Ismétlem, NEM vagyok a pesszimista tábor képviselője. Az igazi pesszimisták, mint Strelkov, SOKKAL pesszimistábbak, mint én, és tudom, hogy sok olvasóm már most is túl erősnek és keserűnek találja álláspontomat. Eközben ott vannak a bohócok, az angol alt-médiában, akik azt hiszik, hogy minden Putyin terve szerint zajlott. Mindenki, aki ezt a blogot olvassa, szerintem sokkal pesszimistább, mint az 5D optimisták. Tehát ez a pesszimizmus spektruma, amelyen mindannyian együtt ülünk.

De ma van okunk egy kis reménykedésre.

Az olvasók rámutattak, hogy az ukrajnai helyzet miatti munkálatokban az amerikai meghátrálás jelei mutatkoznak.

Ott van az a RAND-jelentés, a Pentagon-jelentés, a korrupciós vádak, a Human Rights Watch-jelentés, a Washington Post cikke, Blinken kínai utazása és egy négycsillagos tábornok jóslata, hogy 2025-re háborút indít Kínával.

Ezek az újonnan felfedezett optimizmus-elbeszélés kulcsfontosságú összetevői.

A RAND jelentés röviden azt mondta, hogy itt az ideje, hogy a nyugati katonaságok Kína felé forduljanak, és ne költsenek annyi erőforrást Ukrajnára. Hogy Kínának túl sok idő áll rendelkezésére a virágzáshoz és a növekedéshez, és végül mindez átkerül katonai erőbe, így az is előfordulhat, hogy nem ad nekik időt a felkészülésre. Valószínűleg ezért lebegtetik a 2025-ös adatot is.

Eközben a Pentagon arról számolt be, hogy nem gondolták, hogy a Krímet egyhamar elfoglalja Kijev. Ami őszintén szólva nyilvánvaló. De néha elfelejtem, milyen őrült a nyugati média.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Azok számára, akik nem ismerik Bhutánt: ez egy kis himalájai királyság, amely arról híres, hogy minden nemzeti politikai döntését a boldogságra alapozza.

Úti cél az utazás.

Többet tanultam a boldogságról, mint akadémikusként. Ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk a könyvek és levelek által megszerzett tudást.  Sok mindent élmény kell ahhoz, hogy valóban közvetlen tapasztalatot szerezzünk az életben.

Az alábbiakban felsorolunk néhány fontos dolgot, amit a boldogság felé vezető úton tanultam.

A tartós boldogság érdekében menj mélyre

Amikor az emberek a boldogságról beszélnek, egyesek azt életképes társadalmi célnak tekintik, mert a boldogságpolitika félreérthető úgy, hogy az emberek állandóan mosolyognak és nevetnek.

Bármilyen kellemes a mosolygás és a nevetés, ezeket állandóan csinálni se nem reális, se nem kívánatos. A fájdalmas érzelmek az élet természetes velejárói. Manapság szeretek sírni, ami egy fontos téma. És a szorongás, amelyre hajlamos vagyok, inkább kíváncsi leszek rá, mintsem elbújnék előle.

Az általam értékelt boldogság mélyebb kapcsolaton, célon és reményen alapszik, de van benne hely a szomorúságnak és a szorongásnak is. Valóban, ez a fajta boldogság az, amire egy olyan ország, mint Bhután, vágyik, és szerintem több országnak (és embernek) is ilyen kellene.

Legyen céljaid, de készülj fel arra, hogy elengedd őket

A célok hasznosak lehetnek. Irányt adnak mindennapi életünkben. De könnyű belekötni egy eredmény elérésébe, hisz a boldogságunk múlik rajta.

Ahelyett, hogy abban lennénk, amit a pszichológusok áramlásnak neveznek – egy magával ragadó, pillanatnyi létállapotban, makacsul haladhatunk a cél felé. Még akkor is, ha céljaink elérése nem mindig hoz boldogságot.

Amikor Bhután felé bicikliztem, sokszor elengedtem a gondolatot, hogy valaha is elérjem Bhutánt, és ezzel biztosítottam, hogy az utazásom céltudatos és élvezetes maradjon. És amikor megérkeztem, akármilyen gyönyörű is volt Bhután, a kimerültség és a honvágy uralt. Ha nem vagyunk boldogok az úton, akkor meg kell kérdeznünk, hogy érdemes-e egyáltalán elmenni.

Ne vezessenek félre a történetek

Sok történet szól arról, hogy mit jelent egy boldog élet, de ezeket nem mindig támasztják alá megbízható bizonyítékok. Példa erre a fent leírt „ha ezt elérem, boldog leszek” történet. Egy másik népszerű történet szerint a pénz által vásárolt boldogság. Kutatói pályafutásom nagy részét ennek vizsgálatával töltöttem (és 18 hónapig utaztam).

Egyértelmű, hogy a több pénz (az alapvető szükségletek kielégítésén túl) lényegtelen, ha összehasonlítjuk a jó minőségű kapcsolatokkal, a mentális és fizikai egészségünk gondozásával, valamint a hiedelmeink és értékeink szerint való értelmes élettel. Sajnos azonban ezeket a dolgokat gyakran feláldozzák a többre való törekedésre.

Ezek a történetek továbbra is fennállnak, mert olyan gazdasági rendszert támogatnak, amelynek célja a GDP növelése, nem pedig az emberek és a bolygó jólétének javítása.

Engedélyezze másoknak, hogy adjanak

A meleg és szeretetteljes kapcsolatok elengedhetetlenek a boldog élethez. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek könnyen beszerezhetők.

Akadémikusként láttam, hogy az adatokban milyen fontosak a kapcsolatok a boldogsághoz. De sokakhoz hasonlóan nekem is nehezen tudtam megvalósítani ezeket a saját életemben. Nem így tanítanak bennünket, és gyakran azt gondoljuk, hogy az emberek csak akkor fognak szeretni minket, ha megfelelünk bizonyos kritériumoknak, nem pedig feltétel nélkül azért, akik vagyunk.

A kerékpáros utam során leginkább az emberek kedvessége és nagylelkűsége lepett meg. Az emberek meghívtak az életükbe, étellel vagy szálláshellyel kínáltak, még akkor is, ha kevés volt a tulajdonuk. Amikor elindultam, vagy gyanakodtam ezen a nagylelkűségen, vagy túl gyorsan száguldottam tovább, mielőtt meggondoltam volna a megállást. De, idővel megtanultam beengedni az embereket egy mélyebb kapcsolatba és ez nagyobb boldogsághoz vezetett.

Át lehet jutni a válságon

Nem tudtam volna biciklivel eljutni Bhutánba anélkül, hogy ne szembesüljek egy-két válsággal. Valamikor mindannyian válsággal szembesülünk. Lehet, hogy nyalogatjuk a sebeinket, és újra nyeregbe ülünk, de ahhoz, hogy pszichológiailag átjussunk a válságon, mások támogatására van szükségünk. Időt kell adnunk magunknak arra is, hogy megértsük a történteket, és biztosítsuk, hogy céltudatosan haladjunk előre. Ezek mind elengedhetetlenek a rugalmassághoz, és ami segített az utam során.

Nem tudod legyőzni a millió csillagos szállodát

Semmi sem jobb, mintha a csillagok alatt hever egy egész napos hegyi kerékpározás után. Az ember a természetből származik, mégis időnk nagy részét zárt térben töltjük kiépített, gyakran mesterkélt közösségi terekben, amelyek nem felelnek meg az alapvető szükségleteknek. A természet nélkülözhetetlen jólétünkhöz, nem csak azért, hogy a pillanatban nyugodtnak és békésnek érezzük magunkat, hanem azért is, hogy az emberi életet a következő generációkon át fenntartsuk.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A CNN munkatársának,  Erin Burnettnek adott interjújában Galljamov azt mondta, hogy a növekvő gazdasági gondok és az ukrajnai invázió miatti orosz halálos áldozatok száma végleg eltörölhet minden türelmet „egy öreg zsarnok, egy régi diktátor” iránt.

„Jelenleg egy katonai puccs, vagy nagy vonalakban, egy elit puccs lehetségessé válik” – mondta hétfőn az „OutFront” című műsorban.

„Tehát egy év alatt, amikor a politikai helyzet megváltozik, az ország élén egy nagyon gyűlölt, népszerűtlen elnök áll, a háború pedig nagyon népszerűtlen, ezért a puccs valós lehetőséggé válik.”

Burnett kérdésére, hogy katonai puccsról beszél-e, Galljamov igent mondott, de „polgári szövetségesekkel”. Miközben Oroszország, Ukrajna elleni inváziójának első évfordulójához közeledik, az ukránok heves ellenállása, valamint Németország és az Egyesült Államok harckocsi-adományozása közepette, Putyin rendszertelen személyzeti filmeket készít, és „úgy néz ki, mintha vesztésre állna” – mondta az orosz politikai kommentátor.

„Az oroszoknak nincs szükségük Putyinra, ha nem erős” . Az ukrajnai győzelem nélkül Putyinnak gondot okozna a jövő évi elnökválasztás megnyerése – mondta Galljamov. Megjósolta, hogy Putyin ehelyett lemondhatja a választást és hadiállapotot hirdethet ki.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ukrajna kétségbeesetten szeretné elrejteni az oroszok ellen harcoló aktív NATO-katonákat. Az alábbi rövid videó rémisztő és megrázó képeket tartalmaz NATO aktív szolgálatot teljesítő katonák lefejezett és kéz nélküli holttesteiről.

https://halturnerradioshow.com/index.php/en/news-page/world/active-duty-nato-country-troops-found-beheaded-and-hands-cut-off-in-soledar-ukraine

A videó hátborzongató és rémisztő képeket mutat be a tényleges halálról. A nézés melletti döntés megfontolás erősen ajánlott: Még borzalmasabbá téve a helyzetet, hogy az orosz törvényszéki orvosszakértők felfedik, hogy ezek a katonák ÉLTEK, amikor levágták a fejüket és a kezüket. A sebekből kifolyó vér világossá teszi, hogy ezeknek az embereknek a szíve még mindig dobogott, amikor levágták a fejüket és a kezüket.

Ez arra utal, hogy az ukránok meggyilkolták az aktív NATO-katonákat, így nem tudták őket élve elfogni, ami bizonyította volna aktív szolgálati státuszukat! Függetlenül attól, hogy a férfiak éltek-e, vagy sem, amikor lefejezték őket, , a szörnyű valóság az, hogy Ukrajna ezt azért tette, hogy megakadályozza, hogy ezeket a férfiakat AKTÍV NATO-KATONÁKNAK azonosítsák.  A NATO szócsövei hónapok óta folyamatosan tagadták, hogy aktív résztvevői lennének a háborúnak. Ez a videó meghazudtolja ezeket az állításokat.

FRISSÍTÉS 6:35 EST — A WAGNER PMC orosz katonai magánvállalkozó csapatai hasonló lefejezett katonákat találtak Bahmutban. Mobiltelefonjaikról sikerült azonosítaniuk őket. Bakhmutban az így talált katonák Lengyelországból és Izraelből származtak.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Amikor hétfőn megérkeztek a Fehér Házba, az újságírók megkérdezték, hogy Biden átadja-e a repülőgépeket Ukrajnának. Biden így válaszolt: “Nem.”

Jurij Sak, Ukrajna védelmi miniszterének tanácsadója a múlt héten azt mondta a Reutersnek, hogy Ukrajna azt tervezi, hogy a harckocsik utánpótlását követően harci repülőgépek, például az F-16-os harci repülőgépek beszerzését tervezi.

Ukrajna a múlt héten nyert lendületet, amikor az Egyesült Államok és Németország is megígérte, hogy tankokat küld Ukrajnába, miután Németország hetekig habozott a Leopard 2 harckocsik küldésén.

Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök hétfőn utalt arra, hogy újabb ígéreteket tesznek Ukrajna katonai támogatására, és kijelentette, hogy “az Ukrajna védelmi erejének megerősítésére irányuló minden tevékenység NATO-partnereinkkel való egyeztetés alatt áll”.

Úgy tűnt azonban, hogy Olaf Scholz német kancellár is ellenzi a vadászrepülőgépek küldését.

Scholz, aki éppen Dél-Amerikában utazik, sajnálatát fejezte ki a repülőgépekről szóló vita miatt.

Szombaton egy chilei állomásán kijelentette, hogy komoly vitára van szükség, nem pedig “egymás túl igérési versengésre…, amelyben talán inkább a belpolitikai motívumok állnak az előtérben, mint Ukrajna támogatása”.

Arra az újságírói kérdésre, hogy Franciaország fontolóra venné-e vadászrepülőgépek Ukrajnába küldését, Emmanuel Macron francia elnök hétfőn azt mondta, “semmi sem kizárt”, de több feltételt is megfogalmazott egy ilyen lépés megtétele előtt. Ezek között szerepel, hogy a felszerelés nem érint orosz földet, nem vezet a feszültség eszkalációjához, és nem “gyengíti a francia hadsereg kapacitásait”.

Franciaország és Ausztrália hétfőn bejelentette, hogy közösen több ezer 155 mm-es tüzérségi lövedéket gyártanak és küldenek Ukrajnába.

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár szintén hétfőn felszólította Dél-Koreát, hogy küldjön közvetlen katonai támogatást Ukrajnának. A szöuli kormány egyre növekvő fegyverexportőr, és jól felszerelt, az Egyesült Államok által támogatott hadsereggel rendelkezik.

A harctérrtől Ukrajna hétfőn közölte, hogy az elmúlt 24 órában az orosz támadásokban további öt civil halt meg, további 13-an pedig megsebesültek, de a két fél továbbra is holtponton áll a kelet-ukrajnai kemény harcokban.

A hatóságok szerint az áldozatok között van egy nő, aki meghalt, és három másik személy megsebesült az északkeleti Harkov városa, Ukrajna második legnagyobb városa elleni orosz támadásokban. Az orosz erők a közel egy évig tartó háború elején elfoglalták Harkiv térségének nagy részét, de az ukrán ellentámadások tavaly augusztusban többnyire visszavették az irányítást.

Ukrajna azt közölte, hogy a dél-ukrajnai Herszon városában vasárnap három ember meghalt és hat megsebesült az orosz csapásokban. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök közölte, hogy lakóépületek, kórház, iskola, buszpályaudvar, posta és bank is megrongálódott az ágyúzás következtében.

Zelenszkij hétfőn Odesszában újságíróknak elmondta, hogy az orosz erők bosszút akarnak állni Ukrajna harctéri sikereiért.

A brit védelmi minisztérium hétfőn a Moszkva ukrajnai invázióról szóló hírszerzési közleményében arról számolt be, hogy Oroszország “valószínűleg nyitva tartja” a részleges mozgósítás lehetőségét csapatai növelése érdekében, miután olyan hírek láttak napvilágot, miszerint az orosz határőrök megállítottak kirgiz migráns munkásokat. Elvették útleveleket, hogy ne hagyják el az országot, mert a nevük szerepel a mobilizációs listákon.

A brit minisztérium szerint Oroszország “nagy valószínűséggel” továbbra is keresi a lehetőségeket annak biztosítására, hogy rendelkezzen a főbb ukrajnai bűncselekmények végrehajtásához szükséges személyzettel.

Az ukrán Nemzetbiztonsági Tanács vezetője, Olekszij Danilov az RFE/RL-nek elmondta, hogy Moszkva új offenzívára készül február 24-én, az orosz invázió évfordulóján.

“Most a maximális aktiválásra készülnek, és úgy gondolják, hogy az évfordulóra már lesz valami eredményük” – mondta Danilov. Nem titok, hogy február 24-ig új hullámra készülnek, ahogy ők maguk mondják.

A jelentéshez néhány információ a The Associated Press, a Reuters és az Agence France-Presse oldalától származik.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Mint kiderült, valószínűleg sokunknak van némi magnéziumhiánya. Kutatások szerint a legtöbben nem fogyasztják az ajánlott mennyiségű magnéziumot szervezetünk szükségleteinek kielégítésére. Becslések szerint a fejlett országokban a lakosság 10-30%-a szenved enyhe magnéziumhiányban.

A magnézium egyike azon számos mikroelemnek, amelyre a szervezetnek szüksége van az egészség megőrzéséhez. Elengedhetetlen ahhoz, hogy segítsen több mint 300 enzimnek a szervezetben számos kémiai folyamat végrehajtásában, beleértve azokat is, amelyek fehérjéket termelnek, támogatják az erős csontokat, szabályozzák a vércukorszintet és a vérnyomást, valamint fenntartják az izmokat és az idegeket egészségét. A magnézium elektromos vezetőként is működik, amely segíti a szívverést és az izmok összehúzódását.

Figyelembe véve, hogy a magnézium mennyire fontos a szervezet számára, ha nem jut hozzá a megfelelő mennyiséghez, az végül számos egészségügyi problémához vezethet. De annak ellenére, hogy a legtöbbünknek valószínűleg némi magnéziumhiánya van, ez nem jelenti azt, hogy táplálék kiegészítők után kell nyúlni, hogy megbizonyosodjon arról, hogy eleget kap. Valójában megfelelő tervezéssel a legtöbbünk minden szükséges magnéziumot megkaphat az elfogyasztott élelmiszerekből.

Hiány jelei

A legtöbb magnéziumhiányos embert nem diagnosztizálják, mert a vér magnéziumszintje nem tükrözi pontosan, hogy mennyi magnézium raktározódik el a sejtjeinkben. Arról nem is beszélve, hogy az alacsony magnéziumszint jelei csak akkor válnak nyilvánvalóvá, amikor hiánya van. A tünetek közé tartozik a gyengeség, az étvágytalanság, a fáradtság, az émelygés és a hányás. De a tünetei és azok súlyossága attól függ, hogy milyen alacsony a magnéziumszintje. Ellenőrizetlenül a magnéziumhiány bizonyos krónikus betegségek, köztük a szív- és érrendszeri betegségek, a csontritkulás, a 2-es típusú cukorbetegség, a migrén és az Alzheimer-kór fokozott kockázatával jár.

Bár, bárkinél kialakulhat magnéziumhiány, bizonyos csoportok nagyobb kockázatnak vannak kitéve, mint mások – beleértve a gyermekeket és serdülőket, az időseket és a menopauza utáni nőket.

Az olyan állapotok, mint a cöliákia és a gyulladásos bélszindróma, amelyek megnehezítik a szervezet tápanyagfelvételét, hajlamosabbá tehetik a magnéziumhiányt – még egészséges táplálkozás mellett is. A 2-es típusú cukorbetegeknél és az alkoholistáknál is nagyobb valószínűséggel alacsony a magnéziumszint.

Ezenkívül a fejlett országokban élők túlnyomó többségét krónikus betegségek, bizonyos vényköteles gyógyszerek (például vizelethajtók és antibiotikumok, amelyek lebontják a magnéziumszintet), a termények csökkenő magnéziumtartalma és a magas feldolgozott élelmiszereket tartalmazó étrendek miatt fenyegeti a magnéziumhiány.

Az étrendből eleget kaphatsz

Tekintettel az alacsony magnéziumszint miatt előforduló számos problémára, fontos, hogy gondoskodj arról, hogy elegendő mennyiséget kapj az étrendből.

A napi ajánlott magnéziummennyiség életkorától és egészségi állapotától függ. Általában azonban a 19-51 éves férfiaknak napi 400-420 mg-ot, míg a nőknek 310-320 mg-ot kell kapniuk.

Bár a gyümölcsök és zöldségek ma már kevesebb magnéziumot tartalmaznak, mint 50 évvel ezelőtt – és a feldolgozás során ennek az ásványi anyagnak körülbelül 80%-a eltávolítható az élelmiszerekből, gondosan megtervezve továbbra is elérhető minden magnézium, amire szüksége van az étrendben. Az olyan élelmiszerek, mint a diófélék, a magvak, a teljes kiőrlésű gabonák, a babok, a zöld leveles zöldségek (például a kelkáposzta vagy a brokkoli), a tej, a joghurt és a dúsított élelmiszerek mind rengeteg magnéziumot tartalmaznak. 30 g mandula önmagában a felnőttek napi magnéziumszükségletének 20%-át tartalmazza.

Míg a legtöbbünk minden szükséges magnéziumot képes bevinni az elfogyasztott élelmiszerekkel, bizonyos csoportoknak (például idősebb felnőtteknek) és bizonyos egészségügyi problémákkal küzdőknek magnézium-kiegészítőt kell szedniük. De fontos, hogy beszéljen orvosával, mielőtt elkezdi a kiegészítőket.

Míg a magnézium-kiegészítők biztonságosak a javasolt adagokban, fontos, hogy csak az ajánlott mennyiséget vegye be. A túl sok bevétel bizonyos mellékhatásokat okozhat, például hasmenést, rossz hangulatot, alacsony vérnyomást. Az is létfontosságú, hogy a vesebetegségben szenvedők ne szedjék őket, hacsak fel nem írták nekik.

A magnézium számos gyógyszer hatékonyságát is megváltoztathatja, beleértve néhány általános antibiotikumot, vízhajtót és szívgyógyszert, valamint a vény nélkül kapható savlekötőket és hashajtókat. Ezért fontos, hogy a magnézium-kiegészítők elkezdése előtt konzultálj az orvosoddal.

A magnézium-kiegészítők nem jelentenek gyors megoldást. Bár időnként szükségesek lehetnek, nem kezelik a hiányosság alapvető okait, például bizonyos egészségügyi állapotokat, amelyek hozzájárulhatnak az alacsony szinthez. Ezért fontos az egészséges életmód megtartására összpontosítani, amely magában foglalja a testmozgást, a jó alvást és a kiegyensúlyozott étrendet. Arról nem is beszélve, hogy a vitaminokat és ásványi anyagokat jobban felszívja a szervezet, ha teljes értékű élelmiszerekből származik.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Kennan valószínűleg közelebbről ismerte Oroszországot, mint bárki, aki valaha is szolgált az Egyesült Államok kormányában. Még mielőtt 1933-ban Moszkvába érkezett volna, mint az Egyesült Államok első Szovjet-nagykövetének 29 éves segítője, elsajátította az orosz nyelvet olyan szinten, hogy született orosznak is elment. Oroszországban Kennan elmerült az újságokban, a hivatalos dokumentumokban, az irodalomban, a rádióban, a színházban és a filmekben. Éjszakákig együtt bulizott orosz művészekkel, értelmiségiekkel és fiatal tisztviselőkkel. Az orosznak öltözött Kennan lehallgatta a moszkvaiakat a villamoson vagy a színházban. Kirándult vagy síelt a vidékre, hogy meglátogassa a korai orosz építészet gyöngyszemeit. Joszif Sztálin diktatúrája iránti megvetése, különösen az 1935–38-as véres tisztogatások kezdete után, csak azzal a vágyával párosult, hogy közel kerüljön az orosz néphez és kultúrájához. 1946-ban, miután lediktálta híres hosszú táviratát a külügyminisztériumnak, amelyben a szovjet fenyegetésre figyelmeztette, Kennant visszahívták Washingtonba. A következő évben országos figyelmet kapott a Foreign Affairsben megjelent cikkével, amely a szovjet terjeszkedés megfékezésére szólított fel.

Szakértelem tükrében érdemes megvizsgálni Kennan szkepticizmusát Ukrajna függetlenségével kapcsolatban és azt a javaslatát, hogy Washingtonnak miként kellene reagálnia a független Ukrajna elleni orosz támadásra.

UKRAJNA SZKEPTIKUS

Az „U.S. Célok Oroszország iránti tisztelettel” című, 1948 augusztusában elkészült címmel Kennan megfogalmazta az Egyesült Államok végső céljait arra az esetre, ha az oroszok megtámadják Ukrajnát. Felismerte, hogy az ukránok „haragszanak az orosz uralomra; és nacionalista szervezeteik külföldön is aktívak és hangosak.” Ezért „könnyű lenne arra a következtetésre jutni”, hogy Ukrajnának függetlennek kell lennie. Kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak azonban nem szabad ösztönöznie ezt a szétválást.

Kennan értékelése súlyosan alábecsülte az ukránok önrendelkezési akaratát. Ennek ellenére két probléma, amelyet Kennan azonosított háromnegyed évszázaddal ezelőtt, továbbra is fennáll, különösen az orosz vezetők fejében. Kennan kételkedett abban, hogy az oroszok és az ukránok etnikai szemponrból könnyen megkülönböztethetők. A külügyminisztérium feljegyzésében azt írta, hogy „nincs egyértelmű választóvonal Oroszország és Ukrajna között, és lehetetlen lenne ezt megállapítani”. Másodszor, az orosz és az ukrán gazdaság összefonódott. A független Ukrajna felállítása mesterséges és pusztító lenne.

Az ukránok 1991 óta küzdenek azért, hogy területi és etnikai választóvonalat alakítsanak ki, miközben gazdasági függetlenséget kovácsolnak az orosz behemóttól. Moszkva aláásta ezeket az erőfeszítéseket azzal, hogy elégedetlenséget szított Ukrajna keleti, orosz nyelvű régióiban, függetlenségi mozgalmakat szított, és immár hivatalosan is annektált négy szakadár régiót. Éveken át tartó politikai és gazdasági nyomással, most pedig katonai brutalitással Oroszország megpróbálta meghiúsítani Ukrajna gazdasági függetlenségét a gázvezetékek, a gabonaexport és a hajózás megzavarásával.

Kennan még a hidegháború tetőpontján is kitartott amellett, hogy „nem lehetünk közömbösek, maguknak a nagyoroszoknak az érzései iránt”. Mivel az oroszok maradnának a „legerősebb nemzeti elem” a térségben, minden életképes „hosszú távú amerikai politikának az ő elfogadásukon és együttműködésükön kell alapulnia”. Kennan az Ukrajnáról alkotott orosz nézetet az amerikai közép-nyugati nézethez hasonlította. Egy különálló, független Ukrajna „végső soron csak erőszakkal tartható fenn”. Mindezen okok miatt a hipotetikusan diadalmaskodó Egyesült Államoknak nem szabad arra törekednie, hogy Ukrajna függetlenségét rákényszerítse a földön fekvő Oroszországra.

Kennan azt tanácsolta a külügyminisztériumnak, hogy amennyiben az ukránok önállóan elérik a függetlenséget, Washingtonnak nem szabad beleavatkoznia, legalábbis kezdetben. Szinte elkerülhetetlen volt azonban, hogy a független Ukrajna „végül az orosz részről kihívást jelentsen”. Ha ebben a konfliktusban „nemkívánatos holtpont alakult ki”, az Egyesült Államoknak szorgalmaznia kell „a különbségek észszerű föderalizmus mentén történő összeállítását”.

Az elmúlt 75 év viszontagságai ellenére Kennan tanácsai ma is aktuálisak. A regionális autonómiát lehetővé tevő szövetség Kelet-Ukrajnában és talán még a Krímben is elősegítheti a két oldal együttélését. Sok elemző hajlamos a jelenlegi konfliktust „Putyin háborújaként” ábrázolni, de Kennan úgy vélte, hogy szinte minden erős orosz vezető végül visszaszorul Ukrajna teljes szétválása ellen. Végül a demográfia és a földrajz valósága azt diktálja, hogy hosszú távon Oroszország marad a fő hatalom ezeken a gyakran tragikus „vérföldeken”. A regionális stabilitás és az Egyesült Államok hosszú távú biztonsága érdekében Washingtonnak keményfejű, tiszta tekintetű empátiát kell fenntartania az oroszok, valamint az ukránok és más nemzetiségek érdekei iránt.

A Próféta figyelmen kívül hagyva

Kennan-nal ellentétben sok kremlológus nem látta a Szovjetunió összeomlását. A hidegháború végén prófétaként üdvözölték. Mindazonáltal a NATO-bővítésről kibontakozó vitában inkább megtisztelték, mintsem meghallgatták. Ezt a paradoxont 1995-ben illusztrálták, amikor Bill Clinton amerikai elnök orosz ügyekkel foglalkozó tanácsadója, Strobe Talbott igyekezett tisztelegni Kennan előtt, akit mélyen csodált. Talbott meghívta Kennant, hogy az elnökkel Moszkvába repüljön a Győzelem Európában Napjának 50. évfordulójára május 9-én, a náci Németország megadására emlékezve. Még 1945-ben Kennan, az Egyesült Államok rangos moszkvai tisztviselője melegen üdvözölte a nagykövetségen nyüzsgő ujjongó oroszokat. Most azonban a 91 éves férfi egészségi állapota miatt visszautasította a meghívást. Valószínűleg a legjobb volt, ha nem hajlandó elmenni.

Kennan elhasználtnak érezte volna magát, ha tudomást szerez az utazás napirendjéről. Talbott Clintonnak írt memorandumában úgy jellemezte az évforduló utáni ünnepséget, hogy „május 10.: Az igazság pillanata”. A Borisz Jelcin orosz elnökkel közös találkozóján Clinton úgy tett, ahogy Talbott javasolta, és nyomást gyakorolt az oroszokra, hogy fogadják el mind a NATO bővítését, mind Moszkva részvételét a Békepartnerségben, egy olyan szövetségben, amely a legjobban „NATO-barátként” értelmeznek, és az orosz aggodalmak csillapítására hivatott. Talbott Clintonnak,: „Oroszország minden jelentős szereplője a politikai spektrumon belül vagy erősen ellenzi, vagy legalábbis aggódik a NATO-bővítés miatt”.

