(2027) Fotózás

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

k001Éppen tizenegy éves voltam, amikor a szemüveges osztályfőnököm szólt az apámnak, hogy valószínűleg rövidlátó vagyok, vigyen el egy szemészhez, ami megtörtént. Valóban mínusz 2 dioptriát írtak fel mind a két szememre. Elmentünk egy optikushoz a Vilmos császár úton szemüveget venni. Apám ekkor alig 1-2 éve volt irgalmatlan gazdag sok év koldus szegénység után, imádta, hogy van pénze. Ha már itt vagyunk, veszek neked egy fényképezőgépet is – szólt nekem és egybe a segédnek is, aki egy 6×6-os, tükörreflexes gépet javasolt egy leendő kezdőnek. Szóval így kezdődött. Persze akkoriban meg kellett tanulni néhány dolgot, ha valaki fényképeket akart készíteni. Nekem azt mondták, hogy ha süt a Nap akkor a 17°Din-es filmre 5,6-os blendével 1/100-ot kell exponálni. Ez az alap. Ha kedvesebbet süt a Nap akkor többet kell exponálni, a többit majd meghozza a gyakorlat. Természetesen volt még egyéb is, például élesre állítás (ami manapság egyáltalán nem probléma), ami a tükörreflexnél egészen könnyű. Aztán mélységélesség, és persze a sárga szűrő alkalmazása, ha felhőt is akarunk látni a képen, és aztán jöhet a téma választás.

Abban az időben, miután az ember leexponálta a tekercset, ami esetünkben 12 felvételt jelentett, a filmtekercset elvitte egy fotográfiával foglalkozó céghez, ahol előhívták és készítettek a negatívokról egy-egy másolatot. Akkoriban a képeket cikk-cakk mintával körbevágták, és csak néhány fillért kértek darabonként. Sajnos a gépemet az oroszok elvitték 45-ben, amikor az apám már nagyon nem volt gazdag, így sokáig nem volt fényképezőgépem, de aztán sikerült szert tennem egy olcsó, de nagyon jó orosz gépre (ami persze kopírozott volt, de kit érdekelt). Ekkorra már az amatőrök majd kivétel nélkül mind Leica méretű filmre (24×36 mm) dolgoztak, aminek a másolata nagyon kicsi lett volna, tehát a negatívokról mindenki nagyítást kért. Az igazi menők maguk hívták elő a leexponált filmeket, és maguk készítettek nagyításokat is, egy úgynevezett sötétkamrában, ami sok esetben a fürdőszoba volt.

A vörös fényű sötétkamra lényege az volt, hogy az ortokromatikus filmek (és papírok) szemben a pankromatikusokkal, a vörös fényre nem érzékenyek, tehát vörös fényben zavartalanul lehetett dolgozni. A vörös fényben úszó fürdőszobához a nagyító gépen kívül hozzátartozott még egy tálban az előhívó, egy másik tálban pedig a fixáló, plusz az előhívó nem zavaró, de igen jellegzetes szaga is. Az önmagunk által laborált képekhez sok idő és munka volt szükséges, mert először egy adott mérethez meg kellett találni a helyes expozíciós időt (tipikusan 10-15 mp) majd a megfelelő gradációval rendelkező papír ki kellett választani. Ugyanis itt volt lehetőség a megváltoztathatatlan, de nem pótolható, kissé elfuserált felvétel korrekciójára. Ez általában a film alulexponálását jelentette, amit „kemény” papírral lehetett helyrehozni. A felvételeken lehetett még javítani „takarással”, vagyis amikor egyes alulexponált részekre érkező fényt a kezünkkel eltakartunk, hogy előhívás után a papír azon része ne legyen túlzottan sötét. A játékhoz hozzátartozott még az előhívó hőfoka is, és akkor még nem beszéltünk a szemcsékről. Beltéri fotózásoknál kevés volt a fény (amivel a mai okos telefonosok már nem találkoznak), amin nem lehetett hosszabb exponálással segíteni, mert akkor bemozdult a téma. Megoldás a nagyobb érzékenységű film lett volna, de annak ára volt. A 27°Din-es filmek tízszer voltak érzékenyebbek a 17°Din-esnél, de a szemcsék iszonyatosan megnőttek.

A visszapillantásban nem akarok minden apró részletet előkaparni, mert nem akarom, hogy a lényeg elsikkadjon. Akkor én úgy éreztem, hogy „alkotok”. Sok munkával, és odafigyeléssel alkottam. Ezért becsültük meg az eredményt. „Megszenvedtünk” érte. A kész felvételeket lehetett mutogatni kollégáknak, barátoknak, ismerősöknek. Nem volt olyan nagyobb vállalat, ahol ne lett volna fotókör, akik a tagok jól sikerült képeivel indultak kiállításokon.

Aztán jöttek a pixelek! 😀 Olyan gépekkel lepték el a piacot, amiknek csak nyomkodni kellett a gombját és garantált volt az abszolút tökéletes kép, természetesen csak technikailag. Itt is van lehetőség az alkotásra a photoshop segítségével, de ez minden csak nem alkotás vagy művészet, nem is állítják róla, inkább úgy tartják nyilván, mint csalást. A képalkotás izgalma eltűnt, a jelen egy pillanatának a rögzítése, mint cél, megsemmisült. Ezt a jelent talán nem is érdemes megörökíteni, ki tudja? Nekem, aki látott szebb és emberibb pillanatokat nehéz megmondani, hogy a valóságot érzékelem-e vagy ez csak egy időskori nosztalgia.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

10 gondolat erről: „(2027) Fotózás

  1. “Nekem, aki látott szebb és emberibb pillanatokat nehéz megmondani, hogy a valóságot érzékelem-e vagy ez csak egy időskori nosztalgia.”

