Úgy érzem, én időben megírtam, amit tudni kell(ene). Hogy egy maroknyi olvasómon kívül senki se figyelt fel rá, az nem az én hibám. De nézzük, milyen veszélyforrásokat láttam 15 évvel ezelőtt.

Még Fukusima előtt felhívtam a figyelmet az atomerőművekben rejlő veszélyre. Kiemeltem a globális felmelegedést. A vízhiány bekövetkezését, amit kezdünk érzékelni. A vírus veszedelmet, amiről egyre inkább lehet hallani, hogy 4 milliárd ember életébe kerülhet. A kultúrák ütközését, mert akkor még nem neveztük nevén a muzulmán inváziót, és az ISIS szerveződést. A demokrácia halálát, ami régen volt demokráciákban sorra bekövetkezik. Végül a „felbomló család” szindrómát. Tettem említést egy háború bekövetkezéséről is, de ez nem nagy találmány, mert az egész emberiség 70 éve ennek a réme alatt él.

Most támadt egy érdekes ötletem. Ezekből a témákból sorra felrakom a 15 évvel ezelőtti meglátásomat. Nézzük meg, milyen mértékben állják meg a helyüket ma.

A globális felmelegedés

Kezdjük onnan, hogy a világűrben, ahol Földünk több mint 100.000 km/óra sebességgel száguldva kering a Nap körül, gyakorlatilag –273 °C a hőmérséklet, vagyis az úgynevezett abszolút zéró fok uralkodik. Mivel a Föld saját hője minimális gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy nincs, a bioszféra melegét kizárólag a Nap sugárzása biztosítja. Tekintettel arra, hogy a Földre érkező Napsugár intenzitása állandó értéket mutat (ami csak viszonylag „rövid” távon igaz), a Föld hőmérséklet változásának okát máshol kell keresni. Ehhez elsőnek számba kell venni azt, hogy mi, és hogyan történik?

A Föld az érkező napsugarak nagy részét elnyeli.

A Föld az érkező napsugarak egy részét visszaveri.

A Föld atmoszférája az érkező sugarak egy részét elnyeli, illetve visszaveri.

Mivel a Föld felületének hőfoka átlagosan +14°C azaz a világűrnél 287°C-al melegebb, ezért hőforrásként maga is sugároz hőt a világűr felé.

Ellentétben a napsugárzás intenzitásával, ezen folyamatok értékei változhatnak. Nézzük, mi történik!

Manapság a meteorológusok megegyeznek abban, hogy a Földre 342 Watt/m² energia érkezik a Napból, aminek 31,3%-a visszajut a világűrbe és csak 68,7%-a (235 W/m²) fordítódik a Föld melegítésére. Amennyiben ez az arány változik, úgy a klíma is kénytelen változni. Jelenleg a 235 W/m² érték növekszik, vagyis felmelegedés van folyamatban.

Az állítás, miszerint a Földre érkező napsugár intenzitása állandó, hosszútávon nem igaz. Ugyanis, ha ez lenne a valódi helyzet, akkor a Föld klímája évmilliók óta állandónak mutatkozna, de mint tudjuk jégkorszakok, és időszakos felmelegedések váltogatták egymást. Ennek a hullámzásnak kellett, hogy legyen oka, vagyis a 342 watt/m² érték nem lehetett állandó. De ha nem, akkor miért nem? A miértre a választ Milutin Milankovitch szerb asztrofizikus (1879-1958) találta meg. Ezek szerint a Föld nap körüli pályájának van három geometriai eleme, melyek mindegyike ciklikusan változik. Ezek:

1) A Föld nap körüli (ellipszis) pályájának excentricitása, ami a közel nulla és 0,07 érték között változik. Az excentricitás következménye, hogy a Nap és a Föld közti távolság két szélső érték (január 3. és július 4.) között, cca. 100.000 éves ciklusban változik. Jelenleg, a két szélső érték közti különbség 5.000.000 km. A január 3-án és július 4-én mért két insoláció (az egységnyi területre eső napsugár mennyiség) közti különbség jelenleg, 6%, amit 0, 017 excentricitás eredményez. A legnagyobb excentricitáskor (0,07) a két szélső értékhez tartozó insoláció közti különbség ekkor 25% körül lehet.