1997-re Kennant riasztotta Washington azon döntése, hogy a NATO nemcsak Csehországot, Magyarországot és Lengyelországot veszi fel, hanem katonai és haditengerészeti együttműködést is kezdeményezett Ukrajnával. A keletet a nyugattól elválasztó újrarajzolt vonal arra kényszerítette Ukrajnát és más nemzeteket, hogy oldalt válasszanak. „Sehol sem tűnik feltűnőbbnek és végzetesebb következményekkel terhesnek ez a választás, mint Ukrajna esetében” – figyelmeztette Kennan Talbottot magánlevélben.

Különösen aggasztja a Sea Breeze, az ukrán és a NATO közös haditengerészeti gyakorlata, amely dacolt Oroszország hagyományos bizonytalanságával a külföldi hadihajókkal kapcsolatban a Fekete-tenger szűk vizein. Bár Oroszországot meghívták a gyakorlaton való részvételre, dühösen visszautasította. Tovább fokozta a feszültséget az akkoriban Kijev és Moszkva között folyó vita a krími szevasztopoli haditengerészeti támaszpontról. Kennan kérdezte Talbotttól, hogyan illeszkedik ez a haditengerészeti gyakorlat Washington azon törekvéséhez, hogy „meggyőzze Oroszországot arról, hogy a NATO-határok kiterjesztésének az orosz határ felé Kelet-Európában nincs közvetlen katonai konnotációja?”

Bár tiszteletben tartotta Kennan kétségeit, Talbott határozottan kitartott nézetei mellett. Feltételezte, hogy Oroszország gazdasági levertsége azt jelenti, hogy alkalmazkodni kell a nyugati módokhoz. „Oroszországnak ki kell szakadnia a gondolkodás és a viselkedés mélyen rögzült szokásából” – írta Talbott Kennannek, azáltal, hogy inkább együttműködni szeretne szomszédaival, nem pedig uralni azokat. Oroszországnak végre kellett hajtania a kiigazítást, és el kellett fogadnia az Egyesült Államok “jelenlétét” a határain. A Clinton-kormány „nem abba akarta hagyni az Ukrajnával való együttműködést, hanem megkétszerezni erőit Oroszország bevonására”.

Talbott „az idei közép-ázsiai és a balti régió gyakorlatainak megtervezésére” való utalása mellett az elkeseredett, 93 éves Kennan két felkiáltójelet írt. Moszkva ismét megtagadta, hogy részt vegyen ezeken a nyugati vezetésű hadgyakorlatokon azokon a területeken melyek korábban ellenőrzése alatt álltak.

Az előrejelzések gyakran borzasztóan tévednek. Kennan alábecsülte az ukrán nacionalizmus intenzitását. De az 1948-as előrejelzései az Ukrajnával kapcsolatban orosz makacsságról, valamint az 1990-es években az amerikai érzéketlenségre és ambíciókra vonatkozó figyelmeztetései ma is igazak. Javaslata bizonyos szövetségi struktúrára és autonómiára a vitatott területeken továbbra is ígéretes, bár megvalósítása egyre nagyobb kihívást jelent.

A legfőbb probléma itt az, amit a Yale történész, Paul Kennedy birodalmi túlfeszítésnek nevezett. Kennan szkeptikusan fogadta, hogy még a leghatalmasabb országok is hosszú távon életképesek, ha katonai erőket tartanak fenn otthonuktól távol. Emiatt alulértékelte a hidegháború idején Nyugat-Európában állomásozó amerikai csapatok stabilizáló hatását.

A hidegháború óta azonban az Egyesült Államok katonai határa sokkal keletebbre húzódott. Függetlenül attól, hogyan végződik Oroszország brutális háborúja Ukrajnában, az Egyesült Államok elkötelezte magát amellett, hogy erős katonai jelenlétet tart fenn Oroszország küszöbén. Ha ma élne, Kennan felfigyelne arra a veszélyére, hogy az oroszokat a sarokba szorítják. Intett az Egyesült Államok számos hazai problémája is, és azon töprengett, hogy ez a lelepleződött kelet-európai jelenlét hogyan egyeztethető össze az amerikai nép hosszú távú kül- és belpolitikai érdekeivel.,

Nekem pedig engedjétek meg, hogy ide csatoljak egy ukrán harcost.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A rendőrség talált nála 2,4 millió forintot. A nyomozás megállapította, hogy két éve vett egy gépkocsit 8 millióért, amire készpénzzel fizetett.

2.Tulajdonos: Bejött hozzám a vevő, kérte a brosst a kirakatból. Kért hozzá egy díszdobozt. Amíg én a pénztárgéppel voltam elfoglalva, fizetés nélkül távozott a brossal. Be tudom mutatni a blokkot. A pénztárgépben nem volt több mint 7 millió készpénz.

A kérdés az, hogy te melyik fél verzióját hiszed el, és hogyan döntenél?

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Nem meglepő, hogy a La Niña állapota két egymást követő évben is fennáll, de egy hároméves La Niña, ami 2020 óta van a világon, ritkább. Az Egyesült Államok Nemzeti Óceán- és Légkörkutató Hivatala (NOAA) jelentése szerint az egyenlítői Csendes-óceán 2023 márciusa és májusa között visszatér semleges állapotába, és valószínű, hogy az északi féltekén ősszel és télen az El Niño állapota alakul ki.

Tekintettel az ENSO-nak a globális csapadék- és hőmérsékleti mintázatokra gyakorolt erőteljes hatására, a tudósok szorosan figyelemmel kísérik a trópusi Csendes-óceán állapotát, hogy a lehető legjobb információkat nyújtsák. Mit várhat tehát a világ a következő El Niño eseménytől?

1. 1,5°C túllépésének valószínűsége

Az El Niño során az óceán a felesleges hő és nedvesség egy részét átadja a légkörnek, mint amikor tészta fől a konyhában. A globális felmelegedési trend mellett az erős El Niño akár 0,2°C-kal is növelheti a Föld átlaghőmérsékletét. Az eddigi legmelegebb év 2016 volt, egy különösen erős El Niño idején. Egy La Niña év hőrekordokat is megdönthet, hiszen az üvegházhatású gázok légkörben történő fokozódó felhalmozódása miatti felmelegedési trend elfedheti a természetes folyamatok hűtő hatását.

Mivel a bolygó már körülbelül 1,2 °C-kal felmelegedett az iparosodás előtti időkhöz képest, és az El Niño némi plusz hőt ad a légkörnek, lehetséges, hogy a Föld emelkedő hőmérséklete átmenetileg meghaladja a párizsi megállapodásban meghatározott 1,5 °C-os küszöböt. Az El Niño csúcspontja 2024-ben várható, bár még korai lenne tudni, milyen erős lesz ez a következő esemény.

2. Nagyobb hőség, szárazság és tüzek Ausztráliában

Ausztráliában három éve átlag feletti csapadék esett a hosszan tartó La Niña-i körülmények miatt, amelyek súlyos áradásokat okoztak, különösen keleten. Az El Niño idején a tudósok az ellenkezőjére számítanak: kevesebb esőre, magasabb hőmérsékletre és fokozott tűzveszélyre.

Ahogy a földgömb felmelegszik, egyes régiók gyorsabban melegednek, mint mások. Jó példa erre Ausztrália, ahol most 1,4°C-kal melegebb van, mint a 20. század elején. Évről évre növekszik a kontinens erdőtüzek által sújtott területe, amit a klímaváltozás okozta szárazságnak köszönhető. Ez annak ellenére történik, hogy Ausztrália a legutóbbi La Niña esemény során tapasztalt rendhagyó nedves éveket. Az éghajlatváltozás mögött meghúzódó hatások rendkívül sebezhetővé teszik az országot az El Niño hatásaival szemben.

3. Lassabb szénfelvétel Dél-Amerikában

Dél-Amerikában az ENSO hatásait először perui halászok dokumentálták évszázadokkal ezelőtt. Tekintettel az egyenlítői Csendes-óceán közelségére, a dél-amerikai időjárás jelentősen felborul minden alkalommal, amikor El Niño esemény történik: áradások Peru és Ecuador nyugati partjain, valamint aszály az Amazonason és északkeleten, ahol a terméskiesés következményei visszaköszönhetnek az egész világon.

Az El Niño események során a csapadék csökkenése és a hőmérséklet emelkedése Kolumbiában összefüggésbe hozható a rovarok által terjesztett betegségek kitörésével, mint például a malária és a dengue-láz. A magasabb hőmérséklet az El Niño idején megnöveli a szúnyogok szaporodásának és csípésének sebességét.

Az El Niño idején az Amazonas esőerdői kiszáradnak, a növényzet növekedése pedig lelassul, így kevesebb CO₂ vesznek fel a légkörből, ez a tendencia Afrika, India és Ausztrália trópusi erdőiben is jelentkezik.

4. Hideg telek Észak-Európában

Az Azori-szigetek feletti magas nyomás és az Izland feletti alacsony nyomás közötti egyensúly meghatározza, hogy télen hová jut az eső Európában azáltal, hogy megnyomja az erős keleti szelek sávját, amely esőt visz át az Atlanti-óceánon. Az El Niño teleken mindkét nyomásközpont veszít erejéből, és nedvesebb körülményeket hoz Dél-Európába.

A legnagyobb hatás azonban Észak-Európában figyelhető meg, ahol a tél szárazabbá és hidegebbé válik. Fagyos 2023/24-es tél valószínű, ha az El Niño addigra kellőképpen felfut. A globális felmelegedés hatására a tudósok arra számítanak, hogy az El Niño befolyása az Atlanti-óceán északi részén és az észak-európai télen megerősödik.

Az éghajlati rendszer bonyodalmainak megértése, hasonló egy nagy kirakós összeállításhoz. Az óceánok beszélnek egymással, és a légkörrel, amely ugyanakkor visszatáplál az óceánba. A tudósok még mindig bizonytalanok abban, hogy El Niño hogyan fog viselkedni a jövőben, de hatásait valószínűleg felerősíti a klímaváltozás a világ különböző régióiban.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A Bulletin of the Atomic Scientists által, annak szemléltetésére létrehozott “Doomsday Clock”, hogy az emberiség milyen közel járt a világvégéhez. Kedden 90 másodperccel éjfél előtti állásra állította át a 2023-as “idejét”, 10 másodperccel közelebb, mint eddig bármikor.

Ezen az órán az éjfél jelzi az emberiség megsemmisülésének elméleti időpontját. Az óramutatók közelebb vagy távolabb kerülnek éjfélhez, a tudósok által egy adott időpontban fennálló egzisztenciális fenyegetésekről kiolvasott adatok alapján.

“A helyzet összességében valóban riasztó” – mondta Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője az újságíróknak, és az Oroszország és a Nyugat között az ukrajnai válság miatt kialakult feszültség józan értékelését kérte.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A közvetlen konfrontáció azonban ritkán működik. Az összeesküvés-elméletek meggyőzőek, gyakran az emberek érzéseire és identitástudatára játszanak. Még ha az összeesküvés-elméletek leleplezése hatékony is volt, nehéz lépést tartani azzal, hogy milyen gyorsan jelennek meg és milyen széles körben terjednek. Egy tanulmány kimutatta, hogy 2015-ben és 2016-ban a Zika-vírus összeesküvés-elméletek Twitteren terjesztőinek száma a leleplezők számának kétszerese volt.

De az összeesküvés hívőkkel való beszélgetés módjára irányuló kutatások kezdenek megtérülni. Kidolgoztunk néhány beszélgetési formát, amelyeket olyan emberekkel használhatsz, akiket ismersz, vagy akikkel csak futólag találkozol. De először, ha valakinek a meggyőződését akarod kezelni, mérlegelnie kell a kiváltó okokat.

Az emberek vonzódnak az összeesküvés-elméletekhez, hogy három pszichológiai szükségletet próbáljanak kielégíteni. Nagyobb bizonyosságra vágynak, irányítást akarnak érezni, és pozitív képet szeretnének önmagukról és csoportjukról. Válság idején, például a COVID-járvány idején, ezek a szükségletek még frusztráltabbak, és az emberek vágya, hogy megértsék a világot, sürgetőbbé válik.

Mégis, úgy tűnik, az összeesküvés hiedelmek nem elégítik ki ezeket a pszichológiai szükségleteket, és valójában ronthatják az emberek helyzetét, növelve bizonytalanságukat és szorongásaikat. Az összeesküvés-elméletek nem csak az emberek lelkiállapotára, hanem viselkedésére is hatással lehetnek.

Például, azok az emberek, akik hisznek az oltásellenes összeesküvés-elméletekben – például abban, hogy a gyógyszergyárak eltitkolják az oltások veszélyeit –, egy hónappal később több negatív hozzáállásról számoltak be a védőoltásokról és a tehetetlenség érzéséről. Ez az, ami miatt olyan fontos, hogy elérjük az összeesküvés híveit.

Amit megtanultunk

Az összeesküvés hiedelmek csökkentésének egyik fontos eszköze a társadalmi normák ereje. Az emberek túlbecsülik, hogy mások mennyire hisznek az összeesküvés-elméletekben, ami befolyásolja, hogy milyen intenzíven vásárolnak.

Az oltás is ígéretes út. Ha az összeesküvés-elméleteknek való kitettség előtt tényszerű információkat adunk az embereknek, az csökkentheti a beléjük vetett hitet. Ez a megközelítés jól működhet olyan esetekben, mint a védőoltás, amikor az emberek nem sokat gondolkodnak a témán, mielőtt az fontossá válik számukra (például amikor el kell dönteniük, hogy beoltatják-e gyermekeiket).

Kutatások kimutatták, hogy az, ahogy az emberek az irányításról gondolkodnak, csökkentheti annak valószínűségét, hogy aláírják az összeesküvés-elméleteket. Azok az emberek, akik a célok elérésére összpontosítanak, kevésbé tartják vonzónak az összeesküvés-elméleteket, mint azokat, akik arra törekednek, hogy megvédjék azt, amijük van. A cikk szerzői azzal érveltek, hogy a jövő alakítására való összpontosítás elősegíti a kontroll érzését, ami csökkenti az összeesküvés hiedelmeket.

Az összeesküvés hívőkkel folytatott megbeszélések segítésére kidolgoztunk néhány bizonyítékokon alapuló beszélgetésindítót.

1. Legyél nyitott

A nyitott szemlélet a kérdések feltevésével és a meghallgatással kezdődik. Megértést alakít ki az emberrel. Figyeljen figyelmesen, és kerülje saját meggyőződéseinek védelmét. Tegyél fel ilyen kérdéseket:

Mikor kezdett először hinni (röviden utalva az összeesküvés-elméletre)? És milyen hatással volt rád ez lelkileg? Mit kínálnak számodra ezek a hiedelmek?

2. Legyél fogékony

Dolgozzon azon, amit a pszichológusok társalgási fogékonyságnak neveznek, hogy elősegítse az empátiát, amely áthidalhatja a szakadékot a hiedelmei között. Mondj ilyeneket:

Tudomásul veszem, hogy…; Tehát amit mondasz…; Milyen érzéseket kelt ez benned?; Mondj többet…; Hallgatlak; és köszönöm a megosztásokat.

3. Kritikus gondolkodás

Erősítse meg a kritikai gondolkodás értékét.

Ha az a személy, akivel beszélgetsz, már kritikus gondolkodónak tekinti magát, irányítsd át ezt a képességet magának az összeesküvés-elméletnek a mélyebb vizsgálata felé. Például:

Valószínűleg mindketten egyetértünk abban, hogy a kérdések feltevése fontos. De kulcsfontosságú, hogy értékeljünk minden bizonyítékot. Mérlegelnünk kell az információkat, és meg kell győződnünk arról, hogy ellenőrizzük azokat a bizonyítékokat, amelyekkel egyetértünk, valamint azokat a dolgokat, amelyek nem tetszenek vagy kellemetlennek.

4 . Az összeesküvés-elméletek nem jellemzőek

Emeld ki, hogy az összeesküvés-elméletek nem olyan általánosak, mint azt az emberek gondolják.

A társadalmi normák átgondolása segíthet abban, hogy az emberek megvédjék azt a csoportot, amellyel azonosulnak. Mint például:

Sokkal jellemzőbb, mint gondolnád, hogy szomszédjaid beoltják magukat és védekeznek a COVID-19 ellen. Az emberek együtt akarnak dolgozni közösségünk védelmében. Arról van szó, hogy mindannyian megpróbálunk segíteni olyan egészségügyi problémákkal küzdő embereken, akiknek nincs választási lehetősége az oltásra.

5 . Gondold át, mit lehet irányítani

Bátorítsa őket, hogy előre összpontosítsanak, és ösztönözd őket arra, hogy energiájukat életük olyan területeire fordítsák, ahol nagyobb kontrollt tapasztalnak, például:

Életünknek vannak olyan területei, amelyek felett nincs befolyásunk, de rengeteg olyan terület van, ahol teljes önrendelkezésünk van. Soroljunk fel néhány példát, ahol van hatalmunk és függetlenségünk, amire aztán összpontosíthatunk.

Ezek a beszélgetések nehezek lehetnek, de alapvetőek. Az empatikus, megértő és nyitott megközelítés alkalmazása növeli a bizalmat. A kutatások azt mutatják, hogy valakinek az önbizalmának elnyerése fontos a radikalizálódás megelőzésében.

Nyugtasd meg a személyt, ha bizonytalannak érzi magát, éreztesd úgy, hogy jobban irányít, ha aggódik vagy tehetetlen, és segítsd neki szociális kapcsolatokat kialakítani, ha elszigeteltnek érzi magát.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ausztráliában 2023 első 3 hetében több lett a halálos COVID áldozat, mint 2020 egész éve alatt.

Eközben, nálunk a kormány beszüntette az esetszámok közlését, mert jelentéktelennek ítéli a COVID veszélyt.

Nem lesz ennek jó vége! A veszély nem múlt el.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

De mi lenne, ha azt mondanánk, miközben azt gondoltad, hogy még mindig keresgélsz, az agyi tevékenysége már megjelölte azt a fejhallgatót, amelyet választani fogsz? Lehet, hogy ez az ötlet nem olyan valószínűtlen. Bár az ideggyógyászok valószínűleg nem tudták 100 százalékos pontossággal megjósolni a választását, a kutatások kimutatták, hogy bizonyos információk a közelgő cselekvésről már néhány másodperccel azelőtt jelen vannak az agyi tevékenységben, hogy arról már tudnánk.

Már az 1960-as években tanulmányok kimutatták, hogy amikor az emberek egyszerű, spontán mozgást végeznek, agyuk idegi aktivitást mutatnak, (amit az idegtudósok „készenléti potenciálnak” neveznek), mielőtt megmozdulnának. Az 1980-as években Benjamin Libet neurológus arról számolt be, hogy ez a készenléti potenciál még a személy bejelentett mozgási szándékát is megelőzte, nem csak a mozgását. 2008-ban kutatók egy csoportja azt találta, hogy egy közelgő döntéssel kapcsolatos információ akár 10 másodperccel korábban is jelen van az agyban, jóval azelőtt, hogy az emberek arról beszámoltak volna, hogy meghozták a döntést arról, mikor és hogyan cselekedjenek.

Ezek a tanulmányok kérdéseket és vitákat váltottak ki. Sok megfigyelő számára ezek a megállapítások megcáfolták a szabad akarat intuitív koncepcióját. Végül is, ha az neurológusok már jóval azelőtt következtethetnek mozdulatainak időzítésére vagy megválasztására, hogy tudatosan tudatában lett volna a döntésének, akkor az emberek talán csak bábok, akiket a tudatküszöb alatt kibontakozó idegi folyamatok lökdösnek.

De mint kutatók, akik neurológiai és filozófiai szempontból is tanulmányozzák az akaratot, úgy gondoljuk, hogy ebben a történetben még sokkal több van. Filozófusok és tudósok együttműködésével dolgozunk, hogy árnyaltabb értelmezéseket biztosítsunk, beleértve a készenléti potenciál jobb megértését, és gyümölcsözőbb elméleti keretet, amelybe elhelyezhetjük őket. A következtetések azt sugallják, hogy a „szabad akarat” továbbra is hasznos fogalom marad, bár lehet, hogy az embereknek újra meg kell vizsgálniuk, hogyan határozzák meg.

Kezdjük egy józan észrevételből: az emberek mindennapi tevékenységeinek nagy része önkényes. Egyik lábunkat a másik elé tesszük, amikor elindulunk. Legtöbbször nem mérlegeljük aktívan, hogy melyik lábunkat tegyük előre, nem számít. Ugyanez igaz sok más cselekvésre és választásra is. Nagyrészt értelmetlenek.

A legtöbb szabad akarat empirikus tanulmánya, köztük Libet is, az ilyen típusú önkényes cselekedetekre összpontosított. Az ilyen akciók során a kutatók valóban „kiolvashatják” agyi tevékenységünket, és nyomon követhetik a mozgásainkkal és döntéseinkkel kapcsolatos információkat, még mielőtt észrevennénk, hogy megtesszük azokat. De ha ezek a tettek nem számítanak nekünk, akkor annyira figyelemre méltó, hogy öntudatlanul kezdeményezték őket? A jelentősebb döntések, mint például, hogy munkát vállaljunk, férjhez menjünk vagy másik országba költözzünk sokkal érdekesebbek és összetettebbek, és egészen tudatosan hozzuk meg őket.

Ha a szabad akarat filozófiailag megalapozottabb megértésével kezdünk el dolgozni, rájövünk, hogy mindennapi cselekedeteinknek csak egy kis része elég fontos ahhoz, hogy aggódjunk. Azt akarjuk érezni, hogy uraljuk azokat a döntéseket, amelyek eredményei megváltoztatják az életünket, és amelyek felelősségét a vállunkon érezzük. Ebben az összefüggésben a döntések számítanak és ez a legtermészetesebb érvényesülése a szabad akaratnak.

2019-ben Uri Maoz, Liad Mudrik neurológusok és kollégáik vizsgálták a következőket: Két nonprofit szervezet közül választhattak a résztvevők, amelyeknek 1000 dollárt adományozhattak. Az emberek a bal vagy jobb gomb megnyomásával jelezhették melyik az előnyben részesített szervezet. Egyes esetekben a résztvevők tudták, hogy választásuk számít, mert a gomb határozza meg, hogy melyik szervezet kapja meg a teljes 1000 dollárt. Más esetekben az emberek tudatosan értelmetlen döntéseket hoztak, mert azt mondták nekik, hogy mindkét szervezet 500 dollárt kap, függetlenül attól, hogy választottak. Az eredmények kissé meglepőek voltak. Az értelmetlen választásokat – csakúgy, mint a korábbi kísérletekben – készenléti potenciál előzte meg. Az értelmes választások esetében ezek nem voltak. Vagyis amikor törődünk egy döntéssel és annak kimenetelével, agyunk másképp viselkedik, mint amikor egy döntés önkényes.

Még érdekesebb az a tény, hogy a hétköznapi emberek szabad akarattal és döntéshozatallal kapcsolatos megérzései nem tűnnek összhangban ezekkel a megállapításokkal. Néhány kollégánk, köztük Maoz és Jake Gavenas neurológusok nemrégiben egy nagy felmérés eredményeit tette közzé, több mint 600 válaszadó részvételével, amelyben arra kérték az embereket, hogy értékeljék, mennyire tűntek „szabadnak” mások különféle döntései. Értékeléseik azt sugallták, hogy az emberek nem ismerik fel, hogy az agy az értelmes döntéseket máshogy kezelheti, mint az önkényesebb vagy értelmetlenebb döntéseket. Más szavakkal, az emberek hajlamosak minden döntésüket – attól kezdve, hogy melyik zoknit vegyék fel először, hol töltsék a vakációt – ugyanúgy „ingyenesnek” képzelik el, még akkor is, ha az idegtudomány mást sugall.

Ez azt sugallja, hogy a szabad akarat létezhet, de nem úgy működik, ahogyan azt intuitíven elképzeljük. Ugyanebben a szellemben van egy második intuíció, amellyel foglalkozni kell az akarattal kapcsolatos tanulmányok megértéséhez. Amikor a kísérletek azt találták, hogy az agyi tevékenység, például a készenléti potenciál, megelőzi a tudatos cselekvési szándékot, néhány ember arra a következtetésre jutott, hogy „nem ők a felelősek”. Nincs szabad akaratuk, okoskodnak, mert valahogy ki vannak téve az agyi tevékenységüknek.

Ez a feltevés azonban figyelmen kívül hagyja a neurológia egy szélesebb leckéjét. A kombinált kutatás világossá teszi, hogy az embernek megvan a hatalma a tudatos döntések meghozatalára. De ez az önrendelkezés és az ezzel járó személyes felelősségtudat nem természetfeletti. Ezek az agyban történnek, függetlenül attól, hogy a tudósok olyan egyértelműen megfigyelik-e őket, mint a készenléti potenciált.

Tehát nincs „szellem” az agyi gépezetben. Kutatóként azonban azt állítjuk, hogy ez a gépezet annyira összetett, kifürkészhetetlen és titokzatos, hogy a „szabad akarat” vagy az „én” népszerű fogalmai hihetetlenül hasznosak maradnak. Segítenek átgondolni és elképzelni – bár tökéletlenül – az elme és az agy működését. Mint ilyenek, mélyreható módon irányíthatják és inspirálhatják vizsgálatainkat – feltéve, hogy az út során továbbra is megkérdőjelezzük és teszteljük ezeket a feltételezéseket.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Iskoláink tanárainak többsége aggódva figyeli azokat a folyamatokat, amelyek a magyar közoktatás háza táján kialakultak, illetve az éppen futó tanév közepén kialakulni látszanak. Sok tanár, ki tudja hányadszor, csatlakozott a szakszervezet által meghirdetett országos sztrájkokhoz, s egyre többen érezzük úgy, hogy nem lehet és nem szabad szótlanul elmenni amellett, hogy az aktuálpolitika játszótérnek tekinti az iskolát. Azt az életteret, ahol gyermekeink – több esetben a saját gyermekeink is – életük java részét élik le, és próbálják kibontakoztatni a bennük rejlő képességeket.

Aggódunk és féltjük mindazt az eredményt és eredményességet, amiért egyesek egy élet munkáját hagyták hátra, mások az épp most induló karrierjüket tették fel, megint mások pedig idő közben csatlakoztak, hogy itt Piripócson is legyenek olyan intézmények, amelyek emberséggel, de következetesen nevelik fel a rájuk bízott legnagyobb kincset, az utókor erejét, a saját gyerekeinket.

Nem szeretnénk pártpolitikai alapon állást foglalni, ahhoz túlságosan sokszínűek vagyunk! Nem szeretnénk senkit a fizetésemelés iránti jogos és szükségszerű igényeinkkel traktálni, mert már a csapból is ez folyik. Azokra a problémákra szeretnénk őszintén felhívni a felelősen élő és gondolkodó piripócsi emberek figyelmét, amelyek azonnali megoldása nélkül összeomolhat a közoktatásba vetett hit és közbizalom, maga az ingyenes közoktatási rendszer. Ennek bekövetkezése nem csak az ország távoli pontjain, vagy a fővárosban fog nehézséget jelenteni majd, hanem itt, Piripócson is!

Konkrétan miért is aggódunk? Pár kiragadott vezérgondolat:

• Szabad tankönyvválasztás nélkül sok esetben nem korszerű és nem a legjobb ábraanyaggal, valamint nem mindenki számára érthető magyarázatokkal ellátott tankönyvekből kényszerülünk tanítani.
• Az iskola, mint közintézmény számára központilag biztosított anyagi fedezet és feltételrendszer mellett csak az iskola Alapítványának segítségével tudunk a szülők és gyerekek jogos higiéniás és mentálhigiéniás igényeinek megfelelni.
• Ha a pedagógusoknak ingyen kell túlórázniuk, nem lehet elvárás a szakszerű helyettesítés.
• Ha a tanárt dolgoztatni kívánják, s regenerációra szánt pihenő idejüket lecsökkentik, vajon a gyermekek terhei csökkenni fognak?
• Ha a digitalizáció elvárás, tényleg mindenkinek adottak hozzá a feltételei? Valóban minden család rendelkezik, alanyi jogon internet hozzáféréssel és megfelelő minőségű eszközökkel?
• Ha a tanárok előtt nincs motiváció, máshol fogják megtalálni boldogulásukat, az állandóan cserélődő emberek miatt pedig az iskola nem fog közösségként funkcionálni.
• Ha a tanárok egymással fognak versengeni, a gyerekekre valószínűleg már nem marad sem kedvük, sem idejük…
• Ha pont a tanárok nem szólhatnak bele a munkájuk elvégzésével kapcsolatos feltételek alakításába, akkor a magyar társadalom kitől is várja az egyre égetőbb kulcskérdések megoldását?!
• Tényleg a jelenleg élő Nemzeti Alaptanterv adja meg az európai versenyképességünk alapjait? Valóban a gyermekfelügyeletet az elsődleges szempont?

