2019. december hónap bejegyzései

(3055) Nesze nektek istenhívők – fordítás

Tibor bá’ online


A tudósok összefüggést találtak a vallásos fundamentalizmus és az agykárosodás között.

Kezdjük a fundamentalizmussal! A meghatározás szerint: A vallások legfontosabb írásaiban lévő alap tanításainak  hangsúlyozása. Mi az, amit minden vallás hangsúlyoz? Természetesen isten létezése. A többi már részletkérdés, és nem egységes. Az egyik szerint, ha jól viselkedek, akkor Isten jobbján ülhetek, a másik szerint 64 szűz lesz a jutalmam. Stb.

Egy tanulmány jelent meg a Neuropsychologia elnevezésű szakfolyóiratban. A tanulmány lányege, hogy a cortex elején lévő terület funkcionális hibát árul el. Ez a terület az, amely elősegíti a vallásos gondolkodást azzal, hogy a kognitív flexibilitást, és nyitottságot csökkenti. [de nem csak ezt, hanem: kíváncsiságot, kreativitást,].Egy gyönyörű mondat: Religious beliefs in supernatural events and entities assumed to be real. = A vallásos (személy) hisz természetfeletti eseményekben és entitásokban, amikről feltételezi, hogy valósak.

Sok esetben azt kaptam, hogy én is hiszek csak nem istenben, hanem a tudományban. Nos, ezek számára itt a neuró-pszichológus válasza (annyira szép, hogy közölnöm kell az eredetit): Religious beliefs differ from empirical beliefs, which are based on how the world appears to be and are updated as new evidence accumulates or when new theories with better predictive power emerge. On the other hand, religious beliefs are not usually updated in response to new evidence or scientific explanations. = A vallásos hit különbözik a tapasztalati hittől. Ez utóbbi alapját a környezet megjelenése adja, és folyamatosan megújul amint új bizonyítékok, vagy tudományos magyarázatok megjelennek. Vagy amikor újabb elméletek születnek, amelyek jobb előrejelzésekre képesek. Másfelől viszont, a vallásos hit rendszerint nem újul meg új bizonyítékok vagy tudományos magyarázatok hatására.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3054) Erőviszonyok

Tibor bá’ VIP online

A Pentagon vezetői, például John Hyten tábornok a Vezérkari Főnökség helyettes elnöke bevallotta „nincs elhárítási lehetőség például a 27 hang sebességgel érkező Avangard hordozóval szemben” (ami a rakétaelhárító rendszereket használhatatlanná teszi). Mindezt a kongresszusi meghallgatáson árulta el, hozzátéve, hogy csak „nukleáris elrettentés” a járható út. Hasonló képen nincs létező elhárítási rendszer a Zircon és Kinzhal rakétákkal szembe se.

Az angol cikk szerkesztett fordítását E-mailben elküldöm a VIP előfizetőknek. Előfizető lehet egy évre az, aki legalább 10.000 forint adománnyal hozzájárul a honlap fenntartásához.


Putin: Russia’s new nuclear missile is invincible

Andrei Martyanov’s latest book provides unceasing evidence about the kind of lethality waiting for U.S. forces in a possible, future war against real armies (not the Taliban or Saddam Hussein’s).

By Pepe Escobar

Once in a blue moon an indispensable book comes out making a clear case for sanity in what is now a post-MAD world. That’s the responsibility carried by “The (Real) Revolution in Military Affairs,” by Andrei Martyanov (Clarity Press), arguably the most important book of 2019.

Martyanov is the total package — and he comes with extra special attributes as a top-flight Russian military analyst, born in Baku in those Back in the U.S.S.R. days, living and working in the U.S., and writing and blogging in English.

Right from the start, Martyanov wastes no time destroying not only Fukuyama’s and Huntington’s ravings but especially Graham Allison’s childish and meaningless Thucydides Trap argument — as if the power equation between the U.S. and China in the 21stcentury could be easily interpreted in parallel to Athens and Sparta slouching towards the Peloponnesian War over 2,400 years ago. What next? Xi Jinping as the new Genghis Khan?

(By the way, the best current essay on Thucydides is in Italian, by Luciano Canfora (“Tucidide: La Menzogna, La Colpa, L’Esilio”). No Trap. Martyanov visibly relishes defining the Trap as a “figment of the imagination” of people who “have a very vague understanding of real warfare in the 21st century.” No wonder Xi explicitly said the Trap does not exist.)

Martyanov had already detailed in his splendid, previous book, “Losing Military Supremacy: The Myopia of American Strategic Planning,” how “American lack of historic experience with continental warfare” ended up “planting the seeds of the ultimate destruction of the American military mythology of the 20th and 21st centuries which is foundational to the American decline, due to hubris and detachment of reality.Throughout the book, he unceasingly provides solid evidence about the kind of lethality waiting for U.S. forces in a possible, future war against real armies (not the Taliban or Saddam Hussein’s), air forces, air defenses and naval power.

Do the Math

One of the key takeaways is the failure of U.S. mathematical models: and readers of the book do need to digest quite a few mathematical equations. The key point is that this failure led the U.S. “on a continuous downward spiral of diminishing military capabilities against the nation [Russia] she thought she defeated in the Cold War.”

In the U.S., Revolution in Military Affairs (RMA) was introduced by the late Andrew Marshall, a.k.a. Yoda, the former head of Net Assessment at the Pentagon and the de facto inventor of the “pivot to Asia” concept. Yet Martyanov tells us that RMA actually started as MTR (Military-Technological Revolution), introduced by Soviet military theoreticians back in the 1970s.

One of the staples of RMA concerns nations capable of producing land-attack cruise missiles, a.k.a. TLAMs. As it stands, only the U.S., Russia, China and France can do it. And there are only two global systems providing satellite guidance to cruise missiles: the American GPS and the Russian GLONASS. Neither China’s BeiDou nor the European Galileo qualify – yet – as global GPS systems.

Then there’s Net-Centric Warfare (NCW). The term itself was coined by the late Admiral Arthur Cebrowski in 1998 in an article he co-wrote with John Garstka’s titled, “Network-Centric Warfare – Its Origin and Future.”

Deploying his mathematical equations, Martyanov soon tells us that “the era of subsonic anti-shipping missiles is over.” NATO, that brain-dead organism (copyright Emmanuel Macron) now has to face the supersonic Russian P-800 Onyx and the Kalibr-class M54 in a “highly hostile Electronic Warfare environment.” Every developed modern military today applies Net-Centric Warfare (NCW), developed by the Pentagon in the 1990s.

Martyanov mentions in his new book something that I learned on my visit to Donbass in March 2015: how NCW principles, “based on Russia’s C4ISR capabilities made available by the Russian military to numerically inferior armed forces of the Donbass Republics (LDNR), were used to devastating effect both at the battles of Ilovaisk and Debaltsevo, when attacking the cumbersome Soviet-era Ukrainian Armed Forces military.”

No Escape From the Kinzhal

Martyanov provides ample information on Russia’s latest missile – the hypersonic Mach-10 aero-ballistic Kinzhal, recently tested in the Arctic.

Crucially, as he explains, “no existing anti-missile defense in the U.S. Navy is capable of shooting [it] down even in the case of the detection of this missile.” Kinzhal has a range of 2,000 km, which leaves its carriers, MiG-31K and TU-22M3M, “invulnerable to the only defense a U.S. Carrier Battle Group, a main pillar of U.S. naval power, can mount – carrier fighter aircraft.” These fighters simply don’t have the range.

The Kinzhal was one of the weapons announced by Russian President Vladimir Putin’s game-changing March 1, 2018 speech at the Federal Assembly. That’s the day, Martyanov stresses, when the real RMA arrived, and “changed completely the face of peer-peer warfare, competition and global power balance dramatically.”

Top Pentagon officials such as General John Hyten,  vice chairman of the Joint Chiefs, have admitted on the record there are “no existing countermeasures” against, for instance, the hypersonic, Mach 27 glide vehicle Avangard (which renders anti-ballistic missile systems useless), telling the U.S. Senate Armed Services Committee the only way out would be “a nuclear deterrent.” There are also no existing counter-measures against anti-shipping missiles such as the Zircon and Kinzhal.

Any military analyst knows very well how the Kinzhal destroyed a land target the size of a Toyota Corolla in Syria after being launched 1,000 km away in adverse weather conditions. The corollary is the stuff of NATO nightmares: NATO’s command and control installations in Europe are de facto indefensible.

Martyanov gets straight to the point: “The introduction of hypersonic weapons surely pours some serious cold water on the American obsession with securing the North American continent from retaliatory strikes.”

Martyanov is thus unforgiving on U.S. policymakers who “lack the necessary tool-kit for grasping the unfolding geostrategic reality in which the real revolution in military affairs … had dramatically downgraded the always inflated American military capabilities and continues to redefine U.S. geopolitical status away from its self-declared hegemony.”

And it gets worse: “Such weapons ensure a guaranteed retaliation [Martyanov’s italics] on the U.S. proper.” Even the existing Russian nuclear deterrents – and to a lesser degree Chinese, as paraded recently — “are capable of overcoming the existing U.S. anti-ballistic systems and destroying the United States,” no matter what crude propaganda the Pentagon is peddling.

In February 2019, Moscow announced the completion of tests of a nuclear-powered engine for the Petrel cruise missile. This is a subsonic cruise missile with nuclear propulsion that can remain in air for quite a long time, covering intercontinental distances, and able to attack from the most unexpected directions. Martyanov mischievously characterizes the Petrel as “a vengeance weapon in case some among American decision-makers who may help precipitate a new world war might try to hide from the effects of what they have unleashed in the relative safety of the Southern Hemisphere.”

Hybrid War Gone Berserk

A section of the book expands on China’s military progress, and the fruits of the Russia-China strategic partnership, such as Beijing buying $3 billion-worth of S-400 Triumph anti-aircraft missiles — “ideally suited to deal with the exact type of strike assets the United States would use in case of a conventional conflict with China.”

Because of the timing, the analysis does not even take into consideration the arsenal presented in early October at the Beijing parade celebrating the 70thanniversary of the People’s Republic.

That includes, among other things, the “carrier-killer” DF-21D, designed to hit warships at sea at a range of up to 1,500 km; the intermediate range “Guam Killer” DF-26; the DF-17 hypersonic missile; and the long-range submarine-launched and ship-launched YJ-18A anti-ship cruise missiles. Not to mention the DF-41 ICBM – the backbone of China’s nuclear deterrent, capable of reaching the U.S. mainland carrying multiple warheads.

Martyanov could not escape addressing the RAND Corporation, whose reason to exist is to relentlessly push for more money for the Pentagon – blaming Russia for “hybrid war” (an American invention)  even as it moans about the U.S.’s incapacity of defeating Russia in each and every war game. RAND’s war games pitting the U.S. and allies against Russia and China invariably ended in a “catastrophe” for the “finest fighting force in the world.”

Martyanov also addresses the S-500s, capable of reaching AWACS planes and possibly even capable of intercepting hypersonic non-ballistic targets. The S-500 and its latest middle-range state of the art air-defense system S-350 Vityaz will be operational in 2020.

His key takeway: “There is no parity between Russia and the United States in such fields as air-defense, hypersonic weapons and, in general, missile development, to name just a few fields – the United States lags behind in these fields, not just in years but in generations [italics mine].”

All across the Global South, scores of nations are very much aware that the U.S. economic “order” – rather disorder – is on the brink of collapse. In contrast, a cooperative, connected, rule-based, foreign relations between sovereign nations model is being advanced in Eurasia – symbolized by the merging of the New Silk Roads, or Belt and Road Initiative (BRI), the Eurasia Economic Union (EAEU), the Shanghai Cooperation Organization (SCO), the Asia Infrastructure Investment Bank (AIIB), the NDB (the BRICS bank).

The key guarantors of the new model are Russia and China. And Beijing and Moscow harbor no illusion whatsoever about the toxic dynamics in Washington. My recent conversations with top analysts in Kazakhstan last month and in Moscow last week once again stressed the futility of negotiating with people described – with  overlapping shades of sarcasm – as exceptionalist fanatics. Russia, China and many corners of Eurasia have figured out there are no possible, meaningful deals with a nation bent on breaking every deal.

Indispensable? No: Vulnerable

Martyanov cannot but evoke Putin’s speech to the Federal Assembly in February 2019, after the unilateral Washington abandonment of the INF treaty, clearing the way for U.S. deployment of intermediate and close range missiles stationed in Europe and pointed at Russia:

“Russia will be forced to create and deploy those types of weapons…against those regions from where we will face a direct threat, but also against those regions hosting the centers where decisions are taken on using those missile systems threatening us.”

Translation: American Invulnerability is over – for good.

In the short term, things can always get worse. At his traditional, year-end presser in Moscow, lasting almost four and a half hours, Putin stated that Russia is more than ready to “simply renew the existing New START agreement”, which is bound to expire in early 2021: “They [the U.S.] can send us the agreement tomorrow, or we can sign and send it to Washington.” And yet, “so far our proposals have been left unanswered. If the New START ceases to exist, nothing in the world will hold back an arms race. I believe this is bad.”

“Bad” is quite the euphemism. Martyanov prefers to stress how “most of the American elites, at least for now, still reside in a state of Orwellian cognitive dissonance” even as the real RMA “blew the myth of American conventional invincibility out of the water.”

Martyanov is one of the very few analysts – always from different parts of Eurasia — who have warned about the danger of the U.S. “accidentally stumbling” into a war against Russia, China, or both which is impossible to be won conventionally, “let alone through the nightmare of a global nuclear catastrophe.”

Is that enough to instill at least a modicum of sense into those who lord over that massive cash cow, the industrial-military-security complex? Don’t count on it.

Pepe Escobar is correspondent-at-large at Asia Times. His latest book is 2030. Follow him on Facebook.

This article was originally published by “CN” –



Éljetek a lehetőségekkel!

(3053) Zenés hétvége – A kékszakállú herceg vára


Bartók Béla híres misztérium operájáról mindenki hallott, kevesen látták, még kevesebben zárták szívükben, pedig kellene. A mű az I. világháborút megelőző években keletkezett, amikkor az európai polgárság figyelme a misztikumok felé fordult, mert a korábbi életvitelhez képest a könnyebb életben felszabadult időt értelmesebben nem tudták eltölteni. Ennek ellenére a Kékszakállú messze megelőzte korát. Az 1918-as bemutató után csak néhány előadásra került sor, majd 1936-ig hatalmas csend. A csodálatos mű megismeréséhez kellett ez után is némi idő. A valódi érdeklődésre az ötvenes évekig várni kellett. Érdekes módon elsősorban a németek mutattak némi érdeklődést, ami se akkor, se azóta nem tömeges. A művet kifejezetten zeneértők kedvelik.

Bartok zenéjéhez csatlakozik Balázs Béla szövege, ami annyira specifikus, hogy a lefordításával senki se foglalkozott. A nem magyar anyanyelvű énekesek mindent megtettek a szöveg minél magyarosabb megtanulása terén, mert a szöveg nem elválasztható a zenétől. Az idegen anyanyelvű műértők ennek ellenére őszintén odavannak a remekműért. Érdemes vele megismerkedni azoknak, akiknek eddig nem volt hozzá szerencséjük. Minden magyart büszke lehet Bartók Béla munkásságára.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3052) Vicces történet

Tibor bá’ online


Először az alapvicc! Egy pasinak megtetszik az egyik utcai kurva, aki egyből beviszi a lakásába, és azzal nyit, hogy 5000 forint.  Pasi elő akarja venni a pénztárcáját, de nem találja. Azt mondja a kurva, hogy semmi baj, ha ő is élvezi, akkor ingyen van a menet. A pasi beleegyezik és elkezdődik a menet. Egy idő után megszólal a kurva, kezd már el. A pasi megijed, kihúzza a farkát, és benyomja az egyik karját könyökig. A kurva, na mi lesz már? Erre a pasi benyomja az egyik lábát tövig, és mivel ezzel se éri el az elvárt hatást, vett egy mély lélegzetet és beugrott. A vagina mélyén a nagy sötétségben egyszer csak jött egy pasi az öngyújtójával világítva és azt kérdezte, bocsánat uram, nem látta a lovaimat.

Amikor ezt elmondtam társaság röhögésben tört ki, a vélhetően feminista partnernőm pedig láthatóan mérges lett. Legközelebb, amikor elmondtam a viccem egy másik társaságban a viccet megtoldottam: Láttam erre 6 lovat elvágtatni, melyik volt a magáé? – Erre a partnernőm elsápadt, és nekem eset, hogy ilyen nőket sértő vicceket ne meséljek.

Alig vártam, hogy legyen harmadik alkalmam, amikor elmondhatom a viccet. Még az elején voltam a viccnek, úgy a fél láb benyomásánál, amikkor a partnernőm már hisztizni kezdett, de a hallgatók akarták tudni a befejezést, én pedig megtoldottam: hogy melyik az enyém? Hát, amelyik húzott maga után egy lakókocsit benne a tivornyázó haverokkal.

Erre a partnernőm sikoltozva kirohant, és napokig nem szólt hozzám, és csak azért hagyta abba, mert megfenyegettem, hogy legközelebb tovább folytatom a történetet. Például egy huszárrohammal a vagina legmélyén.


Ma több viccet nem teszek közzé, de felkérlek benneteket, akinek van hasonló vicce, vagy története írja meg. Ezeken is lehet derülni.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3051) Hogyan analizáljuk ki a híreket, és értékeljük, mi történik körülöttünk – fordítás

Tibor bá’ online

Eredeti cím: How to Analyze the News and What Goes on Around You

A jelenlegi helyzet analizálása rendkívül bonyolult, nem rendszerezhető, és nem nyugszik egyértelmű szabályokon. A hozzád eljutó információk kivétel nélkül, mind a valóság, a fél igazság és a szándékos hazugság keverékei. Az igazság kiszűrésének első lépése a megbízható források megtalálása, valamint a kényesen megválasztott források megszűrése, az ismert túllövéseitől.

Megbízható források

Nincs olyan újságíró vagy történész, akinek írásaihoz az alapot eredeti anyagok adják, kivéve ha saját személyes élményeire, tapasztalataira támaszkodik. A világ túl nagy, és  sok minden történik ahhoz, hogy egyvalaki közvetlenül tanúja lehessen az eseményeknek, azoknak egy apró szeletén kívül. Éppen ezért valamennyien rá vagyunk utalva az információkra. Azt viszont valamennyien tudjuk, hogy a világ nagyobbik fele a fősodrású médiára támaszkodik. Az emberek nem érnek rá, hogy a történéseket részletesen tanulmányozzák, és analizálják, tehát naponta átfutnak a főcímeken, vagy megnézik a TV esti híreit, hogy „információhoz” jussanak, és úgy gondolják, hogy tisztában vannak azzal, ami a világban történik. De ez nem igaz, még akkor sem, ha tény, hogy a média ritkán áll elő egyértelmű hazugsággal. Kutass fel valakit, aki nem hiszi el a hivatalos verziót, és aki a fontos információkat felkutatja, amelyeket a fősodrású média elhallgat.

Próbaként nézd végig az esti híradókat. Meglepő (?), hogy mind egyforma. Mindegy, hogy melyik csatornát kapcsolod be, ugyanazokat a történeteket kapod, azonos hangsúlyokkal. A kereskedelmi adók finoman kritizálják a kormány politikáját, külpolitikában pedig követik az amerikai vonalat, csak úgy, mint a többi NATO állam médiája. Általánosságban ugyanazt a követ fújják. Akkor pedig merre fordulhatsz, alternatív híreket keresve? Először is ne higgy el mindent, amit az Interneten találsz. Csak azért, mert egy alternatív hírportál első látásra Amerika ellenes, még nem jelenti azt, hogy valós, manipulációtól mentes híreket közöl. Ilyen például a Russia Today, mert azt is a KGB irányítja, saját érdekeiknek megfelelően és bár felfed több amerikai visszaélést, bizonyos torzítást ad az ellenkező oldalon.

Különleges figyelmet kell szentelni a „kiszivárogtatásokkal” kapcsolatban, mert azoknak nagy hányada „hivatalos”. A kormányok akkor nyúlnak ehhez a megoldáshoz, ha a hivatalos közlemény számukra kényelmetlen lenne, mert az igazságtartalmuk kevés, és amikor kitudódik, kellemetlen lehet a kormány részére. Ezzel szemben, ha egy kiszivárogtatás nem bizonyul valósnak, senkit se lehet érte hibáztatni.

Tudományos közleményeknél első legyen annak összemérése a saját ismereteiddel és a széles körben elismert eredményekkel, és ha a közlemény túl radikálisnak mutatkozik, akkor feltétlen meg kell róla győződni más forrásokból is. A következő lépés annak feltérképezése, hogy az „eredmény” kinek lehet hasznos, illetve a kutatást ki finanszírozta. Az anyagi érdekeltség sokszor „csodákra” is képes. Természetesen ez azt is jelenti, hogy önmagadnak az átlagosnál jóval tájékozottabbnak kell lenni, mert minél többet tudsz, annál könnyebben veszed észre a hamisságot. Ha neveltetésed alatt elfogadott volt egy életen át tartó tanulás, amiket megfelelő könyvek olvasásával gazdagítottál, érdekeltek az alternatív hírek, és nem csupán a TV-re és bulvár lapokra hagyatkoztál, akkor nincs mitől félned. Felhívom a figyelmed arra, hogy történelemmel, szociológiával kapcsolatos alapoktatások komoly torzításokat tartalmaznak, amiket a társadalom nagy része evidenciának tekint. Mivel ezeket az „igazságokat” állandóan ismételgetik, a gyanútlan emberek nem hajlandók észrevenni más véleményeket. Ha az aktuálisan hatalmon lévő politikai erők hazugságaira gondolsz, akkor vetted az adást. Ha a természettudományok terén megfelelő alapképesítést értél el, akkor tisztába jössz a természet működésével, aminek következtében könnyedén átlátsz a hamis tudományos „eredményeken”, amelyekkel manapság oly gyakran lehet találkozni az Interneten.