    Nézd, Tibor bá… a legtöbb öregember azt mondja hogy “régen jobb volt”. És ahogy öregszem, én is úgy érzem.
    A fiatalok beleszületnek egy rendszerbe, és azt szokják meg… de mire ők is megöregszenek addigra nekik is rosszabb lesz.

    Miért?

    Mert a világ valóban évszázadok óta minden szinten lejtőn van.

    Belegondoltál, hogy a világon hány millió terabyte-nyi tecnikailag jó minőségű fénykép van, foglal tárhelyet valahol, amit SOHA, SENKI nem fog megnézni?
    És hányan őriznek a pénztárcájukban egy-egy sárga, szakadt fényképet még a hőskorból?

    Sajnos a technika eltömegesítette és kiüresítette a még létező értékeket körülöttünk.

  2. 2:
    Megpróbáltam összeszedni, hogy miért tartom “azt” emberibbnek. Azt hiszem a fő ok, hogy volt értelmes “küzdelem”. Mondok egy esetet. 33 éves voltam, amikor meg akartam örökíteni néhány mozzanatot a családom életéből. vettem egy 8 mm-es kamerát, vettem néhány tekercs filmet, vettem előhívó tankot, splittert, amivel a filmet hosszában ketté lehetett vágni, film ragasztó készletet ragasztóval, vettem vetítő gépet, vetítő vásznat. Jelentős beruházások. Aztán írtam forgatókönyveket. Tomi felkel az ágyban, megdörzsöli a szemét, vágás, felhúzza a nadrágját, megfésüli a kócos fejét, vágás, ül az asztalnál, ketté tőri a kiflit és majszolni kezdi, stb. stb. Aztán a felvételezés, majd sötétben betöltés az előhívó dobozba, előhívás, fixálás, szárítás….. aztán izgalom és lejátszás. Újabb és újabb tekercsekkel. —- Pár éve vettem egy SONY fényképezőgép csodát, mert már nem volt hova beadnom a színes negatív filmet előhívatni és nagyításokat készíttetni róla. Átmentem elektronikusba. A géppel lehet felvenni több perces mozgó képet is, csak egy kattintás és álló kép helyett megy a mozgó felvétel. Már hat éve tudnék csinálni minőségileg sokkal-sokkal jobb mozgó felvételt, mint anno és még egyszer se csináltam. Egy ilyen mindent lerendező és megteremtő gombnyomáshoz semmi kedvem sincs. És az egészben az a legszörnyűbb, hogy fogalmam sincs, miért.

  3. 4. Tibor bá’:
    “És az egészben az a legszörnyűbb, hogy fogalmam sincs, miért.”
    Talán azért is, mert hol van már a kis Tomika a szokásos reggeli szertartásával, és valóban, hol van már az alkotás izgalma?

    Az idő kereke forog és forog. Egy-egy generációt a saját megélt élményein túl a szülei és a gyermekei életérzése tudja még úgy-ahogy megérinteni. A nagyszülők meséi már a távoli múltat idézik. Pl. az unokámnak hogy magyarázzam el, amikor az üzletekben még indigós blokkokra írták a megvásárolt áru mennyiségét és értékét? Hol van az már? Egyébként ha szerető család és sok barát vesz körül egy gyermeket, idős korára biztosan lesz min nosztalgiáznia.

  4. 5. indiánlány

    Kulcs: “hol van már az alkotás izgalma?”

    Ha mindent a gép csinál helyetted, akkor te is a gép alkatrészészévé válsz.
    És pont a tökéletlenségek teszik “emberivé” az alkotásokat.
    Valahogy úgy ahogy a kinyúlt, lyukas nagymamapulóverét kicsit mindig szivesebben vesszük fel, mint az új, divatos cuccot…

  5. Nem tudtak kedvem szerinti névjegykártyát, reklámanyaghoz grafikát készíteni. Ezért elolvastam a 900 oldalas Coreldraw-t.
    Másoknak nem sokat jelentettek az egyedi kártyáim, de nekem sokat. Tudtam mennyi munka van mögötte.
    A veríték az bizony érték teremtő.

  6. Ma is lehet egyedit alkotni, csak annyi a különbség, hogy most már nem 1000 embernek van meg hozzá a technikája Magyarországon, hanem 2 milliónak 🙂

    Azért a te fotóid, és egy valóban profi fotós képei, na meg az eszközeitek között még ma is ég és föld a különbség. Én hobbifotós vagyok, és ma sokkal jobban élvezem, mint 35 éve a Zenit tükörreflexessel, amikor pl. egy teleobjektív egy amatőr számára megfizethetetlen volt, és azok a képek amikre vágytam, nem tudtak megszületni.

  7. 8:
    Meglepődve értesültem arról, hogy ismered a fotóimat. 😀

  8. Köszönöm cikket, kellemes emlékeket ébresztett bennem! Már majdnem elfelejtettem mit idétlenkedtünk gimnazista koromban az egyik barátommal. Mi is a piroslámpás fürdőszobában matattunk 🙂 Volt egy szovjet összecsukható nagyító masinája (úgy emlékszem, egy aktatáskába lehetett bepréselni) meg egy szárító gépezet is (hogy a papír ne pöndörödjön fel)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük