Vasárnap délelőtt van, Arisztid inasának megparancsolja:
– A templomba!
– Igenis! – mondja az inas, s máris befogat. Száguldanak a lovak, repül a hintó, Arisztid meggondolja magát:
– A kuplerájba!
– Na de elnézést, gróf úr, a templomba indultunk!
– Tegye, amit mondok! A templom jövő vasárnap is állni fog!

Arisztid találkozik Taszilóval, aki igen nekibúsult.
– Hát mi törhtént vehed, kedves egy khomám, csak nem egy szehelmi ügy?
– Hat kéhhlek a nyáron Afrikában vadásztam. Egyszer egy réten virágot gyűjtöttem, amikor mögém kehült egy hattalmas gohilla és rhettenetesen beakasztott nekem háturhól.
– Kedves bahátom, te még máig sem heverhted ki ezt a csapást?
– Hát persze, hiszen mindez három hónapja és azóta se egy levél, se egy thelefon, kérhlek!

Arisztid és Tasziló megegyezik, hogy amelyikük előbb hal meg, telefonál a másiknak, hogy milyen a Mennyország.
Pár nap múlva Arisztidet baleset éri és meghal. Másnap csörög a telefon Taszilónál.
– Na, hogy érzed magad? – kérdezi Tasziló.
– Á, ne is kérdezd! Egész nap csak szex…
– A Mennyországban?
– Ki mondta, hogy a Mennyországban? Tenyésznyúl vagyok egy farmon!

Arisztid, Tasziló es Grün beszélgetnek arról, hogy melyikük családja ősibb.
Arisztid: Az én őseim Mátyás király udvarában másolták a corvinákat.
Tasziló: Az semmi, kérlekalássan. Az én őseim együtt jöttek be Árpáddal a Vereckei hágón.
Grün: Szép, szép. De az én őseim, mikor Árpádék átjöttek a Vereckei hágón, már akkor ott álltak és mondták, hogy „kacagányt tessék, buzogányt tessék, kacagányt tessék.”

Arisztid báró Párizsban járva megismerkedik egy fiatal nővel, aki rövid beszélgetés után meghívja a lakására. Dolga végezte után Arisztid öltözködni kezd, a nő így szól:
– Talán most már rátérhetnénk az anyagiakra is uram.
– De hölgyem – válaszolja felháborodottan Arisztid – csak nem gondolja, hogy egy úriember az ilyesmiért pénzt fogad el?

Tasziló panaszkodik Arisztidnek:
– Képzeld el csak a pechemet, tegnapelőtt vettem egy gyönyörű sonkát, és tegnap az orvosom megtiltotta, hogy sonkát egyem.
– Na, és nem lehet kicserélni? – kérdi Arisztid.
– Sajnos nem – feleli Tasziló – már húsz éve a háziorvosunk.

Arisztid megkérdezi Taszilótól:
– Mondd Tasziló! Te miről mondanál le könnyebben? A borról vagy a nőkről?
– Az az évjárattól függ – válaszol Tasziló.

Arisztid találkozik Taszilóval, és látja, hogy az egyik lábán barna, a másikon fekete cipő van.

• Ez borzalmas Tasziló, így nem mehetünk tovább, azonnal menj haza és vegyél fel egy másik cipőt.
• Nincs értelme, otthon egy ugyan ilyen cipőm van.

Arisztid hazaérkezik és ott találja a feleségét az ágyban. Megkérdezi tőle:
– Járt itt a Tasziló?
– Igen.
– És mit akart?
– Kitakart, megbaszott, betakart, de hogy mit akart, azt nem mondta.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Kész, nincs tovább, elvesztettük a harcot, csak idő kérdése mikor szakad ránk a klímaváltozás. Miért? Mert a Napnál is világosabban kiderült (amire mindig is felhívtam a figyelmet), hogy nem vagyunk képesek megtenni azt, ami adott volna halvány reményt a menekülésre. Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) szerint, évente 7,6 százalékkal kellene csökkenteni a CO2 kibocsátást, de helyette megint (2018-ban) rekord CO2 kibocsátást hozott össze az emberiség. De ha sikerülne betartani akkor is tyuk, baszhatjuk, mondaná Móricka, mert betartás mellett is elérnénk a 3,2 °C növekedést, miközben egyes elképzelések szerint 3,0 °C-nál kihalunk. Viszont így (hogy nem tartjuk be) az tényleges emelkedés elérheti a 8 °C is. És, aki elhiszi, hogy 8°C emelkedést is elbírunk, az tényleg nem normális.

Ahhoz, hogy 2025-re nullára csökkentsük a CO2 gyarapodást, és így megmeneküljünk (vagyis csak annyi CO2-t bocsátanánk ki, amennyit a növények feldolgoznak) a következőket kellene tenni:

1) Azonnal leállítani az összes (katonai is) repülőgépet.

2) A közösségi közlekedésen kívül semmi más gépjármű nem üzemelhet. És erősen dolgozni kellene azon, hogy a közösségi közlekedésben résztvevő járműveket szél és naperőművekből kinyert elektromosság hajtsa. Ez azt jelenti, hogy tengeren túlról importált áruk eltűnnek a piacról.

3) A szénbányákat, olajkutakat egyszer és mindenkorra le kell zárni. A kibányászottat el lehet használni addig, amíg a megújuló energia kinyerést nem valósítjuk meg.

4) Fossziliákon nyugvó ipari termelést le kell állítani.

5) Új épületek felhúzását le kell állítani. A meglévő épületek fosszilis üzemanyag felhasználását hat év alatt meg kell szüntetni.

6) Az összes erdőirtást le kell állítani és 1000 milliárd fát kell ültetni. A meglévő faanyagot újra kell hasznosítani. A cementgyártást és felhasználást le kell állítani.

Hogy milyenné válna az élet, az szinte elképzelhetetlen, de az elképzelhető, hogy ez se 2025-re, se 2050-re, se 2100-ra nem valósulna meg, ha addig egyáltalán életben maradnánk.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Puff neki. Az isten azzal bünteti a híveit, hogy butábbnak születnek, a tagadóit pedig megjutalmazza? Én ezt szűröm le belőle, de az istenhívők majd megmagyarázzák.

Természetesen a dolog hatalmas port vert fel, ne is mondjuk, a hívők táborában, azért ott, mert a tagadok ezt már rég sejtették. Ezért aztán Zuckerman kénytelen volt újból nekifutni. A dolog vége az lett, hogy 110.000 főből álló mintát vettek, ami már nem adhat véletlen eredményt. A végső eredmény egy cseppet se volt kegyesebb a hívőkhöz. Nincs mese. Az istenhívők, hmmm, hogy is mondjam? Butábbak? Nem, nem, ennél pontosabb lett a végső megfogalmazás.

Először is, számtalan más oka lehet annak, hogy valaki ateista lesz, nem csak a magasabb IQ. Vagyis attól még, hogy intelligens valaki, nem feltétlenül lesz ateista, illetve fordítva. Továbbkutakodva kiderült, a magasabb intelligenciájú emberek hajlamosabbak az analitikus gondolkodásra, míg a vallásosak az intuitív gondolkodásra. Érdekes eredmény. Én viszont megkérdezném, tessék mondani, az intuitív nem azt jelenti, hogy nem gondolkozom, hanem helyette ráérzéseim vannak? Mert akkor stimmel. Ráérzek arra, hogy van isten. És ha ráéreztem, akkor nincs szükségem bizonyításra.

Persze a kutatók rádöbbentek, hogy méhkasba nyúltak, és megpróbálták szépíteni a dolgot: Nem arról van szó, hogy csak a hülyék hisznek Istenben, és ha hiszünk Istenben, akkor automatikusan hülyék vagyunk. Hanem arról van szó, hogy az intelligensebbeknek kevésbé van szükségük a hitre. De ha belegondolsz, ez kábé ugyanazt jelenti.

__________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Úgy érzem, én időben megírtam, amit tudni kell(ene). Hogy egy maroknyi olvasómon kívül senki se figyelt fel rá, az nem az én hibám. De nézzük, milyen veszélyforrásokat láttam 15 évvel ezelőtt.

Még Fukusima előtt felhívtam a figyelmet az atomerőművekben rejlő veszélyre. Kiemeltem a globális felmelegedést. A vízhiány bekövetkezését, amit kezdünk érzékelni. A vírus veszedelmet, amiről egyre inkább lehet hallani, hogy 4 milliárd ember életébe kerülhet. A kultúrák ütközését, mert akkor még nem neveztük nevén a muzulmán inváziót, és az ISIS szerveződést. A demokrácia halálát, ami régen volt demokráciákban sorra bekövetkezik. Végül a „felbomló család” szindrómát. Tettem említést egy háború bekövetkezéséről is, de ez nem nagy találmány, mert az egész emberiség 70 éve ennek a réme alatt él.

Most támadt egy érdekes ötletem. Ezekből a témákból sorra felrakom a 15 évvel ezelőtti meglátásomat. Nézzük meg, milyen mértékben állják meg a helyüket ma.

A demokráciával a legnagyobb baj az, hogy emberek játsszák. Az Ember pedig, mint önző állat, minden játékszabályt születés pillanatától kezdve, saját hasznára megpróbál kijátszani, legtöbbször igen nagy sikerrel.

Első ránézésre az egy ember egy szavazat nagyon demokratikus, csak hát az elv soha a büdös életben nem érvényesült. Már az ó-kori Athénben is adták vették a szavazatokat. Az „úri Magyarországon” egyenesen kabaré volt a választás. A választójog vagyonhoz volt kötve és a szavazás nem volt titkos, a fülkék mellett ott álltak a csendőrök. Na jó, ez senkit nem érdekel. Nézzük, akkor mi van ma!

Napjainkban a politikai elit körülbástyázza magát szakértők hadával, akiknek egyetlen egy feladatuk van, a választás megnyerése. Hogy ez mit jelent, arról az egyszerű embernek a leghalványabb elképzelése sincs. Egy mondatban, az emberek úgy szavaznak, ahogy a szakértők akarják. A dolgot az teszi mégis kétesélyessé, hogy szakértője mind a két (vagy több) oldalnak van. Végül is a demokratikus választás nem más, mint a szakértők párviadala.

Az egész emberiség a XX. század hajnaláig úgy tudta, hogy az embernek van teste és van ezen kívül lelke. Az ember testből és lélekből áll. Aztán van az embernek szabad akarata, amit a papok találtak ki, az Ember pedig elhitte.

Még nincs száz éve, hogy egy Freud[1] nevű pasi Ausztriában feltalálta az egót (meg még a szuper-egót) és a hozzá tartozó tudatalattit. Percek alatt kiderült, dehogy vagyunk mi urai tetteinknek, legalább is nem úgy, és nem annyira, mint gondolnánk. Aztán még egy-két évtized, és a kép még zavarosabbá vált. Bizonyítást nyert, hogy tetteinket óriási mértékben nem akaratunk, hanem az ereinkben csörgedező vérünk pillanatnyi hormon szintje irányítja, úgy értem különböző hormonok szintje. Az Ember döntését csak egészen kivételes esetben szabja meg a logika. Ettől a perctől kezdve embertársaink irányába kifejtett „ösztönös” manipulációt felváltotta a tudatos, alaposan kikísérletezett és feltárt, tudományos alapokra épített manipuláció[2].

Amerikai „szakmai” körökben járja egy anekdota, ami szerint egy újságíró feltett egy ugratásnak szánt kérdést az egyik választási tanácsadócég vezetőjének: Lehetséges lenne-e az USA elnökének megválasztatni egy emberszabású majmot? A (komoly?) válasz lenyűgöző volt: Igen, csak nagyon sokba kerülne.

Az a magyar állampolgár, aki függetleníteni tudja magát a belpolitikai érzelmektől, csak csodálkozhat a belpolitikával kapcsolat kolosszális butaság láttán. Komolynak és intelligensnek tűnő emberek szemrebbenés nélkül mondanak bele a képernyőbe, látszólag büntetés nélkül elképesztő hazugságokat, vagy még elképesztőbb hülyeségeket. Persze ez a viselkedés nem őket minősíti, ők tudják, mit tesznek. Minősíti viszont a nézőket, akikkel ezek szerint bármit meg lehet tenni, és ha meglehet, akkor meg is teszik. Elsősorban elhitetik velük, hogy ők választanak. Na jó, akkor mi a valóság?

A valóság egyszerűen szörnyű, és egy külön könyvet kellene írni a megismertetéséhez, de egy apró epizód mindent megvilágít azok részére, akik igénylik a világosságot.

Íme az „apró epizód”! A választásokra költött hatalmas pénzek elköltése számtalan alcsatornán keresztül történik. Egyik ilyen alcsatorna az igen alapos és hetente megismételt közvélemény kutatás, illetve annak kiértékelése „mélylélektani” szinten.

{Nem sokkal a II. Világháború után, az instant kávé feltalálását követve a felfedezők biztosra vették a piac gyors uralását. Optimizmusok oka elsősorban az instant kávé olcsósága volt, amit a termelő országban (Brazília), vagyis a helyszínen kiépített gyártás biztosított. Ez azonban nem következett be. Az ok kiderítésére a következő „mélylélektani” kutatást találták ki. A kísérletre kiszemelt várost kétfelé osztották, majd készítettek egy feltételezett bevásárlási listát, olyat, amilyet a feleségek szoktak a férj kezébe nyomni, hogy „ezeket vedd meg apukám”. A listán tíz tétel szerepel, olyanok, amiket általában nap mint nap vesznek: cukor, vaj (akkor még nem volt divatban a „szívet kímélő”  növényi zsiradékból olcsón és könnyen előállítható margarin), keksz, stb. csakhogy ebből a listából kétfajtát készítettek. Ezek teljesen megegyeztek egymással egyetlen apró különbség kivételével. Az egyikben egy doboz instant kávé szerepelt, a másikban helyette negyed kiló babkávé. A listákat kitették az ABC üzletek pénztáraihoz, természetesen úgy, hogy az egyik városrészben az egyik fajtát, a másikban a másikat, és fennhangon hirdették, hogy lehet velük nyerni egy csodás gépkocsit. Ehhez mindössze száz szó terjedelemben jellemezni kellett azt a háziasszonyt, aki ezt a listát a férje markába nyomta. A nyeremény reményében szép számmal érkeztek a válaszok, amiket úgy értékeltek ki, hogy egyetemista lányokkal kigyűjtették a jellemzésben található jelzőket, mint például: gondos, hanyag, kényelmes, lusta, szorgalmas, stb. Ezeket számba vették és a két különböző listához tartozó jelzőket összemérték. Kiderült, hogy a különböző jelzők körülbelül azonos mértékben jelentek meg mind a két lista összesítésében. Volt azonban egyetlen, igen jelentős különbség. Az instant kávés lista jellemzőinél nagy számban szerepeltek a „lusta”, „kényelmes” „gondatlan” jelzők. Hoppá! Miért nem lett népszerű az instant kávé? Mert a háziasszonyoknak az a véleménye, hogy az csak a lusta nőknek való. *** Indítottak hát egy új kampányt a következő szlogennel: „Spórold meg a kávéfőzés hosszas műveletét, kávézáshoz használj instant kávét, ezzel is több időd marad szeretteid részére.” Az instant kávé forgalma egyszeriben fellendül, mert a háziasszonyok túlnyomó többsége úgy érzi, hogy minden percét a szeretteinek áldozza.}

Egy ilyen mélylélektani felmérés kideríti például, hogy X jelöltet a 40 feletti nők nem kedvelik, mert: mindig kihívó vörös nyakkendőt hord, arcberendezése alapján csapodárnak és állatgyűlölőnek tartják. Megoldás: ezt követve X jelölt kizárólag felesége társaságában jelenik meg a képernyőn egy diszkrét halványkék nyakkendőben, percenként feleségéhez fordul „ugye drágám” felkiáltással és szeméből sugárzik mennyire imádja nejét. Egyébként ott van közöttük a család kedvenc kutyusa is, akit a beszélgetés alatt kétszer meg is simogat (mondom két szer és nem háromszor vagy négyszer, mert akkor már túl puhány benyomást keltene). Itt van vége az „apró epizódnak”, bár szívem szerint reggelig folytatnám.

Tulajdonképpen ezzel nem lenne semmi komolyabb baj, mert a népnek édes mindegy lenne, ki ül egy miniszterelnöki székben, és kiket nevez ki miniszternek, ha elfogadható szinten tevékenykednének az ország érdekében. A baj ott kezdődik, hogy ez nem így van. Teljesen mindegy ki nyeri a választásokat, mert a nyertest az ország érdeke a legkisebb mértékben sem érdekli. Ez pedig nem demokrácia és egyre kevésbé az.

A fejezetet azzal kezdtem, hogy ahány ország, annyiféle „demokrácia”. Az csak természetes, hogy titeket elsősorban a magyarországi „demokrácia”, a magyarországi viszonyok érdekelnek, amik álláspontom szerint elszomorítóak. Az okokat keresve meglepő eredményekkel találkozhatunk. A legszembetűnőbb és legkevésbé meglepő a kormányzati korrupció, ami valóban megér egy misét. Hadd hívjam fel a figyelmet hogy kormányzati korrupciót írtam, és nem csak úgy általánosságban a korrupciót, mely utóbbi tökéletesen meg nem szüntethető, de nem is igazán nevezhető veszélyesnek. Azonban a „kormányzati” korrupció valami egészen más kategória. Nézzünk ebbe bele!

Ha azt halljuk, hogy a Kormány szerződést kötött egy 60 km hosszú autópálya megépítésére, ami az „adófizetőknek” 124 milliárd forintjába fog kerülni, csak hümmögünk hozzá. Hát igen, kilométerenként több mint kétmilliárd forint, de ha ötmilliárd lenne, vagy csak egy, éppen úgy hümmögnénk. Ugyanis fogalmunk sincs mennyi a reális költsége egy kilométer autópálya megépítésének.

Egy kicsit más a helyzet (és itt érhető nyomon a valóság), amikor egy vasúti átjárónál bekövetkezett autóbusz baleset folytán felmerül a fénysorompók kicserélésének szükségessége. A MÁV elkövette azt a „hibát”, hogy kijelentette: Magyarországon 345 fénysorompót kellene kicserélni, és ez több mint 17 milliárd forinttal terhelné meg a MÁV gazdálkodását. Azért írtam hogy „hibát”, mert ebben az esetben módomban áll a 17 milliárdot elosztani 345-tel, és akkor kiderül, hogy az átalakítás darabonként 50 millióba kerülne.

Csakhogy egy ilyen leereszthető sorompó már „emberszabású”. Van itt egy állvány, illetve kettő, amikhez tartozik egy-egy kb. 10 cm átmérőjű, és mintegy 6-8 méter hosszú vascső rajtuk egy ellensúllyal. Ezeket a vascsöveket egy szerkezet le-fel húzza, stb. De mi a fene kerül ebben 50 millióba? Egy valamire való lakatos­mester boldog örömest vállalná el a munkát 5 millióért és ragyogóan megtalálná benne a számítását.

A mindenkori kormány és a mindenkori ellenzéke szemforgató módon beszél a költségvetési hiányról, a gazdaság visszaeséséről vagy éppen fellendüléséről, árbefagyasztásról, privatizálásról és persze csűrik-csavarják a mondatokat ide meg oda. Csak a pimasz valóságról nem esik egyetlen szó sem, arról, hogy sok esetben a költségvetés 70 százalékát egyszerűen ellopják. Megismétlem, 70 százalékát. Az ország népéről lerabolt adó hetven százaléka magán zsebekbe vándorol és csak harminc százaléka fordítódik országépítésre. Nem csoda, hogy a száz éve épített Budapest ránk rohad. Nem csoda, hogy a falvak fejlődése nem egy helyben topog, hanem egyenesen visszafelé halad.

Most már ott tartunk, hogy több kátyú keletkezik, mint amennyit betömnek. Nagyobb ütemű az elavulás, mint a felújítás épületek, hidak, utak, aluljárók, lefektetett csövek, stb. esetében. Az ok egyértelműen a kolosszális túlszámlázás. Egyetlen bronzszobrot tízmilliókért restaurálnak. A lopás olyan méreteket ölt, hogy az már észbontó. Emlékezzünk az olajszőkítésre, ami százmilliárdos lopást jelentett hosszú éveken át. A nyomozás és a vizsgáló bizottságok mindössze annyi eredménnyel zárultak, hogy a bűntényt feltárni akaró rendőrtiszt szájában a le nem nyelt tízóraival öngyilkosságot követett el, minden bizonnyal nem volt megelégedve a kenőmájas ízével. Nem tudom eldönteni mi a nagyobb katasztrófa, az a helyzet, amibe belesüllyedt a nemzet, vagy az a pimaszság és arrogancia, amit a döntéshozók magabiztossága sugall[3].

Sajnos a magyar társadalom képtelen megszervezni önmagát, ami ezt az állapotot felszámolhatná. Képtelen megszerveződni, mert évszázadokon át egy rátelepedő külső hatalomtól függő helyzetben élt, és a túlélésre szocializálódott. Most a történelem úgy hozta, hogy negyven vagy ötven generáció után először független. Nincs külső hatalom, ami azt mondaná a helyi elnyomóknak, hogy „nahát eddig és nem tovább”. Így aztán a magyar „elit” tobzódik a nemzet kiszipolyozásában.

Mindenki tudja, nem titok, hogy a „létező szocializmus” alatt végső soron Moszkva gyarmatai voltunk. A nomenklatúra kiszolgálta Moszkván, és elnyomta a népet (nem nagyon bánnám, ha a globális tőke csak annyira nyomná el a népet, amennyire a létező szocializmus tette). A nomenklatúra ezért az „elnyomásért” bizonyos, többnyire le nem írt, és meg nem határozott kiváltságokat élvezett. A honvédelmi miniszter nyaralóját kiskatonák építették. Ez még belefért, de Kádár hokedlijéről lesöpörte volna a krumplis tésztát és öklével akkorát vágott volna rá, hogy szilánkokra törik, ha megtudja, hogy kedvenc minisztere a hétvégén katonai géppel Hawaiiba repült egy kis vízi-biciklizés végett.

Kevésbé nyilvánvaló, de talán még veszélyesebb a magyar bírói kar magatartásának destabilizáló hatása. Magyar honban közmondásosan jár körbe-körbe, hogy a bíróság nem igazságot szolgáltat, hanem jogot. Nem hiszem, hogy létezik ennél cinikusabb, hazugabb és nemzetrombolóbb állítás.

Először is a „jogot” vagyis a törvényeket nem a sors hozta ránk, hanem az általunk megválasztott parlament szavazza meg. Ha a jog nem szolgáltat igazságot, akkor a parlament igazságtalan törvényeket hoz.

Másodszor a bírónak nincs gúzsba kötve a keze. A bírói szabadság közel korlátlan. Például a bíró dönti el, hogy egy bizonyítékot elfogad-e vagy sem, hogy egy szakértő szakértői véleményét figyelembe vesz-e vagy sem, stb. A bírónak lehetősége van megismerni az igazságot, és ezért módjában állna igazságot szolgáltatni. Csakhogy a bíró is az „elithez” tartozik, ahhoz az elithez, amelyik a törvényeket hozza, és azért hozza, mert profitálni akar belőle. Dehogy keresi a bíró az igazságot! Oda hat, hogy az uralkodó réteg „törvényes alapon” élősködhessen az egész társadalmon.

Harmadszor álságos az állítás, miszerint a jog megköti a bíró kezét, például olyan ügyben, amikor ügyes manőverekkel 40 milliárd forintot húznak ki az idős emberek zsebéből (Baumag), azoknak a zsebéből, akik kemény körülmények között egy életet dolgoztak végig, és az igazságtalanul nyomorúságos nyugdíjuk mellé összekuporgatott kis tőkéjük hozadékát is igénybe szerették volna venni. Ugyanis, még az érvényben lévő jog is meg tudná akadályozni az „ügyes manőverek” diadalát, csak alkalmazni kellene. A Ptk. Világosan leszögezi egy szerződés értelmezésénél nem a leírt konkrét szavakat kell néznie, hanem a szándékot. Csak hát a nyilvánvaló szándékot nem, mindössze a konkrét szavakat látja az, aki az igazságtalanság megszüntetésére hivatott.