Kérjük, hogy álljanak mellénk, legyenek türelemmel és segítsék ezen a fronton is munkánkat, hiszen a célunk közös, az eredményeknek is közösen örülünk és a kudarcok is kihatnak mindannyiunk életére!

Boldog Új Esztendőt Kívánunk Piripócsnak!

dátum: 2023.01.23.

aláírás: (az utolsó „magyar pedagógusoknak” csúfolt, még ki nem rúgott munkaszolgálatosok)

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ezek az érvek azonban tévesek. Fontos megjegyezni, hogy Oroszországnak lehetősége volt megvédeni gazdaságát a nyugati szankciókkal szemben a háború előtt. Először is Oroszország jelentős pénzügyi tartalékokat halmozott fel. 2014 óta Oroszország növelte Ázsiába irányuló kereskedelmét, ami lehetővé tette számára, hogy átvészelje a Nyugattal folytatott kereskedelem csökkenését. A legfontosabb, hogy Putyin agresszíven megerősítette elnyomó gépezetét, hogy elrettentse a romló életszínvonal elleni tömegtüntetéseket. Mindezen okok miatt irreálisak voltak azok a várakozások, amelyek szerint a nyugati szankciók miatt az orosz gazdaság – és Putyin rezsimje – gyorsan összeomlik.

Putyin jelentős erőforrásokat fektetett be egy dezinformációs kampányba, amelynek célja a nyugati döntéshozók félrevezetése a szankciók valós hatásairól. De ne tévedjünk: valójában az orosz gazdaság kapálózik. A nem hatékony mítosz propagálása pedig arra késztetheti a politikai döntéshozókat, hogy vessék el őket, és ezzel Putyin mentőövet kap.

Az állítás, hogy az orosz gazdaság figyelemre méltó rugalmasságot mutatott a szankciókkal szemben, félrevezető makrogazdasági mutatókon múlik. A szankciók bírálói konkrétan a megerősödött rubelre, az orosz GDP szerény zsugorodására és az alacsony munkanélküliségre hívják fel a figyelmet. De ezek a számok valójában nem tükrözik a valós helyzetet.

Vegyük a munkanélküliséget. A hivatalos munkanélküliség jelenleg 3,7 százalék, és mindössze 2,7 millió orosz munkanélküli. Ez rekord alacsony. A valóság azonban az, hogy 2022 harmadik negyedévének végén csaknem ötmillió orosz munkavállaló volt kitéve a rejtett munkanélküliség különféle formáinak. Leginkább 70 százalékuk fizetés nélküli szabadságon volt. Ha a fizetés nélküli szabadság és a munkanélküliség közötti különbség szemantikusnak tűnik, az azért van, mert az. Valójában az orosz munkaerő 10 százaléka munka nélkül van. Ez összevethető az 1990-es évek legrosszabb szintjével, amelynek második felében az oroszok 10-13 százaléka volt munkanélküli.

Egy másik félrevezető statisztika a rubel árfolyama. Igaz, a rubel erősödött, de csak azért, mert a kormány megnehezítette az orosz vállalkozások és magánszemélyek pénzfelvételét és devizára váltását. Az úgynevezett erős rubelt a drákói valutaszabályozás és az import zuhanása támasztja alá. Ez a politika súlyosan megsértette az olyan iparágakat, mint az acélgyártás: a kész acéltermelés több mint hét százalékkal csökkent 2022-ben.

A szankciókat kritizáló döntéshozók az orosz pénzügyminisztérium előrejelzésére mutatnak rá, miszerint az ország GDP-je 2,7 százalékkal csökken, ami aláásni látszik azt az állítást, hogy a gazdaság tönkremegy. Vegye figyelembe azonban, hogy ez a GDP-adat magában foglalja a katonai vonatkozású termelés felfutását. Az újonnan gyártott harckocsi, amelyet azonnal a frontra küldenek, és egy ukrán Javelin rakétával kilőtték, még mindig az orosz GDP-hez való névleges hozzájárulásnak számít.

Tévedés ne essék: a szankciók valójában az orosz gazdaságot gyengítik.

Minden   esetre más mutatók jóval komolyabb gazdasági visszaesést mutatnak, mint azt a hivatalos GDP-adatok sugallják. Az orosz gazdasági aktivitás vitathatatlanul legleleplezőbb mutatója az olaj- és gázexporton kívüli forrásokból származó bevétel, és ez az adat 2022 októberében 20 százalékkal maradt el az egy évvel korábbitól. A szankciók leginkább a feldolgozóiparokat, az orosz gazdaság nyugati technológiáktól és alkatrészektől leginkább függő részét sújtották. Az orosz autóipar termelése, amely közvetve vagy közvetlenül 3,5 millió embernek ad munkát, 2022-ben kétharmadával zuhant.

A kezelhető inflációt mutató orosz adatok szintén félrevezetőek. Jelenleg még az orosz jegybank is arról számol be, hogy a megfigyelt infláció – vagyis az, hogy a közvélemény hogyan ítéli meg a felmérések szerint az áremelkedést – 16 százalékos, vagyis több mint négy százalékponttal magasabb a hivatalos statisztikánál, ami valamivel kevesebb, mint 12 százalék. Érthető a szakadék a hivatalos adatok és az emberek megélt tapasztalatai között, mert az oroszok életszínvonala meredeken romlik. A Romir magán orosz kutatóvállalat 2022 októberében közzétett közvélemény-kutatása szerint az oroszok 68 százaléka észlelte, hogy az elmúlt három hónapban csökkent a boltokban kínált áruk kínálata. Az Orosz Közvélemény-kutató Központ szerint 2022-ben az oroszok 35 százaléka kénytelen volt csökkenteni az élelmiszer-kiadásait. A Public Opinion Foundation, egy orosz közvélemény-kutató szervezet 2022 decemberében arról számolt be, hogy az oroszok mindössze 23 százaléka tartja rossznak személyes pénzügyi helyzetét.

Összegezve, a szankciók mély hatást gyakorolnak az orosz gazdaságra. Putyin országa pénzügyi kilátásainak javítására tett kísérletei közé tartozik az import helyettesítése, vagy a hazai ipar fejlődésének előnyben részesítése és a feldolgozott importtól való függés csökkentése; a kereskedelmi és beruházási áramlások átirányítása Ázsiába; valamint félvezetők és egyéb áruk beszerzése olyan országokból, mint például Törökország a nyugati szankciók megkerülése érdekében. E megközelítések egyike sem fogja megoldani Oroszország problémáit.

Az import helyettesítés nyilvánvaló okok miatt nem működik. A piaci részesedés átadása az erősen monopolisztikus környezettől függő vállalatoknak mindig alacsonyabb árú árukhoz vezet. Nem ösztönzi az innovációt és nem ösztönzi a jobb termékek gyártását.

Az ázsiai országok, mint Kína és India leginkább az olcsó orosz nyersanyagok, mint az olaj, a gáz, a szén és a fa jelentős árengedménnyel történő vásárlása iránt érdeklődnek. Ezeknek az országoknak a vezetői nem érdekeltek abban, hogy segítsék Oroszországot saját versenyképes feldolgozóiparának fejlesztésében.

Oroszország valamelyest sikeresen megkerülte a szankciókat azáltal, hogy létfontosságú nyugati termékeket, például gyártáshoz szükséges alkatrészeket importált harmadik országokon, elsősorban Törökországon keresztül: 2022 harmadik negyedévére az ebből az országból származó orosz import havi 1 milliárd dollár fölé emelkedett, ami nagyjából a duplájára nőtt az előző év azonos negyedévéhez képest. A nyugati kormányok azonban diplomáciai nyomást gyakorolhatnak e kiskapuk bezárására. Putyin pedig nem számíthat külföldi befektetésekre az orosz gazdaság megerősítésében. Az orosz központi bank előrejelzése szerint 2022-ben a tőkekivonás Oroszországból 251 milliárd dollár lesz.

Mindez nem jelenti azt, hogy Putyin kormánya az összeomlás szélén áll. Putyin megsemmisítette a szervezett politikai ellenzéket, miután bebörtönözte a vezető disszidenst, Alekszej Navalnijt, és börtönbe vagy száműzetésbe küldte Oroszország többi legjelentősebb ellenzéki alakját. Sikeresen megfélemlítette az orosz lakosságot azáltal, hogy kemény börtönbüntetéseket vezetett be a vezetése ellen tiltakozókra: az oroszokra akár 15 év börtönt is kaphatnak „politikai szélsőségességért” vagy „az orosz fegyveres erők hiteltelenségéért”.

De a közvélemény Putyin ellen irányul. Ahogy a Szovjetunió felbomlása is mutatja, amint a régóta elfojtott nyilvános elégedetlenség kitör a szabadba, a változás gyorsan megtörténhet. Ezért kell a döntéshozóknak időt adni a szankciók érvényesülésére. Azonnali eredményeket várni irreális, sőt kontraproduktív. Idővel a szankciók elriaszthatják Oroszország agresszív magatartását. A nyugati döntéshozóknak részletes elemzést kell végezniük a szankciók hatásáról, ahelyett, hogy elfogadnák a manipulált mutatók szűk körét. És mindenekelőtt türelmesnek kell lenniük.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A 1B75 Penicillin egy akusztikus-termikus tüzérségi-felderítő rendszer, amelyet a Ruselectronics fejlesztett ki az orosz fegyveres erők számára. A rendszer célja az ellenséges tüzérség, aknavető, MLR, légelhárító vagy taktikai rakéta tüzelőállásainak észlelése és helyének meghatározása, szeizmikus és akusztikus érzékelőkkel, anélkül, hogy rádióhullámokat bocsátana ki. 5 másodpercen belül megtalálja az ellenséges tüzelést 25 km-es távolságból. A penicillin 2018 decemberében fejezte be az állami vizsgálatokat, és 2020-ban lépett harci szolgálatba.

A Penicillin a 8×8-as Kamaz-6350 alvázra van felszerelve, és egy 1B75 szenzorkészletből áll, amely teleszkópos gémre van elhelyezve az infravörös és látható spektrum számára, valamint számos földre szerelt szeizmikus és akusztikus vevőegységből áll, amelyek az 1B76 érzékelő egység része. Más katonai eszközökkel összekapcsolva hatékony hatótávolsággal, 40 kilométerig alkalmazható, és képes személyzet nélkül teljesen automata üzemmódban működni. Egyetlen rendszer állítólag egy egész hadosztályt lefedhet az ellenséges tűz ellen. Ezen kívül koordinálja és korrigálja a baráti tüzérségi tüzet.

A Penicillin rendszer elrejtőzhet az erdőben, és felhúzva teleszkópos gémjét, nézheti és hallgathatja a csatateret. Mivel nem sugároz rádió jeleket, az ellenségnek nincs lehetősége a rendszer észlelésére.

A rendszer pontosan bejelöli az ukrán fegyvereket, amikor azok tüzelnek. Ezután azonnali precíz ellen-tűzzel megsemmisítik őket. Amint azt az orosz védelmi minisztérium által közölt mai lista tüzérségi vonatkozású része állítja:

Az Orosz Föderáció Fegyveres Erői hatástalanították a 114. Területi Védelmi Brigád tüzérségi hadianyag-raktárát Veliky Burluk (Kharkov régió) közelében, valamint 82 tüzérségi egységet a tüzelőállásaikon 98 területen.

Az üteg elleni hadműveletek a következők megsemmisüléséhez vezettek:

• egy lengyel gyártású Krab tarack Peschanoje közelében (Kharkov régió);
• egy amerikai gyártású M109 Paladin tarack és egy Grad többszörös kilövésű rakétarendszerrel (MLRS) felszerelt harcjármű Lozovaja közelében (Kharkov régió);
• egy D-20 tarack Terny (Donyecki Népköztársaság) közelében;
• két Giatsint-B tarack Maryinka és Orlovka (Donyecki Népköztársaság) közelében;
• két Akatsiya önjáró tarack Nyevszkoje (Luganszki Népköztársaság) és Preobrazhenka (Zaporozhye régió) közelében;
• öt D-30 tarack Zmiyevka, Novokairy (Kherson régió), Sofiyevka (Donyecki Népköztársaság) és Orekhov (Zaporozhye régió) közelében.
• Négy USA-ban gyártott hadviselés radar megsemmisült:

• két AN/TPQ-50 állomás Mylovoye és Dudchany közelében (Kherson régió),
• egy AN/TPQ-36 típusú hadviselés radar Ugledar (Donyecki Népköztársaság) közelében,
• egy USA-ban gyártott AN/TPQ-48 típusú hadviselés radar Szenkovo (Kharkov régió) közelében.

A légvédelmi létesítmények hat ukrán pilóta nélküli légi járművet lőttek le Kremennaja (Luganszki Népköztársaság), Nyikolszkoje és Petrovszkoje (Donyecki Népköztársaság) közelében.

A HIMARS és az Olkha MLRS által indított 14 rakétahajtású lövedéket elfogtak Udy (Harkov régió), Szmolyaninovo (Luganszki Népköztársaság), Donyeck és Hartsyzsk (Donyecki Népköztársaság) közelében.

Egy amerikai gyártású sugárzáselhárító rakétát lőttek le Radenszk (Kherson régió) közelében.

Egy ukrán Tochka-U ballisztikus rakétát lőttek le Berdjanszk (Zaporozhye régió) közelében.

A fenti két tüzérségi századnak felel meg (egyenként hat ágyús üteg), amelyet mindössze egy nap alatt semmisítenek meg. Az orosz tüzérség elleni ukrán ellentámadás már nem lehetséges, mivel a szükséges felderítő berendezések megszűnnek, és az ukrán ellen-tüzeket az orosz légvédelem lelövi.

Ez az orosz tüzérségi hadjárat több hete tart. Az ukrán nagyobb hatótávolságú képesség nagy részét megsemmisítette. Eközben az orosz tüzérség folyamatosan támadja a frontot tartó ukrán csapatokat. Az orosz gyalogság csak akkor vonul be, ha az ukrán lövészárkok minden részét heves támadás után kitakarítják attól, ami hátramaradt.

Ez a csataforma óriási veszteségeket okoz az ukrán oldalon, miközben az orosz erők csak minimális veszteséget szenvednek el.

Legutóbbi megbeszélésein Douglas Macgregor ezredes 150.000-re becsülte az ukrajnai erők halálos áldozatait, és 450.000-re a sebesülteket. Én, akárcsak Yves Smith, kétlem, hogy ilyen magas a sebesültek száma. Mivel az ukrán harctéri és kórházi kezelési rendszer rossz állapotban van, kevesebb lehet a sebesült és valószínűleg több a halott.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ez egy ügyes kis mondás a kockázat átruházhatóságáról. Tegyük fel, hogy a bank, amelytől hitelt veszel fel, a JP Morgan. Hitelfelvevőként tudod, hogy az egy millió dolláros kölcsön kevesebb, mint  a bank mérlegében egy kerekítési hiba.

Ha nem fizeted vissza, tudod, hogy a JP Morgan nem azért fog utánad menni, mert elveszít 1 millió dollárt, hanem azért, mert rossz precedenst teremtene, ha nem tenné. Bíróság elé állít, és boldogan fizet ügyvédi költségként több mint egy milliót, mert nem a pénzről van szó.

100 millió dollár egy másik történet. Persze a JP Morgan kibírna 100 millió dollár veszteséget, bár nem tennék boldogan. Belső értekezleteket tartanak, kényelmetlen kérdéseket tesznek fel a felsőbb vezetőknek, és ha nem fizetik vissza a kölcsönt, akkor leváltások következnek.

Ellentétben, a precedens kedvéért perelt 1 millió dolláros hitellel, a 100 millió dolláros kölcsön nagymértékben a pénzről szól. Tehát ahelyett, hogy bíróság elé állítanák az adóst, megszervezi az alkut. Barátságosabb feltételeket nyújtanak, mert a bank nagyon vissza akarja kapni 100 millió dollárját.

Szóval, miért lenne ez másként az Egyesült Államokban?

Az USA soha nem fogja kifizetni a tartozását, és nem is tervezi. Az Egyesült Államoknak 2001 óta nem volt költségvetési többlete, és az csak 128 milliárd dollár volt. Az Egyesült Államok államadóssága  év végére nagyjából 30 billió dollárt  tenne ki.

Ha az Egyesült Államok azonnal elkezdene minden évben 128 milliárd dolláros többletet termelni, akkor 265 évre lenne szükségünk, hogy ezt visszafizesse. Ez pedig azt jelentené, hogy a második világháború óta a legerősebb deflációs háttér mellett, állandó többletet kell felmutatnia. Folyamatosan. Majdnem három évszázadon át.

Tehát – az USA soha nem tervezi adósságának visszafizetését. Lehetetlen. Akkor a piac miért nem árazta be a csőd elkerülhetetlenségét?

Van néhány jó oka annak, hogy a befektetők miért folytatják a vásárlást. Mindenekelőtt a legtöbb kormány pontosan azt teszi, amit az Egyesült Államok. Valójában az USA a legkevésbé piszkos ing az egész kosárban.

Franciaország márciusban megígérte, hogy egyetlen vállalkozást sem hagynak csődbe menni. Japánban évek óta negatívak a kamatok. A globális pénzkínálatnak valahova el kell jutnia, és az Egyesült Államok adóssága úgyszólván a legmagasabb törpe a teremben.

Egy másik észszerű magyarázat az, hogy sok nagy intézmény nem vásárol kincstárjegyet, vagy más alacsony hozamú, likvid hitelviszonyt megtestesítő értékpapírokat, hogy hozamot generáljon. Megvásárolják őket, mint a fedezetkezelés fontos mérlegkezelési eszközét. Ha ez a piac nem létezne, nem lennének lehetségesek a negatív hozamok.

Az is lehetséges, hogy a piacok nem hiszik el, hogy az Egyesült Államok valaha is teljesen vissza fogja fizetni az adósságát, de ez rendben van azzal, hogy az USA-nak van kisebb, jobban kezelhető adóssága. Lehetséges, hogy a kötvénypiac abban a reményben áraz, hogy az USA-nak valahogy sikerül visszatalálnia az elméletileg működőképes adósságmennyiséghez.

Talán a legjobb ok az, hogy most rendkívül kockázatmentes környezetben vagyunk, és a világban az amerikai hitelek befektetésének biztonság szinonimája. Az ország közel egy évszázada a legstabilabb, legdinamikusabban fejlődő gazdaság. Vannak problémák, igen, de rengeteg olyan strukturális, földrajzi és politikai előny van, amelyek az Egyesült Államokat viszonylag biztonságossá teszik.

Tehát, bármi is legyen az ok, a globális vagyon továbbra is amerikai dollárba ömlik. És igen, nem jött jól azoknak az államoknak, akik a múltban nem teljesítették adósságaikat. De az USA nem Argentína, Görögország, de még csak nem is Oroszország. A világ még soha nem volt tanúja olyan mértékű csődnek, mint amiről beszélünk.

Ennél is fontosabb: a világ még soha nem volt tanúja egy olyan országból származó fizetésképtelenségnek, mint az Egyesült Államok.

Nem babilóniai, római de még gyarmati időket sem élünk. A globalizáció korszakát éljük. Viszont előre nem látható hullámzó hatások jöhetnek, amelyek az egész globális pénzügyi rendszer összeomlásához vezethetnek.

A világ legnagyobb, leghitelképesebb adósság kibocsátójának nem teljesítése több mint elképzelhetetlen. Nem szabadna megtörténni, nem azért, mert mekkora károkat okozna az Egyesült Államoknak, hanem azért, mert mennyi fájdalmat okozna mindenki másnak.

Bizonyos értelemben az USA már akkor nyert. Pusztán önző nézőpontból mindaddig kellene hitelt felvenniük, amíg ezt a pénzt olyan eszközökbe fektetik, amelyek értéket termelnek a gazdaság számára a következő évszázad során.

Amerikának ideje hátradőlni, felrakni a lábunkat, és megvárni, amíg a bankárokat, akik megpróbálják újratárgyalni a visszafizetést.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Január 11. óta Soledar a Wagner zsoldos csoport részleges ellenőrzése alatt áll, az Egyesült Államok Háborús Kutatási Intézete és az Egyesült Királyság Védelmi Minisztériumának értékelése szerint.

A január 12.-i orosz bombázás azonban megerősítette az ukrán értékeléseket, ami szerint a város elleni küzdelem továbbra is intenzív.

Az eredménytől függetlenül ez a konkrét csata, és számos más fejlemény rávilágít, hogyan áll az ukrán háború, és hová vezethet.

Három konkrét tanulságról beszélhetünk: Először is, még a kis terület nyerésért is rendkívül drágán kell fizetni emberanyagban és az felszerelésben, és csak az elhúzódó harcok után érhetők el eredmény, ami mindkét oldalon jelentős veszteségeket okoznak, és jelentős erőforrásokat kötnek le. Ha Oroszország végül képes elfoglalni a Soledar-ot, akkor ezt csak úgy tudja megtenni, ha a várost a földig rombolja.

A Soledar elfoglalása csak egy lépés lesz a közeli Bakhmut elfoglalásához, ami az egyik nagyváros Donetski Oblastban. Ugyanakkor itt az ukrán erők továbbra is határozottan irányítják az eseményeket, még akkor is, ha Oroszországnak sikerrel járna a Soledarban tett erőfeszítése. Az ukrán védekezés előre jelzett összeomlása a Donyski régióban, vagy a stratégiai visszavonulás semmiképpen sem veszi figyelembe a következtetéseket.

A másodszor mindkét fél fenntartja a maximális célokat, és úgy tűnik, hogy általában nem hajlandók erőfeszítéseket folytatni a tárgyalásos rendezés felé. Ennek ellenére az oroszországi emberi jogi biztosok és Ukrajna, Tatiana Moskalkova és Dmytro Lubinets, Ankarában a közelmúltban tartottak találkozót, ahol megállapodtak foglyok cseréjében, és ahol mindkét fél belweegyezett, hogy folytatja humanitárius párbeszédet.

Az orosz szempontból a Soledar elleni hatalmas támadások, és a Donetski Oblast orosz és ukrán erők között a frontvonal mentén zajló, folyamatban lévő csaták rendkívül költségesek emberanyag és a lőszer szempontjából. Ennek csak akkor van értelme, ha a Kreml célja továbbra is a szeptemberi népszavazások után elcsatolt, mind a négy régió megszállása.

Ahogy a harcok fokozódtak a csatamezőn, úgy fokozódik a különböző orosz politikai frakciók között is. Egyrészt a Soledar elleni támadást a Wagner csoport erői vezetik, amit Yevgeny Prigozhin, az orosz elnök, Vlagyimir Putyin közeli szövetségese vezet.

Lehet, hogy a Prigozhint részben annak a lehetősége motiválta, hogy hozzáférést kapjon a közeli só- és gipszbányákhoz. De a látszólagos sikerét a csatatéren is felhasználta, hogy felgyorsítsa befolyását Putyin belső körében, nem tartva vissza az orosz katonaság felső  vezetőinek erőfeszítéseit.

Miközben Prigozhin még megnyerheti a Soledar elleni küzdelmet, elvesztett több politikai csatát, amikor közeli szövetségese, Szergej Surovikint, a kritikus ukrán infrastruktúra elpusztítására irányuló kampány fő irányítója, január 11.-én felváltotta Valery Gerasimovot, mint az ukrán háború általános parancsnokát. Gerasimov tavaly februárban volt az eredeti orosz invázió megtervezője. Tehát kinevezése egy másik jel, hogy Putyin nem adta fel a maximalista háborús céljait.

Ez viszont a háborúban kiemeli a második front megnyitásának kísértetét. A nyugat ukrán Lviv városban tett látogatása során, az ukrán elnök, Volodymyr Zelensky újból figyelmeztetett a Belaruszból induló invázió veszélyére. A közelmúltban felmerült moszkvai és a minszki védelmi együttműködés fényében, valamint január végén csatlakozott katonai gyakorlatokhoz kapcsolódóan, ez továbbra is jelentős veszélyt jelent Ukrajnára.

A Surovikin helyettesítése Gerasimov-nal akkor történik, amikor az Ukrajna elleni drón- és rakétatámadások könyörtelen kampánya véget ért – anélkül, hogy elérte volna az ukránok védekező szellemének megszűnését. Ez részben azt jelezheti, hogy a kimerültek az orosz fegyver és lőszer készletek. De Donbasban az intenzívebb földi csatákkal együtt ez azt is jelzi, hogy megújul az orosz összpontosítás a felszíni háborúra és a jövőbeli terület nyerés elvárására.

Putyin változtatásai a katonai vezetésben valószínűleg további orosz támadásokat valószínűsítenek Donbasban, és egy második frontot nyithatnak Belaruszból. Oroszországban részleges, és kaotikus mobilizációra került sor ősszel, és októberben sikerült a Khersonból származó erőket evakuálni és újra telepíteni.

Ez a Kremlnek biztosított jelentős időt az erők az átcsoportosítására, az újonnan mozgósított csapatok kiképzésére és integrálására. Az orosz tüzérség és a légierő uralkodó fölényével együtt potenciális előnyt biztosít a jövőbeli támadások során.

A harmadik és hosszabb távú tanulság a nyugati támogatás szükségessége. Fontos lépés a kötelezettségvállalás, hogy több légvédelmi rendszert és csatatéri járműveket küldjenek Ukrajnába. A kézbesítés után azt is jelzi, hogy a Nyugat határozottan elmarad Ukrajna védelmi erőfeszítéseitől, tehát támogatnia kell Kijevet a teljes területi integritás helyreállítása érdekében.

Mivel azonban időnként igen lassú a nyugati szállítás, a brit, a lengyel, a francia és a német katonai kellékek valószínűleg nem befolyásolják a Soledar elleni jelenlegi csata eredményét.

Összességében tehát az elmúlt héten a Soledarban és annak környékén zajló események szemléltetik, hogy függetlenül a jelenlegi harcok eredményétől, ez nem fordulópont. Ez egy újabb erős jel, hogy a háború valószínűleg hosszú és költséges lesz.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A 80 évvel ezelőtti Barbarossa-hadművelet óta először lépnek át német gyártmányú tankok a lengyel határon, hogy részt vegyenek az Oroszország elleni háborúban. Kétségtelenül ez az Egyesült Államok és a NATO eddigi legvakmerőbb intézkedése.

A tankok támadó, nem védekező fegyverek. Arra használják őket, hogy áttörjék az ellenséges sáncokat, terület elfoglalás céljából. Ukrán vezetők egyértelművé tették, hogy a nyugati harckocsik kulcsfontosságúak háborús céljaik eléréséhez, beleértve a 2014 óta Oroszország által birtokolt Krím-félsziget visszahódítását.

Az Egyesült Államok több száz ukrán katonát képez ki páncélos hadviselésre a németországi bázisán, ahol NATO páncélozott járművekkel gyakorlatokat hajtanak végre. A tankok és legénységeik elhagyják Németországot, és Lengyelországon keresztül lépnek be Ukrajnába, ahol az orosz front ellen vetik be őket.

A modern harckocsiknak hatalmas logisztikai szükségletük van, hogy felfegyverkezzék és támogassák őket. Egyetlen M1 Abrams tank 250 liter üzemanyagot fogyaszt óránként üzembe helyezés után. Ezekhez a harckocsikhoz nagy tömegű logisztikai személyzetre lesz szükség, sokuk valószínűleg a NATO-országok fegyveres erőiből érkezik.

Nemcsak a harckocsik, hanem a logisztikai és szállító vonataik is célponttá válnak. Egy Leopard 2 tank körülbelül 15 millió dollárba kerül. Ezeknek a fegyverrendszereknek a védelme, nem is beszélve az őket kiszolgáló és ellátó csapatokról, létfontosságú katonai szükségletté válik a NATO számára.

Az USA és a NATO szavahihetőségét tette kockára a háború kimenetelében, amelyet egyre határozottabban Oroszország katonai vereségeként és feldarabolásaként határoznak meg. A konfliktus logikája tehát egyre nagyobb eszkalációt követel meg.

Az orosz fegyverek és légierő által fenyegetett páncélozott oszlopaival és utánpótlási vonalaival akár Ukrajnán belül, akár a lengyel határon túl a „repülési tilalmi zóna” létrehozását az amerikai sajtó ismét létfontosságú elemként hozza fel az elkötelezett védelme érdekében. .

Ez azt jelentené, hogy katonai eszközei védelmében amerikai és NATO-pilóták és SAM-kezelők orosz harci gépek lelövésével kezdenének közvetlen  háborút.

Ez az a lehetőség, hogy az amerikai és az európai lakosság tudtukon kívül aláveti magát azoknak a kormányoknak, amelyek megígérték, hogy elkerülik a „harmadik világháborút” és a nukleáris „Armageddont”.

A NATO fellépéseinek meggondolatlan és provokatív jellegének kifejezésére a New York Times azt írta: „Az elmúlt néhány héten egyik gát a másik után omlott le”, mivel „az Egyesült Államok és szövetségesei több kockázatot vállalnak Ukrajna védelmében. ”

A The Economist a fő harckocsik Ukrajnába küldését szorgalmazó vezető szerkesztőségében ezt írta: „További aggodalomra ad okot, hogy ha Oroszországot túl messzire vagy túl gyorsan lökdösik, akkor annak elnöke, Vlagyimir Putyin eszkalálódhat, és a legrosszabb esetben akár nukleáris háborút is indíthat. Ezek nem alaptalan félelmek.”