2) A Föld forgástengelyének dőlésszöge. Jelenleg ez a szög köztudottan 23,5 °, de ez 40. 000 éves ciklusidővel 22,1° és 24,5° között változik. Az évszakok változása ettől a dőlésszögtől függ. A mainál egy fokkal nagyobb dőlés az évszakokat szélsőségesebbé teszi, azaz melegebb nyarak, hidegebb telek lesznek.

Precesszió, vagyis a forgástengely merőleges kitérése, azaz a tavaszpont eltolódása, ami 20.000 éves ciklusidővel bír. Következménye, hogy míg az északi féltekén az évszakok közti különbség növekszik, addig a déli féltekén ez csökken és fordítva. Jelenleg az északi féltekén majdnem maximális az évszakok közti különbség.

Ezen geometriai elemek ciklusidejének 10.000 éves nagyságrendje az ok, amiért a jelenlegi globális felmelege­dés­ben nincs szerepük.

Meg kell még jegyezni, hogy a Föld klímájával kapcsolatos valamennyi aspektus – szél, eső, felhők, levegő hőmérséklete, tengeráramlatok, stb. – az energiaátadás és átalakulás következménye. Végeredményben kizárólag az energiáról van szó, minden más ennek következménye.

A napsugár elnyelése, illetve visszaverése

Az anyagba ütköző sugárral két dolog történhet. Az anyag elnyeli és a sugár által közvetített energiát hasznosítja, vagy visszaveri (a benne lappangó energiával együtt). A különböző anyagok a rájuk eső sugarakat különböző arányban nyelik el, illetve verik vissza. Vegyünk két szélsőséges példát: fekete szikla és frissen hullott hó. A fekete szikla majd minden fényt elnyel, és közben jól felmelegszik, míg a friss hó majd minden fényt visszaver, és esze ágában sincs elolvadni.

Ebből az következik, hogy ha valamilyen okból kifolyólag a Föld felületének visszaverő képessége (albedo) megváltozik, akkor az kihat a globális klímára. Miről lehet szó? Például kiirtanak hatalmas lomberdőségeket. Kiirtás előtt az erdő télen több napsugarat nyelt el, mint kiirtás után a mezőgazdaságba bevont terület, mert a puszta földet hótakaró fedi, aminek visszaverő képessége jelentősen meghaladja az erdőét. Ez pedig lehűlést eredményez. A lehűlés alacsonyabb terméshozamot okoz, a kisebb hozam pedig arra kényszerítheti az Embert, hogy további erdőket irtson ki és vonjon mezőgazdasági termelés alá. Ez pedig további hűléshez vezethet. Ez tehát egy negatív visszacsatolás. Vagy, ha valami más okból kifolyólag a sarki jégmezők zsugorodnak, a helyükbe lépő tenger pedig több sugarat nyel el, mint a jég, akkor ez melegedést okoz, és jobban felgyorsítja a jégmezők olvadását, zsugorodását, azaz egy pozitív visszacsatolást eredményez.

A Föld kisugárzása

Mint ahogy erre korábban már rámutattam, a Föld maga is sugároz a világűr felé, mert annál 287 fokkal melegebb. Ez az energia kisugárzás természetesen hűtő hatással van a Földre. Ha ez a kisugárzás változna, akkor az megváltoztathatná a korábbi egyensúlyt és vagy felmelegedéshez, vagy lehűléshez vezetne. Igen ám, de a kisugárzás nem változik, hiszen annak mennyisége kizárólag a Föld felszínének átlag hőmérsékletétől függ. Csakhogy, és a globális felmelegedésnek éppen ez volt a beindítója, a Föld által kibocsátott hosszúhullámú (tehát nem látható) sugárzásnak nem feltétlenül kell elhagyni a rendszert. Ha pedig nem hagyja el, akkor az olyan, mintha nem is lett volna kisugározva. Mi ennek a mechanizmusa?

Arról már volt szó, hogy az anyagba ütköző sugárral két dolog történhet. Elnyelés és visszaverés. Ez azonban atomi szinten történik, vagyis egy foton (mint a fénysugár, – vagyis egy bizonyos hullámhosszú intervallumba tartozó elektromágneses hullám-,legkisebb része) nekiütközik egy atomnak. Ehhez elég annyit tudnunk, hogy minden atomra és molekulára jellemző az, hogy milyen hullámhosszú sugara(ka)t nyel el, és természetesen veszi át energiáját. Makroszinten ez azt jelenti, hogy a légkörben található különböző gázok nem azonos mértékben eresztik tovább, illetve nyelik el a hősugarakat. Most következik az, hogy ezeknek a gázoknak a koncentrációja változhat, és akkor az egész légkör hővisszatartó készsége is változik. Amíg ezeknek az aránya maradt, ahogy valaha volt, marad minden a régiben. Csakhogy nem maradt. A civilizált ember mindennapos tevékenysége ezeket az arányokat megváltoztatta, és persze folyamatosan változtatja. Következésképpen az újkor Emberének tevékenysége klímaváltoztató.

A Föld atmoszférája

Most vizsgáljuk meg a Föld atmoszféráját abból a szempontból, hogy miként változhat annak sugár áteresztő és visszatartó képessége. Az úgynevezett „üvegházhatást”, tehát hő visszatartást okozó gázok közül a vízpára a legaktívabb, de az emberi tevékenység erre nem hat ki[1]. A civilizáció következményeiből származó, és az üvegházhatást elősegítő gázok a következők: CO₂ (széndioxid), O₃ (ózon), CH₄ (metán), SO₂ (kéndioxid). Ezek közül a széndioxid a legjelentősebb.

A széndioxidnak igen fontos élettani szerepe van, ami a kiértékelését nem teszi túl egyszerűvé. Köztudott, hogy az állatok anyagcseréjének egyik végterméke a széndioxid, amit mi emberek is kilehelünk, és ezzel egy időben a táplálék elégetéséhez szükséges oxigént belélegezzük. Ezzel szemben a növények a levegőben található széndioxidot felhasználva szenet építenek be szervezetükbe, miközben oxigént adnak át a levegőnek. A növények és állatok élettani kiegészítése a Földön széndioxid egyensúlyt eredményez, amihez hozzátartozik a növények elrohadása és elégése, valamint az a tény, hogy az óceánokban lévő víz képes jelentős mennyiségű széndioxidot (szénsavat) elnyelni.

A XX. század elején a széndioxid jelenléte az atmoszférában (térfogatra számítva) 280 ppm (részecske per millió), vagyis 1 m³ levegőben 280 cm³ CO₂ volt. Ez az érték 2000-re felment 370 ppm-re. A növekedés eléggé jelentős, 32%. Ez természetesen átlagérték, ami körül van némi éves ingadozás, hiszen a növények fotoszintézise széndioxid felvétellel és oxigén leadással, míg az oxidáció (égetés, rohadás) oxigén felvétel mellett széndioxid leadással jár, mely folyamatok a földi évszakok miatt ciklikusan változnak.

Metán esetében a történet ugyanaz. Ugyanis metán a bányászat és oxigénmentes rohadás következménye, vagyis emberi tevékenységből származik. Ugyanezen időszak alatt a levegő metán tartalma 0,7 ppm-ról 1,73 ppm-ra növekedett. A növekedés üteme közel 150%, de hatása még így is viszonylag jelentéktelen.

A további hősugárzást elnyelő gázokkal nem érdemes foglalkozni, nem jelentéktelenségükből kifolyólag, sokkal inkább a bonyolultság elkerülése végett. A végeredmény szempontjából elhagyásuk nemigen okoz különbséget.

Klímaváltozás szempontjából az atmoszférában található gázok közül a CO₂-nek jut a legfontosabb szerep. Ez két tényezőnek köszönhető:

1) A legnagyobb arányban van jelen.

2) Az emberi tevékenység elsősorban ennek a növekedésére hat ki.

A pontosítás érdekében meg kell jegyezni, hogy a hőháztartásra nem csak az atmoszférában található gázok hatnak, de az atmoszférában jelenlévő szilárd halmazállapotú szemcsék is. Ezeknek két fontos hatása van:

1) A napfény és a hősugár szórása és elnyelése.

2) A felhők jellegének megváltoztatása.

Ezeken belül egyik-másik hatás a Föld átlaghőmérsékletét csökkenti, mások pedig növelik. A folyamatok bonyolultak, nem tökéletesen tisztázottak, nettóhatásuk vitatott, még az sem kizárt, hogy kiegyenlítik egymást. Éppen ezért érdemes újfent kihangsúlyozni, hogy a fő figyelmet a széndioxid felé kell irányítani.

A globális felmelegedés piár története

Az ezerkilencszáznyolcvanas években az enyhébb telek és a melegebb nyarak már az átlagembereknek is feltűntek. A bátrabb közírók elkezdték feszegetni a témát. A megkérdezett szakemberek, a meteorológusok tagadták a felmelegedés tényét, szinte testületileg állították, hogy mindössze a szokásos ingadozásokról van szó. Tíz évvel később a helyzet tarthatatlanná vált. Az utca embere ájuldozva a nyári kánikulában, nem találva a téli havat, látva a fák korábbi virágzását és észlelvén az átmenet nélküli hirtelen nyarat, mindennapi témává tette a globális felmelegedést. Ekkor szinte összeesküvésszerűen jelentek meg a különböző meteorológusoktól származó, határozottan ellentmondásos „tanulmányok”. Egyesek bizonygatták, hogy bizony, melegszik a Föld. Mások kötötték az ebet a karóhoz, miszerint éppen ellenkezőleg, hidegebb idők előtt állunk. Az utca embere meg csak kapkodta a fejét, és arra is szeretett volna némi magyarázatot kapni, miért sűrűsödtek fel a szélsőséges események: áradások, földcsuszamlások, tavak kiszáradása, elképesztő felhőszakadások és így tovább.

Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a gépkocsi lobby és a nyersolaj lobby állt a háttérben akkor, amikor a meteorológusok nagy része tagadta a nyilvánvaló tényeket. A tények valóban nyilvánvalók. Volt ugyanis egy teljesen konkrét mérési eredmény. A Föld körül keringő Hold 28 nap alatt megy át valamennyi fázisán. A telihold szép lassan elfogy, majd újra felhízik teliholddá. A Holdnak mindig az a része fényes, amit süt a Nap, és az a része sötét, amit éppen nem süt. Csakhogy – haloványan ugyan – de ezt is szoktuk látni. Tudniillik erre a részre is jut némi fény, mégpedig az a fény, amit a jó öreg Földünk tükröz vissza a ráeső napfényből. Igen ám, de az elmúlt néhány évtized alatt a Hold árnyékban lévő részének a megvilágítása mérhetően csökkent. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a Föld kevesebb fényt tükröz rá vissza. Ha pedig kevesebbet tükröz rá vissza, akkor többet tart vissza. A több visszatartott fény pedig több befogott hőt jelent. Ezt a tényt azonban egyszerűen átlépték.

A diszciplína kollektív viselkedése szinte érthetetlen, mert a Hold megvilágításán kívül a CO₂ hővisszatartó képessége is ismert volt, az ezzel kapcsolatos pontos méréseket 1958-óta folytatták a csendes-óceáni Mauna Loán (Hawaii szigetek). A mérésekből világosan kiderült, hogy a széndioxid koncentráció évről-évre nő, évente mintegy 1,5 ppm-mel (ez ma már 3 ppm). Nem felel meg tehát az igazságnak az a kedvenc állítás, hogy a Föld minden ipari tevékenységet kompenzál. Az pedig fizikai evidencia, hogyha a korábbinál egyre több hő elszökését akadályozza meg az egyre több széndioxid, akkor a Föld melegedni kénytelen. Ennek tagadása totálisan álságos.

Mi a valóság?

A valóság az, hogy az emberi tevékenység következtében a Föld melegszik. A kérdés az, hogy mennyire, meddig és milyen gyorsan? Ennek eldöntésére a tudósok számtalan megközelítést kezdeményeztek. Ezek közül a legfontosabb a Föld múltjának a feltérképezése volt. Meg kellett tudni, hogy a múltban mikor, milyen mértékben és hogyan változott a klíma. Ezzel párhuzamosan azt is meg kellett tudni, hogy egy adott múltbéli klímához milyen mutatók, például széndioxid koncentráció tartozott. A munka fáradságos, aprólékos és nem teljesen hibamentes. Azonban a kép szép lassan kibontakozott.

Annak a meghatározására, hogy a múlt egy adott időpontjában, egy adott földrajzi helyen milyen volt a klíma, számtalan módszert dolgoztak ki. A teljesség igénye nélkül érdemes néhányra felhívni a figyelmet:

• fák évgyűrűinek a vizsgálata (maximálisan néhány ezer vére visszamenőleg)
• üledékekben található virágporok azonosítása (olyan szárazföldeken, ahová jégkorszakok alatt se nyúlt le a jégtakaró
• egymásra rakódó hórétegekbe záródott légbuborékok analízise (Grönlandon, Déli-sarkon több százezer évre visszamenőleg)
• óceánok megkövült iszapjainak elemzése (tízezer éves nagyságrend)

A lassan kibontakozó kép világossá tette, hogy körülbelül 100. 000 évenként volt egy-egy komolyabb jégkorszak. Most már természetesen tudjuk, hogy ennek oka a Földpálya excentricitásának ilyen periódusban történő jelentős változása, ami az ismertetett három földpálya geometria közül a legdrasztikusabban szól bele a klíma alakulásába. Ez azonban a történetnek csak egy része.

A meglepő jelenség a jégkorszakok relatív hirtelen bekövetkezése volt, aminek oka immáron főleg biológiai. A folyamat úgy kezdődik, hogy a földpálya erősödő excentricitása az Északi-sarkon -a helyi körülmények miatt- a szokásosnál nagyobb lehűlést eredményez, ami a jégsapka méretét enyhén megnöveli. A növekvő jégmezők a beérkező napsugarakat nagyobb mértékben verik vissza az űrbe, mint a sötét talaj vagy szikla. Ezért a föld által elnyelt hőenergia mennyisége csökken. Ezen kívül a jégmezővé vált talajon a széndioxidot termelő vegetáció megszűnik, kevesebb CO₂ kerül a légkörbe. A kisebb CO₂ tartalommal bíró atmoszféra kevesebb hőt fog vissza, aminek következtében a Föld hőmérséklete tovább csökken. Ez egy igen dinamikus, negatív visszacsatolás, aminek következtében a Föld átlaghőmérséklete 20 év alatt két egész Celsius fokot csökkenhet, amikor is beáll egy (jeges) egyensúlyi állapot.

Hosszabb jégkorszak után a folyamat hirtelen megfordul. A földpálya excentricitásának a csökkenése az Északi-sarkon a nyár folyamán a szokásosnál nagyobb olvadást eredményez. Kisebb lesz a jégmező, több fényt nyel el, megjelenik a vegetáció, ami széndioxidot ad át a légkörnek. A légkör több hőt fog vissza, ami sietteti a felmelegedést, és hirtelen berobban az immáron kiegyensúlyozott interglaciális állapot, ami stabilan megmarad a földpálya excentricitásának kellő megnövekedéséig. (Az ilyen öngerjesztő folyamatokat pozitív visszacsatolásnak hívják.)

A 2004-es méréseket alapul véve úgy tűnik, hogy a Földnek két stabil állapota van, amik között az átmenet nem fokozatos. A Föld egészen egyszerűen, bizonyos periódusokat követve az egyik állapotból a másikba ugrik[2]. A jégrétegekbe zárt levegőbuborékok részletes analízise azt mutatja, hogy ehhez a két stabil állapothoz két különböző CO₂ szint kapcsolódik. A jégkorszak alatt 190 ppm, az interglaciális időszakban pedig 280 ppm. E két értéktől eltérő, más CO₂ koncentráció huzamosabb időn át nem tapasztalható. Ebből arra lehet következtetni, hogy az időjárás jégkorszakba be, és jégkorszakból ki „táncolásának” fő oka, a széndioxid vándorlásából adódik, a szárazföld, óceán és atmoszféra között.

Hogy is van ez? A fejezet elején azt állítottam, hogy a XX. század elején az atmoszféra CO₂ tartalma 280 ppm volt, vagyis annyi, amennyinek lenni kell a jégkorszakok közti állapotban. Ez az érték azonban mára már elérte a 370 ppm-et (ez most már 410 ppm). Ennyi CO₂ a levegőben sosem volt, ezért nem lehet tudni, hogy ez hatásában mit jelent a közeljövőt illetően! Innentől kezdve mindenki arra tippel, amire akar, de tudományos szinten maradva a következőket kell megfontolás tárgyává tenni: a globális felmelegedéssel kapcsolatos hagyományos (általam nem elfogadott) gondolatfuttatással készült előrejelzések szerint a CO₂ kibocsátás növekedése az atmoszféra CO₂ tartalmának folyamatos emelkedését vonja maga után. A CO₂ koncentráció növekedését egy fokozatos fölmelegedés követet, és mivel a CO₂ koncentráció emelkedése előre kiszámítható, a hőmérsékletváltozás mértékét is előre „megjósolják”. Az eredmény pedig emberi számítás szerint elviselhető. Ugyanis, az alapszámítás szerint, a CO₂ koncentráció megduplázódása, vagyis 560 ppm elérése, mindössze 1 °C átlaghőmérséklet emelkedést eredményezne.

Csakhogy a jégkorszakok váltakozásának fent ismertetett mechanizmusa azt sugallja, hogy az eljövendő klíma nem ezt az utat fogja járni. Valójában az jósolható meg, hogy az egyre emelkedő CO₂ szint a rendszerben minden figyelmeztetés nélkül hirtelen beindít egy drámai pozitív visszacsatolást, és a Földön be fog következni egy harmadik, eddig soha elő nem forduló, teljesen ismeretlen és kiszámíthatatlan stabil állapot valahol a 370 + ? ppm CO₂ koncentrációnál.

Józan ésszel az is sejthető, hogy minél később következik be a harmadik stabil állapot, az átlaghőmérséklet annál magasabb lesz.

Foglalkozzunk a „hatalmas meglepetésekkel”! Ahogy erre a fejezet elején felhívtam a figyelmet a Föld nagyobb energiafelvétele nem csak felmelegedést jelent. Ugyanis a hőenergiát a Föld nem egyenletesen szétosztva kapja, aminek következtében a hőkiegyenlítődés végett szelek, tenger áramlatok, esők, felhők keletkez(het)nek, szün(het)nek meg, stb. Hogy ez pontosan mit jelent, arra felvetünk két példát,egyik a Golf-áramlat.

Télen az Északi-sarkon jelentős mennyiségű víz fagy meg. A jég azonban gyakorlatilag desztillált vízből áll, ezért a jég körül cseppfolyós halmazállapotban maradt víz só-koncentrációja megnő, és ezzel együtt a fajsúlya is. A nehezebb, sósvíz lesüllyed az óceán fenekére. Ez a lefelé irányuló mozgás beindít, majd később fenntart egy áramlatot. A hideg víz délre áramlik, ahol felmelegszik, a felszínre tör, majd mint Golf névre hallgató meleg áramlat északnak tart, jóval melegebb klímát biztosítva Európa nyugati oldalán, mint ami az adott szélességi foknál „kijárna”. Most azonban a globális felmelegedés következtében az Északi-sarkon igen aktív jégolvadás tapasztalható. Ennek következményeként a tengervíz sótartalma csökken, nem lesz nehezebb, nem süllyed alá, és az áramlat szép csendben leáll. Ennek klimatikus hatása Nyugat-Európára drámai (lesz).

A globális felmelegedés vészterhes mellékhatása

Megbízható hőmérsékletmérések 1880 óta vannak. Ezekre a visszatekintés érdekes és elgondolkoztató dolgokat tár fel. 1880 és 1930 között, tehát 50 éven át a Föld átlaghőmérséklete egyetlen egyszer sem lépte át az alapértéket[3]. Első ízben a múlt század harmincas évei alatt fordult elő, hogy néhány év átlaga elérte az alapértéket. A globális hőmérséklet 1977 körül elkezdett emelkedni. Ezt követve a Föld átlaghőmérséklete egyetlen egy évben se maradt az alapérték alatt.

Az 1980-as évek folyamán az átlaghőmérséklet 0,26°C-al haladta meg az alapértéket. Az 1990-es évek alatt ez 0,40°C-ra nőtt, az új évezred első három évében viszont elérte a 0,55 °C-t. Ezek a látszólag apró értékek a laikus szemében nem sokat jelentenek, de nézzük, milyen hatást vontak maguk után, ami jóval szemléletesebb lesz.