Az Interneten keresztül megállás nélkül bombáznak minket ötletekkel, amiknek segítségével gazdagok lehetünk, vagy zseniális ingyen energiával, bizarr tudományos „eredményekkel” a végítélet napját illetően. Nem rég egy hatalmas aszteroida csapódott volna be a Földbe, mások állítják, hogy a Föld mágneses pólusai elvándorolnak egy adott időben, mert akkor bizonyos bolygók együtt fognak állni (ami mellesleg árvizeket is fog okozni bizonyos tengerpartokon). Ezek természetesen mind hamis rémhírterjesztések voltak. Ezeknek a kikerülésére legokosabb, ha természettudományosan képzed magad, vagy találsz magadnak olyan hírforrást, ahol a valóság felkutatását megteszik helyetted.

Teljesen függetlenül a hátteredtől akkor válhatsz kritikus gondolkodóvá, ha értelmes hozzászólók vitáját rendszeresen olvasod különböző témákban [ahogy ezt Tibor bá’ honlapján tapasztalhatod]. Ez természetesen szükségessé teszi olyan hírportálok, közösségi oldalak, honlapok kiválasztását, amelyek erre alkalmasak. Ott ahol az ellenvéleményeket kimoderálják, vagy ahol a durva egymásnak esést eltűrik, a megfelelő klíma nem alakulhat ki, és csak arra jók, hogy azonosan gondolkodók egymást erősítsék,nem feltétlenül a valóság elfogadásában.

A valóság keresésében a legfontosabb annak megállapítása, hogy mi az, ami nem megtudható? Ezzel kiszűrheted azokat a forrásokat, amelyek hazudnak, hiszen a terjesztett információjuk nem megtudható.

Fontos még ismerned mi az, ami „életszerű”, mert automatikusan kizárja azt, ami nem életszerű. Az életszerűtlen dolgok ritkán valósak, felesleges figyelembe venni, mert „ez olyan jó, hogy nem is lehet igaz” rendszerint valóban nem igaz.


Sajnos a tudás begyűjtése, a tények felkutatása önmagában még nem elégséges. Ezen kívül meg kell tanulnod a beérkező információk megszűrését, és összeállítását olyan formában, hogy egy reális képet alkossanak. Az emberek általában helyes következtetést vonnak le olyan logikai tételből, mint A = B, valamint B = C, ezért A-nak egyenlőnek kell lenni C-vel. Ez egy sima deduktív okfejtés. Azonban egy több rétegben elhelyezett csalással és hazugsággal terhelt bonyolult világban induktív okfejtésre van szükség annak érdekében, hogy a híreket kianalizáljuk, és koherens módon összeállítsuk, ami elénk teszi a valóságot.

Az induktív okfejtés sokkal nehezebb, mert látszólag összefüggéstelen információk nagyobb mintavételére van szükség, vagy olyan megfigyelésre, ami kiszemezi azt a valóságot, amiből aztán le lehet vonni a végső következtetést. Az ok, amiért az emberek nagy része nem boldogul az induktív okfejtéssel, többrétű. Először is csak kevesek jutnak hozzá az analizálható részletekhez. Ezért hibáztatni elsősorban a médiát és az oktatási rendszert lehet, amire az emberek, mint információs forrásra tekintenek, mert szisztematikusan elhallgatják a fontos részleteket. De amikor az információ rendelkezésre áll, csak kevesen hajlandók bajlódni a részletekkel, és még kevesebben hajlandók feltárni az ellentmondásokat ahhoz, hogy következtetni, vagy észlelni lehessen a lényeget. Az induktív okfejtéshez jó memóriára, és komoly szellemi munkára van szükség. Az elrejtett hamis valóság kihámozása kifejezetten művészet, különösen akkor, ha árulkodó jeleket nem lehet felfedezni. Apró összebeszélések észlelésére az emberek nagy többsége képes, de a hátulról irányítók felfedésénél nem nagyon jeleskednek.

Nézzünk egy induktív bizonyítékot, vagy a részletek láncolatát, ami az átfogó összebeszélési tényre utal: Nagyobb bűntények esetében a nagyfiúkat sose fogják meg, vagy ítélik el (lásd: nálunk az olajszőkítés). Az arra vall, hogy ezeket az embereket egy felső hatalom védi. Amikor egy bíró nem fogad el bizonyítékot, akkor jogosan feltételezzük, hogy az összejátszásban a bíró maga is benne van. vagy pedig:

A háborút követően a nyugati politikusok nem engedték, hogy a kommunista eszmékről lehúzzák a leplet. A sztálini szörnyűségek megtörténését tagadták, Pulitzer és Nobel békedíjat adtak az arra érdemteleneknek. Erre feltételezhetjük, hogy a vezető politikusok hülyék, vagy tudatlanok, amennyiben csak ritkán fordulna elő, de 50 éven át hülyeségeket cselekedni már felveti a szándékosság gyanúját, és jogosan feltételezhetjük, hogy a társadalom tudatos rombolásáról van szó.

Visszatekintve a múltba egyre több bizonyítékot látunk arra, hogy J.F.Kennedy meggyilkolásánál, vagy a Kereskedelmi Központ tornyainak a lerombolásánál jóval nagyobb a „belső erők” részvétele, mint az hivatalosan el van ismerve.

Mindebből az következik, hogy elsősorban abban bízzál, amire te magad rádöbbensz, és ne hagyd magad befolyásolni a „tekintélyes”, ámde öncélokat szolgáló médiáktól. Ne azt fogadd el, amit szeretnél, ha igaz lenne, hanem azt, ami az alapos mérlegelés után racionálisnak tűnik. Ez elsősorban a klímaváltozással kapcsolatos hírekre vonatkozik.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3050) A tudósok rájöttek, hogy a munka és hobbi befolyásolja a szívinfarktus kockázatát

A nyugati társadalmakban a felnőttek halálát 50 százalékban a szívérrendszeri betegségek okozzák. A szívinfarktus a legtöbb esetben hirtelen, betegség, és figyelmeztető jelek nélkül, következik be. Ennek figyelembevételével fontos lenne megismerni a hátrányos életkörülményeket a bekövetkezés elkerülése végett. — Eredetileg ez egy VIP fordítás volt, de a téma fontosságára való tekintettel, valamint a felkérésre adakozók “megjutalmazása” végett, hozzáférhetővé teszem a fordítást. _________________________________________________________________________

A tudósok rájöttek, hogy a munka és hobbi befolyásolja a szívinfarktus kockázatát

A Moszkvai Állami Egyetem Pszichológiai és Oktatási Tagozatán (MSUPE) dolgozó tudósok vizsgálták a különböző személyiséggel rendelkező emberek életvitelének és a szív-érrendszeri betegségük kifejlődése közötti összefüggést előrehaladott életkor esetében.

A tanulmány segíteni fogja a páciensek optimális gyógyító stratégiájának megállapítását, valamint növelni fogja aktív élettartamukat. A tanulmány eredményeit a Pszichológia és Pszicholótechnika folyóiratban publikálták.

A legtöbb országban, beleértve Oroszországot is, a mortalitás legfőbb oka a szív érrendszeri betegségek. A tudósok véleménye szerint azok a pszichológiai tényezők vizsgálata és szabályozása, amelyek kihatnak ezen betegségek előfordulására és lefolyására, elősegítik a mortalitás csökkenését, és növelik az emberek életének aktív szakaszát.

Ma a szakértők az egyén foglalkozásától függően kiválasztják a rá szabott előfeltételeket a szívérrendszeri betegségek kialakulásához. Az MSUPE tudósainak célja az egyénre szabott azon tényezők azonosítása, amelyek a szívérrendszeri betegségek progressziójára hatnak nyugdíjas korban.

A kutatók egy minden részletre kiterjedő módszert alkalmaztak, amiben megtalálható a célszemély életvitelére kiterjedő kérdőív, részletezve a foglalkozást, elért karriert, érdeklődési kőrt és hobbikat az egész élet alatt és pillanatnyilag. Ezen kívül a betegséggel kapcsolatos leletek áttekintését. Alkalmazták még az MSUPE által módosított Dembo-Rubinstein személyiség kiértékelési módszert. Végül matematikai statisztikát is alkalmaztak.

A hobbikat csoportokra osztották: Intellektuális, kreatív, sport, fizikai (varrás, fúrás-faragás, javítás, stb.). A tanulmányban résztvevőket megkérdezték a személyiségükkel kapcsolatos bizonyos tényezőkről: aktivitás, agresszivitás, szociális érzékenység, optimizmus, gondoskodó készség.

A tanulmányban 496 személy vett részt (110 férfi és 386 nő), akik 55 év felettiek voltak, és szívérrendszeri betegségben szenvedtek. Az eredmények azt mutatták, hogy fizikai munkások és műszaki értelmiségiek esetében majdnem minden aktivitás (kommunikáció, elhatározottság, karrierépítés) növelte a szívérrendszeri megbetegedések kockázatát. Pozitív hatás volt viszont minden fajta műszaki hobbi, kézimunka, kertészkedés, javítás stb.

Az alkalmazottak csoportjából valók esetében a fizikai képzés, fizikai aktivitás, sport pozitív hatást mutat. Az optimizmusnak, és kézimunkának egyáltalán nincs hatása.

Azok esetében, akik adminisztratív munkában voltak, semmilyen hobbinak nem volt hatása, de pozitív hatás volt kimutatható professzionális tevékenység, karrierépítés esetén barátok és család jelenlétében.

Általánosságban a káros szenvedélyek (alkohol, nikotin, túlzabálás), agresszivitás (mint személyes tulajdonság) szakmunkás kategóriában kihatással volt a szívérrendszeri betegségek kifejlődésére és rosszabbodására.

A szakértők szerint a dzsender és az életkor nem hat ki a páciens személyiségének és a szívérrendszeri betegség állapota közötti összefüggésre. Nők és férfiak esetében, valamint különböző életkorú nyugdíjasoknál a negatív és a pozitív tényező alapvetően egybeestek.


Scientists Find Out How Work and Hobbies Affect Heart Disease Risk

Scientists at Moscow State University of Psychology and Education (MSUPE) have investigated the relations between the life path characteristics of people with different personality types and the development of cardiovascular diseases in elderly people.

The study will help develop an optimal therapeutic strategy for patients, as well as increase their active lifespan. The study results were published in Psychology and Psychotechnics magazine.

Cardiovascular diseases are the most common cause of mortality in most countries, including Russia. According to scientists, studying and controlling psychological factors that affect the occurrence and course of these diseases can help reduce mortality and increase the active period of people’s lives.

Today, along with general ones, specialists single out individual and personal prerequisites for cardiovascular diseases, depending on a person’s occupation. The MSUPE scientists have made it their goal to identify the influence of individual personality factors on cardiovascular diseases progression in retirement age.

The researchers used a comprehensive methodology, which includes a questionnaire on the life path, considering occupation, career achievements, individual’s interests and hobbies throughout life and at the moment; as well as analysis of documents (study of medical records); the Dembo-Rubinshtein personality traits self-assessment method modified by MSUPE scientists and methods of mathematical statistics.

Hobbies were divided into groups: intellectual, creative, sports, and subject (needlework, technical crafts, repairs, etc.). The participants of the study were also asked to evaluate certain features of their personality: activity, aggressiveness, sociability, optimism, caring (the presence of an object of care).

The study engaged 496 people (110 men and 386 women) over 55 years old, registered with cardiovascular disease.

The results of the study showed that for worker and technical professions (type “man-machine”), almost all types of activity (communication, determination, pursuing a career) increase the risk of cardiovascular diseases, and it’s only the development of subject interests and all kinds of technical hobbies, needlework, gardening, cottage, repair, etc. that have a positive effect.

At the same time, for pensioners from the employee group (type “person-person”), it’s physical education, sports, physical activity that have a positive effect, while optimism and needlework have no effect at all.

For pensioners who worked with papers and office workers (type “person-sign”), no hobby has any effect; these people are positively affected by professional activities, career growth, and the presence of friends and family.

“In general, it’s bad habits (drinking alcohol, smoking, overeating), aggressiveness (as a personality trait), and working in the “person-machine” field that affect the contraction, development and severity of cardiovascular diseases in retirement age, while optimism and subject hobbies reduce risks,” Tatyana Berezina, professor at the Department of Scientific Foundations of Extreme Psychology at MMSUPE, said.

According to experts, gender and age don’t affect the relations of patient’s personality traits and the severity of their cardiovascular diseases. For men and women, as well as for pensioners of different age groups, negative and positive factors basically coincide.


Цель – Исследование особенностей личностной организации жизненного пути, влияющих на развитие сердечно-сосудистых заболеваний у разных типов личностей пожилого возраста. Метод: диагностика личностных черт, анкетирование жизненного пути, анализ медицинских документов, экспертная оценка. Зависимые переменные: черты личности: агрессивность, активность, общительность, оптимизм, заботливость и особенности жизненного пути (карьера, хобби, вредные привычки и т.п.). Независимая переменная – уровень сердечно-сосудистой патологии; дополнительные переменные: профессиональные типы, пол и возраст. Статистический метод: дисперсионный анализ ANOVA. Эмпирическая база: пенсионеры – 496 человек (110 мужчин и 386 женщин). Результаты: риск развития сердечно-сосудистых заболеваний у пенсионеров увеличивают: агрессивность, профессиональная деятельность в сфере «человек- техника», психологические зависимости: употребление алкоголя, табакокурение, перееедание; снижают: наличие предметных увлечений и оптимизм. На связь личностных характеристик и сердечно-сосудистых заболеваний оказывают дополнительное влияние . профессиональные типы. У пенсионеров рабочих и технических специальностей риск сердечно-сосудистых заболеваний дополнительно усиливали общительность, активность и целеустремлённость, карьерный рост и снижало наличие предметных хобби. У пенсионеров человекоориентированных профессий дополнительно снижало риск наличие спортивных хобби, а у пенсионеров – офисных работников снижали профессиональная деятельность и карьерный рост, а увеличивали какие-то другие виды занятий, на уровне тенденции также были благоприятными социальные взаимодействия. Выводы: наряду с общими, существует индивидуально- личностные предпосылки к возникновению сердечно-сосудистых заболеваний, зависящие от профессионального типа человека. Для уточнения этих результатов необходимы дополнительные исследования.

Правильная ссылка на статью: Березина Т.Н., Чумакова Е.А. — Индивидуально-личностные предпосылки развития сердечно-сосудистых заболеваний в пожилом возрасте. // Психология и Психотехника. – 2019. – № 3. – С. 45 – 58. DOI: 10.7256/2454-0722.2019.3.30494 URL: https://nbpublish.com/library_read_article.php?id=30494

Éljetek a lehetőségekkel!

Karácsonyi kérés

Karácsony az ajándékozás, az adás ünnepe. Az egy-két tucat VIP előfizetőn kívül a napi 2000-2500 látogatóhoz fordulok, hogy adakozzon:

OTP 11773030-00271383

Nem hatalmas, a családi költségvetést megrengető összegekre gondolok. Névleges 500 vagy 1000 forintra, amivel azt jelzed, hogy méltányolod a munkámat, és segíteni akarsz a honlap hirdetés mentes fenntartásában. Köszönöm a megértésedet.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3048) Jézus születése – fordítás

Tibor bá’ online


Bizonyára ti is tisztában vagytok a karácsonyi történettel, de azért felelevenítem, ha megengeditek. Egy Mária nevű 14 éves bakfis a szent lélek jóvoltából teherbe esett. Egy József nevű férfi úgy gondolta, hogy a rosszindulatú szomszédok miatt jól teszi, ha ezt a bakfist felvállalja az apasággal együtt. Közben a rómaiak eldöntötték, hogy népszámlálást tartanak, ezért át kellett menniük egy másik városba, ahová olyan sokan mentek, hogy nem volt már szabad szállás, így kénytelenek voltak meghúzni magukat egy istállóban, ahol pásztorok, meg mindenféle állatok is voltak. Közben egy csillag kiszúrta a dolgot és odairányított 3 királyt. Hamarosan kiderült, hogy a két év alattiakra halál vár, ezért a szülők úgy döntöttek, hogy az újszülött Jézussal átmenekülnek Egyiptomba.

Nem túl érdekes történet, de a szaftos részletek kimaradtak. Mária és József viszonyához tudni kellene a kor zsidó szokásait, ami történetet sokkal színesebbé teszi. Ha egy zsidó azt akarja, hogy házasságát elfogadja a rabiátus tradíció (mishnah kiddushin) bizonyos szabályokat be kell tartania. A zsidó házasságnak két része van: kiddushin (eljegyzés) és anisuin (házassági ceremónia). Eljegyzés alatt még nincs összeköltözés, és semmi esetre se lehet szexelni. Manapság az eljegyzést és a házasságot összevonják, mert olcsóbb, meg minek annyit várni, de Mária idejében az eljegyzés egy egész évet vett igénybe, ami alatt Józsefnek szent könyveket kellett olvasnia, ami felkészülés volt a férj-i szerepre. Képzeld el közben Mária ott tesz-vesz terhes hassal.

Abban az időben a szüzességnek jelentős értéke volt, mert ha biztos akartál lenni abban, hogy a gyerek a tiéd, ragaszkodni kellett a szüzességhez. Ezt a nőknek figyelembe kellett venni. A Bibliában számtalan utalás van arra, hogy a terhes nő és a menstruáló nő „tisztátalan”.

Képzeljünk el egy kislányt, aki növekvő hassal jön vissza egy rokoni látogatásból. Abban az időben, szent lélek ide vagy oda, selejtnek tekintették volna, a szent lelket pedig olcsó kifogásnak.

Máté 1:19 József megpróbálta elkerülni Mária megkövezését, mert a szabály szerint szüleivel élő hajadon nem lehetett terhes, ami szégyen volt az egész családra. József ezt mindenképpen el akarta kerülni, részben azért mert álmában megjelent neki Gábriel és biztosította arról, hogy a fogantatás szeplőtlen volt, a szent lélek jóvoltából. Aztán jött egy másik angyal és közölte Józseffel, hogy azonnal szedjék össze magukat és meneküljenek, mert Heródes nem akar magának riválist, ezért minden 2 évnél fiatalabb gyereket megölet. Ugyanis, valahogy neszét vette a messiás megszületésének.

József viselkedését 2003-ban II. János Pál méltatta, aki az istentől érkező üzenetet elhitte, de szolid marad annak ellenére, hogy istennek volt a nevelő apja.

A Biblia kifejezetten közli, hogy József és Mária Jézus születéséig nem használták ki a házasságban rejlő lehetőségeket (magyarul nem dugtak). Ami abszolút logikusnak tűnik, mivel Mária végig terhes volt. Mellesleg az se kizárt, hogy a csajt megkövezhették. Tehát jobb óvatosnak lenni. Azonban nagy rakás hívő, többnyire katolikusok úgy gondolják, hogy Mária sose szexszelt, egész életében szűz maradt. Ugyanis az isten anyjához ez illik. Hogy József miért maradt benn a házasságban, azt nehéz elképzelni.

Itt azért van egy kis gubanc, mert a Biblia több esetben is Jézus testvérének illett személyeket, amit a hívők azzal intéznek el, hogy ezt nem kell szó szerint venni. Ezen kívül a Bibliában több Mária is jelen van, ami össze – vissza zavarhatja a családi kötelékeket.

Nagy kérdés, hogy az atya úristen miért választott ki egy eljegyzett tizenéves lányt a fiúisten kihordására, egy érett, szingli nő helyett.

Azon is el lehet gondolkodni, hogy Mária 14 évesnél fiatalabb volt, valószínűleg az első menstruációja után fogant szeplőtlenül. Nem lehetett könnyű szülése. Az is tény, hogy nem fehér volt, hanem színes bőrű, hiába festették fehérre az elmúlt 2000 év festményein. Ráadásul nem lehetett különlegesen szép, mert a Bibliában jelzik, ha egy nő kivételesen szép (mint Daniel vagy Vashti királynő).

Maga a szülés se lehetett könnyű. Tapasztalt bába nem volt a közelben. Feltételezhetően József segített neki, amire szüksége is lehetett, hiszen családjától távolt, egy büdös istállóban, állatok között kellett világra hoznia gyermekét.

A Korán szerint Mária szülés közben egy pálmafa törzsének támaszkodva azt kiáltja: „Bár csak meghalhattam volna ez előtt, és elfelejtettem volna az egészet.” Nem ez nem kitalálás. Ezt a Korán teszi közzé, és tudni kell, hogy a muszlimok között Máriának nagy tekintélye van, és az egyetlen nő, akit nevén neveznek, állítja a BBC. Megtoldva azzal a történettel, hogy amikor emberek Mária szüzességét vonták kétségbe, Jézus anyja segítségére sietett.

Ha akarsz még hallani szokatlan dolgot, akkor hadd folytassam azzal, hogy Józsefnek volt már egy felesége, akiktől 6 gyereke maradt hátra, amikor kérték, hogy vegye feleségül a nála sokkal fiatalabb Máriát. Ez is lehet oka annak, hogy Jézusnak bátyjai és nővérei voltak.