A The Economist a veszély ellenére a harckocsik küldése mellett érvel. “Ha Putyin arra a következtetésre jutna, hogy nukleáris fenyegetéseivel nyerte meg ezt a győzelmet, az szörnyű precedenst teremtene.” Hozzáteszi: „Ha ma engedünk Putyin nukleáris fenyegetéseinek, az holnap veszedelmesebb ellentétekhez vezet.”

Az imperialista háborús tervezők azt feltételezik, hogy orosz válasz nélkül is fokozhatják a háborúban való részvételüket. De ha Washington nem fél az atomháború következményeitől, miért hiszik úgy a háborús tervezők, hogy a Kreml félni fog?

Valójában a The Economist érvelése nagyobb mértékben vonatkozik az orosz félre, mint a NATO-ra, mert a rendszerváltás lehetőségével a Kreml áll szemben, nem pedig Washington vagy Berlin.

Ha a The Economist szerkesztősége az orosz oldalon állna, mit mondanának? “Ha a NATO arra a következtetésre jut, hogy a katonai eszkaláció győzelmet arat, az szörnyű precedenst teremtene.” Végtére is, „ha ma engedünk a NATO eszkalációjának, holnap veszedelmesebb lehetőségek jönnek létre”.

Más szóval ez egy érv amellett, hogy Oroszország a NATO eszkalációjára a NATO elleni támadás vagy az ukrán erők elleni nukleáris támadás indításával válaszoljon. Minél jobban eszkalálódik az USA és a NATO, Oroszországnak annál kevésbé kell elkerülnie az eszkalációt.

A hidegháború alatt gyakorlatilag az egész amerikai politikai berendezkedés, a Republikánus Párt „őrült peremének” kivételével, elfogadta a „kölcsönösen biztosított pusztítás” doktrínáját. Ezen doktrína szerint bizonyos cselekedetek megengedhetetlenek az Egyesült Államok számára, mivel a Szovjetunió nukleáris válaszának kiváltásának kockázata elfogadhatatlan fenyegetés.

Most minden nagyobb újságban az a mantra, hogy a NATO-t és az Egyesült Államokat nem lehet „elrettenteni” attól, hogy olyan politikát hajtson végre, amely nukleáris háborúhoz vezethet. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy az embert nem szabad elriasztani attól, hogy kiugorjon az épületből a földhöz csapódás okán.

Washington egész stratégiája irracionális, mint a múltban minden világhódítási terv. De ezt az irracionális politikát társadalmi és gazdasági érdekek vezérlik.

Minél tovább fejlődik a jelenlegi globális konfliktus, annál világosabb az a tény, hogy ez a háború a 20. század első két világháborújához hasonlóan nem az alapján érthető meg, hogy ki adta le az első lövést, hanem sokkal mélyebb társadalmi okok alapján.

Ukrajna reakciós orosz invázióját azzal a céllal váltották ki, hogy konfliktust szítsanak, amely Oroszország feldarabolásához vezet. Az egyszerű geopolitikai érdekeken túl az amerikai uralkodó osztály számos gazdasági, társadalmi és politikai válsággal szembesül, amelyekre nincs megoldás. Úgy vélik, hogy az Oroszország meghódítására irányuló kétségbeesett lépések révén valahogy elháríthatja az amerikai társadalmi és politikai életet sújtó válságot.

És még akkor is, ha eszkalálódik a háború Európában, az Egyesült Államok a Csendes-óceánt hadszíntérré változtathatja, támogatva Japán újrafegyverzését és Tajvan felfegyverzését a Kínával való konfliktus előkészítéseként.

Ennek a globális tűzvésznek a terveit az Egyesült Államok és az egész világ népességének a háta mögött szövik ki. Az USA és a NATO hazudik szándékairól, és eltitkolják tetteik következményeit. Ez az összeesküvés kiterjed az Egyesült Államok és Európa minden jelentősebb politikai pártjára, amelyek mindegyike felsorakozott a háborús erőfeszítések mögé. Egyikük sem mondja egyértelműen, hogy milyen következményekkel jár, és hány millió életet hajlandó feláldozni.

A folyamat eredménye egy olyan mértékű globális kataklizma lesz, amely mellett eltörpülnek a múlt erőszakai. Az ukrán háború kitörése óta a nukleáris fegyverek lehetséges alkalmazása normalizálódott a politikai diskurzusban.”

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az első meglepetés az volt, hogy milyen normális az élet. A nyugati szankciók miatti komorságról szóló médiahírek ellenére minden ugyanúgy működik, mint korábban. A hazai bankügyek működnek, a fizetések és a nyugdíjak időben kifizetésre kerülnek, a mindenütt jelen lévő e-kereskedelem nyüzsgő tevékenység, a boltok tele vannak élelmiszerrel és fogyasztási cikkekkel. Szentpéterváron küszködtem, hogy észrevegyek bármilyen változást a mindennapi életben 2021 januárjához képest.

Mégis, ha mélyebbre kell ásni, és a szankcióknak van hatása. Az egyik folyamatosan felbukkanó probléma a nyugati autóalkatrészek voltak, amelyek észrevehetően drágultak, de szállítanak új alkatrészeket. Ez nagyjából minden más fogyasztóorientált termékre vonatkozik. Nincs hiány, még olyan nyugati árukban sem, mint a whisky. A szupermarketek polcai tele vannak.

Az uniós utazási korlátozások megtették hatásukat, de semmi sem hasonlít a COVID-járvány idején bevezetett intézkedésekhez. Az emberek továbbra is számos országba utazhatnak, köztük Törökországba, Egyiptomba vagy az Öböl-államokba.

Az üzletemberek arról panaszkodnak, hogy nehézségekkel kell szembenézniük, különösen az import/export szektorban. Néhány hónapos káosz után azonban a vállalkozások új szállítási útvonalakat találtak harmadik országokon, például Törökországon vagy Kazahsztánon keresztül.

Egy védelmi szektorban dolgozó ismerőse nevetett azon a felvetésen, hogy Oroszországban kifogyhatnak a rakéták. Elmondta, hogy a védelmi ipar évek óta készletezte az alapvető alkatrészeket, és több helyi forrásból származó alternatívát is használ (bár ezt az állítást nem tudtam ellenőrizni). A többit még meg lehet vásárolni – igaz, felfújt áron. Valódi problémájuk nem az alkatrészek hiánya, hanem az a képesség, hogy növeljék a termelést, hogy megfeleljenek a növekvő katonai megrendeléseknek.

A különböző vállalkozásokkal foglalkozó emberekkel folytatott beszélgetések általános benyomása az, hogy a fő hangsúly az új normálishoz való alkalmazkodáson van. Sok minden kevésbé lesz hatékony és drágább, de az orosz gazdaság nem fog összeomlani.

Ha ez válságot jelent Oroszország számára, akkor ez nem hasonlít az 1990-es évek eleji zűrzavarhoz, amikor az állam, a társadalom és a gazdaság egyszerre omlott össze.

Ne említsd a háborút

Egy másik meglepő dolog, amit találtam, az, hogy a háborút mennyire elkerülik nap mint nap. A tévéhíradókban és a chat-műsorokban (amelyek rendíthetetlenül követik a kormány irányvonalát) láthatnak róla riportokat, de sokkal jobban tájékozottabbnak éreztem magam a háborúról a belfasti Telegram alkalmazás segítségével, ahol élek és dolgozom, mint amikor valódi emberekkel beszélgetek Szentpéterváron. Úgy találtam, hogy egész beszélgetéseket folytathatok anélkül, hogy Ukrajna szóba kerülne, hacsak szándékosan nem említettem.

Általános benyomásom az volt, hogy az invázió megerősítette az emberek már meglévő nézeteit. Azok, akik mindig is Putyin ellenesek voltak, most utálják, míg a kormányt támogatók nagyrészt mellette állnak. De a túlnyomó többség megpróbálja figyelmen kívül hagyni, amennyire csak tudja.

Senki, akivel beszéltem, nem örült, hogy elkezdődött a háború – de van egy fontos figyelmeztetés: a nem örülés nem jelenti azt, hogy mindenáron véget akarnak vetni. Egyesek azt mondták, hogy a háborúnál rosszabb egy háború elvesztése.

Nem láttam sok bizonyítékot a népi tiltakozásra sem. Nyilvánvalóan sok Putyin ellenző ember már elmenekült az országból, különösen amióta 2022 szeptemberében megkezdődött a mozgósítás. Sokan a háború ellenzőt bebörtönözték. Néhány barátom (a rezsim régóta bírálói) távozást terveztek, hogy elkerüljék a jövőbeli mobilizációt.

Az egyik leggyakrabban feltett kérdés az energiahelyzettel kapcsolatban: „Mennyit fizetek a gázért az Egyesült Királyságban?” Az Egyesült Királyság és az EU jelenleg magas energiaköltségekkel küzd. De nem valószínű, hogy az európai gazdaság összeomlik vagy politikai nyugtalanságot okoz – ez a kérdés mögött meghúzódó implicit feltételezés. Hasonló a helyzet Oroszországban. A nyugati szankciók ellenére úgy tűnik, hogy kicsi a veszélye annak, hogy Oroszország gazdasága összeomlik.

Érzékelési hiány

Két hét után a szentpétervári benyomásom az, hogy Oroszország társadalma és gazdasága még mindig közel sincs ahhoz, hogy teljes mértékben ráálljanak a háborús erőfeszítésekre. Míg a tavaly szeptemberi és októberi részleges mozgósítás közelebb hozta a háborút az emberekhez, addig az  lakosság viszonylag kis százalékát érintette. Az összes ismerősöm közül csak egyet hívtak be. Mindeközben a további mozgósítási körök bizonyos mértékben megfelelnek az emberek elvárásainak. Ha eltekintünk az igazán kiterjedt mozgósításhoz vezető hatalmas katonai kudarcoktól, úgy tűnik, hogy Oroszország hazai frontján meglehetősen normálisan zajlik az élet.

Utazásom egyik legnagyobb tanulsága az a hatalmas szakadék, amely Oroszország nyugati bemutatása és a helyszíni látvány között van. Ez az értékelési szakadék valószínűleg tovább fog nőni, mivel jelenleg kevés a nyugatról odautazó ember, és megszűnnek a szakmai és tudományos kapcsolatok.

Bármennyire is fontosak, a száműzetésben élő Putyin-ellenes aktivisták, vagy az Oroszországban maradó és a közösségi médiában továbbra is aktívak megjegyzéseire hagyatkozni nem fog segíteni, mivel itthon marginalizálódnak, és elveszítik kapcsolatukat az orosz valósággal.

Az a tény, hogy semmi sem helyettesítheti azt, amit saját szemével lát az ember. A legutóbbi oroszországi utazásomat stresszesnek találtam, de örülök, hogy megtettem.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Egészen a közelmúltig azt feltételezték, hogy a „kezesség” csak az emberre jellemző, de az állatokon végzett vizsgálatok azt sugallják, hogy a „kezesség” minden emlős alapvető jellemzője lehet. Kevésbé világos, hogy ez hogyan jelenik meg az állatoknál, és hogy ez megegyezik-e az emberi kezességgel.

Vizsgálatok széles skáláját fejlesztették ki annak megállapítására, hogy a házi kutya mutat-e valamilyen bizonyítékot a preferált mancshasználatra. A feladatok közé tartozott a játék stabilizálása, egy edénybe helyezett csemege után nyúlás, vagy egy tárgy – például takaró eltávolítása az állat testéről.

Az egyéb mutatók közé tartozik a lépcsőn járás első lépése, vagy a személy kérésére adott pacsi.

Az ezeket a feladatokat használó tanulmányok eredményei bizonyos fokig eltérnek, bár egy közelmúltban végzett meta-analízis arra a következtetésre jutott, hogy összességében a kutyák nagyobb valószínűséggel preferálják az egyik mancsot, mint az ambilaterálisakat (amit kétkezesnek nevezünk, ha emberről beszélünk), vagy nem mutatnak kedvenc mancsot.

De az emberektől eltérően a mancsok preferenciája nagyjából egyenlően oszlik meg. A kutyák kezessége ezért inkább az egyénre, mint a populációra jellemző.

Fontos, hogy a tanulmányok különbségekre mutatnak rá a mancshasználatban a feladatok között, és a végtaghasználat olyan tényezőktől függ, mint a feladat összetettsége. Például a gyakran használt „labda” feladat, ahol nagyjából azonos számú bal mancsos, jobb mancsos és kétkezes reakciót ad.

Ezzel szemben a „pacsit adni” feladat, egy edzés és ismétlés egy részét magában foglaló gyakorlat, sokkal inkább mancsot preferáló, mint kétkezes válaszokat generál.

Számos tanulmány rámutat arra, hogy erős nemi különbségek vannak a kutya mancs-preferenciájában. A nőstény kutyák nagyobb valószínűséggel jobb mancsúak, míg a hímek inkább bal mancsúak. Ezt a nemi különbséget más nem emberi fajoknál is feltárták.

Még mindig nem világos, hogy a hím és nőstény állatok mancshasználata miért különbözik, bár a magyarázatok között szerepelnek hormonális tényezők és az agy anatómiájának különbségei is.

A link az állatjóléthez

Noha a nemek, oka lehet annak kiderítése, hogy egy kedvtelésből tartott kutya bal- vagy jobbkezes-e, az állat oldalpreferenciáinak meghatározása állatjóléti szempontból is fontos lehet. Ennek az oka, hogy a mancspreferenciák betekintést engedhetnek az állatok érzelmeibe.

Az emberekhez hasonlóan a kutya agyának bal oldala – amely testének jobb oldalát irányítja – inkább a pozitív érzelmek feldolgozásával foglalkozik. Ezzel szemben a kutya agyának jobb oldala – amely a test bal oldalát irányítja – inkább a negatív érzelmekre összpontosít, mint például a félelem vagy a szorongás.

Ha felmérjük, hogy egy kutya melyik mancsát használja, akkor némi betekintést nyerhetünk abba, hogy az állat hogyan érzi magát. Például az a kutya, amelyik a bal mancsát használja egy feladat elvégzésére, több negatív érzelmet él át, mint a jobb mancsát alkalmazó egyed.

A közelmúltban végzett vizsgálatok  kutyáknál összefüggést tártak fel a mancspreferencia és az érzelmi reakcióképesség között. Kutatásunk rámutat arra, hogy a bal mancsos kutyák „pesszimistábbak” (ebben az esetben lassabban közelítik meg a kétértelmű helyen elhelyezett üres etetőtálat egy kognitív elfogultsági feladat során), mint a jobb mancsú vagy kétoldali állatok.

Eközben kimutatták, hogy a gyengébb mancsot preferáló kutyák erősebben reagálnak a zivatarok és tűzijátékok rögzített hangjaira, mint az erősebb mancsot preferáló állatok.

Bizonyítékot találtunk a kutyák mancspreferenciái és a személyiség közötti kapcsolatra is, mivel az ambilaterális kutyák magasabb pontszámot értek el az agresszió és félelem jegyében, mint az erős mancspreferenciákkal rendelkező állatok.

Ez hatással lehet az állatok képzésére. Valójában van néhány bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a mancspreferencia-teszt hasznos előrejelzője lehet annak, hogy mely kutyák válnak sikeres vakvezető kutyákká.

A mancspreferenciák értékelése arra is szolgálhat, hogy azonosítsa a stresszes helyzetekben kiszolgáltatott személyeket. Például azt találták, hogy a bal mancsú kutyák nagyobb stresszt mutatnak a mentő-kennelekben, mint a jobb mancsú állatok.

Ebben a szakaszban, merészség lenne csak a mancspreferencia-tesztekre hagyatkozni, mint az állatjólléti kockázat mértékére. Mindazonáltal hasznos eszköz lehet, különösen, ha más jóléti tesztekkel együtt vizsgálják, vagy más aszimmetriamérőkkel, például a farok-csóválással.

A kutyák jellemzően balra csóválják a farkukat (ami több pozitív érzelmet jelez), amikor meglátják gazdájukat, de jobbra (több negatív érzelmet sugallva), ha egy ismeretlen domináns kutyát néznek. Az ezen a területen végzett további munka nemcsak a kutya-kogníció megértésének fejlesztését segíti elő, hanem lehetővé teszi számunkra, hogy jobban vigyázzunk és értékeljük az ember legjobb barátját.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A tajvani kínai invázió nem járna sikerrel, ha az Egyesült Államok és Japán támogatná Tajpejt, de minden érintett fél számára jelentős áldozatokkal járna – közölte a befolyásos CSIS.

A hétfőn közzétett „The First Battle of the Next War: Wargaming a Chinese Invasion of the Tajvan” című jelentésben a CSIS szakértői arra figyelmeztettek, hogy a Tajvan–USA–Japán szövetség legyőzheti „Kína hagyományos kétéltűkkel partraszálló invázióját”, és fenntarthatja az autonóm Tajvant, de „több tucat hajót, több száz repülőgépet és több tízezer katonát” veszítenének el.

Tajvan gazdasága összeomlana, és az Egyesült Államok globális pozíciója is sok évre sérülne – figyelmeztet a jelentés.

Kína azonban „nagy veszteségeket” szenvedne, amelyek destabilizálhatják a Kínai Kommunista Párt uralmát.

Háborús szimuláció

Peking Tajvant kínai tartománynak tekinti, és “Kína vezetői egyre határozottabbá váltak” a sziget és a szárazfölddel való egyesülés iránt, ezért a katonai invázió “nem kizárt” – áll a jelentésben.

Egyes katonai vezetők, például az Egyesült Államok ázsiai-csendes-óceáni parancsnoka, Philip Davidson adminisztrátor előre figyelmeztetett arra, hogy 2027-ig Tajvan inváziójára sor kerül, amikor a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg a századik évfordulóját ünnepli, és Kína első számú vezetője, Hszi Csin-ping a harmadik időszak végéhez ér.

A CSIS projektcsapata egy hadijátékot fejlesztett ki egy kínai kétéltű tajvani invázióhoz 2026-ban, történelmi adatok és hadműveleti kutatások, valamint a múltbeli katonai műveletekkel, például a normandiai, okinavai és falklandi csatákkal való analógiák felhasználásával.

24 forgatókönyvet futtattak le, mielőtt kijelölték a legvalószínűbbet, az “alapforgatókönyvet”.

Ebben a kínai erők a levegőből támadják meg Tajvant, majd átkelnek a Tajvani-szoroson partraszállás céljából. Ekkor kapcsolódhat be az Egyesült Államok és Japán a kínai kétéltű flotta elrettentése érdekében.

Eric Heginbotham, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) vezető kutatója és a jelentés egyik szerzője szerint a csapat két következtetésre jutott:

“Először is, Kínának nem valószínű, hogy sikerül elérnie műveleti célját, elfoglalni Tajpejt. Másodszor, a háború költsége minden érintett számára magas lenne, minden bizonnyal az Egyesült Államokat is beleértve.”

A CSIS projektcsapat által irányított legtöbb forgatókönyv szerint az amerikai haditengerészet két repülőgép-hordozót és 10-20 nagyméretű hajót, valamint körülbelül 3200 katonát veszített. Ez körülbelül a fele az iraki és afganisztáni konfliktusok összesített halálos áldozatainak.

Kína azonban súlyos veszteségeket is elszenvedne, mintegy 10.000 katona életét veszti, 155 harci repülőgép és 138 nagyobb hajó semmisül meg.

“Haditengerészete romokban hever, kétéltű erőinek magja megtört, és katonák tízezrei vannak hadifogságban” – áll a jelentésben.

Japán is valószínűleg száz repülőgépet és több tucat hajót veszít el.

Legyőzni egy kínai inváziót

A jelentés négy feltételt javasolt, amelyeknek teljesülniük kell a kínai invázió legyőzéséhez, amelyek közül az első az volt, hogy “a tajvani erőknek tartaniuk kell a vonalat”.

“Tajvannak ellenállnia kell, és nem kapitulálnia. Ha Tajvan megadja magát, mielőtt az Egyesült Államok haderejét be tudja vetni, a harc hiábavaló.”

A jelentés megjegyezte, hogy a szárazföldi erőknek Tajvan védelmi erőfeszítéseinek központjává kell válniuk, és javasolta ezek megerősítését.

A szerzők azzal is érveltek, hogy Tajvannak nincs “ukrán modellje”, és a szigetnek “a háború kezdetén mindent be kell vetnie”, mivel Kína blokád alá vonhatja és elszigetelheti a szigetet, hogy megakadályozza az Egyesült Államok és szövetségesei időben történő beavatkozását.

“Ami Ukrajnában történik, abszolút ébresztő Tajvan számára” – mondta Heginbotham, az MIT-től.

“A tajvani hadsereg nem az ukrán hadsereg, nem kellően felkészült” – tette hozzá.

A jelentés azt javasolta, hogy az Egyesült Államoknak el kell látnia Tajvant a szükséges fegyverekkel. “Ha az Egyesült Államok úgy dönt, hogy megvédi Tajvant, akkor gyorsan közvetlen harcba kell lépniük”.

Tajvan sikeres védelmének van további két feltétele: az Egyesült Államoknak képesnek kell lennie arra, hogy Japánban lévő bázisait harci műveletekre használja, és az amerikai haderőnek képesnek kell lennie arra, hogy gyorsan és tömegesen csapjon le a kínai flottára a kínai védelmi övezeten kívülről.

A jelentés szerzői azonban azt mondták, hogy egy invázió modellezése “nem jelenti azt, hogy valószínű.”

“A kínai vezetés diplomáciai elszigetelődés Tajvan szemében gazdasági kényszer lehet. Ha Kína a katonai erőt választja, ez inkább blokád formáját öltheti, nem pedig nyílt inváziót” – mondták.

Sem Tajpejből, sem Pekingből nem érkezett azonnali reakció a jelentésre, ami az elmúlt napokban rendszeres légi betörésekkel és a sziget körüli hadgyakorlatokkal növelte a nyomást Tajvanra.

Chiu Kuo-cseng tajvani védelmi miniszter még októberben azt mondta, Tajvan már készül a kínai invázióra.

“Felépítjük arzenálunkat, és saját tervünk szerint készülünk a háborúra” – mondta Chiu egy törvényhozási ülésen.

A tajvani közvélemény-alapítvány (TPOF) szeptemberi közvélemény-kutatása szerint a tajvani válaszadók 51,2%-a úgy gondolja, hogy Kína nyerné a háborút, ha Peking holnap úgy döntene, hogy megtámadja Tajvant, és csak 29,6%-uk látja Tajvant győztesnek.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az intézkedések a NATO által Ukrajnában, Oroszország ellen folytatott proxyháború masszív eszkalációját jelentik. Egy olyan eszkalációs spirál részét képezik, amely felveti egy harmadik nukleáris világháború veszélyét. Német politikusok és sajtóorgánumok agresszív kampányt folytatnak, hogy az ukrán hadsereget harckocsikkal és más nehéz hadifelszereléssel lássák el.

„Mindent meg kell tennünk, és ebbe beletartoznak a Leopard tankok is” – mondta a Bundestag (szövetségi parlament) alelnöke, Katrin Göring-Eckardt (zöldek) a Funke Media Groupnak. A védelmi bizottság elnöke, Marie-Agnes Strack-Zimmermann (liberális demokraták, FDP) a Twitteren nyáladzott: „Erőfeszítéseink beváltak. De nem hagyjuk magunkat. A Marder után jön a Leopárd.

Saskia Esken, a kancellár szociáldemokraták (SPD) társelnöke, amely a hétvégén Berlinben ülésezett, további fegyverszállításokat is kilátásba helyezett. Ukrajna továbbra is „humanitárius, pénzügyi és katonai” támogatást fog kapni. Az azonban továbbra is fennáll, hogy a szankciókat és a fegyverszállításokat nemzetközi partnerekkel egyeztessük – mondta – „különösen  az Amerikai Egyesült Államokkal”.

Világos, hogy ez mit jelent. A közös német-amerikai bejelentés után gyalogsági harcjárműveket szállítanak Ukrajnába, a harckocsik bevetése már csak idő kérdése. Robert Habeck (zöldek) gazdasági miniszter vasárnap az ARD „Jelentés Berlinből” című műsorában utalt arra, hogy a harckocsikról és a további fegyverszállításokról már a színfalak mögött döntöttek.

A múlt hét „bebizonyította, hogy a német kormány a többi baráti szövetséges állammal együtt döntéseit mindig a csatatéren kialakult helyzethez igazítja, hogy maximális támogatást nyújtson Ukrajnának” – jelentette ki Habeck. Hiszen „ha végigkíséri a hosszú utat az első, még mindig vitatott páncéltörő rakétákkal kapcsolatos döntésektől az önjáró tarackokig, most pedig a Marderekig, akkor a német kormány döntéseiben is óriási dinamika van. És úgy gondolom, hogy ez a dinamika mindaddig folytatódni fog, amíg ez a háború dinamikusan fejlődik.”

Amikor az ARD konkrétan megkérdezte, hogy ez azt jelenti-e, hogy nem zárta ki a Leopard-2 és Leopard-1 harckocsik szállítását, Habeck azt válaszolta: “Nem, természetesen nincs kizárva.” Hozzátette: a helyzetet “mindig vizsgálják, egyeztetünk a többi országgal, és a döntések továbbra is ezen a folyosón születnek majd”. A Mardersről szóló döntés „már régen esedékes volt”, és „jó, hogy meghozták”. Hozzátette, hogy most figyelni fogják,  hogymegbizonyosodjanak arról, hogy ezek a dolgok eljutottak-e oda, és megnézik, hogyan alakul a vita”.

Valójában, ez nem egy „vita”, hanem nonstop háborús propaganda, amelynek célja a konfliktus további eszkalációja. Különösen agresszív szerepet játszanak a zöldek, akik minden más pártnál jobban nyilatkoznak a háborút kedvelő, jómódú középosztályi rétegekről. Vezető képviselőik nemcsak több tucat, hanem több ezer harckocsit kérnek Ukrajnába.

A decemberi Berliner Zeitungeventen a zöldpárti európai politikus, Anton Hofreiter azt követelte, hogy Ukrajnát vagy vegyék fel a NATO-ba, vagy 3200 (!) Leopard harckocsit szállítsanak Kijevbe. Hofreiter nyilvánvalóan komolyan gondolta azt, ami tiszta őrületnek hangzik. A Berliner Zeitung az eseményről szóló beszámolójában azt írja, hogy a zöld politikus a kritikus kérdésekre válaszolva is megvédte követelését; többek között azzal a kijelentéssel, hogy Putyin olyan volt, mint egy „utcai gengszter, aki csak akkor hátrál meg, ha betörik az orrát”.

Ez fasiszta beszéd. A „szabadság” és a „demokrácia” hivatalos propagandája ellenére a jelenlegi német háborús politika a német imperializmus sötét hagyományába illeszkedik. 82 évvel a Szovjetunió elleni náci megsemmisítő háború után, amelyben csaknem 30 millió ember esett áldozatul, ismét német tankok gurulnak Oroszország ellen.

Nyilatkozatában „Nincs tankszállítás Ukrajnába! Állítsák meg a harmadik világháború fenyegetését!” a Sozialistische Gleichheitspartei (Szocialista Egyenlőség Pártja, SGP) ezt írja a német háborús célokról:

Az újraegyesítés óta az uralkodó osztály szisztematikusan azon dolgozik, hogy Németország vezetése alá szervezze Európát annak érdekében, hogy geostratégiai és gazdasági érdekeit világszerte érvényesítse. Most Oroszország Ukrajna elleni invázióját használja ürügyül, hogy elindítsa a legnagyobb újrafegyverkezést, és hogy ismét lecsapjon Oroszországra. A német imperializmust nemcsak geostratégiai érdekek és Oroszország hatalmas nyersanyagtartalékai foglalkoztatják, hanem a XX. századi háborús vereségek megtorlási vágya is.

A német tábornokok ismét egy teljes körű német tankháborúról beszélnek Oroszország ellen. A Die Welt kommentárjában „Végre, kancellár! De most harckocsikat is küldj Ukrajnának” – írja Klaus Wittmann nyugállományú dandártábornok:

De most a német kormány döntését felszabadító csapásnak kell tekintenie, és ne habozzon tovább a harckocsikkal kapcsolatban sem. Nyilvánvaló, hogy a légvédelem és a tüzérség mellett Ukrajnának sürgősen szüksége van páncélozott harcjárművekre, ha tovább akar lépni az orosz csapatok visszaszorításában és az ellopott területek visszafoglalásában.

Németországnak vezető szerepet kell vállalnia abban, hogy lehetővé tegye az ukrán hadsereg számára az ellentámadást indítását. „Ha Németország végre kezdeményezne, sokan követnék, és ez egy nagy hatású összehangolt akció lenne” – írja Wittmann. „Bár a lánctalpas járművek még most is lehetségesek fagyos talajon – teszi hozzá –, legkésőbb tavasszal a hatékony és jelentős ellentámadásokhoz  kellő számban és képzett személyzettel páncélozott harcjárműveknek kell rendelkezésre állniuk.