Rendben van, nincs igazság csak sajátosan értelmezett jog. Ezt is meglehet szokni, ehhez is lehet alkalmazkodni, de a totális jogbizonytalansághoz más is hozzájárul. Nem arról van szó, hogy XY gazdasági perben első fokon hat évet kap, másodfokon kiderül, hogy ártatlan, vagy éppen fordítva, első fokon ártatlan és másodfokon kap hat évet. Ilyen ügyekből tucatjával lehetett olvasni a hazai sajtóban.

Inkább arról van szó, hogy jogszolgáltatás ürügyén hamis irányba terelik az élet folyását azzal, hogy egy tárgyalás kitűzéséhez sokszor egy teljes év nem elég és a jogerős ítélet nem ritkán tíz év után se születik meg. Egy civil tömörülés belső szavazását nem kell megnyerni ahhoz, hogy valaki birtokba vegye az elnöki széket. Négy markos legénnyel meg kell akadályozni, hogy a megválasztott elnök bejusson a székházba és kész. Ha a megválasztott elnök nem kíván ökölharcba bocsátkozni a székház ajtóban, hanem bírósághoz fordul, a dolgok menete 180 fokos fordulatot vesz. Az ok egyszerű. A bíróságnak három év kell ahhoz, hogy kijelentse, valóban XY az elnök, csak közben minden totálisan megváltozott. XY immáron jogerős ítélettel a kezében azon kívül, hogy egy gyors mozdulattal kitörli vele a fenekét, semmi mást nem tehet.

Semmivel se jobb a helyzet a gazdaság területén. A pergő gazdasági életben egy súlyos vita eldöntése nem bír ki 4 évet, akkor, amikor az igazságtalanul elszenvedett hátrány miatt két hét elég a roló lehúzásához. Négy évvel később már az is háromszor tönkrement és teljesen új név alatt negyedik vállalkozásába kezdett, aki az eredeti tönkremenést okozta.

Ezt nem lehet jogbiztonságnak nevezni. Lassan ott tartunk, mint a középkorban. Az utcára mindenki csak felkötött kardal merészkedik ki, hogy adott esetben meg tudja magát védeni a helyszínen.

A demokrácia (úgy értem az elméleti demokrácia) Magyarországon nem haldoklik, hanem hulla  merev állapotban van, ami aztán visszahat a társadalomra. Ennek legkézenfekvőbb jele a társadalmi szolidaritás totális eltűnése.

Valamikor a pék legjobb tudása szerint sütötte a kenyeret, amit megevett a szabó és közben legjobb tudása szerint varrta a ruhákat, amit az orvos magára öltve kiment a beteg cipészhez és a legjobb tudása szerint gyógyította. A cipész amikor felgyógyult legjobb tudása szerint készített egy cipőt az ügyvédnek, aki legjobb tudása szerint védte a péket, stb. stb.

Ezzel szemben ma mindenki legjobb tudása szerint csapja be, húzza csőbe, veri át és használja ki azt, aki hozzáfordul segítségért. A cipész, a szabó, a pék nem a legjobbat állítja elő, hanem azt, amiből a legtöbb haszna van, és úgy tesz, mintha a közjót szolgálná. Az ügyvéd nem az ügyfele érdekét nézi, hanem azt, hogy ő maga hogyan tudna a legtöbbet profitálni az esetből, esetleg úgy, hogy a nála letétbe helyezett pénzt elsikkasztja.  Az orvos elsődleges szempontja nem a beteg gyógyulása, hanem saját zsebének megtömése „hálapénzzel”, jól jövedelmező kezeléssel, a beteg orvosára való rászoktatásával. A gépkocsi szerelő miközben a kocsi hibáját megjavítja, valamit meglazít, hogy tíz napon belül megint legyen munkája, amikor is kicsiny munkával látványos eredmény produkál jelentős juttatás mellett.

Mindenki csal, mindenki becsap másokat, de senki se jár jól, mert mindenkit becsapnak, átvernek természetesen mások. A társadalom olyan mértékben rohad, hogy épeszű ember már nem mer odafigyelni.

A minap hosszasan elbeszélgettem egy taggal, aki igazolvány hamisításban utazik. Azt mondta, hogy a legtöbb hamis érettségi bizonyítványt és nyelvvizsga igazolást a rendőrök rendelnek. Ugyanis kell az előléptetéshez. A tragikomikum a dologban az, hogy a hivatali főnökök pontosan tudják mi a helyzet.

Aki azt hiszi, hogy egy ilyen társadalom generációkon keresztül fenn­marad­hat, vizsgáltassa meg magát egy elmeorvossal. Igaz, a vizsgálati eredmény nem a valóságot fogja kihozni, sokkal inkább azt, ami az elmeorvosnak jövedelmezőbb vagy jövedelmezőbbnek vél.

Most, miután kellően kisíránkoztuk magunkat, fordítsuk figyelmünket az amerikai demokráciára, amiről évtizedek óta úgy tudtuk, hogy világcsúcs. Nos a 2000 és 2008 között hatalmon lévő G. W. Bush elnök, rövid 8 év alatt ezt a demokráciát totálisan szétverte. Természetesen nem egyedül tette, segített neki a képviselőház és a kongresszus is. A honatyáknak elege lett a demokráciából.

[1] Sigmund Freud (1856-1939) osztrák pszichológus és pszichiáter a pszichoanalízis megalapozója.

[2] Aki nem tudná azzal ezúton közlöm, hogy a Való Világ és hason műsorszámokhoz pszichológusok válogatják ki a szereplőket gondosan kidolgozott tesztek alapján. Nem az fog tehát koitálni a képernyőn, akinek a legkeményebb didkoi vannak, hanem az, aki ezt a legfesztelenebbül teszi a lehető leglátványosabb módon.

[3] A sorok írásakor a TV képernyő előtt felelősségre vonják az illetékes államtitkárt miért került az óvodások részére vásárolt számítógép darabonként egy millióba. Válasz: Ha valakinek nem tetszik, amit csinált, akkor szabaduljon meg tőle. Csak remélni lehet, hogy a „megszabadulást” nem úgy gondolta, ahogy azt J.F. Kennedy esete hirdeti.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Döglött szamár

Egy zsidó férfinak megdöglik a szamara, de azt mondja a feleségének, hogy ne aggódjon, ő ebből is tud pénzt csinálni, majd kisorsolja tombolán.
– De hiszen ez lehetetlen! – mondja a felesége. Egy döglött szamár senkinek sem kell!
– Nyugi, nem fogják megtudni, hogy döglött.
A feleség nem nagyon hisz ebben, de este a férje tényleg egy köteg pénzzel tér haza, és büszkén újságolja:
– Eladtam 1000 sorsjegyet, darabját 1 dollárért, és nyertem 999 dollárt.
– Senki nem reklamált, hogy döglött a szamár?
– Csak az az egy ember, aki nyert, de annak visszaadtam az 1 dollárját.

Hétszeres boldogság

Boldogan mosolyogva meséli a rabbi egyik barátjának:
– Képzeld, ma hét embert tettem boldoggá!
– Hogyan? – kérdezi a barát.
– Összeadtam három jegyespárt!
– Ööö… Az nem csak hat embert jelent?
– Miért, mit gondolsz, ingyen tettem?

Zsidó optikus

A zsidó optikus tanítja be segédjét:
– Amikor a vevő kiválasztotta a szemüvegét, és az árat kérdi, azt mondod: 10 dollár. Ezután figyeled a reakcióját. Ha nem szörnyed el, akkor hozzáteszed: A lencse még 10 dollár. Ha még ezt is elviseli, akkor azt mondod: Darabonként.

Két zsidó

A vasútállomáson a pénztárnál áll a sorban két fickó, és mögöttük két zsidó. A fickó megveszi a két jegyet, de látják, hogy a két zsidó csak egy jegyet vesz.
Feltűnik nekik a dolog, üzletet szimatolnak, és figyelni kezdenek. Felszállnak a vonatra. Annak rendje és módja szerint jön a kalauz. A két zsidó idejekorán bemenekül a WC-be. A kalauz udvariasan bekopogtat a mellékhelyiségbe, ahonnét egy kéz kinyújt egy jegyet, a kalauz kezeli, megköszöni, és megy tovább. A két fickó azt mondja magában: ez jó, legközelebb mi is így csináljuk.
Legközelebb így tényleg csak egy jegyet vesznek, a két zsidó viszont egyet sem. Utaznak békésen, aztán annak rendje és módja szerint jön a kalauz. A két fickó elbújik a wc-ben, ahogy látták. Mire az egyik zsidó a másiknak:
– Gyere, akkor most bekopogunk a WC-be, és lesz jegyünk!

Marhahús

Egymás mellett áll Kohn és Grün boltja. Egy alkalommal Kohn egy csomó marhahúst vásárol Grüntől. Másnap felháborodottan nyit be az üzletbe:
– Te Grün, az összes marhahús romlott volt, egyiket sem lehetett megenni!
– Megenni? – csodálkozik Grün. – Azt hittem, eladni akarod…

Tartozás

Grün nem tud elaludni, forog az ágyába, láthatóan ideges.. Felesége megkérdezi, mi a baja. Az, hogy a szemben lakó Kohnak tartozom 1000 dollárral, amit holnap kellene megadnom, de egy megveszekedett centem sincs. Erre az asszony kinyitja az ablakot és átkiabál Kohnnak.
– Kohn úr?
– Mit akar?
– A férjem tartozik magának 1000 dollárral.
– Igen, és?
– Ezt holnap kellene megadnia.
– Igen, és?
– Nem fogja megadni. Látod fiam, fordul a férjéhez, most ő nem fog nyugodtan aludni.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Amióta élet van a Földön a pozícióban lévő férfiak mindig kihasználták a lehetőséget. A kérdés az, hogy ezt milyen módon követik el? Annak idején az a pletyka járta, hogy egy magyar film női főszerepét az kapta meg, aki hajlandó volt a férfi főszereplőnek lefeküdni. Az illető „menő” férfi főszereplő parasztos egyszerűséggel közölte a szóba jöhető hölgyekkel, azé a szerep, aki lefekszik neki. Ez nem volt molesztálás, ez csak a létező „szabályok” ismertetése volt.

Az osztályvezető egyenesen úgy vesz fel titkárnőt, hogy a szexuális szolgáltatás feltétel. A professzor a szőke női hallgatót úgy engedi át, hogy lefekszik neki. Hány példát hozzak még fel? És ezt mindenki tudja, most egyszeribe a balliberális PC gyártók, ezt a hülyeséget találták ki.

És nagy ívben el van kerülve az, amikor a beosztott nő provokálja ki a szexet, remélve tőle előnyök élvezését.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A kábé 50.000 lakós 650 kilométerre él a bolíviai határtól, a La Bella Durmiente (csipke Rózsika) gleccser alatti helyen. A férfiak negyven évvel ezelőtt kezdtek ide szivárogni, amikor is egy ideiglenes települést alkottak. Az ideiglenesség azóta se változott. A vonzerő természetesen az arany, amiből annyit szedhet össze, amennyit akar, a törvény semmilyen tekintetben nem szól bele, illetve a harminc napon át összeszedett arany azé, aki rátalált.

Az élet nyomorúságos, és messze nem veszélytelen. A ritka levegő „krónikus hegyi betegség” szindrómát okoz, ami szédülést, fejfájást, fülzúgást, extra szívdobogást, és még halált is okozhat. Ebből kifolyólag megjelentek a szindróma kutatók is, akik kihasználják a kitűnő lehetőséget a kutatáshoz. Elvégre a hegymászás kezd igen népszerű lenni, és rengeteg pénzt hoz a turizmus konyhájára.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Úgy érzem, én időben megírtam, amit tudni kell(ene). Hogy egy maroknyi olvasómon kívül senki se figyelt fel rá, az nem az én hibám. De nézzük, milyen veszélyforrásokat láttam 15 évvel ezelőtt.

Még Fukusima előtt felhívtam a figyelmet az atomerőművekben rejlő veszélyre. Kiemeltem a globális felmelegedést. A vízhiány bekövetkezését, amit kezdünk érzékelni. A vírus veszedelmet, amiről egyre inkább lehet hallani, hogy 4 milliárd ember életébe kerülhet. A kultúrák ütközését, mert akkor még nem neveztük nevén a muzulmán inváziót, és az ISIS szerveződést. A demokrácia halálát, ami régen volt demokráciákban sorra bekövetkezik. Végül a „felbomló család” szindrómát. Tettem említést egy háború bekövetkezéséről is, de ez nem nagy találmány, mert az egész emberiség 70 éve ennek a réme alatt él.

Most támadt egy érdekes ötletem. Ezekből a témákból sorra felrakom a 15 évvel ezelőtti meglátásomat. Nézzük meg, milyen mértékben állják meg a helyüket ma.

Ilyen például az, hogy az emberek a vírus és a baktérium fogalmát általában csereszabatosan alkalmazzák, pedig nem mindegy, hogy egy betegséget vagy járványt vírus vagy baktérium okoz. Éppen ezért tekintsük át a tényeket.

Méreteiket tekintve a baktériumok hossza, átmérője tipikusan ezred milliméterben mérhetők, közönséges fénymikroszkóppal jól láthatók. Ezzel szemben a vírusok mérete nagyságrendekkel kisebb a baktériumoknál, fénymikroszkóp segítségével nem válnak láthatóvá. Némi nagyvonalúsággal azt mondhatnánk, hogy a vírusok annyival kisebbek a baktériumoknál, amennyivel a baktériumok kisebbek nálunk, embereknél. A fő különbség közöttük mégsem ez, hanem az ellenük való védekezésben rejlik, de erről majd később. Most ismerkedjünk meg a vírussal!

A vírus az ismert legkisebb élő organizmus, ha egyáltalán élőnek nevezhető. Méretük másfél nagyságrend között változik. A legkisebbek hossza egy milliméter százezred részét teszi ki (10^-5), ami megegyezik a legnagyobb szerves molekulák hosszával.

Tulajdonságukat tekintve a vírusok totálisan paraziták. Egy izolált vírus nem több mint egy picurka anyagdarabka, ami nem táplálékozik, növekszik, vagy szaporodik, nem mutat több életjelet, mint egy kavics. Még olyan vírus is létezik, amit ki tudunk kristályosítani. De amikor egy megfelelő[1] organizmus (mondjuk az ember) élő sejtjéhez tapad, egyszeriben magára talál, és a sejt működését úgy változtatja meg, hogy az az ő saját igényeit elégítse ki, azaz szaporodni tudjon (a sejten belül).

Az alapvető különbség egy vírus és egy kétségtelen élőlény, mondjuk egy baktérium, egy növény, vagy akár egy állat között abban van, hogy a vírus nem rendelkezik az élethez szükséges vegyi anyagokkal. A vírus nem képes megteremteni a saját létéhez szükséges energiát, ezért ahhoz a környezetében lévő élő sejteken keresztül jut. Viszont kivétel nélkül minden egyes vírus rendelkezik nukleinsavval, sőt a legkisebb vírusban nincs is semmi más, csak nukleinsav.

Na most, mi is a nukleinsav? Nos, nukleinsav az a szubsztancia, ami szabályozza az élő anyag szintézisét, vagyis maga az élet lényege. Valamennyi nukleinsav ugyanabból a néhány, nukleotidnak[2] nevezett alkotóból tevődik össze. Ezek a nukleotidok azonban többszörösen is jelen vannak egy nukleinsav molekulán belül, amelyek ezért óriási méreteket ölthetnek. A különböző nukleotidok egymást követő szekvenciája szabja meg, hogy a sejtben milyen élő anyag alakul ki. A fajok közötti különbséget, egy fajon belül az egyedek közti különbséget és az egyed különböző sejtjei közti különbséget mind a nukleotid szekvencia által kialakított struktúra határozza meg. Miért lenne ez az élet lényege? Azért mert megfelelő vegyi és fizikai körülmények között egy nukleinsav létre tudja hozni saját maga tökéletes mását.

Egy vírus által megtámadott élő sejt mindent megtesz (a bolond), hogy a vírus önmaga szaporítását el tudja végezni, vagyis hogy olyan új vírusok jöjjenek létre, amelyek aztán megtámadhatják a szomszédos sejteket. Ez a céltalan tevékenység a sejtre nézve természetesen káros. Néhány vírus, a baktériumokhoz hasonlóan, tud ugyan toxint (vagyis mérget) termelni, de nem ez a jellemző. A vírusok káros hatása elsősorban a jelenlétükből fakad.

Azt lehetetlen megmondani, hogy egy vírus élőanyag-e vagy sem. Az életre jellemző az önreprodukció, vagyis a szaporodás. A vírusról elmondható, hogy reprodukálja önmagát, amiért is élő anyagnak nevezhető, azonban az ellenkezője is igaz, mert úgy is felfoghatjuk, hogy olyan anyagdarabka, amit önmaga nem képes reprodukálni, csak oda tud hatni, hogy egy élő sejt besegítsen neki a másolat elkészítésében.

Most térjünk vissza a baktériumok és a vírusok közti különbségre, mert ennek komoly élettani hatása van. Tehát, a baktériumok apró élőlények: táplálkoznak, szaporodnak, anyagcseréjük van (ez utóbbi okozza a betegséget). Ezért aztán megmérgezhetők, megölhetők vagy szaporodásukban meggátolhatók. Ezt érjük el például antibiotikumokkal, de maga a szervezet fehérvérsejtjei is eredményesen veszik fel velük a harcot. Ezzel szemben a vírusok, mint most már tudjuk, nem „apró élőlények”, mert gyakorlatilag molekuláris szinten, az ember sejtjein belül léteznek, szimbiózisban saját sejtjeinkkel. „Megmérgezni” őket nem lehet, csak úgy, ha saját sejtjeinket, vagyis magunkat is megmérgezzük. Éppen ezért antibiotikummal vírusok ellen harcolni nem lehet[3].

Hol „találkozhatunk” vírusokkal? Vírus megtámadhat növényt, állatot és embert egyaránt. A megtámadás jele a kialakult betegség. Az ember esetében vírusos fertőzés következtében lép fel: megfázás, influenza, bárányhimlő (na meg az igazi himlő, de szerencsére ezt már kiirtottuk), mumpsz, kanyaró, herpesz, gyomorrontás (bizonyos fajtája), hepatitisz, és még sok más (beleértve korunk „slágerét” az AIDS-et is.

Mi van akkor, ha találkozunk velük, azaz megbetegszünk? A fenti leírásból adódóan a dolog úgy tűnik, hogy „akkor aztán nekünk annyi”. Hát nem! Szerencsére van védekezési lehetőség, amit a szervezet immunrendszere nyújt. Ennek az a lényege, hogy, amikor a szervezetbe (bármelyik szervezetbe) bekerül valami „idegen” anyag, vagyis, ami nem specifikus a szervezetre, akkor azt a fel-alá strázsáló limfociták felismerik, és a betolakodóra specifikus antitestek létrehozását indítják be. Az antitest összekapcsolódik a betolakodóval és a szervezetre ártalmatlan salakot alkotva, a véráram kiüríti. Ha azonban a vírus annyira ártalmas, hogy még mielőtt kellő mennyiségű antitest keletkezne, a megbetegedett emberek nagy része meghal, akkor ez egy halálos vírus, amilyen például a himlő is volt.

Ilyen esetekben maga a szervezet hatásosan védekezni nem tud, de emberi segítséggel igen. Ehhez azonban előbb fel kellett találni a vakcinát. Az első vakcinát 1796-ban Edward Jenner (1749-1832) angol vidéki orvos alkalmazta, nem kis rizikó mellett[4]. A vakcina lényegében mesterségesen legyengített vírusból áll, ami a limfocitákat antitestek gerjesztésére készteti. Ezek az antitestek aztán lesben állva könnyedén elbánnak a később érkező, immáron veszélyes vírusokkal.

Ez így jól hangzik, de a helyzet ennél lényegesen összetettebb. Talán a legnagyobb problémát az okozza, hogy a vírusok igen könnyen megváltoznak, úgynevezett mutáció után más arculatot mutatnak, a specifikus antitestek pedig így már nem ismerik fel. Ez azt jelenti, hogy a vírus kóros hatása megmarad, de a korábban létrejött antitest mint vírusölő, már hatástalan.

A fentiekben leírtak jellemezték a helyzetet egészen napjainkig, csakhogy újabban létrejött az úgynevezett génsebészet, amihez nagyon hasonlít például a szövegszerkesztés. Itt ülök a számítógépem előtt és írogatok. Volt nekem persze írógépem is, azt váltottam fel a számítógéppel. Vajon miért? Azért mert ha az írógépbe fogalmazva valami hibát követtem el, akkor nem volt számomra más lehetőség, mint a radírozás, fehér javítóval való lefedés, kiikszelés vagy új papírlap befűzése. Ezzel szemben a számítógépemben van egy szövegszerkesztő program, aminek segítségével egyetlen gombnyomással tudom a hibákat korrigálni. Szavakat, betűket cserélek fel, kivágok egy szót itt és behelyezem oda. Ha kell, félmondatokat teszek át másik oldalra, avagy két különböző cikk egy-egy oldalát összevonom. Elvileg körülbelül ugyanezt teszi a génsebészet is, csak nem papírlapra írt szöveggel, hanem nukleotidákkal egy-egy víruson belül. Vagyis az ember tetszésének megfelelően azt a vírust változtatja meg, amelyiket akarja, és olyanra változtatja, amilyenre neki tetszik. Heuréka, nem kell már remegve várni arra, hogy egy nehezen legyűrhető, veszélyes vírus mutáljon. A kedves tudós bácsi a sarki laborban kérésre házhoz szállítja, olyan halálos formában, amilyenben a készpénzes megrendelő akarja. Ha erről Huxley annak idején tudott volna, a „Szép új világ” helyett könyvének címét „Öngyilkos új világ”-ra változtatta volna.

A XXI. század Dr. Jekil-je nemcsak önmagát, az egész emberiséget Mr. Hide-ra tudja változtatni, ha úgy kívánja úri kedve. A technológia létezik, csakúgy, ahogy a hidrogénbomba előállítása se titok már senki számára.

Aldous Leonard Huxley[5] és Robert Louis Stevenson[6] szellemét nem jó pofaságból, sokkal inkább aggódással idéztem. Ugyanis a vírus sokkal komolyabb és sokkal veszélyesebb dolog annál, mint amilyennek eddig, első olvasásra tűnik. Nézzünk ezért egy átfogóbb megfogalmazást az emberiség legnagyobb ellenségéről, az ezerarcú vírusról!

A vírus, vagyis az élő halott

Él-e egy vírus, avagy élettelen? Ki tudja? Az is kétséges, hogy az élet legegyszerűbb formája-e, vagy éppen a legbonyolultabb, élettelen molekula a Földön. Valamennyi élő organizmusban megtalálható genetikai kódot használják, de azon a sejten kívül, melyben élősködnek, teljesen semlegesek. Egy biztos az életre gyakorolt hatásuk tébolyító.

A vírus egy fertőző részecske, amelynek be kell hatolni egy élő sejtbe ahhoz, hogy szaporodhasson. A vírusok bármilyen organizmust meg tudnak támadni, és a sejtekhez viszonyítva, felépítésük abszolút egyszerű. Míg a sejtekben számtalan alkotó van különböző funkciók ellátására, egy vírusban néhány génen kívül semmi más nem található.

Arról lehet vitatkozni, hogy bonyolult-egyszerű, élő-élettelen, de egy biztos, szörnyű dolgokra képes. Az emberiség történetében az egyik legborzasztóbb járvány az 1918/19-es un. „spanyolnátha” volt, amely a becslések szerint legalább 40 millió áldozatot szedett, kétszer annyi, mint az I. világháború valamennyi áldozata. Mégis, ellentétben a világháborúkkal, alig beszélünk róla. Meg kell értenünk, adott körülmények között a vírus tömegmészárlásra is képes.

