Tibor bá’ online

„A XI. hónap 15. napján a Vénusz nyugaton eltűnt 3 napra és csak 18-án jött vissza keleten.” — Gondolom, azon töröd a fejed, mi indokolja ezen információ közreadását. Megmondom, egyszerűen szenzációs, ugyanis ezt az észrevételt 3500 évvel ezelőtt tették, és jegyezték fel babiloni csillagászok, méghozzá agyagtáblákra (Venus Tablet of Ammisaduqa), amelyeket pillanatnyilag a londoni British Museumba őriznek. Szerinted a Winchestereden őrzött akt fényképeid meddig lesznek kinyerhetők 3500 év helyett, 35 vagy csak 3,5? Tudod-e, hogy a legrégebb nyomtatott könyv a 868-ból származó, 1145 éves „Diamond Sutra”, amit különben a magyar Stein Aurél archeológus vett meg 1907-ben. Információt sokféleképpen lehet tárolni, a kérdés csupán az, hogy a jövőben olvasható lesz-e? Kit érdekel! Csillagászaink nem csak nézegetik a Vénuszt, de szondákat küldünk oda és közelről vizsgáljuk a légkörét. A mai tudásunk sok ezerszer múlja felül minden korábbi civilizáció ismeretanyagát. Az emberi tudás napról-napra bővül, halmozódik, de egyre instabilabb formában rögzítjük azt. Ha a mi civilizációnk eltűnik, ahogy az összes korábbi civilizáció eltűnt, ismeretanyagunkból vajon mennyit hagyunk hátra?

Természetesen, ha sok száz kilométer átmérőjű aszteroida csapódik be a Földbe. ami kiolt minden életet, tökéletesen közömbös mit hagyhatnánk hátra. De tételezzük fel, hogy kisebb katasztrófa sújtja az emberiséget, ami után számtalan masszív épület érintetlenül megmarad, és annyi ember éli túl a csapást, hogy nekikezdhetnek a civilizáció felélesztésének. Tételezzünk fel egy teljesen új típusú vírus inváziót, 100 emberből egy marad életben. Vagy az energiaárak emelkedése és a környezeti hatások elhatalmasodása óriási emberáldozatot követel. Sokféle szcenáriót el lehet képzelni, de ha nem lesz elektromos áram, ha a számítógépeket nem működtetik, ha a gyárakban nem állítanak elő több chipet, az összegyűjtött információk mennyi ideig maradnának meg? A katasztrófa túlélői néhány évtized, vagy évszázaddal később mennyit információt tudnának megmenteni? Adok egy mankót a megválaszoláshoz. 2008-ban kiderült, hogy Amerikában „elfelejtették” hogyan kell előállítani egy szigorúan titkos nukleáris alkatrészt, aminek Fogbank volt a kódneve. Semmiféle feljegyzést nem találtak, és a létrehozók már rég meghaltak, vagy mint nyugdíjasok nem voltak fellelhetők. Az alkatrész újraszerkesztése 69 millió dollárba került, és ez nem egy egyedi eset.

Tanulságos beszámolót tett közzé Jaron Lanier, a „virtuális valóságnak” nevezett immerziós technika feltalálója, íme: „Tavaly felkért egy múzeum, hogy mutassam be az 1982-ben írt Moondust elnevezésű videojátékomat. Annak idején Commodore 64-en futott, mely gépet a játék kiadásakor már milliószámra adtak el. Kiderült, hogy a játékom piacra dobása után, 1983-ban némiképp módosították a számítógép hardverét, aminek következtében nem működött a játék hangja. Így aztán keresnem kellett egy 1982-es Commodore 64-et. Akkor meg az derült ki, hogy a fellelhető joystickok csak a későbbi változattal működnek. Miután sikerült összeszednem az összeillő számítógépet, joysticket és cartridget, kiderült, hogy nincs működő video-illesztőm. Mindez a nehézség egy olyan gép esetében merült fel, amelynek ROM-ba rögzítették az operációs rendszerét, és a maga idejében több millióan használták.”

Időközben természetesen digitalizálódtunk és kezdünk arra gondolni, hogy mindent, amit akarunk, az idők végezetéig megőrizhetünk, a valóság pontosan ennek az ellenkezője. A merevlemezeket nem tervezték hosszú-távú tárolásra, éppen ezért nem is tesztelték a becsült élettartamukat, mint ahogy ezt a CD-k esetében megtették. Senki nem tudja megmondani, hogy egy merevlemez meddig tart. Van rá példa, hogy egy 456 Mbyte-os merevlemezt a 80-as évek óta nem használtak, és most minden probléma nélkül levették róla az adatokat. Ez azonban nem biztosíték a maiakra. Jelenleg kb. 6 cm² merevlemezen több mint 200 Mbit tárolható, és ez a sűrűség még fokozódik. Ez viszont az élettartamuk rovására megy.

Nagyon sok fontos adatot mágnesszalagra és optikai lemezre rögzítenek, amiknek élettartama talán még 5 évre se tehető. Az aranybevonatú írható CD-k élettartamát 100 évre becsülik, de még ez se tart lépést a több százéves kódexek tartósságával. És akkor még nem beszéltünk a rögzítéshez használt szoftverek változtatásairól. Jaron Lanier által leírt probléma mindig adódhat, amit a hozzáértők meg is oldanak. A kritikus idő kb. 50 év múlva következik be, amikorra a ma aktív mérnökök és technikusok már nem lesznek közöttünk. Nyugodtan megállapodhatunk abban, hogy az elektromos áram kimaradása után kábé 100 évvel a digitális világunkból kevés lesz fellelhető, kivéve azt, ami papírra lett kinyomtatva. Hacsak a könyveket nem fogják fűtésre vagy seggtörlésre felhasználni, száz meg száz évekig megmaradnak. A bennük lévő papír törékennyé válik és megsárgul, de szövege még mindig olvasható lesz. Csak hát a helyzet az, hogy a könyvvásárlás, és ezt követve a nyomtatás egyre inkább kimegy a divatból. Aki kételkedik szavaimban, az gondoljon a „hangos könyvekre”, a ma felnövekvő nemzedéknek már olvasni se kell megtanulni.

A poszt alapötletét a NewScientist 2745. száma, illetve Steward Brand: „Amíg Világ a Világ” című munkája adta.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________