Tibor bá’ vissza a múltba online

Éppen tizenegy éves voltam, amikor a szemüveges osztályfőnököm szólt az apámnak, hogy valószínűleg rövidlátó vagyok, vigyen el egy szemészhez, ami megtörtént. Valóban mínusz 2 dioptriát írtak fel mind a két szememre. Elmentünk egy optikushoz a Vilmos császár úton szemüveget venni. Apám ekkor alig 1-2 éve volt irgalmatlan gazdag sok év koldus szegénység után, imádta, hogy van pénze. Ha már itt vagyunk, veszek neked egy fényképezőgépet is – szólt nekem és egybe a segédnek is, aki egy 6×6-os, tükörreflexes gépet javasolt egy leendő kezdőnek. Szóval így kezdődött. Persze akkoriban meg kellett tanulni néhány dolgot, ha valaki fényképeket akart készíteni. Nekem azt mondták, hogy ha süt a Nap akkor a 17°Din-es filmre 5,6-os blendével 1/100-ot kell exponálni. Ez az alap. Ha kedvesebbet süt a Nap akkor többet kell exponálni, a többit majd meghozza a gyakorlat. Természetesen volt még egyéb is, például élesre állítás (ami manapság egyáltalán nem probléma), ami a tükörreflexnél egészen könnyű. Aztán mélységélesség, és persze a sárga szűrő alkalmazása, ha felhőt is akarunk látni a képen, és aztán jöhet a téma választás.

Abban az időben, miután az ember leexponálta a tekercset, ami esetünkben 12 felvételt jelentett, a filmtekercset elvitte egy fotográfiával foglalkozó céghez, ahol előhívták és készítettek a negatívokról egy-egy másolatot. Akkoriban a képeket cikk-cakk mintával körbevágták, és csak néhány fillért kértek darabonként. Sajnos a gépemet az oroszok elvitték 45-ben, amikor az apám már nagyon nem volt gazdag, így sokáig nem volt fényképezőgépem, de aztán sikerült szert tennem egy olcsó, de nagyon jó orosz gépre (ami persze kopírozott volt, de kit érdekelt). Ekkorra már az amatőrök majd kivétel nélkül mind Leica méretű filmre (24×36 mm) dolgoztak, aminek a másolata nagyon kicsi lett volna, tehát a negatívokról mindenki nagyítást kért. Az igazi menők maguk hívták elő a leexponált filmeket, és maguk készítettek nagyításokat is, egy úgynevezett sötétkamrában, ami sok esetben a fürdőszoba volt.

A vörös fényű sötétkamra lényege az volt, hogy az ortokromatikus filmek (és papírok) szemben a pankromatikusokkal, a vörös fényre nem érzékenyek, tehát vörös fényben zavartalanul lehetett dolgozni. A vörös fényben úszó fürdőszobához a nagyító gépen kívül hozzátartozott még egy tálban az előhívó, egy másik tálban pedig a fixáló, plusz az előhívó nem zavaró, de igen jellegzetes szaga is. Az önmagunk által laborált képekhez sok idő és munka volt szükséges, mert először egy adott mérethez meg kellett találni a helyes expozíciós időt (tipikusan 10-15 mp) majd a megfelelő gradációval rendelkező papír ki kellett választani. Ugyanis itt volt lehetőség a megváltoztathatatlan, de nem pótolható, kissé elfuserált felvétel korrekciójára. Ez általában a film alulexponálását jelentette, amit „kemény” papírral lehetett helyrehozni. A felvételeken lehetett még javítani „takarással”, vagyis amikor egyes alulexponált részekre érkező fényt a kezünkkel eltakartunk, hogy előhívás után a papír azon része ne legyen túlzottan sötét. A játékhoz hozzátartozott még az előhívó hőfoka is, és akkor még nem beszéltünk a szemcsékről. Beltéri fotózásoknál kevés volt a fény (amivel a mai okos telefonosok már nem találkoznak), amin nem lehetett hosszabb exponálással segíteni, mert akkor bemozdult a téma. Megoldás a nagyobb érzékenységű film lett volna, de annak ára volt. A 27°Din-es filmek tízszer voltak érzékenyebbek a 17°Din-esnél, de a szemcsék iszonyatosan megnőttek.

A visszapillantásban nem akarok minden apró részletet előkaparni, mert nem akarom, hogy a lényeg elsikkadjon. Akkor én úgy éreztem, hogy „alkotok”. Sok munkával, és odafigyeléssel alkottam. Ezért becsültük meg az eredményt. „Megszenvedtünk” érte. A kész felvételeket lehetett mutogatni kollégáknak, barátoknak, ismerősöknek. Nem volt olyan nagyobb vállalat, ahol ne lett volna fotókör, akik a tagok jól sikerült képeivel indultak kiállításokon.

Aztán jöttek a pixelek! 😀 Olyan gépekkel lepték el a piacot, amiknek csak nyomkodni kellett a gombját és garantált volt az abszolút tökéletes kép, természetesen csak technikailag. Itt is van lehetőség az alkotásra a photoshop segítségével, de ez minden csak nem alkotás vagy művészet, nem is állítják róla, inkább úgy tartják nyilván, mint csalást. A képalkotás izgalma eltűnt, a jelen egy pillanatának a rögzítése, mint cél, megsemmisült. Ezt a jelent talán nem is érdemes megörökíteni, ki tudja? Nekem, aki látott szebb és emberibb pillanatokat nehéz megmondani, hogy a valóságot érzékelem-e vagy ez csak egy időskori nosztalgia.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________