gépkocsival. Na persze, ehhez abba kellene hagyni a nyersolajégetést, a szénégetést, meg ilyesmi. És akkor ilyen csúnya képekkel akarnak minket ijesztgetni. Holott ez a kép éppen azt bizonyítja, hogy az emberiség milyen gigantikus gépeket képes alkotni, hogy nincs előttünk semmi akadály.

Valójában az emberiség három csoportra osztható. 1) Aki felfogja ésszel a helyzetet, de nincs döntési pozícióban. 2) Aki döntési pozícióban van, de anyagi érdeke azt diktálja, hogy ne tegyen semmit. 3) A széles tömegek, akik nem fognak fel semmit. De annak idején a cigaretta-tüdőrák összefüggés, majd a savas eső, és az ózonlyuk esetei mind azt mutatták, hogy a szisztematikus kétségkeltés egy ragyogó taktika. Pszichológusok bizonyították, hogy amikor az ember nem biztos a dolgában, akkor halogatja a döntést, mert belefogni valamibe rendszerint költséggel jár. Ráadásul egy jövőbéli kellemetlenség elkerülése azt jelenti, hogy valamiről le kell mondani a jelenben. Tehát biztos hátrányt kell elszenvedni egy bizonytalan előnyért. Konkrétabban, ha nem tudjuk azt, hogy a dohányzás rákot okoz, de azt tudjuk, hogy meg kell magunkat fosztani egy élvezettől, akkor egészen biztos a dohányzás mellett döntünk. Nyilvánvaló, hogy azok, akik hasznot húznak abból, hogy a globális felmelegedés ellen nem teszünk semmit, kihangsúlyozzák, hogy a tudósok között nincs egyetértés, tehát további kutatómunkára van szükség. Ezeknek nincs semmi más dolguk, mint találni olyan tudósokat, akik nevüket adják ahhoz, hogy a globális felmelegedés – ha egyáltalán van – akkor ahhoz az emberi tevékenységnek az égvilágon semmi köze. Különben is – így a lefizetett szkeptikusok – a tudományban csak az elfogadható, ami minden kétséget kizárva bizonyított. Azt viszont lehetetlenség bebizonyítani, ami még meg se történt, pláne olyanok felé, akik tudatosan mindenbe belekötnek. Így, nem marad más hátra, mint kivárni a jövőt. Az más kérdés, hogy minden kétséget kizáró bizonyítékot találni a jövőre, teljesíthetetlen feladat.

Az mindenesetre tény, hogy egy „akadémiai döntés” nélkül  a kétségkeltés jól működik. Ennek oka az, hogy az átlagember elképzelése a tudományos munkákról és a tudományról általánosságban is, meglehetősen hibás. Az emberek azt hiszik (amit a hirdetésekben ragyogóan kihasználnak), hogy a tudomány abszolút bizonyosságot teremt. Ha tehát nincs bizonyosság, akkor a mögötte meghúzódó tudomány vagy hibás, vagy nem kellően kidolgozott. Ez a nézet, vagyis, hogy a tudomány bizonyosságot teremt, elég régen tartja magát, de legvilágosabban a XIX. század pozitivistái artikulálták, akik szerint van abszolút valóság. Az elmúlt száz évben azonban sokszorosan kiderült, hogy az abszolút valóság megismerése mindössze egy álom. A tudomány soha nem tudott abszolút valóságot feltárni. A tudomány mindössze arra képes, hogy a szakértők – egy bizonyos témában – konszenzusra jussanak, aminek alapja az összegyűjtött bizonyítékok alapos átvizsgálása. Annak a követelésnek, hogy „hallgassuk meg mind a két oldalt” csak a politikában van létjogosultsága. Ugyanis, amikor egy tudományos tételre nincs válasz, a kettő mellett lehet három, négy vagy akár 15 egymással versengő hipotézis, amelyeket aztán kutatásokkal kivizsgálnak. A kutatások bizonyítékokkal állhatnak elő, amik egy idő után eldöntik a kérdést. Ezt követve nincsenek „oldalak”. Van  viszont egy elfogadott tudományos nézet. Természetesen maradhat vissza megválaszolatlan kérdés, aminek aztán a tudósok nekiesnek. De a megválaszolt kérdés azt jelenti, hogy a szakértői vélemények egyezségre jutottak. Ezt nevezik tudományos ismeretnek.