A mese szerint az istállóban állatok voltak Jézus születésekor. Nos, az istálló minden bizonnyal nem felel meg a valóságnak. A bibliai időkben az épületek emeletén laktak és aludtak. A földszinten munkálatokat végeztek és éjszakára beterelték az állatokat. Valószínűleg ilyen helyen születhetett Jézus, nem pedig egy különálló istálló épületben.

További dolgok olvashatók: https://www.grunge.com/177483/the-untold-truth-of-mary-and-joseph/sl/jesus-was-born-in-a-basement-not-a-stable?utm_campaign=clip


Éljetek a lehetőségekkel!

(3047) Klasszikus kabarék

Hétvégi vidámság

Lehet, hogy csak nekem tűnik úgy fel, hogy régebben elképesztően jó kabarékat adtak elő. Ha nincs jobb dolgod, nézd ezeket végig. Szerintem megéri. Antal Imre elképesztő Kállai Ferenccel.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3046) Kacagó hétvége 6.

Karácsonyi viccek

Csak annyit fűzök hozzá, hogy ezek a viccek 60-70 évvel ezelőtt nem állták volna meg a helyüket. Ezek a kor szellemét tükrözik.

1) Apu, elfogadható az, hogy mikor mi fiúk összejövünk mindig megvitatjuk a különböző méretű és alakú női melleket?
– Persze fiam, ez teljesen normális. A női mellek nagyon is különbözőek, a nők korának megfelelően. A húszéveseké olyan mint egy dinnye, kerek és kemény. A harminc és negyvenéveseké olyan mint egy körte, még mindig szép, de már lóg egy kicsit. Ötven év után már olyan mint egy hagyma.
– Hagyma?
– Igen, ha csak ránézel, sírnod kell!
A fiú nővére erre megkérdezi az anyját:
– Anyu, hányféle pénisz van?
A mama boldog, hogy végre lehetősége van kifejteni az álláspontját a témáról:
– A férfiak ugyancsak három fázison mennek keresztül. A húszéveseké olyan mint egy tölgy, kemény és hatalmas. A harminc és negyveneseké olyan mint a nyírfa, hajlékony de még mindig megbízható.
Ötvenen felül olyan mint a karácsonyfa.
– Karácsonyfa?
– Igen, ki van száradva és a diók rajta már csak dísznek vannak.

2)- Hallom, letartóztatták a férjedet.
– Igen. Az idén túl korán kezdte meg a karácsonyi bevásárlást.
– Hogyan? Hiszen már majdnem Karácsony van!
– Úgy értem, mielőtt még az üzlet kinyitott volna…

3) Télapó találkozik az utcán egy kislánnyal:
-Ha adsz egy puszit kapsz egy szaloncukrot.
Mire a kislány:
-És ha leszoplak enyém a zsák?

4) Érkezik a postára egy levél, a Mikulásnak címezve. A postások felbontják, kiderül, egy kisgyerek írta:
– “Kedves Télapó! Mi nagyon szegények vagyunk, így nem tudok a szüleimnek ajándékot venni. Jó lenne, ha tudnál küldeni nekem 20.000 forintot.”
A postások megsajnálják, gyűjtést rendeznek, össze is jön 10.000 forint, ezt elküldik a kisfiúnak.
Megérkezik a köszönőlevél, izgatottan olvassák:
– “Kedves Télapó! Köszönöm a pénzt, de képzeld, ezek a mocskos postások lenyúlták a felét!”

5) Az egyik rendőr kérdezi a másikat:
– Mit kaptál karácsonyra?
– Idegbajt!
– És mit adsz a feleségednek karácsonyra?
– Egérutat a sarokig.

6) A 80 éves férfi felhí­vja távol élő fiát:
– Fiam! Anyád és én úgy döntöttünk, hogy elválunk. Arra kérnélek, hogy hívd fel a nővéredet, és kí­méletesen közöld vele a hí­rt.
A fia azonnal telefonál a nővérének, és közli vele a rossz hí­rt. A nővére tüstént intézkedni kezd.
– Azonnal csomagolunk, hazautazunk, és rendbe rakjuk a dolgokat. Majd felhí­vja az apját is:
– Azonnal hazautazunk, addig ne csináljatok semmit!
Az apja: – Jó, akkor várunk.
Majd odafordul a feleségéhez:
– Nos, a gyerekek nálunk töltik a karácsonyt. Csak azt tudnám, húsvétra mit fogunk kitalálni!

7) Két kislány azon vitatkozik, hogy a karácsonyi ünnepségen előadott betlehemi színdarabban melyiküknek volt fontosabb szerepe, míg végül a 12 éves így szól a nyolcéves húgához:
– Menj, kérdezd meg anyát, mennyivel könnyebb angyalnak lenni, mint szűznek!


Éljetek a lehetőségekkel!

(3045) A katasztrófa anatómiája

Tibor bá online


Az utóbbi időben sűrűsödnek a gazdasági összeomlás jóslatai. Lehet, hogy  túlzások,  de  ha  bekövetkezik,  akkor  már hiába kapálózunk.    Ezen    kívül    jobbra  balra   árvizek,    erdőtüzek tombolnak. Eddig  még  szerencsénk volt, de ez nem garantált mindörökre.    Jobb,   ha   tisztában   vagyunk a  következőkkel. Megjegyzem, két éve ez VIP fordítás volt.

A közelmúlt eseményeit szemlélve világosan kitűnik, hogy (elsősorban) az amerikai kormány nem volt tisztában azzal, hogy a lakosság milyen nagymértékben függ a hatóságok intézkedéseitől. Itt most elsősorban a 2010-es Haiti földrengésre, a Japán atomreaktor leolvadásra, a 2005-ös Katrína hurrikánra (Nem Orleans), az egészen friss Sandy hurrikánra (New York) gondolok.  Ennek pedig katasztrofális következményei vannak. Amikor bizonyos türelmi idő eltelte után az emberek rádöbbennek, hogy magukra vannak hagyva, és ész nélkül kezdenek el érzelmi alapon cselekedni, ami káoszhoz vezet, azaz a társadalmi rend teljes összeomlásához.  Erre pedig csak úgy tudunk felkészülni, ha megértjük a katasztrófa következményeinek a kialakulását. Vizsgáljuk tehát meg a katasztrófa anatómiáját! {a rendszer összeomlásának áttekintéséhez csak térben lehatárolt eseményeket vizsgálhatunk, aminek eredményeit nem lehet kivetíteni egy világméretű eseményre, ahol százmilliók kaotikus viselkedésével kell számolni}


Első fázis: A figyelmeztetés

A hatóságok általában mindent megtesznek, hogy a lehetőségükhöz képest időben figyelmeztessék a lakosságot.  Ennek ellenére mindig van egy bizonyos csoport, amelyik „jobban tudja”, és a hatósági figyelmeztetést nem veszi komolyan egyéni megfontolásokból kiindulva (félti a hátrahagyott vagyontárgyait). Ezek lesznek azok, akik az adott pillanatban el fognak rohanni a hipermarketekbe, hogy lepucolják a polcokat, mert a kereslet nagymértékben túl fogja szárnyalni a kereskedelmi raktárak készleteit. Akár sikerül készlethez jutni, akár nem, az összeomlás rövidesen elkezdődik.


Második fázis: A sokk és a félelem (az első két nap)

Amint a katasztrófa okozta sokkból felébrednek az emberek, a legnagyobb részük nem lesz képes adaptálni magát az eseményekhez, hiába próbálják felmérni helyzetüket, a vesztességeiket, és a jövőbéli kilátásaikat, miközben a hatóságok kétségbeesetten iparkodnak felmérni a helyzetet. Eközben a fel nem készültek elvárnák, hogy a hatóságok tegyenek is valamit az érdekükben. A valóság teljes súlyával akkor fog a vállaikra szállni, amikor rájönnek, hogy az elektromos hálózat összeomlása, a közlekedési utak romokkal való elzáródása megakadályozzák, hogy a készültségi anyagok (étel, víz, üzemanyag, higiéniai eszközök, tb.) elérjék a rászorultakat. Amint a tömegek rádöbbennek, hogy segítség nem érkezik, kétségbeesetten öntevékenységbe kezdenek, és ezzel beindul az összeomlás.


Harmadik fázis: Az összeomlás (3-7 nap)

Egy katasztrófa bekövetkezése után mindössze 3 nap kell ahhoz, hogy szabad rablás és totális káosz uralkodjon a közterületeken.  Sandy hurrikánt követve a State Island lakói könyörögtek segítségért a megválasztott önkormányzati tisztségviselőkhöz. Benzint, élelmiszert és meleg ruházatot kértek. „Meg fogunk halni, megfagyunk. Sok öreg van közöttünk. Értsétek meg! A segélyt hozó teherautóknak már rég itt kellene lenni. Már három nap is elmúlt.”

Bármi legyen is az ok, a katasztrófa bekövetkezésétől számított 3-5 napon belül a tömegek rádöbbennek, hogy maguknak kell megoldani a problémákat úgy, ahogy tudják. Jó példa erre az, ami New Orleans-ban történt. Az emberek rá voltak kényszerítve, hogy kezükbe vegyék a sorsukat, mert sem a helyi, sem a szövetségi hatóságoktól nem kaptak segítséget. A harmadik nap után bekövetkezett a tökéletes anarchia, ami fosztogatást és gyilkosságot jelentett. És mintha ez nem lenne elég, ebben az idő intervallumban üti fel fejét különböző betegség az összezsúfoltság következményeként. A Haiti földrengés után az elégtelen higiénia miatt kolera járvány indult el a hatalmas nemzetközi összefogás ellenére. A Sandy hurrikán nyomán, a menedékhelyeken vírusos fertőzés lépett fel, ami miatt ezeket be kellett zárni, hogy fertőtleníteni lehessen.


Negyedik fázis – konszolidáció (8…30 nap)

Vágyaink ellenére a károk helyreállítása egy lassú és bonyolult feladat, amihez komoly tervezés is szükséges. Általánosságban egy katasztrófa sújtotta városnak 1-2 hétre van szüksége ahhoz, hogy a helyreállítás elkezdődjön. Minden katasztrófa más és más, ezért jellegétől függően, egy-két hétre lenne szükség a normalizálás beindulásához, de nem ez a tipikus.

A Katrina hurrikán rombolása után 7 évvel, amely Louisiana egy részét letarolta, az állam még mindig a helyreállítás fázisában van, és a szakértők szerint, legalább még 10 évre van szükség ahhoz, hogy mindent helyre állítsanak.

Nem szabad elfelejteni, hogy a konszolidáció alatt alapvető fontosságú cikkekből, és erőforrásokból lehetnek még hiányok. Jó példa erre a jelenlegi állapotok New York-ban, ahol még mindig benzinhiánnyal küszködnek. Úgy tűnik, még hónapokra van szükség, ahhoz, hogy Sandy hurrikán okozta károkat helyre állítsák.

A fentiek fényében világossá válik, hogy mivel kell szembenéznünk. Nyilvánvaló, hogy hasonló esetre számítva az ivóvízen és élelmiszeren kívül, kellő üzemanyag tartalékra is szert kell tenni, mert katasztrófa esetén kizárólag csak magunkra számíthatunk, a hatóságok segítésére nem. Amennyiben sűrűn lakott területen élsz, tudnod kell, hogy a szabadon vásárolható cikkek hamar el fognak tűnni a polcokról.

Figyelj és tanulj a katasztrófa beszámolókból. Minden egyes alkalommal, amikor egy katasztrófa bekövetkezik, a forgatókönyv ugyanaz:





Rágd át magad a katasztrófa hatásain, és állítsd össze, hogy bekövetkezés esetén mire lenne szükséged. Tárd fel a felkészülésed gyenge pontjait, és javítsd ki őket. Készülj fel lelkileg és fizikailag hosszabb áramszünetre. Minél jobban fel vagy készülve annál gyorsabban alkalmazkodhatsz az új helyzethez. Sandy esetében a fel nem készültek csak álltak és nézték, hogy az a kevés élelmiszer, ami az otthonukban volt, miként romlik meg és válik használhatatlanná. Ezzel szemben a felkészültek összeszedték az ételeket és kitették a hóba. A tervezés és a gyakorlás tökéletesíti a túlélést. Váratlan szituációkban is gyorsan találsz megoldást, ha előre foglalkozol a témával.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3044) Kihalás 2020-ban?

Tibor bá’ online


A kihalás 2020-ban egy merész cím, mert kicsi az esélye annak, hogy bekövetkezik. Sőt nulla, mert aminek van némi esélye az a kihalás beindulása. Lássuk, miről van szó!

A kék vonal a hosszú távú tendenciát mutatja, és a NASA LOTI (Land-ocean temperature index) 1880-2019 adataira támaszkodva. A vörös vonal a rövid távú tendenciát mutatja a NASA LOTI  2012-2019 adataira támaszkodva, hozzáadva az El Nino/La Nina változásokat. Köztudott, hogy El Nino beindíthat egy hatalmas metán felszabadulást a Jeges-tenger fenekéről. Na ez az, ami bekövetkezhet 2020-ban, aminek következménye a néhány év alatt 18 (tizennyolc – nem elírás) Celsius fok hőmérséklet emelkedés bekövetkezése.

Hogy ez mikor következik be, azt senki se tudja, de abban nincs vita, hogy a metánhidrát ott van hatalmas mennyiségben, és a megfelelő hőmérsékleten felszabadul, méghozzá pozitív visszacsatolással. Minél több szabadul fel, annál melegebb lesz, minél melegebb lesz annál több szabadul fel. Akik most kekeckednek rajtam keresztül a figyelmeztető klímakutatókkal, majd nézhetnek egyet, amikor kerülgeti őket a hőguta.


Mit árul el ez a grafikon?

Azt, hogy az északi féltekén a tenger felszíni hőmérséklete 2015 októberében 1,09 °C-al volt melegebb mint a XX. század átlaga. Ezzel pontosan megegyezik 2019 októberi adatta, ami szintén 1,09°C volt. De a különbség az, hogy 2015 egy El Nino év volt, a 2019 pedig El Nino semleges. Ebből arra lehet következtetni Sam Carana szerint, hogy ha 2020 megint El Nino lesz, ami szerinte valószínű, (de az ausztrál meteorológiai intézet – akik állandóan befigyelik a Csendes-óceánt – szerint nem.) akkor nem lehetetlen a metánhidrát tömeges bomlása, ami hirtelen hőmérséklet emelkedést indíthat be.

Mi olvasható még? “Tipping point 1°C above 20. century level.” Billenő pont 1 °C-al a 20. század átlaga felett. Hogy ezt ki és mikor állapította meg, és mivel bizonyította, azt nem tudom. De ha ez hiteles, akkor Sam Carana aggódása indokolt.

Tehát se Sam Carana, se én nem állítjuk, hogy 2020 a kihalás kezdete, de ha ennek esélye mindössze 0,01 %, akkor is komolyan kell venni, mert a tét óriási.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3043) Hol tartunk most?

Tibor bá’ online

2019 novembere átlagosan a második legmelegebb november volt 1880-óta, amitől fogva az értékelhető méréseket számon tartjuk. Az értéke 1,02°C-al volt melegebb, mint az 1951-1980 közötti alapérték. 1880-1920 átlaghoz viszonyítva viszont, 1,27°C-al volt melegebb.

A legmelegebb éveket az alábbi ábrán láthatjuk.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3042) Amerikai nyomor – fordítás

Tibor bá’ online


A hírek, a kivándorlók visszajelzései, és a hollywoodi filmek alapján elkönyvelt tény, hogy Amerika a legcsodálatosabb ország a világon, ahol csodásak a fizetések, és egyszerűen az álmok világa. Ha valakinek ezzel ellentétes a véleménye, azt lehurrogják, komcsinak kiáltják ki. – Akkor most nézzük az érem másik oldalát!

Amerikai nyomor (kilakoltatás csőre töltött pisztollyal)

Hajléktalanság, éhezés és szégyen: A világ leggazdagabb országában a szegénység zabolátlanul terjed. Az Amerikai Egyesült államokban több mint 40 millió ember él a nyomorszínt alatt, kétszer több, mint 50 évvel korábban. A süllyedés igen gyorsan következett be.

Az Egyesült Államokban sokan csúsztak ki a szociális hálóból. A strukturálisan gyenge bányászati területen az Appalachian hegységben élőknél gyakorlatilag normálisnak tűnik, ha valaki segélybélyeggel vásárol. Aki elveszti a lakhatását, semmi mást nem tehet, mint a gépkocsijában él. Los Angelesben olyan sok hajléktalan van, hogy a segélyszervezetek kénytelenek voltak kisebb fakunyhókat építeni a hajléktalanok feje fölé. A hajléktalan gyermekek száma is drámaian megnőtt, mára már másfél millióan vannak, ami háromszorosa annak, ami az 1930-as évek Nagy gazdasági Válságában volt.

És akkor most az eredeti angol szöveget.

Evicted at gun point: How poor people survive in the USA

Homelessness, hunger and shame: poverty is rampant in the richest country in the world. Over 40 million people in the United States live below the poverty line, twice as many as it was fifty years ago. It can happen very quickly.

Many people in the United States fall through the social safety net. In the structurally weak mining region of the Appalachians, it has become almost normal for people to go shopping with food stamps. And those who lose their home often have no choice but to live in a car. There are so many homeless people in Los Angeles that relief organizations have started to build small wooden huts to provide them with a roof over their heads. The number of homeless children has also risen dramatically, reaching 1.5 million, three times more than during the Great Depression the 1930s. A documentary about the fate of the poor in the United States today.






Éljetek a lehetőségekkel!

(3041) Az Oxfam szerint évente 20 millió embernek kell elhagynia otthonát a klímaváltozás miatt

A cikk teljes fordítását E-mailben elküldöm a VIP előfizetőknek. VIP előfizető az lehet, aki legalább 10.000 forinttal hozzájárul a honlap fenntartásához.

Klíma okozta katasztrófákkal kell évente 20 millió embernek szembenéznie a lakóhelyi közösségének az elhagyásával. Az elmúlt 10 évben ennek az elsődleges oka az otthonvesztés, állapítja meg az Oxfam jelentés, amit ebben a hónapban hoztak nyilvánosságra. (folytatás előfizetésre)


20 Million People a Year Displaced by Climate Change: Oxfam

 While no country is exempted, poor countries are overwhelmingly those most at risk.


Climate-fuelled disasters forced an estimated 20 million people per year -one person every two seconds- to leave their homes and communities, being thus the first cause of internal displacement over the last 10 years, a study conducted by the organization Oxfam, released earlier this month, revealed.


‘People Are Dying from Climate Emergency Now’: Greta Thunberg“Today, you are seven times more likely to be internally displaced by cyclones, floods, and wildfires than by earthquakes and volcanic eruptions, and three times more likely than by conflict,” according to the research.

The study titled ‘Forced from Home: Climate-fueled Displacement‘ shows that climate-related disasters rose from around 200 per year in 2008 to over 1,500, a decade later.

While no country is exempted, poor countries are overwhelmingly those most at risk. The researchers demonstrated that small island and developing states such as Cuba and Tuvalu make up seven of the 10 countries that face the highest risk of internal displacement as a direct result of extreme weather events.

These communities are 150 times more likely to be displaced by extreme weather disasters than communities in Europe for instance.

“Whether you’re living in the United States or in Spain, you’ll be experiencing the impacts of the climate crisis […] but the majority of people that are being impacted are living in poor countries,” Oxfam International’s Climate Policy Lead Nafkote Dabi told The Real News.

“Our study shows you’re four times more likely to be displaced by climate-related disasters if you live in poor countries compared to if you’re in the U.S.,” she added.

The leaders of 5 big emitters saving themselves from rising seas while poorer nations sink below the waves of the #ClimateEmergency
We need urgent action to cut emissions and support communities that have lost their homes and lands. @Oxfam for Climate Justice in the #COP25

On the other hand, countries from Somalia to Guatemala are seeing massive displacement caused by both the climate crisis and conflict.

While it is not easy to establish a clear correlation between climate-related disasters and conflicts, “in some areas of the world, where there’s lack of access to resources because resources are dwindling like due to droughts, your access to food is decreasing, or access to water, that creates conflict,”  Dabi said.

Oxfam published the study ahead of the COP25 United Nations climate summit, which is currently taking place in Madrid, Spain.

“The first responsibility of the international community and especially rich polluting countries is to fight climate change and minimize its impact on people’s lives by taking more ambitious actions to cut pollution and limit global heating to 1.5 C,” the study said, reminding it is “a matter of survival for some of the world’s most vulnerable communities.”

Another critical issue faced by many developing countries is the lack of progress on funding from rich countries, to help poor countries and communities recover from loss and damage.

The researchers said in their report that the international community has made little progress towards the provision of new funds.

This lack of progress means poor countries have to provide for the cost of weather disasters from their own budgets, when and these costs have escalated alarmingly in recent decades. The study found that in small island developing states, it reaches 20 percent of national income.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3040) A klímaváltozás hozadékai 1.

Tibor bá’ online


Az Csendes-óceán északkeleti medencéjében, Kanada és az Egyesült Államok nyugati partja mentén, fel egészen Alaszkáig, egy durván 3000 km-es sávban a tengervíz átlagos hőmérséklete több mint 3 °C-al magasabb a megszokottnál. A klimatológusoknak fogalmuk sincs ez miért következett be, de a hatása meghökkentő. A halak eltűnnek az oxigénben egyre szegényebb vízből. A kevesebb hal miatt a madarak létszáma is csökken. A tőkehal halászatot állomány hiányában leállították, ami előrevetíti a fehérjehiány bekövetkezését az emberi táplálkozásban. A helyzet egy rendkívül komoly következmények árnyékát vetíti előre.