Más organizmusokhoz mérten a vírusokban viszonylag kevés gén található. Az emberi test sejtjeiben a becslések szerint 30.000 körüli a gének száma. Egy közönséges coli baktériumnak is van 4000 génje. Viszont olyan veszélyes vírusoknak, mint például az Ebola, vagy a HIV, tíznél kevesebb a génje.

Van viszont minden egyes vírusnak egy sejtazonosító és sejtkapcsoló fehérjéje, aminek segítségével áldozatát azonosítja és rákapcsolódik. Ez az oka annak, hogy nyúlra „szakosodott” vírus az emberre (általában) teljesen ártalmatlan. Van olyan, amelyik viszont agy és idegsejtekre „szakosodott”, mint például a veszettség, édes mindegy a számára, hogy róka, kutya vagy emberi agyvelőről van szó. Olyan vírus is van, amelyik nagyon „kényes” és ezért szigorúan csak egy állatfajon belül, és annak is csak egy bizonyos fajta sejtjeivel éri be.

Amikor a vírus bejut az általa preferált sejtbe, ott minden olyan technika alkalmazására képes, ami sejt szinten egyáltalán lehetséges, annak érdekében, hogy önmaga másolata létrejöjjön. A sejt egyes tevékenységeit letiltja, más tevékenységeket felfokoz. Kerüljük ki a szakterületet és találjunk ki egy kellemes kis analógiát!

Lakásom kulcsát elveszítem, amit az engem már régóta figyelő, és a házba bejáratos Vírus úr megtalál. Azonnal bemegy a lakásba és első dolga, hogy egy éteres rongyot az arcomhoz szorítva, elaltat. A következő tevékenysége, hogy kicseréli az ajtózár cilinderét. Ezután felkutatja a lakást és megtalálja a bankszámla számomat, a hitelkártyámat, valamint annak PIN kódját. Telefonon rendel mindenféle alkatrészt, élelmiszert, meg amire még szüksége van. Hitelkártyámmal fizet. Bankszámlámat megvál­toz­tatja, elektronizálja, és eléri azt, hogy kizárólag csak ő tudjon hozzájutni a pénzhez. Intézkedik, hogy telefonkészülékemről hívást csak az általa ismert kód beütése után lehessen kezdeményezni. Ez követve hagyja, hogy magamhoz térjek, és arra kényszerít, hogy a leszállított anyag­ok­ból kezdjem el összeszerelni az ő másolatát, egyiket a másik után, amiket aztán az ajtón keresztül egymás után kienged a házba, hogy simán bejussanak a többi lakásba, és azt tegyék, amit ő tett velem. Mind­ez addig folytatódik, amíg a házban annyian nem lesznek, hogy lesza­kad­nak az emeletek, és mindenkit maga alá temet a törmelék. Kivéve, ha a tivornyát egy rendőr kívülről még időben meglátja, és intézkedésbe kezd.

A fenti analógia a valóságban azt jelenti, hogy a megtámadott sejt és a sejtbe bejutott vírus néhány óra alatt sokmillió utódot hozat létre a „vendéglátó” sejttel, ahonnan az új vírusok azonnal kiáramlanak és új préda után néznek. Néha ez a kiáramlás (mint például a gyermekbénulás esetében) a sejt szétrobbanásával válik lehetségessé. Az influenza vírus más módszert alkalmaz. A sejtfalnál gyülekeznek és kilyukasztják azt. Megint más vírusok a szomszédos sejteket  összetapasztják, és a tapadás helyén mennek át egyik sejtből a másikba. Ilyen például a herpesz vírusa.

A „vendéglátó” sejt az utódok kiáramlásakor rendszerint elhal. Ezek az elhalt sejtek okozzák például herpesz esetében a bőr vörös elszíneződését. Amikor a vírusok jelenlététől a sejt nem hal el, normál funkcióját akkor se tudja ellátni, ezért a kiszolgált organizmus mindenképpen megsínyli a vírusos támadást. A vírusok által okozott betegség természete attól függ, hogy a vírus milyen sejteket támad meg. Például a veszettség vírusa, amiről már volt szó, az agysejteket támadja meg, ezért jár együtt megháborodással. A HIV vírus egyenesen az immunitásra felügyelő sejteket támadja meg, aminek következtében a szervezet védtelenné válik más támadókkal szemben, és végül a beteg meghal valami egészen más betegségben, amit HIV fertőzés nélkül sosem kapott volna meg (például a baktérium okozta TBC, vagy más vírus okozta rák).

Némely vírus ott hat, ahol behatolt a szervezetbe. Példa erre az adenovírus, amely a szem kötőhártyájánál támad és okoz kötőhártya-gyulladást (konjuktivitisz). Van olyan vírus is, amelynek hatása csak évekkel a fertőzés után jelentkezik, mint például a hepatitisz B. Amikor ennek a vírusnak 2-3 évente eszébe jut a szaporodás a betegnek heves fájdalommal járó magas láza lesz (a meglehetősen bonyolult mechanizmussal nem untatlak tovább).

A terjeszkedés érdekében a vírusoknak egyszer el kell hagyni a beteg testét, ami történhet kiköhögéssel vagy tüsszentéssel (ez az a bizonyos cseppfertőzés). A levegőbe kijutott vírusokat egy másik ember belélegezhet. A vírusátadás történhet közösülés útján, vagy végbélen ki, szájon be, ami a megfelelő higiénia elmulasztásának az eredménye. Egyéb módja még a fertőzésnek a vér-transzfúzió, operáció, és szervátültetés.

A vírusok egyik legkellemetlenebb tulajdonsága, hogy hirtelen fel tud bukkanni a semmiből. Talán még ennél is aggasztóbb, hogy több vírus képes ellenállni az oltásokkal végzett ellentámadásnak, de van ennél még aggasztóbb jelenség is.  Az elmúlt három évtized alatt az emberiséget több olyan teljesen új vírustól érte támadás, amikre nem találtak ellenszert. Ilyen a HIV, a belső vérzést és gyors halált okozó Ebola (legfrissebb hírek szerint elkészült ellene a megfelelő vakcina), majd az 1997-es Hongkongi influenza, amely szintén halálos kimenetelű volt. A kérdés természetesen az, hogy kerülnek elő új, soha nem látott vírusok?

Új vírus akkor keletkezik, amikor az emberiség intenzív érintkezésbe kerül más organizmusokkal (növény, állat, emberek). Ez lehetett a helyzet mintegy 8-10.000 évvel ezelőtt, amikor az Ember elkezdte a vadállatokat háziasítani. Az állatokkal való intenzív kapcsolat lehetőséget adott a vírusoknak arra, hogy emberi sejthez kapcsolódó génszekvenciára tegyenek szert. Mind a himlő, mind pedig a kanyaró a tehén vírusból fejlődött ki, míg az influenza minden valószínűség szerint kacsáktól vagy sertéstől jött át.

Egyes vélemények szerint napjainkban az emberiség életmódja jelentősen változik, ami okot adhat új vírusok kialakulására. De van más mechanizmus is. Példának felhozható az 1993-as amerikai eset. Amerika egyes részein hihetetlen mértékben szaporodott el egy bizonyos mezei egérfajta, amiből az következett, hogy az emberek a felszáradt egérszéklet porát lélegezték be. Így alakulhatott ki a tüdőt megtámadó, halálosnak mondható Sin Nombre vírus.

A megváltozott környezeti körülmény egy elszigetelt betegséget világjárvánnyá léptethet elő. Erre a legjobb példa a HIV. Feltételezések szerint afrikai majmokkal való érintkezés lehetett a vírus eredete. Hogy az AIDS betegség az 1980-as években járvánnyá lépett elő, annak oka a jelentős társadalmi változás (gyakori gépkocsi balesetek[7] következtében igénybe vett vér-infúzió, az inter­kontinen­tális turizmus népszerűbbé válása, szexuális szabatosság elterjedése, intravénás drogfogyasztás).

Ugyanis szó sincs arról, hogy új vírusok lépnének elő a nagy semmiből. Lényegében a meglévő vírusokból evolválódnak, és kapnak esélyt az elterjedésre.

Azért még manapság is akad meglepetés. Az atipusos tüdőgyulladás, a SARS 2002/2003 telén szedte áldozatait, és hozta rá a frászt az egész világra. A megbetegedettek kb. 20 százaléka a vírus áldozatává vált, főleg a gyerekek és az idősek. Aztán 2003 július 5-én hivatalosan megszűnt a SARS járvány. Azaz, hogy nem egészen, és pont ez a meglepetés. Kiderült, hogy az áldozatokat nem a vírus ölte meg, hanem saját felpörgetett immunrendszerük. A vírusos betegségekkel szembeni küzdelem olyan, mint a bridzs játék, ahol csak néhány általános taktikai szabály van, a kártyalapok leosztása után a nyerő taktika minden esetben más és más.

A vírus természetesen nem a XX. század terméke, korábban is volt. Például a fekete himlő, ami meglehetősen számottevő áldozatot szedett, és lám, az emberiség nem pusztult ki. Akkor most miért ez a páni félelem a vírusos támadással szemben? Ennek természetesen több oka is van.

1) Valaki kitalálta, hogy halálos fegyvert lehet belőle készíteni, azután mások átvették az ötletet, és ezeket az őrülteket egy cseppet sem zavarta, hogy ő maguk is emberek, és a vírus reájuk éppen olyan halálos, mint bárki másra, mondjuk az ellenségre. Erről jut eszembe, az I. világháború alatt a németek bevetették a mustárgázt, napokig vártak a kedvező időjárásra, és amikor kieresztették a halálos gázt, a szélirány perceken belül az ellenkezőjére váltott. A többi elképzelhető. Ez is példa arra, hogy egy alkalmazott biológiai fegyver visszafelé is „elsülhet”.

2) „Összezsugorodott” a világ. Egy gyanútlan magyar turista vagy diplomata a pekingi piacon szemre vesz egy jóképű tyúkot, megnézi, megfogja, majd úgy dönt, hogy mégsem veszi meg, hiszen másnap reggel indul vissza Magyarországra, nem tudja, hogy testében hordozza a hívatlan vendégeket, a madár influenza vírusait. Másnap este megérkezik, majd három nappal később lázas beteg lesz, további három nap, és meghal. Addigra már, ha szemfüles az egészségügy, a teljes környezetét, mindenkit, akivel az elmúlt napokban érintkezett, karantén alá vonja. Csakhogy a karantén alá vont személyek még a karantén előtt megfertőzhettek további személyeket. A végén győz az egészségügy és néhány tucat halálesetet kivéve, az ország biztonságos, de…. a) A Liszt Ferenc r5epülőtérre naponta több tucat repülő érkezik. b) Jöhet a madár influenzánál sokkal virulensebb vírus, sokkal „rámenősebb”.

3) A tudósok „nem férnek a bőrükben”, kíváncsiságból, vagy valami távoli kutatási céltól vezetve, esetleg politikai parancsra állítanak elő új vírusokat, akár szuper-halálosakat is, melyek alkalmasak lennének az egész emberiség kiirtására. Ezek természetesen háromszoros biztonsággal vannak elzárva. A sorsunk tehát azon múlik, hogy a nagyon nagy biztonsággal elzárt vírusok nem szabadulnak ki. Igen ám, de száz százalékos biztonság nem létezik.

Annak érdekében, hogy belássuk, vírus ügyben az emberiség tojáshéjon táncol, az alábbiakban négy egymással összefüggő témát sorakoztatok fel, minden külön kommentár nélkül. Aztán mindenki döntse el, hogy hosszútávon mit várhat az emberiség.

1. Egyes laboratóriumokban előkészületeket tettek szuper influenzavírusok előállí­tására

Az elmúlt évek nagy frásza, a SARS kitörése után felelőtlenségnek tűnhet a SARS vírusnál is halálosabb, új vírus laboratóriumi megteremtése. Pedig pontosan ezt teszi néhány kutató, akik szerint semmit sem tenni, csak némán figyelni az eseményeket, még ennél is veszélyesebb játék lenne.

Azt már tudjuk, hogy az ázsiai tyúkfarmokat tizedelő H₅N₁ madárvírus halálos lehet az emberre, abban a ritka esetben, amikor megfertőződik. Ebből kiindulva egy kutatócsoport azért bütyköl a vírus génjeivel, hogy felfedje, vajon potenciálisan lehetséges-e, hogy olyan törzs váljon ki belőlük, ami képes emberről emberre terjedni. Ha sikerül elérniük azt, amin dolgoznak, akkor egy olyan vírussal fogunk szemben állni, amely ha kiszabadul a laborból (vagy valaki kiviszi onnan) több tízmillió ember életét követelheti.

Ez örültségnek tűnik, de a kísérletező tudósok tudnak rá adni magyarázatot, szerintük csak így lehet megválaszolni a következő kérdéseket:

1) Hogy lehetséges, hogy néhány állaton élősködő vírus az embert is megtámadhatja?

2) Mitől lesz egy vírus halálos?

3) Lehetséges-e olyan változtatás a víruson, ami után képesek lennének emberről emberre szállni, és olyan járványt előidézni, mint amilyen az 1918-as volt?

Mert, folytatódik az okfejtésük, csak akkor lesznek képesek szembeszállni azzal, amit a természet az emberiségre szabadít, ha ezekre a kérdésekre tudjuk a helyes választ.

Mások viszont ettől eltérő véleményen vannak. Szerintük egyáltalán nem látható be, mit lehet nyerni ilyen kísérletekkel. Különben is, más megközelítéssel már ma is lehetséges vakcinát előállítani. Ezzel szemben a munkálatok túlságosan veszélyesek, mert például semmi garancia sincs arra nézve, hogy egy ilyen rendkívül veszélyes vírus nem juthat terroristák kezére, a véletlen balesetről nem is beszélve.

1. Kijuthat-e halálos vírus egy jól zárt laboratóriumból?

A múlt arra tanít minket, hogy a címben feltett kérdésre a válasz: igen, mert az eddigi eseményekkel nem lehetünk elégedettek.

1. a) A leginkább hajmeresztő eset az 1918-as vírushoz tartozó H₁N₁ influenza törzzsel történt. Ez a törzs az 1957-es járványt követően eltűnt. Azután 1977-ben a H₁ kisebb járvány okozva hirtelen újból megjelent. A törzs azonos volt azzal, amit 1950-ben izoláltak.

Virológusok szerint teljességgel kizárt, hogy egy vírus 27 éven keresztül kint legyen az emberek között mutáció nélkül. Ebből arra lehet következtetni, hogy a vírus valamelyik laboratórium mélyhűtőjéből kerültek elő.

1. b) 1979-ben a Birminghami Egyetem egyik meghibásodott biztonsági kamrájából himlővírus szabadult ki. Az esetnek egy halálos áldozata lett. A himlő elterjedést[8] csak egy rendkívül szigorú karantén akadályozta meg.
2. c) Az Egyesült Államok genetikai kísérletek tanácsa 17 balesetet hozott nyilvánosságra. Ezek között voltak kiszakadt tartályok, „eltűnt” vírusminták, és áramkimaradásból származó vírus kiszabadulás.
3. d) 2004 májusában az amerikai hadsereg víruskutató intézetében egy asszisztens meghorzsolta magát egy Ebola vírussal fertőzött tűvel. Ugyanez történt a novoszibirszki Vector laboratóriumban egy asszisztensnővel, aki tengeri­malacokkal kísérletezve a balesetet követően néhány napon belül meghalt. Az életérét küzdő egészségügyi dolgozókat karanténba zárták.
4. e) 2003-ban két tudós egymástól függetlenül megkapta a SARS-t. Szerencsére a SARS viszonylag nehezen terjed, de mi történik akkor, ha influenzavírus szabadul ki az ismert fertőzési képességével? Influenzánál az a hátrány, hogy a leendő beteg már akkor fertőz, amikor a betegség tünetei még nem jelentkeznek. Vagyis egy tartály szivárgására csak akkor derül fény, amikor már túl késő.

III. Hogyan is állunk az influenzával?

1918-ban egy asszony felszállt a New York-i földalattira, hogy egy 45 percig tartó utazással hazamenjen. Biztosan elég egészségesnek érezte magát ahhoz, hogy utazzon, bár fájhatott a feje, rossz volt a közérzete, esetleg rázhatta a hideg. Néhány perccel később nehézlégzése lett. Állapota rohamosan romlani kezdett, mivel tüdeje gyors ütemben telt meg folyadékkal. Mire az asszony hazaért volna, már halott volt. Ez volt az 1919-es spanyol­nátha.

Ez a vírus, mint már említettem, 40 millió áldozatot követelt, és a betegek legnagyobb része egészséges felnőtt, nem pedig kisded, öreg, vagy beteg, legyengült ember volt, vagyis nem a szokásos influenza áldozatok.

A virológusok mindennapos lidércnyomása most az, hogy az Ázsiában garázdálkodó madárinfluenza olyan halálos betegséggé változhat, mint amilyen a spanyolnátha volt 1919-ben, és néhány hét alatt végig söpörheti a Földet.

Mi van akkor, ha ez a lidércnyomás valósággá válik? Nos, a helyzet kétesélyes. Angol és amerikai laborokban a megfelelő vakcina előállításán dolgoznak, de egy járvány hirtelen kitörése esetén nem lenne elég hasznosítható vakcina a teljes népesség preventív beoltására.

Évente az emberiség 10-20 százaléka esik át influenzafertőzésen, de mivel az influenzavírus állandó mutációnak van kitéve, az egyik évben szerzett immunitás (a betegség vagy védőoltás) a következő évben nem nagyon véd meg bennünket. Ennek ellenére az influenza általában egy viszonylag könnyű lefolyású betegség mivel immunrendszerünk többé-kevésbé „ki van hegyezve” felismerésére (az 1918-as, és kisebb mértékben az 1957-es és 1968-as influenzajárványok nagyobb fokú vírus-mutáció után következtek be).

Ugyanakkor virológusok már jó ideje figyelmeztetnek arra, hogy Ázsiában az elmúlt tíz évben felépített kolosszális méretű csirkefarmok potenciális influenza veszélyt jelentenek. Előbb vagy utóbb egy mindent elsöprő járvány fogja felütni a fejét.

1. A madárinfluenza egy ketyegő időzített bomba

Az ázsiai madárinfluenza nevű lidércnyomásra a tömeges csirkeoltás lehet az egyetlen megnyugtató válasz. Ez megvédheti a csirkék millióinak az életét, de van egy sajnálatos mellékhatása, könnyen torkollhat egy olyan új vírustörzs kialakulásához, ami veszélyes lehet az emberre is. Ennek a bekövetkezését csak a folyamatos monitoring (megfigyelőrendszer) akadályozhatja meg, de Ázsiában ez nem várható el.

2004 márciusában Kína úgy döntött, hogy a madárinfluenza járvány megszűnt, ezért aztán elkezdték a lemészárlástól megmenekült csirkék tömeges oltását. Indonézia szintén elkezdte az oltásokat, és a többi ázsiai ország, amelyeket szintén sújtott a H₅N₁ törzs, fontolgatják a védőoltások bevezetését.

Csakhogy a H₅N₁ vírus egészen biztos jelen van a beoltott csirkék között, és félő, hogy ebben a rendellenes helyzetben[9] olyan változáson mehet át, aminek eredménye egy szupertörzs felbukkanása lehet. Ez a vírus nemcsak halálos lesz az emberre (ahogy a jelenlegi is az), de emberről emberre is átterjedhet (ami jelenleg nem áll fenn).

Az szabványos állatorvosi eljárás szerint a beteg, a fertőzött és a fertőzöttségnek esetleg kitett állatokat meg kell semmisíteni, azaz ezeknek a beoltását el kell kerülni. Ennek oka az, hogy az oltások sohasem százszázalékosan hatásosak. Ez különösen igaz az influenza vakcinákra.

Nézzük mi történik. Oltás után az állatok nem lesznek betegek, de vannak  bennük vírusok, amelyek csökkentett mértékű szaporodásra is képesek. Ezek a vírusok át is mehetnek az egyik állatról a másikba, miközben valamennyi állat egészségesnek tűnik. Az ilyen „csendes járványt” nagyon nehéz észlelni, de azonnal igazi járvánnyá nőheti ki magát, amikor az oltási program befejeződik, vagy oltatlan állatok kerülnek a régebben beoltottak közé.

Erre van egy egyáltalán nem megnyugtató mexikói precedens, ahol 1955-ben járvány méreteket öltve ütötte fel a fejét a H₅N₂ madárinfluenza törzs, amit a csirkék azonnali beoltásával gyorsan leküzdöttek. Csakhogy a vírus csendben továbbra is ott lappangott a csirkék között, miközben az állatok beoltása folytatódott.

Normál körülmények között a madárinfluenza vírusa nem változik a csirkékben, mert csak rövid ideig tart „összezártságuk”. Csakhogy Mexikóban a csirkék és a vírusok most már hosszú évek óta békésen élnek egymás mellett, akarom mondani egyik a másikban. Ez a hosszú „nász” a vírus számára egy kitűnő mutálási lehetőség, ami be is jött. Amerikai virológusok tanulmányozták a helyzetet, és azt állapították meg, hogy a mexikói csirkékben található vírusok génjei között már jelentős különbség ismerhető fel. Attól pedig az isten mentsen meg minket, hogy az ázsiai H₅N₁ vírustörzs ugyanezt az utat járja végig.

Végül is majd minden fejezet végén kiderül, hogy mindig akad közöttünk valaki, aki anyagi érdekből kiindulva hajlandó az egész emberiséget veszélybe sodorni. A lehetőség tárháza pedig szinte határtalan.

Mi van akkor, ha egy államgépezet dönt vírusos támadás mellett? Hogy ez elképzelhetetlen? Na jó, legfeljebb az oroszok, amikor még Szovjetunió volt. Ja meg a Szádám rezsim, de ezt már felszámolták. Hát nézzük!

A WHO 2001-es adatai szerint a Földön biológiai fegyverként az alábbi vírusok vannak raktáron tartva: Koreai vérzőláz, Sin nombre, Kongoi vérzőláz, Rift-völgyi láz, Ebola, Maburg, Korio-agyhártyagyulladás, Junin (argentin vérzőláz), Machupo (bolíviai vérzőláz), Lassa-láz, Orosz nyári-agyhártyagyulladás, Dengue, Sárgaláz, Omski vérzőláz, Japán agyhártyagyulladás, Equin-agyhártyagyulladás,  Chikungunya, Nyong-nyong, Venezuelai equin-agyhártyagyulladás, himlő, majom-himlő, fehér-himlő, Influenza.

A Föld néhány hadügyminiszté­rium­ában rettenetesen fontos lehet az emberiség kiirtása.

[1] A vírusok többnyire fajta-specifikusak, vagyis csak egy bizonyos élőlényen élősködnek, de kivétel természetesen elég gyakran akad.

[2] Egy nukleotid öt szénatomos cukor, nitrogén tartalmú szerves bázisból (lúg) és foszforsavból tevődik össze.

[3] Van néhány nagyon specifikus eset, de ez kivételes és említésük csak megzavarná az összképet.

[4] Angliában az a babona járta, hogy aki egyszer átesett marhahimlőn, az himlőjárvány idején csak nagy ritkán kapta meg a betegséget. Jenner -nagyon helyesen- arra a következtetésre jutott, hogy a gyengébb, tehát túlélhető fertőzés, védettséget ad az erősebb fertőzéssel szemben. Ezért marhahimlőben szenvedő tehén tőgyén lévő gennyes sebekkel szándékosan „megfertőzött” embereket, akik így -feltételezésének megfelelően- védetté váltak a himlővel szemben.

[5] Angol regényíró (1894-1963), akinek családjában neves biológusok voltak. Leghíresebb utópisztikus műve a „Szép új világ.”

[6] Angol író (főleg ifjúsági regények, pl. Kincses sziget) és költő (1850-1948).

[7] Az USA-ban évente 50.000 ember veszíti életét gépkocsi balesetekből kifolyólag.

