A rendszerépítő igénnyel megalkotott kozmogóniai elméletek közül a talán legáltalánosabban elfogadott, a végtelen kis pontba sűrűsödött anyag ősrobbanását teremtő okként meghatározó teória minden igyekezete ellenére sem a kezdetet vizsgálja. A „Big-Bang” a már létrejött Univerzum első pillanatait kísérli meg leírni, néhány meglehetősen önkényesen kiválasztott tényezőből visszakövetkeztetve, az egyetemesség igénye és lehetősége nélkül.

Mi azt vizsgáltuk, hogy mi lehetett abban az esetben amikor valójában még semmi sem létezett, és ha létezett valami a fizikai tér és a fizikai idő megszületése előtt, akkor az milyen tulajdonságokkal rendelkezett, rendelkezhetett-e egyáltalán.

Mi az, ami kielégíti a teremtés pillanatának szigorú feltételeit, hogy világunk ismert törvényszerűségei valóban e teremtő pillanat okozataként működhessenek? Mi lehetett a kezdet kezdete, a Káosz, a purusa, a víz – a világ előtti valóság?

 8. Az önmagába zárt létezés

Világunk tér-idő szerkezetében a három térbeli kiterjedés értelmezhetetlen az idő dimenziója nélkül. A LÉTEZŐ-t, legyen bármilyen alakú, anyagú, kiterjedésű, bonyolult vagy egyszerű, mindenekelőtt időbeli kiterjedése teszi valóságossá. Hiába készült egy asztal a fellelhető legkiválóbb faanyagból, hasztalan a megmunkálás gondossága és a faragványok kidolgozottsága – ha az az asztal egyetlen pillanatig sem létezik.

És ha a térbeli kiterjedések csupán függőségben álló következmények, az idő vajon miként írható le önálló dimenzióként?

Mit jelent maga a létezés – fizikai értelemben?

Ha a tér-idő négy dimenziójából elhagyjuk a három térbeli kiterjedést, egy egydimenziós képződményt kapunk. Értelemszerűen: időteret, az idő egydimenziós terét. Egyetlen tulajdonsága a létezés, mely létezés a múltból a jövő felé tart.

Ez a vektorszerű félegyenes a múlt végtelenéből érkezik, végpontján pedig a jelen halad. Ez a pont, amelynek fizikai mozgása abból áll, hogy létezése folyamatosan a múltjává alakul át: a JELENPONT.

A jelenpont – a jelen – egy végtelenül rövid rész, tényleges kiterjedés nélküli pont ebben az egydimenziós időtérben, egyfajta képzeletbeli határ, ami a múlt eseményterét elválasztja a jövő fiktív eseményterétől. Itt különbséget tettünk az IDŐTÉR, azaz magának a szóban forgó dimenziónak a végtelentől a végtelenig nyúló egy dimenziós tere, és a már „megtörtént múlt” ESEMÉNYTERE között. Az eseménytér a mindenkor aktuális jelennél ér véget.

Az eseményteret kétféle szempontból vizsgálhatjuk. Objektíven, mint az előző leírásnál tettük; ám ez nem csaknem célravezető, de indokolatlan is, hiszen a létezés fizikai valósága nem rendelkezhet semmiféle kitüntetett, és rajta kívül található megfigyelőállással.

Úgyhogy nem marad más választásunk, mint hogy a rendszert, mint szubjektumot, önmagához viszonyítva vizsgáljuk.

Szubjektíven – a jelenpont „szemszögéből” – szemlélve az esemény teret, az idő szerkezete alapvetően másmilyennek mutatkozik: SZFÉRIKUS EGYDIMENZIÓS TÉR-ként jellemezhető.

Nézzük, miből adódik ez a változás?

• Önmagához képest nyilvánvalóan értelmezhetetlenné válik irányultságról beszélni;
• Természetesen a jelen is egy helyben áll, nem végezhet semmiféle mozgást, hiszen most éppen a jelenpont van a „megfigyelő” helyzetében. Következésképp a rendszer „origójában” kell lennie, és ezt a pontszerű (0 dimenziós) jelent a szférikusán táguló eseménytér, azaz a múltja veszi körül.Mivel létezésének eseménye minden irányba egyformán terjed, így egy kiszemelt MÚLTSZFÉRA(MÚLTHÁRTYA) minden eleme, minden pontja azonos pillanatot jelöl a kiválasztott (kvantált) felületen.

Az ilyen rendszer hozzáférhetetlen és örökösen homogén, koncentrikus szubjektum. Tere a múlt eseménytere:végtelen szférikus l dimenziós tér. (Végtelen, mert a múlt végtelenéből érkezik.)

 A megközelíthetetlen jelen

De hol is található valójában a jelen? Kezdjük ennek megközelítését – egyelőre – egy anyaghoz kötődőpéldával!

Ha két megfigyelő egymást szemléli, a közöttük lévő távolság miatt csak egymás múltját tapasztalhatják,mivel a róluk egymásnak hírt vivő fény is véges sebességgel halad. (A múlt terjedési sebességét a fizika a fény sebességéhez – mint abszolút sebességhez – kötötte.)

Annyi máris nyilvánvaló, hogy képzeletbeli megfigyelőink számára semmilyen módon sem tapasztalható az őket körülvevő világ jelene, mert – lévén kiterjedéssel rendelkező objektumok – mindig bizonyos távolság választja el őket vizsgálódásuk tárgyától. Ez a megállapítás akkor is igaz marad, ha megfigyelőinket tetszőlegesen közelítjük egymáshoz.Szubjektív, saját jelenük (a SAJÁTIDŐ) mindig a megfigyelők sajátja marad, bennük található.

Lépjünk tovább ezen a logikai úton!

Mivel a jelen minden szubjektum sajátja, legkevesebb annyi jelennek kell léteznie, amennyi a szubjektív megfigyelők száma. Ez a megállapítás természetesen minden kiterjedéssel rendelkező tárgy esetében érvényes. Haa képzeletbeli megfigyelők csupán egy nukleonnyi méretűek, továbbra is képtelenek megtapasztalni a másik jelenét, híradásuk csakis egymás múltjáról lehet, bármennyire közeli múltjáról is.

Következésképp minimum annyi szubjektív SAJÁTIDŐTÉR létét kell feltételeznünk, ahány részecske található a Világegyetem egészében. Az abszolút idő – és tér – fogalma logikai képtelenség!

Az előzőekből fakadóan a Világegyetem jelenségeit csak egymásba ágyazott, egymással kapcsolatba lépett szubjektív sajátidőterek komplex történéseiként lehet bemutatni. Most az a feladatunk, hogy feltárjuk ennek az új,de legalábbis új oldaláról megmutatkozó világnak a további logikai struktúráit!

 10. Az Őskáosz

Kiindulási alapunk tehát, ez a komplex n-szer egy dimenziós mező. Az alaphelyzet az, hogy „végtelenül” sok szubjektív és egymástól független sajátidőterünk van, és mindegyik origójában ott gubbaszt a saját jelene, szférikus szubjektív – önmagához viszonyított – környezetében, létezésével folyamatosan generálva, múltjának táguló eseményterét.

A szubjektív terekben minden esemény szubjektíven történik. Minthogy a jelenek elérhetetlenek egymásszámára, az „események” is máshol és máshol, azaz inkább máskor és máskor történnek egymás időterében; az egyik sajátidőtérben „közelebbi” egy bizonyos esemény, a másikban „távolabbi”.

Tekintettel arra, hogy ezúttal a létezés eseményéről van szó, a jelenpontok is annyi helyen vannak egymásidőterében, ahány „időszámítás” – adott saját múltnak a saját jelentől való távolsága – értelmezhető az adott helyen.

Ezek az ős-időterek időtlen idők óta léteztek, és továbbra is változatlanul léteznek. Szubjektivitásuk miatt mindig koncentrikusan szférikusak, és semmiféle változás nem történik velük. Szubjektíven és „örökösen” autonómok maradnak.

Tételezzük fel, hogy ezek az időterek megszámlálhatóan végtelen számban léteznek, ma már többnyire egymásba-ágyazottak, „hátrahagyott” – őket elhagyó – eseményterük (a múltjuk) ugyancsak beláthatóan (megszámlálhatóan) végtelen.

