Személy szerint én kifejezetten utálom a tengert, aminek személyes okai vannak. Hosszú éveken át olyan városban éltem, ahol a templomon kívül vasárnap semmi másra nem volt lehetőség, mint a tenger bámulása, illetve a benne való megmártózás, majd a testre ragadt só lemosása. De nem erről szeretnék írni.

Ifjú koromban volt egy mondás: a legjobban nyaralni Budapesten lehet. És ez igaz is volt. Olcsó belépőjegyekkel biztosított strandok, uszodák, mozik, szabadtéri színpadok. A Városliget, benne az állatkert, a Vidámpark, a Vurstli. A kirándulási lehetőségek, a Római part, a Szúnyog-sziget a csónakházaikkal, a Margit-sziget, benne a Kaszinóval, ötórai tea tánc lehetőséggel. Megannyi más lehetőség. És aki nagyobb kalandra vágyott, a szubvencionált vonatjeggyel lemehetett a Balcsira. És ez a lényeg. Egyetlen szórakozást nyújtó intézménytől se volt elvárva, hogy nyereséges legyen. Nem a harácsolás volt a funkciójuk, hanem az, hogy a nép jól érezze magát (csak hát a nép erről nem tudott).

A „dolgozók” elmehettek a gyárak által fenntartott üdülőházakba, ahol egy „kultúros” azzal a feladattal volt megbízva, hogy az üdülők üdüljenek. És üdültek?

Hát ez az. Mindenki Nyugatra akart menni. Mindenki a tengert akarta látni. Az embernek mindig az kell, amik nincs, vagy nem elérhető. A tengerpart?

Sok millió ember számára a tengerpart azt jelenti, hogy ötsoros napernyők végeláthatatlan sorából egy kibérelt ernyő alatt hemperegni a homokban, időnként betaposnia tengerbe, sült halat enni sült krumplival, este bepiálni. És persze oda-vissza több száz kilométert utazni. Végül elmesélni a kollégáknak, szomszédoknak, hogy voltunk az Adrián.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________