[8] A korábban kötelező himlőoltást néhány évtizede már nem alkalmazzák.

[9] Mexikói kísérletek azt bizonyították, hogy a jelezett körülmények között a madárinfluenza soha nem látott gyorsasággal evolválódhat, aminek megjósolhatatlan következményei lehetnek.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ulfkotte’s book destroys the illusion/delusion that there is anywhere in the Western world an independent press. Ulfkotte describes in detail the cognitive appropriation of journalists by elites. Journalists serve as propagandists and public relations agents for intelligence agencies, businesses, lobbying organizations, politicians, and US foreign policy. The function of journalism is to deliver to the people the explanations that serve the interests of elites and Washington’s foreign policy. This message was so effectively delivered to the German people that readership of the main German newspapers collapsed.

Ulfkotte describes how journalists are recruited when they are still students and find themselves indebted to and dependent on serving other interests than the truth. All from the lowest reporter to the highest editor to the owners of the news organization are caught up in enabling the elites to control the explanations. Ulfkotte names names and lists the organizations that bring journalists together with intelligence services and related think tanks, politicians, and foreign policy associations. Incestuous relationships between journalists, intelligence agencies, businesses, politicians, and US foreign policy aims are so pervasive that no one thinks anything of it. The only ones who get in trouble are those who don’t go along.

Ulfkotte’s book is written for Germans. Americans might find the German detail boring, but in the detail is the picture of how the subtle process of turning journalists into functionaries of intelligence services, politicians, and businesses is accomplished. The book starts off slowly. Ulfkotte knows that he would face readers’ disbelief if he jumped right into the horror story. So he begins with the perks and rewards of accommodating “sources” and censoring real news, such as the use of German poison gas by Iraq against Iran.

One interesting story is how the German press handled the wave of migrants from Bulgaria and Romania into Germany. The German government favored this further watering down of ethnic Germans by enlisting the press to describe the migrants as the hardworking, never-unemployed “Prussians of the Balkans.” False claims were made, such as the unemployment rate of Bulgarian and Romanian migrants was less than that of Germans. The false story was repeated endlessly without verification. Once the migrants were incorporated into Germany, the facts came out: The number of immigrants on welfare continues “to rise significantly” and has “increased 60% over the previous year.” The experts who had warned that this would be the case were demonized as “nationalists” and “nazis.” Thus, the media served to keep the facts out and fake news in.

The carefully woven matrix of controlled explanations explains why Trump, Marine le Pen, and other voices for real change are regarded as major threats to elite control. Marine le Pen faces continuous threats of prosecution, and the CIA/FBI/DNC orchestrated hoaxes are used by the presstitutes to drive Trump from office. With the Western media suborned, democracy and accountable government are not possible. Making this clear is Ulfkotte’s contribution.

Here are some of Ulfkotte’s amusing and revealing topics:

“‘Truths’ on Sale from Our Sponsors: Elite Networks and Intelligence Agencies”

“How do Journalists Pay for their Villas in Tuscany?”

“Our Lockstep Media: Synchronized, Obedient and No Questions Asked”

“In the Stranglehold of the Intelligence Agencies”

“Obama’s Trolls: America’s Fifth Column”

“Rockefeller’s Ghost—The Trilateral Commission”

“The Power of the Bilderbergers: Conspiracy Theory or Reality?”

“Two in Three Journalists are for Sale”

“The Higher Goal: Amputating Germany’s Identity”

“Merkel’s Fairy-Tale Hour: How the German Government Lies to Its Citizens”

Ulfkotte said that he could write the book, because he had no children or family to protect from retaliation. At the end of the book Ulfkotte says it is part one of a three book series. Ulfkotte died from a heart attack not long after the book was published. His death at 56 years of age raised doubts as to whether the heart attack was real or induced.

Ulfkotte’s Wikipedia biography was written by those he had exposed. Wikipedia is part of the control matrix. It is not an independent source. Wikipedia’s main function is to slander truth-tellers.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Pillanatnyilag 415 ppm a CO2 légkör koncentráció, 280 ppme (CO2 ekvivalens) a metán koncentráció és ennek kétszerese, 560 ppme ami hiányzik a billenő ponthoz, vagyis a jelenlegi érték kétszerese.

Mit jelent ez? Általános vélemény, hogy a Föld átlag hőmérsékletében 3 °C emelkedés valószínűleg az emberiség kipusztulásához vezet, míg 5 °C emelkedés valószínűleg a többi faj kipusztulását jelenti (rovarokról, mikrobákról nem beszélve). Lásd itt. 2026-ra bekövetkezhet az 5 °C emelkedés, de van esély arra, hogy akár 18 °C emelkedés is lehet.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Mit számít, hogy mi gyorsabban melegszünk, mint a Föld többi része! Mert nem az a lényeg, hogy mit jósolnak és mennyit, hanem az, hogy ezek szerint 2040-ben, sőt 2100-ban még lesz emberiség. Hmmmm.

Pillanatnyilag az átlagos hőmérséklet növekedés éppen hogy elérte a 1 °C-t, és elég sok kellemetlenséggel jár. Tisztában lévén ezzel, a szakembergárda abba egyezett meg, hogy a 2 °C növekedést nem léphetik túl. Megjegyzem a +2°C-ben se lesz gyönyör az élet, de 3,8 °C? és mindössze 20 év múlva? Az a baj, hogy ezt a 3,8 °C növekedést, illetve ennek hatását el se tudjuk képzelni. A hurrikánok már ma is össze-vissza mászkálnak és okoznak soha nem látott károkat, és ugye a hurrikánok erejüket a tengervíz hőmérsékletéből nyerik. Na, ez az, ami emelkedni fog, mert a többlet hő 95 százalékát a tengerek nyelik el.

De élet azért lesz! Csak Európában 250 milliónak nem lesz elég édesvize. Nem tudom ezt hogy értik. Inni valószínűleg fognak, csak nem lesz vécéöblítés, zuhanyozás, és ritkábban fognak ruhát mosni, mint az ostrom alatt. Igaz akkor hideg volt és nem izzadtunk, de most hőmérséklet emelkedés várható sok-sok izzadással. Aztán a 250 milliót se értem. Európa népessége durván ennek a duplája. Ezek szerint egy másik 250 milliónak lesz elég édesvize. Vajon ki gondolja, hogy az egyik 250 millió nem fog átmenni a másik 250 millióhoz éppen az édesvíz miatt? És ha azok nem egyeznek ebbe bele? Egy kis csetepaté a víz miatt, ami már ma is látható Afrikában, ahol Kalasnyikovval járnak az asszonyok a kútra 20-30 km-es távolságba. Hát ha valakinek ez élet, akkor lehet hogy lesz élet. De, hogy az még csak hasonlítani se fog ahhoz, amit ismerünk, az halál biztos.

PS: McPherson elkezdett visszatáncolni a 2026-tól!

__________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Hogy mi történt arra mindenkinek más és más válasza van. Legnépszerűbb válasz, hogy repedezik a Fidesz bástya fala, az emberek rájöttek, hogy a Fidesz legyőzhető. Szerintem az emberek 8 éve tudják, hogy a Fidesz legyőzető, de nem egy ilyen önző, öncélú ellenzéki pártokkal, ahol mindenki a saját kis pecsenyéjét sütögeti, és a felmérések szerinti néhány százalékos pártok vezetői miniszterelnökök akarnak lenni. Írjak le neveket? Szél Bernadett, Vona Gábor, Mesterházy Attila.

Ezeknek a politikai bohócoknak a destruktív tevékenysége alaposan elvette az emberek kedvét a szavazástól (mi se mentünk el szavazni). Minek? Nekünk évi 120.000 forint építményadót kell fizetni, és ezt megválasztott polgármesterek csinálták, hogy legyen miből osztogatni egymásnak. De, amikor Jászberényben csak egy igazi ellenzék volt, aki, ha kicsivel is, de nyert, az embereknek felcsillant a szeme. Nem kellett őket beszervezni, mentek maguktól, hogy megmutassák, hajlandók szavazni ha van értelme. A 13.-i szavazáson a részvétel 42 százalék volt, az ismétléskor pedig 62 %. A többség egyértelműen Fidesz ellenes, csak az ügyesen megváltoztatott választási törvényt ragyogóan ki tudják használni. Elképzelhető, hogy az ellenzék felébred, és akkor Orbánnak búcsút inthetünk 2022-ben.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Úgy érzem, én időben megírtam, amit tudni kell(ene). Hogy egy maroknyi olvasómon kívül senki se figyelt fel rá, az nem az én hibám. De nézzük, milyen veszélyforrásokat láttam 15 évvel ezelőtt.

Még Fukusima előtt felhívtam a figyelmet az atomerőművekben rejlő veszélyre. Kiemeltem a globális felmelegedést. A vízhiány bekövetkezését, amit kezdünk érzékelni. A vírus veszedelmet, amiről egyre inkább lehet hallani, hogy 4 milliárd ember életébe kerülhet. A kultúrák ütközését, mert akkor még nem neveztük nevén a muzulmán inváziót, és az ISIS szerveződést. A demokrácia halálát, ami régen volt demokráciákban sorra bekövetkezik. Végül a „felbomló család” szindrómát. Tettem említést egy háború bekövetkezéséről is, de ez nem nagy találmány, mert az egész emberiség 70 éve ennek a réme alatt él.

Most támadt egy érdekes ötletem. Ezekből a témákból sorra felrakom a 15 évvel ezelőtti meglátásomat. Nézzük meg, milyen mértékben állják meg a helyüket ma.

A felbomló család

Az emberiség történetében a II. világháború sok tekintetben vízválasztó volt, bár néhány évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy erre rádöbbenjen. A kilencszázharmincas években az egész keresztény világban[1], és így Magyarországon is, a családi elrendezés nagy vonalakban azt jelentette, hogy a férj-apa a „kenyérkereső”, a feleség-anya pedig főállásban volt az, ami, vagyis feleség és anya. Aztán jött a II. világháború, és ez az elrendezés viharos gyorsasággal felborulni.

A háború alatt az európai országok férfi lakossága milliós tömegekben vonult ki a frontokra (persze nem lelkesen dalolva, de ez egy másik történet), miközben a hátországban a termeléshez szükséges munkáskezeket a nők soraiból szedték. A háború után az eredeti rend hamarosan visszaállt volna, de új tényezők indultak be. A keleti tömbökben a „kapitalizmus utolérése”, mint cél, mintegy szentesítette a családellátó nők bevonását a termelésbe, amit a kelet-európai diktatúrákban a családfő fizetésének a leszorításával érték el, vagyis azzal, hogy a férfi fizetése nem volt elég a család megélhetéséhez. A nőknek is el kellett menni dolgozni.

Nyugaton a folyamat a fentiektől némiképpen eltért, de a végeredmény egy és ugyanaz lett. A kapitalizmus, amint magához tért a háborús konjunktúra megszűnéséből, kitalálta, hogy a folyamatos fogyasztás (vagyis a folyamatos profit) fenntartásának három trükkje van.  1) a gyakori modellváltás.[2] 2) Igénykeltés a fogyasztóban. 3) a „built in obsolescence”[3], Az első kettő segítségével ügyesen feltornáztatott igények kielégítéséhez a feleségnek is el kellett menni dolgozni, ami után beindult a „keeping up with the Johns”[4]. A harmadik pedig arra szolgált, hogy a feleség néhány év után nehogy visszamenjen a családi tűzhely mellé.

A „szocialista táborban” a nők finoman tiltakozni kezdtek[5], amire a rendszer egyfelől propagandával[6], másfelől pótmegoldásokkal[7] válaszolt, miközben a gyerekek lakáskulccsal a nyakukban az utcára kerültek. A fiatal nők jelentős részének tetszett a relatív függetlenség, amivel nem csak élt, de jócskán vissza is élt. Az új „módi” mindenképpen oda torkolt, hogy míg a férj és a feleség saját munkahelyén napi nyolc órát volt kollégája, kolléganője „társaságában”, ami bőséges lehetőséget adott az egyéni gondok megbeszélésére, apróbb panaszok kiöntésére, és ezeken keresztül az alapos összeszokásra, stb., addig este, otthon, lázas rohanás közben, egymásra már csak perceik maradtak. Ez a házastársi kötelék fellazulásához, szerető tartás kialakulásához és tömeges házasság felbomláshoz vezetett, amit csak fokozott az Amerikából származó feminizmus gyors elterjedése.[8]  A gyerek most már nem csak az utcára került, de egyik szülőt, rendszerint az apát, el is veszítette. Ezzel egy időben kezdett elterjedni a második, harmadik házasság és az ezzel járó féltestvérek és mostohatestvérek tömeges megjelenése[9], majd a népesedés fogyás beindulása.

Az államhatalom ezt helyénvalónak találta, hiszen különböző intézkedésekkel elősegítették a folyamatot. Magyarországon létrehozták illetve kibővítették (a teljesség igénye nélkül) a következőket. 1) A bölcsőde, óvoda, napközi rendszert. 2) A patyolat-hálózatot, ahol a kilósmosás olcsóbb volt, mintha a munkát otthon végezték volna, 3) A mélyhűtött és konzervált készételek nyomott áras, tömeges elterjesztését, ráadásul olyan kurrens nyersanyagokból, melyek hiánycikknek számítottak (pacal, máj, vese, stb.).

A folyamat és az irány valójában minden volt csak családcentrikus nem, mivel a közvetlen és közvetett hatás egyértelműen a szeretet adás-kapás folyamatos sorvadása volt. Valamelyik házastársnak, de gyakran mind a kettőnek, volt a munkahelyén egy, nem egyszer több szeretője is. A gyerekekkel nemigen törődtek, nem jutott rá idő. Illetve, ahol erre kifejezetten súlyt fektettek, még ott se érhette el azt a szintet, amit a „régi jó békeidőkben” a hivatásos feleség-anya nyújtott. A mezőny persze széthúzódott, mert sok helyen a nyugdíjas nagymama átvállalta a szeretet adás, gondoskodás feladatát. A ilyen (szerencsés) családoknál a romboló hatás némi késést szenvedett. „Hivatalosan” senki se foglalkozott azzal, mi lesz a felnövekvő nemzedékekkel a legfontosabb nevelési adalék, a szeretet nélkül, vagy annak erősen csökkentett változatával. Pedig szeretetadás nélkül a felnövekvő gyermek jó esetben pszichésen béna, rossz esetben haramia lesz.

{Egy pillanatra feledkezzünk meg az állatvilágról, ahol nevelési probléma egyszerűen nem létezik. Ez a „nem létezés” az emberiségnél is fennállt évezredeken keresztül. Problémás gyermek, és nevelési probléma csak azóta létezik, amióta az anya feltételnélküli és szüntelen szeretetét napközi otthonok, angol órák, sportfoglalkozások, stb. váltják fel. Rá kellene döbbennünk arra, hogy az utódnevelésnek csak egyetlen egy nélkülözhetetlen alkotója van, ez pedig a szeretet és az abból fakadó törődés. Az a gyermek, aki sütkérezhet édesanyjának meg nem szűnő szeretetében és folyamatos gondoskodásában az vagy lesz élsportoló, idegenvezető, zongoraművész, stb. vagy sem, de lelki kripli vagy antiszociális bűnöző egészen biztos nem lesz.}

Azt minden pedagógus tudja, ha egy viszonylag jól tanuló gyerek hirtelen felkészületlenül megy el az iskolába, nem végzi el a házi feladatát, nem figyel az órán, korábbi közlékenysége eltűnik, és a gyermek magába fordulóvá válik, akkor komoly családi gondok húzódnak meg a háttérben. Amikor egy gyermek szerető-gondoskodó háttere megváltozik, személyiségi fejlődése azonnal irányt vált a társadalmilag elfogadhatatlan felé. Beszéljünk konkrétan!

Egyetlen egy kamasz se nyúl a drog felé addig, amíg kapcsolata meghitt a szülőkkel, mert a legelső beszervezési kísérletről még aznap délután beszámol az édesanyjának-édesapjának, akik íziben megtehetik a szükséges ellenlépést. Ezzel éles ellentétben, meghitt kapcsolat nélkül a gyereket úgy dobálhatja a sors, ahogy az adódik. Ez igaz volt akkor is, amikor „csak” az alkohol és a nikotin veszélyeztette a felnövekvő nemzedéket, és természetesen még inkább igaz most, amikor az alvilág egyre szervezettebben, egyre veszélyesebb drogokra iparkodik rászoktatni gyermekeinket.

Hogy „nagy baj van” azt a laikus is beláthatja, ha felfigyel egy korábban nem észlelt jelenségre.  A mai gyerekek – majd kivétel nélkül – totyis kortól kezdve imádják a plüss állatokat, a fröccsöntött hüllőket, rovarokat, szörnyeket, satöbbi, sőt, nem hagyományos[10], élő állatokat tartanak (persze csak úgy, ahogy), ami nem más, mint a pszichésen sérült gyermekek pótcselekvése. Riasztó, hogy ezeknek a sérüléseknek megnyilvánulásait sokan felnőtt korukban, 30-as, 40-es éveikben sem képesek megszüntetni.

Mindezeknek végső eredménye a társadalom egyre fokozódó elvadulása, növekvő bűnözés, agresszivitás, a pénz felfokozott hajszolása, a társadalmi szolidaritás eltűnése, amire a hatalmat birtokló elit érdekes módon reagál. Az államhatalom meg se kísérli a bajok okának megkeresését és elhárítását, helyette leszigeteli az uralkodó réteget. Akinek pénze van, az őrző-védők által óvott villákba költözik, az utcákat, közterületeket kerülik, külföldön nyaralnak, és ott taníttatják gyermekeiket (akik – a szülői kívánság ellenére – nem mentesülnek a korra jellemző pszichés sérülések „beszerzése” alól).

Nézzük, hol áll most a Világ? A látvány elszomorító, de százszor elszomorítóbb, ha a folyamatot nézzük. Ugyanis a Világ évről-évre egyre elszomorítóbb, és úgy tűnik, hogy ez a trend nem tud megfordulni. Az újabb és újabb generációknak egyre kevésbé kell a család. Egyfelől, mert önzésből fakadóan úgy gondolja, a családtól keveset kap, és sokba kerül. Másfelől saját gyermekkori emlékei alapján a családot legfeljebb egy szükséges rossznak tartja.

Vegyünk egyetlen egy statisztikai adatot, ami ragyogóan tükrözi állításaimat! Bár 1990 és 2002 között Magyarország lakóssága 100.000 fővel csökkent, az ivarérett lakósságon belül a nőtlenek és hajadonok száma 700.000 fővel növekedett. A gyerekvállalási kedv viszont csökken. Aminek én legfőbb okát az egymás után következő generációk morális felfogásában támadt szakadékban látom. Mire gondolok?

Az idősebbek, egyszerűen nevezzük őket 50 felettieknek, még úgy tudják, hogy erkölcsi kötelességük idős szüleik lelki és anyagi segítése, de ez mellett teljes erejükkel (gyakran erejük felett) iparkodnak egyengetni gyermekkorukból rég kinőtt utódaik boldogulását, ami nem ritkán 30-40 éves „gyerekek” komplett eltartását jelenti. Ugyanakkor a 30 alattiak iparkodnak kitolni saját gyerekkorukat a tökéletes abszurditásig. Ebbe viszont egy vagy több saját gyermek vállalása se anyagilag, se pedig eszmeileg nem fér be, meg aztán nem is vágynak rá, mert a beléjük nevelődött (szeretet hiánytól származó) önzés ezt nem teszi lehetővé.

Ha pedig mégis születik gyerek, akkor azzal kell számolni, hogy közvetlenül iskoláskorának elérése után személyisége fokozatosan más lesz, mint ami kívánatos.

A mai gyerek egyszerűen nem készül fel az életre, ahogy ez régen szokás volt. Az én gyerekkoromban a gyerek még „fogyóanyag” volt. Egy családban nyolc született, hogy három felnevelődjön. Ma jó ha egyke van, akinek kinyalják a fenekét. Nem vagyok a gyerekverésnek a híve, pláne amióta törvénybe ütközik, de azért csendben meg szeretném jegyezni, amikor a gyerekneveléshez még hozzátartozott a „verés” a gyerekekből „ember” faragódott. Ma egészen mások a módszerek. Rendben van, de az eredmények a mai módszerek helyességét egyáltalán nem igazolják.

Amerikában már a nyolcvanas években foglalkoztak a jelenséggel (The Postponed Generation[11]), vagyis azzal, hogy az „egyetemisták” jelentős része 10-15 évet ellebzsel az egyetemek környékén, miközben a szülök eltartják őket.

Ennek a folyamatnak azonban számtalan nem kívánatos hozadéka van. Nézzünk néhányat! Akiket 40 éves korig eltartanak, azok a szülők halála után nemigen fognak rászokni a munkára. Felélik az örökölt vagyont és utánuk az „özönvíz”, vagyis egészen biztos komoly veszélyt fognak jelenteni a társadalomra. Ha a vagyon a szülő halála előtt elfogy, akkor a „tejelni” már nem képes idős szülő sok esetben abúzusnak[12] lehet kitéve korábban eltartott gyermeke részéről. A munkára nem foghatók vagy arra alkalmatlanok nagy száma, valamint ezek távolmaradása az utód nemzéstől megoldhatatlan társadalombiztosítási nehézségbe torkolhatnak. A munkavégzés­be be nem vont felnőttek várható orientálódása a szélhámosságok felé nem csak egyszerű bűnözési hullámok társadalomra gyűrűzését okozzák, de ellehetetlenít­hetik az üzleti életet, aminek hagyományos alapja a kölcsönös bizalom. Ez az, ami napjainkban egyre inkább hiányzik. A pénzzel együtt eltűnő betét gyűjtök, a hitelt visszafizetési szándék nélkül felvevők, és egyéb csibészek hadát egyre nagyobb számban követik a kifejezetten átverésre specializálódott szélhámosok tömeges megjelenése.

Néha az embernek az az érzése támad, hogy jelentős népcsoportok egyszerűen nem számolnak a jövővel. Úgy élnek és cselekszenek, mintha csak ma lenne, holnap-holnapután pedig soha. Mi mással lehet különben megmagyarázni azt, amikor egy ügyvéd a nála letétbe helyezett összeget egyszerűen elkölti. 1990 előtt még lehetett azt játszani, hogy sikkasztok Nyugaton majd átmegyek Keletre és felélem a pénzt, vagy fordítva, itt sikkasztok, majd disszidálok és élek mint Marci hevesen, amíg meg nem halok. Ennek azonban vége, ma már a Világ túl kicsi ahhoz, hogy el lehessen tűnni benne. Szóval egy nap a Világ?

*     *     *

Nem hiszem, hogy szükség lenne további meggyőzésre. Inkább nézzük a lehetséges „kibontakozást”! A család, a családon belüli szolidaritás végig kísértre az Embert az egész emberré válása alatt. Éppen ezért nem csak rá vagyunk evolúciósan „hangolva”, de egyszerűen nem rúghatjuk fel a lassú, de biztos, esetleg nem is olyan lassú önpusztítás veszélye nélkül. A rombolás kettős. A családok széthullásának következménye az egyre nagyobb arányokban megjelenő antiszociális egyedek antiszociális magatartása, ami egyre elviselhetet­leneb­bé teszi az életet. Ugyanakkor az élet elviselhetetlenségét a családi élet tudná elviselhetőbbé tenni, de pont ennek a családnak a hiánya okozza az elviselhetetlenséget. Pozitív visszacsatolás? Bizony az. A pozitív visszacsatolás matematikai hatása pedig mindig, minden körülmények között az észlelhető folyamat felgyorsulása, semmi más, mint egy civilizáció hanyatlásának, majd eltűnésének első jelei.

