A Horthy rendszer feudálkapitalizmus volt, ami a II. világháború elvesztése után egy ideig folytatódott, majd az MKP (Magyar Kommunista Párt) Rákosi Mátyás vezetésével és a Vörös hadsereg támogatásával kommunista diktatúrává változott a Fordulatévét (1947/1948) követően. Rákosi a hírhedtté vált „szalámi taktikájával” rövid időn belül, gyakorlatilag a teljes nemzeti vagyont államosította, néhány tanya és maximum hat szobáig terjedő családi ház kivételével. Cserébe a nép a következőket kapta: Teljes foglalkoztatottság, ingyenes orvosi ellátás és gyógykezelés, ingyenes oktatás, nagymértékben szubvencionált lakbérek, rekreáció (vállalati üdülők) és kultúra (mozi- színházjegy, könyvek, kiállítások) sportolási lehetőségek, stb. Egy példa az előállt helyzet megértéséhez: Míg a múlt század harmincas éveiben apám egyszoba-konyhás lakásért havi jövedelmének 30-35 százalékát fizette (a kilakoltatás terhe emellett 5 nap fizetési hátralék után), addig én a hatvanas években 143 forintot fizettem két szoba összkomfortért, ami jövedelmem alig 5 százalékát tette ki, és gyakorlatilag a lakásból nem lehetett eltávolítani (a 30 nap „igazolatlan” távollét után, feljelentésre csak a Tanács Lakásügyi osztályának határozata alapján, ami a bíróságoknál megtámadható volt). Mellesleg ez a lakbér a lakás előállítási és fenntartási költségének jóval kevesebb, mint évi 7 százaléka volt. Márpedig a töke beruházók minimum ennyivel számolnak. Magyarul az állam az eltulajdonított javak bérbeadásáért nem kért piaci árat, folyamatosan felélte a jövőt.

Nézzük, hogy ez milyen következményekkel járt. Az orvosi ellátás ingyenessége csak látszólagos volt, aki minimális odafigyelést és elfogadható esélyt akart kapni a gyógyulásra, annak hálapénzt kellett adni. Ez esetenként több havi fizetésnek megfelelő összeg is lehetett. A felsőfokú oktatás ingyenes volt, de szelektív. A rendszer nem engedett  be mindenkit a felsőoktatásba. A lakbérek feltűnően alacsonyak voltak, de ez a karbantartás elhanyagolásába került, ami egy ketyegő időzített bomba volt. Előbb vagy utóbb meg kellett (volna) fizetni az árát. Ez körülbelül a rendszerváltáskor vált volna esedékessé, amikor ügyes húzásként nyomott áron mindenki megvehette a lakását a velejáró karbantartási kötelezettségekkel együtt. A Szovjetuniótól kapott olcsó energia és a lakásvagyon leamortizálása – a fegyverkezési versenyen kívül – nem kis mértékben járult hozzá a rendszer gazdasági összeomlásához. Ezt még megfejelte az, hogy az állam, mint olyan, megszemélyesített volt. Azaz egy állami vállalatnak volt egy igazgatója (és vezető gárdája), akik nem voltak tulajdonosok, de döntési helyzetben voltak. Elsődleges céljuk saját zsebeik megtömése volt, nem a termelőegység sikeressége. Ez a tény, és az úgynevezett tervgazdálkodás vezetett a hiánygazdálkodáshoz. Ez volt az oka annak, hogy gazdasági teljesítőképességünk elmaradt a Nyugatétól.

Az igazgató prémiumot akart kapni, aminek egyik feltétele a tervek túlteljesítése volt. Ha egy szöggyárnak a tervét kilóban adták meg, akkor kizárólag 100-as szegeket gyártott, és túlteljesített. Ha a tervet darabban adták meg, akkor kizárólag 12-es apró szegeket gyártott és túlteljesített. Ha a tervet forint értékben adták meg, akkor kizárólag réz és króm szegeket gyártott és túlteljesített. Közben hol ezt, hol azt nem lehetett kapni. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy az állam rossz gazda.