A média mára már nyíltan kimondja: a NATO országok Oroszországgal háborúznak Ukrajnában, és azt a célt követik, hogy katonailag legyőzzék az atomfegyverrel rendelkező Oroszországot. „Január 6-án Németország belépett az orosz-ukrán háborúba, ez egy proxy háború, amit Ukrajnának meg kell nyernie, vagy Németország elveszíti” – írja Nikolaus Blome, az RTL és az n-tv műsorszolgáltatók politikai osztályának vezetője. A Der Spiegelhez írt vendégkommentárjának címe: „Marder tankok Ukrajnának: Olaf Scholz most a háború részese.”

Scholznak, Blome-nak és a politikában és a médiában tevékenykedő többi háborús szítónak el kellene magyaráznia, milyen következményekkel jár eszkalációs politikájuk. Hány százezer vagy millió életet hajlandók feláldozni az Oroszország felett aratott „hagyományos” katonai győzelemért? Egyértelmű, hogy a konfliktus nukleáris eszkalációja – amelynek veszélye minden fegyverszállítással növekszik – nemcsak Európát nukleáris sivataggá változtatná, hanem az egész emberi faj fennmaradását is kérdésessé tenné.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A Kissinger által választott vezetők a huszadik század második felének történetének széles skáláját fedik le. Konrad Adenauert, a Németországi Szövetségi Köztársaság első kancellárját elég alázatos embernek mutatja, aki maga vállalja Hitler vereségének erkölcsi terhét; elég erős ahhoz, hogy a megosztott országának „bátorságot adjon az újrakezdéshez”, ezúttal a demokrácia szilárdulásával; és elég előrelátó ahhoz, hogy belássa a federált Európa szükségességét. Charles de Gaulle és Lee Kuan Yew, a háború utáni Franciaország, illetve a modern Szingapúr építészeinek tanulmányai frissek és tele vannak érdeklődéssel. A Richard Nixon amerikai elnökről szóló fejezet, és kisebb mértékben az Anvar al-Szadat egyiptomi vezetőről szóló fejezet nagyrészt annak újramondására szolgál, amit Kissinger már sokszor írt az Egyesült Államok Vietnámból való kivonulásáról, a kínai nyitásról, a kapcsolatokról. Oroszország és az ingadiplomácia a Közel-Keleten. Szadat története időnként nehezen emelkedik ki nagy hatalmú elődjének, Gamal Abdel Nasszernek a történetéből. Megelevenedik az 1973-as Izraellel vívott háborúval és a konfliktus diplomáciai utóhatásaival, beleértve a Camp David-egyezményeket is, amelyekről Kissinger azt olvassa, hogy Szadat szélesebb (és végül kudarcot vallott) erőfeszítése része egy „új rend megteremtésére a Közel-Keleten”. Az utolsó tanulmány Margaret Thatcher brit miniszterelnökről, akit Kissinger az Egyesült Királyság megmentésében a halandó hanyatlás spiráljából írt. Gyengíti, hogy ismételten leírják „báját”, olyan tulajdonságot, amelyet nehéz összemérni egy ismert vezetővel.

Ha a Leadership emlékirat lenne, a kötet hat rendkívüli személy érdekes feldolgozásaként állna fenn, bár Kissingernek már 100 éves korához közeledve is csökkent az igénye, hogy reflektorfényben tartsa magát, folyamatosan csiszolja örökségét és lecsiszolta a durva pontokat csaknem fél évszázaddal ezelőtti washingtoni rekordjáról. A könyv alcíme, „Hat tanulmány a világstratégiában” azonban azt hirdeti, hogy az olvasók olyan dolgokat tanulnak meg, amelyek relevánsak a jelen és a jövő nemzetközi kihívásainak megoldásában, különösen a világméretű kihívásokban. Itt csukódik be a könyv, mert soha nem hagyja el meggyőzően azt a két időszakot és helyet, amelyek Kissingert egész életében meghatározták. Az egyik Európa a tizenhetedik századtól a tizenkilencedik századig, a vesztfáliai békeszerződéstől az első világháború kitöréséig, amely korszak az erőegyensúly-politikáról ismert. Parafrazálva Napóleont, aki megjegyezte, hogy az ember megértéséhez 20 éves korában tudnia kell, mi történik a világban. Segít felidézni, hogy Kissinger fiatalemberként az 1814–15-ös bécsi kongresszusról írta doktori disszertációját. és az iránt a korszakhoz és annak államiságához való ragaszkodása soha nem lankadt el. A másik a hidegháború, Kissinger kormányzati szolgálatának ideje, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió, valamint a konfliktusban a kis országok rivalizálása határoz meg. Azt írja, hogy hat alanya „a háború utáni építészek. ”Ez igaz lehet, de a sorrendnek vége. A mai zavar teljesen más. Ezek a rövid életrajzok keveset árulnak el azokról a stratégiákról, amelyekkel megszelídíthetők.

EGEREK ÉS EMBEREK

Az amerikaiak valószínűleg Charles de Gaulle-t a második világháború elviselhetetlenül arrogáns szövetségesének ismerik, akit Franklin Roosevelt elnök úgy ítélt meg, hogy Jeanne of Arc-komplexusa van. Kissinger egy teljesen más embert mutat meg nekünk, aki nagy katonai belátással és óriási politikai adottságokkal rendelkezik. 1940 júniusában de Gaulle Franciaország legifjabb tábornoka volt, két hétig védelmi miniszterhelyettesként dolgozott. Mégis, amikor a német erők bezárkóztak Párizsba, Londonba repült, és „gyakorlatilag semmivel, csak egyenruhájával és hangjával” a francia ellenállás vezetőjévé tette magát. Ebben több volt, mint puszta chutzpah. Meggyőzte Winston Churchill brit miniszterelnököt, hogy ismerje el „a szabad franciák vezetőjének”, és adja meg de Gaulle erőinek – amelyek még nem léteztek – a jogot, hogy önálló egységként működjenek saját tisztjeik alatt. Lenyűgöző teljesítmény volt valakitől, aki számára – ahogyan azt Kissinger is tökéletesen megörökíti – „a politika nem a lehetséges művészete volt, hanem az akaratok művészete”.

De Gaulle háborús szövetségeseivel való súrlódása eltérő célokból fakadt: az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság Németország legyőzésére törekedett, míg de Gaulle a Vichy-kormány eltörlésére és Franciaország önmaga iránti hitének gyors helyreállítására összpontosított. 1944 végén, amikor a háborút még nem nyerték meg, de Gaulle úgy ítélte meg, hogy Franciaországnak független szereplőként újra be kell lépnie a nemzetközi diplomáciába, és vállalta, hogy találkozik Joszif Sztálinnal. Mivel nem tudta biztonságosan elérni Moszkvát közvetlenül egy francia gépen, de Gaulle, amint Kissinger meséli, egy körkörös utat tett meg „Kairón és Teheránon át a Kaszpi-tengeren Bakuba, amelyet ötnapos utazást követett egy különvonattal”. Az első szövetséges vezető, aki a háború utáni rendezésről tárgyalt a szovjet vezetővel. Később az ideiglenes francia kormány vezetőjeként drámai politikák sorozatát hajtotta végre, beleértve az általános választójog megteremtését. 1946-ra azonban nem értett egyet az új francia alkotmány tervezetében megjelenő gyenge végrehajtó hatalommal, de Gaulle hirtelen lemondott, és 12 éves politikai száműzetésre vált. Kissinger nyomon követi azokat a bonyolult manővereket, amelyekkel a tábornok visszatért a hatalomba, és létrehozta az Ötödik Köztársaság erős elnökségét. A fejezet sokkal többről szól: az algériai agóniával, a francia-német kapcsolatok helyreállításával, nukleáris és NATO-politikájával, valamint az 1968-as tiltakozások ügyes kezelésével, amelyek újabb kormányzati összeomlással fenyegetőztek, de ehelyett „az első abszolút megmozdulással” végződtek. Többsége egyetlen politikai csoportosulás  a francia köztársaságok teljes történetében.”

Kissinger elismeri, hogy de Gaulle lehetett „gőgös, hideg, dörzsölő és kicsinyes”, de ezt kiegyensúlyozva, „egy huszadik századi vezető sem mutatott nagyobb intuíciós ajándékokat”; ezekhez párosult az a bátorság, hogy az ő hite szerint cselekedjen, bármennyire is különböztek a közvéleménytől. Több mint fél évszázaddal halála után – jegyzi meg Kissinger – a francia külpolitika még mindig gaullistának nevezhető. „Magányos alakként járja végig a történelmet – tartózkodó, mélyreható, bátor, fegyelmezett, inspiráló, dühítő, teljesen elkötelezett értékei és elképzelései mellett.”

Kissinger hasonlóan csodálja Lee Kuan Yew-t, a modern Szingapúr alapítóját. De Gaulle-hoz hasonlóan Lee is akart valamit, hogy létrejöjjön: az ő esetében egy sikeres, stabil országot. Három évtizedes hatalma alatt egy apró, szegény szigetet, amely a kínaiak, indiaiak és malájok széttöredezett lakosságának ad otthont, közös történelemmel, nyelvvel vagy kultúrával nem rendelkező, összetartó állammá alakította át Ázsiában a legmagasabb egy főre jutó jövedelemmel. Ezt részben úgy tudta megtenni, hogy gyorsan leverte politikai ellenzékét, majd vita nélkül kormányzott. Rendkívül innovatív volt a gazdasági, és társadalompolitikájában, valamint a „közös siker” nemzeti szellemiségének megteremtésében. Négy hivatalos nyelv: maláj, mandarin, tamil és angol létrehozásában, és korai éveiben elképesztően sokat költött. a nemzeti oktatásra, a költségvetés egyharmadát. Faji és jövedelmi kvóták segítségével megszüntette a lakhatási szegregációt, és dacolva az akkori gazdasági bölcsességekkel aktívan toborzott multinacionális vállalatokat. Leküzdötte a korrupciót, csökkentette a környezetszennyezést, fákat ültetett, és heti rendszerességgel kapott jelentést a repülőtér mellékhelyiségeinek tisztaságáról, ahol a külföldi befektetők az országról első benyomásukat kapják. Kissinger megítélése szerint ő építette fel Délkelet-Ázsia legtehetősebb fegyveres erőit is. Amit Lee nem tett, az az volt, hogy Szingapúrban demokráciát hagyjon. Kissinger óvatosan arra a következtetésre jut, hogy a gazdasági növekedés nem biztos, hogy elegendő Szingapúr társadalmi kohéziójának fenntartásához. Egy nap az országnak jobb egyensúlyt kell találnia a „népi demokrácia és a módosított elitizmus” között.

Lee külpolitikája is ügyes volt. Kizárta a szomszédos Malajziát és Indonéziát, és szembeszállva a nagyhatalmak fenyegetőzésével, Szingapúrt „egérnek” nevezte az „elefántok” között, majd rászánta magát, hogy alaposan tanulmányozza az elefántok szokásait. Végül Peking és Washington tekintélyes tanácsadója lett. Azt tanácsolta az Egyesült Államoknak, hogy „a kezdetektől fogva ne kezelje Kínát ellenségként”, nehogy Peking „ellen-stratégiát dolgozzon ki az Egyesült Államok lerombolására az ázsiai-csendes-óceáni térségben”. Arra viszont figyelmeztette a kínai uralkodókat, létfontosságú, hogy a fiatal kínaiak „tudatosítsák azokat a hibákat, amelyeket Kína követett el az ideológiai túlzások eredményeként”, és megtanulják „alázattal és felelősséggel nézni a jövőt”. Lee korábban, mint a legtöbb, megértette azokat a dilemmákat, amelyeket Kína növekedése jelent majd, különösen Washington számára, és arra buzdította a Csendes-óceán mindkét partjának vezetőit, hogy akadályozzák meg, az elkerülhetetlen versengés háborúvá fajulását. Nehéz elolvasni Lee figyelmeztetéseit anélkül, hogy azt kívánnánk, hogy ma hasonló kaliberű vezető álljon elő a semmiből.

EGY MÉSZÁRLÁS ÚJRALÁTOGATÁSA

Kissinger Nixon-kezelése ismerős lesz korábbi könyvei olvasói számára. Kevés kivételtől eltekintve az elnök és magának Kissingernek, aki nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd külügyminiszterként is betöltötte a szerepét, nem lehet megkülönböztetni. A fejezet nagy része védekező jellegű. A Vietnamból való elhúzódó kivonulással kapcsolatban kijelenti, hogy „az az igazságos idealizmus, amely inspirálta és fenntartotta az ország második világháború utáni nemzetközi felelősségvállalását, most Amerika globális szerepének nagymértékű tagadására hivatkozik”. Kissinger sem akkor, sem most nem tudja elismerni, hogy a háborúval szembeni nyilvános ellenállás nem csupán a vérző szívű erkölcs terméke volt. Ahogy például realista kollégája, Hans Morgenthau esetében is az övéhez hasonló keményfejű érvelésből fakadt, hogy a háború veszélyezteti az Egyesült Államok nemzetbiztonsági érdekeit.

Újdonság az 1971-es válság hosszas megbeszélése Kelet- és Nyugat-Pakisztán akkoriban elválasztott részein. Ez az egykor elfeledett epizód, amelyben az Egyesült Államok által támogatott nyugat-pakisztáni fegyveres erők becslések szerint 300-500 ezer kelet-pakisztánit mészároltak le, és mintegy tízmillió menekültet űztek Indiába, szélesebb körben ismertté vált, miután Gary Bass princetoni politológus közzétette a „The Blood Telegram: Nixon” című művét. A válság akkor keletkezett, amikor a kelet-pakisztáni választók olyan vezetőt választottak, aki a régió Pakisztántól való autonómiáját szorgalmazta, és az ország katonai diktátora, Yahya Khan tábornok utasította katonáit, hogy pusztítsák el az újonnan megválasztott regionális kormányt. . Az Egyesült Államok sem nyilvánosan, sem privát módon nem tiltakozott, és Nixon és Kissinger továbbra is titokban fegyvereket, köztük F-104-es vadászgépeket, lőszerrel és pótalkatrészekkel szállított Pakisztánnak, annak ellenére, hogy a külügyminisztérium és a Pentagon ügyvédei, valamint a Fehér Ház munkatársai figyelmeztettek arra, hogy a transzferek. illegálisak voltak.

Kissinger ragaszkodik ahhoz, hogy Nixon Bangladeshez való hozzáállásának semmi köze az „érzéketlenséghez”.

Végül Indira Gandhi indiai miniszterelnök úgy döntött, hogy a menekültáradat megállításának egyetlen módja a gyilkosság megszüntetése. India megtámadta Kelet-Pakisztánt és szétverte a pakisztáni hadsereget, ami végül a független Banglades megalapításához vezetett. De el nem kötelezett státusza ellenére India nemrégiben barátsági és katonai segítségnyújtási egyezményt kötött a Szovjetunióval. Kissinger azt állítja, hogy a paktum átalakította a konfliktust „regionális és humanitárius kihívásból globális stratégiai dimenziójú válsággá”. Valójában az invázió során Nixon hajókat küldött az Egyesült Államok hetedik flottájából a Bengáli-öbölbe, és sürgette Kínát, hogy fenyegesse Indiát azzal, hogy csapatokat költöztet a két ország közös határára.

Kissinger az amerikai kelet-pakisztáni és mások washingtoni diplomatái által Nixon politikájával szembeni szenvedélyes ellenállást az „emberi jogok szószólóinak” tulajdonítja, akik „nagyrészt szimbolikus gesztusok” mellett érvelnek. Állítása szerint Pakisztán „már bőven felfegyverzett”, és az Egyesült Államok rosszallása semmi mást nem jelent, mint „csökkenti az amerikai befolyást”. De  szóvakkal azt is elismeri, hogy valójában az határozta meg az Egyesült Államok álláspontját, hogy Yahya Khan kulcsfontosságú közvetítőként szolgált a kormányzat azon erőfeszítéseiben, hogy kapcsolatokat nyisson Mao Ce-tung Kínájával. Sajnos Kissinger azt írja, hogy „a kelet-pakisztáni tragédia egybeesett a küszöbön álló titkos pekingi utam dátumával és napirendjével kapcsolatos kommunikációnkkal, és bonyolította azt”. Az adminisztráció nem tenne olyan intézkedést, amely akár a legkisebb eséllyel is veszélyeztetné ezt a folyamatot. (Kissinger nem teszi világossá, hogy az első döntő jelentőségű utazás 1971 júliusában történt, ez az időzítés lehet a Fehér Ház korábbi politikájának hátterében, de ez kevésbé kielégítő a következő hónapokban tapasztalható folyamatos hallgatás magyarázatában.)

Egy ördögi, nagyképű India ellenesség is működött. Az egykor titkos Nixon-kazettákra támaszkodva Bass megmutatja, hogy Nixon és Kissinger fellázították egymást. Az elnök azt mondta, hogy Indiának valóban szüksége van egy „tömeges éhínségre”, és nem tudja megérteni, hogy „mi a fenéért szaporodik valaki abban az átkozott országban”. Ezekben a beszélgetésekben Indira Gandhi „a boszorkány” vagy „a vén kurva” volt. Kissinger szerint az Egyesült Államok nem engedheti meg az „indiai-szovjet összejátszást”. Nyilvánvaló, hogy a hozzáállás befolyásolta a politikát, annak ellenére, hogy Kissinger ragaszkodott ahhoz, hogy a kormányzat válsághoz való hozzáállásának semmi köze ahhoz, amit ő „érzéketlenségnek” nevez. (Továbbra lekicsinyli ezt a kifejezést azzal, hogy néhány beszélgetés „nem tükrözte az erkölcsi emelkedettséget”.)

A legszembetűnőbbek azok a következtetések, amelyeket Kissinger most levon a tragikus ügyből. Ez a korábban észrevétlen epizód most a „hidegháború fordulópontjává” válik Kína potenciális szerepvállalása és – ami még távolabbi – „az első válság a világtörténelem első, valóban globális rendje, formája miatt”. Még magasabbra emelve a lécet, Kissinger még azt is kijelenti, hogy „lehetséges volt egy „globális háború Bangladesért”. Kevesen vitatnák, hogy Nixon és Kissinger az Egyesült Államok kritikus kapcsolataival zsonglőrködött Kínával és a Szovjetunióval, vagy hogy a Kínával való kapcsolatok megnyitása sokkal nagyobb stratégiai értékkel bírt 1971-ben, mint Kelet-Pakisztán autonómiája. De komoly kérdések maradnak. Vajon a nyitáshoz Washington álláspontjára volt szükség? Amikor egy demokráciában a politika titkolózást követel meg a széles körű ellenállás miatt, milyen gyakran hoz az hosszú távon előnyös eredményt? Vajon a kormány illegális cselekményei – jelen esetben fegyvertranszferek – csökkentik-e a rossz magatartás küszöbét, és arra késztetnek másokat, kormányon belül és kívül is, hogy megszegjék a törvényt? Található-e az itt elértnél jobb egyensúly a nemzeti érdekek realista törődése és az emberi élet tisztességes tisztelete között, beleértve a barna, nem keresztény életet is?

BÚCSÚ MINDENBEN

Zárófejezetében Kissinger azt sugallja, hogy tanulmányának alanyai olyan aranykorban éltek, amikor a vezetők korábbi generációit kinevelő arisztokrata rendszer egy új, középosztálybeli meritokráciával egyesült. Az arisztokrata államférfiak, felismerve, hogy nem érdemelték ki tisztségüket, kötelességüknek érezték a közszolgálatot. A különböző országok vezetői, akik ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartoznak, „a nemzeti határokon túlmutató érzékenységet osztottak”. Kissinger azt hangoztatja, hogy „ameddig egy arisztokrácia megfelel a visszafogottság és az érdektelen közszolgálat értékeinek, vezetői hajlamosak voltak elutasítani a személyes uralom önkényét, helyette státuszon és erkölcsi meggyőződésen keresztül kormányoznak”. Visszatekintve a történelemre, csak arra lehet következtetni, hogy ritkán tették.

Ezzel szemben az első világháború után kialakult meritokratikus vezetés az intelligenciát, az oktatást és az erőfeszítést tette a siker útjává. Amikor a két korszak átfedésben volt, az egyének mindkét világból a legjobbat kapták. De, most a meritokrácia, ahogy Kissinger látja, akadozik. A társadalom túl kevés figyelmet fordít a jellemre, a középiskolai és főiskolai oktatás pedig lecseréli a bölcsészettudományt, „aktivistákat és technikusokat” hoz, de  potenciális államférfiakat nem. Az igaz, hogy a bölcsészképzés kiment a divatból, de a kritika erősen túlzó. Kissinger azon állítása, miszerint „kevés egyetem kínál állammesteri oktatást”, figyelmen kívül hagyja az elmúlt évtizedekben a közpolitikai iskolák nagymértékű elszaporodását, amelyek pontosan ennek biztosítására hivatottak.

Ezenkívül sajnálja, hogy a mai elit „kevésbé beszél kötelezettségről, mint az önkifejezésről vagy a saját előmeneteléről”. Ez feltételezni látszik, hogy a társadalmi kötelezettség csak a kormányzati szolgálatban fejezhető ki. Hogyan magyarázható tehát a nem kormányzati szervezetek számának, méretének és ambícióinak robbanásszerű növekedése? Ilyenek az 1960-as évek óta: egészségügyi és humanitárius csoportok; környezetvédelmi szervezetek; agytrösztök, közösségfejlesztő csoportok; és mások. Az ilyen csoportokban többnyire olyan emberek dolgoznak, akik kifejezik egyéni társadalmi kötelezettségvállalásukat. Senki sem vitatkozhat a karakter fontosságával, de túl sok a rózsás árnyalatú nosztalgia Kissinger múltszemléletében, és nincs elég figyelem a jelen valóságára.

Kissinger úgy véli, Oroszország évtizedekig befolyásos marad.

Kissinger szilárdabb talajon áll, amikor kilép a vezetés természetéből, és Kína, Oroszország és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok felé fordul. A Washington és Peking közötti rivalizálás elmélyülésével kapcsolatban megjegyzi, hogy Kína elvárja, hogy ősi civilizációja és közelmúltbeli gazdasági fejlődése tiszteletet váltson ki, míg az Egyesült Államok azt feltételezi, hogy saját értékei egyetemesek, és mindenhol el kell fogadni. Mindegyik „részben lendületből, főleg tervezésből” ütközik abba, amit a másik alapvető érdekének tekint. Tekintettel ezekre az ütközésekre és összeegyeztethetetlen világnézetekre, a két hatalomnak meg kell tanulnia „az elkerülhetetlen stratégiai rivalizálást az együttélés koncepciójával és gyakorlatával ötvözni”. Ez egy széles körben ismert diagnózis. Sajnos Kissinger, ahogy azt gyakran teszi, szó nélkül hagyja a mindennél fontosabb „hogyant”.

Oroszországra térve Kissinger úgy véli, hogy az egykori nagyhatalom a népesség csökkenése és a szűk gazdasági bázis ellenére is évtizedekig befolyásos marad. Arra figyelmeztet, hogy hatalmas területe és a földrajzi védelem hiánya miatt Oroszország „a bizonytalanság tartós felfogásától” szenved, amely mélyen gyökerezik történelmében. Ez igaz. Nagy Katalin ezt az egyedi félelmet ragadta meg megjegyzésében, miszerint „Nincs más módom megvédeni a határaimat, mint kiterjeszteni azokat”. Kissinger szerint, ha Ukrajna csatlakozna a NATO-hoz, a szövetség határa „500 kilométeren belül lenne Moszkvától”, kiküszöbölve azt a stratégiai mélységet, amellyel Oroszország mindig is számolt. Máshol is felvetette, hogy a jelenlegi konfliktus megoldását, amiért Ukrajnának semlegesnek kell lenni, de nem fejti ki, hogyan lehetne garantálni az ország, mint semleges pufferállam biztonságát. Oroszország végül is kétszer ígéretet tett Ukrajna szuverenitásának tiszteletben tartására, egyszer, amikor Kijev független helyet kapott az Egyesült Nemzetek Szervezetében a Szovjetunió felbomlása miatt, és ismét az 1994-es budapesti memorandumban, amikor Ukrajna csatlakozott az atomsorompó-szerződéshez. Oroszország, az Egyesült Királyság, és az Egyesült Államok hivatalosan elkötelezte magát, hogy „tartózkodik az erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától Ukrajna területi integritása és meglévő határai ellen”.

Kissinger, aki már régóta figyelemmel kísérte az Egyesült Államok külpolitikáját, ugyanolyan mélyen ismeri a nemzetközi ügyeket, valamint napjaink vezető nemzetközi szereplőinek hitét és hibáit. Páratlan, szinte embertelen, memóriája van. Tudja, hogyan születnek nemzetközi megállapodások, és miért vallanak kudarcot. Igaz, hogy a huszonegyedik századi körülmények alapvetően különböznek azoktól, amelyeket Kissinger a legjobban ismer (1814, 1950 vagy 1975). A nemzeti határok végtelenül porózusabbak. A kulcsfontosságú javak ma a nemzetállamokon kívül vannak. A nem kormányzati szereplők befolyása a bűnözőkig sokkal nagyobb. A hidegháborúnak vége, a nukleáris arzenál, az olcsó kiberfegyverek és a megbomlott klíma mind egzisztenciális fenyegetést jelentenek, és az Egyesült Államok relatív hatalma sokkal kisebb, mint Kissinger kormányzása idején volt. Ráadásul a választók szerte a világon drasztikusan megváltoztak a hidegháború és az előtti választópolgárokhoz képest, így a Kissinger által bemutatott huszadik századi modellek kétes jelentőségűek a mai küszködő vezetők számára. Mindazonáltal, ha Kissinger csak engedné, hogy a múlt elmúljon, és amit tud, a ma és a holnap körülményei között működjön, akkor biztosan sokkal többet tudna nyújtani.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A húszas éveimben volt egy barátrom, aki briliáns volt, elbájoló, művelt, és gazdag. Gallaghernek fogom nevezni. Bár mit akart, meg tudta csinálni. Kísérletezett, mondhatnánk belepancsolt az idegsebészetbe, jogtudományba, filozófiába és sok minden másba is. Azonban, olyan szőrszálhasogató volt, hogy sose volt semmivel se megelégedve, érvényesülés kizárva.

Számára semmi se volt elég jó. Ezen az alapon, sose volt szerelmes. Ezen kívül, barátai barátnőit ócsárolta olyan mértékben, hogy elfordultunk tőle. A végén keserű szájjal egyedül maradt. Legalább is így gondolom. Évtizedek óta nem beszéltem Gallagherrel.

Szőrszálhasogatás, vagy mondjuk úgy válogatás létezik, főleg, ha munkahelyről, nőkről vagy ételekről van szó (de ugye a legválogatósabbnak is kell enni valamit). Ez az, amit Gallaghretől elszipkáztam. Azonban, amikor meg kell válaszolni titokzatos dolgokat, a legtöbb ember nem elég válogatós. Megelégszünk kifacsart válaszokkal, például azért, mert szüleink, ismerős pap, professzor, stb. elhiszi. Úgy gondoljuk, hogy el kell hinni valamit, de valójában nem hisszük el. Eldönthetjük, mert el kell döntenünk, hogy a válaszok nem elég jók. Agnosztikusnak kell lennünk.

Vannak, akik összekeverik az agnoszticizmust (nem ismerem) az apátiával (nem érdekel). Vegyük például Francis Collinst, egy genetikust, aki a Nemzeti Egészségügyi Intézet igazgatója. Hithű keresztény, aki elhiszi, hogy Jézus csodákat művelt, meghalt a mi bűneinkért, majd halottaiból feltámadt. 2006-ban megjelent, az „Isten nyelve” (The Language of God) bestsellerében állítja, hogy az agnoszticizmus egy megfutamodás. Beszélgetésünk alatt, ez ellen, mint agnosztikus, tiltakoztam.

Collins elnézést kért: „Ez egy elhallgattatás volt, ami őszinte agnosztikusokra nem vonatkozik, akik áttekintették a bizonyítékokat és mégsem adtak választ.” Azt mondta: „a tudományos világban létező agnoszticizmusra reagáltam.” Megvizsgáltam a kereszténység bizonyítékait és nem találtam őket meggyőzőnek. De nem győz meg, bármely tudományos teremtés elmélet se, mint például a több univerzumtól szóló történet. Robert Wright, egy régi barátom, akivel gyakori vitáink voltak evolúciós pszichológiai témában, elkeseredésében egyszer megkérdezte: „Te semmibe se hiszel?” Valójában egy csomó dologban hiszek, például, hiszek abban, hogy a háború egy szörnyű dolog, és be kellene tiltani.

Azonban, ha a végső valóságról van szó, akkor Voltaire-hez csatlakozom: „A kétség nem egy kellemes állapot, azonban a bizonyosság abszurd.” A kétségek megvédenek minket a dogmatizmustól, ami könnyen fanatizmussá változhat, ahogy William James jelezte: „a realitás idő előtti kizárása.”