Történelmi perspektívából szemlélve az emberiségre nézve ez nem is lenne akkora katasztrófa. A barlang elhagyása óta az Ember jó néhány civilizációt épített fel, amelyek kivétel nélkül mind eltűntek egészen az utóbbi korig. Nem egyszer ezeknek az eltűnt civilizációknak romjain épültek fel a következők. Az eltűnéseknek különböző okai voltak, amik egyben zsákutcát jelentettek az adott civilizáció továbbfejlődése szempontjából. Ilyen értelemben az eltűnés még hasznosnak is volt mondható, hiszen helyet biztosított egy következő társadalmi kísérlet beindítására, egy újabb civilizáció felépítésére.

Csakhogy most az emberiség nem egy klisé megismétlése előtt áll. A jelenlegi, természettudományi ismeretekre felépített civilizáció markánsan különbözik az összes többitől. Az emberiség történelmében a mi civilizációnk rendelkezik először a műszaki-technikai, szellemi és organikus készséggel ahhoz, hogy az egész emberi fajt kipusztítsa, de minimum visszavesse a kőkorszakba.

[1] „Keresztény világ” alatt (Huntington szerint) Észak-Amerika nyugati partjaitól a Kárpátok keleti vonulatáig terjedő földrajzi területet kell érteni, természetesen kulturális értelemben. Ez tulajdonképpen a volt Nyugati Világ + Kelet Európának azt a részét jelenti, ahová a pravoszláv egyház még nem tudott átterjeszkedni.

[2] Az őrület non-plussz-ultrája a mobilkészülékek. Újabb és újabb modellekkel félévente jönnek ki, és még azt is elérték, hogy akinek két éves a készüléke, kifejezetten röstelli magát.

[3] „Beépített elavultság”, vagyis egy terméket nem olyan minőségben állítanak elő, amilyen minőségre a technológiai képes, hanem olyanra, hogy a termék bizonyos fontos része néhány éven belül felmondja a szolgálatot. Ma ez már fel sem tűnik, de az ötvenes években még működtek olyan háztartási gépek, például hűtőgépek, amiket még a húszas években gyártottak.

[4] Lépést tartani a szomszédokkal.

[5] Például a Nők Lapjában megjelent cikkekkel, amelyek kihangsúlyozták a dolgozó nők „második műszakját” otthon a háztartásban.

[6] A „háztartásbeli”, mint foglalkozási megjelölés szinte hónapok alatt pejoratív kicsengést kapott.

[7] Lásd a következő oldalon található felsorolást.

[8] Ez a fejezet nem a feminizmusról szól, de magyarázatként ide kívánkozik: Az nem vitatott, hogy a II. világháborút megelőzően kifejezett „férfitársadalom” volt (ismérvei jól ismertek), aminek legfőbb oka (és persze következménye is) a nők gazdasági függősége volt. A feminizmus ennek a függőségnek a megszünte­tését tűzte zászlajára, de nem állt meg ennél. A biológiai és pszichés adottságokat figyelmen kívül hagyva, ösztönözte a nőket, hogy a házastársi hűséget semmivel se vegyék komolyabban, mint a férfiak. Sőt, egyes szószólók még erre is ráraktak néhány lapáttal. Ha egy férj nem tudja biztosítani felesége részére a multiplikált, azaz egymás után többször bekövetkező orgazmust, akkor jogosult azt „házon kívül” megszerezni.

[9] Amire Karinthy Frigyes a következő viccel reagált: Frici, csinálj már valamit, az én gyerekem meg a te gyereked együtt verik a mi gyerekünket.

[10] Az otthoni állattartás repertoárjába olyan, korábban elképzelhetetlen állatok is beletartoz­nak, mint például: madárpókok, mérges kígyók, nagy ragadozók, stb.

[11] „Az elnapoltak nemzedéke”

[12] A szociológiai szakzsargon szerint a fizikai bántalmazást nevezik így.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ami minden halandónak szembe tűnik, hogy Putyin bizonyos rendszerességgel látogat hazánkba, és most már Erdogán is vizitál. Felmerül a kérdés, minek? Rendben van, Orbán székhelyéről gyönyörű a pesti kilátás. Hogy úgy mondjam Budapest Orbán lábai előtt hever (bár ez most egy kicsit megingott), amit a diktátorszerűségek megértően nyugtáznak, na de hát minek jönnek? Hogy miért haverkodnak Orbánnal az szerintem világos. Magyarország benn van az EU-ban, és ez a tény igen hasznos lehet számukra, elsősorban mert Orbánnak vétójoga van, amit pofátlanul alkalmaz is.

Meg kell jegyeznem, hogy Orbánnak egész pályafutása alatt piszok nagy malaca volt (és van). Amerika Milosevicset, kevesebbé szarrá bombázta. Most viszont Amerikának annyi szar van a tányérján, hogy nem ér rá Orbánnal foglalkozni. Szíria, Irán, Észak Korea, és újabban még Törökország is, ahová most Macron is felzárkózott, folytatva  DeGaulle tábornok hagyományait.

Szóval Orbán a renitenskedését egyenlőre eltűrik, a kérdés meddig, főleg ha kiderül, hogy viselkedése fertőző. Jó, tegyük fel ez még csak bocsánatos bűn, de mi hasznunk van belőle? Erdogán minden átengedett muszlimnak a fülébe súgja, hogy Magyarországot kerüljétek el? Vagy Putyin atomtöltetű rakétáiba Budapest nem lesz beprogramozva? Aligha!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az eredeti poszt teljes fordítását elküldöm E-mailben a VIP előfizetöknek.

___________________________________________________________________________

An Obituary of the Western World

A World Based On Lies is a False World

Paul Craig Roberts

During the course of my life I have watched the Western World abandon all of the values that made it successful. Despite all its crimes, and they are many, the Western World succeeded. Everyone wanted to be part of it, and it will be the demise of the Russians that they still do.

The Western World succeeded, because it believed in objective truth and searched for it. This resulted in scientific and technological discoveries, in architectural and artistic beauty, and in brilliant literature that educated the educatable into the human condition.

But objective truth is no longer acceptable in the Western Woke World, because it is contrary to the woke ideologies, such as there is no difference between men and women, that there are many genders and that men and women can be born into the wrong bodies, that hurt feelings are more important than empirical facts, that many subjects are not subject to examination or debate, because they offend emotive beliefs of feminists, people of color, Jews, the new transgendered species, and whoever else can make a claim of victimhood.

Everyone can claim to be a victim except white male heterosexuals. They are branded “exploiters” of everyone else, and they are unable to get out of this trap. In the Western World white heterosexual males face the same fate as the bourgeoisie under Lenin. A white heterosexual male who defends himself or his fellows is immediately branded a misogynist or a white supremacist. Increasingly courts treat white heterosexual males as if they are members of a criminal class.

We now live in a world in which a self-declared “victim” can block truth, because truth offends them. The offended are able to get the truth-teller fired and removed from employment. His crime is that he exercised free speech. Today free speech is the most sure path to self-destruction for a white heterosexual male.

We see this everyday everywhere. Throughout the Western World it is now more important to have the approved gender, sexual preference, and racial balance than merit in university appointments, corporate hiring and promotion, movies, and media. Any white male professor who fails to keep up with prohibitive words and thoughts is dead meat.

Today the Western World is based on race and gender quotas and on Woke Ideologies that have no correspondence to reality.

Today, throughout the Western World, it is very difficult for a white heterosexual male to get a tenure track appointment in a university. In the UK and many European countries, announcements of university employment openings are restricted to women and to people of color. This is blatant discrimination against white heterosexual males, a group unprotected by anti-discrimination laws and thus subject to discrimination.

The justification offered for the discrimination against merit is that white heterosexual males have dominated for too long. But the real reason is to get rid of objective truth, which stands in the way of the false ideologies of the Woke Generation.

Some white males are part of the Woke Generation, and the insouciant race and gender traitors are sealing their own fate along with that of white men. They have to pander to the ruling ideologies in order to have an income. Consider the white males on CNN, MSNBC, BBC, NPR, Washington Post, NY Times, and the rest of the Western presstitute media. If they tell the truth, their career is ended. They have to lie and to demonize Russians, Trump, and white heterosexual males in order to have a pay check.

In the Western World today, the only people who suffer are those who tell the truth. Look at Julian Assange, Manning, Edward Snowden, and the other persecuted truth-tellers allegedly protected by whistleblower laws who were sent to prison and left without a livelihood despite the law that protected them. What more evidence do you need that the Western World is lawless?

Today the Western World is based not on TRUTH but on LIES.

A world based on lies is a false world, and that is what the Western World is today. It is a LIE.

In the articles below Lance Welton describes how the female takeover of academia is destroying rational thought and substituting emotive responses in its place. Stephen Adams describes how Lynsey McCarthy Calvert was hounded out of her job as spokesperson for Doula UK, the national organization of birth coaches, for saying on Facebook that only women can have babies. The organization concluded that her obviously true statement breached the organization’s equality and diversity guidelines. Delta airlines in its in-flight films elevated the preferences of the small minority of lesbian/homosexuals above that of the straight population and shows same-sex love scenes. The lesbian/homosexuals were offended by their absence. The straights offended by the scenes don’t matter. In Oklahoma City the police are investigating “It’s okay to be white” posters as a hate crime. Who can imagine “It’s okay to be black” posters being investigated as a hate crime? In Sweden truthfully attributing the 1,472% increase in rape to the immigrant-invaders gets a person investigated for a hate crime.

In the Western World a handful of perverts are able to dominate the vast masses of the Western population, because only “victim groups” can specify who the guilty parties are. The guilty parties are the social and intellectual mores of people who made Western Civilization great despite its many crimes.

This suffices as an obituary of the Western World.

http://www.unz.com/article/are-women-destroying-academia-probably/

https://www.dailymail.co.uk/news/article-7643251/Charity-hounds-birth-coach-post-saying-women-children.html

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Úgy érzem, én időben megírtam, amit tudni kell(ene). Hogy egy maroknyi olvasómon kívül senki se figyelt fel rá, az nem az én hibám. De nézzük, milyen veszélyforrásokat láttam 15 évvel ezelőtt.

Még Fukusima előtt felhívtam a figyelmet az atomerőművekben rejlő veszélyre. Kiemeltem a globális felmelegedést. A vízhiány bekövetkezését, amit kezdünk érzékelni. A vírus veszedelmet, amiről egyre inkább lehet hallani, hogy 4 milliárd ember életébe kerülhet. A kultúrák ütközését, mert akkor még nem neveztük nevén a muzulmán inváziót, és az ISIS szerveződést. A demokrácia halálát, ami régen volt demokráciákban sorra bekövetkezik. Végül a „felbomló család” szindrómát. Tettem említést egy háború bekövetkezéséről is, de ez nem nagy találmány, mert az egész emberiség 70 éve ennek a réme alatt él.

Most támadt egy érdekes ötletem. Ezekből a témákból sorra felrakom a 15 évvel ezelőtti meglátásomat. Nézzük meg, milyen mértékben állják meg a helyüket ma.

A globális felmelegedés

Kezdjük onnan, hogy a világűrben, ahol Földünk több mint 100.000 km/óra sebességgel száguldva kering a Nap körül, gyakorlatilag –273 °C a hőmérséklet, vagyis az úgynevezett abszolút zéró fok uralkodik. Mivel a Föld saját hője minimális gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy nincs, a bioszféra melegét kizárólag a Nap sugárzása biztosítja. Tekintettel arra, hogy a Földre érkező Napsugár intenzitása állandó értéket mutat (ami csak viszonylag „rövid” távon igaz), a Föld hőmérséklet változásának okát máshol kell keresni. Ehhez elsőnek számba kell venni azt, hogy mi, és hogyan történik?

A Föld az érkező napsugarak nagy részét elnyeli.

A Föld az érkező napsugarak egy részét visszaveri.

A Föld atmoszférája az érkező sugarak egy részét elnyeli, illetve visszaveri.

Mivel a Föld felületének hőfoka átlagosan +14°C azaz a világűrnél 287°C-al melegebb, ezért hőforrásként maga is sugároz hőt a világűr felé.

Ellentétben a napsugárzás intenzitásával, ezen folyamatok értékei változhatnak. Nézzük, mi történik!

Manapság a meteorológusok megegyeznek abban, hogy a Földre 342 Watt/m² energia érkezik a Napból, aminek 31,3%-a visszajut a világűrbe és csak 68,7%-a (235 W/m²) fordítódik a Föld melegítésére. Amennyiben ez az arány változik, úgy a klíma is kénytelen változni. Jelenleg a 235 W/m² érték növekszik, vagyis felmelegedés van folyamatban.

Az állítás, miszerint a Földre érkező napsugár intenzitása állandó, hosszútávon nem igaz. Ugyanis, ha ez lenne a valódi helyzet, akkor a Föld klímája évmilliók óta állandónak mutatkozna, de mint tudjuk jégkorszakok, és időszakos felmelegedések váltogatták egymást. Ennek a hullámzásnak kellett, hogy legyen oka, vagyis a 342 watt/m² érték nem lehetett állandó. De ha nem, akkor miért nem? A miértre a választ Milutin Milankovitch szerb asztrofizikus (1879-1958) találta meg. Ezek szerint a Föld nap körüli pályájának van három geometriai eleme, melyek mindegyike ciklikusan változik. Ezek:

1) A Föld nap körüli (ellipszis) pályájának excentricitása, ami a közel nulla és 0,07 érték között változik. Az excentricitás következménye, hogy a Nap és a Föld közti távolság két szélső érték (január 3. és július 4.) között, cca. 100.000 éves ciklusban változik. Jelenleg, a két szélső érték közti különbség 5.000.000 km. A január 3-án és július 4-én mért két insoláció (az egységnyi területre eső napsugár mennyiség) közti különbség jelenleg, 6%, amit 0, 017 excentricitás eredményez. A legnagyobb excentricitáskor (0,07) a két szélső értékhez tartozó insoláció közti különbség ekkor 25% körül lehet.

2) A Föld forgástengelyének dőlésszöge. Jelenleg ez a szög köztudottan 23,5 °, de ez 40. 000 éves ciklusidővel 22,1° és 24,5° között változik. Az évszakok változása ettől a dőlésszögtől függ. A mainál egy fokkal nagyobb dőlés az évszakokat szélsőségesebbé teszi, azaz melegebb nyarak, hidegebb telek lesznek.

Precesszió, vagyis a forgástengely merőleges kitérése, azaz a tavaszpont eltolódása, ami 20.000 éves ciklusidővel bír. Következménye, hogy míg az északi féltekén az évszakok közti különbség növekszik, addig a déli féltekén ez csökken és fordítva. Jelenleg az északi féltekén majdnem maximális az évszakok közti különbség.

Ezen geometriai elemek ciklusidejének 10.000 éves nagyságrendje az ok, amiért a jelenlegi globális felmelege­dés­ben nincs szerepük.

Meg kell még jegyezni, hogy a Föld klímájával kapcsolatos valamennyi aspektus – szél, eső, felhők, levegő hőmérséklete, tengeráramlatok, stb. – az energiaátadás és átalakulás következménye. Végeredményben kizárólag az energiáról van szó, minden más ennek következménye.

A napsugár elnyelése, illetve visszaverése

Az anyagba ütköző sugárral két dolog történhet. Az anyag elnyeli és a sugár által közvetített energiát hasznosítja, vagy visszaveri (a benne lappangó energiával együtt). A különböző anyagok a rájuk eső sugarakat különböző arányban nyelik el, illetve verik vissza. Vegyünk két szélsőséges példát: fekete szikla és frissen hullott hó. A fekete szikla majd minden fényt elnyel, és közben jól felmelegszik, míg a friss hó majd minden fényt visszaver, és esze ágában sincs elolvadni.

Ebből az következik, hogy ha valamilyen okból kifolyólag a Föld felületének visszaverő képessége (albedo) megváltozik, akkor az kihat a globális klímára. Miről lehet szó? Például kiirtanak hatalmas lomberdőségeket. Kiirtás előtt az erdő télen több napsugarat nyelt el, mint kiirtás után a mezőgazdaságba bevont terület, mert a puszta földet hótakaró fedi, aminek visszaverő képessége jelentősen meghaladja az erdőét. Ez pedig lehűlést eredményez. A lehűlés alacsonyabb terméshozamot okoz, a kisebb hozam pedig arra kényszerítheti az Embert, hogy további erdőket irtson ki és vonjon mezőgazdasági termelés alá. Ez pedig további hűléshez vezethet. Ez tehát egy negatív visszacsatolás. Vagy, ha valami más okból kifolyólag a sarki jégmezők zsugorodnak, a helyükbe lépő tenger pedig több sugarat nyel el, mint a jég, akkor ez melegedést okoz, és jobban felgyorsítja a jégmezők olvadását, zsugorodását, azaz egy pozitív visszacsatolást eredményez.

A Föld kisugárzása

Mint ahogy erre korábban már rámutattam, a Föld maga is sugároz a világűr felé, mert annál 287 fokkal melegebb. Ez az energia kisugárzás természetesen hűtő hatással van a Földre. Ha ez a kisugárzás változna, akkor az megváltoztathatná a korábbi egyensúlyt és vagy felmelegedéshez, vagy lehűléshez vezetne. Igen ám, de a kisugárzás nem változik, hiszen annak mennyisége kizárólag a Föld felszínének átlag hőmérsékletétől függ. Csakhogy, és a globális felmelegedésnek éppen ez volt a beindítója, a Föld által kibocsátott hosszúhullámú (tehát nem látható) sugárzásnak nem feltétlenül kell elhagyni a rendszert. Ha pedig nem hagyja el, akkor az olyan, mintha nem is lett volna kisugározva. Mi ennek a mechanizmusa?

Arról már volt szó, hogy az anyagba ütköző sugárral két dolog történhet. Elnyelés és visszaverés. Ez azonban atomi szinten történik, vagyis egy foton (mint a fénysugár, – vagyis egy bizonyos hullámhosszú intervallumba tartozó elektromágneses hullám-,legkisebb része) nekiütközik egy atomnak. Ehhez elég annyit tudnunk, hogy minden atomra és molekulára jellemző az, hogy milyen hullámhosszú sugara(ka)t nyel el, és természetesen veszi át energiáját. Makroszinten ez azt jelenti, hogy a légkörben található különböző gázok nem azonos mértékben eresztik tovább, illetve nyelik el a hősugarakat. Most következik az, hogy ezeknek a gázoknak a koncentrációja változhat, és akkor az egész légkör hővisszatartó készsége is változik. Amíg ezeknek az aránya maradt, ahogy valaha volt, marad minden a régiben. Csakhogy nem maradt. A civilizált ember mindennapos tevékenysége ezeket az arányokat megváltoztatta, és persze folyamatosan változtatja. Következésképpen az újkor Emberének tevékenysége klímaváltoztató.

A Föld atmoszférája

Most vizsgáljuk meg a Föld atmoszféráját abból a szempontból, hogy miként változhat annak sugár áteresztő és visszatartó képessége. Az úgynevezett „üvegházhatást”, tehát hő visszatartást okozó gázok közül a vízpára a legaktívabb, de az emberi tevékenység erre nem hat ki[1]. A civilizáció következményeiből származó, és az üvegházhatást elősegítő gázok a következők: CO₂ (széndioxid), O₃ (ózon), CH₄ (metán), SO₂ (kéndioxid). Ezek közül a széndioxid a legjelentősebb.

A széndioxidnak igen fontos élettani szerepe van, ami a kiértékelését nem teszi túl egyszerűvé. Köztudott, hogy az állatok anyagcseréjének egyik végterméke a széndioxid, amit mi emberek is kilehelünk, és ezzel egy időben a táplálék elégetéséhez szükséges oxigént belélegezzük. Ezzel szemben a növények a levegőben található széndioxidot felhasználva szenet építenek be szervezetükbe, miközben oxigént adnak át a levegőnek. A növények és állatok élettani kiegészítése a Földön széndioxid egyensúlyt eredményez, amihez hozzátartozik a növények elrohadása és elégése, valamint az a tény, hogy az óceánokban lévő víz képes jelentős mennyiségű széndioxidot (szénsavat) elnyelni.

A XX. század elején a széndioxid jelenléte az atmoszférában (térfogatra számítva) 280 ppm (részecske per millió), vagyis 1 m³ levegőben 280 cm³ CO₂ volt. Ez az érték 2000-re felment 370 ppm-re. A növekedés eléggé jelentős, 32%. Ez természetesen átlagérték, ami körül van némi éves ingadozás, hiszen a növények fotoszintézise széndioxid felvétellel és oxigén leadással, míg az oxidáció (égetés, rohadás) oxigén felvétel mellett széndioxid leadással jár, mely folyamatok a földi évszakok miatt ciklikusan változnak.

Metán esetében a történet ugyanaz. Ugyanis metán a bányászat és oxigénmentes rohadás következménye, vagyis emberi tevékenységből származik. Ugyanezen időszak alatt a levegő metán tartalma 0,7 ppm-ról 1,73 ppm-ra növekedett. A növekedés üteme közel 150%, de hatása még így is viszonylag jelentéktelen.

A további hősugárzást elnyelő gázokkal nem érdemes foglalkozni, nem jelentéktelenségükből kifolyólag, sokkal inkább a bonyolultság elkerülése végett. A végeredmény szempontjából elhagyásuk nemigen okoz különbséget.

Klímaváltozás szempontjából az atmoszférában található gázok közül a CO₂-nek jut a legfontosabb szerep. Ez két tényezőnek köszönhető:

1) A legnagyobb arányban van jelen.

2) Az emberi tevékenység elsősorban ennek a növekedésére hat ki.

A pontosítás érdekében meg kell jegyezni, hogy a hőháztartásra nem csak az atmoszférában található gázok hatnak, de az atmoszférában jelenlévő szilárd halmazállapotú szemcsék is. Ezeknek két fontos hatása van:

1) A napfény és a hősugár szórása és elnyelése.

2) A felhők jellegének megváltoztatása.

Ezeken belül egyik-másik hatás a Föld átlaghőmérsékletét csökkenti, mások pedig növelik. A folyamatok bonyolultak, nem tökéletesen tisztázottak, nettóhatásuk vitatott, még az sem kizárt, hogy kiegyenlítik egymást. Éppen ezért érdemes újfent kihangsúlyozni, hogy a fő figyelmet a széndioxid felé kell irányítani.

A globális felmelegedés piár története

Az ezerkilencszáznyolcvanas években az enyhébb telek és a melegebb nyarak már az átlagembereknek is feltűntek. A bátrabb közírók elkezdték feszegetni a témát. A megkérdezett szakemberek, a meteorológusok tagadták a felmelegedés tényét, szinte testületileg állították, hogy mindössze a szokásos ingadozásokról van szó. Tíz évvel később a helyzet tarthatatlanná vált. Az utca embere ájuldozva a nyári kánikulában, nem találva a téli havat, látva a fák korábbi virágzását és észlelvén az átmenet nélküli hirtelen nyarat, mindennapi témává tette a globális felmelegedést. Ekkor szinte összeesküvésszerűen jelentek meg a különböző meteorológusoktól származó, határozottan ellentmondásos „tanulmányok”. Egyesek bizonygatták, hogy bizony, melegszik a Föld. Mások kötötték az ebet a karóhoz, miszerint éppen ellenkezőleg, hidegebb idők előtt állunk. Az utca embere meg csak kapkodta a fejét, és arra is szeretett volna némi magyarázatot kapni, miért sűrűsödtek fel a szélsőséges események: áradások, földcsuszamlások, tavak kiszáradása, elképesztő felhőszakadások és így tovább.

Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a gépkocsi lobby és a nyersolaj lobby állt a háttérben akkor, amikor a meteorológusok nagy része tagadta a nyilvánvaló tényeket. A tények valóban nyilvánvalók. Volt ugyanis egy teljesen konkrét mérési eredmény. A Föld körül keringő Hold 28 nap alatt megy át valamennyi fázisán. A telihold szép lassan elfogy, majd újra felhízik teliholddá. A Holdnak mindig az a része fényes, amit süt a Nap, és az a része sötét, amit éppen nem süt. Csakhogy – haloványan ugyan – de ezt is szoktuk látni. Tudniillik erre a részre is jut némi fény, mégpedig az a fény, amit a jó öreg Földünk tükröz vissza a ráeső napfényből. Igen ám, de az elmúlt néhány évtized alatt a Hold árnyékban lévő részének a megvilágítása mérhetően csökkent. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a Föld kevesebb fényt tükröz rá vissza. Ha pedig kevesebbet tükröz rá vissza, akkor többet tart vissza. A több visszatartott fény pedig több befogott hőt jelent. Ezt a tényt azonban egyszerűen átlépték.