Nem csoda, hogy a II. világháborút követve a nyugati konjunktúrát, és növekvő jólétet látva, a magyar társadalom jelentős része meg akart szabadulni a „létező szocializmustól” abban a hitben élve, hogy ha ez sikerülne, akkor percek alatt nyugatnémet jólét szakadna az országra.

A rendszerváltás megtörtént, de az életszínvonal megemelkedése elmaradt. Mára a közel teljes állami vagyon – többnyire külföldi – magánkézbe került, a bevétel nagy részét pedig ellopták a politikusok, illetve erőn felül a széles tömegek támogatására fordították, mert választást akartak nyerni, hiszen ez volt a feltétele annak, hogy közel kerüljenek a húsosfazékhoz. A politikusokat az ország hosszú távú érdeke tökéletesen hidegen hagyta. Pedig reformokra lett volna szükség. Milyen reformokra?

Elsősorban az egészségügyet kellett volna áthelyezni elfogadható alapokra, mert rettenetesen drága volt a – hálapénzek melletti – gyógyítás. Mert egyre betegebb lett a nemzet, mert egyre tovább éltek az emberek, mert egyre drágábbak lettek a modern diagnosztikai eszközök, mert a kórházakból mindent hazaloptak, mert az orvosok magánrendeléseiket a kórházakban bonyolították, mert a kórházak csaltak: el nem végzett műtétekre vettek fel pénzt, feleslegesen tartottak bent betegeket, a hálapénzek reményében felesleges műtéteket írtak ki, stb. Az csak természetes, hogy a haszonélvező orvostársadalom jelentős hányada ellenáll.

Meg kellett volna reformálni az államapparátust, mert kétszer több közalkalmazott van, mint amennyi a feladatokat el tudná látni és a létszám még tovább lenne csökkenthető, ha az ügyintézéseket megszerveznék. Az csak természetes, hogy a közalkalmazottak milliós létszáma ellenáll.

Meg kellett volna reformálni az önkormányzati rendszert, mert néhány szerencsés (jelentős iparűzési adót beszedő) önkormányzaton kívül a rendelkezésre álló források hatalmas hányada nem a szükséges feladatok ellátására, hanem az önkormányzati alkalmazottak fizetésére fordítódik annak ellenére, hogy az engedélyek kiadásával kapcsolatos korrupció nem ritka jelenség.

Meg kellett volna reformálni az oktatási rendszert, mert rengeteg pénzért alacsony képességű diplomások felesleges tízezreit bocsátja ki magából.

Meg kellett volna reformálni a különböző állami intézményeket, mint például a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Államvasutak, amelyek csak felesleges kiváltságokat rögzítenek kézzel fogható haszon megteremtése nélkül, illetve hatalmas prémiumokat fizetnek ki saját keblen belül, milliárdos vesztességek ellenére.

Lenne még egy helyettesítő megoldás, ha a politikusok abba tudnák hagyni – most már nem az állami vagyon, hanem – a beszedett adók nagy részének az ellopását, forszírozott beruházások leple alatt.

Mindezek elmaradása az állandósuló állam háztartási hiányt eredményezi. Olyan ez, mintha egy család összes havi jövedelme 200.000 forint lenne, de havonta 220.000 forintot költene. A különbséget pedig személyre szóló, jelzáloghitellel pótolná, amit évi 8 százalékos kamatra venne fel. Húsz év után ott tartana, hogy a banknak már 2,4 millióval tartozik. Azaz havi 16.000 forintot kellene csak a tartozás kamataiként kifizetni. Tehát a 220.000 forint által biztosított életszínvonal helyett már csak 204.000 forintos színvonala lenne, mert 16.000 forint elmenne a múlt „bűneire”. A rendszer nyilvánvalóan nem tartható fenn. A családnak hosszú éveken keresztül meg kellene húzni a nadrágszíjat, hogy visszafizesse a 2,4 milliót. Ez nyilvánvalóan képtelenség. Tehát meg kellene nézni mire ment el a 220.000 forint és ki kellene találni, hogy az élet minőségének fenntartása mellett, hogyan lehetne kijönni havi 150.000 forintból. Magyarul a családi költekezést meg kellene reformálni. Például úgy, hogy a férj havonta nem szar el 30 rongyot a lóversenyen. Például úgy, hogy a feleség a kényelmes sarki ABC helyett eljárna egy 10 km-re lévő hipermarketbe és ott venné meg az élelmiszerüket a sarki ABC árainak a feléért, felvállalva egy csomó cipekedést.