Éljetek a lehetőségekkel!

(3039) Zenés hétvége 6.

A múlt heti bohóc társaság tud produkálni komoly zenét is



Éljetek a lehetőségekkel!

(3038) Kacagó hétvége 5.

Karácsonyi viccek


Két rendőr elmegy az erdőbe, hogy karácsonyfát vágjanak maguknak. A térdig érő hóban gázolva órák hosszat keresik a megfelelő fenyőfát, de nem találják. A nap lenyugszik, feltámad a jeges szél, a távolban felvonyít valami állat.
Az egyik rendőr odafordul a másikhoz:
– Na, ebből nekem elegem van! A legközelebbi fát kivágjuk, akár fel van díszítve, akár nincs!

Két szőke nő beszélget.
– Képzeld idén a karácsony pont pénteki napra esik!
– De remélem nem 13-ára…

Két macska ül a háztetőn.
Megszólal az egyik:
– Te mit kérsz karácsonyra?
Mire a másik:
– Jó sok kismacskát.
Megszólal a másik:
– És te?
– Én is sok kismacskát.
Megszólal hátul a kandúr:
– Hahó, megjött a Mikulás!

– Mit kap a cigány gyerek karácsonyra?
– ???
– A biciklidet!

Kovács hamarabb ér haza a munkából, bemegy a hálószobába, és a ruhásszekrényhez lép.
– Ne nézz be oda, ott van a karácsonyi ajándékod! – kiált rá a felesége ijedten. Kovács kinyitja, benéz, és így szól:
– Mit ne mondjak, ez a legfurcsább ajándék, amit valaha is kaptam. Szerinted mihez kezdjek egy félmeztelen postással?


Éljetek a lehetőségekkel!

(3037) Van-e jövőnk?

Ez a rövid rész egy előző posztok tartalmának az ismétlése, átugorható. Világszerte, nagy hirtelen mindenki nem csak tudomást vett az emberiség vészhelyzetéről, de aktívan cselekednek is. Természetesen alapos késéssel. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy 15 évvel ezelőtt adtam ki a „Van-e jövőnk?” című könyvemet az „Extinctio ante portas” alcímmel, ami azt jelenti, hogy „a kihalás a kapuk előtt” A jelmondatom pedig a fedőlapon: „Annak esélye, hogy az emberiség megéri a XXI. század végét, nem nagyobb 50 %-nál.”

Úgy érzem, én időben megírtam, amit tudni kell(ene). Hogy egy maroknyi olvasómon kívül senki se figyelt fel rá, az nem az én hibám. De nézzük, milyen veszélyforrásokat láttam 15 évvel ezelőtt.

Még Fukusima előtt felhívtam a figyelmet az atomerőművekben rejlő veszélyre. Kiemeltem a globális felmelegedést. A vízhiány bekövetkezését, amit kezdünk érzékelni. A vírus veszedelmet, amiről egyre inkább lehet hallani, hogy 4 milliárd ember életébe kerülhet. A kultúrák ütközését, mert akkor még nem neveztük nevén a muzulmán inváziót, és az ISIS szerveződést. A demokrácia halálát, ami régen volt demokráciákban sorra bekövetkezik. Végül a „felbomló család” szindrómát. Tettem említést egy háború bekövetkezéséről is, de ez nem nagy találmány, mert az egész emberiség 70 éve ennek a réme alatt él.

Most támadt egy érdekes ötletem. Ezekből a témákból sorra felrakom a 15 évvel ezelőtti meglátásomat. Nézzük meg, milyen mértékben állják meg a helyüket ma.

Kultúrák ütközése

Középiskolai tanulmányaim első évében Magyarországon kötelezővé tették az orosz nyelv tanulását. Egyszeriben sok ezer orosz nyelvtanárra lett volna szükség, de nem volt. Az angol, német, francia nyelveket tanítók gyors tempóban kezdtek oroszt tanulni, és sokszor csak 4-5 leckével jártak előbb, mint az általuk tanított osztály. Az egész orosz tanulás, legalább is a kezdeti időben, viccnek számított. Arról nem is beszélve, hogy sokan úgy éreztük, hazafias kötelességünk leszabotálni az orosz nyelvet.[1] Nem csoda, hogy három év „tanulás” után még a személyes névmásokat sem tudtam.

Később, amikor elkezdtem angolul tanulni, furcsa elképzeléseim voltak egy idegen nyelvről. Úgy gondoltam – valószínűleg nem egyedül – hogy minden magyar szónak van egy angol megfelelője, amiket meg kell tanulni, és kész. Egy kicsit később, legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy egy idegen nyelv ennél lényegesen több. Gondolom ezzel nem árultam el semmi újat, mert ötven év alatt ma már mindenki idegen nyelvet, elsősorban angolt tanul, és így mindenkinek lehet személyes tapasztalata.

De itt nem ér véget a történet. Maradjunk az angolnál. Egy társaságban azt kérdezi a háziasszony, kérek-e egy csésze kávét. Erre én magyarul azt mondanám, hogy „igen, köszönöm szépen”. Csak hát ezt most angolul kell mondanom. Semmi baj, megy ez már nekem! „Yes, thank you.” Most jön a meglepetés, az angol háziasszonynak fogalma sincs, hogy kérek-e vagy sem. Ezért aztán egy kissé elbizonytalanodva újfent megkérdezi. Én pedig megismétlem a válaszomat. Most áll be a csőd. A háziasszony csak áll és vár, fogalma sincs, mit kellene tennie. Az egész, úgy ahogy van, rettenetesen kellemetlen, tudom, mert velem pontosan ez esett meg.

Ugyanis minden nyelven belül kialakulnak bizonyos szokások, amik együtt járnak a nyelv ismeretével. Angol nyelvű kínálásra két válasz lehetséges: „Yes, please” (igenlő) és „No, thank you” (elutasító). Olyan tehát, hogy „Yes, thank you” nem létezik. Természetesen ennél az egyszerű példánál a másik fél, ha elegendő intelligenciája, vagy némi gyakorlata van, rá fog jönni, hogy az egyszerű összetett-mondat első részét kell érvényesnek tekinteni, vagyis a „yes”-t vagy a „no”-t. De hát ennél vannak sokkal kevésbé „evidens” szituációk és ráadásul sok millió. Az illusztráció kedvéért vegyünk még néhány példát!

Angolul van: jó reggelt, jó délutánt, jó estét és jó éjszakát. Nincs viszont: jó napot (újabban -a globalizáció miatt- már van „good day”, de azért még ma is egy kicsit bunkónak számít). A „good morning” az ágyból való kilépéstől déli 12-ig mondandó. Ezt követve a „good afternoon” dukál, egészen estig, amikor is felváltja a „good evening”. A „good night” csak úgy, mint a magyar „jó éjszakát”, elköszönésnek, nem pedig üdvözlésnek szánják. Én ugyan elég régen éltem angolszász területen, de még manapság is előfordul, hogy bemegyek a helyi ABC boltba délelőtt 10-kor, és (angol szokás szerint) „jó reggelt”-tel köszönök. Ez sose marad kellő reakció nélkül. Minimum, hogy a pénztáros fájdalmas arccal visszaszól: „Jó reggeeeelt? Hol van már a reggel!”, de az se ritka, amikor alaposan megkapom: „Jó magának, hogy most kelt fel.”

Akkor most merészkedjünk mélyebb vizekre. Egy nem ismert harmadik személy bemutatása magyar kultúrkörben többnyire botrányos, ne is foglalkozzunk vele. Angolszász országokban megvan a pontos koreográfia, ami az angol kultúra szerves része, és a következőképpen zajlik: Belépek valahová, ahol a barátom egy fiatal, előttem ismeretlen hölgy társaságában van. Én érkeztem, tehát köszönéssel kezdem, de csak a barátomnak köszönök, jelezve ezzel, hogy a másik személy részemre „nem létezik” (hiszen hivatalosan nem ismerjük egymást), de nem a barátomra nézek, hanem a fiatal hölgyre, – jelezve – hogy azért tudomást szereztem róla. Ekkor a barátom azt mondja „Margaret, ez a pasi Tibor, akiről már tettem neked említést” (amennyiben várhatóan baráti viszony fog közöttünk kialakulni), illetve „Szűcs kisasszony, ez az úr a barátom, Antalffy Tibornak hívják, és mint már említettem ő keres egy titkárnőt” (amennyiben várhatóan nem baráti, hanem valami más, vagy éppen semmilyen, viszony kialakulása várható). Hogy a nyelvismeret mellett ez milyen fontos, vegyünk egy esetet a múltból!

Egy amerikaiul tökéletesen beszélő cseh kém úgy bukott le az USA-ban, hogy felemelte a telefonkagylót, és tárcsázás helyett belehallgatott van-e már „vonal”. Amerikában mindig és azonnal van „vonal”. A pártállami időkben (ha van még, aki emlékszik rá) „vonal” vagy volt, vagy nem volt. Ilyenkor volt „süket” a telefon.

Most vegyünk egy egészen friss példát a közelmúltból. Egy magyar cég megpályázott egy brüsszeli fordítási munkát, de az elküldött pályamunkát ki se nyitották, mert a lezárt csomagra ráragasztották a posta „törékeny” címkéjét, amit a címzett úgy értékelt, hogy üveg van a csomagban, valószínűleg itallal töltve, amit „vesztegetésnek” szánnak. Ezért a pályázatot tartalmazó csomagot visszaküldték. Magyarázat: A Magyar Posta jóval hanyagabb a belgánál (én például már kaptam postán begörbült floppyt), ezért a magyar gyakorlat (de nem a belga) szerint a feladó óvatosságból mindent ráragaszt a küldeményre, amit csak tud.

Na, még egy utolsó ráadást! Magyarul egyet felfelé álló hüvelyk ujjammal mutatok. Ez az Ó-kori Romában a gladiátor életben hagyását jelentette. Ma Angliában a hüvelykujj mutatásának jelentése: LFS, amiben az L = ló. Angliában a jelentés nem ismerése adott esetben igen kellemetlen lehet.

Ezeket a kellemetlen, kényelmetlen szituációkat lehetne nevezni a „kultúrák ütközésének”. Viszont az Európai kultúrához (amiben bennfoglaltatik többek között a magyar és az angol is) az is hozzátartozik, hogy más nyelvű „nyugati” emberrel szemben illik nagy fokú toleranciát mutatni, ami kizárja egy valós konfliktus kialakulását. Ezen kívül a nyugati kultúra szerves része a vallási tolerancia. Nyugati emberek körében a vallás nem téma, hanem magánügy. Ez, például az iszlám kultúrából teljes mértékben hiányzik. Egy mohamedán férfi első kérdése hozzám, hogy milyen vallású vagyok.  A legrosszabb, ha ateistát válaszolok, amivel egyenértékű a zsidó. Egy árnyalattal, de csak egy árnyalattal jobb, ha keresztény vagyok, és két árnyalattal, ha valami más. Abban az esetben, ha mohamedán lennék, folytatódna a faggatás, szunnita, sihita? És most jön a slussz poén. Ha mohamedán lennék, és meg szeretnék keresztelkedni, mert nekem Jézus tanítása szimpatikusabb, akkor minimum halált érdemlek, és ez nem csupán elmélet, az ügy gyakorlati végrehajtással fejeződhet be, ha van rá lehetőség.

Kulturális különbségek igen könnyen félreértésekhez vezethetnek. Még a pártállam időkben járta egy vicc. Ezek szerint a szovjet párttitkár Amerikába látogatott, ahol a sajtó a múltbéli disznóságainak a felsorakoztatásával fogadta. A szovjet pártfőtitkár első mondata az Egyesült Államok elnökéhez az amerikai sajtó bepanaszolása volt. Az amerikai elnök sajnálatának adott hangot, de kifejtette, hogy az amerikai sajtó szabad és ezért nem áll módjában bármit is tenni. Erre a főtitkár közölte, hogy náluk is szabad a sajtó, de ilyen nem fordulhatna elő, arról ő személyesen gondoskodna. Nem kell magyarázni, hogy a „sajtószabadság” mint fogalom egészen mást jelent Nyugaton, mint Keleten, és ez a mai napig fennáll, mert mi mással lehet megmagyarázni, hogy Moszkvában a nyílt utcán, kis túlzással, havonta gyilkolnak le újságírókat.

A fenti példák azt jelzik, hogy a különböző kultúrák létezése, illetve az a tény, hogy az emberiség nem egyetlen, egységes kultúrában él, nagyon fontos, sőt mondhatnánk, életbevágóan fontos téma. Ennek ellenére alig figyelnek rá, és a döntéshozók többnyire teljesen figyelmen kívül hagyják. Megkockáztatom, nem is fogják fel fontosságát.

Vegyük a Magyarországi cigánykérdést, ha szabad ezt a szót használnom. A cigányellenességet „rasszizmusnak” nevezik, és természetszerűen elítélik. Pedig nincs semmi másról szó, mint arról, hogy két egymástól elütő kultúra (bármelyik két kultúra) nehezen viseli el egymást. Ugyanis az Ember már csak ilyen.

Feleségemmel egy három-generációs családi házban, de nem közös háztartásban élek 37 éves leányommal, aki adott esetben besétál a mi konyhánkba, felkap egy 2 literes üdítőt és átviszi magához. Ez a családi kultúrába belefér. Ha leányom ugyanezt tenné egy panelházi szomszédjával, az illető tolvajt kiáltana. Ugyanígy tolvajt kiált (na meg büdös cigányt) az a magyar szomszéd, akinek a kertjében lévő barackfáiról a cigányrajkók leszedik a termést. A cigány ­szülők ezt nemigen értik (vagy csak úgy tesznek). De azért valahol egy kicsit nekik is igazuk van.

Ezzel szemben kicsit sincs igazuk, amikor ötvenen bemennek „látogatni” egyetlen beteget és elképesztő cirkuszt csapnak egy kórházban (ahogy ez a közelmúltban történt). Az, hogy igazuk volt-e vagy sem, teljességgel másodlagos. A magyar cigányság itt él beágyazódva a magyar kultúrába. Nem igaz, hogy ne tudnák, ötvenen nem mehetnek be meglátogatni egyetlen beteget, és nem üvöltözhetnek egy kórházban. Egyszerűen arról volt szó (és sajátos „élősködő” kultúrájuknak ez is szerves része), hogy a magyar kisebbségi politika részükre kedvező változása miatt egyszerűen „vérszemet” kaptak.

A Magyar Alkotmány szerint minden magyar állampolgárnak joga van az emberhez méltó élethez. Helyes! Csakhogy, amikor lemegyek a Nyugati téri aluljáróba, látok néhány szedett-vedett ágyat, amelyeken hajléktalanok emberhez nem méltó módon tengetik életüket. Az „illetékesek” azt állítják, ez még csak nem is a jéghegy csúcsa, mert Budapesten legalább 30.000 hajléktalan él, csak nem látjuk őket. Csoda-e ha egy cigány család úgy gondolja, hogy mielőtt éhen pusztulna, megfogja a szomszéd kakasát és megeszi? Ugyanis a cigány kultúrában az élethez való jog erősebb a kakas birtoklásának jogánál. Tud-e róla, hogy ezt nem tehetné meg? Persze, hogy tud. Csak hát az alternatíva az éhezés, amit nem vállal. Igaza van, miért is vállalná.

Az természetesen egészen más kérdés, hogy a kakas tulajdonosa ezzel nagyon nem ért egyet. De hát a kultúrák ütközése éppen erről szól. Mi tehát a megoldás? Álláspontom szerint akkor járna mindenki a legjobban, ha hatalmi szóval akadályoznák meg a különböző kultúrák keveredését, és mindent megtennének, hogy a már összekeveredett kultúrák közti különbségeket kényszer alkalmazása nélkül megszüntessék. Erre azonban példát nem, csak az ellenkezőjére láthatunk, ami előbb vagy utóbb egész Európát zsongó méhkashoz fogja hasonlóvá tenni, aminek hosszú távú következményeit elképzelni se nagyon merem.

A II. világháború előtt Anglia nagyhatalom volt, amit sikeresen eljátszott, de persze nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy az angol koronához tartozó népek iskoláiban úgy tanították, hogy a Brit Birodalomban sose nyugszik le a Nap. Ez a birodalom, vagy ahogy ők szerették hívni magukat a Commonwealth[2], Kanadától Új-Zélandig terjedt, beleértve a karib-tengeri szigeteket, a brit szigeteket, Dél-Afrikát, Rodéziát, Indiát, Pakisztánt, Ausztráliát, stb. Nem vitás valamelyik országban a Nap biztos fenn volt az égen. A Commonwealth országaiban élők valamennyien az Angol korona alattvalói voltak, és mint ilyen brit útlevélre voltak jogosultak. Ki is váltották.

A háború után Angliában egy darabig még megmaradt a jegyrendszer (nem azért mondom, nálunk is), de aztán szép lassan konszolidálódni kezdett az angolszász élet. Ekkor aztán, minden különösebb feltűnés nélkül a Karib szigetekről, Indiából, Pakisztánból megindultak a brit alattvalók Anglia felé. Tehették, mert attól a pillanattól kezdve, amikor angol földet ért a lábuk, élvezhették a jóléti állam minden áldását. Tehát: kapták a munkanélküli segélyt, és ha az nem volt elég a megélhetéshez (mert mondjuk jött a családfővel a feleség meg a hat gyerek), akkor kipótolták szociális segéllyel.

Az angol tőkés dörzsölte a markát, a hagyományosan erős szakszervezetekkel rendelkező angol munkás sakkban tartása biztosítva volt. Ugyanis a gyárkapuk előtt hatalmas színes bőrű tömegek várták, hogy átvegyék az angol munkások helyét. Hogy ennek nem lesz jó vége, az borítékolható volt. Hát ez be is jött. A színes és fehér tömegek között hatalmas összecsapásokra került sor. Ez azonban a törvényalkotókat egy cseppet sem érdekelte, hiszen valamennyi (még a munkáspárti honatyák is) képviselő a színes bőrűek beáramlásában volt érdekelt. Ez az elrendezés gyakorlatilag húsz éven át, a hatvanas évek közepéig fennmaradt, és csak akkor kezdtek tenni valami ellene, amikor kiderült, hogy veszélybe került az angol jóléti állam (és úgy mellesleg Nothinghill nevű külvárosban a színes bőrű suhancok, és az angol munkásosztály fiatal tagjai szabályos háborút vívtak egymással). Végre a hülye honatyák számára is kiderült, hogy még a viszonylag gazdag Angliát se lehet megterhelni primitív, de igen jó étvágyú, nincstelen milliókkal.

Ez természetesen nem nevezhető sikertörténetnek, amiből nem is ez a tanulság, hanem az, hogy senki nem tanult belőle.

A Ludwig Erhard[3] nevéhez fűződő német gazdasági csoda a múlt század ötvenes éveiben jelentős munkaerőhiányt eredményezett. A Német Szövetségi Köztársaságban teljes volt a foglalkoztatott­ság, ami nem nagy öröm a tőkés részére. A gazdasági fellendülés a GDP[4] erőteljes növekedését jelentette, s a munkás a megtermelt javak növekedéséből ki kívánta venni a részét. Magyarul egyre nagyobb fizetést követelt magának. Ekkor a német állam először olasz, majd főleg török vendégmunkásokat toborzott. Nem tanultak az angol példán. Az indok egyszerű, és nem túl átlátszó: „Német munkás nem hajlandó óránként 3 márkáért utcát sepregetni”. A török vendégmunkás természetesen hajlandó volt. Csakhogy a dolognak volt egy aprócska kis szépséghibája.

A török vendégmunkás első fizetéséből vonatjegyet vett a felesége és a gyermekei számára, akik rendre meg is érkeztek az NSzK-ba. Ez azonban egy fokkal rosszabb volt, mint a karib-tengeriek. Ugyanis Anglia elsősorban keresztényeket kapott, illetve hindukat (ami egy békés vallás), és mellesleg valamennyien beszélnek az angolul. Ezzel szemben a törökök muzulmánok, és az iszlám nem pacifizmusáról híres, különben egy árva mukkot se beszéltek németül. Mást ne mondjak, a muzulmán hitre kifejezetten jellemző az agresszív terjeszkedés. Az csak természetes, hogy a németországi törökök megmaradtak hitük mellett.

Ezzel azonban a történetnek még koránt sincs vége. A török családok egészen tisztességesen szaporodtak. Igen ám, de a Németországban született és ott felnőtt gyerekek egyfelől már tökéletesen beszéltek németül, másfelől viszont muzulmánok maradtak. Bizony, bizony. A vallás egy adott kultúra legerősebb továbbvivője. Ha például a romániai románok nem a görögkeleti hitet követték volna a római katolikus helyett, akkor ma már a Székelyföldön néhány öregen kívül aligha beszélne más magyarul. A magyar anyanyelvű papok érdeme, hogy közel 100 évvel a trianoni diktátum után, még mindig 2 millió magyar ajkú él Romániában. Az anyanyelv megfogó ereje jóval gyengébb a vallásnál. Pontosan ezt sugallja a német példa, ahol ma már milliós tömegek vallják magukat németnek (és természetesen joggal), német az anya nyelvűk (és vagy beszélnek valamicskét törökül vagy nem), de a végsőkig muzulmánok. Kálvin meg forog a sírjában.