Az elmúlt 123 év alatt a 16 legmelegebb év az utolsó 23 évben volt, a 3 legmelegebb év az utolsó 5 év között van, ami a melegedés gyorsaságára utal. Mik voltak ennek érzékelhető következményei?

2003-ban a nyári hőhullám Franciaországban több mint 14.800 idős ember halálát okozta (egész Európára vonatkoztatva az érték 35.000 körül van). 2002-ben a nagy hőséghez szokott indiaiak közül egyedül Andhra Pradesh államban több mint 1000 ember halt meg a szokatlanul magas (50 °C) meleg miatt. Az 1995-ös chicagói hőhullám 700 áldozatot szedett. Ezeket persze senki se veszi komolyan. A TV riporter vidám felvételeket készít, amint alsógatyára vetkőzött járókelők New York vagy Róma szökőkútjaiba ugrálnak. Ha-ha, rötyög a pesti polgár, majd veszek 200 rongyért egy klímát és legfeljebb egy kicsit megnő a villanyszámlám. Van, akinek még erre sincs szüksége, mert „szeretem a meleget”.

Csakhogy hamarosan az arcára fagy a mosoly annak, aki egy kicsit is képes következtetni az alábbi, különös szakértelmet nem igénylő kísérleti adatokból.

A növények fejlődését a fotoszintézisnek nevezett képesség biztosítja, ami a napból érkező sugárzó energiát használja fel vegyi folyamatok létrehozásához. Ezeknek a vegyi folyamatoknak a következménye a termés, amit az ember vagy közvetlenül, esetleg főzés után elfogyaszt (gyümölcsök, burgonya, rizs), vagy feldolgozás után válik táplálékává (búza-kenyér), vagy haszonállatot etet vele (kukorica-sertés), aminek húsát megeszi. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy az ember léte a fotoszintézistől függ.

A különböző növények különböző, de 0°C feletti hőfokon kezdik el a fotoszintézist, és általánosságban elmondható, hogy minél melegebb a külső hőmérséklet annál aktívabb a fotoszintézis. A maximális hatékonyság 20°C fokon következik be, és tart egészen 35°C fokig, ami felett a hatékonyság rohamosan csökken, majd 40 °C foknál teljesen leáll.

Ebből a tényből nem nehéz következtetni arra, hogy a globális felmelegedés következtében a világ élelmiszertermelése egészen biztosan csökkenni fog akkor, amikor a népesség növekedése miatt fokozódó kereslet éppen hogy a termelés növelését tenné szükségessé.

Természetesen nem mindenki esik kétségbe. Tessék olyan haszonnövényeket nemesíteni, amelyek jól bírják a 35 °C feletti meleget is! Vagy, tessék bevonni a termelésbe azokat a területeket (pl. Szibéria, Kanada északi részei), melyek eddig a hideg miatt a termesztésre alkalmatlanok voltak. [És akkor minden további nélkül nyugodtan melegedhetünk tovább?]

Ezek a derűlátó ellenvetések értelmetlenek. Nem csupán azért, mert például ez ideig Szibéria nem csak hűvös volt, de a földje se volt termékeny. Nyilvánvalóan mind a nemesítésnek, mind az északra húzódásnak meg vannak a természetes határai. Arra viszont fogadni lehet, hogy előbb fog csökkenni a kenyérgabona termelés volumene, mint a hő-rezisztens búza sikeres kinemesítése, és akkor arról még nem beszéltünk, hogy a kémiában (is) vannak olyan természeti állandók, amik nem megváltoztathatók.[4]