Mi tíz millióan azonban nem vagyunk hajlandók se „cipekedni”, se felhagyni a lóverseny látogatásával. Mi továbbra is 220.000 forintot akarunk költeni és nem vállaljuk fel életstílusunk megváltoztatását, jöjjön, aminek jönni kell. Jön is, a Bank megunja a lassan már fedezet nélküli tartozásunkat és ráteszi a kezét a házunkra.

A társadalom széles rétegei nem akarják tudomásul venni, hogy bármi is történt eddig, ami történt az nem tartható fenn. Szembe kell nézni azzal, hogy a nemzeti vagyont eldorbézolták, hogy egy csomó maszlagot lenyeltünk, és hogy amit megszoktunk az eddig volt és nem tovább. Esténként ittuk a borsodi világost, néztük a Reál Madrid játékát vagy éppen a hal a tortánt, elhittük az egyik, vagy a másik politikai oldal megtévesztő hazugságát, mert ez volt a legkényelmesebb. Most, hogy nagy a szar, mindenki arra tolja a felelősséget, amire a hite készteti, és senki sincs tisztában a ránk leselkedő igazi veszéllyel és a ránk váró tényleges nyomorral.

Sajnos a rendszerváltás és az EU-hoz való csatlakozás történelmileg túl későn következett be. Ez az EU már nem az az EU, amibe érdemes lett volna belépni. Ez a kapitalizmus (jóléti állam) már nem az a kapitalizmus, ami jobb mint a „létező szocializmus” volt. Időközben az alapok (bőséges és olcsó energia, a harmadik világ kizsákmányolhatósága) megszűntek. Az átlag amerikai, angol, német, francia reáljövedelme évek óta csökken, miközben mi a növekedésről álmodunk.

Az energia és élelmiszer válság az árakat az egekig fogja fellökni, és a nemzetnek nem tartalékai, hanem adósságai vannak. Miből fedezzük ezeket? Rászorultság ide, rászorultság oda, az állam már nem képes szubvencionálni se az energiát, se az élelmiszert, mert saját apparátusának fenntartásához a végsőkig ragaszkodik. A közel 3 millió nyugdíjas nyugdíját majd teljes egészében élelmiszerre és rezsire (azaz energiára) költi. Ugyanez a helyzet a minimálbérből és segélyekből élőkkel is. Ráadásul drasztikus áremelkedések várható. Ezek a rétegek máris veszítik a korábbi életszínvonalukat. Az már csak hab a tortán, hogy az állampolgárok az elmúlt években hatalmas valutaalapú kölcsönöket vettek fel. A szükséges reformok és a várható politikai felfordulás egészen biztos a forint összeomlását fogja okozni. A kölcsönök kamatai automatikusan fogják követni az inflációt, míg a fizetések nagy része és a nyugdíjak, segélyek viszont nem. A politikai pártok egymásra fognak mutogatni, de ez nem fog segíteni azon, hogy a reformok elmaradásáért a nemzet hatalmas árat fog fizetni. Aki nem akart lemondani a paraszolvencia (egy részéről), az majd elveszíti az egészet oly módon, hogy a nyomorgó betegek nem fognak tudni fizetni. Aki nem akart fizetni 300 forintot egy vizitért, az most nyugdíjának elértéktelenedésével fog fizetni sokkal többet. Aki kihúzta magát az adófizetés alól, az majd tőkéjének parciális elvesztésével fog „adózni”, mert az infláció nem más, mint az adózás egy rendhagyó formája.

Ezt még folytathatnám a várható társadalmi felfordulás ecsetelésével, de már így is többet írtam, mint ami legtöbbünk tűrőképessége.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________