Időközben persze napirenden van a német-török „háború”, illetve a keresztény-muzulmán „háború”, hiszen mind a két oldalon németek vannak. A frusztrált „igazi” németek egy kicsit felgyújtják a török leszármazottakat, egy kicsit megölik őket, akik ott ütnek vissza, ahol tudnak. Na, most kinek kellett ez? Aztán persze jön a kioktatás. Tanuljanak meg békésen egymás mellett élni. Ez egy nagyon szép, sőt keresztényi intelem. Csakhogy az Ember nem ilyen fából van faragva. Miért nem mondták ezt a vallásháborúk idején? Pedig akkor nem volt ekkora különbség a hittételek között. Nem mondták, mert nincs értelme. Az európai kultúrában csak odáig tudtunk eljutni, nem kevés felvilágosodás után, hogy a közel azonos tanok megtűrik egymást. A hitélet magánüggyé vált. De ez a tolerancia a muzulmánok körében teljességgel ismeretlen. Angliában például, ahol időközben a muzulmán közösségek is alaposan elszaporodtak (a szintén Commonwealth tag Pakisztán jóvoltából), a mohamedánok kifejezetten harciasokká váltak.

Mindenesetre tudják, hogy mit csinálnak. A végső győzelem számukra biztosított. Hogy miért? A válasz egyszerű. Amíg a képviselők millió dologgal vannak elfoglalva és nem égnek a vágytól, hogy ilyesmivel foglalkozzanak, addig az angliai mohamedánok éjt nappallá téve csak azon törik a fejüket, hogyan lehetne még nagyobb teret hódítani maguk részére. A küzdelem aránytalanul egyoldalú. Vegyünk egy egyszerű szcenáriót. Egy pakisztáni mozlim család vesz egy házat valamelyik peremváros egyik utcájában. A szomszédos házak értéke azonnal a felére esik. Az ok természetesen egyértelmű, nem érdemes kiakadni rajta legyen az igazságos vagy igazságtalan. Az egyed nem számít, a társadalom pedig így működik. Na jó. Most jön a többi muszlim család és immáron fél áron vehetnek házat. Vagyis egy kicsit máris győztek. Aki pedig elveszítette háza értékének a felét, szívhatja a fogát, de ennek ellenére okosan tette, hogy megszabadult a házától. Ugyanis ezt követően az utca házainak az értéke az eredeti érték harmadára, negyedére esik.

{A Le Figaro (2004-06-17.) szerint: Az USA-ban és Kanadában 2050-re az alapítók utódai kisebbségbe kerülnek, Vagyis a népesség 50 százaléknál kisebb részét fogják kitenni. Helyüket arab, afrikai és kelet-ázsiai bevándorlók fogják elfoglalni. [Némi francia csúsztatással] Amit Franciaországban három idegen inváziónak (1870, 1914, 1938) nem sikerült elérni, azt most egy fegyvertelen elözönlés megvalósít. Franciaországban is kisebbségbe kerülnek a franciák, amennyiben a jelenlegi trend folytatódik.

A Népszabadság (2004-07-23.): Kétmillió afrikai a kapuknál. Az olasz belügyminiszter szerint Líbiában, hevenyészett táborokban összezsúfoltan kétmillió afrikai és ázsiai illegális bevándorló várja, hogy az Európai Közösségbe csempésszék őket. Ezek az emberek nem a kontinens legszegényebbjei, mert a csempészéshez össze kellett szedniük 1500-2000 US dollárt.}

Az igazi buli akkor kezdődik, amikor nagyobb tömegben élnek együtt. Első dolguk egy minaret megépítése, ahonnan – hála a modern technikának – a müezzin hangszóróval hívja hittársait az imára, na meg ami még ezen kívül fontos. Viszont ezen meglehetősen hangos kellemetlenkedésükön kívül, számtalan csendes disznóságuk is van. Mivel az angol törvények az állampolgárság elnyeréséhez nem teszik szükségessé az angol nyelv ismeretét, ezek a derék muszlimok semmit sem hajlandók megérteni, ami a számukra kicsit is kellemetlen. Ezért egy viszonylag egyszerű rendőri intézkedést se lehet végrehajtani tolmács segítségének az igénybevétele nélkül. Az eredmény? A rendőr csak akkor intézkedik, ha feltétlenül szükséges. Apróbb kihágások esetén inkább hagyja futni a delikvenst, mert az egyszerűbb. A muszlim Angliában tehát nem másodrangú állampolgár, hanem VIP. A helyi törvényekre pedig nagy ívben tojnak. Nem ritka, hogy fiatal leányaikat „nyaralás” céljából haza viszik valamelyik afrikai faluban, ahol elvégzik rajta a klitorisz kimetszést, aztán visszahozzák Angliába. Hogy ezt a barbár szokást miért teszik? Csak!  Azaz van rá más magyarázat is, lásd az alábbi lábjegyzetet.[5]

Beolvadásról, helyi szokások átvételéről, vegyes házasságról szó sem lehet. Ha valamelyik fiatal mozlim leány tévedésből egy angol fiúba szeret bele, akkor egyszerűen „bedrogozzák” és befektetik, a család által kijelöl férj mellé. Amikor a lány magához tér, pontosan tudja, mit kell tennie, egyszerűen nem tehet mást, illetve öngyilkos még lehet, ha van hozzá kedve.

Ezzel a horror sztorinak még nincs vége. A népesedési statisztikák előrejelzése szerint 2050-re Anglia lakósságának a fele afro-indiai származású lesz, és természetesen muszlim. Más szavakkal az ezeréves Angliának száz év alatt sikerült elveszítenie az ország felét, ráadásul háború nélkül. Ha ezt Hitler a pokolban megtudja belehal a röhögésbe. Ráadásul a helyi muszlimok ezzel tökéletesen tisztában vannak, és felkészülnek rá. Elkezdődött a romos, üres, használaton kívül álló anglikán templomok bagóért történő felvásárlása. Csak egy előre gyártott minaretet kell hozzáragasztani, és lehet szaporodni tovább.

De nincs megállás! Ezek a folyamatok, mármint a felhozott német és az angol esetek, a szemünk előtt zajlottak, amiből Ausztrália egy cseppet sem tanult. Jegyezzük meg, hogy a múlt század hatvanas éveiben még Ausztráliában tombolt az úgynevezett White Australia Policy, vagyis a „fehér Ausztrália politika”. Színes bőrű nem tehette be a lábát, illetve jöhettek az egyetemekre tanulni, például maláj-ázsiai diákok, de a tanulmányok befejezése után szigorúan vissza kellett menniük. Ha pedig menet közben megházasodtak, akkor vihették magukkal a házastársát is, de maradni nem maradhatott.

Ennek már vége! Anglia után, most már Ausztrália is büszkén hirdeti magáról, hogy múlti-kulturális ország. Legyen nekik!  Ez azonban nem akadályozta azt meg, hogy Indonéziában egy felrobbantott szállodában ne lelje halálát száznál több ausztrál vendég. Az indonézek nyilván nem hívei a múlti-kultúrának.

A zsidó-keresztény kultúrkörben élők „hülyesége” egészen megdöbbentő. Statisztikai adatok szerint Kanadában az elmúlt húsz évben a bevándorlók 80 százaléka színes bőrű, elsősorban kínai volt. Ha most ehhez hozzátesszük, hogy a színes bőrűek szaporodási rátája sok esetben háromszorosa a nem színes bőrűekének, akkor számolgatás nélkül is ki lehet jelenteni, hogy Kanada 100 éven belül Anglia sorsára jut.

Nem baj, mondják egyesek. Szépen összekeverednek a kultúrák és kész. Ez is ember, az is ember (ismerősen cseng: legyen a bőre barna vagy fehér). Csakhogy az Ember nem így működik. Sok mindent lehet csinálni, de nem lehet, és nem érdemes hadakozni az emberi természet ellen. Aki erre adja a fejét az egyértelműen kudarcra van ítélve. Nézzünk egy kis történelmi visszatekintést.

Az Amerikai Egyesült Államokban a néger rabszolgákat a polgárháború idején szabadították fel. Ez pedig legalább öt emberöltővel ezelőtt volt. Martin Luther Kinget (akinek ragyogó álmai voltak)[6] 1968-ban simán lelőtték, bizonyára az álmai miatt. „Na babám ott aztán álmodozhatsz Isten színe előtt”. Ez se mai történet, legalább két generációval ezelőtt történt, de nem ez a lényeg. Nézzünk figyelmesen bele egy ma készült amerikai filmbe. A napi munka után hazamegy a néger rendőr, akinek ajtót nyit a – természetesen – szintén néger felesége. A fehér rendőrnek a felesége viszont fehér. Bármelyik filmet nézzük, azt látjuk, hogy a négerek és a fehérek mind a munkahelyen, mind a társaságban szabadon keverednek, de érdekes módon a házastársak mindig azonos színűek. Vajon miért? Mert az amerikai filmet néző amerikai közönség természetellenesnek találná, ha a házastársak űptre vegyesek lennének. Egy ilyen film nem lenne életszerű.

Na jó, mondják kritikusaim. A dolgok lassan haladnak előre, hiszen nézzem meg például, hogy az amerikai külügyminiszter színes bőrű (Colin Powell, aki mellesleg az öbölháború főparancsnoka volt). Ahá, de miért? Mert az amerikai hadseregben a feketék erősen felül reprezentáltak. Ugyanis a hadsereg kifejezetten karriert jelent a nincstelen fekete fiuk részére. (Hát, ha már tömegesen viszik a bőrüket a vásárra az amerikai életforma megőrzésének érdekében, akkor legalább a főparancsnokuk legyen színes bőrű, már csak azért is, mert úgy könnyebb meghalni.)

Időközben 2008. November elején az Amerikai Egyesült Államok népe úgy döntött, hogy a következő elnök színes bőrű lesz, Barack Obama néven. Az egy kicsit gyanús, hogy az amerikai nagytőke több mint 750 millió dollárt adományozott Obama kampányára, és a jobboldali sajtó jelentős része is mellé állt, de ettől a tény még tény maradt. Obama változásokat ígért, és az amerikai nép pedig változásokat akart egy vallási fanatikus és fél hülye elnök után. Igazi változás pedig csak egy igazi színes bőrűtől várható el. Obama még át se vette a hivatalt (2009. Január 20.), december elején az Obama szög már kezdett kibújni a zsákból. Obama a bőrének színe ellenére republikánusabb, mint maga a republikánus elnökjelölt McCain volt. Világpolitikai ambíciói semmivel se térnek el Bushétól.

Jól van, de ebbe csak nem pusztul bele az emberiség? Mert ugye a könyvnek végül is ez a témája. Nem, ebbe nem pusztul bele, de romboló hatása oda vezet, hogy egyszer csak minden felrobban. Ez a felrobbanás pedig már tényleg nagyon veszélyes, ugyanis 1945-óta nagyon nagyot is tudunk robbantani. Végső soron tehát a különböző kultúrákkal az a baj, hogy összekeveredve robbanó elegyet alkotnak. Nézzünk erre példákat!

Abban a magyar községben, ahol nincsenek cigányok, békésen folyik az élet, nincs cirkusz az iskola körül, nincs cirkusz egyes házak eladása és megvétele körül. Ellenben, ahol cigányok is vannak, ott az élet kibillen normális medréből. Ahol csak egy cigány család él (és persze az alkalmazkodik a magyar kultúrához), ott semmi probléma. A probléma akkor kezdődik, amikor többen vannak, és kihívóan gyakorolják saját kultúrájukat.

A Közel Keleten se lenne semmi baj, ha kétezer év után a cionistáknak nem jut eszükbe, hogy végeredményben a Jeruzsálem körüli sivatag az ő hazájuk és egy huszárvágással be lehet telepedni 100 millió arab közé. Több mint ötven éve irtják egymást, és képtelenek megegyezni. Vajon miért? Persze mind a két oldal fel tud sorakoztatni ezer és egy okot, amiknek túlnyomó többsége talán még igaz is. De nem ez a szűnni nem akaró, kölcsönös öldöklés igazi oka. Két arab ország, vagy két európai, már réges-régen megállapodott volna. Az igazi ok az, hogy a két nép két élesen elkülönülő kultúrához tartozik. Megjósolható, hogy soha az életben nem fognak megegyezni. A szembenállás vége – ha egyáltalán lesz vége – az lesz, hogy valamelyik végleg kiirtja a másikat. Különben a küzdelem igen kiegyensúlyozott. Egyik oldalon a rengeteg pénz és tudás, a másik oldalon a megszámlálhatatlan számú ember, és a fanatizmus. A küzdelem meglehetősen kétesélyes. Még az is lehet, hogy ez lesz az egész emberiségnek a végső veszte!

De ne legyünk igazságtalanok. Az pedig végképp hibás lenne, ha Izraelt kiáltanánk ki minden bajok forrásának. Az természetesen megfelel a valóságnak, hogy az állig felfegyverzett izraeli katonák eléggé civilizálatlanul élnek vissza katonai fölényükkel (hogy finoman fejezzem ki magam), de ez nem zsidó specialitás, ez emberi).

Szudánban például éppen a fordítottja történik. Az elarabosodott kormány szabályos népirtást végez a szudáni négerek között. Ki tudja mi az igazi ok? Az lenne az ok, hogy feketék? Az igazi ok természetesen nem az. Valódi ok – mint erről a Víz című fejezetben már volt szó – az, hogy a Szahara évente körülbelül 4-5 kilométert dél felé húzódik. Ez pedig azt jelenti, hogy Szudánban az arab etnikum élettere évente ennyivel csökkenne, ha nem irtanák a négereket. Mennyit? Az iszlám törvénykezés 1983-as bevezetése óta körülbelül 23 milliót. Ez az eset különben plasztikusan aláhúzza azt, amit minduntalan állítok. Amikor nagyon szorul a kapca, a népek egymás torkának ugranak.

Itt Magyarországon viszonylag keveset hallani India és Pakisztán szembenállásáról. Pedig a probléma nem semmi. Évtizedek óta lövik egymást a határ mentén, időnként összehoznak egy kisebb háborút. Kifejezetten a szembenállás miatt váltak atombomba birtokosokká, ami mellesleg nem kis pénzbe került. Na és mi az ok? Persze jön a szöveg, hogy támogatják a gerillákat, meg ez meg az. De az igazi ok máshol keresendő. Pakisztán iszlám, India hindu. A pakisztániak agresszívek, de gyengébbek. Az indiaiak passzív meditálók, de vannak úgy egy milliárdan és jóval erősebbek. A végkimenet? Ki tudja, mivel mind a két helyen van termonukleáris fegyver.

A könyv első kiadásának megjelenése óta újabb fejlemények születtek. Amerika Afganisztánban keresgéli a terroristákat, természetesen megölési szándékkal. Afganisztán pedig határos Pakisztán kietlen, úgynevezett „törzsi területeivel”. Stratégiailag ez az afgán felkelőknek kedvez, akik bázisaikat részben Pakisztán ezen területein helyezik el. A Pakisztáni hadsereg – mint az USA szövetségese – természetesen üldözi az afganisztáni felkelőket (lásd: terroristák), de csak olyan ímmel-ámmal. Hogyan is másképp, amikor ők is muszlimok. Ez az amerikai vezetésnek természetesen nem tetszik. Először próbálták a belpolitikai válsággal küszködő Pakisztániakat jobb belátásra bírni, de azok egymás vezetőinek a kiirtásával voltak elfoglalva. Ekkor Bush elnök a rá jellemző határozottsággal kiadott egy titkos parancsot, hogy csapatai Pakisztán területen belül is végezhetnek hadműveleteket. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy irányítható repülőbombákkal olyan pakisztáni falvakat támadtak meg, ahol értesüléseik szerint Al Kaida vezetők bujkálnak. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy Ali Zuk Mohamed megharagszik a szomszéd faluban élő Zula Huk Kalira, aki történetesen azt a lányt veszi feleségül, akit ő szeretett volna. Ali Zuk Mohamed tehát elmegy a legközelebbi amerikai táborba és bejelenti, hogy legjobb ismeretei szerint az Al Kaida második embere abban a faluban bujkál, ahol a rivális férfi éppen a következő nap tartja az esküvőjét. A pasi bele is kezd az esküvői szertartás lebonyolításába, ami azt jelenti, hogy egy-kétszáz rokon összegyűl ünneplés véget, amit az amerikai megfigyelők csapatösszevonásnak néznek, és már küldik is a szárnyas bombát. Ezek a bombák rendkívül pontosan találnak célba, így aztán az esküvői menetből 70 ember a helyszínen meghal, további 200 pedig megsebesül. Zula Huk Kalira természetesen meghal, de vele hal menyasszonya is, vagyis Ali Zuk Mohamednek továbbra se lesz felesége.

Tudom, hogy ez így viccesnek hangzik, de sajnos ez a teljes valóság. Természetesen lesz olyan olvasom, akit a történet hidegen hagy, mert nem tudja magát azonosítani a pakisztániakkal. Akkor tegyük át magyar vonatkozásba. A délszláv háború alatt Magyarország, mint NATO tag, az USA szövetségese volt. Most képzeljük el, hogy az amerikaiak olyan információt kapnak, hogy az agyon keresett Radován Karadžić a Szeged melletti Mórahalmán bujkál. Odaküldenek egy szárnyas bombát és megcélozzák vele a település közepét. Meghal 70 ember, akik között vagy ott van Karadžić, vagy nincs. Az ártatlan emberek halálát az amerikaiak a háború „sajnálatos járadékának” (colateral demage) tekintik, és a szövetséges státusz számukra az égvilágon semmit se jelent, illetve azt jelenti, hogy azt tesznek velük, amit akarnak.

Amerika, de helyesebb, ha Busht írok, mániákusak üldözi a terroristákat. Sajnálatos módon ennek következménye, hogy az USA és UK belehajszolta magát egy minden képzeletet felülmúló háborús bűn sorozatba. A „terrorellenes hadjáratnak” 2 millió ártatlan iraki és afganisztáni halálos áldozata van, amihez sok millió súlyos sebesült és otthonától megfosztott ember társul. Minden egyes áldozat az angolszász demokrácia által indított, törvénytelen háború következménye. És még nagyon messze vagyunk attól, hogy ennek a demokratikus őrjöngésnek vége legyen. Nyilvánvaló, hogy a koalíciós csapatok vezetői az afganisztáni, pakisztáni parasztokat hadműveleti fogyóanyagnak tekintik. Nem csoda, hogy a békés muszlim parasztok tömegesen válnak radikálissá és a demokratikus társadalmak polgárait ők is fogyóanyagnak tekintik.

Az általunk terroristáknak nevezett emberek üzenete világos, csak nem akarjuk megérteni. A muszlim világ nem kér a liberális nyugati demokráciából! Főleg most nem, amikor a kirobbanó világválság egyértelműen bizonyítja, hogy a mindenható szabadpiac elmélete egy katasztrófához vezető zsákutca. Ki kellene már nyílni a szemünknek és észre kellene venni, hogy az arabok és a muszlimok nem kérnek a mi, felsőbbrendűnek hitt, életfilozófiánkból. A népeket meg kell hagyni saját kultúrájukba.

Egy-egy nagyobb méretű támadást követően valaki mindig kijelenti, hogy merényletet követtek el a nyugati demokrácia ellen. Talán észre kellene venni, hogy amíg az amerikai NATO csapatok az ártatlan muszlim parasztok életének kioltását a terrorellenes hadjárat sajnálatos velejárójaként kezelik, addig a nyugati országok állampolgárai se követelhetnek maguknak ennél kedvezőbb státusz a végsőkig frusztrált muszlimoktól. Ha a Nyugat végre felhagyna a világ „demokratizálásával”, a Föld lakói nagyobb biztonságban élhetnének.

A múlti-kulturális álmokat kergetők természetesen egészen másként látják az eseményeket, mint például én, és ragaszkodnak elképzeléseikhez, ami szerint a különböző kultúrák nagyon szépen elférnének egymás mellett, csak hát….  Ezek az emberek valami általam kideríthetetlen okból kifolyólag vagy vakok, vagy a homokba dugják a fejüket, és nem hajlandóak észrevenni a nyilvánvaló valóságot. Addig rendben van, hogy a különböző kultúrába belenőtt emberek békében képesek élni egymás mellett (csak hogy a mondatot folytatni kell): ideig óráig, és amikor eljön a „megfelelő” pillanat a nyilvánvaló összeférhetetlenség kimutatja foga fehérét. Tessék kiértékelni a következő kőkemény tényeket! A felbomlott Jugoszlávia területén békésen éltek egymás mellett: szerbek, horvátok és bosnyákok. Genetikailag mind a három csoport délszláv, ami azt jelenti, hogy a legmodernebb genetikai eszközökkel sem sikerül kimutatni közöttük semmi különbséget. Vagyis ha bármelyik csoportból bárkit kiválasztva annak (mondjuk) hajszálából kiértékelik a teljes genomot[7], abból csak az állapítható meg, hogy tulajdonosa genetikailag a délszlávokra jellemző karakterekkel rendelkezik, de hogy szerb-e horvát-e vagy bosnyák, az nem állapítható meg. Mind a három csoport egyazon nyelvet beszéli, amit anyanyelvének vall és ismer. Lakóhelyeik jelentősen átfedik egymást, majd hogy nem ugyanott laknak. Az egyetlen különbség közöttük, hogy a horvátok katolikusok, és latin betűket használnak, a szerbek pravoszlávok, ás cirill betűket használnak, míg a bosnyákok mozlimok. Ez az egyetlen, a múlti-kulturális lovagok szerint jelentéktelen különbség, több százezer életet követelt a kilencvenes években.