Ilyen lehetett a kezdeti világűrős, mely mentes volt mindenféle energiától, és nem voltak benne anyagi részecskék.

Ez a valódi űr, amiben még nincs semmi, ami mai szóhasználatunk szerint „valaminek” nevezhető. Csak a 0dimenziós (kiterjedés nélküli) jelenpontok, és (a sajátidejükben) szférikus múltjuk.

A sajátidőterek tágulási tendenciáit nevezzük E-nek (EXPAND), amely a kozmosz mértékegység nélküli alapmértéke.

 11. A semmi sokfélesége

Vizsgáljuk meg, elegendő lehet-e logikailag a teremtéshez, az anyagi világ létrejöttéhez ez az egyetlen tulajdonságuk, hogy tudniillik szubjektíven szférikus egy dimenziójukban tágulnak!

Az eddig leírtak alapján látszólag maga a változatlanság tárul elénk. További tulajdonságokat és további törvényeket kell találnunk, amik nem jelentenek újabb szubsztanciát az idő mellett, de kiutat mutatnak – nekünk és a Világegyetemnek – ebből az esetleges zsákutcából!

Kétségtelen, hogy időtereink önmagukban, és önmagukból vizsgálva valóban mozdulatlanok. De ha továbbra is következetesen alkalmazzuk szemléletmódunkat – az egyetlen lehetséges szemléletmódot! –, rá kell döbbennünk, hogy egymáshoz képest a jelenek bármilyen relatív mozgást végrehajthatnak ebben a tér nélküli „semmiben”.

(Gondolatmenetünkben itt csupán annyi változás történt, hogy a szubjektív vizsgálatot kiterjesztettük a többi szubjektum felé is; az „önmaga szemszögéből önmagától” az „önmaga szemszögéből a többi”-ig.)

A látszólagos mozdulatlanság egy csapásra igencsak mozgalmassá válik: szubjektumaink ugyanis egymás hozviszonyítva irányultságot nyernek, mozognak, sőt, foroghatnak is! Ez a mozgás természetesen nem az általunk ismert fizikai térben játszódik le; abból adódik, hogy az időtereknek EGYMÁSHOZ KÉPEST eltérő irányultságuk, sebességük és perdületük lehet. Azaz – a szubjektivitás szükségszerű kiteljesítéseként – ezekkel a tulajdonságokkal lehet leírni, hogy milyennek látszik az egyik időtér egy másik időtér jelencentruma számára.

Mi történhet még ezzel a roppant zárkózott építőelemekből álló térőssel?

Szem előtt tartva a szubjektivitás és a relativitás követelményeit, az idő-rendszerek akkor kezdenek el létezni egymás számára, egymás időszámításában, azaz akkor realizálódnak egy – a kiindulási helyzettől függően eltérő – másik, virtuális viszonyított szinten, amikor táguló eseménytereik elérik egymást.

Az időszámítások akkor lépnek kapcsolatba egymással, ha táguló eseményterük elérte egy másik autonóm időforrás jelenét. Ez az esemény természetesen a legkevésbé sem változtatja meg a másik időforrást (mint szubjektumot), ám ez a pillanat valójában döntő változást okoz, minőségileg új tulajdonság jelenik meg a rendszerben: megszületnek a virtuális RELATÍV IDŐTEREK. A relatív időtér valamely szubjektív idő tere egy másik szubjektív idő terében (és természetesen a másik időtér is relatív időtér az egyik terében).

Az időforrások immár tehát mozognak – a többi időforrás szemszögéből. E mozgás meghatározásához szükségünk van egyfajta relatív sebességre, ezt dimenzionáljuk RV-ben (RELATÍVE VELOCITY).

Az RV viszonyszám, amely megmutatja, hogy az egyik időtér milyen „sebességgel” mozog a másikhoz viszonyítva. Ennek leírására szintén az E alapegységet használjuk, mint dimenziótalan alapmértéket. Az expand relatív sebességével közlekedő időterek esetén így RV = 1.

A múlttágulási tendencia felével „mozgó” relatív terek RV-je természetesen 0,5.