A diszciplína kollektív viselkedése szinte érthetetlen, mert a Hold megvilágításán kívül a CO₂ hővisszatartó képessége is ismert volt, az ezzel kapcsolatos pontos méréseket 1958-óta folytatták a csendes-óceáni Mauna Loán (Hawaii szigetek). A mérésekből világosan kiderült, hogy a széndioxid koncentráció évről-évre nő, évente mintegy 1,5 ppm-mel (ez ma már 3 ppm). Nem felel meg tehát az igazságnak az a kedvenc állítás, hogy a Föld minden ipari tevékenységet kompenzál. Az pedig fizikai evidencia, hogyha a korábbinál egyre több hő elszökését akadályozza meg az egyre több széndioxid, akkor a Föld melegedni kénytelen. Ennek tagadása totálisan álságos.

Mi a valóság?

A valóság az, hogy az emberi tevékenység következtében a Föld melegszik. A kérdés az, hogy mennyire, meddig és milyen gyorsan? Ennek eldöntésére a tudósok számtalan megközelítést kezdeményeztek. Ezek közül a legfontosabb a Föld múltjának a feltérképezése volt. Meg kellett tudni, hogy a múltban mikor, milyen mértékben és hogyan változott a klíma. Ezzel párhuzamosan azt is meg kellett tudni, hogy egy adott múltbéli klímához milyen mutatók, például széndioxid koncentráció tartozott. A munka fáradságos, aprólékos és nem teljesen hibamentes. Azonban a kép szép lassan kibontakozott.

Annak a meghatározására, hogy a múlt egy adott időpontjában, egy adott földrajzi helyen milyen volt a klíma, számtalan módszert dolgoztak ki. A teljesség igénye nélkül érdemes néhányra felhívni a figyelmet:

• fák évgyűrűinek a vizsgálata (maximálisan néhány ezer vére visszamenőleg)
• üledékekben található virágporok azonosítása (olyan szárazföldeken, ahová jégkorszakok alatt se nyúlt le a jégtakaró
• egymásra rakódó hórétegekbe záródott légbuborékok analízise (Grönlandon, Déli-sarkon több százezer évre visszamenőleg)
• óceánok megkövült iszapjainak elemzése (tízezer éves nagyságrend)

A lassan kibontakozó kép világossá tette, hogy körülbelül 100. 000 évenként volt egy-egy komolyabb jégkorszak. Most már természetesen tudjuk, hogy ennek oka a Földpálya excentricitásának ilyen periódusban történő jelentős változása, ami az ismertetett három földpálya geometria közül a legdrasztikusabban szól bele a klíma alakulásába. Ez azonban a történetnek csak egy része.

A meglepő jelenség a jégkorszakok relatív hirtelen bekövetkezése volt, aminek oka immáron főleg biológiai. A folyamat úgy kezdődik, hogy a földpálya erősödő excentricitása az Északi-sarkon -a helyi körülmények miatt- a szokásosnál nagyobb lehűlést eredményez, ami a jégsapka méretét enyhén megnöveli. A növekvő jégmezők a beérkező napsugarakat nagyobb mértékben verik vissza az űrbe, mint a sötét talaj vagy szikla. Ezért a föld által elnyelt hőenergia mennyisége csökken. Ezen kívül a jégmezővé vált talajon a széndioxidot termelő vegetáció megszűnik, kevesebb CO₂ kerül a légkörbe. A kisebb CO₂ tartalommal bíró atmoszféra kevesebb hőt fog vissza, aminek következtében a Föld hőmérséklete tovább csökken. Ez egy igen dinamikus, negatív visszacsatolás, aminek következtében a Föld átlaghőmérséklete 20 év alatt két egész Celsius fokot csökkenhet, amikor is beáll egy (jeges) egyensúlyi állapot.

Hosszabb jégkorszak után a folyamat hirtelen megfordul. A földpálya excentricitásának a csökkenése az Északi-sarkon a nyár folyamán a szokásosnál nagyobb olvadást eredményez. Kisebb lesz a jégmező, több fényt nyel el, megjelenik a vegetáció, ami széndioxidot ad át a légkörnek. A légkör több hőt fog vissza, ami sietteti a felmelegedést, és hirtelen berobban az immáron kiegyensúlyozott interglaciális állapot, ami stabilan megmarad a földpálya excentricitásának kellő megnövekedéséig. (Az ilyen öngerjesztő folyamatokat pozitív visszacsatolásnak hívják.)

A 2004-es méréseket alapul véve úgy tűnik, hogy a Földnek két stabil állapota van, amik között az átmenet nem fokozatos. A Föld egészen egyszerűen, bizonyos periódusokat követve az egyik állapotból a másikba ugrik[2]. A jégrétegekbe zárt levegőbuborékok részletes analízise azt mutatja, hogy ehhez a két stabil állapothoz két különböző CO₂ szint kapcsolódik. A jégkorszak alatt 190 ppm, az interglaciális időszakban pedig 280 ppm. E két értéktől eltérő, más CO₂ koncentráció huzamosabb időn át nem tapasztalható. Ebből arra lehet következtetni, hogy az időjárás jégkorszakba be, és jégkorszakból ki „táncolásának” fő oka, a széndioxid vándorlásából adódik, a szárazföld, óceán és atmoszféra között.

Hogy is van ez? A fejezet elején azt állítottam, hogy a XX. század elején az atmoszféra CO₂ tartalma 280 ppm volt, vagyis annyi, amennyinek lenni kell a jégkorszakok közti állapotban. Ez az érték azonban mára már elérte a 370 ppm-et (ez most már 410 ppm). Ennyi CO₂ a levegőben sosem volt, ezért nem lehet tudni, hogy ez hatásában mit jelent a közeljövőt illetően! Innentől kezdve mindenki arra tippel, amire akar, de tudományos szinten maradva a következőket kell megfontolás tárgyává tenni: a globális felmelegedéssel kapcsolatos hagyományos (általam nem elfogadott) gondolatfuttatással készült előrejelzések szerint a CO₂ kibocsátás növekedése az atmoszféra CO₂ tartalmának folyamatos emelkedését vonja maga után. A CO₂ koncentráció növekedését egy fokozatos fölmelegedés követet, és mivel a CO₂ koncentráció emelkedése előre kiszámítható, a hőmérsékletváltozás mértékét is előre „megjósolják”. Az eredmény pedig emberi számítás szerint elviselhető. Ugyanis, az alapszámítás szerint, a CO₂ koncentráció megduplázódása, vagyis 560 ppm elérése, mindössze 1 °C átlaghőmérséklet emelkedést eredményezne.

Csakhogy a jégkorszakok váltakozásának fent ismertetett mechanizmusa azt sugallja, hogy az eljövendő klíma nem ezt az utat fogja járni. Valójában az jósolható meg, hogy az egyre emelkedő CO₂ szint a rendszerben minden figyelmeztetés nélkül hirtelen beindít egy drámai pozitív visszacsatolást, és a Földön be fog következni egy harmadik, eddig soha elő nem forduló, teljesen ismeretlen és kiszámíthatatlan stabil állapot valahol a 370 + ? ppm CO₂ koncentrációnál.

Józan ésszel az is sejthető, hogy minél később következik be a harmadik stabil állapot, az átlaghőmérséklet annál magasabb lesz.

Foglalkozzunk a „hatalmas meglepetésekkel”! Ahogy erre a fejezet elején felhívtam a figyelmet a Föld nagyobb energiafelvétele nem csak felmelegedést jelent. Ugyanis a hőenergiát a Föld nem egyenletesen szétosztva kapja, aminek következtében a hőkiegyenlítődés végett szelek, tenger áramlatok, esők, felhők keletkez(het)nek, szün(het)nek meg, stb. Hogy ez pontosan mit jelent, arra felvetünk két példát,egyik a Golf-áramlat.

Télen az Északi-sarkon jelentős mennyiségű víz fagy meg. A jég azonban gyakorlatilag desztillált vízből áll, ezért a jég körül cseppfolyós halmazállapotban maradt víz só-koncentrációja megnő, és ezzel együtt a fajsúlya is. A nehezebb, sósvíz lesüllyed az óceán fenekére. Ez a lefelé irányuló mozgás beindít, majd később fenntart egy áramlatot. A hideg víz délre áramlik, ahol felmelegszik, a felszínre tör, majd mint Golf névre hallgató meleg áramlat északnak tart, jóval melegebb klímát biztosítva Európa nyugati oldalán, mint ami az adott szélességi foknál „kijárna”. Most azonban a globális felmelegedés következtében az Északi-sarkon igen aktív jégolvadás tapasztalható. Ennek következményeként a tengervíz sótartalma csökken, nem lesz nehezebb, nem süllyed alá, és az áramlat szép csendben leáll. Ennek klimatikus hatása Nyugat-Európára drámai (lesz).

A globális felmelegedés vészterhes mellékhatása

Megbízható hőmérsékletmérések 1880 óta vannak. Ezekre a visszatekintés érdekes és elgondolkoztató dolgokat tár fel. 1880 és 1930 között, tehát 50 éven át a Föld átlaghőmérséklete egyetlen egyszer sem lépte át az alapértéket[3]. Első ízben a múlt század harmincas évei alatt fordult elő, hogy néhány év átlaga elérte az alapértéket. A globális hőmérséklet 1977 körül elkezdett emelkedni. Ezt követve a Föld átlaghőmérséklete egyetlen egy évben se maradt az alapérték alatt.

Az 1980-as évek folyamán az átlaghőmérséklet 0,26°C-al haladta meg az alapértéket. Az 1990-es évek alatt ez 0,40°C-ra nőtt, az új évezred első három évében viszont elérte a 0,55 °C-t. Ezek a látszólag apró értékek a laikus szemében nem sokat jelentenek, de nézzük, milyen hatást vontak maguk után, ami jóval szemléletesebb lesz.

Az elmúlt 123 év alatt a 16 legmelegebb év az utolsó 23 évben volt, a 3 legmelegebb év az utolsó 5 év között van, ami a melegedés gyorsaságára utal. Mik voltak ennek érzékelhető következményei?

2003-ban a nyári hőhullám Franciaországban több mint 14.800 idős ember halálát okozta (egész Európára vonatkoztatva az érték 35.000 körül van). 2002-ben a nagy hőséghez szokott indiaiak közül egyedül Andhra Pradesh államban több mint 1000 ember halt meg a szokatlanul magas (50 °C) meleg miatt. Az 1995-ös chicagói hőhullám 700 áldozatot szedett. Ezeket persze senki se veszi komolyan. A TV riporter vidám felvételeket készít, amint alsógatyára vetkőzött járókelők New York vagy Róma szökőkútjaiba ugrálnak. Ha-ha, rötyög a pesti polgár, majd veszek 200 rongyért egy klímát és legfeljebb egy kicsit megnő a villanyszámlám. Van, akinek még erre sincs szüksége, mert „szeretem a meleget”.

Csakhogy hamarosan az arcára fagy a mosoly annak, aki egy kicsit is képes következtetni az alábbi, különös szakértelmet nem igénylő kísérleti adatokból.

A növények fejlődését a fotoszintézisnek nevezett képesség biztosítja, ami a napból érkező sugárzó energiát használja fel vegyi folyamatok létrehozásához. Ezeknek a vegyi folyamatoknak a következménye a termés, amit az ember vagy közvetlenül, esetleg főzés után elfogyaszt (gyümölcsök, burgonya, rizs), vagy feldolgozás után válik táplálékává (búza-kenyér), vagy haszonállatot etet vele (kukorica-sertés), aminek húsát megeszi. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy az ember léte a fotoszintézistől függ.

A különböző növények különböző, de 0°C feletti hőfokon kezdik el a fotoszintézist, és általánosságban elmondható, hogy minél melegebb a külső hőmérséklet annál aktívabb a fotoszintézis. A maximális hatékonyság 20°C fokon következik be, és tart egészen 35°C fokig, ami felett a hatékonyság rohamosan csökken, majd 40 °C foknál teljesen leáll.

Ebből a tényből nem nehéz következtetni arra, hogy a globális felmelegedés következtében a világ élelmiszertermelése egészen biztosan csökkenni fog akkor, amikor a népesség növekedése miatt fokozódó kereslet éppen hogy a termelés növelését tenné szükségessé.

Természetesen nem mindenki esik kétségbe. Tessék olyan haszonnövényeket nemesíteni, amelyek jól bírják a 35 °C feletti meleget is! Vagy, tessék bevonni a termelésbe azokat a területeket (pl. Szibéria, Kanada északi részei), melyek eddig a hideg miatt a termesztésre alkalmatlanok voltak. [És akkor minden további nélkül nyugodtan melegedhetünk tovább?]

Ezek a derűlátó ellenvetések értelmetlenek. Nem csupán azért, mert például ez ideig Szibéria nem csak hűvös volt, de a földje se volt termékeny. Nyilvánvalóan mind a nemesítésnek, mind az északra húzódásnak meg vannak a természetes határai. Arra viszont fogadni lehet, hogy előbb fog csökkenni a kenyérgabona termelés volumene, mint a hő-rezisztens búza sikeres kinemesítése, és akkor arról még nem beszéltünk, hogy a kémiában (is) vannak olyan természeti állandók, amik nem megváltoztathatók.[4]

___________________________________________________________________________

A könyv megírása óta 15 év telt el. Míg geológiai léptékkel mérve ez csak néhány másodpercet jelent, a jelenlegi klímaváltozás esetében egyáltalán nem elhanyagolható. Nézzük mi történt 2004 óta! Hírértékű az, hogy a Kyotói megállapodást senki nem tartotta be, annak ellenére, hogy a célkitűzések igen szerények voltak. Később a Párizsi egyezményt Trump most mondta fel. Időközben azonban az egyszerű emberek is érzékelték a klimatikus változást a saját bőrükön. Világszerte szélsőségesebb lett az időjárás. Hatalmas szélviharok Nyugat Európában, szokatlan esőzések és árvizek mindenfelé, hírek a szokatlanul tartós ausztrál szárazságról, a korábbinál gyakoribb és nagyobb méretű erdőtüzek. Ezek mind olyan események, amik bekerülnek a hírekbe. Ezért aztán a politika kénytelen volt tudomást szerezni róla. Pláne, hogy egy csapásra mozgalmak nőttek ki a nagy semmiből. Hirtelen mindenki felfedezte, hogy a kihalás fel menetelünk.

Míg az USA elnöke, Donald Trump és adminisztrációja végig tagadta, hogy létezne globális felmelegedés, a Kormányközi Bizottság a Klímaváltozásról, azaz az IPCC jelentései mindennel foglalkozott, csak a valóság feltárását nem végezte. A bizottság delegáltjai a tudósok mellett politikusok is, és a jelentésbe csak az és olyan mértékben kerülhetett be, amibe valamennyien beleegyeztek. Vagyis az abszolút minimum. A tényeket természetesen nem tagadhatták el, de a következtetések túlontúl optimisták. A Föld átlaghőmérséklete ezek szerint 0,96 °C-al emelkedett. 2100-re a tengerszint mindössze 50 cm-t fog emelkedni, és így tovább.

Ezzel szemben a valóság az, amit korábban írtam, a pozitív visszacsatolások beindultak és minden független előrejelzés egy éven belül túlzottan optimistának tűnik. A CO₂ koncentráció növekedése egyre gyorsul, többek között azért, mert a tengerek CO₂ elnyelő készsége csökken, és hatalmas mértében nőtt az erdők felgyújtása, felgyulladás. Pillanatnyilag már elértük a 415 ppm-et. A folyamat exponenciális mértékben növekszik. A melegedés nem egyenletes az egész Földre vonatkoztatva. Európában eddig kb. 1 °C volt, de az Északi Sarkvidéken 5-6 °C lehet. A világ gleccserei egyre gyorsabban olvadnak, illetve húzódnak vissza. Grönland egy év alatt több mint 200 km³ jeget veszít évente. Az északi féltekén a növények és a rovarok 250 km-el feljebb húzódtak. A tengeri halak is északabbra tartanak, mert a melegebb tengervíz kevesebb oxigént tartalmaz. Minden cáfolat ellenére a folyamat már visszafordíthatatlan lenne még abban az esetben is, ha a széndioxid kibocsátást most azonnal abbahagyná az emberiség. Ehelyett csak Kínában hetente egy új széntüzelésű erőművet állítanak üzembe.

A helyzet egyszerűen kilátástalan, ami 10-12 éven belül mindenki számára tökéletesen egyértelmű lesz.

___________________________

[1] Ez a megállapítás a szakirodalom egyik sarkköve, amivel én személy szerint nem értek egyet. Álláspontom szerint az (emberi tevékenységből származó) felmelegedés következtében a tengerek felületéről egyre több vízpára jut a levegőbe, ami nemcsak egyre hevesebb esőzésekkel jár (amit már javában tapasztalunk), de egy adott időben egyre több vízpárát tart fenn az atmoszférában, ami „besegít” a CO₂-nek.

[2] Egy évszázaddal ezelőtt Szibériában mamut tetemekre bukkantak. A körülmények azt sugallták, hogy a mamutokat a hideg meglepetés szerűen érte. Például a szájukban le nem nyelt füvet találtak. Mivel a jelenséget nem tudták megmagyarázni, egyszerűen nem foglalkoztak vele. Az itt ismertetett új tények fényében ez a „mamut-rejtély”  is megoldódik.

[3] Meteorológusok az 1950 és 1980 közötti átlagot tekintik alapértéknek.

[4] Az érzékeltetés érdekében vegyünk egy abszurdumot. Tengerszinten a víz forrpontja 100 °C. Az nyilvánvaló, hogy a fotoszintézis ilyen hőfokon egész biztosan nem működhet. A víz forrpontjának emelése viszont egy fizikai lehetetlenség.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Úgy érzem, én időben megírtam, amit tudni kell(ene). Hogy egy maroknyi olvasómon kívül senki se figyelt fel rá, az nem az én hibám. De nézzük, milyen veszélyforrásokat láttam 15 évvel ezelőtt.

Még Fukusima előtt felhívtam a figyelmet az atomerőművekben rejlő veszélyre. Kiemeltem a globális felmelegedést. A vízhiány bekövetkezését, amit kezdünk érzékelni. A vírus veszedelmet, amiről egyre inkább lehet hallani, hogy 4 milliárd ember életébe kerülhet. A kultúrák ütközését, mert akkor még nem neveztük nevén a muzulmán inváziót, és az ISIS szerveződést. A demokrácia halálát, ami régen volt demokráciákban sorra bekövetkezik. Végül a „felbomló család” szindrómát. Tettem említést egy háború bekövetkezéséről is, de ez nem nagy találmány, mert az egész emberiség 70 éve ennek a réme alatt él.

Most támadt egy érdekes ötletem. Ezekből a témákból sorra felrakom a 15 évvel ezelőtti meglátásomat. Nézzük meg, milyen mértékben állják meg a helyüket ma.

Atomerőművek

A reaktorhívők tábora azt hangoztatja, hogy az így nyert energia olcsó és tiszta. Ebből annyi igaz, hogy valóban olcsó, ha csak az erőmű megépítését és a folyamatos energiatermelést vesszük alapul, de közel sem olyan olcsó, ha szükséges egyéb munkálatokat is figyelembe vesszük. Mint például a radioaktív anyagok eltávolítását, tárolását, tartalékok képzését balesetek finanszírozására[1], végül kb. 50 évvel később az erőmű lebontását.

Az atomerőművek termelése valóban tiszta, ha a széntüzelésű erőműveket vesszük alapul, és csak a „hagyományos” fűst- és porszennyezésre figyelünk, de ha figyelembe vesszük a radioaktivitást is, a helyzet sokkal összetettebbé válik.   Összegezve tehát, az eredeti állítás nagy vonalakban igaz. Ezeknek az előnyöknek azonban meg van az ára, amit viszont egyesek iparkodnak elbagatellizálni. Mit értek azon, hogy „nagy vonalakban” igaz? Nos, a hagyományos erőműveknél a szennyezés és minden más tudható, kiszámítható, mondjuk úgy, hogy konkrét. Ez az atomerőművekről nem mondható el. Baleset, működési zavar mindenütt lehet, de az atomerőművek esetében a következmények szó szerint „beláthatatlanok”, és nem feltétlenül kell drámai dolgokra gondolni. Például az elhasznált fűtőelemeket, aláírt, és érvényes szerződés ellenére, a szállító nem veszi vissza. Minden más, nem nukleáris esetben ez egy jelentéktelen mellékkörülmény lenne, amit az osztályvezető kiszignálna egy rutinosabb beosztottnak, azonban egy atomerőműnél egy ilyen szerződésszegés azonnal megoldhatatlan problémává változik. Kétségtelen tény, hogy az atomerőműveknek vannak előnyeik, de ezekért komoly árat kell fizetni, aminek nagysága előre sosem ismert.

Nos, az „ár” megértéséhez némileg bele kell merülnünk a technikai részletekbe. Ahhoz, hogy az anyag átalakulhasson energiává, fel kell bontanunk egy atomot, és az alkatrészekből össze kell állítani két másik kisebb atomot. Ha ezt úgy sikerül végrehajtani, hogy az eredeti atom anyagának (mondjuk) 99 százalékából sikerül felépíteni a másik két, kisebb atomot, akkor a hiányzó 1 százaléknyi anyag energia formájában fog jelentkezni. Találjunk ki ehhez egy könnyen érthető analógiát. Tegyük fel, hogy van nekem egy kacsalábon forgó, ötszobás, kanadai faházam. A baj mindössze az, hogy a lányom férjhez ment, és nem jövök ki a vőmmel. Ezért aztán szétbontjuk a kacsalábon forgó satöbbit, és a faanyagból építünk két kisebbet. Teljes a boldogság, mindenkinek van egy-egy szobája. Igen ám, de kiderült, hogy kimaradt néhány gerenda, meg burkoló deszka, stb., az eredeti ház anyagának 1 százaléka. Mivel ezek nem kellenek sehova, hiszen a két kis ház tökéletesen kész, a kimaradt faanyagot télen eltüzelhetjük, lesz belőle hőenergia, és ezzel a történetnek vége.

Csakhogy ez az 1 százalékos felesleget okozó atom átalakítás nem egy egyszerű eset. Ugyanis az atomtrancsírozással a kívánt eredményeken kívül – ha tetszik ez nekünk, ha nem – létrehozunk radioaktív anyagokat is. Ha most visszatérünk az előző analógiánkhoz, akkor tudomásul kell venni, hogy a több napig tartott barkácsolás következménye nem csak két kisebb ház, de egy csomó földre hajigált rozsdás szeg, törött csavar, stb. keletkezése is, amikbe belelépni még cipőben sem ajánlatos. Viszont, amíg a rozsdás szegek és csavarok összeszedése, eltávolítása nem egy különleges dolog, addig a radioaktív hulladék esetében merőben más a helyzet. Ha koszos a lakás, hát felporszívózom, a szemetet leviszem a kukába és kész. A radioaktív hulladékkal ez nem ilyen egyszerű. A közönséges szemét, ha nincs szem előtt, megszűnik szemétnek lenni. Viszont akármit teszünk a radioaktív hulladékkal, megmarad radioaktív hulladéknak. Márpedig, ami radioaktív, az sugároz (amiről mindjárt szó lesz). Ha elégetjük, a visszamaradt hamu, vagy a kéményen keresztül távozó füst tovább sugároz. Ha elássuk, tovább sugároz a föld alól. Egyszerűen nem lehet tőle megszabadulni! Ez az a tény, amit egyes szakemberek iparkodnak elrejteni a társadalom elől, vagy legalább is elbagatellizálni.

Ilyen rossz lenne a helyzet, ennyire komoly? Igen, ugyanis a radioaktív anyagok az emberre nagyon veszélyes sugárzást bocsátanak ki magukból, miközben szép lassan elfogynak, és közönséges, nem radioaktív anyaggá változnak át. Ez a folyamat azonban időt vesz igénybe. Egyes elemeknél néhány napot, másoknál esetleg több ezer évet. Ha pedig valami sok ezer éven át sugároz, és megsemmisíteni nem lehet, csak ide-oda dugdosni, akkor bizony nagyon fontos megismerkedni magával a sugárzással

– Az emberi szem számára láthatatlan, de más érzékszervünkkel sem érzékeljük, sőt még hőérzetet sem nyújt (érzékelését műszerekkel végezzük).

– Az anyagon, például emberi test, könnyedén áthatol. Nagy tömegű anyagon áthaladva, ereje nagy mértékben csökken, de teljesen nem szűnik meg. Egy méter vastag betonfal például már alig enged át valamit belőle.

– Az élő anyagot (sejteket) roncsolja, megöli. Ezért aztán egy bizonyos mennyiség biztos halált okoz. Ezt nevezzük élettani hatásnak, amivel a későbbiekben kénytelenek leszünk bővebben foglalkozni.

Amint láthatjuk, a radioaktív sugárzás nem csak veszélyes, de még alattomos is. Megítélésénél pedig azt kell szem előtt tartani, hogy az atomreaktorok működése nagy mennyiségű radioaktív hulladék keletkezésével jár együtt. A radioaktív hulladékról már tudjuk, hogy megsemmisíteni nem lehet, legfeljebb el lehet dugni messzire, vastag betonfalak mögé. Mennyi időre? Adott esetben ezer vagy akár tízezer évekre. És miért kell eldugni? Az élettani hatása miatt, amiről lássunk egy kis összefoglalót.

Az Embert mindig is érte (gyenge) radioaktív sugárzás, egyfelől a világűrből (kozmikus sugárzás), másfelől pedig a talajból, kőzetekből (háttérsugárzás). Ezek a sugárzások viszonylag gyengék és különböző földrajzi helyek esetében nem azonosak. Elviselésük – úgy tűnik – nem jelent problémát annak ellenére, hogy nem létezik „elfogadható” vagy „megengedett” stb. dózis. Minden dózis, a lehető legkisebb is ártalmas, legfeljebb nem annyira ártalmas, hogy érzékelhető negatív hatása legyen. Ugyanis az ember teljes élete alatt elszenvedett apró dózisok összeadódnak, kumulálódnak.

Az atomreaktor hívők azonban ezt nem veszik figyelembe, és arra hivatkoznak, hogy az ember évente kb. 0,3 mSv természetes sugárzást kap. Szerintük elfogadható, hogy egyes esetekben ehhez hozzájön egy további 0,2-0,3 mSv, mert mondjuk egy reaktorban dolgozik, vagy a környékén lakik. Helyzetüket megkönnyíti, hogy a kis dózisú radioaktív sugárzást könnyű elbagatellizálni, hiszen hatása gyakran csak évtizedekkel később jelentkezik. Abban viszont igazuk van, hogy aki egy atomerőműbe megy dolgozni, az tisztában van azzal, amit vállal, de nem ez az igazi kifogás az atomerőművekkel szemben.

Számtalan kísérlet azt mutatta, hogy minél egyszerűbb egy élőlény, annál inkább áll ellen a radioaktív sugárzásnak. Például a rovarok akár százszor nagyobb dózist is kibírnak, mint az ember. A mikrobák pedig még ennél is többet. Csakhogy mi ez a „kibírni”? Arról szólna az emberi élet, hogy mit kell kibírni? Nem kellene végre többet kapni az élettől, mint a kibírható minimum? Dehogy nem!

Nagyon fontos újfent kihangsúlyozni azt, ha egyszer radioaktív anyag keletkezik, az ellen tenni semmit nem lehet. Nem lehet feloldani, elégetni, átváltoztatni, megsemmisíteni, vagy bármi más módon megszabadulni tőle. Meg kell várni, amíg magától felbomlik, szétsugározza önmagát.

Ezek után állapítsuk meg újból, hogy az atomerőművek ellen két hatalmas negatívum szól. Az egyik, hogy baleset bekövetkezésekor, ami soha nem zárható ki, a „hatás” léptéke minden mást messze felül múl (lásd a már említett Csernobil). A másik, hogy baleset nélkül, a normál üzemelés közben is keletkezik radioaktív anyag, amivel valamit kell tenni. Ez a valami mind a mai napig nem más, mint a biztonságosnak hitt helyen történő tárolás.

Baleset

Baleset az élet valamennyi területén előfordul és elő fog fordulni. Tekintve, hogy a balesetnek minden esetben valamilyen fokú kellemetlen következménye van, az Ember mindig is törekedett arra, hogy elkerülje. Senki se úgy ül be gépkocsijába, hogy „ma jól nekimegyek egy betonoszlopnak, vagy frontálisan ütközök egy kamionnal”, ennek ellenére időnként megtörténik. Néha ráütünk kalapáccsal a hüvelykujjunkra, zsírral leforrázzuk a kezünket, leesünk a létráról, elcsúszunk a jégen, odaégetjük a rántást, kicsúszik a pohár a kezünkből, nem húzzuk be a kéziféket és a vadi-új Suzuki begurul a szomszéd kertjébe, természetesen a kerítésen keresztül. Ennek ellenére az atomreaktorok hívei állítják, hogy lehet biztonságos, azaz balesetmentes atomreaktort építeni.  Személy szerint én ebben semmivel se hiszek jobban, mint a tökéletes bűntényben. Ugyanis mindenbe beleszólhat a sokat emlegetett „emberi tényező”. Az ember ügyes, okos, problémamegoldó képessége zseniális, mindenre kiképezhető, de az ember nem gép, éppen ezért felejthet, hibázhat, mulaszthat, elfáradhat, lehet családi problémája, stb. Az ember helyett a számítógép nem felejt, nem hibázik, nem mulaszt, nem fárad el és nincs családi problémája, ezzel szemben meghibásodhat, és ha előre be nem programozott helyzettel találja magát szemben, improvizálásra képtelen[2].

Csernobilt például rákenik a szovjetrendszerre. „Az oroszoknál bármi előfordulhatott”. Csak hát a „Three-Mile Island” baleset az USA-ban volt, a „Windscale” baleset pedig Angliában[3]. Ha olyan biztonságosak az atomreaktorok, akkor Paks miért van felszerelve szirénákkal, és miért van a városházán páncélszekrénybe zárva az evakuációs intézkedési terv? A szakemberek (maguk között) nem is zárják ki a baleset bekövetkezését, de valószínűségét oly piciny értékben adják meg, hogy az elhanyagolhatónak tűnik.

Tárolás.

Normál működés közben az atomreaktorok évente sok ezer tonna radioaktív hulladékot „termelnek”. Ezek egy része viszonylag kevés sugarat bocsát ki, de például az elhasznált fűtőelemek alaposan kitesznek magukért. Ezektől megszabadulni rendkívül nehéz és kellemetlen. Pontosabban fogalmazva, lehetetlen. Biztonságos helyen kell tárolni őket, ugyanis mást tenni nem lehet.

Képzeljük el a következőt. Építkezés előtti talajrendezés alkalmával találnak egy II. világháborús bombát, egy olyan 500 kilósat. Kihívják a tűzszerészeket, akik nem viszik el a bombát, nem robbantják fel a helyszínen szabályozott körülmények között, hanem kordont vonnak köré, és azt mondják, senki se nyúljon hozzá, mert veszélyes. Valaki megkérdezi mennyi ideig kell nekünk kerülgetni ezt a döglött bombát? Erre azt válaszolják a tűzszerészek, néhány százezer évig.

Magyar vonatkozásban a helyzet az, hogy Pakson a radioaktív hulladékot pillanatnyilag „ideiglenesen tárolják” mindaddig, amíg nem találnak végleges helyet. Erről nekem az „ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet katonák” jutnak az eszemben. Végül is az „ideiglenes” fogalom alatt mindenki azt ért, amit akar. Ideális tároló hely természetesen nem létezik, közel ideális lehet egy földrengések által nem veszélyeztetett (vajon van ilyen?) helyen álló hegy mélyébe fúrt aknához csatlakozó tárnarendszer, amennyiben ott víz soha sem jár. Egy ilyen megteremtése rettenetesen drága, kapacitása pedig véges. Márpedig a radioaktív hulladék termelése folyamatos és közel végtelen, és micsoda mennyiség!

A problémák ellenére a legnagyobb veszély természetesen mindenképpen egy baleset jelentheti. Játszunk el a gondolattal, tegyük fel, hogy Pakson bekövetkezik egy Csernobil-szerű baleset. Túlzás nélkül ez a nemzet végét jelentené. Ha a baleset pillanatában tegyük fel egy tél végén tipikus, délnyugatról érkező meleg légáramlat uralkodik, akkor a Dunántúl úgy-ahogy megmenekül, de csak ennyi. Ha a szokásos északnyugati szél fúj, a helyzet egy árnyalattal kedvezőbb, de az ország fele minden körülmények között lakhatatlanná, a termőföld művelhetetlenné válik. Millióknak nem lesz hol létezni. A sugárfertőzöttek száma sok százezer, esetleg millió lesz. A kórházi ellátás lebénul, a gazdaság leáll, külső segítség nélkül az ország visszaesik a kőkorszakba (külső segítséggel csak a bronzkorszakba).

Erre válaszolni mindössze azt lehet, hogy ennek az előfordulási esélye egy a millióhoz, esetleg egy a tízmillióhoz. De sajnos nem nulla! Kérdés az, el lehet ezt bagatellizálni? Ahogy vesszük. 2003 őszén a várható lottó nyeremény 5 milliárd forint felett volt. Az emberek egyszerűen megbolondultak, mert hittek abban, hogy nyerhetnek. Na és mi volt a nyerési esélyük? Egy a negyvenhárommillióhoz! Ez az esély körülbelül azonos Paks felrobbanási esélyével. Hogy is van ez? Sok millióan, még a határokon túlról is, elfogadták azt a bekövetkezési esélyt, amit Paks esetében elképzelhetetlennek kell tartani. Logikus-e, ha sok millió ember 200 forintot áldoz egy valószínűtlen bekövetkezésre, de egy hasonló valószínűtlen­séggel bekövetkezhető, és az életébe kerülő eseményre oda se figyel?

Ez azonban „mindössze” egy magyar tragédia lenne, az emberiség természetesen túlélné, pontosan úgy, ahogy Csernobilt is túlélte. Az már más kérdés, hogy egy atomreaktorral kapcsolatos „esemény” könnyen konfliktus forrása lehet. Képzeljük el, hogy nem Paks robban fel, hanem Mohi, ami Budapesttől észak-északnyugatra, mindössze 75 kilométerre van. Az „eredmény” katasztrofális lehet, hiszen az uralkodó széljárás északnyugati. A szél a radioaktív port 1-2 óra alatt a főváros fölé vinné.

Amikor a szlovákok elzárták az Mosoni-Dunát, és alig engedtek vizet a Szigetközbe, a magyar közvélemény, és a magyar kormány lenyelte a békát. Ha azonban egy szlovák atomreaktor baleset több tízezer, esetleg százezer magyar állampolgár életébe kerülne, a reakció és az események megjósolhatatlanokká válhatnának.

Egy, az Európai Unió határain belül bekövetkező reaktorbaleset sok mindent megváltoztatna. A szomszédos országokban lévő, működő reaktorok ellen igen komoly mozgalmak indulnának. Az egyik ország emberiélet-védelme szembe kerülne a másik ország gazdasági érdekeivel.

Összegezve tehát, az atomreaktorok:

• működésének elengedhetetlen mellékterméke a nagy mennyiségű radioaktív hulladék, ami megsemmisíthetetlen, és aminek tárolása ez ideig megoldatlan, költséges és sok tízezer évre szól
• esetlegesen bekövetkező működési balesetének következménye akár milliós nagyságrendű emberi áldozattal is járhat
• egymás mellett élő nemezetek között komoly viszályforrás lehet.

A radioaktív hulladékra nem lehet azt mondani, hogy a technológiai fejlődés idővel megoldja a problémát, mert a radioaktivitás jellege egy megváltoztathatatlan adottság, amire a tároláson kívül más „megoldást” találni nem lehet. Jóllehet, az emberiség létét néhány generáción belül közvetlenül nem veszélyezteti, de egy idő után lépten-nyomon tároló helyekbe ütköznénk, ami igen komoly mértékben lehetetlenné tenhetné az emberi létet.

Egy komoly baleset, esetleg sokezres tömegben, a szomszédos országokban (is) áldozatokat követelne, és, könnyen háborús konfliktusba torkolhatna. Nem feltétlenül kell Magyarország-Szlovákia relációban gondolkodni. A Világ számtalan „lehetőséggel” kecsegtet: Szerbia-Románia, Észak- és Dél-Korea, Pakisztán-India, vagy bármely szomszédos dél-amerikai vagy afrikai ország.

Mindent összegezve, az emberiség létét az atomerőművek azért veszélyeztetik, mert:

1) hosszútávon az emberiség energia szomját mással, mint újabb és újabb atomerőművek építésével kielégíteni nem lehet, már pedig az egyre nagyobb számú atomerőmű beláthatatlan ideig történő alkalmazása szükségszerűen maga után vonja egy kolosszális baleset bekövetkezését,

2) a keletkezett radioaktív hulladék problémája nem megoldható. Az anyag csak gyűlik és gyűlik, a tárolás pedig nem a probléma lerendezését, mindössze elnapolását jelenti.

Most pedig egy kis történelem, amiből állítólag lehet tanulni, ámbár olyan vélemény is van, ami szerint a történelem egyetlen tanulsága, hogy az ember nem tanul belőle. Én mégis felidézek négy reaktor balesetet, amit azért tartok fontosnak, mert hasonló, vagy hatásában talán még nagyobb baleset, előbb vagy utóbb egészen biztos be fog következni.

Windscale

1957 október 7-én az angliai Windscaleben lévő grafittal fékezett atomreaktorban a grafit túlhevült és begyulladt. Mi történt tulajdonképpen? A fékező vagy moderáló anyag szerepe a neutronok felfogása. Más szavakkal, a grafitot nagy mennyiségű neutron bombázza. Neutronbombázásra minden anyag megváltozik valamilyen formában. A grafit kiterjed és felmelegszik, mert átveszi a neutron energiáját. Erre a folyamatra a magyar Wiegner Jenő hívta fel a figyelmet. A szabványos eljárás szerint bizonyos üzemóra után a grafit moderátort egy időre mentesítik a neutron befogadás alól, aminek következtében lehűl és újfent alkalmassá válik a moderálásra. A balesetet megelőzően a reaktorban összesen nyolc grafithűtést hajtottak végre. Egy dologról azonban nem tudtak, és erre Wiegner se gondolt, a grafit neutron bombázás hatására megváltoztatja hővezető képességét is. A betervezett grafithűtés előtt a túlhevülésről úgy vettek csak tudomást, hogy a monitorok szerint az erőmű környékén a radioaktivitás egyszeriben tízszeresére nőtt, mert a grafit lassú égésbe kezdett.

A vizsgálatok során azt mindenesetre megtanulták, hogy fűtőanyagnak -a tiszta uránium helyett- uránoxidot kell alkalmazni, egyszerűen azért mert a tiszta fémnek jóval alacsonyabb az olvadáspontja, mint az oxidnak.

Szerencsére az erőmű 125 méter magas kürtőjébe be volt építve egy szűrő, ami a kiszökni próbáló radioaktív por nagy részét visszatartotta. Ennek ellenére a következő radioizotópok hagyták el a telephelyet és kerülte a bioszférába:

I¹³¹                                                       20.000 Curie

Cs⁸⁹                                    1.200      „

Sr⁸⁹ és Sr⁹⁰                             120      „

Po²¹⁰ (erős méreg!)              240      „

Összességében tehát mintegy 21.560 Curie radioaktív anyag került ki az erőműből. Ez, mint tudjuk, 21,5 kilogramm rádiumnak felel meg. Bizony sok! Bár a radioaktív stronciumból mindössze 120 Curie mennyiség került ki a szabadba, arra elég volt, hogy a tehenek tejét 800 km²-es körzetben, 30 napra fogyasztásra alkalmatlannak minősítsék[4].

Ilyen mennyiségű radioaktív anyag kiszabadulása mellett az is külön szerencsének számít, hogy a kiszolgáló személyzetből mindössze egyetlen egy fő szenvedett el 46 mSv mennyiségű sugárfertőzést, ami az egy évre eső természetes háttérsugárzásnak „mindössze” hússzorosa. Igaz, a kormánytól független számítások szerint a kikerült radioaktív anyagok utóhatásaként a későbbiek során 33 ember halála volt prognosztizálható.

Mint említettem, a problémát a grafit moderátor okozta. Erre azért érdemes odafigyelni, mert azt hinné az ember, hogy a baleset elég markáns figyelmeztetés. Ehhez képest a majd harminc évvel később bekövetkezett csernobili balesetnél is a grafit gyullad ki. Tegyük még hozzá, hogy számtalan reaktortechnológia létezik, és a grafit alkalmazása egyáltalán nem kötelező.

A windscale-i baleset során derült fény egy másik meglepő hibára. Ugyanis hozzá nem értés, vagy hanyagság következtében a reaktormag ellenőrzésére semmilyen rendszert nem dolgoztak ki. Ezért fordulhatott elő, hogy a grafit pihentetését napokkal későbbre tervezték, mint ahogy szükséges lett volna (mert fogalmuk sem volt, milyen állapotban van), és csak a külső mérések alapján döbbentek rá arra, hogy „baj van”.

Windscale-nek egy nagyon komoly biológiai tanulsága is van, nevezetesen az, hogy az emberre nézve a legnagyobb veszélyt a baleset után keletkezett tejtermékek fogyasztása jelenti, ellentétben a belélegezhető vagy a testre rátelepedő radioaktív porral.

Az „atomkor” jövőjére nézve el lehet gondolkodni azon, Windscalen hogyan próbálták első nekifutásra korrigálni a hibát. Az 1300°C hőfokú és vörösen izzó[5] fűtőelemeket a reaktortartály kinyitott ajtaján keresztül megpróbálták hosszú rudakkal széttúrni. Ez eredménytelen volt. Ekkor széndioxid befújással kísérelték meg az oltást. Ez azonban nem csak eredménytelen volt, de kifejezetten kontra produktív, mert oxigén keletkezett, ami fokozta az égést. Ekkorra már a reaktormag hőmérséklete percenként 20°C-al emelkedett.  A helyszínen tartózkodó tudósok tanácstalanok voltak. Nem látszott más megoldás, mint a reaktor vízzel történő elárasztása. Ez azonban hidrogén és/vagy acetilén gáz fejlődését eredményezhette volna, ami előrevetítette egy lehetséges robbanás veszélyét. Pánik hangulat uralkodott a vezérlő teremben. Az elárasztást végző szivattyúkat azzal a tudattal kapcsolták be, hogy ez lehet életük utolsó másodperce. Szerencséjük volt, túlélték az előre kiszámíthatatlan tett következményeit.

Van társadalmi tanulság is. Vészhelyzetben a demokratikus angol kormány „sumákolni” kezdet, vagyis nagyon antidemokratikusan kezdett viselkedni. Egy demokráciából akkor tud kinőni az önkényuralmi rendszer, amikor valami nagyon fontos társadalmi cél érdekében „ideiglenesen” félreteszik a demokráciát. Így került hatalomra például Hitler, aki az anarchiában „rendcsinálást” ígért. Most Amerikában szorítják háttérbe a demokráciát a nemzetközi terrorizmus elleni harcra hivatkozva, és ezt teszi Anglia is, ahol 2004-ben elrendelték a személyi igazolványok bevezetését.[6]  Erre passzol az a mondás, ami szerint, ha a biztonság érdekében felfüggesztik a szabadságot, csak idő kérdése és megszűnik mind a kettő.

Three – Miles Island

1979 március 8-án, helyi idő szerint hajnali 4 órakor az amerikai Three-Miles Islandben (Pennsylvania) lévő atomerőmű két blokkja közül a 900 MW teljesítményű, majdnem vadonatúj PWR (nagynyomású, vízhűtéses reaktor) teljesítményének 97%-on üzemelt. Ekkor a szekundér hűtőrendszerben bekövetkező apró hiba a prímér hűtőrendszer enyhe melegedését idézte elő, mire a reaktor egy másodperc alatt automatikusan leállt. Ekkor a mentesítő szelep nem zárt be, amit a műszerek a vezérlőpulton nem jeleztek. Következésképpen a prímér hűtőfolyadék leeresztődött, és így a reaktormag maradék hőjét semmi nem vitte el. Ennek következtében a reaktormag deformálódott. A felügyelő személyzetnek fogalma se volt, mi történt, és a be nem tervezett leállásra nem tudtak megfelelően reagálni. A műszerek megbízhatatlansága, valamint az automatika helytelen reakciói miatt rossz döntések sorozata következett be.

Az automatikus leállás után néhány másodperccel egy automatikusan vezérelt mentesítő szelep a tervezésnek megfelelően nyitott, de 10 másodperccel később nem zárt, pedig kellett volna. Következésképpen a hűtőfolyadék a tároló tartályba ürült. Ugyanakkor a felügyelő személyzet azt feltételezte, hogy a szelep bezárt, mivel a műszerek jelezték a „bezárni” utasítás elküldését, de az utasítás végrehajtásának visszaigazolásául szolgáló jelzőrendszer nem létezett.

A hűtőfolyadék elvesztésére automatikusan reagált egy szivattyú, ami nagy nyomással azonnal hatalmas mennyiségű vizet szállított a hűtőrendszerbe. Ekkor az egyik biztonsági szelep nyitott az állandó nyomást fenntartó tartályon, kiengedve a kelleténél nagyobb nyomást okozó gőzt (a prímér hűtőrendszerben lévő vizet a forrás megakadályozása végett tartják nagy nyomáson).

A technikai részletek (amik oldalakat tennének ki) teljes feltárása nélkül, megállapítható, hogy a személyzet, a szivattyúk és a műszerek egy teljes hónapon át tartó harcában – amiben radioaktív gőz szándékos szabadba eresztése is benne volt – végül is a személyzet győzött, olyan értelemben, hogy a leolvadást elkerülték, és miután minden víz alá került végül is a reaktor leállt.

Az eset tanulsága leginkább az, hogy a hibás műszerjelzés, műszerhiány és a nem tökéletes automatika információ zavarhoz vezetett. Ez aztán átterjedt a lakosságra is. A mindössze 15 km-re lévő, 600.000 lakóssal rendelkező Harrisburg esetében a hatóságnak fogalma se volt arról, hogy kell-e elrendelni evakuációt vagy sem. Napokig rágták a körmüket, de a déli irányba eső, 160 km-re fekvő főváros, Washington se volt könnyű helyzetben, ugyanis egy totális leolvadás hatása odáig is elérhetett volna.

Végeredményben a reaktor tulajdonosok szerint a maximális sugárfertőzést szenvedettek 1 mSv-t kaptak, ennek ellenére (Amerikáról lévén szó) a 17 évvel később lefolytatott bírósági tárgyalás során halálesetet, vagy egészségkárosodást a mintegy 2000 felperes nem tudott bizonyítani a hatalmas tőkével rendelkező erőmű tulajdonossal szemben. Az alperesek által finanszírozott vizsgálat eredménye szerint az atomreaktort 2.500.000 curie radioaktivitással rendelkező nemes gáz hagyta el (ami messze több, mint amit beismertek), valamint 15 curie radioaktivitással rendelkező I¹³¹ izotóp. Az viszont senki által nem vitatott tény, hogy a reaktor ismételt üzembe helyezése 973 M$-ba került és 14 évig tartott. A környező lakosság pedig máig nem felejti a 30 napon át tartó félelmet.