___________________________________________________________________________

A könyv megírása óta 15 év telt el. Míg geológiai léptékkel mérve ez csak néhány másodpercet jelent, a jelenlegi klímaváltozás esetében egyáltalán nem elhanyagolható. Nézzük mi történt 2004 óta! Hírértékű az, hogy a Kyotói megállapodást senki nem tartotta be, annak ellenére, hogy a célkitűzések igen szerények voltak. Később a Párizsi egyezményt Trump most mondta fel. Időközben azonban az egyszerű emberek is érzékelték a klimatikus változást a saját bőrükön. Világszerte szélsőségesebb lett az időjárás. Hatalmas szélviharok Nyugat Európában, szokatlan esőzések és árvizek mindenfelé, hírek a szokatlanul tartós ausztrál szárazságról, a korábbinál gyakoribb és nagyobb méretű erdőtüzek. Ezek mind olyan események, amik bekerülnek a hírekbe. Ezért aztán a politika kénytelen volt tudomást szerezni róla. Pláne, hogy egy csapásra mozgalmak nőttek ki a nagy semmiből. Hirtelen mindenki felfedezte, hogy a kihalás fel menetelünk.

Míg az USA elnöke, Donald Trump és adminisztrációja végig tagadta, hogy létezne globális felmelegedés, a Kormányközi Bizottság a Klímaváltozásról, azaz az IPCC jelentései mindennel foglalkozott, csak a valóság feltárását nem végezte. A bizottság delegáltjai a tudósok mellett politikusok is, és a jelentésbe csak az és olyan mértékben kerülhetett be, amibe valamennyien beleegyeztek. Vagyis az abszolút minimum. A tényeket természetesen nem tagadhatták el, de a következtetések túlontúl optimisták. A Föld átlaghőmérséklete ezek szerint 0,96 °C-al emelkedett. 2100-re a tengerszint mindössze 50 cm-t fog emelkedni, és így tovább.

Ezzel szemben a valóság az, amit korábban írtam, a pozitív visszacsatolások beindultak és minden független előrejelzés egy éven belül túlzottan optimistának tűnik. A CO₂ koncentráció növekedése egyre gyorsul, többek között azért, mert a tengerek CO₂ elnyelő készsége csökken, és hatalmas mértében nőtt az erdők felgyújtása, felgyulladás. Pillanatnyilag már elértük a 415 ppm-et. A folyamat exponenciális mértékben növekszik. A melegedés nem egyenletes az egész Földre vonatkoztatva. Európában eddig kb. 1 °C volt, de az Északi Sarkvidéken 5-6 °C lehet. A világ gleccserei egyre gyorsabban olvadnak, illetve húzódnak vissza. Grönland egy év alatt több mint 200 km³ jeget veszít évente. Az északi féltekén a növények és a rovarok 250 km-el feljebb húzódtak. A tengeri halak is északabbra tartanak, mert a melegebb tengervíz kevesebb oxigént tartalmaz. Minden cáfolat ellenére a folyamat már visszafordíthatatlan lenne még abban az esetben is, ha a széndioxid kibocsátást most azonnal abbahagyná az emberiség. Ehelyett csak Kínában hetente egy új széntüzelésű erőművet állítanak üzembe.

A helyzet egyszerűen kilátástalan, ami 10-12 éven belül mindenki számára tökéletesen egyértelmű lesz.

___________________________

[1] Ez a megállapítás a szakirodalom egyik sarkköve, amivel én személy szerint nem értek egyet. Álláspontom szerint az (emberi tevékenységből származó) felmelegedés következtében a tengerek felületéről egyre több vízpára jut a levegőbe, ami nemcsak egyre hevesebb esőzésekkel jár (amit már javában tapasztalunk), de egy adott időben egyre több vízpárát tart fenn az atmoszférában, ami „besegít” a CO₂-nek.

[2] Egy évszázaddal ezelőtt Szibériában mamut tetemekre bukkantak. A körülmények azt sugallták, hogy a mamutokat a hideg meglepetés szerűen érte. Például a szájukban le nem nyelt füvet találtak. Mivel a jelenséget nem tudták megmagyarázni, egyszerűen nem foglalkoztak vele. Az itt ismertetett új tények fényében ez a „mamut-rejtély”  is megoldódik.

[3] Meteorológusok az 1950 és 1980 közötti átlagot tekintik alapértéknek.

[4] Az érzékeltetés érdekében vegyünk egy abszurdumot. Tengerszinten a víz forrpontja 100 °C. Az nyilvánvaló, hogy a fotoszintézis ilyen hőfokon egész biztosan nem működhet. A víz forrpontjának emelése viszont egy fizikai lehetetlenség.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________