 

 

7 ábra: RV = 0.5

Vizsgáljuk meg behatóbban, miképpen viselkedhetnek a relatív időterek egymás megközelíthetetlen várában!Összegezve az eddigieket egyetlen következtetésre juthatunk: az időterek annyi helyen vannak, ahány másik időtér meghatározza őket, vagyis minden újabb „időszámítás” határával való találkozás a sodródásukat eredményezi.

Ilyenkor a jelenük radiálisán (a megérintett időszféra sugara mentén) sodródni kezd a másik időtér őket realizáló határán, mintha az végtelenül „kemény” lenne – annak E expandjától függően –, ugyanakkor továbbra is „áll” a sajátidejében.

Ez a relatív radiális sodródás mindannyiszor megtörténik, valahányszor egy másik időszámítás eléri a jelenpontot, a múlttér forrását.

Szándékosan kerüljük az időrendszer jövőterének taglalását, mert ennek hipertéri vonzatai egy másik könyv témakörébe vágnak, most csak megnehezítenék a magyarázatrendszer megértését.

Erről csak annyit, hogy a múlttér és a jövőtér ugyanott vannak egy szubjektív időrendszerben, ám egy másik dimenzióban, és ezeket a dimenziókat csupán egyetlen pont köti össze: a jelenpont. Ezen a közös ponton mint egy féreglyukon átfolynak egymásba.

Gondoljunk csak vissza a lineáris interpretációra, melynél a jelenpont a jövő felé tartott az esemény-egyenesen. Itt az átmenet nélküli, közvetlen folytatás, eseményterünk meghosszabbítása a fiktív jövőt jelentette, és ez az egyenes a jelenponton át vezetett. A szubjektív vizsgálat során ebből a lineáris rendszerből elvettük az irányultságot, ilyen módon torzult szférikussá, és így logikusan átfedésben lévővé is kellett alakulnia, mivel a jelenpontot helyeztük a szféra centrumába, mint a sajátidő forrását.

A fentiek természetesen kizárólag az időrendszer jövőjét jelentik, nem egy anyagi, netán perszonális objektum jövőjét. Az időtereket közvetlen összefüggésbe hozni, azonosítani, összevetni történeti vagy napi események egymásutánjával – egyszerűen badarság.

E kis kitérő után térjünk vissza időterünkhöz, és vizsgáljuk meg, milyen sajátosságokat fedezhetünk fel relatív birodalmában!

RV nem limitált, tehát a fénysebesség sem szab határt a számára; hiszen az időterek nem rendelkeznek tömeggel. Minthogy még tér sincsen, a forrásidők relatív realizációi még egészen mást jelentenek, mint a fizikából megszokott kapaszkodók. Gyakorlatilag igen sokféle realizáció jöhet létre, szinte tetszőleges sokaságú.

Ez a halmaz végtelen és táguló – de még nem „valami” a szó mai, fizikai értelmében. Nem részecske, és nem energia; ez az első pillanat előtti pillanat valósága, a tökéletesen transzcendens ŐSKÁOSZ!

Ez a Káosz. Ez a VÍZ. És ez a PURUSA.

Sok ókori szerző – illetve ókori szerzőnek tulajdonított, de korábbi forrásokra visszavezethető– művében olvashatunk a négy őselemről: a vízről, a tűzről, a levegőről és a földről. Egy primitív kor filozófusainak tudományos ismeret híján kiizzadt megalapozatlan agyfacsarása lenne csupán?

Akkor most tételezzük fel, hogy nem feltétlenül értendő szó szerint a tanítás; hátha csak hasonlatokkal van dolgunk! Ebben az esetben azt kell tapasztalnunk, hogy az előzőekben leírt Őskáoszt valóban a vízbe csepegő esőcseppek hasonlata írja le a legszemléletesebben, mindössze némi magyarázatot kellett hozzáfűzni. Találó emlékeztető, hiszen a szemléltetésnek ez a dinamikus modellje nem eszköz- és anyagigényes. A szférikus terek modellje, a káosz ingyenes szemléltetése a tanítványoknak.

Vizsgáljuk meg a következő őselemet is! A tüzet a görögök is, és más népek is gyakran behelyettesítették egy még érzékletesebb hasonlattal: a kígyóval. Szinte a világ valamennyi kultúrája alkalmazta, alkalmazza a kígyó, a sárkány képét, mint teremtésmotívumot. Az óind védikus könyvek egészen pontos meghatározást adnak. A neve Kálanága, azaz időkígyó. Más indiai terminológiák Rúdra istenről beszélnek, és meghatározásánál ismertetik a tachionok térszerkezetét, annak grafikusan könnyen elképzelhető, alapos leírásával együtt (Svétásvataraupanisad).

 

Fölötte nincs semmi, s alatta sincs más

Nincs nála kisebb és nincs nála nagyobb sem

……

Ő tartja a világot az Időben,

s elrejtezik az élők szíve mélyén.

Rajta függnek az istenek, égi szentek.

Lásd meg, és széttéped a Halál pányváját.

(Vekerdi József fordítása)

 A fenti upanisad („titkos tanítás”) nyilvánvaló időfizikai utalásokat tartalmaz. A magyarul sajnos csak töredékesen megjelent mű elgondolkoztatónál elgondolkoztatóbb tanításokat tartalmaz; időfizikai szempontból meghökkentően érzékletes leírásokat! Egy másik upanisad egy kiválasztott időteret említ, ami szintén az őskáoszból, a purusából alakul ki. Nem más lényegű, csak más tulajdonságú (viselkedésű) relatív szubjektumot…

Milyen lehet a mindenség felé utat mutató kiválasztott (kiválasztódott) relatív időtér, ami más tulajdonságokkal rendelkezik, mint az eddig tárgyalt szubjektív időterek?

A relatív időterek vizsgálata során újabb érdekességekre, és az ezekből fakadó változatosságra bukkanhatunk,ha tanulmányozni kezdjük az RV = l és az RV > l relatív sebességtartományok környezetét.

Az RV = l speciális eset, mivel itt a haladási sebesség megegyezik a terjedési sebességgel. Ebből az a különlegesség adódik, hogy a haladási irányból szemlélt időszámítás a jelenpont környezetében torlódik, így az gyakorlatilag végtelen múltat, mondhatni: időfalat tol maga előtt, amelyen csak az említett feltorlódás ideje alatt hatolhat át egy viszonyított relatív forrásidő. (8. ábra)

Az RV > l tartomány viszont több olyan meglepetést tartogat számunkra, amiknek érdemes több figyelmet szentelnünk. Azzal, hogy átlépjük a múltterjedési (relatív) határsebességet, jelenpontunk a jövő irányába tolódik, mivel ekkor előbbre tart az esemény terében, mint ahol saját múlttágulása folytán lehetne! (Az E, mivel ez alapmérték, természetesen nem változik, csak az RV, a relatív sebesség.) Látható, hogy az időtér ideje negatívvá, és kettős sűrűségűvé változott. A 8. és 9 ábrák alapján világosan megérthetjük a jelenséget.

 

 

 

 8 .ábra: RV = 1                                                                                      

 

9. ábra: RV > 1

 

 

Ennek kérdésnek a geometriai következtetéseivel mélyrehatóbban is foglalkoznunk kell!

Nevezzünk el minden nevezetes dolgot, hogy azután beszélhessünk róla! (Nomotetikus tevékenységünk elkerülhetetlen.) Az egész rendszer kúpos, de – egyelőre – középvonalas szimmetriát mutat. A kúp magasságvonala nem más, mint a rendszer eseményvonala, palástja a relatív forrástér eseményhorizontja.

Bár sajátidőnk nem kvantált, célszerű, ha kiemelt időpontokkal kvantáljuk, mert így egyszerűbben kezelhetjük. A folyamatosság (legalábbis a kezdeti meghatározások során) még követhetetlen lenne. Ezt átmenetileg elkerüljük azzal, hogy egyes kiemelt időpontok szféráit (ezek hosszirányú metszeteit) ábrázoljuk.

Az 7. ábrán látható, hogy ha képzeletben befelé haladunk egy RV < l relatív sebességű időtérbe, az időszférákat 0, 1, 2, 3, 2, l, 0 irányba léphetjük át (ha a centrumán átvezető egyenesen haladunk), és ez valamennyi 1-nél kisebb RV esetén hasonlóképp történik, csak RV-től függően más és más ritmusban szelünk át egy-egy kvantált időszférát. Vagyis virtuális relatív mozgásunk RV-függő.

Az ilyen típusú relatív időrendszereket nevezzük pozitív tulajdonságú időrendszereknek.

Az RV > l rendszerekben ez az időszféra-sorrend megváltozik, mert amikor képzeletben egy ilyen relatív időrendszer felé haladunk, majd frontálisan belépünk, itt 3, 2, 1, 0, irányában haladunk; tehát a belépéstől (a legelső határfelületi pillanatot kivéve) fordítva haladunk a relatív rendszeridőben.

Ebben az esetben NEGATÍV AZ IDŐ! Ez a helyzet látható a 9. ábrán.

Az ábra: tanulmányozása során azt is felfedezhetjük, hogy az időszférák kettős sűrűségi rendszert alkotnak, fénytani hasonlattal élve: kettős törésű a közeg.

Ugyanazon szférák első és hátsó fele egy-egy önálló sűrűségi faktort határoz meg. Ezek csak a rendszerfelszínén, a kúppaláston jelentenek azonos (és egy) sűrűséget, a rendszer belsejében ez a sűrűségi faktor mindig kettős! (és lehet hármas, vagy négyes is!!)

Az 10. ábrán egy nomogram formájában ábrázoltuk a sűrűségi faktorok kölcsönös alakulását az eseményvonalon értékelve. Ha erre az ábrára egy vonalzót fektetünk, úgy, hogy annak egyenese mindig áthaladjon a segédkör középpontján, akkor erről a nomogramról leolvashatjuk az aktuális RV-hez tartozó sűrűségi faktorok összetartozó értékeit.

 

 

10. ábra: A határfelületi és a belső kettős sűrűség szemléltetése

 

 

11 ábra: Sűrűségi kúpok

 

Ennek megértését az 11. ábra: segíti elő, amelyben egy kiemelt relatív rendszer geometriai ábrázolásán keresztül a rendszer belső világát próbáltuk egyszerűsítve érzékeltetni. Az 11. ábra: azt sugallja, hogy a kúpos határfelületű rendszerben további kúpokat kell kijelölnünk, amelyeknek a képsíkunkra itt merőleges (tehát éléről látszó) alapköreinek sugara l, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10 egység ritmusban követik egymást, a csúcsuk pedig a jelenpont, vagyis a kúpos rendszer origója. Az 12. ábrán szemléltetjük ezt a kúpos polárkoordináta-rendszert.

 

 

12. ábra: Kúpos polárkoordináta rendszer

 

Ezek a kvantált kúpok (de minden más középvonali, eseményvonali szimmetriát mutató kúp is) kijelölik az azonos sűrűségű mértani helyeket a rendszer belsejében (és felületén), és a kúpfelületen belül – az aktuális kettős sűrűségi tényező függvényében – minden esetben minden kúpfelület kettős sűrűséget is jelöl. (Hiszen minden időszférát kétszer metsz, és az első és hátsó metszések ritmusa – távolságai – az egymást követő kvantált időszférák metszeteire nézve ezt így határozzák meg.)

Az 13.ábrán (ennek a sűrűségi rendszernek egy másik diagramján) ugyanennek a tényezőnek az RV-vel történő változását vehetjük szemügyre; láthatóan nem más, mint egy pontnak egy kör pontjaitól való távolsága.

Elgondolkoztató, hogy Euklidész „Elemek” című munkájában (1-3 könyv) az időfizikában felmerült geometriai ábrázolásokhoz nagyon hasonló geometriai feladványokkal dolgozott. A könyv szerkesztője meg is jegyzi, hogy ezek a törvényei nem kapcsolódnak szervesen munkássága egészéhez. Az is figyelemre méltó mozzanat, hogy Euklidész többször is járt a később porig égett híres alexandriai könyvtárban. Éveken át kutatott és tanított itt; ahol Platón szerint 18000 éves papiruszokat is őriztek.

Gondolatmenetünket folytatva utalnánk a korábbi felvetésünkre a radiális sodródásról, mint relatív tulajdonságra. Felmerül a kérdés, hogyan is áll ez a dolog egy ilyen sajátosan viselkedő időrendszerben.