Az alábbiakban megvédem az agnoszticizmust, ami Isten létezése, a kvantummechanizmus interpretációja és az öntudat elméletei útjában áll. Amikor e három talány feltételezett válaszát vesszük megfontolás tárgyává, olyan szőrszálhasogatónak kell lennünk, mint az én öreg barátom Gallagher.

A gonoszság problémája

Mi végből létezünk? Erre a választ az összes egyistenhívő vallás, beleértve a római katolikust is, amelybe én is beszülettem, imigyen adja meg: egy mindenható entitás teremtett minket. Ez az entitás, nevezzük istennek, úgy szeret minket, ahogy apa szereti gyermekeit, és elvárja tőlünk, hogy meghatározott módon viselkedjünk. Ha jók leszünk, meg fog jutalmazni. Ha rosszak lennénk, meg fog büntetni.

Erre a magyarázatra a fő tiltakozásom lényege a „gonoszság problémája.” Ha, veszünk egy pillantást az emberi történelemre, és arra, ahogy a világ jelenleg áll, felfedezhetünk egy iszonyatosan nagy szenvedést és igazságtalanságot. Ha, a mindenható isten szeret minket, akkor az élet miért olyan elviselhetetlen sok-sok ember részére? Erre, a szokásos válasz: Isten nekünk szabad akaratot adott, választhatunk jó és rossz között.

Steven Weinberg: Egy végső elmélet álmai-ban felteszi a kérdést: Sok millió zsidónak meg kellett halni a koncentrációs táborokban csak azért, hogy a nácik gyakorolhassák szabad akaratukat? Ez, nem tűnik túl tisztességesnek. És mi van azokkal a gyerekekkel, akik rákot kapnak. Felételeznünk kellene, hogy a ráksejteknek van szabad akarata?

Másfelől, viszont az élet nem mindig kibírhatatlan. Ott van a szeretet, barátság, kalandozás, és lélegzetelállító szépség. Jöhet mindez a véletlenszerű részecske ütközésből? Még Weinberg is megjegyzi: „az élet néha szebb, mint amire szigorúan véve szükség lehet”. Ha, a gonoszság problémája megakadályozza, hogy higgyek egy szerető istenben, akkor a szépség problémája nem engedi, hogy ateista legyek, marad az agnoszticizmus.

Az információ problémája

A kvantummechanika a valóság legpontosabb, legerősebb tudományos elmélete. Ez az elmélet számtalan kísérlet eredményét megjósolta, behelyezte számtalan alkalmazásba. A problémát az okozza, hogy a fizikusok és a filozófusok egymás értelmezésével nem értenek egyet, vagy abban, hogy működik a világ. A fizikusok nagy többsége ragaszkodik a koppenhágai értelmezéshez, amivel Niels Bohr dán fizikus állt elő. Ez azonban egyfajta Anti-értelmezés, ami szerint a fizikusoknak nem kellene a kvantummechanikát értelmezni: fogják be a szájukat és számoljanak – mondotta egyszer David Mermin fizikus.

Tim Maudlin filozófus sajnálja ezt a helyzetet. A 2019-ben kiadott könyvében (A fizika filozófiája): A kvantumelmélettel kapcsolatban rámutat: a kvantummechanika interpretációja részletesen leírja, hogyan működik a világ. Ehhez, hozzátartózik a GRW modell (Ghirardi, Rimini és Weber), és Hugh Everett több világ hipotézise. De, ebben van az irónia: Maudlin oly kínos pontossággal mutat rá ezen interpretációs hiányosságaira, hogy az a kételkedéseimet csak megerősítették. Valamennyi, reménytelenül ügyetlen és abszurd.

Maudlin nem vizsgál meg olyan interpretációkat, amely a kvantum mechanikát újraértékeli, mint információ elméletet. Az információ alapú interpretáció pozitív perspektívájához nézd át Philip Ball újságíró: Túl a hátborzongatón (Beyond Weird), és Caleb Scharf asztrobiológus: Az információ Felemelkedése (The Ascent of Information). Az  információ koncepciójának semmi értelme olyan öntudat nélkül, amely az információt elküldi, fogadja és felhasználja.

Ha, a fizikába bevezetjük az öntudatot, akkor megszűnik a kitűzött objektivitás. Ezen kívül úgy tudjuk, hogy az öntudat olyan organizmusban fejlődik ki, amely a Földön csak rövid ideig létezett. Tehát a kvantummechanika, hogy lehet érvényes az Ősrobbanás óta az egész világmindenségre, ha egy információ nem pedig az anyag és energia elmélete? Az információ alapú fizikai elmélet olyan, mint visszalépés a Földközpontúsághoz, ami feltételezi, hogy a világmindenség forog körülöttünk. A kvantummechanika interpretációjával kapcsolatos problémák miatt az agnoszticizmus elfogadás észszerűnek tűnik.

Elme-anyag problémák

Az öntudattal kapcsolatos vitát még csökönyösebben folytatják, mint a kvantummechanikait. Az anyag hogy csinál elmét? Néhány évtizede úgy tűnt, hogy konszenzusra jutnak. Daniel Dennett filozófus Consciousness Explained (Megmagyarázzuk az öntudatot) nagyképű címmel kiadott művében  kijelentette, hogy az öntudat egyértelműen ideg alapon jön létre, nem más, mint elektrokémiai impulzusok sorozata az agyban. Francis Crick és Christof Koch előállt azzal, hogy az öntudat szinkronban rezgő neuronok hálózata. Szép lassan a konszenzus összeomlott, mivel az empirikus bizonyítékok az öntudat neuron elméletre nem vált be. Ahogy, erre rámutattam nemrég kiadott könyvemben, az Elme-anyag problémákban, az öntudat elméleteknek ma már elszédítő változata létezik. Christof Koch beállt az integrált információs elmélet mögé, miszerint az öntudat valamennyi anyag tulajdonsága lehet, nem csak az agyé. Ennek az elméletnek ugyanaz a problémája mint a kvantummechanizmus információ alapú elméleteknek. Az olyan elméletek, mint Roger Penrosé, aki a múlt évben elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Penrose feltételezi, hogy a kvantumhatások megerősítik az öntudatot, de ennek az elméletnek pont úgy nincs bizonyítéka, mint az integrált információs elméletnek.

A kutatók még abban se tudnak egyet érteni, hogy az öntudatkutatásnak melyik formáját fogadják el. Legyen filozófiai tanulmány? Kizárólag matematikai modell? Egy gigantikus algoritmus, esetleg támaszkodjon Bayesian számításra? Vegyen kölcsön buddhista koncepciókat, mint az anatta (szellem nélküli), ami az önmaga nélküliség doktrínája? Vagy mind ezek összességében? Vagy egyik sem?

Mi tehát a különbség, ha egyáltalán van, én és korábbi barátom Gallagher között? Dédelgetem azt a gondolatot, hogy ez stílus kérdése. Gallagher megveti mások választásait, hasonlít azokhoz az  ateistákhoz akik ócsárolják a hitükhöz ragaszkodókat. Megpróbálok hitetlenségemben nem dogmatikusnak lenni, és szimpatizálni azokkal, akik, mint Francis Collins, megtalálták a nekik megfelelő választ. Ezen kívül meglepett a mindenség elmélete, ilyen például John Wheeler elmélete a bitből itt, még akkor is, ha nem tudom magamévá tenni.

Én határozottan szkeptikus vagyok. Nem hiszem, hogy valaha is megtudjuk, létezik-e isten, mit jelent a kvantummechanika, és  hogy lesz elme az anyagból. Ez a három talány, gyanítom a dolgok mélyének egyetlen, áthatolhatatlan misztériumának egymástól eltérő aspektusa. Azonban az agnoszticizmus nyújtotta élvezet egyike – lehet, hogy a legnagyobb élvezet – az hogy tovább kereshetem a választ, remélve azt, hogy a válasz itt húzódik a horizont alatt.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Míg a kijevi narratívát követő írásoknál igen ritkán mennek utána, ki az adott cikk szerzője, a mainstream kórussal szemben disszonáns hangot megütők pedigréje általában központi témája az ehhez hasonló szemléknek. Nos, Rickards írása abban is különleges, hogy szerzője nem egy fősodron kívüli figura – legalábbis eddig még nem volt az. James Rickards korábban amerikai hírszerző szolgálatok, köztük a CIA pénzügyi és tőkepiaci tanácsadójaként tevékenykedett, részt vett a 2008-as gazdasági válság okait feltáró kongresszusi vizsgálóbizottság munkájában, gyakorlatilag nincs olyan magára valamit is adó amerikai lap, amelyik az elmúlt években ne közölte volna írását, vagy kérte volna ki véleményét.

Rickards gondolatmeneték egyik központi állítása, hogy az elmúlt hónapokban tapasztalható komoly orosz területveszteségek jelentősége jóval kisebb annál, mint ahogy azt az ukránok láttatni szeretnék. A visszavonulás elfogadható áldozat azért – írja, hogy az orosz megerősített vonalak mögül, amelyeknek áttörésére Ukrajna jelenleg képtelen, az ukrán hadsereget állandó tüzérségi tűzben felőröljék. Rickards szerint ez most az orosz hadsereg legfontosabb célja.

A februári kudarcok után az oroszok szép lassan átálltak az ukrán élőerő és haditechnika lassú, de biztos megsemmisítésére.

Rickards azt állítja – sajnos meg nem nevezett amerikai hírszerzési forrásokra hivatkozva –, hogy drámai a különbség az orosz és az ukrán élőerőveszteség között: decembere 8-10 az 1-hez az arány az oroszok javára.

A szerző ezen állítását, forrás híján, érdemes fenntartásokkal kezelnünk, de a háborús veszteségekkel kapcsolatban azért akad itt egy érdekes dolog.

Az elmúlt hónapokban észrevehetően juhászodott kicsit a nyugati álláspont, korábban az ukránokéhoz képest többszörös orosz veszteségekről szóltak a hírek, aztán szép lassan valami megváltozott. Ursula von der Leyen EB-elnök “elszólása” után a számok elkezdtek közelíteni egymáshoz. Hivatalosan jelenleg nagyjából 1:1-hez teszik az orosz és ukrán halottak, illetve harcképtelen sebesültek számát. Mintegy százezer főről írnak egyik és másik oldalon is. Az orosz veszteségekről az ukrán(!) kormány nyilatkozott a múlt év végén (a Kreml teljesen irreális, hatezres számot közölt még szeptember végén), az ukránról pedig az amerikai védelmi minisztérium adott ki nemrégiben egy becslést. Valószínűleg nem lövünk nagyon mellé, ha azt állítjuk, az ukrán élőerő-veszteség nagyobb, mint az orosz, de messze nem olyan hatalmas különbséggel, ahogy azt Rickards állítja.

Fordulat

Rickards, sok más nyugati elemzőhöz hasonlóan úgy véli, Oroszország februárban nem elfoglalni és megszállni akarta Ukrajnát, ahhoz túlságosan kicsi volt az inváziós hadsereg. Egy kikényszerített rezsimváltás, egy ukrán bábkormány kinevezése volt a cél, illetve annak szemléltetése, hogy

Oroszország számára Ukrajna NATO-integrációja, illetve esetleges csatlakozása az amerikai atomernyő védelme alá húzódott országokhoz az abszolút vörös vonal. Ha kell, a háborút is hajlandók vállalni ezért.

A Kreml és Vlagyimir Putyin rosszul mérte fel a várható reakciókat. Washington nem ugrott be, az USA vezetésével az egész nyugati közösség hajlandó volt felsorakozni Ukrajna mögé. Az ukrán hadsereg erejéhez mérten igen hatékony ellenállást tanúsított, mire az így nyert időt kihasználva a nyugati szövetségesek annyira megerősítették Ukrajnát, hogy a támadó, nagyjából 150-200 ezres orosz hadsereg képtelen volt folytatni az előrenyomulást. A szerző szerint Putyin és az orosz hadvezetés belátta, mennyire elszámították magukat. Mostanra egészen más módszerekkel próbálkoznak. Az energetikai infrastruktúra megsemmisítése mellett komoly offenzívára készülnek, a következő hetekben Rickards szerint akár Ogyessza elfoglalása is napirendre kerülhet. Oroszország fő célja már nem a béketárgyalások kieszközlése – írja, diktátumot akarnak Ukrajnára kényszeríteni.

Itt érdemes megállni egy pillanatra. Rickards cikkében kétségtelenül akad néhány igen meredek kijelentés. Ogyessza elfoglalása vagy az 1:10-hez veszteségarány mellett talán a legnehezebben védhető állítása, hogy az orosz hadsereg egészen őszig igyekezett kímélni az ukrán civil lakosságot. Az ENSZ emberi jogi felügyelősége szerint a háború kitörése és 2023. január 2-a között összesen 6919 civil lakos vesztette életét Ukrajnában. Hogy ez sok vagy kevés, annak eldöntését az olvasóra bíznánk. Rickards állítása ugyan statisztikai szempontból védhető, de az is kétségtelen, egy fűtött szobában könnyebb matekozni, mint egy földig rombolt kelet-ukrajnai kisvárosban.

Abban Rickardsnak mindenképpen igaza van, hogy az új orosz stratégia óriási áldozatokat követel az ukrán hátországtól. Azt állítja, a nagy csinnadrattával beharangozott friss nyugati fegyverszállítmányok (lásd: “tankokat kap Ukrajna“) egyrészt túl későn, másrészt nem elegendő mennyiségben érkeznek ahhoz, hogy érdemben hatással legyenek a háború menetére. Robert C. Castel izraeli biztonságpolitikai szakértő zseniális bon mot-ját idézve, ez a “homeopátiás mennyiség” egyszerűen túl kevés ehhez.

A szerző a Patriot-légvédelmi rendszerek szintén címoldalakon hozott átadását hozza fel példaként. Szerinte az Egyesült Államok már eleve a Patriot egy régebbi, általa már alig használt változatát adja át az ukránoknak (egy új, frissen felállított Patriot-üteg költsége nagyjából egymilliárd dollár), ráadásul mindössze egyetlen ütegről van szó (egy-egy üteghez általában radarállás, irányítói egység, 8 kilövőállás, és a szükséges mennyiségű szállítójármű tartozik). Rickards azt már nem említi, de időközben a németek is beígértek egy üteget, illetve a lengyelek is kettőt. Más kérdés, hogy amerikai elemzők szerint is hónapokat vehet igénybe, mire a szükséges néhány tucat ukrán katonát kiképzik a Patriot használatára, ráadásul egy üteg nagyjából egy Kijev méretű nagyváros védelmét tudja csak biztosítani.

Nincs más hátra, mint előre?

Bár jelen állás szerint kissé talán elhamarkodottnak tűnik Rickards azon kijelentése, hogy az ukrán vereség elkerülhetetlen, pusztán csak idő kérdése, írásának legfontosabb következtetésével nem lehet nem egyet érteni.

Az Egyesült Államok mára annyira belebonyolódott a háborúba, hogy kénytelen minden lépését patikamérlegen kimérni, máskülönben elkerülhetetlenné válik a nyílt konfrontáció Moszkva és Washington között. Mind ez idáig sikerült elkerülni a legrosszabbat.

Üdítő volt látni, hogy a lengyel rakétabecsapódás során pedig minden érintett fél kellő körültekintéssel járt el, holott joggal tarthattunk az eszkalációtól.

Csakhogy elég egyetlen elhamarkodott reakció, és a Nyugat hirtelen háborúban találja magát Oroszországgal, azt pedig már a lehetetlennel határos lesz megakadályozni, hogy egy orosz-amerikai konfliktus ne fajuljon nukleáris háborúvá. Ahogy az idő előrehaladtával az ukrán hátország és hadsereg egyre nehezebb helyzetbe kerül, miközben az Egyesült Államok továbbra is rendületlenül támogatja Kijevet, mind valószínűbbé válik egy elkeseredett, elhibázott lépés, azzal pedig a legrosszabb forgatókönyv megvalósulása – írja konklúziójában a szerző.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A közelgő El Niño

A hőmérséklet jelenleg csökkenhet, mivel egy tartós La Niña állapot alján vagyunk. Ritka, hogy egy La Niña esemény olyan sokáig tartson, mint a jelenlegi, amit rendszerint gyors váltás követ.

A NOAA szerint a La Niña várhatóan 2023 január-márciusában ENSO-semlegesre vált.

Valószínű, hogy a következő El Niño-ba 2023 folyamán lépünk át. Ha, egy La Niña aljáról egy erős El Niño csúcsára lépünk, több mint fél Celsius-fok emelkedés várható.

Az El Niño és a napfoltok együttes hatása

Egy korábbi bejegyzésben megjelent elemzés arra figyelmeztet, hogy a napfoltok számának emelkedése, 2020 májusától 2025 júliusáig jelentős változást hozhat, mivel a közelgő El Niño egybeesik a napfoltok nagy számával.

A napfoltok jelenlegi ciklusa az előrejelzések szerint 2025 júliusában éri el a maximumot. A 2022 decemberében megfigyelt értékek már nagyon közel vannak, vagy meghaladják a NOAA által 2025 júliusában várható maximális értékeket. Ha ez a tendencia folytatódik, a napfoltok számának 2020 májusától 2025 júliusáig tartó emelkedése akár 0,25 °C-nál is nagyobb eltérést jelenthet, derült ki egy friss elemzésből.

Ennek megfelelően az erős El Niño és a magas napfoltok együttes hatása több mint 0,75°C-os különbséget eredményezhet. Ez az emelkedés további fejleményeket indíthat el, amelyek összességében akár 18°C-os hőmérséklet-emelkedést is okozhatnak az iparosodás előtti időszakhoz képest 2026-ra.

A további események, hatalmas hőmérséklet-emelkedést okozhatnak. Példa erre a krioszféra, vagyis a globális hó- és jégtakaró hanyatlása. Az antarktiszi tengeri jég kiterjedése jelenleg rekord alacsony az évszakhoz képest . 2022. február 25-én rekord alacsony értéket ért el, és úgy tűnik, hogy az antarktiszi tengeri jég kiterjedése idén még alacsonyabb lesz. Ez egy veszélyes helyzet. A tengeri jégkoncentráció jelenleg nagyon gyorsan csökken.

Alaszkában és Grönlandon végzett kutatások kimutatták, hogy a tengeralatti és a környezeti olvadás lényegesen magasabb, mint azt korábban gondolták. A globális tengeri jég kiterjedése is rekord alacsony az évszakhoz képest.

A tengeri jég elvesztése az albedó elvesztését és a látens hő-puffer elvesztését eredményezi, ami ha jelen van az óceán hőjét fogyasztja, amikor a tengeri jég olvad. Ezek az együttes veszteségek jelentős további hőmérséklet-emelkedést eredményezhetnek, miközben a hőmérséklet-emelkedéshez további tényezők is hozzájárulnak, mint például a szárazföldi örökfagy felolvadása és a kapcsolódó változások, mint például a Futó áramlat deformációja és az Atlanti-óceánból az Északi-sarkvidékre áramló további óceáni hő.

Számos további esemény és visszacsatolás is felgyorsíthatja a hőmérséklet-emelkedést, mint például az üvegházhatású gázok kibocsátásának (jelenleg gyorsuló) emelkedése, az aeroszol maszk hatásának megszűnése, több biomassza elégetése energia kinyerés céljából, valamint az erdőtüzek.

Ezek a fejlemények együttesen akár 18°C-os hőmérséklet-emelkedést is okozhatnak 2026-ra az iparosodás előtti időszakhoz képest. Ne feledjük, hogy az emberiség kihalása valószínűleg 3°C-os emelkedéssel következik be, egy korábbi bejegyzésben tárgyalt, és ezen bejegyzés általi elemzés alapján.

A 18°C nem elírás. 2025-re meg lesz a 0,75°C emelkedés, ha ez elég a hőmérséklet megfutáshoz, akkor nekünk annyi. Ha nem következik be, akkor még nyerünk néhány évet.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Mentségére szolgál, hogy soha nem volt katona, és nem volt politikai elkötelezettsége se. De mégis vannak adatok, amelyek alapján az ember kezdettől fogva arra a következtetésre jutott, hogy Oroszországnak, a sokkal nagyobb, gazdagabb és iparosodottabb országnak egyértelműen minden előnye megvan. A rokonomnak nyilván soha nem jutott eszébe ez a gondolat.

Az atlantista propaganda még mindig elég erős. Azonban, amint arra tavaly márciusban rámutattam, a propaganda nem változtat a háborún, és a hazugság sem nyeri meg. Viszont idővel a hihetősége csökken.

Alex Versinin, a nyugalmazott alezredes, aki júniusban rámutatott, hogy az ipari hadviselés visszatért, és a „Nyugat” nem áll készen arra, hogy megvívja azt. Az alezredesnek új, ajánlható közleménye van, amelyben mindkét oldal taktikáját elemzi. Arra a következtetésre jut, hogy Oroszország szinte biztos, hogy megnyeri a háborút.

A felmorzsoló háborúkat a saját erőforrások gondos gazdálkodásával lehet megnyerni, miközben elpusztítja az ellenségét. Oroszország hatalmas anyagi fölénnyel és nagyobb ipari bázissal lépett be a háborúba, hogy fenntartsa és pótolja a veszteségeket. Gondosan megőrizték erőforrásaikat, minden alkalommal visszavonultak, amikor a taktikai helyzet ellenük fordult. Ukrajna kisebb erőforráskészlettel kezdte a háborút, és a nyugati koalícióra támaszkodott háborús erőfeszítéseinek fenntartásában. Ez a függőség rákényszerítette Ukrajnát egy sor taktikailag sikeres offenzívára, amelyek felemésztették a stratégiai erőforrásokat, amelyeket Ukrajna, véleményem szerint, nehezen fog pótolni. A valódi kérdés nem az, hogy Ukrajna vissza tudja-e szerezni teljes területét, hanem az, hogy képes-e elegendő veszteséget okozni az orosz mozgósított tartalékosoknak ahhoz, hogy aláássák Oroszország belső egységét, ukrán feltételekkel tárgyalóasztalhoz kényszerítve azt, vagy az orosz lemorzsolódási stratégia sikerül-e és Ukrajna még nagyobb része kerül orosz kézbe.

Az orosz belső egység a háború alatt csak nőtt. Ahogy Gilbert Doctorow rámutat, a háborúk nemzeteket alkotnak. A háború nemcsak Ukrajna egyes nacionalista részeit egyesíti, akik még mindig a Krím visszafoglalásáról álmodoznak. Ez egyesíti egész Oroszországot is, és Ukrajnával ellentétben Oroszország megerősödik tőle.

A háborúkban áldozatok várhatók, és ezt jól tudják az oroszok, akik állandóan emlékeznek a második világháborúra, mint a Nagy Honvédő Háborúra. Hibák is előfordulnak, és időnként néhány rossz vezetői döntés rossz helyre juttatja az embereket, ahol az ellenség megölheti és meg is fogja őket ölni. Ez történt Makejevkában (Donyeck) újév napján, éjfél után 2 perccel. Mintegy 100 orosz tartalékos halt meg. Az orosz vezetés rámutatott, hogy az amerikai HIMARS rakéták ölték meg őket. A volt indiai diplomata, M. K. Bhadrakumar úgy ítéli meg, hogy ez az Egyesült Államok eszkalációja volt, amely valószínűleg választ fog kapni.

A titkosszolgálati adatok valós időben mutatják az amerikaiak közvetlen részvételét az orosz sorkatonák újévi partiját célzó szörnyű hadműveletben, éppen akkor, amikor a pohárköszöntők elkezdődtek. Természetesen a háború egyik alapvető amerikai célja Oroszországban a Putyin elleni közvélemény felkorbácsolása.

Szürke zónába lépünk. Az orosz erők „sebészeti csapásaira” is számítani kell. Némi megtorlás már megtörtént. Tegnap az orosz védelmi minisztérium arról számolt be, hogy több mint 130 külföldi zsoldos halt meg a Maszljakovka és Kramatorszk melletti bázisaik elleni támadásokban. Azok a lengyel katonák most eltűntek. Az orosz hadsereg is folytatja meglehetősen sikeres ellen-tüzérségi hadjáratát:

A Druzskovka pályaudvar (Donyecki Népköztársaság) közelében hardverkoncentrációnál indított rakéta- és légicsapások a következők elpusztítását eredményezték:

• két kilövő rámpa az Egyesült Államokban gyártott HIMARS sorozat kilövő rakétarendszerekhez (MLRS);
• négy páncélozott harcjármű a cseh gyártású RM-70 Vampire MLRS-hez;
• több mint 800 rakéta MLRS-hez;
• hat gépjármű és legfeljebb 120 ukrán személyzet.

A visszavágó hadviselés keretében Kramatorszk közelében két, az Egyesült Államokban gyártott HIMARS MLRS indítórámpát észleltek és semmisítettek meg, amelyeket a Donyecki Népköztársaság településeinek ágyúzására használtak.

Három amerikai gyártmányú M-777-es tüzérségi rendszer megsemmisült az Artyomovszk (Donyecki Népköztársaság) és Cservonaja Dibrova (Luganszki Népköztársaság) közelében lévő lőállásainál.

A Grad MLRS két ukrán harcjárműve megsemmisült Volchanszk (Harkov régió) és Szerebrjanka (Donyecki Népköztársaság) közelében.

Két D-30 tarack megsemmisült Kamenszkoje és Gulyaypole (Zaporozhye régió) közelében.

A négy HIMARS kilövő, három M-777, néhány cseh „segély”, 800 HIMARS rakéta és néhány ukrán fegyver, amelyeket mindössze egy nap alatt elvesztettek. Ez valószínűleg több volt, mint amennyit a „Nyugat” tud nyújtani a következő hónapokban.

Még a New York Times is megjegyzi, hogy Oroszország kimeríti Ukrajnát és nyugati támogatottságát azzal, hogy egyszerűen olcsó dolgokkal támadja:

Az iráni gyártmányú Shahed-136 drónok, amelyekre Moszkva október óta egyre inkább támaszkodik, viszonylag egyszerű eszközök és meglehetősen olcsók, a szakértők szerint a lelövésükhöz használt fegyverek sokkal drágábbak lehetnek. Az önmegsemmisítő drónok előállítása 20.000 dollárba kerülhetnek, míg az elhárításukra használt föld-levegő rakéta kilövésének költsége a szovjet kori S-300-as 140 000 dollártól az amerikai NASAMS rakéta 500.000 dollárig terjedhet.

Ez csak megerősíti Alex Vershinin álláspontját. Oroszország törődik erőforrásaival, míg Ukrajna és a NATO leginkább a jól védett orosz csapatok elleni értelmetlen fronthadjáratokra pazarolta eszközeit.

Yves Smith, a Naked Capitalism munkatársa rámutat, hogy Versinin kihagyta a háború gazdasági oldalát, ahol a kép éppoly rossz Ukrajna számára, mint a helyszínen:

Ukrajna a Nyugattól függ, hogy finanszírozza kormányát, új értelmet adva az „ügyfélállam” kifejezésnek. Ukrajna GDP-csökkenése 2022-ben a becslések szerint 35-40%-os nagyságrendű lesz. Ukrajna novemberben 38 milliárd dolláros költségvetési hiányt prognosztizált 2023-ra. Ne feledje, ez az alapvető szolgáltatásokra vonatkozik, és valószínűleg alábecsüli az elektromos hálózatát ért orosz támadások kezelésének költségeit és mellékhatásait. Az IMF még a csapások előtt havi 3-4 milliárd dollárra becsülte Ukrajna költségvetési szükségletét. Könnyű elképzelni, hogy ez a 38 milliárd dolláros finanszírozási hiány könnyen eléri az 50 milliárd dollárt is.

A tanárok fizetése, nyugdíja, útjavítás, kórházak költsége pedig nem az a fajta dolog, ami gazdagítja a hadiipari komplexumot. Ez óriási összeg a Nyugat számára. Az Euronews az akkori becslések szerinti 38 milliárd dolláros lyukat tárgyalva határozottan utalt Ukrajnára:

Yves Smith arra is rámutat, hogy amint azt márciusban megjósoltuk, az Ukrajna-barát propaganda nem igazán javítja a háborút:

Végül és egyáltalán nem utolsósorban az ukrán propaganda sikere csökkenni látszik annak ellenére, hogy a média és a politikusok mindent megtesznek azért, hogy az ellenkezője következzen be. Lambert és én is nagyon meglepődtünk, amikor azt olvastuk, hogy egy közelmúltbeli, amerikai szavazók körében végzett felmérés (mint például a feltehetően politikailag elkötelezettek esetében) kevesebb mint egyharmadát találta úgy, hogy Ukrajna megnyeri a háborút.

Végül, hogy megtudjuk, ki nyeri ezt a háborút, utalhatunk arra a december közepi interjúra, amelyet Valerij Zaluzsnij ukrán hadvezér adott az Economistnak.

Zaluzsnij tábornok, aki új hadtestet állít fel, kívánságlistát produkált. „Tudom, hogy le tudom győzni ezt az ellenséget” – mondja. „De szükségem van forrásokra. 300 harckocsira, 600-700 IFV-re (gyalogsági harcjárművekre) és 500 tarackra. Az általa keresett eszköz arzenál nagyobb, mint a legtöbb európai hadsereg teljes hadereje.