Különben a vallások (kultúrák) szembenállása, ellenségeskedése nem új keletű. Ezt mindenki tudja, aki egy kicsit is odafigyelt a történelem órákon. Azonban a múltban tényleges konfliktusra csak egy országon belül, vagy közvetlen szomszédok között került sor. Ma, a globalizáció miatt egészen más a helyzet. A több száz éven át csendben magába forduló iszlám úgy gondolja, hogy az egész világgal le kell számolnia. Nagy hirtelen a Föld túl kicsinek bizonyul 5-6 élesen elkülönülő kultúra számára. Az pedig csak olaj a tűzre, hogy a Nyugat nincs tisztában azzal, hogy már egy ideje benne van az iszlám célkeresztjében. Nem védekezik egyértelműen és félreérthetetlenül. Aki múlti-kultúrával hülyéskedik, és liberális álszemérem mögé bújik, és túlzott mértékben bízik gazdasági és katonai erejében, rosszul teszi!

A mohamedán – igaz szekuláris – Törökország nem csak bent van a NATO-ban (ahonnan a szovjet konfrontáció megszűnése után ki kellett volna rakni), de aspirál az EU tagságra is, és egyértelműen nem mondják meg nekik, hogy ne tegye. Törökországnak egyszerűen nincs helye a keresztény kultúrára épült nyugati országok között. Ugyanez alapon kellene Romániától is megtagadni az EU taggá válást. A „Similis simili gaudet”[8] által sugallt bölcsesség a romai időktől maradt ránk, élni kellene vele.

Természetesen nem élünk vele, nem vesszük észre a gyülekező viharfelhőket, nem lépünk időben. Mi marad? A civilizációk egymásnak feszülése, akkor és ott, ahol az agresszívabb fél megszabja. Mikor? Neves szakértők, a téma ismerői szerint ez a közeljövőben várható. Az összecsapás elérheti a nukleáris szintet. Vajon miért?

Azért mert a Nyugat a termonukleáris fegyvereiben, mint a legfőbb és végső védelmezőjében bízik. Az iszlám azonban nem hajlandó másodhegedűs lenni a világban. Éppen ezért addig nem nyugszik, amíg nem lesz saját hidrogén­bombája. Amikor aztán megvalósul a mohamedán álom, és valahol a Közel-Keleten valaki birtokolni fogja a nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétát (rajta zöld betűkkel felírva, hogy „Allah akbár”), a végső alternatíva egyértelműen lesz olvasható a nyugati politikusok arcán. Atomháború vagy behódolás. TESSENEK VÁLASZTANI!

[1] Az én korosztályomnak személyes élménye volt a bevonuló orosz katonák kegyetlenkedése, amiket nem volt szabad átadni a ránk következő generációknak.

[2] The Commonwealth of Nations, ami a Brit Birodalomból kialakult független államok laza szövetsége.

[3] Ludwig Erhard (1897-1977) német közgazdász és politikus.

[4] GDP = gross domestic product (bruttó hazai termék), ami egyértelműen tükrözi egy ország gazdagságát.

[5] A múlt század hatvanas éveiben valakinek eszébe jutott, hogy kiderítse Európában miért az olaszok és az írek a legprűdebbek (akkor ez még igaz volt). A katolicizmus nem lehet az igazi ok, mert a franciák és az osztrákok is majd tiszta katolikusok. A kinyerési technika nem érdekes, de az eredmény igen. Európából a legtöbb kivándorló ebből a két országból érkezett Amerikába, Ausztráliába, stb. A kivándorlók 90-95 százaléka férfi. Következésképpen ezekben az országokban a vénkisasszonyok aránya a társadalomban jóval meghaladja más országokét. Márpedig a nemi erkölcsök első számú őrei mindenütt a vénkisasszonyok. Nyilván úgy gondolják, ha nekik nem lehetnek osztályrészük a nemi örömök, akkor ne legyen másnak se.

[6] Beszédeit rendszerint „I had a dream” vagyis „álmot láttam” mondattal kezdte.

[7] Az ivarsejtek génjeinek az összessége.

[8] Hasonló a hasonlónak örül.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3036) Trump zagyvasága

Tibor bá’ online


Donald Trump amerikai elnök ellenségei mindent megesznek, hogy Trump „értékei” közkinccsé váljanak. A legutóbbi lövés Trump zagyva beszéde volt. Ami nekem elsősorban azért tetszik, mert a lefordítása igazi kihívás. Lássunk hozzá!

A villanykörte – eltüntették azokat a villanykörtéket, amiket az emberek megszoktak. Az új körték sokkal drágábbak – utálom elmondani – ennél rosszabbul nézel ki. Természetesen, mivel hiú vagyok, ez számomra nagyon fontos. Ez olyan mint – ettől olyan narancs színű leszel. Nem akarom ezt a narancssárga képet. Van már valaki, aki ezt észrevette? Ezért ezeket a körtéket le kell cserélni legalább néhány szobában, ahol én a Fehér Házban vagyok….. Olyan helyzetben vagyunk, hogy komolyan bele kell néznünk a mosdókba és zuhanyozókba. És a fürdőszoba többi tartozékába – ahol kinyitod a csapot, olyan helyeken ahol rengeteg víz van, ahol látod a víz kiömlik, mert sose tudod kezelni – és nem jutsz vízhez. Kinyitod a csapot és nem jutsz vízhez. Zuhanyoznak és a víz kicsöpög, csak csöpög, nagyon csendben kicsöpög. Az emberek tízszer, tizenötször lehúzzák a vécét, egyszer helyett. A végén rengeteg vizet használnak el. Tehát felkérésemre az EPA (Environmental Protection Agency = (Környezetvédelmi ügynökség) utánanéz a dolognak. Tehát bemész egy új épületbe, vagy új házba vagy egy új otthonba, és olyan előírásokkal találkozol, hogy nem jutsz vízhez. Gyakorlatilag nem tudod megmosnia kezed, olyan kevés víz jön ki a csapból. Végső eredmény, hogy otthagyod a csapot és sokkal tovább tart a kézmosásod…. Legtöbb esetben, különböző helyzet van, amikor nem jutnak elég vízhez, lejön – amit esőnek neveznek. Fogalmuk sincs mit csináljanak vele….. Rengeteg dolog van, ami a józan észre támaszkodik. Ha engem nem választanak meg, akkor nem lenne nektek acéliparotok… Nem lett volna acélipar.:


Akit érdekel az eredeti. Nos, azoknak itt van:

The light bulb — they got rid of the light bulb that people got used to. The new bulb is many times more expensive and — I hate to say it — it doesn’t make you look as good. Of course, being a vain person, that’s very important to me. It’s like — it gives you an orange look. I don’t want an orange look. Has anyone noticed that? So we’ll have to change those bulbs in at least a couple rooms where I am in the White House. … We have a situation where we’re looking very strongly at sinks and showers. And other elements of bathrooms — where you turn the faucet on, in areas where there’s tremendous amounts of water, where the water rushes out to sea because you could never handle it — and you don’t get any water. You turn on the faucet and you don’t get any water. They take a shower and water comes dripping out, just dripping out, very quietly, dripping out. People are flushing toilets 10 times, 15 times, as opposed to once. They end up using more water. So EPA is looking at that very strongly, at my suggestion. You go into a new building, or a new house or a new home, and they have standards where you don’t get water. You can’t wash your hands practically, so little water comes out of the faucet. And the end result is you leave the faucet on and it takes you much longer to wash your hands. .. For the most part. you have many states where they have so much water, it comes down — it’s called rain. They don’t know what to do with it. … A lot of things we do are based on common sense. If I didn’t get elected you wouldn’t have a steel industry. … We weren’t going to have a steel industry.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3035) Rendőrállam (Amerikában)

A külvárosi nyomornegyedekben a rendőrség katonai fegyverekkel van ellátva, és fel van hatalmazva, hogy tetszés szerint üldözzön és gyilkoljon a tömeges bebörtönzés mellett, ami a szegény emberek társadalmi ellenőrzésének elsődleges eszköze.

A cikk szerkesztett magyar fordítását E-mailben elküldöm a VIP előfizetőknek.


The New ‘Black Codes’

By Chris Hedges

The police forces in impoverished urban communities, equipped with military-grade weapons and empowered to harass and kill largely at will, along with mass incarceration, are the principal tools for the social control of the poor. There is little pretense of justice and even less of protection and safety. The corporate state and our oligarchic rulers fear a backlash from those they abandoned in deindustrialized enclaves across the country, what Malcolm X called our “internal colonies.” The daily brutality and terror keep the poor, especially poor people of color, in bondage. On average, more than 1,100 people, or one every eight hours, almost all unarmed, are killed every year by police in the United States. These killings are not accidents. They are not the results of a failed system. The system works exactly as it is designed to work. And until the system of corporate power is destroyed, nothing will change for the poor, or the rest of Americans.

Every police reform going back decades, including due process, Miranda rights and protocols for filing charges, has only resulted in increased police power and resources. Our national conversation on race and crime, which refuses to confront the economic, social and political systems of exploitation and white supremacy, has been a whitewash. The vast pools of the unemployed and underemployed, especially among people of color, are part of the design of predatory corporate capitalism. And so are the institutions, especially the police, the courts, the jails and the prisons, tasked with maintaining social control of those the system has cast aside.

The elites are acutely aware that without police terror and the U.S. prison system, which holds 25% of the world’s prison population, there would be intense social unrest. Outrage over the police killings of Michael Brown in Ferguson, Mo., Eric Garner in New York City, Walter Scott in Charleston, S.C., Tamir Rice in Cleveland, Freddie Gray in Baltimore and Laquan McDonald in Chicago—fanned by video recordings or social media exposure—may have led to the rise of groups such as Black Lives Matter but it has done nothing, and will do nothing, to curb police abuse. More training, body cameras, community policing, the hiring of more minority members as police officers, a better probation service, equitable fines and special units to investigate police abuse are public relations gimmicks. No one in power has any intention of loosening the vise. Authorities are too afraid of what might happen.

Tax cuts for corporations and the wealthy, the loss of industrial, unionized jobs with sustainable incomes, and the collapse of public institutions have decimated city and county budgets. Police departments are used to make up lost revenue through the constant imposition of fines on the poor, often for manufactured crimes such as blocking pedestrian traffic (which means standing on a sidewalk), drinking from an open container or selling tax-free cigarettes. Arrests and consequent fines for such violations are called “quality of life” actions. Poverty has forced many, especially the young, to derive an income from the illegal economy. The lack of work in the legitimate economy and the bottomless need for governmental revenue have turned policing into a sustained war on the underclass. It was in this war that Garner, attempting to provide for his family by selling tax-free cigarettes, became a repeated target of police harassment and was eventually choked to death by police officers on July 17, 2014, in Staten Island.

Matt Taibbi’s book “I Can’t Breathe: A Killing on Bay Street” uses the killing of Garner to expose the architecture of state repression. None of this repression and abuse, as Taibbi illustrates, is accidental, and none of it will be fixed until the social, political and economic injustices perpetrated upon the poor by corporate power are reversed. [Click here to see Hedges interview Taibbi.]

The war on poor people of color has been a bipartisan project. No one was executed in the United States between 1968 and 1976, but drastic changes in laws occurred in the 1990s. During the administration of President Bill Clinton, Democrats and Republicans passed a series of “law and order” bills that saw the number of crimes punishable by death leap to 66 in 1994. In 1974, there had been only one such crime identified in federal law.

The two parties, in the words of Naomi Murakawa, engaged in “a death penalty bidding war.” Then-Sen. Joe Biden was one of the leading proponents of expanding the death penalty. Biden boasted that he had “added back to the Federal statutes over 50 death penalties.” The 1994 Violent Crime Control and Law Enforcement Act, pushed through by Clinton and Biden, provided funding for tens of thousands of community police officers and drug courts. It banned some assault weapons. It mandated life sentences for anyone convicted of a violent felony after two or more prior convictions, including for drug crimes. The mandated life sentences were known as three-strikes provisions.

The population in state and federal prisons during the Clinton administration rose by 673,000 inmates—235,000 more than during Ronald Reagan’s presidency. The police became omnipotent on the streets of poor communities. The courts became a conveyor belt transporting the poor into the nation’s jails and prisons.

Taibbi writes at the opening of his book of an unprovoked police assault in 2014 on Ibrahim Annan, the son of two immigrants from Africa, while he was seated in his car in Staten Island. Annan, in his late 30s, was beaten mercilessly on his face and head by police with what is believed to have been a telescoping metal baton. His left leg was broken in three places. A year later he would still be walking with a cane. As is typical in police abuse cases, a number of charges were filed against him: menacing; criminal possession of marijuana in the fifth degree; obstructing government administration; unlawful possession of marijuana; assault in the second degree, and assault in the third degree, among others. Taibbi writes:

The long list of charges slapped on Annan were part of an elaborate game police and prosecutors often play with people caught up in “problematic” arrests. A black man with a shattered leg has a virtually automatic argument for certain kinds of federal civil rights lawsuits. But those suits are harder to win when the arrest results in a conviction. So, when police beat someone badly enough, the city’s first line of defense is often to go on the offense and file a long list of charges, hoping one will stick. Civil lawyers meanwhile will often try to wait until the criminal charges are beaten before they file suit.

It’s a leverage game. If the beating is on the severe side, the victim has the power to take the city for a decent sum of money. But that’s just money, and it comes out of the taxpayer’s pocket. The state, meanwhile, has the power to make the losses in this particular poker game very personal. It can put the loser in jail and on the way there can take up years of his or her life in court appearances. As Annan would find out, time is the state’s ultimate trump card.

Victims of such violence are uniformly vilified to a public that has a predisposition to fear people targeted by police. And so are those who bear witness, such as Ramsey Orta, who used his phone to video-record the killing of Garner.

“Try to imagine a world where there isn’t a vast unspoken consensus that black men are inherently scary, and most of these police assaults would play in the media like spontaneous attacks of madness,” Taibbi writes. “Instead, they’re sold as battle scenes from an occupation story, where a quick trigger finger while patrolling the planet of a violent alien race is easy to understand.”

Success in policing is not measured by combating or investigating crime but in generating arrests and handing out summonses, turning the work of police departments into what Taibbi calls an “industrial production scheme.” At the same time, there is an imperative to suppress as many reports of felonies as possible to produce favorable crime statistics. This creates a situation where, as Taibbi notes, police are “discouraged from reporting real crime in the community, which [has] the effect of letting people know that police weren’t interested in committing resources to their actual needs.”

Police are empowered to stop anyone for a long list of reasons, including “inappropriate attire” and “suspicious bulge.” This provides legal cover for the random stops and searches carried out by police, especially against boys and men of color. Garner was harassed in this way throughout much of his life.

“Garner was harmless, but he was also a massive, conspicuous, slovenly dressed black man standing on a city block during work hours,” Taibbi writes. “People like him would become the focus of a law enforcement revolution that by the late 2000s had become intellectual chic across America with a powerfully evocative name: Broken Windows.”

At its core, the broken-windows policy—the idea that arrests for minor violations prevent major violations—was warped by what Taibbi calls a “chilling syllogistic construct: New Yorkers who are afraid of crime are already victims. Many New Yorkers are scared of black people. Therefore, being black is a crime.”

It is under this construct, as Taibbi writes, that “90 to 95 percent of all people imprisoned for drug offenses in New York in the nineties were black and Hispanic, despite studies showing that 72 percent of all illegal drug users in the city were white.”

The random stopping and searching of poor people of color became known as stop and frisk, a bulwark of Mayor Michael Bloomberg’s New York. The city government argued that it was not engaging in racial profiling. It stopped poor black and brown people, it said, because they were statistically more likely to be criminals. In 2011 and 2012, Taibbi writes, “blacks and Hispanics represented 87 percent of all the people stopped. The city of New York justified these stops by stating that ‘approximately 83 percent of all known crime suspects and approximately 90 percent of all violent crime suspects were Black and Hispanic.’ ”

It is a startling admission by the city, but one that explains the war on the poor. There was, Taibbi writes, “a single, blanket justification that covered ‘reasonable suspicion’ for at least 80 percent of those searches: they were black or Hispanic residents of high-crime neighborhoods.”

The police targeting of black people is part of a long continuum in American history. It has its origins in the post-Civil War era’s Black Codes, which prohibited blacks from owning weapons, restricted their property rights, forbade them to assemble in groups and imposed severe penalties on them for minor or meaningless crimes. “No matter what the time period, police from the Civil War through the later Jim Crow period always had a series of highly flexible laws ready if they felt the need to arrest any black person uncooperative enough not to have committed an actual crime,” Taibbi writes.

Ghettos and crime-ridden neighborhoods, our “racial archipelagoes,” he writes, were “artificially created by a series of criminal real estate scams.” Real estate companies in the 1960s used scare campaigns to drive out white residents. They brought in “a new set of homeowners, often minorities, and often with bad credit and shaky job profiles. They bribed officials in the FHA to approve mortgages for anyone and everyone. Appraisals would be inflated. Loans would be approved for repairs, but repairs would never be done.”

The typical target homeowner in the con was a black family moving to New York to escape racism in the South. The family would be shown a house in a place like East New York that in reality was only worth about $15,000. But the appraisal would be faked and a loan would be approved for $17,000.

The family would move in and instantly find themselves in a house worth $2,000 less than its purchase price, and maybe with faulty toilets, lighting, heat, and (ironically) broken windows besides. Meanwhile, the government-backed loan created by a lender like Eastern Service by then had been sold off to some sucker on the secondary market: a savings bank, a pension fund, or perhaps to Fannie Mae, the government-sponsored mortgage corporation.

Before long, the family would default and be foreclosed upon. Investors would swoop in and buy the property at a distressed price one more time. Next, the one-family home would be converted into a three- or four-family rental property, which would of course quickly fall into even greater disrepair.

This process created ghettos almost instantly. Racial blockbusting is how East New York went from 90 percent white in 1960 to 80 percent black and Hispanic in 1966.

Once poor people of color were quarantined in these ghettos it was almost impossible for them to get out.

Aggressive policing is the bulwark of a segregated America. The police patrol the borders between our urban wastelands and affluent white neighborhoods. This policing, Taibbi writes, “maintains the illusion of integration by allowing police officers to take the fall for policies driven by white taxpayers on the other side of the blue wall.”

“Follow almost any of these police brutality cases to their logical conclusion and you will eventually work your way back to a monstrous truth,” Taibbi writes. “Most of this country is invested in perpetuating the nervous cease-fire of de facto segregation, with its ‘garrison state’ of occupied ghettos that are carefully kept out of sight and mind.”

Chris Hedges, spent nearly two decades as a foreign correspondent in Central America, the Middle East, Africa and the Balkans. He has reported from more than 50 countries and has worked for The Christian Science Monitor, National Public Radio, The Dallas Morning News and The New York Times, for which he was a foreign correspondent for 15 years. https://www.truthdig.com/author/chris_hedges/

This article was originally published by “TruthDig”


Éljetek a lehetőségekkel!

(2238) Az izzólámpa összeesküvés – a tervezett elévülés története, és a történet másik oldala (repríz)

Tibor bá’ az igazság keresése online

A média önnépszerűsítése céljából állandóan szenzációkat ismertet, ha nincs, akkor kreál. Párt napja lehetett olvasni az INDEX-ben “A nagy villanykörte mutyiról”, ami arról szólt, hogy a német Osram, a holland Philips, a francia Compagnie des Lampes és az amerikai General Electrics életre hívták a Phoebus kartellt, ami alapjaiban változtatta meg a világot. És miért? Mert elhatározták, hogy a 2500 órát világító izzólámpáik túl sokáig égnek, helyette olyat kell gyártani, ami csak 1000 órát világít. Ez komplett hülyeség! Nézzük, mi a valóság.

A ma embere lépten-nyomon összeesküvést lát még ott is, ahol nincs. Az egyik ilyen elképzelés az izzólámpagyártók összeesküvése, hogy lámpáik egységesen legfeljebb 1000 órán át világítsanak az újabb vásárlás kikényszerítése végett. Ez azonban nem igaz, illetve, nem így igaz.Kezdjük azzal, hogyan működik az izzólámpa? Akinek vannak alapvető fizikai ismeretei az tudja, hogy minden test hősugarakat bocsát ki a hőmérsékletének megfelelő hullámhosszon vagy frekvencián, te magad is. Az is ismert, hogy minél magasabb egy test hőmérséklete annál nagyobb az általa kisugárzott hullám frekvenciája. Amikor egy test hőmérséklete közelít az 1000 °C-hoz a kibocsátott sugár frekvenciája kezdi elérni azt a pontot, amire az emberi szem már érzékeny, és ezért mélyvörös színűnek látjuk azt. 2000 °C környékén már igen erős világos fényt látunk. Ezt használták fel őseink, amikor az esti világítást fáklyákkal oldották meg. Fáklyánál, gyertyánál, petróleum és gázlámpáknál az égésnél keletkezett forró gáz az, ami világít. A feltalált izzólámpa lényege, hogy benne semmit nem kell elégetni, hogy fény keletkezzen, hanem az úgynevezett izzószálat kell felhevíteni 1500-2500 °C-ra, hogy fényt bocsásson ki. Hogyan történik az izzószál felhevítése?