 

 

13. ábra: Sűrűségi diagram
    

Azaz kettős irányú a radiális sodródás, és miután a sűrűség is kettős, így kettéválik a forrásidő jelene, és kétirányban folytatja az útját, azonos idők alatt azonos időket befutva abban a relatív kettős sűrűségű forrásidő-térben, amellyel éppen realizálják egymást. Következésképpen, ha kérdéses forrásterünk két irányban halad radiálisán, meg kell határoznunk mindkét éppen aktuális szféra virtuális centrumának helyét, irányát, és az aktuális mozgásvektor irányát és nagyságát is.

Az aktuális szférák sugarát az Kása Zsolt féle képlettel határozhatjuk meg számszerűen (76. old.), és az 14.ábrán grafikusan láthatjuk ugyanezt az összefüggést. Ezen az ábrán a sugarakat mindig függőlegesen kell elképzelnünk; ez a függvény valamely egyeneséhez tartozó pontoknak egy oválistól való távolsága függvényében alakul. (Ez az ovális speciális esetben – KV = 1,41 – akár körvonal is lehet.)

Az aktuális relatív időtérben való mozgásvektorokhoz tehát ismerjük azokat a szférikus sugarakat, amelyek egy kiszemelt idő térbeli ponthoz tartoznak.

További feladatunk az, hogy egy viszonyított irányszöget is meghatározzunk ezekhez a sugarakhoz. Járható útnak látszik, hogy a vizsgált ponthoz tartozó, az eseményvonalra merőleges kúpalap síkját használjuk referenciának, és ettől az alaptól számítsuk a sugarak szögeit. Az 15 ábrán ábrázolt görbesereg tartozik ehhez a speciális szögfüggvényrendszerhez. Úgy alakul ki, hogy RV = 1-nél egy szabályos fűrészgörbe, és ez a végtelen RV-nél koszinuszos változóvá módosul.

 

15. ábra: RV görbesereg

Természetesen léteznek az összes köztes állapotok is.Ezt két, egymás mellett párhuzamos pályán elhaladó, pontszerű objektum távolságfüggvényéből nyerhetjük az oppozícióig.

Az 16. és a 17. ábrák azokat a szférákat és centrumukat mutatják kétféle RV esetén, amelyek kielégítik a 0-10-ig sugarú, etalonként vizsgált alapköröket is. A körlapok merőlegesek a képsíkra, így sugaraik reprezentálják őket azon az egyenesen, ami merőleges az eseményvonalra, és mint mérce 0-10-ig lett skálázva.

 

 

16. ábra: és   17. ábra: Sugárfüggvények

Ismételjük meg: az RV < 1-nél megállapítottuk, hogy a szféra radiálisán taszítja a másik relatív forrásidőcentrumát. De mi történhet akkor, amikor negatív természetű időtérbe hatolunk be egy másik forrástér relatív terével?! Ha az idő fordított folyású, az is értelemszerűen következik ebből, hogy – az eddigi taszításnak megfelelő – radiális irányú vonzássá kell változnia. Mivel kettős az időrendszer struktúrája, ez természetesen két irányba

mutató, immár a realizált forrástér belsejébe vezető kettős pályán mozgó időterek születéséhez vezet.

Az eredő terek hiperbolikus, parabolikus spirál- és reciklikus utakon mozoghatnak majd egymás realizált forrásterében.

Van még egy adósságunk, – a forgásdimenzió értelmezése –, de ennek a taglaltakkal együttes ábrázolása és magyarázata most csak akadályozná a megértést; így erre majd később kerítünk sort.

Szemléltetésül az 18. ábrán bemutatjuk egy Pítachion (RV = 3,14) forgásdimenzióban kialakuló képét. (A Pítachiontkét nézetben: oldalnézetben és elölnézetben ábrázoltuk.) Már másodszor hoztuk szóba a tachiont, de mindeddig nem azonosítottuk. TACHION alatt mi a fizika által is ismert, tömegtelen, a fénysebességnél gyorsabb „részecskét” értjük, azzal a megszorítással, hogy ez az időforrások – marutkinunok – olyan speciális esete, ahol

RV > 1.

 _________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________