Zaluzhny valójában azt mondja, hogy a háború elveszett, ha nem kapja meg ezeket a forrásokat. Tudja jól, hogy nem fogja megkapni őket.

Tehát hogyan fog továbblépni Oroszország a meccs végére?

Dima, a Military Summary Channel munkatársa tegnap arról beszélt, hogy két nagy lépés, egy Mariupol területéről felfelé és egy Harkivtól nyugatra lefelé, elvághatja az összes vasútvonalat, amely Nyugat-Ukrajnát a keleti frontvonallal köti össze, ahol jelenleg az ukrán hadsereg mintegy 80%-a van. bevetve.

Egyetértek azzal, hogy a délről való közelítés megtörténik, de az északi ágban kevésbé vagyok biztos.

Ahhoz, hogy haderejét elláthassa, minden orosz lépésnek követnie kell a vasútvonalakat, és biztonsági folyosót kell kialakítania tőlük balra és jobbra. Egyes vasutak megsérülnek a harcok következtében, de Oroszországnak speciális vasúti ezredei vannak, amelyek ki vannak képezve és fel vannak szerelve a háborús körülmények közötti javításokra. A délről induló mozgás Pavlovgradba (Pavlovhrad) irányulna, míg az északi mozdulat nyugaton áthaladna Harkovon, és Lozovát célozza meg. Amikor mindkettőt elfoglalják, az ukrán hadsereg a keleti fronton teljesen el lesz vágva Ukrajna többi részétől, és utánpótlás nélkül meg kell adnia magát, vagy meghalnak.

Mindkettő nagy, 200 kilométer hosszú lépés, amely jelentős erőket igényel. De mozgósítása után és önkéntesekkel Oroszországnak 350.000 további emberanyaga van. 75-100 000 ember elegendő minden támadásra, míg a többiek helyükön tartják a keleti ukrán csapatokat. Aztán jön a kérdés, hogy mikor.

A jelenleg megszokottnál melegebb időjárás miatt Ukrajnában még nem fagyott a talaj, márciusban és áprilisban visszatér a sár. Ez csak két hónapot ad a továbblépéshez. Ha én lennék az orosz parancsnok, valószínűleg kivárnám és kihasználnám a hat száraz nyári hónapot. De vannak más kritériumok is, mint például a politika és a gazdaság, amelyek korábbi lépést igényelhetnek.

Ha a terv működik, a háborúnak nagyrészt vége lesz. Az orosz csapatok kis ellenállás mellett szabadon mozoghatnak bárhol Ukrajnában. Kherson és Odessza visszafoglalása ezután meglehetősen könnyű és rövid ügy lesz.

A nagy kérdés az, hogy az Egyesült Államok hogyan reagál. Ha Ukrajna elbukik, az USA és a NATO elvesztette az Oroszország elleni háborút. Ez komoly politikai károkat fog okozni.

Thomas H. Lipscomb azt írja, hogy a háború el fog veszni, mert rosszul volt megtervezve, és olyan módon, hogy soha nem változtathatta volna meg az irányt:

Az amerikai katonai tervezés valaha világszínvonalú volt. De ki tervezne proxy háborút Oroszország ellen, a tüzérség egyik elismert mestere ellen, aki sokkal jobb légvédelmi technológiával rendelkezik, mint Nyugaton bárki, majd felszerelné bábunkat, Ukrajnát gyengébb fegyverekkel és hat hónapig elegendő lőszerrel? És az amerikai tervezők bizonyára nem tudtak segíteni, ha tudták, hogy már nincs gyártóbázis az utánpótlásra, és a NATO raktárai gyakorlatilag üresek?

Ennek széles körű következményei lesznek:

Az Egyesült Államok jelenlegi vezetése egy csomó idióta, akiket elvakít az ideológia, az arrogancia és a „szabályalapú” globális hegemónia megvalósításának illúziói; ez a lehetőség már régen elszaladt, amint azt ebben a proxy háborúban nyújtott teljesítményünk is mutatja. Lehet, hogy az Egyesült Államok megnyerte a hidegháborút, de elvesztette a békét. Stratégiai gondolkodása és hadereje elavult, és mind az erők, mind a felszerelések konfigurációja az elmúlt évezred feltételezésein alapul. Az egypólusú amerikai hegemónia alatt a Great Global Reset-ért folytatott harc is elveszett. A Világgazdasági Fórum ma már körülbelül olyan fontos, mint a Szent Római Birodalom. Továbbra is csak annyit tehetnek, hogy aljas politikai javaslatokkal terrorizálják a Nyugat egyre tekintélyelvűbbé váló államait.

A kísérlet

Oroszország megsemmisítésére törekedve Putyin és csapata briliáns diplomáciával és vezetéssel válaszolt, amely csendesen megállapította, hogy a világ többi része a szuverenitást és a többpólusú világot részesíti előnyben. A hidegháborús posztnak, a „Pox Americana”, ahogy Larry Johnson nevezte, véget ért. A jövő történészei lenyűgözve fogják tanulmányozni a történelemnek ezt az időszakát. Kevés alkalommal történt a történelemben ilyen hatalmas változás ilyen gyorsan.

A háború elvesztésének hatása a globálisan, és a belpolitikában is érezhető lesz. A „nyugati” globális megítélés leromlik, és a háborús párt vezetése némi jól megérdemelt ütést kap.

De vajon az Egyesült Államok engedi ezt? Megengedheti magának, hogy elveszítse ezt a háborút? Vagy eszkalálódik? Még akkor is, ha ez valószínűleg csak ront a helyzetén?

Még fogalmam sincs, hogy Washingtonban hogyan és kik fognak dönteni ezekben a kérdésekben.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ha Milley megjegyzései ellentmondásosak, akkor a teljes győzelem elérésével kapcsolatos nagyobb problémára mutattak rá. A teljes győzelemhez nagyon hosszú háborúra lehet szükség, és ez azt is jelentené, hogy annak végső időtartama a Nyugaton kívül álló politikai tényezőktől függ. Azoknak, akik teljes győzelmet követelnek, egyszerűen tovább kell szállítania Ukrajnának a harc folytatásához szükséges fegyvereket és erőforrásokat, és meg kell várnia, hogy Oroszország veszítsen, és ideális esetben Putyin távozzon.

Ám, az őrlődő koptatóháború máris óriási károkat okozott Ukrajnának és Nyugatnak, és persze Oroszországnak is. Több mint hatmillió ukrán kényszerült menekülésre, az ukrán gazdaság szabadesésben van, és az ország energetikai infrastruktúrájának kiterjedt megsemmisítése ezen a télen humanitárius katasztrófával fenyeget. Kijev még most is pénzügyi lélegeztető gépen van, és működését csak az Egyesült Államoktól és Európától érkező több milliárd dolláros segélyen tartja fenn. Az energiaköltségek Európában drámaian megemelkedtek a szokásos olaj- és gázáramlás megszakadása miatt. Eközben a jelentős visszaesések ellenére az orosz erők átcsoportosultak, és nem omlottak össze. Ukrajna számára a legmegfelelőbb eredmény az lenne, ha az orosz erők visszavonulnának a 2022. februári invázió előtt létező irányítási vonalakba. De, még ha az oroszokat vissza is sodorják a status quo ante állapotába, sok ukrán attól tart, hogy Moszkva egyszerűen visszahúzódik és újra csoportosul, várva a következő inváziós lehetőséget. Egyáltalán nem világos, hogy a katonai elrettentés elegendő lenne a létrejött béke biztosításához.

Hiányzik tehát egy koherens politikai terv, amely véget vet a szenvedésnek, és megnyugtatja az ukránokat, hogy Oroszország nem kezd új háborút a lehető leghamarabb, még akkor sem, ha Putyin hatalmon marad. Ehhez az oroszoknak el kell fogadniuk a vereséget, de az ukránoknak el kell fogadniuk, hogy a teljes győzelem elérhetetlen. De ha ezeket a célokat el akarjuk érni, a nyugati lakosságnak el kell fogadnia Oroszország pária státuszának megszűnését és „Európába való visszatérését”, miközben hiteles biztonsági garanciákat kell nyújtania Kijevnek. Más szóval, a Nyugatnak olyan átfogó politikai jövőképet kell megfogalmaznia, amely megtagadja Ukrajna és legkiválóbb támogatói azon vágyát, hogy Oroszországot szétzúzzák és semlegesítsék. Ha, az Egyesült Államok és partnerei nem dolgoznak ki ilyen tervet, megnőnek a Milley-féle forgatókönyvek esélyei: elhasználódási háború, eszkaláció és katasztrófa veszélye, valamint a háború feldúló következményei.

OROSZ RUGALMASSÁG

Bár hiányzik nála az a széles körű és jelentős támogatás, amelyet Ukrajna partnereitől és szövetségeseitől kapott, Oroszország erősebb, mint azt sokan előre jelezték volna. Hadserege, gazdasága és vezetője stabilnak tűnik. Bár az orosz hadsereget elkeserítették az ismétlődő vereségek, túlélte azokat. A közelgő tél döntő próbája lesz az orosz hadsereg kitartásnak, de katonai szakértők nem jósolják összeomlását. Még sok vereségre és visszavonulásra lenne szükség ahhoz, hogy ez az értékelés megváltozzon.

Ugyanez igaz az orosz gazdaságra is. Sokan magabiztosan jósolták, hogy az orosz kereskedelmet és ipart összeroppantja a nyugati kormányok által bevezetett szankciók súlya. Egy ilyen szélsőséges gazdasági nyomás a felvetések szerint elegendő lehet ahhoz, hogy Moszkva kivonuljon Ukrajnából. De a gazdasági nyomás ritkán elég ahhoz, hogy véget vessen egy háborúnak. Oroszország gazdasága 2022-ben zsugorodott, de mindössze három százalékkal, lényegesen kisebb mértékben, mint egyesek előre jelezték, és pénzügyi rendszere fenntarthatónak és makrogazdaságilag stabilnak bizonyult. Oroszország számos nyugati ellátási lánctól el van vágva, de rendkívül nagy folyó fizetési mérleg többlettel rendelkezik, ami lehetővé teszi az ország vállalatai és kormánya számára, hogy máshol találják meg azt, amire szükségük van. A hidegháború idején a szankciók nem kényszerítették Moszkvát arra, hogy kivonuljon Kelet-Európából, ma pedig aligha kényszerítik Oroszországot Ukrajnából való kivonulásra. A G7-ek által december elején meghatározott orosz olajárplafon sújthatja Oroszország importbevételeit, de még a nyugati optimisták is bizonytalanok, mennyire lesz hatékony. Ha a nyugati nyomás ellenére Oroszország hadigépezete továbbra is finanszírozott és felszerelt marad, az eredmény véres patthelyzet lesz.

A háború fő tervezőjeként Putyin tisztában van a vereség lehetséges következményeivel is. Ukrajna és Oroszország történelmének félreértelmezése arra késztette, hogy feltételezze, hogy inváziója gyors sikert fog elérni. De bár Putyin félreértheti az ukrán nemzet eredetét, az orosz és a szovjet állam ikerösszeomlásának fontos tanulságait ismeri. Az Orosz Birodalom 1917-ben bukott meg, amikor uralkodója, II. Miklós cár lemondott a trónról. A szovjet állam összeomlott, miután Mihail Gorbacsov elnököt katonai és biztonsági vezetői elárulták, és elvesztette az irányítást a főváros felett. Putyin gondoskodott arról, hogy továbbra is szilárdan irányítsa a hadsereget, a biztonsági szolgálatokat és az orosz lakosságot. A főváros nyugodt és jóllakott, a Kreml pedig gondoskodott arról, hogy a közelben ne állomásozzon boldogtalan sorkatonák serege, mint 1917 márciusában. Azok, akik esetleg forradalmat indíthatnának külföldre menekültek, míg Dagesztánban vagy távoli területeken kezelni lehetne.

Jelenleg az oroszok többsége továbbra is támogatja az orosz kormányt, és nem hajlandó elfogadni a vereséget. Sokan a Krím-félszigetet és fellegvárát, Szevasztopolt tartják harcra érdemesnek. És sokak számára Putyin továbbra is az orosz szuverenitás és stabilitás záloga. Az elit, sőt sok egyszerű orosz számára az ukránok és támogatóik álma az orosz hadsereg veresége és Putyin bukása, politikai rémálom, amely gazdasági káoszt és törvénytelenséget jelentene.

Tekintettel az Oroszországon belüli bonyolult dinamikára, nem valószínű, hogy a katonai vereségek elegendőek lehetnek ahhoz, hogy a Kreml lépéseket tegyen a békéért. De a Nyugat jelenlegi megközelítése, miszerint egyszerűen hagyja a háborút folytatódni, bár erkölcsileg kielégítő és politikailag népszerű, kockázatos. Az ukránokat a konfliktusok folytonos borzalmának teszi ki. A halálos áldozatok száma és a harcok pénzügyi költségei tovább emelkednek. Táplálja Putyin narratíváját, miszerint Oroszország egzisztenciális harcban áll a Nyugattal, és ösztönzi az orosz nacionalisták azon hitét, hogy Oroszországnak vagy győz, vagy elpusztul. Az orosz háborús bűnök nyugati feljelentése nem lesz elég ahhoz, hogy megváltozzon az oroszok véleménye. Bár egyre több orosz nem bízik már saját kormányában és médiájában, nem bízik nyugati társaikban sem.

Ma az orosz elit, aki nem bízik a Nyugat és Putyin szándékaiban, rosszabbnak tarthatja a béke kilátását, mint a háború folytatását. A hétköznapi oroszok talán egyetértenek: elfogadták kormányuk magyarázatát, miszerint a nyugati szankciókat az orosz nép szétzúzására vezették be. A nyugati kommentátorok olajat öntenek erre a nézetre azzal, hogy az oroszokat meg kell büntetni azért, amit országuk Ukrajnában elkövetett. Azok az oroszok, akik hozzáférnek a nyugati médiához az interneten, nem fogadják el, hogy Oroszország „terrorista állam” vagy „imperialista nemzet”. Az orosz elit és sok egyszerű orosz úgy gondolja, hogy az ő érdeke a zászló mögé állni.

Természetesen a politikai változás egy autokratikus rendszerben gyors és teljes lehet. Oroszország elöregedő diktátorának ereje a félelem, az apátia, a cinizmus és a bizalmatlanság elvetésén és fenntartásán nyugszik az ország elitjei között. Újabb orosz vereségekkel és további mozgósítással oroszok milliói kezdhetik Putyint hibáztatni, ahogy elődeik Miklós cárt és Gorbacsovot. A katonák közötti morális válsággal, apátiával és kimerültséggel kombinálva a közvélemény ilyen változása politikai válságot generálhat. Ez lenne az a pillanat, amikor az orosz politikai eliteknek el kellene dönteniük, hogy kompromisszumot kötnek-e a Nyugattal, vagy a végsőkig harcolnak.

TÉRKÉP ÉS JUTALOMFALAT

1918 novemberében Woodrow Wilson amerikai elnök tizennégy pontja meggyőzte a német vezetést arról, hogy tisztességesen fognak bánni velük, és ezzel rávette őket, hogy fogadják el a fegyverszünetet. Ez az ígéret véget vetett az első világháborúnak. A német hadsereg gyengesége és vezetőinek  felismerése, hogy Németország elvesztette a háborút, növelte Wilson javaslatainak vonzerejét. Ahelyett, hogy hagyták volna megsemmisíteni erőik maradványait és országukat megszállni, elfogadták Wilson feltételeit, amelyek megígérték, hogy nem fogják megbüntetni Németországot. Ezt a megközelítést kell követnie ma a Nyugatnak. A Nyugatnak fel kell készülnie arra, hogy egy térképet kínáljon az oroszoknak, amely felvázolja, hogyan szűnhet meg elszigeteltségük, szabadulhatnak meg a szankcióktól, és hogyan szüntethetik meg pária státuszukat.

Ennek a térképnek a háború folytatásának kockázatának magyarázatával kell kezdődnie. Világossá kell tenni, hogy Oroszország nem nyerhet. Ukrajna nyugat által szállított katonai felszerelése felülmúlja az orosz védelmet. Ha Moszkva folytatja a harcot, ezért egyre több vereséget és áldozatot fog elszenvedni, és egyre nagyobb esély lesz az erőszakos összeomlásra. Oroszország jövője – a tervnek finoman meg kell magyaráznia – a gazdasági összeomlás lesz, és azt kockáztatják, hogy Kínától függővé válik. Azzal, hogy elfogadja, hogy véget kell vetnie a háborúnak, az orosz kormány megkíméli magát egy felbomlás nagyobb megaláztatásától.

Ezután a térképnek fel kell vázolnia, hogy Oroszországnak milyen előnyökkel jár, ha a deeszkaláció útját választja. A konkrét tartalmat megbeszélés útján kell meghatározni, de néhány elem nyilvánvaló. Először is egy ígéret, hogy Oroszország szuverenitását és integritását tiszteletben tartják az Ukrajnával kötött békerendezést követően. Bármennyire is valószínűtlennek hangzik ma, a NATO-tól eltérő keretrendszert kellene összehívni, hogy biztosítsák Oroszország helyét az európai biztonsági architektúrában. Szükséges felülvizsgálni Gorbacsov elképzelését a „közös európai otthonról”, amelyet inkább a közeledés jellemez, mint az elrettentés, és amelyet ma mind a Nyugat, mind pedig Oroszország is elutasít. Másodszor, a térképnek meg kell erősítenie, hogy a nyugati kormányok elismerik és tiszteletben tartják Oroszország létezését, feltéve, hogy Moszkva szigorúan betartja az ENSZ Alapokmányát és a nemzetközi jogot, valamint tiszteletben tartja Oroszország nemzetközi szerződéseit, megállapodásait és kötelezettségvállalásait. Harmadszor, a Nyugatnak ütemtervet kell kidolgoznia Oroszország befagyasztott pénzügyi eszközeinek visszaszolgáltatására, miután a demilitarizálásra és a kivonulásra vonatkozó követelések teljesülnek. Végül a térképnek ki kell jelentenie, hogy a háború befejeztével minden nemzetközi gazdasági akadály elhárul.

A Nyugat mindeddig csak fenyegetéssel kényszerítette Oroszországot a háború leállítására. A térképnek tartalmaznia kell néhány jutalomfalatot is. A békés rendezéshez vezető utat a szankciók fokozatos feloldásához kell kötni. De talán a legnagyobb jutalomfalat a nemzetközi legitimitás. A Nyugatnak nemzetközi elismerést kell adnia néhány olyan embernek és csoportnak, amelyek a mai rezsim részét képezik. Az orosz fél a jövőbeni béketárgyalásokon nem demokratákból, háborúellenes aktivistákból és száműzetésben élő vezetőkből fog állni. A katonaság és az orosz bürokrácia tagjai elkerülhetetlenül tárgyalóasztalhoz ülnek. Ha legalább néhány orosz vezetőnek, akik a békét választják, választási lehetőséget biztosítanának a hágai törvényszék és az új, békés Oroszország létrehozásában való részvétel lehetősége között, erőteljes ösztönzés lenne a békéhez és a háború befejezéséhez vezető úton. .

ELADÓ BÉKE

A háború utáni Oroszország vízióját össze kell hangolni a háború utáni Ukrajna nyugati víziójával, anélkül, hogy fellazítanánk az agresszor és az áldozat közötti határt. Bár a nyugati lakosságot meg kell győzni, sokkal nehezebb lesz rávenni Ukrajnát, hogy megegyezzen Oroszország térképéről és a jutalomfalatokról. Zelenszkij terve az ukrajnai igazságszolgáltatásra és megtorlásra összpontosít. Az egész arról szól, hogy rákényszerítsük Oroszországot a “megfelelésre”. Vagyis Oroszországot nem akasztják le a horogról, és elleneznek mindenféle biztonsági garanciát Moszkvának. Azt fogják követelni, hogy a békefeltételek kihirdetését csak Oroszország elfogadása után, és talán Putyin távozása után hirdessék ki. Az Egyesült Államok kormányának és más nyugati hatalmaknak el kell magyarázniuk, hogy egy ilyen abszolút megközelítés meghosszabbítja a harcokat és Ukrajna saját szenvedését. A tárgyalások térképének nyilvánosságra hozatala most szükséges, miközben Putyin folytatja barbár háborúját és ukránok milliói szenvednek, nem jelenti Oroszország megbékítését vagy Moszkva agressziójának elnézését. Éppen ellenkezőleg, megfontolt, stratégiai és realista politikai lépés lenne a Nyugat és Ukrajna részéről, ha megszólítaná a nagy és egyre növekvő számú oroszt, akik a békét preferálnák, és irtóznak a háború és a vereség közötti választástól.

A Krím-félszíget egy probléma. Az ukránok elhatározták, hogy visszafoglalják a félszigetet, amelyet indokoltan tekintenek ellopott ukrán területnek és az orosz agresszió egyik példájának. A Nyugatnak azonban komoly oka van attól tartani, hogy Putyin mindent megtesz, hogy megakadályozza a Krím elesését. A félsziget a Moszkva és Kijev közötti tárgyalások legnagyobb akadálya. Az a kifejezett nyugati követelés, hogy a béketárgyalások előfeltételeként visszaadják a Krím-félszigetet, még több oroszt vonz majd a háború oldalára. Néha bölcs stratégia egy megoldhatatlan témát hagyni a jövőbeli tárgyalásokra.

Minél tovább tart ez a háború, annál rosszabbak lesznek a következményei. Az első világháború nagy birodalmakat és dinasztiákat döntött meg Európában, elvetette a második világháború magvait, és közvetlenül Mussolini és Hitler felemelkedéséhez vezetett. A Németország és Franciaország közötti történelmi viszályok Elzász-Lotaringia, illetve Szerbia és Horvátország között Bosznia miatt mindkét fél számára halálos következményekkel jártak. E konfliktusok sebei nemzedékeken át tartottak, amíg begyógyultak.

Az ukrajnai háború hosszú távú hatásait nem lehet teljes bizonyossággal megjósolni. A hosszú és rendkívül pusztító háborúk destabilizáló hatásainak tudatában azonban egy átfogóbb stratégia szükségességére kell gondolni, amely képes Ukrajnának biztonságát, Oroszországnak pedig jövőt kínálni. Ahelyett, hogy megvárná, hogy reagáljon Moszkva és Kijev legújabb lépéseire, vagy Putyin küszöbön álló bukását remélje, a Nyugatnak végre magához kell ragadnia a kezdeményezést.

__________________________________________________________________

Vladislav Zubok a London School of Economics nemzetközi történelem professzora. Ő az Összeomlás: A Szovjetunió bukása című könyv szerzője.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Néha úgy tűnik, hogy az orvostudományt sokkal jobban érdekli a hímvessző, mint a csikló. Valójában egészen a közelmúltig a nők csiklóján található idegvégződések száma csak becslés volt, és ez a teheneken végzett kutatásokon alapult.

Az emberi csiklóval kapcsolatos legújabb kutatások azonban azt találták, hogy több mint 10.000 idegrostja van. Ez 20%-kal több, mint korábban gondolták. Az új kutatás a transz-férfiak által adományozott szöveteket vizsgálta a női és férfi nemi műtét során. A szöveteket mikroszkóp alatt festették és 1000-szeresre nagyították, így meg lehetett számolni az egyes idegrostokat.

Ez Helen O’Connell ausztrál urológus 2005-ös kutatását követi, aki az első emberként vált híressé, aki teljes mértékben feltérképezte a csiklót nők MRI-vizsgálatával. És kiderül, hogy egyáltalán nem kicsi, csak a helyzet az, hogy a szervnek csak 10%-a látszik.

O’Connell leírta, hogy kezdeti orvosi képzése során olyan tankönyveket használt, amelyek soha nem említették a csiklót, és a női nemi szerveket „kudarcnak” tekintették. Ezért küldetésévé tette, hogy jobban megértse a nő testének ezt a részét.

Erotikus hely

A pénisz és a csikló is merevedési szervek. A látható hosszúkás rész mellett a csikló merevedési szövetet is tartalmaz. Ez felszívja a vért, és akár 9 cm-re is megnyúlhat, így nagyobb, mint egy fel nem merevedett pénisz. Ez azért számít, mert ha felébrednek, a csikló „hagymái” kinyúlnak, hogy érintsék a hüvelyt és a húgycsövet.

A csikló története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint az elmúlt néhány évtized. Valójában az ókori görög és római gyógyászatban „saját jogán, erotikus helyként ismerték”. Méhkapunak, kis nyelvnek, csicseriborsónak és mirtuszbogyónak hívták. A használt szavak többsége azt sugallta, hogy kicsi.

Hosszú története során a csikló tanulmányozása nagyobb valószínűséggel holttestek vagy állatok boncolgatásán alapult, nem pedig valódi élő nőkön. 1844-ben a német anatómus, George Ludwig Kobelt feldarabolt csiklót használt, hogy ne csak a látható részt, hanem a belső részeket is illusztrálja, így sokkal jobban érzékeltette a valódi méretét.

Kobelt megfigyelte az ereket és a nyirokereket, hogy jobban megértse, hogyan látják el a merevedési szerveket vérrel. Azt állította, hogy sokkal több ideg látja el a csiklót, mint a hüvelyt, és sokkal fontosabbnak látta a szexuális élvezet szempontjából.

Egy új és használhatatlan alkatrész’

Nem Kobelt volt az első, aki rájött, hogy a csikló jelentős szerv. Regnier de Graaf holland orvos és anatómus 1672-ben, a Treatise on the Generative Organs of Women című könyvében megállapította, hogy minden általa felboncolt női testnek van egy látható, „látással és tapintással is jól érzékelhető” része.

A továbbiakban a csikló „más részeit” írta le, amelyek elrejtőznek, beleértve a csikló hagymáit is. Megjegyezte: „Rendkívül meglepődünk azon, hogy egyes anatómusok nem értekeznek erről a részről, mintha egyáltalán nem létezne a természet univerzumában.”

Valóban, de Graaf előtt egyes anatómusok tagadták, hogy létezik olyan dolog, mint a csikló. 1543-ban Andreas Vesalius anatómus, orvos és az egyik legbefolyásosabb emberi anatómiával foglalkozó könyv, a De Humani Corporis Fabrica (Az emberi test szövetéről) szerzője a létezéséről szóló pletykákra azzal válaszolt, hogy haszontalan résznek minősítette”.

Nem mindenki értett egyet, és 1559-ben az olasz sebész, Realdo Colombo kiadta De re anatomicáját (Az anatómiai dolgokról). Colombo munkájában az a feltűnő, hogy O’Connellhez hasonlóan nem csak a boncoláson alapult, hanem az élő női test gyakorlati tapasztalatán.

Leírta, hogy találtak egy szép, „művészettel készült” dolgot, a női erotikus élvezet székhelyét, egy kis hosszúkás testet, amelyet ha péníszzel dörzsölnek, vagy akár csak „kisujjal” megérintik, nagy örömet okoz.

Öröm kontra szaporodás

Az óvatosság azonban itt helyénvaló, mert a csiklóval kapcsolatos korábbi történelmi figyelem nem annak köszönhető, hogy a tudósokat önmagában is érdekelte a női orgazmus. Ez azért volt így, mert az emberek azt hitték, hogy mindkét félnek el kell érnie az orgazmust a fogantatáshoz. Az élvezetet a szaporodáshoz szükségesnek tekintették, nem pedig olyasvalaminek, amit a maga feltételei szerint kell megtapasztalni.

Ezt az ősi állítást a közelmúltban a Clinical Anatomy folyóirat 2019-es cikkében támasztották fel, ahol a szaporodási fiziológus, Roy Levin azt javasolta, hogy a csikló izgalom megváltoztatja a reproduktív traktus bélését, hogy nagyobb valószínűséggel kerüljön sor a fogantatásra.

Bár a tudomány ma már sokkal többet tud a csiklóról, mint valaha, az élvezet, a szaporodás vagy mindkettő szempontjából egyértelmű, hogy még mindig van mit tenni, mivel a legújabb kutatások azt mutatják, hogy sok nő még mindig nem tudja megfelelően azonosítani a nemi szervét.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ennek ellenére, továbbra is Oroszország ellenőrzése alatt áll egy ukrán tartomány: a Krím.  Oroszország 2014-ben a nemzetközi jog jelentős megsértésével elfoglalta a félszigetet. Putyin aktívan kihasználja azt a narratívát, amely szerint a Krímnek a Szovjetunió által 1954-ben végrehajtott átadása Ukrajnának „hibás volt”. Putyin úgy véli, hogy a félsziget elfoglalásával egyrészt kijavította ezt a „hibát”, másrészt javította Oroszország nemzetközi pozícióját, és visszaállította országa nagyhatalmi státuszát.