Egy zárt áramkörben az áthaladó elektromos áram munkát végez, energiája átalakul hővé. A kellően megválasztott vezeték szakasz felhevül és fényt bocsát ki. Ezt használta fel Edison a XIX. század végén. Nála az izzó szakasz szénszálból állt. A szén azonban magas hőfokon oxidál, tehát elég. Ezért Edison egy légmentes búrába zárta. Másik hibája a szénszálnak a sárga fénye volt. Az nyilvánvaló, hogy minél magasabbra hevül fel az izzószál, annál több és „fehérebb” fényt kapunk. Ennek azonban határt szab az anyagok olvadáspontja. Ideálisnak tűnt a volfrám, ezért az izzószálakat volfrámból kezdték gyártani. Ezek a lámpák azonban hamar kiégtek, elszakadt az izzószál. Az ok egyszerű, vákuumban az izzószál felületéről lerepültek a hőtől rezgő atomok és rácsapódtak a búra belső falára. Egy felől tehát a búra elhomályosodott, másfelől pedig az anyag elfogyott, tehát végül elszakadt az izzószál. Ezen úgy segítettek, hogy a búrát megtöltötték semleges kémhatású nitrogénnel. Ez javított a helyzeten, mert a nitrogén atomok a leszakadni akaró volfrám atomokat visszalökdösték. Még jobb hatásfokkal csinálták ezt az argon gáz atomjai, mert nagyobb a fajsúlyuk. Aztán átálltak a kriptonra, aminek még nagyobb a fajsúlya. Vagyis a kezdeti időben törekedtek a hosszabb élettartamra és a fehérebb fényre. Sokat segített a helyzeten, amikor az izzószálat spirálosították, majd dupla-spirállá gyártották.

További eredményeket sikerült elérni azzal, hogy az izzószál egyenletességét fokozták. Ugyanis, amennyiben a volfrámszál keresztmetszetében lokálisan valahol csökkenés van, ott a helyi ellenállás nagyobb, ezért egy kicsivel jobban hevül, mint a többi szakaszon. Nyilvánvaló, hogy innen több atom repült le, tehát tovább vékonyodik a szál, mígnem elszakad.

A II. világháború előtti időkben már mindent  elértek, ami elérhető volt. A dupla-spirálos, kripton töltésű lámpák jelentették az izzólámpa gyártás csúcsát. Egyértelmű volt, hogy két szempont áll egymással szembe. Minél fehérebb fény egyre jobb hatásfok mellett és az élettartam. Lehetett gyártani szuper-fényes izzólámpát (fotólámpák) amelyek csak 2 órát égtek, és lehetett gyártani 100 évig ki nem égő lámpát narancssárga pislákolással. Ha akarsz ilyet, a megoldás roppant egyszerű. Vegyél egy 12  voltos autólámpát és köss rá 6 voltot. Sárgán fog világítani, de örökké fog élni.

Az izzólámpa gyártók valóban megegyeztek abban, hogy a lámpáik élettartama névlegesen 1000 óra lesz, mert ez egy észerű kompromisszumnak látszott. Nem égnek ki gyorsa, de elfogadható fényük van. Nincs összeesküvés, nem is lehet, mert bárki meg tudja oldani, hogy az izzólámpái alul-feszítettek legyenek, vagyis a névleges feszültségnél kisebbet kapcsoljon rá. Izzólámpák esetében nincs betervezett elavulás. Elavulnak maguktól. 😀          


Éljetek a lehetőségekkel!

(3034) Gorbacsov megszólalt (fordítás)

Tibor bá’ online


A volt szovjet főtitkár Mihail Gorbacsov egy új keletű  interjúban figyelmeztetett, hogy Amerika és Oroszország közötti feszültség „forró háborúhoz” vezethet.

A kérdésre, hogy a feszültség vezethet-e olyan helyzethez, ami hasonlít a volt hidegháborúhoz, Gorbacsov azt válaszolta a CNN riporterének, hogy „úgy gondolom, ezt el kellene kerülni.”

Gorbacsov azt mondta még, hogy „Jó, hogy az egész világon megbeszélés folyik, és az emberek beszélnek, és cselekednek, ami a legfontosabb dolog.”

„Bemondók és politikusok, az emberek tudják, hogy nem szabad megengedni egy új hidegháború beköszöntését, ami meleg háborúvá nőheti ki magát. Ez pedig a civilizációnk elpusztulásához vezethet”, tette még hozzá.

Gorbacsov hangot adott reményének, hogy ő és Reagan elnök által 1987-ben létrehozott Közép Hatótávolságú Nukleáris Fegyverekről szóló Egyezmény egy új verziója megvalósul, miután mond az USA mind pedig Oroszország ez év elején kilépett az eredeti megállapodásból.

„Az összes megállapodás létezik, nem semmisült meg”, mondta Gorbacsov a hálózatnak. „Viszont ezek az első lépések a megsemmisítésük felé, miközben semmi esetre se lenne szabad megsemmisíteni, mert ha tovább lépnének bármi megtörténhet.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3033) Zenés hétvége 5.

A magyar könnyűzenét ellepték a magyar cigányok a maguk igénytelen szövegével, dallamával és mozgás kultúrájával. A minőség pedig eltűnik. Emlékezzünk a NOX-ra.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3031) SOS János kórház

Tibor bá’ online


Jelen pillanatban a magyar kórházak 64 milliárd forinttal tartoznak a beszállítóknak. forinttal, ami roppant nagy összeg, de ez nem Adriai tengeri dáridóra költötték, ez az utolsó fillérig a működésükre ment el. Nyilvánvaló, hogy alul vannak finanszírozva. Ezt most a János Kórház megunta és a társadalomhoz fordult, hogy adakozzunk. Nem pénzt kért, hanem amire szükségük volt, és amire nem jutott a pénzből. Például csaptelepre.

A Fideszesek által utált Rákosi rendszerben a Svábhegyen (Szabadsághegy) laktunk, ami a János Kórházhoz tartozik. Húsz éves koromban kiugrott a bokám, és akkorára dagadt, mint egy cipó. Bementem a János Kórházba, megkérdezték, ki vagyok és hol lakom. Nem kértek se lakhely kártyát, se TAJ számot, szó és várakozás nélkül elláttak. Majd megmondták mihez tartsam magam, mikor veszik le a gipszet, stb. Nem kellett hálapénzt adnom, és kiírtak 10         napra, vagyis nem kellett dolgoznom. Ja, majd elfelejtettem, nem kellett gipszet és gézt vinnem magammal, és persze a kórház a kutyának se tartozott.

Évekkel később, már a Kádár rendszerben, ott született az első fiam. A feleségem befeküdt császárszülésre, és nem kellet vécépapírt bevinni vele, se gyógyszert, se semmit. Nyolc hónappal később a fiam közép fültőgyulladást kapott. Ebbe bele szokás halni. Tomi nem halt bele, ahogy diagnosztizálták azonnal megműtötték, még fél napot se kellett várnia, mert a várólista ismeretlen fogalom volt. Tökéletesen ellátták, és egy fillérembe se került. Igaz, nem voltak plázák, és nem lehetett banánt kapni az üzletekben. Ebből is látszik, hogy nincs tökéletes társadalmi rend, de az illiberalizmus nagyon, de nagyon tökéletlen. És még ezek szidják a Kádár rendszert.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3030) Az agyhalott NATO

Az alábbi cikk szerkesztett fordítását E-mailben elküldöm a VIP előfizetőknek.

Egy évre VIP előfizető az, aki legalább 10.000 forint adománnyal hozzájárul a honlap fenntartásához


NATO as Good as Dead

When the North Atlantic Treaty Organization was founded some 70 years ago, its first secretary-general, Lord Ismay, famously noted that the purpose of the treaty alliance was “to keep the Russians out, the Americans in, and the Germans down.” NATO’s mission was to secure peace in Europe, promote cooperation among its members and guard their freedom by countering the threat posed by the Soviet Union at the time. This latter point was critical—by signing onto NATO, the United States agreed to accept the leadership of a burgeoning resistance to ostensible Soviet aggression and subversion transpiring in Europe in the aftermath of World War II. But since the collapse of the Soviet Union at the end of 1991, NATO has been an organization in search of a mission.

NATO’s original parameters still apply, but for all the wrong reasons. “Keeping the Russians out” is more an economic argument than a political one, especially when it comes to Russian energy (one need only witness the ongoing angst within the EU and NATO over the Nord Stream 2 gas pipeline project), while “keeping the Americans in” has similarly devolved into an economic argument surrounding the high financial cost of sustaining NATO, and the American perception that its European partners are not paying their fair share of the bill. “Keeping the Germans down” also has become an economic-based argument reflecting an internal European debate over the role of its central bank in driving economic policy. American financier J.P. Morgan once observed, “If you have to ask how much, you can’t afford it.” The fact that the current debate regarding NATO has primarily devolved into an economic argument is proof positive that the organization has deviated so far from its original purpose as to make moot any notion of underlying logic and legitimacy as to its viability going forward.

French President Emmanuel Macron sent shock waves through the transatlantic community when, in a recent interview published in The Economist, he lamented the current state of affairs between the U.S. and its European allies regarding NATO. Commenting on Donald Trump’s relentless criticism of NATO, Macron said that it is high time the organization acknowledge the “instability of our American partner,” noting that it can no longer rely on the U.S. to come to its defense. Macron questioned the continued viability of Article 5 of the NATO Charter, which stipulates that an attack against one member is an attack against all. It is Article 5 that gives the NATO alliance its credibility. “What will Article 5 mean tomorrow?” Macron asked in The Economist.

“What we are currently experiencing,” he concluded, “is the brain death of NATO.” Lulled into a false sense of complacency regarding its security by decades of reliance on the guarantee of U.S. support, Macron said, Europe today stands on “the edge of a precipice,” compelled to begin envisioning a world where it stands alone. “Europe must become autonomous in terms of military strategy and capability” in the face of American unilateralism, the rise of China and Russia, and the instability in the Middle East, which raised doubts about a fellow NATO member, Turkey. Failure to do so, Macron noted, would mean Europe would “no longer be in control of our destiny”.

In a pointed rejection of what she termed Macron’s “sweeping blow” against NATO, German Chancellor Angela Merkel lambasted his “drastic words.” “The French president has chosen drastic words,” she told reporters. “That is not my view of co-operation inside NATO.” From Germany’s perspective, she said, “NATO is in our interest. It is our security alliance,” even if, she noted, “we do have problems and even though we do have to get our act together.”

Merkel was joined in her defense of the alliance by German Defense Minister Annegret Kramp-Karrenbauer. Speaking at a NATO event in Berlin, Kramp-Karrenbauer noted that while it is important for German politicians to better explain to the German public why Germany needs to become more actively involved in international security issues, “NATO remains a decisive cornerstone” of Germany’s national security. Another prominent German, Wolfgang Ischinger, a former ambassador to the U.S. and deputy foreign minister who chairs the Munich Security Conference (which self-describes as “the world’s leading forum for debating the most pressing challenges to international security”), joined Kramp-Karrenbauer in contesting Macron’s comments. “Our American partners have increased their presence in Europe,” Ischinger told the press. “They are planning a big exercise next year, bigger than any exercise before. So we can’t call it brain-dead.”

The exercise Ischinger referred to is Defender 2020, set to be the third-largest military exercise in Europe since the Cold War ended. Involving some 37,000 troops from 15 NATO nations, including some 20,000 American troops who will be flown in from their bases in the U.S., Defender 2020 brings to mind the massive REFORGER (Reinforcement of Forces in Germany) exercises that were a staple of the Cold War. The 1983 REFORGER exercise, known as Autumn Forge 83, involved, among other things, a “radio-silent” airlift of 19,000 U.S. soldiers to Europe using 170 flights. While Defender 2020 matches the 1983 exercise in the number of troops deployed from the continental U.S., it pales in comparison with the scope of the U.S. commitment then when compared to now. In 1983, more than 250,000 U.S. troops were stationed in Germany, compared to approximately 35,000 now. The 20,000 troops the U.S. is flying in next year represents the maximum number the U.S. can deploy on short notice; the 19,000 flown in in 1983 were part of a larger force of over 350,000 earmarked for deployment should the need have arisen.

The costs associated with these exercises are considerable, as is the price tag associated with raising, training, equipping and maintaining forces in the high state of readiness needed for short-notice response to emerging situations—such as an attack on a NATO member by Russia, the scenario for which both Autumn Forge 83 and Defender 2020 were designed to address. In 1983, the West German defense budget was around 2.4% of the gross domestic product. Today, that figure is less than 1.3%, far short of the 2% threshold agreed to by NATO as the goal for all members to reach. Germany’s failure to increase its defense spending has drawn the ire of the Trump administration, which has indicated that it is considering withdrawing U.S. forces from Germany and basing them instead in neighboring Poland, which has exceeded the 2% benchmark. (By way of comparison, France has increased its defense spending by nearly 40% over the past few years, bringing it to the 2% GDP figure; the U.S. spends approximately 3.1% of its GDP on defense.)

The U.S. has long sought to use NATO as a vehicle for exporting transatlantic influence into areas of the world traditionally viewed as beyond the remit of what ostensibly remains a defensive alliance. While NATO involvement in Bosnia, Kosovo and Serbia in the late 1990s could be justified as a necessary response to a European threat, the same cannot be said of Libya, Afghanistan, Iraq or Syria—places where the U.S., in the name of fighting a global war against terrorism, has sought to employ NATO forces. Germany has been reticent about sending its forces beyond its borders; it dispatched thousands of troops to Afghanistan as part of the NATO mission there post-9/11, but it has recently refused to support U.S. requests for forces in Syria and the Persian Gulf, citing concerns over the economic costs that could be accrued by recklessly confronting Iran. Even France—which traditionally has supported U.S. requests for military involvement in Africa and the Middle East—finds the costs associated with these adventures prohibitive; Gen. Francois Lecointre, chief of staff of the French military, recently observed that the French military is overstretched and unable to adequately support the missions it has undertaken.

Ursula von der Leyen, former German minister of defense and current president-elect of the European Commission, spoke to this reality in a speech delivered in Berlin after Macron’s remarks. “In its 70-year history, much has changed in NATO,” she observed. “But one thing has always remained the same: NATO was and is always what its member states make of it.” Lacking a shared vision of what NATO stands for, and to what extent it should be funded, has created a divide in the transatlantic alliance that cannot be readily repaired, if ever. The problem isn’t simply bringing into alignment European and American visions for the proper role of the alliance in a post-Cold War reality, but perhaps more critically, bringing Europe in alignment with itself—which means France and Germany.

The European unity that emerged from the ashes of World War II was built upon the belief that deep historical differences could be papered over through economic integration. Initially, this line of thinking bore fruit; the postwar period that was secured by the existence of NATO brought with it a period of European economic revitalization, which in turn provided the opportunity for nations such as France and Germany to bridge their historical differences through the establishment of common economic policies and transnational institutions. While the initial vehicle for European economic unity, the European Coal and Steel Community, formed in 1951, was designed to permit France to monitor German industry and allay concerns over potential German militarization, its actual impact was to create supranational supervisory bodies that ultimately led to the creation of the European Union in 1993.

The connectivity between Europe’s economic development and NATO is real; there are 28 current EU members, 22 of whom are also members of NATO. But World War II ended 75 years ago, and the old national differences and prejudices long embedded in Europe are re-emerging with a vengeance. The foundation of the EU’s economic health is the European Monetary Union (EMU), whose strength is derived from fundamental rules of economic management enshrined in various treaties of the EU. The dual financial crises of 2007-08 and 2010-12, however, resulted in these rules being circumvented or broken outright in order to bail out failing EMU member nations such as Greece, Italy, Portugal and Spain. The bailouts were the manifestation of French-backed policies favoring relaxed fiscal and monetary policy over the more rigid financial controls favored by Germany, and they drove a wedge between Europe’s two major economic powers in the process, with the France-supported policies ultimately being paid for by Germany.

The Franco-German political-economic duopoly that has held Europe together during the postwar period is fracturing, with Europe being pulled in different directions by the gravitational forces of these two incompatible economic models that are likely incapable of sustaining a singular economic union, let alone underwriting a geriatric military alliance that has lost its purpose and meaning. NATO is on life-support, and Europe is being asked to foot the bill to keep breathing life into an increasingly moribund alliance whose brain death is readily recognized, but rarely acknowledged.


Scott Ritter


Scott Ritter spent more than a dozen years in the intelligence field, beginning in 1985 as a ground intelligence officer with the US Marine Corps, where he served with the Marine Corps component of the Rapid…


Éljetek a lehetőségekkel!

(3029) A halálos hő globális kockázata

Tibor bá’ online


Az Embernek van egy úgynevezett „thermoregulatory” kapacitása. Vagyis csak egy bizonyos mennyiségű extra hőt képes kivédeni, elviselni. Ez angol megfogalmazás szerint 35°C 100 % relatív légnedvesség szerint, ami angolul „Wet bulb” utalva a higanyos hőmérő higany gömbjének nedvesen tartására.

Számítások és kutatások szerint 2100-ra (LOL) az alábbi térkép szerinti eloszlásban lesz lehetséges a Földön élni. Persze léteznek megoldások légkondicionálók, pincék, vermek formájában, a kérdés az, hogy ezeket mennyi ideig lehet igénybe venni, és hány embernek.   


Éljetek a lehetőségekkel!

(3028) Henry Kissinger (Nov. 21. Kína) – fordítás

Tibor bá’ online.

A 93 éves politikus talán utoljára hallatott magáról.

A két ország (USA és Kína) belefogott az egymással vívott kereskedelmi háborúba, amiknek következtében sok milliárd dollár értékű árura ráterheltek akár 25 % vámot is 2018 óta. Washington azt állítja, hogy Beijing bizonyos kereskedelmi gyakorlatot az USA kárára megváltoztatott, és jelezte, hogy egyre több vámot vet ki addig, amíg a két ország nem köt egy új egyezményt.

Henry Kissinger korábbi külügyminiszter és a nemzetközi kapcsolatok szakembere figyelmeztetett, hogy a feszültség Washington és Beijing között a végén egy kiterjedt méretű hidegháborúvá válhat, amennyiben a mind két oldalt érintő témákat tárgyalási úton nem oldják meg. Hozzátette még azt, hogy a két ország közötti konfliktus még nem érte el azt a szintet, ami problémák megszüntetését gátolnák.

A veterán diplomata hozzátette még, hogy a Világ két legnagyobb gazdasága közötti potenciális konfliktus negatív következményei meghaladhatják az Európában lezajlott első világháború következményeit, aminek kitörését egy kellően nem kezelt, viszonylag kisebb krízis előzte meg.

Kissinger kifejtette, hogy támogatja a folyamatban lévő kereskedelmi megbeszéléseket Washington és Beijing között, és reméli, hogy sikeresen fognak zárulni. Amennyiben ez bekövetkezik, úgy Amerika és Kína tovább lépéhet és politikai megbeszélésbe kezdhet, hogy további kétoldalú témákat sorra járjanak.

Végül azt mondta még, hogy olyan országok, mint az USA és Kína arra vannak kárhoztatva, hogy egymás lábára lépjen, mert tisztában vannak a másik céljaival, de ez elkerülhető, ha kellően kezelik a nézeteltéréseket.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3027) A halálközeli állapot (ismétlés)

Tibor bá’ online

A lélekben hívők (vagyis gyakorlatilag az összes vallás hívői) már jó ideje szerették volna bizonyítani a lélek létezését, elsősorban nem önmaguk számára, hiszen ők biztosak voltak a létezésében, hanem a bizonyítékokat követelő hitetlenek részére. Az égvilágon mindent kipróbáltak. Rendkívül pontos mérlegre feltették a haldoklót ággyal együtt, és figyelték, hogy amikor az élőből kiszállt a lélek, moccant-e a mutató. Természetesen nem. A lélek, ha van, milligrammoknál is kevesebbet nyom, esetleg semmit, végtére is a lélek nem anyag, nem kell, hogy legyen tömege. A nevetséges próbálkozások mellett azonban volt egy nagyon komoly adulapjuk, a halál közeli állapot, amihez hamarosan visszatérek.

Akár hogy is nézzük, újabban kezd divatba jönni a halál utáni élet. Természetesen nem a történelmi és a kevésbé történelmi egyházakra gondolok, melyek tanításának elsődleges témája mindig is az emberi lélek volt, és akkor már meg is érkeztünk a halál utáni élethez, elvégre a lélek a hívők szemében halhatatlan. Amire gondolok, azok a megnyilvánulások, amelyek tökéletesen nélkülözik a vallásosságot, viszont az emberi lélek létezésének tényét tudományos színekben tüntetik fel.

Tekintettel arra, hogy a világ minden tájáról évtizedek óta gyűjtenek eseteket, olyan személyekkel kapcsolatban, akik úgymond a „halálból jöttek vissza”, precízebben fogalmazva, akiket a beállt klinikai halált követően sikeresen újraélesztettek, a jelenséget nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról azzal, hogy kikiáltjuk őket csalóknak. Tudomásul kell venni a tényt, hogy szép számmal vannak olyanok, akik tökéletesen meg vannak győződve arról, ők egyszer már meghaltak, lelkük kilépett testükből, látták magukat „kívülről”, majd valamilyen okból kifolyólag lelkük visszatért a testükbe és „feltámadtak”.

Nézzük ezt egy kicsit pontosabban! Raymond Moody: Élet a halál után (Life after life) c. könyvének felsorolása több fázisra tagolja a jelenséget, de a lényege ugyanaz:

1.) Kellemetlen hang/zaj hallása az első észlelet.

2.) A halál állapotának felismerése.

3.) Boldogság és nyugalom.

4.) Testen kívűli állapot élménye, a lélek a halott test felett lebeg.

5.) Egy csatornában való elmerülés, nagy sebességgel való zuhanás egy fényes kijárat felé, amelynek a végén egy csodálatos kert ragyog.

6.) Halott rokonok és más szellemi lények jönnek az elhunyt szellemét üdvözölni.

7.) Az én-érzet megváltozása, feloldódás a szeretettel teli fényben, “fénylénnyé” válás.