Csernobil

1986 április  25. Karbantartási munkálatok éjszakai beindítása, és bizonyos tesztelések elvégzése végett a csernobili 4-es reaktort elkezdték leállítani. Tulajdonképpen arra voltak kíváncsiak, hogy áramkimaradás esetén, addig, amíg a reaktor dízel áramfejlesztői beindulnak (40 másodperc), a turbina lendülete ad-e elég energiát a hűtés folyatásához szükséges szivattyú üzemeltetésére. Azonban bizonyos hanyagság és hozzá nem értés miatt a folyamat közben a reaktor túlhevült, aminek következtében az üzemanyag deformálódott. Ettől a pillanattól kezdve az események megállíthatatlanná váltak. A reaktor egyszerűen felrobbant, és a neutronlassításra használt hatalmas mennyiségű grafit begyulladt. A tüzet tíz nap alatt tudták csak eloltani. Magát a tüzet felfoghatnánk egy közönséges ipari balesetnek, aminek hatása nem haladja meg a néhány száz métert, és amiből a világon évente több tucatnyi is előfordul, ez alkalommal azonban egészen másról volt szó.

Egy közönséges ipari tűz eléget mindent, ami útjában áll, és amit a tűzoltók nem védenek meg. Azután semmi. El kell takarítani a hamut, és lehet kezdeni az újjáépítést. Csernobil esetében azonban a tűz szétrombolta az épületet, szabaddá téve ezzel az ott található radioaktív anyagot, majd a keletkezett hő felhajtó hatása ezt a radioaktív port felűzte az atmoszférába, ahonnan persze visszahullott a földre. Ezen kívül a romok között maradt további sok tíz tonna radioaktív anyag, amivel valamit kellett csinálni, hogy ne szabaduljon az emberiségre. Az utólagos számítások azt mutatták, hogy Csernobil 4×10¹⁸ Bq radioaktivitást repített a levegőbe. Ez a mennyiség a hirosimai atombombát négyszázszor múlta felül.

Más forrásokból származó becslésekkel kiegészített mérések szerint Csernobilből 50.000.000  curie radioaktív anyag került a légkörbe, ami 50 tonna tiszta rádium sugárzásának felel meg. Ez egy elképesztő mennyiség, ha figyelembe vesszük, hogy a rádium felfedezésétől a II. világháború kezdetéig az egész világon mindössze 1 kg rádiumot sikerült előállítani, elsősorban gyógyászati célból.[7]

A visszahullott radioaktív por miatt Csernobiltől É-ÉNy irányba 200 km távolságra a talaj szennyezettsége 1500 kBq/m² volt, de 500 km távolságra az érték csak 550 kBq/m² értékre esett vissza. Na most, mennyi is ez? A válasz egyszerű. A talaj felszínén minden egyes másodpercben másfélmillió atombomlás következik be négyzetméterenként. Másfélmillió másodpercenként!

Ezt az őrült mennyiségű radioaktív anyagot az emberiségnek el kell szenvednie, mert semmi mást nem tehet vele. Ott volt azonban még maga az épület és benne további iszonyatos mennyiségű radioaktív anyag. Ezzel egyetlen egy dolgot lehetett tenni, befalazni! Az egész hatalmas épület fölé emeltek egy vasbeton „szarkofágot”, ami a romhalmazt elzárja a külvilágtól. Az építménybe 20.000 tonna betont építettek be, és már az építés pillanatában úgy gondolták, hogy a hő és radioaktív sugárterhelés miatt a vasbeton szarkofág legfeljebb 30 évig tudja majd ellátni a szerepét. Ez azt jelenti, hogy beláthatatlan ezer éveken át, minden harminc évben egy új szarkofágot kell építeni. Egyébként azóta a szarkofágon hatalmas repedések jelentek meg, és a szakemberek kétségbe vannak esve, ugyanis pénzhiány miatt új szarkofág felépítése egyelőre szóba se jöhet.

Most van tehát itt az ideje, hogy emlékezzünk, mit is állítanak az erőműpártiak? „Villamos energiát legolcsóbban atomerőművel lehet termelni.” Na igen, addig, amíg nem robban fel.

Nézzük most azt, hogy Csernobil mekkora emberáldozatot követelt! A hivatalos ukrán jelentés szerint (amit sokan erősen kozmetikázottnak vélnek) közvetlenül a robbanás után 30 ember vesztette életét. Később, a radioaktív besugárzás következtében további 4300. A kárelhárító „brigád”, az úgynevezett likvidátorok 600.000-en voltak, közülük 17.000 halt meg később, de őket hivatalosan nem tartják áldozatoknak.

Ezután foglalkozzunk a környező országok radioaktív szennyezésével. Egy atomrobbanást követve a legfontosabb tényező az éppen uralkodó szél iránya. Csernobil esetében a radioaktív „felhőt” a szél Skandinávia felé fújta. Finnországban például még ma is vannak olyan zárt területek, ahol a lehullott radioaktív por jelenléte miatt ártalmas mennyiségű sugárzással kell számolni. A világ a csernobili balesetről csak három nappal később, a svédektől értesült. Ugyanis a Csernobiltől 1600 km-re fekvő FOSMARK elnevezésű svéd atomreaktorhoz munkafelvételre érkező dolgozok automatikus ellenőrzése radioaktív port fedezett fel a ruháikon. Hamarosan kiderült, hogy a port a Szovjetunió felől érkező szél hordta oda. A „csernobili felhő” innen délnek fordult és érintette az akkor még két részre osztott Németországot, valamint Ausztriát. Szerencsére nekünk csak a széle jutott, így a magyar állampolgárok megúszták akkora sugárszennyezéssel, amennyit egy tüdőszűréskor kapnak.

Tehát mi akkor megúsztuk, csakhogy…. pillanatnyilag a világban körülbelül 400 atomerőmű van, de jóval több reaktor. Norvégia például még 1996-ban felhívta a világ közvéleményét arra, hogy az oroszokhoz tartozó Kola-félszigeten 240 használaton kívüli reaktor található, négy a szárazföldön, a többi tengeralattjárókban és hajókon. Ezek a romokban heverő, gondatlanul tárolt, felügyelet nélküli reaktorok felfoghatatlan veszélyt jelentenek az egész emberiségre. Az oroszok azonban mit sem tesznek, arra hivatkozva, hogy nincs rá pénz.

Ha a fentiekben ismertetett három atomreaktor balesetről készült elemzéseket végigolvassuk, rá kell döbbennünk, hogy egy atomreaktorokban előforduló rendellenesség előre nem látott, és ezért a tervezésnél figyelembe nem vett fizikai és kémiai folyamatokat indíthat el. Nem kívánom terhelni az olvasót tudományos részletekkel, de hogy némi fogalmat lehessen alkotni a problémáról, csak egyetlen nem várt jelenséget jegyzek meg. A Csernobilban égő grafit oltására használt víz nem oltotta, hanem táplálta a tűzet[8]. Az oroszok már három napja „oltották” a tűzet, amikor a szovjet nagykövet Bonban érdeklődött, hogyan lehet eloltani égő grafitot.

Tokaimura (Japán)

1999 szeptember 30. Reggel, közvetlenül a munka felvétele után, három munkás 2,4 kg uránium helyett körülbelül 16 kg-ot helyez egy keverőkádba fűtőanyag előkészítés során. Pillanatok alatt létrejön a kritikus tömeg, vagyis az a mennyiség, ami fenntart egy -esetünkben nem kívánatos- nukleáris reakciót. Két munkás 8 Sievert besugárzást kap, akik később meghaltak, egy pedig 3 Sievert. A reakció megállíthatatlan. Összességében 57 személy kap jelentős mennyiségű radioaktív sugarat. 300.000 ember napokig nem hagyhatja el otthonát. 160.000 embert evakuálnak.

Japán a területén állomásozó amerikai parancsnoksághoz fordul segítségért, majd néhány európai kormányhoz. A válasz minden esetben az, hogy ilyen balesetre nincsenek felkészülve. Egyedül az oroszok hajlandók szakértők küldésére.

A kritikus állapot három napon keresztül bizonyul megállíthatatlannak, ami alatt az üzemen kívül 4,5 mS/h neutronsugárzást mérnek (ami a folyamatos dezintegráció következménye). Ez az érték 20.000-szerese a normálisnak.

A mentés folyamáén megismétlődik a csernobili gyakorlat, háromfős munkáscsoportok egymás után rohannak be a helyszínre és iparkodnak 3 perc alatt annyi hasznosat tevékenykedni, amennyit lehet. Végül sietve a helyszínre juttatott 400 kg bórral sikerül a folyamatot megfékezni.

Nem kell különösebb szakértelem ahhoz, hogy az ember feltegyen néhány kérdést:

-Dúsított urániumot miért manuálisan „öntenek” egy tartályba egy olyan országban, ahol a gyártásfolyamatok nagy része robotizálva van?

-Miért nincs lehetetlenné téve a túladagolás?

-Miért nincs felszerelve automatikus riasztó berendezés egy uránfeldolgozó üzemben?

Amire csak kevesen gondolnak

A reaktorpártiak (nyugodtan mondhatnánk azt is, hogy reaktormegszállottak) vagy nem tisztességesek, vagy a reaktorokkal kapcsolatban egyszerűen csak tudatlanok. A tényleges problémát ugyanis az adja, amit a kollektív emberi bölcsesség egyetlen közmondás jellemezhetné: „Addig jár a korsó a kútra, amíg össze nem törik”. Az ugyanis normális, ha egy ember bizonyos cél érdekében felvállal egy adott rizikót. Erre az életben számtalan példa van. El lehetne fogadni egy atomreaktor felépítését, és üzemeltetését mondjuk 10 éves időtartamra, mint kényszer­megoldást, mert tegyük fel, nagy az energia igény, és egy hatalmas vízi erőmű befejezéséhez kell még tíz év. Ebben az esetben ezt a kockázatot fel lehetne vállalni. Csakhogy itt nem erről van szó. Az emberiség vélhetően egyre több atomerőművet fog építeni, és folyamatosan át fog állni erre az energiaforrásra. Meddig? Ki tudja, talán sok ezer évre. Egyszerűen nem akarjuk megúszni a dolgot, addig játszunk a tűzzel, amíg meg nem égeti a kezünket. Előbb vagy utóbb óriási katasztrófa fog bekövetkezni. Az emberiség addig akar járni a kútra, amíg el nem törik a reaktor korsónk.

A kétkedők pedig azt a választ kapják, hogy előbb vagy utóbb ki fogunk találni egy sokkal biztonságosabb technológiát. Ez természetesen mindenre mondható, de mi a biztosíték? Különben is a „sokkal biztonságosabb” technológia is csak „sokkal”, de nem „végtelenül” biztonságosabb, azaz a korsónak egy kicsit tovább kell járnia a kútra. Természetesen olyan tényezők is vannak, amelyek nem technológiafüggők. Például földrengés. Természetesen senki nem tudja garantálni, hogy egy adott atomreaktor alatt soha az életben nem fog fellépni egy olyan földrengés, ami reaktor katasztrófához vezet. Azt se garantálhatja senki, hogy egy adott atomreaktorra nem zuhanhat rá egy repülőgép. Ezekre az esetekre használják a jogászok a „vis maior” kifejezést. Ugyanis a romai időktől kezdve a kollektív emberi tapasztalat azt mondja, hogy „létezik előre nem látott elháríthatatlan akadály, amely meggátolhatja valamilyen felvállalt kötelezettség tejesítését.” Vis maiorok pedig vannak. Az emberiség korsója egyre járja a kúthoz vezető utat.

[1] Lásd a 2003-as paksi fűtőelem károsodást, ahol hosszú hónapokon keresztül a napi vesztesség 50 millió forint volt.

[2] Idézzük fel például az emlékezetes svájci esetet, amikor két repülőgép összeütközéshez vezető útvonalon haladt. Az irányítótorony azt a parancsot adta a pilótának, hogy emelkedjen. A fedélzeti komputer pedig azt, hogy süllyedjen. A pilótának döntenie kellett, melyiknek az utasítását fogadja el. Mint tudjuk, a fedélzeti komputernek volt igaza, de a pilóta a forgalomirányítónak hitt, és az életével (valamint 86 gyermek életével) fizetett érte.

[3] Ezeket a reaktor baleseteket később ismertetem.

[4] Vegyileg a stroncium közel áll a kalciumhoz, ezért a „csereszabatossági” alapon megjelenik a tehéntejben.

[5] Vészhelyzet lévén kinyitották a fűtőelemek tartályának ajtaját.

[6] Tudom, ez a hír Magyarországon semmit sem jelent, mert emberemlékezet óta mindig is volt személyi igazolvány, de az angolok nagy többsége nem így gondolkodik.

[7] Úgynevezett rádiumtűkkel végeztek rák ellenes besugárzásokat, ami alatt azt kell érteni, hogy rádiumot tartalmazó platina tűket szúrtak a rákos daganat köré.

[8] A víz 1100 °C-on reakcióba lép az uránrudakat burkoló cirkónium ötvözetekkel és éghető hidrogént illetve szénmonoxidot hoz létre. Tehát: Zr + 2H₂O = ZrO₂ + 2H₂, valamint C + H₂O = CO + H₂.

Organikus mezőgazdaság azt jelenti, hogy se műtrágyázás, se pedig rovarölő permetezést nem alkalmaznak. A Nature Communicationban megjelent tanulmány szerint az organikusan termelt bab, krumpli, zab(pehely) fogyasztásának széles körű elterjedése katasztrofális eredményhez vezetne. Ugyanis az organikus gazdálkodáshoz ötször nagyobb földterületre van szükség, azonos mennyiségű betakarítás mellett. A teljes emberiséget organikus termékekkel etetni egyszerűen lehetetlen.

A Nap energia szerepe a fossziliák égetésének a beszüntetése lenne, mivel energiatermelés mellett nem bocsátanak ki széndioxidot. Üzemelés közben nem, de a gyártásnál? Rákkeltő kadmiumra és hihetetlen mennyiségű vízre van szükség.

Az elektromos gépkocsik a közhiedelem szerint hatalmas előrelépést jelentenek a CO2 kibocsátás csökkentésénél. A valóság az, hogy az elektromos gépkocsik gyártásánál több energiát használnak fel, és egy 2011-es tanulmány szerint a CO2 lábnyoma a benzinmotoros és az elektromos autónak körülbelül azonos. Az elektromos autó menet közben nem bocsát ki széndioxidot, de a feltöltéséhez használt elektromosság termelése már igen. És akkor ott van még az akkumulátor, ami teli van toxikus fémekkel, mint lítium, réz, és kobalt.

Papírzacskók alkalmazása plasztik helyett nem annyira környezetbarát, mint azt gondolnánk. A helyzet az, hogy a papírzacskók előállításához jóval több lég- és vízszennyezést okoz, mint a plasztik, és az újrahasznosításához több energia kell. Az a fogyasztó, aki azt hiszi, hogy papírcsomagolás kikövetelésével hozzájárul a Föld megmentéséhez, erősen félre van vezetve.

Valamennyien féltjük közös lakhelyünket, a Földet, éppen ezért könnyen rávehetők vagyunk, olyan termékek fogyasztására, amiről úgy tudjuk, hogy környezetbarát. A valóság pedig az, hogy az igazi megoldás a kevesebb fogyasztás, a „zöld” termékek fogyasztása helyett. De erre nem vagyunk hajlandók. Ki van ez jól találva, mert ki az, aki hajlandó önként csökkenteni az életszínvonalát?

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Al-Khalili, Professor of Theoretical Physics and Distinguished Chair in Physics at the University of Surrey in England, spoke to RT’s Sophie Shevardnadze about the pace of scientific development, including the danger of such tools ending up in the wrong hands.

The risks of something like artificial intelligence having a bad impact on humanity can, and should, be mitigated by ensuring that regulation and ethical considerations are married with scientific progress, according to the scientist.

“I certainly am concerned about issues such as genetic engineering, where we’re moving very fast,” he admitted. “But we’ve always used our knowledge to develop technologies that change our world.”

“Enlightenment is always better than ignorance: It’s how we put that knowledge into use [that’s important].”

Al-Khalili said that though we face huge challenges in the coming decades, we ultimately need science “to save humanity.”

“Despite all the problems and the issues facing humanity in the 21st century, now is still the best time to be alive because of the advances in medicine and technology our lives are easier, richer.”

Asked about the communication gap between researchers and the public, Al-Khalili said it would be hugely beneficial if more scientists stepped out of their labs and offices and engaged with the wider social sphere about their work and its potential applications. However, he also pointed out that it’s not fair to expect someone who has dedicated many years to intricate, detailed research to be able to condense it all into a simple soundbite.

Al-Khalili also discussed issues which have long fascinated science fiction writers and fans: teleportation and time travel. However, he says he’s not convinced either is possible in practice – or at least not within his lifetime.

Watch the full interview here:

https://youtu.be/A1k_LH3vwJI via @YouTube

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ezzel azonban nem oldódott meg semmi. Hol volt a teremtő a teremtés előtt? Ő honnan van? Mit csinált a teremtés előtt? Hát, isten mindig volt. OK, de mit tett a teremtés előtt, mivel töltötte az idejét, és miért pont most jutott eszébe a teremtés? És egyáltalában, ő miért létezett? A személyes tapasztalatok miatt senkinek se jut eszébe az a lehetőség, hogy nincs isten, nincs teremtés. Pedig tudhatnánk. 200.000 éve jöttünk le a fáról, és azóta konkrétan hiszünk egy teremtő istenben, miközben ennyi idő alatt egyetlen egy embernek se sikerült erre bizonyosságot találni. A XX. században komoly erőfeszítéseket tettek egy teremtő isten bizonyításra, az eredmény nulla.

Nincs isten, van viszont Lét, ami mindig is volt. Rendben, de az idők végtelenében, miért pont most lett (13,8 milliárd évvel ezelőtt) a Világmindenség? A válasz egyszerű. Nem pont most lett, hanem most is lett. A Lét olyan anyagszerkezetet és erőket jelent, amelyek egyrészt a lehető legtökéletesebbek (miért lenne más?), másrészt pedig bármi létrejöttét lehetővé teszi megfelelő idő elteltével. Tehát bármi belefér, nem csak az, amit magunk körül látunk. Minden lehetséges. Nézzünk körül! Mi minden tudott az Ember létrehozni a természetben található anyagokból. Nem véletlenül, hanem azért, mert az anyag erre alkalmas volt, miután megtanultuk az egyes elemek, vegyületek tulajdonságait. A lét tehát tökéletes. Nem, a lehető legtökéletesebb. Mi ebben a meglepő. Az istenhitek szerint a teremtő isten mindenható. Az istenhívők el se tudnak képzelni nem mindenható istent. A Lét miért nem lehet a lehető legtökéletesebb, ami megfelel a mindenhatóságnak.

És miért kell lenni Létnek? Amiért teremtő istennek is kellett lenni a teremtés előtt. Mert a Lét a nem-Létnek az alternatívája. Létnek kell lenni, mert a nem-Létnek nincs értelme. Ez annyira magától érthető, hogy egyszerűen nem lehet nem elfogadni.

A Lét tehát adott az általa nyújtott lehetőségekkel. A többi csak idő, és hely kérdése. Hol, és mikor történik „valami”. Nincs tehát cél, a dolgok csak úgy történnek terv és célkitűzés nélkül. Egyszerűen azért, mert nem történhet másképp.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

– Mama, itt áll az ajtóban egy bácsi!
– És mit akar?
– A most épülő uszodára gyűjt. Mit adjak neki?
– Fél vödör vizet! 

III. A gyóntatófülkében egy öregember ezt mondja a papnak: – 92 éves vagyok. Csodás feleségem van, aki 70 éves. Gyerekeim, unokáim, dédunokáim vannak. Tegnap három stoppos tinédzserlányt vittem az autómmal, megálltunk egy motelnél, és mind a hárommal közösültem.
– És megbántad ezt a bűnt, fiam?
– Miféle bűnt?
– Hát milyen katolikus vagy te?
– Nem vagyok én katolikus.
– Akkor miért mondod ezt el nekem?
– Mindenkinek elmondom. 

IV. Egy étterembe minden nap betér egy ürge egy beszélő struccal, és kér két fasírtot sült krumplival. Amikor a fizetésre kerül a sor, csak belenyúl a zsebébe, kiveszi a pénzt. és az mindig a pontos összeg.

A pincérnőnek nagyon fúrja az oldalát, hogy tud beszélni a strucc, és honnan tudja a pasi előre, mennyit fog fizetni.

Pénteken is jön a pasi a struccal.

– A szokásosat? – kérdezi a pincérnő.

– Nem, ma péntek van, kérnék egy steaket és törtkrumplit – közli a férfi, és a strucchoz fordul:

– És te?

– Ugyanazt – hangzik a válasz.

Néhány perc múlva a pincérnő visszatér a rendeléssel és közli a számla összegét:

– 32 dollár 50 cent.

A férfi belenyúl a zsebébe, és ismét átadja a pontos összeget. A pincérnő nem tudja visszatartani a kíváncsiságát és megkérdezi:

– Bocsásson meg, uram, hogy lehet az, hogy önnél mindig a pontos összeg van?

– Évekkel ezelőtt kitakarítottam a padlást és találtam egy öreg lámpát. Megdörzsöltem, kijött belőle egy dzsin és felajánlotta, hogy teljesíti két kívánságomat. Az első kívánságom az volt, ha valaha is kell fizetnem valamiért, mindig legyen a zsebemben a pontos összeg.

– Briliáns, más emberek kértek volna egymillió dollárt, de így maga gazdag fog maradni egész életén át.

– Ez így igaz, mindegy, hogy egy liter tej vagy egy Rolls-Royce, az összeg mindig ott van, ha kell.

– Megkérdezhetem, hogy kerül ide a strucc?

– A második kívánságom egy feltűnően magas pipi volt, hosszú, izmos combokkal.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A miniszter hangsúlyozta: a NATO nagyköveteinek találkozója után szokásos gyakorlat a közös nyilatkozat kiadása, de ezt most Magyarország megvétózta. Szijjártó Péter szerint a hosszú előkészítő munka során a magyar kormány számos javaslatot tett arra, hogy a nyilatkozat tartalmazzon olyan kitételeket, amelyek köteleznék Ukrajnát a magyar közösségtől elvett jogok visszaadására, de nem fogadták el azokat. „Szerettük volna, ha ebben a közös nyilatkozatban szerepeljen olyan mondat, amely tartalmazza, hogy az ukránoknak teljesíteniük kell kötelezettségeiket, amelyeket nemzetközi jogszabályok, illetve nemzetközi szervezetek előírnak. Olyan javaslatot is tettünk, amely az Európa Tanácsra, illetve az ENSZ-re hivatkozik kisebbségi ügyekben. Ezeket a javaslatokat nem fogadták el, így nem tehettünk mást, megvétóztuk a nyilatkozatot” – mondta a miniszter.

Ez alkalommal olyan hírről számolt be a magyar média, ami tökéletesen elnyerte tetszésemet. Teljességgel elfogadhatatlan az az ukrán törekvés, hogy a kárpátaljai 150 ezer magyar csak bizonyos körülmények között használhassa anyanyelvét, amit néhány éven belül könnyen követhet az anyanyelv használatának teljes betiltása. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a Trianon szerződés Kárpátalját nem csatolta el Magyarországtól. Ezt a II. világháború után a Szovjetunió kezdeményezte, hogy „probléma” esetén ne legyenek nehézségeik átkelni a Kárpátokon. A Szovjetunió feldarabolásakor nyugodtan kérhettük volna Kárpátalja visszacsatolását, mert az sose volt Ukrajna része. Most meg már az ott élő magyarok nyelvhasználatát is meg akarják akadályozni.

És akkor hadd említsem meg azt, hogy amikor Románia be kívánt lépni az Európai Unióba, a belépés feltételeként megszabhattuk volna a székely autonómia visszaállítását. Hatalmas alkalom volt, nem éltünk vele.

__________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________