Csakhogy az emberek ezzel nincsenek tisztában. Ha az újságban olvasnak egy cikket, amiben ismertetnek két ellentétes tudományos véleményt, akkor azt feltételezik, hogy mind a kettőnek van „valami igaza” és nem lenne helyes, ha a kettő közül valamelyiket elvetnénk. Na ige, de gyakran az egyik oldalon áll a szakterület szakértőinek tábora, a másik oldalon pedig egy vagy két „szakértő” veri a nagydobot, ahogy ezt teszik a globális felmelegedéssel kapcsolatban is. Magyar viszonylatban Miskolczi és Zágoni, és a fentiek fényében megemlíthető, hogy az Interneten számos, félrevezetett ember, egészen minimális szakértelem nélkül, a pártjukat fogja, pusztán hazafiságból, mert micsoda nagyszerű dolog, hogy két magyar tudós szembe mer szállni a fél világgal. Igazi magyar virtus, amiért a történelemben már ezerszer megégettük a kezünket, de többségünk rendületlenül kuruckodik tovább. Miskolczi és Zágoni pedig, minden valószínűség szerint nem teljesen önzetlenül.

Végül is felmerül a kérdés, akkor most mit tegyünk? Időnként mindenkinek kell dönteni valamiben. Amikor  veszünk egy kocsit, megvesszük a lakásainkat, kölcsönt  veszünk fel, nyugdíjalapot választunk, döntést kell hoznunk. Nem bénulhatunk meg, nem süllyedhetünk bele a döntéshozás halogatásába. Viszont döntésünk meghozatalához szükségünk van olyan szakértőkre, akikről feltételezzük, hogy segíteni tudnak. Normál körülmények között döntéseinket a lehető legjobb információk alapján hozzuk meg. Vegyük példának életünk egyik legfontosabb döntését, amikor házat vagy lakást vásárolunk. Fontolóra vesszük a lakás méretét, a földrajzi helyét, munkába járás körülményeit, bevásárlási lehetőségeket, iskola távolságát, megközelíthetőségét, a környék biztonságát, és természetesen az árát és a fizetési feltételeket. Ezekre mindenki gondol, de van valami nagyon fontos, amiről gyakran megfeledkezünk. Az eladásra felkínált ingatlan tulajdonjoga, esetleges leterheltsége, jogi háttere. Ennek felkutatására, lerendezésére ügyvédet fogadunk, akiben természetesen megbízunk. Ha nem bízunk meg benne, akkor utánajárhatunk saját magunk. Manapság a bizalmatlanság érthető. Magunk kutakodhatunk a Földhivatalban, megfőzhetjük saját ételünket, nem engedjük be a takarítónőt a lakásunkba – takarítunk magunk. Kissé hosszadalmas, de kitölthetjük magunk az adóbevallásunkat, és Így tovább. Azonban a tudományos kutatómunkát nem tudjunk mi magunk elvégezni. Ebből az következik, hogy a tudósokban meg kell bíznunk, mert egyszerűen nincs alternatívánk. És mert a tudományos munkához nem kell állami engedély, ami például az ügyvédi, vagy orvosi tevékenységről nem mondható el, kénytelenek vagyunk utánajárni, hogy egy adott tudós valójában kicsoda. Ennek módja, hogy utánanézünk munkásságának, publikációinak, de a legfontosabb azt megtudni, hogy munkálkodását ki finanszírozza, magyarul kitől kapja a pénzt. Mert, aki fizet, annak vannak elvárásai.

Abban az esetben, ha a világ szakembereit felkérik, hogy adjon választ egy kérdésre (ahogy például a Tudományos Akadémiákkal teszik), vagy megszervezik magukat (mint például az IPCC) akkor ésszerű, ha ezt elfogadjuk. Kifejezetten bárgyúság elutasítani őket csak azért mert van valahol egy-két olyan tudós, aki nem ért velük egyet. Különösen nagy bárgyúság, ha ezek a szkeptikusok kivénhedt, hőbörgő, krónikusan ellenkező szakértők, akiket bizonyos érdekcsoportok pénzelnek. A társadalomnak meg kell érteni, hogy minden tudományos munka „befejezetlen” függetlenül attól, hogy megfigyeléseken vagy kísérleteken nyugszik. Minden tudományos eredmény ki van téve annak, hogy újabb ismeretek hatására érvényüket veszítsék, vagy módosítani kelljen őket. De ez a tény nem hatalmaz minket fel arra, hogy az érvényben lévő ismereteinket ignoráljuk, és elnapoljunk olyan döntéseket, amiket meg kellene időben tennünk.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________