8.) Az életfilm panorámaszerűen lepereg az elhunyt előtt, esetenként kérdéseket intéz a fény az elhunythoz.

9.) Az elhunyt elér egy határt, amit az élet és halál mezsgyéjeként fogalmaz meg.

10.) Kellemetlen visszatérés a testbe, valami visszahúzza a lelket a testbe.

11.) Felébredés és fájdalom, hideg érzete, s amennyiben az emlék megmarad az eseményről, azzal a “visszatért” nehezen tud mit kezdeni.

A kérdés csak az, ennek a jelenség sorozatnak van-e természettudományos magyarázata? A helyzet az, hogy van. Dr. Susan Blackmore a Bristoli Egyetem Agyi Érzékelések Laboratóriumának a munkatársa közzétett egy figyelemre méltó tanulmány „Vision from the Dying Brain” (A haldokló agytól származó látomások) címen. Dr. Black­more így nyilatkozik: „A halál közelében nyert tapasztalatok erősen misztikusak, legalábbis ezt akarják elhitetni velünk. Azonban ezek a tapasztalatok magáról a tudatunkról és agyunk működéséről árulkodnak, nem a síron túli életről”.

1975-ben a már idézett Raymond Moody, georgiai (USA) pszichiáter nem az egyetlen, aki közzétett elemzést a halálhoz közel került személyek élményeiről. Néhány évvel később, 1980-ban Kenneth Ring (Connecticuti Egyetem) 102 olyan esetet gyűjtött össze, ahol betegségből, balesetből vagy éppen öngyilkosságból kifolyólag kerültek az elbeszélők közel a halálhoz. Ring esetei megegyeztek Moody megállapításaival. Ring a „jelenséget” öt tipikus élményre bontotta. Ezek a következők:

1.) megnyugvás

2.) elválás a testtől

3.) belépés az „alagútba”

4.) a „fényesség” megpillantása

5.) belépés a „fényárba”

Az élmények nemcsak a leírt sorrendben következtek be minden esetben, de a bekövetkezés gyakorisága is ebben a sorrendben csökken. Vagyis, míg a megnyugvást az esetek 60 százalékában észlelték, a fényárba való belépés már csak 10 százaléknak volt élménye. Ezt úgy értelmezték, hogy ­minél közelebb került egy személy a halálhoz, annál többet élt át az öt fokozatból.

Ekkor jött az első igazi kihívás. Bruce Greyson, a Michigani Egyetem pszichiátere közölte tapasztalatát az „American Journal of Psychiatry” című folyó­iratban. Ezek szerint, a halál közelségében átélt élmények messze nem szabványosak, hanem a különböző emberi kultúráknak megfelelően ­változnak. És hadd hangsúlyozzam ki, ez az, ami „árulkodó”, hogy a jelenség nem valós, csak a páciens fejében játszódik le. Példának okáért a keresztény kultúrában felnőtt személyek a fényárban látni vélik Jézust, Gábriel arkangyalt, de még Szent Pétert is. Ezzel szemben a ­hinduk valami hírvivővel találkoznak, aki átnéz egy listát, és úgy találja, hogy „­tévedés” történt, „mars”(!) vissza a Földre. Nem hiszem, hogy különösképpen magyarázgatni kellene, ha a látomás vallásfüggő, akkor nyilván nem a valóságot, hanem az agy „fantáziáját” tükrözi.

Az azonban egyértelműen megállapítható, hogy az élmény rendkívül meggyőző az átélő számára. Az alagút egy valóságos átjáró az élet és a halál között. A lélek oly konkrétan hagyja el a testet, hogy többen állították, saját magukat látták, például a műtőasztalon. A végső megnyugvás érzete annyira erős, hogy legtöbbjük nem akar visszatérni, illetve felébredés után sajnálja, hogy visszajött.

Kérdés, mivel lehet ezeket az élményeket megmagyarázni. A klasszikus okkult tanítás szerint a dolog egyszerű. A halál pillanatában az asztrális test (azaz a lélek) elhagyja a korporális testet (vagyis a tényleges testet). Azonban bizonyos esetekben ez a testelhagyás nem végleges, a lélek visszatér, a test felébred, és elmondja élményeit a másvilágról. Kész a bizonyíték, hogy van lélek és másvilág.

Ez a magyarázat azonban számtalan problémát vet fel. Először is, miből áll az asztrális test? Mi a kölcsönhatás az asztrális test és a korporális test között? Miképpen megy át a tudat a testből a lélekbe? A legnagyobb probléma mégis az, hogy a lélek nem detektálható, és ráadásul ez az elmélet nem szolgál semmi olyan előre megjósolható ténnyel, ami vizsgálható, ellenőrizhető. Pedig-pedig a lélek érzékelésére számtalan kísérletet tettek az elmúlt száz év alatt. Az eredmény persze, amire már szintén kitértem, minden esetben nulla! Ennek ellenére az asztrálistest-elméletnek számtalan híve van, főleg azok körében, akik maguk is átestek a jelenség észlelésén. Ezek az asztrális test hívők természetesen nem azonosak az egyszerű vallásos hívőkkel, mert az előbbiek úgy érzik, nekik „tudományos” bizonyítékok állnak rendelkezésükre. Ezért aztán a jelenséget nem lehet elintézni egyszerűen azzal, hogy „képzelődés”, csupán „hallucináció”.

Carl Sagan (1934–1996) csillagász (aki életében amolyan minden lében kanál tudós volt, amúgy a bolygó­kutatást tartotta szakterületének) állt elő egy olyan elképzeléssel, amit igen sokan támogattak, elsősorban azért, mert Amerika a félműveltek országa. Ezek szerint, ha a halálközeli jelenség univerzális, és ki tagadná, hogy az, akkor az emberek az ötletet csakis egy másik univerzális tapasztalatból nyerhetik, ami nem lehet más, mint a születés, tekintve, hogy aki él, annak meg is kellett születni. Így lett a vaginális szülőcsatornából alagút és annak végében a fény, mint egy másik világ az anyaméh után. Ha csipkelődni szeretnék, megjegyezhetném, Carl Sagan maradhatott volna a bolygóknál, amihez sokkal jobban ért. Mindenesetre, sokan ezt az elképzelést jó ideig komolyan vették. A vizsgálatoknál bevetettek olyan nagyágyút is, mint a mély hipnózis. Ez utóbbi segítségével az alany emlékezetében vissza kívántak menni egészen a születés pillanatáig. Az eredmény siralmas volt, de mi más lehetett volna? A születés pillanatában a csecsemő agya egyfelől alig funkcionál, másfelől pedig olyan üres, mint egy A4-es lap, amit most húztak ki a kötegből. A hipnotikus parancs hatására a médiumok előadták fantáziájuk legjavát, amiből egy jó adag zagyvaság gyűlt össze. Dr. Blackmore (most már a Melbourne-i Egyetemen) 254 olyan személyt kérdezett ki, akik mind átestek a halálközelség élményén. Ezek közül 36 császármetszéssel jött a világra, vagyis nyilvánvalóan nem lehettek emlékeik a szülőcsatornával kapcsolatban, ennek ellenére találkoztak az alagútjelenséggel. Sagan tényleg menjen vissza a bolygóihoz!

Az alagútnak különben meglehetősen figyelemreméltó tulajdonsága, hogy nem csak a halál közelébe kerülők tapasztalják. Migrénben és epilepsziában szenvedők egy része is számolt már be alagútlátomásról, mégpedig elalváskor, meditálás közben, vagy amikor csak egyszerűen relaxáltak. De az alagút megjelenhet akkor is, ha LSD-t, pszilocibint vagy maszkalint vesznek be. Vajon mi az oka annak, hogy ennyire különböző hatások mindig ugyanazt a hallucinációt okozzák?

Az agykérgen elhelyezkedő látásközpont, mely egyaránt feldolgozza a látott és az elképzelt képet, normál körülmények között stabil állapotban van, mert néhány, ezt a funkciót ellátó neuron a máshonnan érkező ingereket elfojtja. Hallucinálások akkor jönnek létre, amikor ez az elfojtó mechanizmus megszűnik vagy erősen csökken, mondjuk hallucinogén anyag hatására, vagy azért, mert az agy közvetlenül az elhalás küszöbén áll.

A szemlencse egy tárgy képét először a retinára vetíti ki. Innen az idegsejtek a kiváltott impulzusokat az agykéreg látásközpontjának különböző lokációira továbbítják. A látószög közepén található képelem sokkal több neuront köt le, mint a széleken lévők, ámbár az egész képet a retináról a tudatig egy bonyolult matematikai függvény szerint képezi le az agy (precízebben: az agy leképezését csak komplex függvénnyel lehet leírni). Jack Cowan (Chicagói Egyetem) neurobiológus szerint ez a bonyolult leképezés azt eredményezi, hogy a leképezési sorok az agykéregben úgy jelennek meg, mintha az koncentrikus körök sorozata (alagút), vagy éppen spirál lenne. A leképezési sorok mozgása a zsugorodás terjedését okozza.

Ezek szerint az alagút természetes következménye annak, ahogy az agykéreg a látható világot bemutatja. Na jó, de mi van az alagút végén látható fénnyel? Tekintettel arra, hogy az egységnyi területen található neuronok száma sokkal több a látószög közepén, mint a szélén, jóval erősebb hatás várható középen, amennyiben az összes neuron azonos mértékben szenved a szabályozó kioltás megszűnésétől. Feltételezhető tehát hogy minél jobban meg van zavarva a rendszer (vagyis a komplex agyvelő), annál erősebb a fényár.

Persze van még néhány kérdés, amit meg kell válaszolni. Például a jelenség észlelői halál-közeli állapotban előrehaladnak az alagútban, a fényár felé, de más okokból bekövetkező hallucinálásoknál ez nincs szükségszerűen így. A legizgalmasabb kérdés mégis az, hogy ha ez mindössze hallucináció, miért tűnik oly hihetetlenül valódinak?

Ez utóbbi felvetésre válaszolva kezdjük annak vizsgálatával, miért tűnik valami valódinak. Ami a központi idegrendszert illeti, nem is olyan könnyű különbséget tenni két kategória között: „mi jön a külvilágból?” És „mi van az agyban tárolva?” Amint a látás, illetve a hallás impulzusai és a memóriából érkező információk feldolgozásra kerülnek, azonnal összekeverednek. Miközben az információk különböző feldolgozási fokokon mennek át, a kép összetevői: vonalak, élek, tér és a különböző tárgyak mind-mind más módon jelennek meg. Nem valószínű, hogy ezek meg lennének jelölve: „na, ez ­kintről jött”, vagy „ez hallucináció”. Az eldöntés, mi micsoda, valószínűleg jóval ­fentebb történik az agyban. A rendszer (vagyis az emberi agyvelő) egészen egyszerűen azt tartja „valódinak”, ami a legstabilabbnak bizonyul. Mi mást tehetne?

A normál életben mindössze egy „valós modell” van, mégpedig az, amit az érzékszerveink hoznak létre, és ez rendkívül stabil, koherens és egyben komplex. Ez a modell, az „én, itt és most” fogalmakból áll. Azért érezzük valósnak, mert abban az adott pillanatban a jeleket feldolgozó agyban ez a legstabilabb modell.

De mi a helyzet a haldokló aggyal? Mi van azzal az agyvelővel, amiben már nincs semmi szabályozás? Ez esetben fennáll a veszélye annak, hogy a valóságról képtelen lesz elfogadható modellt kialakítani. Előfordulhat, hogy az agykéreg látásközpontjában az ott találhatók közül a leképezési sorok által nyújtott modell lesz a legstabilabb. Ha ez a legstabilabb, akkor az agy szerint ez a valóság. Elvégre pontosan olyan értelemben valós, amilyen értelemben bármi, bármikor valósnak tűnhet, mert a rendszerben található modellek közül ez a legjobb. Mivel a képek feldolgozása is a látásközpontban történik, más képek is bekerülhetnek az alagút perspektívába (akár egy egész képzelt ­világ).

Nincs olyan agyvelő, amely ennél a pontnál bedobná a törülközőt. Jó, de mit tud tenni? A leglogikusabb cél az lehet, hogy a lehető leggyorsabban visszaforduljon az érzékszervek által betáplált impulzusokból összeállt modellhez, hiszen ez lehet a külvilág egyetlen stabil megtestesítője. Ennek egyik módja a memóriára való támaszkodás: Ki vagyok én? Hol vagyok? Mit csinálnak velem? Ezekre a kérdésekre a válasz ott szunnyad a memóriában, ha a haldokló agyvelőnek van még elég kapacitása ahhoz, hogy feldolgozza a válaszokat. Pontosan ezt teszi számítógépünk is: ha nincs kapcsolatban az Internet-szolgáltatóval, a memóriában tárolt Internet képeket küldi a monitorra.

Susan Blackmore szerint a memóriamodellek gyakran madárperspektívában jelennek meg (lásd még alant). Tételezzük tehát fel, hogy egy haldokló személy agyi rendszere létrehoz egy modellt abból, amire emlékszik: teste a műtőasztalon van, a sebészek körülötte forgolódnak, felette erős fényforrás, háta mögött különböző műszerek. Ez a kép tehát madárperspektívában, a mennyezet sarkából jelenik meg neki. Ráadásul ez egy egészen jó minőségű modell is lehet, mivel az agy beépíthet a valós világból érkező impulzusokat is, például a sebészek beszélgetését, műszerek csörömpölését, az újraélesztési kísérlet lökéseit, stb., ezek mind-mind a hallásközpontból származó inputok. Ily módon az agyi modell nemcsak igen hihető, de ténylegesen tartalmazza a valós események egy-két részletét is. Ez az, ami a visszaemlékezőt becsapja, méghozzá olyan alaposan, hogy a végsőkig hisz ­benne.

Ha abban a pillanatban az a legjobb modell, ami az agy rendelkezésére áll, akkor az tökéletesen valódinak fog hatni. Megismétlem, valódi olyan értelemben, amilyen értelemben bármi, bármikor valódi lehet. Blackmore szerint ez az a helyzet, amikor a „testen kívüli” élmény létrejön.

Ezt az álláspontot alátámasztja például az a tény, hogy a testen kívüli állapot megtapasztalói könnyen tudnak felidézni emlékképeket madártávlatban. Ilyen jellegű felméréseket végzett Blackmore is. Az eredményeket 1987-ben tette közzé a „Journal of Mental Imagery” című folyóiratban. A New South Wellsi Egyetemről (Ausztrália) Harvey Irwin is jelentette, hogy a testen kívüli élményben részesült személyek álmai igen gyakran madártávlatban jelennek meg.

De lépjünk tovább. Amikor az egyén „érzékeli” a másvilágot, akkor az a másvilág valósnak és feledhetetlennek tűnik. Ha azt állítjuk, hogy a tudat (eszmélés) mindig az adott időben kialakított agyi modelltől függ, úgy arra a következtetésre kell jutnunk, hogy ezeknek az embereknek a tudata átalakult. Ha normálissá is válnak, és ha a valós világ vissza is tér számukra, sose fogják elfelejteni, hogy „megtapasztaltak” egy „valós” másvilágot, hogy testük jelentéktelenné törpült, hogy megszűntek önmaguk lenni. Így tehát a halál közelségében átélt élmények mégis csak lehetnek transzcendensek, de egyáltalán nem titokzatosak, mert világosan árulkodnak a tudatról (az eszmé­lésről) és az agy működéséről, de semmit nem árulnak el a „lélek” létezéséről.

Ott tartunk tehát, ahol mindig is voltunk, az emberi lélek létezésére mind a mai napig az égvilágon semmi bizonyíték nincs. Figyelem! Nem azt állítom, hogy nincs lélek. Nem azt állítom, hogy az ember pusztán testből áll, de azt igen, hogy nincs bizonyíték a lélek létezésére. Ha mégis van valami, akkor azt illene valami más névvel illetni, mert a lélek fogalma igencsak el lett koptatva az évszázadok folyamán. Ha számunkra van valami megfoghatatlan, akkor az a valami nagyon más, mint amiben a hívők hisznek.


Éljetek a lehetőségekkel!

(3027) Zenés hétvége 4.

Annyi év után az ENSZ beismerte, hogy a klímaváltozást nem ússza meg az emberiség. Pedig számtalan figyelmeztetés hangzott el. Íme, egy a sok közül.

A szöveg 1982-ből. (Elég régen tudhatnánk.)

What about sunrise
What about rain
What about all the things that you said
We were to gain
What about killing fields
Is there a time
What about all the things
That you said were yours and mine

Did you ever stop to notice
All the blood we’ve shed before
Did you ever stop to notice
This crying Earth, these weeping shores

Ah, ooh
Ah, ooh

What have we done to the world
Look what we’ve done
What about all the peace
That you pledge your only son

What about flowering fields
Is there a time
What about all the dreams
That you said was yours and mine

Did you ever stop to notice
All the children dead from war
Did you ever stop to notice
This crying earth, these weeping shores

Ah, ooh
Ah, ooh

I used to dream
I used to glance beyond the stars
Now I don’t know where we are
Although I know we’ve drifted far

Ah, ooh
Ah, ooh
Ah, ooh
Ah, ooh

Hey, what about yesterday
(What about us)
What about the seas
(What about us)
The heavens are falling down
(What about us)
I can’t even breathe
(What about us)

What about apathy
(What about us)
Can’t we feel its wounds
(What about us)
What about nature’s worth
Torn apart by creed
(What about us)

What about animals
(What about it)
We’ve turned kingdoms to dust
(What about us)
What about elephants
(What about us)
Have we lost their trust
(What about us)
What about crying whales
(What about us)
We’re ravaging the seas
(What about us)
What about forest trails
(Ooo, ooo)

Burnt despite our pleas
(What about us)
What about the holy land
(What about it)
Torn apart by creed
(What about us)
What about the common man
(What about us)
Can’t we set him free
(What about us)
What about children dying
(What about us)
Can’t you hear them cry
(What about us)
Where did we go wrong
(Ooo, ooo)

Someone tell me why
(What about us)
What about babies
(What about it)
What about the days
(What about us)
What about all their joy
(What about us)
What about the man
(What about us)
What about the crying man
(What about us)
What about Abraham
(What about us)
What about death again
(Ooo, ooo)
Do we give a damn

A Föld Dala (Magyar dalszöveg)

Mi van a napfelkeltével
Mi van az esővel
Mi van azokkal a dolgokkal, amikre azt mondtad
Hogy megszerezzük
Mi van a gyilkos mezőkkel
Van-e rá még idő?
Mi van azokkal a dolgokkal
Amikre azt mondtad, hogy tiéd és az enyém

Valaha megálltál volna, hogy észrevedd?
Mindazt a vért, amit ezelőtt ontottunk
Valaha megálltál volna, hogy észrevedd?,
Hogy ez a síró Föld könnyező partjai

Ah, ooh
Ah, ooh

Mit tettünk a világgal
Nézd, mit tettünk
Mi van a békével
Amit az egyetlen fiadnak ígértél

Mi van a virágzó mezőkkel
Van-e rá még idő
Mi van az álmokkal
Amikre azt mondtad, hogy tiéd és az enyém

Valaha megálltál volna, hogy észrevedd?
Azokat a gyerekeket akik a háborúban hunytak el
Valaha megálltál volna, hogy észrevedd?
Hogy ez a síró Föld könnyező partjai

Ah, ooh
Ah, ooh

Valaha én is álmodoztam
Valaha a csillagok felé pillantottam
Most már nem tudom, hol vagyunk
Csak azt tudom, hogy messzebbre sodródtunk

Ah, ooh
Ah, ooh
Ah, ooh
Ah, ooh

Hé, mi van a tegnappal?
(Mi lesz velünk?)
Mi van a tengerekkel?
(Mi lesz velünk?)
A mennyországok lezuhannak
(Mi lesz velünk?)
Már lélegezni sem tudok
(Mi lesz velünk?)

Mi van a közönnyel
(Mi lesz velünk?)
Nem érezzük a sebeit?
(Mi lesz velünk?)
Mi van a természet értékeivel?
Szétszakítjuk a hitvallást
(Mi lesz velünk?)

Mi van az állatokkal
(Mi lesz velük?)
Királyságokat változtattunk porrá
(Mi lesz velünk?)
Mi van az elefántokkal
(Mi lesz velünk?)
Elvesztettük volna a bizalmat?
(Mi lesz velünk?)
Mi van a síró bálnákkal?
(Mi lesz velünk?)
Elpusztítjuk a tengereket
(Mi lesz velünk?)
Mi van az erdőkkel?
(ooo, ooo)

A védekezésünk ellenére kiégnek
(Mi lesz velünk?)
Mi van a Szentföldön
(Mi lesz vele?)
Széttépi a hitvallást
(Mi lesz velünk?)
Mi van az átlagemberrel
(Mi lesz velünk?)
Nem tudjuk kiszabadítani
(Mi lesz velünk?)
Mi van a haldokló gyerekekkel
(Mi lesz velünk?)
Nem hallod, ahogy sírnak?
(Mi lesz velünk?)
Hol rontottuk el?
(ooo, ooo)

Valaki mondja meg, miért
(Mi lesz velünk?)
Mi van csecsemőkkel
(Mi van velük?)
Mi van a napokkal
(Mi lesz velünk?)
Mi van az örömükkel?
(Mi lesz velünk?)
Mi van az emberrel?
(Mi lesz velünk?)
Mi van a síró emberrel?
(Mi lesz velünk?)
Mi van Ábrahámmal?
(Mi lesz velünk?)
Mi van megint a halállal?
(ooo, ooo)
Vajon érdekel ez minket?


Éljetek a lehetőségekkel!