De, ezek a feltevések hamisak. A Krím egyedülálló történelmű terület, időtlen idők óta nem része Oroszországnak. A független Ukrajna jogos részévé vált egy 1991-es országos népszavazás után, amelyen az ukránok – köztük a krími lakosok többsége – a Szovjetuniótól való függetlenség mellett szavaztak. Könnyű megérteni, hogy a krímiek miért akartak kiszállni. A Szovjetunió totalitárius állam volt, míg Ukrajna a pluralista demokrácia felé haladt. Moszkva jelenlegi uralma újraélesztette a Szovjetunió számos diktatórikus gyakorlatát a Krím-félszigeten, beleértve a kisebbségek elnyomását és a polgárok alávetését a propagandát terjesztő állami médiának. Moszkva óriási, fenyegető helyőrséggé változtatta a területet, amelyet aztán Ukrajna megszállására használt. Amíg a félsziget a Kreml kezében marad, Ukrajna – és az ukránok – nem mentesülhetnek az orosz agressziótól.

A nyugati államok egységesek abban, hogy a Krím 2014-es annektálása elfogadhatatlan. Az Egyesült Államok és partnerei azonban finnyásan támogatnak minden olyan tervet, amely a Krímet visszaadná Ukrajnának. Sok nyugati döntéshozó azt sugallta, hogy Kijev nem járhat sikerrel a tartományért folytatott katonai kampányban. Novemberben például Mark Milley, az Egyesült Államok vezérkari főnökeinek egyesített bizottságának elnöke azt mondta, hogy Ukrajnának „nem túl nagy az esélye arra, hogy kirúgja az oroszokat a Krímből”. Más elemzők úgy vélik, hogy a krímiek visszaintegrálása Ukrajnába túl trükkösnek bizonyulhat, vagy a Krím elleni támadás nukleáris megtorlást indítana el. Azt javasolják, hogy Ukrajna ne harcoljon a félszigetért. Egyesek azt is mondják, hogy Kijevnek fel kell ajánlania a békéért cserébe.

A Nyugat félelmei nem teljesen alaptalanok. Oroszországnak nyolc éve volt, hogy betelepedjen a Krímbe, és jelentős katonai jelenlétet épített ki a félszigeten. A Krímnek legalább 700 000 orosz lakosa is van, akik 2014 után költöztek be. Ez a tény minden reintegrációs erőfeszítést megnehezít. A világ soha nem zárhatja ki annak lehetőségét, hogy Oroszország nukleáris fegyvereket használjon, különösen akkor, ha Putyin kormányoz. Ezek mind jó okok arra, hogy Ukrajnának óvatosnak kell lennie a Krím felszabadítása során.

De, ezek nem ok arra, hogy Ukrajna teljesen elhagyja a félszigetet. És rengeteg oka van annak, hogy a Krímet visszavegye. Oroszország katonai lábnyoma például valójában ok arra, hogy harcoljunk a Krímért, mivel a terület feletti csata súlyosan rontaná Oroszország hadviselési képességét. Ukrajna a félsziget visszafoglalási képességével és a nukleáris támadásokkal kapcsolatos egyéb aggodalmak valamennyire túlzóak. Az egymást követő hónapok harctéri sikerei után egyértelmű, hogy Ukrajna képes felszabadítani a Krímet. Bár egyes krími lakosok Oroszország részei akarnak maradni, sokkal többen közülük szívesen kikerülnének a Kreml felügyelete alól. Putyin nukleáris fenyegetései pedig valószínűleg csak blöff. Végül is megígérte, hogy nukleáris fegyvereket fog bevetni a konfliktusban korábban, de meghátrált. Ukrajnának ezért meg kell terveznie a Krím felszabadítását – a Nyugatnak pedig a segítséget.

KRÍM UKRAJNA RÉSZE

Oroszország egyik kulcsfontosságú narratívája, amelyet Moszkva évtizedek óta szorgalmazott és számos nemzetközi megfigyelő ismételgetett, hogy a Krímnek különleges történelmi kapcsolata van Oroszországgal. Igaz, hogy a Szevasztopol régóta orosz haditengerészeti támaszpont, déli partján pedig számos tizenkilencedik századi orosz arisztokrata palota található. A félsziget lakosságának többsége oroszul beszél. Ennek eredményeként Putyin úgy érvelt, hogy a Krím visszavételével történelmi hibát javított ki.

De a krími történelem sokkal gazdagabb és változatosabb, mint azt ez az elbeszélés sugallja. A félsziget csak azután vált Oroszország részévé, hogy azt 1783-ban megszállta. Az elmúlt évezred folyamán a félszigetet több birodalom uralta. A Krímnek több ezer egyedi területe van, amelyek nincsenek kapcsolatban Oroszországgal, és számos etnikai csoportnak ad otthont. A Krím-félsziget múltjának oroszországi változata szemezgetés, és a megszállás igazolása azon a nevetséges feltételezésen nyugszik, hogy a múltbeli birtoklás és a nyelv használata egy államnak jogot ad a szomszéd földjéhez. Az Egyesült Királyság évszázadokon át uralta Írországot, és London kormányzása alatt az angol lett a sziget legszélesebb körben beszélt nyelve. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Egyesült Királyságnak jogos lenne a megszállására.

A történelem őszinte értékelése világossá teszi, hogy a Krímnek Ukrajnához kell tartoznia, nem pedig Oroszországhoz. Az egész világ – beleértve 2014-ig Oroszországot is – jogilag elismerte és elfogadta Ukrajna területeként. A Krím-félszigetet az elmúlt 70 évből 60-ban Kijev kormányozta, így lakosainak többsége elsősorban ukrán félszigetként ismeri. Ez alatt az idő alatt a régió a gazdaságilag depresszióból szilárd középosztályba került, köszönhetően az ukrán vízellátásnak, energiaellátásnak és Ukrajna függetlenné válása után a turisztikai tevékenység fellendülésének. Putyinnak igaza lehet abban, hogy oroszok milliói kötődnek ehhez a területhez, de ukránok millióinak is igaza van, mert vagy meglátogatták, vagy ott éltek. Oka van annak, hogy az ENSZ Közgyűlés tagjainak túlnyomó többsége határozottan elítélte a Krím annektálását, és érvénytelennek ítélte.

A Krím időtlen idők óta nem része Oroszországnak.

Oroszország soha nem fog megengedni valódi népszavazást a félsziget jövőjéről, ezért nem lehet pontosan tudni, hogyan érzik magukat a krímiek ma. A Levada Center által 2019-ben végzett közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy a félsziget lakosainak többsége azt akarta, hogy a Krím Oroszország része legyen. De nehéz megbízni a totalitárius államban végzett közvélemény-kutatásokban, és Oroszország kriminalizálta a Krím annektálása elleni ellenállást. A megkérdezett krímiek attól tarthattak, hogy megtorolják ha beismerik, inkább Ukrajna részei lennének. És sok okunk van azt gondolni, hogy a Krím státusáról szóló mai szabad és tisztességes szavazás ugyanazokat az eredményeket hozná, mint az 1991-ben megtartott. Egy ilyen népszavazáson először is részt kellene vennie azon több mint 100 000 krími lakoson, akiket Oroszország megfélemlített, zaklatott, és még fizikailag is bántalmazták, amíg el nem hagyták a félszigetet. Sok ilyen ember arra kényszerült, hogy veszteségesen eladja ingatlanát, és felhagyjon vállalkozásával. Ezek a krími emigránsok szinte biztosan az ukrán kormányzást választanák, így a Kijev-barát frakció szilárd kiindulási alapot adna. A félsziget megmaradt lakosai közül sokan szintén Ukrajnára szavaznának, akárcsak néhány újonnan érkező, aki szívesebben élne liberális államban. A krími lakosok arról panaszkodnak, hogy Oroszország rosszul kezeli a félsziget környezetét, valamint a szankciók okozta gazdasági zavarok őket is sújtja.

Az ukrán felszabadítás különösen népszerűnek bizonyulna a krími tatárok százezrei körében, akiket Moszkva különösen üldözött. Az oroszokkal ellentétben ők a korai középkor óta lakják a félszigetet. Évszázadokon át a krími tatároknak még saját államuk is volt a szárazföldön. A Krím az egyetlen hazájuk. De a szovjet és az orosz uralom alatt erőszakosan üldözték őket. 1944-ben például erőszakkal deportálták őket, és csak az 1980-as évek végén térhettek vissza, amikor a Szovjetunió az összeomlás szélén állt. Putyin uralma alatt ismét távozásra kényszerítették őket. Az itt maradottakat gyakran eltiltják a munkától, ok nélkül letartóztatják és őrizetbe veszik anélkül, hogy jogsértéssel vádolnák őket. Néhányat elraboltak. Kulturális emlékeik egy részét lebontják. Megérdemlik, hogy véget vessünk Oroszország totalitárius uralmának.

BIZTONSÁGOS, NE SAJNÁLJON

Ukrajnának az igazságosságon túlmutató okok miatt vissza kell foglalnia a Krímet. Oroszország nagy katonai bázissá változtatta a Krím-félszigetet, amelyet széles körű inváziójának megindítására használt. A félsziget ilyen felhasználása az oka annak, hogy Oroszország sokkal nagyobb sikereket ért el Ukrajna déli részén, mint északon. Oroszország továbbra is a Krím-félszigeten állomásozó Fekete-tengeri flottát és a félsziget légibázisait használja drón- és rakétatámadások indítására. Ez a hadakozás világossá teszi, hogy Ukrajnában nem lehet biztonságban és Ukrajna nem építheti újjá gazdaságát addig, amíg a Krím ki nem kerül az oroszok kezéből, így Kijev addig nem hagyja abba a harcot, amíg vissza nem nyeri a tartományt.

A Krím orosz ellenőrzése nemcsak Ukrajna számára jelent biztonsági kockázatot. Moszkva uralma a félszigeten az egész világot veszélyezteti. A Krímből Oroszország Európára és a Közel-Keletre vetíti a hatalmat, sok más állam biztonságát veszélyeztetve. A félsziget elfoglalásával Oroszország hatalmat szerzett mind a Fekete-tengeren, mind az Azovi-tengeren, amely utóbbit az orosz csapatok mára teljesen körülveszik. Mindkét vízterület ellenőrzése évek óta Putyin célja volt: a két tenger hatalmas szállítási útvonalat jelent mindenféle termék számára az eurázsiai kontinensen. A Krím elfoglalásával Oroszország ellenőrizheti a tengeri kikötőkhöz és átjárókhoz való hozzáférést, ellenőrzést biztosítva ezzel a hatalmas árukészletek felett, beleértve a szenet, a vasércet, a különféle ipari termékeket és az Ukrajnából származó gabonát.

Annak megértéséhez, hogy Oroszország félsziget feletti hatalma miért olyan veszélyes a világ többi részére, vegyük figyelembe a jelenleg is zajló élelmezésbiztonsági válságot, amelyet Oroszország inváziója váltott ki. A Krím nélkül Oroszország nem fenyegethette volna a Fekete- és Azovi-tenger hajózását, mivel ezeknek a tengeri utaknak a túlnyomó része kívül esik Oroszország kizárólagos gazdasági övezetén. Moszkva biztosan nem tudná az ukrán felségvizeket és kikötőket a hatalom kivetítésére felhasználni. De, a Krím elfoglalásával Oroszország uralta ezeket a tengereket és kikötőit.

A Krím megszállása Oroszországnak is nagyobb ellenőrzést adott a világ energiaellátása felett. A Fekete-tenger számos erőforrásnak ad otthont, köztük jelentős földgázlelőhelyeknek, amelyeket Ukrajna egykor kész volt megcsapolni. Valójában közvetlenül azelőtt, hogy Oroszország elkezdte volna megszállni a Krím-félszigetet, az Exxon Mobil szerződést írt alá Kijevvel, hogy 6 milliárd dollár értékű tengeri földgázt adó lelőhelyet fúrjanak le, ez egyike azoknak a vállalatoknak, amelyek Ukrajnával együttműködnek. Ha a projektek megvalósultak volna, Európa energiatérképe örökre átalakult volna, és a kontinens könnyebben leszoktathatta volna magát az orosz energiáról. Ám amikor 2014-ben Moszkva csapatokat küldött a Krím-félszigetre, a vállalatok mindegyike lemondta projektjét. Amíg a tartomány és a Fekete-tenger más területei Oroszország kezében maradnak, az üzlet nem tér vissza.

SZAVAK ÉS TETTEK

Tehát hogyan szabadítaná fel Ukrajna a Krímet? Ideális esetben ez diplomáciai úton történne. Azonban Putyin soha nem fogja fontolóra venni a békés elválást a félszigettől, de ha kirúgják hivatalából, utódai másképp gondolkodhatnak. Egy súlyosan szankcionált országot fognak örökölni, drámaian legyengült hadsereggel. Továbbra is harcolni fognak Ukrajna tehetségesebb fegyveres erőivel, és ezért több vereséget szenvedhetnek. Végül Ukrajna által kezdeményezett nemzetközi peres eljárás vár rájuk, amely több százmilliárd dolláros kártérítést követel. Moszkva valószínűleg veszíteni fog a bíróságon, a nyugati államok pedig úgy fogják fizetni a kormányt, hogy egyszerűen áthelyezik Oroszország befagyasztott vagyonát Kijevbe. Ilyen helyzettel szembesülve a Kreml felajánlhatja a Krím visszaadását egy olyan megállapodás részeként, amely megakadályozza Oroszországot abban, hogy csődbe menjen, és megakadályozza a gazdasági káoszból eredő belső zavargásokat is.

Ukrajna azonban nem számíthat az oroszországi vezetés változására. Nem számíthat arra sem, hogy Oroszország következő vezetői készen állnak a békére. Kijevnek tehát meg kell őriznie a katonai lehetőséget, és el kell kezdenie a felkészülést egy ilyen harc megnyerésére.

Bár a Krím visszafoglalása nem lenne könnyű, Ukrajnának megvan rá a képessége, ami tényt a Nyugat kezdi elismerni. Az NBC News szerint decemberben a Biden-adminisztráció egyik tisztviselője azt mondta a Kongresszusnak, hogy Kijev képes lesz felszabadítani a félszigetet. Ben Hodges, az Egyesült Államok Hadseregének egykori parancsnoka azt mondta, hogy Ukrajnának a jövő nyár végére van esélye a Krím visszafoglalására.

Ezeknek az előrejelzéseknek katonai indokai vannak. Mire az ukrán erők készen állnak arra, hogy meginduljanak a félsziget ellen, az orosz ellenállás csökken. Oroszország túlélő katonái, és az ország precíziós rakétakészlete kimerült. Tengerészeti támaszpontjait, légibázisait és a Krím felé vezető utánpótlási útvonalait megsérültek az ukrán támadások miatt. Mivel a Krímet csak egy keskeny, sérülékeny földszoros és egy híd köti össze az eurázsiai kontinenssel, az ukrán csapatok belépését követően a megmaradt orosz erők csapdába esnek, így még jobban ki vannak téve az ukrán csapásoknak. És minden jelentőség ellenére a Krím-félsziget végső soron csak szárazföld: amit az ukrán hadsereg nagyon sikeresen visszaszerezhet.

Természetesen Ukrajnának mérlegelnie kell a Fekete-tengeri Flotta képességeit, amely a krími orosz katonai jelenlétének kulcsköve. Ez egy olyan erő, amelyre Ukrajnának nincs valódi megfelelője. Ám bár Ukrajna kis haditengerészete nem összemérhető Oroszországéval, a Fekete-tengeri Flotta nem olyan akadály, aminek látszik. A flotta nagyjából 20 régi hajóból áll, amelyek mindegyike annyira ki van téve a csapásoknak, hogy Oroszország elrejtette őket az ukrán partoktól. De Ukrajna továbbra is elegendő pilóta nélküli járművet és rakétarendszert tud szerezni és gyártani, hogy megsemmisítse őket. A flotta pedig kisebb, mint a háború kezdetén volt az ukrán támadásoknak köszönhetően. Ukrajnának például sikerült elsüllyesztenie a flotta zászlóshajóját. Az ukránoknak nem lesz gondjuk az orosz haditengerészet további feldarabolásával a következő hónapokban, legalábbis addig a pontig, ahol a haditengerészet nem tudja hatékonyan megállítani őket. Végül is Ukrajna jó eredményeket ért el a fekete-tengeri flotta megkerülésében. Ha az orosz haditengerészet nem tudta megvédeni a fekete-tengeri Kígyó-szigetet, amely kevesebb, mint 0,1 négyzetmérföld, akkor nehéz elképzelni, hogyan akadályozná meg Ukrajnát az ország szoros átkelésében.

Végső soron a Krímért folytatott kampány legnagyobb kihívást jelentő része talán nem Oroszország kiszorítása. Ezzel megnyerheti a Moszkvát támogató helyieket. A Kreml minden visszaélése ellenére a Krím sokkal több Putyin-támogatónak ad otthont, mint Ukrajna más részein, különös tekintettel arra, hogy a lakosságot beözönlő orosz teszik ki, akik tapasztalják a folyamatos orosz propagandát. Kijev számára veszélyes lenne azt feltételezni, hogy Ukrajna hadseregét ott is olyan szívesen látják, mint Herszonban. Ukrajnának alaposan fel kell tárnia, milyen politikákat kellene alkalmazni, beleértve a pénzügyeket, a bankokat és a bűnüldözést is. Azt is ki kell találnia, hogyan lehet kárpótlást nyújtani annak a sok kríminek, akiket az orosz kormány megfosztott állásuktól és vagyonuktól. Át kell dolgoznia a félsziget állami szolgálatait, különösen az oktatás terén, amelyet évek óta a propagandán alapuló orosz tanterv alapján folytatnak. Kritikusan azt kell biztosítania, hogy az orosz diktatúrát támogató lakosok ne akarják destabilizálni a félszigetet, és garantálnia kell, hogy a törvénytisztelő polgárok kiegyensúlyozott, tisztességes és demokratikus kormányt kapjanak.

A FÖLD

Bár a Nyugat egységesen és jogosan elítélte a Krím Oroszország általi annektálását, gyakorlatilag elfogadta azt. Az Egyesült Államok és Európa egyetlen kézzelfogható válasza egy szankciórendszer volt, számtalan kiskapuval, amely lehetővé tette az orosz gazdaság növekedését. Valójában még a szankcionáló államok is tovább bővítették üzleti kapcsolataikat Moszkvával, többek között az orosz energiaexporttól való függőségük növelésével.

Ezért nem csoda, hogy a Kreml felbátorodott, hogy megtámadja Ukrajna többi részét. Oroszország arra törekszik, hogy területet foglaljon és növelje befolyási övezetét, hogy helyreállíthassa birodalmát. Amikor Moszkva gyengeséget érzékel, cselekszik. Ez az oka annak, hogy Kijev nem adhatja fel Krímet a békéért, ahogy azt egyes nyugati elemzők javasolták. Ezzel tovább jutalmazná és ösztönözné Putyin agresszióját. Ráadásul egy ilyen megállapodás nem lenne hatékony. Amíg Putyin vezeti az orosz kormányt, a Kreml soha nem fog belenyugodni egy olyan békemegállapodásba, amelyben Ukrajna „csak” feladja a Krímet. Többet akar és fog érte küzdeni. Valójában, ha a Nyugat határozatlanságot vagy tétovázást mutatna Ukrajna Krím-félszigeti céljainak támogatása terén, Oroszország megpróbálja kamatoztatni a szóváltást azáltal, hogy megtöri a Kijevet támogató államokat.

Ennek eredményeként Kijevnek és szövetségeseinek tovább kell küzdeniük, és addig kell küzdeniük, amíg Moszkva tárgyalások útján átadja a Krímet, vagy amíg Ukrajna erőszakkal ki nem veszi a félszigetet Moszkva kezéből. Ez az egyetlen módja annak, hogy olyan nagy vereséget okozzunk, amelyet Oroszországnak meg kell tapasztalnia hogy feladja birodalmi ambícióit, és be tartsa a nemzetközi normákat és törvényeket. Az Egyesült Államoknak és Európának meg kell értenie, hogy ők is profitálnak majd a teljes ukrán győzelemből. Ez az orosz agresszió teljes végét jelentheti, új életet lehelve a liberális világrendbe.

A Krím felszabadítása fontos történelmi precedenst jelentene a nagyvilág számára is. Ha Ukrajna nem veszi vissza a Krímet, ha Oroszország megússza az annektálást, akkor más államok nagyobb valószínűséggel kezdenek majd hódító háborúkat. Elfoglalnak szomszédos területeket, azzal az érveléssel, hogy megúszhatják. A Krím-félszigeten való győzelem tehát elengedhetetlen a jövőbeli konfliktusok megelőzéséhez és a hódításhoz való visszatérés meghiúsításához.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az Egyesült Államok által leszállított  fegyverek és általuk szolgáltatott cél koordinátákon alapuló támadás azt üzeni a világnak: Washington azt akarja, hogy az új évben fokozódjon a vérfürdő Kelet-Európában.

A támadás után a katasztrófa nagysága világossá vált, miközben az orosz politikai és médiarendszeren belüli vádaskodások folytak azzal kapcsolatban, hogy ki volt a felelős a kudarcért.

Az orosz védelmi minisztérium azt állította, hogy 63 katona vesztette életét a csapásban, az ukrán védelmi minisztérium pedig négyszázan. Egyes orosz újságírók arról számoltak be, hogy az áldozatok száma 200 és 600 között mozog.

Bármi is legyen a valós szám, ez lehet az eddigi leghalálosabb légicsapás a háborúban, amelyben már 200 000 lakos meghalt vagy megsebesült abban a két országban, amelyek a Szovjetunió részét képezték mindössze 30 évvel ezelőtt.

Az alapvető katonai óvintézkedések hatalmas megsértése miatt több száz orosz katonát tömörítettek ugyanabba az épületbe, az Egyesült Államok által szállított HIMARS rakéták hatótávolságán belül.

Daniil Bezsonov, egy orosz kötődésű donyecki regionális tisztviselő „súlyos csapásnak” nevezte a támadást, ami „a mi hibáinkra” mutatott rá.

Szergej Mironov, az orosz parlament felsőházának prominens tagja a katasztrófa kivizsgálását, és a felelősök büntetőjogi felelősségre vonását követelte, „akár viselnek rendfokozatot, akár nem”.

A HIMARS rendszer lehetővé teszi az ukrán erők számára, hogy az amerikai utasítására bármely pontot célba vegyenek.

Michael Kofman, a virginiai arlingtoni CNA kutatóintézet orosz tanulmányokért felelős igazgatója a New York Timesnak azt mondta: „A mozgósított személyzet beáramlása a frontvonalba láthatóan sebezhetővé tette őket a csapásokkal szemben.

Az épületben lévő csapatokat újonnan mozgósították Szaratov és Szamarai régióból – jelentette Anasztaszja Kasevarova orosz katonai blogger.

Kofman az Egyesült Államok háborús tervezőinek indokait kifejtve azt mondta: „A győzelemhez vezető ukrán út első lépése ennek a nagy pazarlásnak a folytatása lesz, amelyben most vagyunk”, és hogy „főleg távolsági fegyverekre fog támaszkodni az orosz erők módszeres megsemmisítésében.”

“Félnek. Érezni lehet” – mondta Volodomir Zelenszkij ukrán elnök az orosz erőkről a támadást követően.

A legutóbbi támadás mélyen orosz területek elleni csapást követett. Az elmúlt hónapokban Kijev három különálló támadást hajtott végre a Szaratov melletti Engelsben lévő orosz légitámaszpont ellen, megrongálva a stratégiai bombázókat és megölve a szolgálat tagjait.

Azok a jelentések mellett, amelyek szerint Oroszország kifogyóban van az ukrán városok célpontjaira használt precíziós rakétákból, az Egyesült Államok bővíti az Ukrajna számára biztosított fegyverek körét.

A múlt hónap végén aláírt nemzetvédelmi felhatalmazási törvény megduplázza az Egyesült Államok háború iránti eddigi elkötelezettségét, és Ukrajnának egy Patriot rakétaüteget, a háborúban eddig bevetett legösszetettebb amerikai rendszert biztosít.

A múlt hónapban a Bloomberg arról számolt be, hogy az Egyesült Államok azt fontolgatja, hogy Ukrajnának átad Bradley páncélozott harcjárművet. Ez egy lánctalpas páncélozott jármű, amely úgy néz ki, mint egy könnyű harckocsi.

Eközben az amerikai és az európai média tele van vérfagyasztó felhívásokkal a háború eszkalációjára.

Ezek közül a legkirívóbb a Financial Times, Nagy-Britannia vezető gazdasági lapja, amely vezércikkben elítélte a „tűzszünetet vagy tárgyalást”felhívást, és azt követelte, hogy az Egyesült Államok „több  támadó fegyvert” szállítson a volt szovjet köztársaságba.

A Foreign Affairs magazin hétfőn publikálta Andrij Zahorodniuk, Ukrajna volt védelmi miniszterének cikkét, amelyben azt szorgalmazza, hogy az Egyesült Államok nyíltan jelentse be az ukrán kormány Krím visszahódítására irányuló célját, amelyet az Egyesült Államok a mai napig csak az orra alatt támogat.

Zahorodniuk: „Oroszország katonai lábnyoma például valójában ok arra, hogy harcoljunk a Krímért, mivel a terület feletti csata súlyosan rontaná Oroszország hadviselési képességét.  A többi aggály Ukrajnának a félsziget visszafoglalási képességével és a nukleáris támadásokkal kapcsolatban valamennyire túlzott. Az egymást követő hónapok harctéri sikerei után egyértelmű, hogy Ukrajna képes felszabadítani a Krímet.”

Hozzáteszi: “Putyin nukleáris fenyegetései pedig valószínűleg csak trükközés.”

Ahogy az Egyesült Államok egyre kirívóbbá válik az ukrán kormánynak szánt fegyverek és „pénzügyi segítségnyújtás” (megvesztegetés) terén, az ukrán politikusok egyre inkább elvetik azt a színlelést, hogy a „demokráciáért” harcolnak.

Az ukrán parlament hétfőn Stepan Bandera náci kollaboránst idéző bejegyzésében kijelentette: „az ukrán nacionalizmus teljes és legfelsőbb győzelme az lesz, amikor az Orosz Birodalom megszűnik létezni”.

A „Stepan Bandera utasításait” dicsérő bejegyzést a náci kollaboráns és háborús bűnös születésnapjának emlékére tették közzé.

Ezeket a megjegyzéseket lengyel és ukrán politikusok és újságírók elítélték.

A posztról tudósító izraeli Haaretz újság Banderát „egy ukrán ultranacionalistának és antiszemitának nevezte, akinek követői etnikai tisztogatási kampányban vettek részt a zsidók és lengyelek ellen a második világháború alatt”.

„Bandera volt a gyilkos, aki felelős a lengyelek elleni 1943-44-es népirtásért, amikor az UPA csapatai kegyetlenül megöltek mintegy 100 000 lengyel civilt” – írta a Twitteren Kacper Płażyński, a lengyel parlament EU-ügyi bizottságának elnöke. Az utalás a nácik oldalán harcoló ukrán félkatonai erőre vonatkozott.

Az új év mindössze néhány napjával a háború gyorsan eszkalálódik, és azzal fenyeget, hogy a NATO és Oroszország közvetlen konfliktusba keveredik.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az Orvosi Kutatási Tanács Országos Egészségügyi és Fejlődési Felmérése (NSHD), más néven a brit 1946-os születési kohorsz (csoport), a mai napig működik, és az információk lehetővé teszik számunkra, hogy új ismereteket szerezzünk az egészségről – beleértve az agy működését és az Alzheimer-kór kialakulását. Abban a kiváltságban volt részünk, hogy folytathattuk Douglas munkáját, és valóban, ma is használjuk azokat az adatokat, amelyeket több mint hét évtizede kezdett gyűjteni.

2016-ban az Insight 46 néven a kohorsz 502 fő részvételével indított altanulmányt kifejezetten az agy öregedésével és a demenciával kapcsolatban, valamint az életútjukra gyakorolt hatásával foglalkoztak. A legmodernebb képalkotás és mesterséges intelligencia technológia segítségével azóta is megfigyeljük az agyukat.

Tanulmányaink eredményei számos fontos felismerést tártak fel, többek között:

• A gyermekkori kognitív funkció a 70 évvel későbbi kognitív teljesítményhez viszonyítva.
• Az oktatás nem csak növeli az egyed lehetőségeit, hanem jelentősen összefügg az agy egészségével a későbbi életkorban.
• Úgy tűnik, hogy a középkor az az időszak, amikor a magas vérnyomás és a kardiovaszkuláris kockázat befolyásolhatja a demencia kockázatát.
• Míg a középkorban bekövetkezett súlygyarapodásnak számos káros egészségügyi következménye van, a későbbi életkorban bekövetkezett fogyás bizonyos esetekben az agyi egészségkárosodás jele lehet.

Hogyan kezdődött az egész

Amikor a tanulmány elkezdődött, a feladatköre meglehetősen specifikus volt. Az Egyesült Királyság kormánya a második világháború után az infrastruktúra újjáépítésére törekedett, hogy felfedezze, mi akadályozhatja meg az embereket a gyermekvállalásban. Az országos születési ráta a 19. század közepe óta folyamatosan csökkent, és valóban aggodalomra adott okot legalább az 1920-as évek óta. A háború utáni munkaerő növelésének szükségessége azonban ezt különösen sürgető céllá tette. Ez összefüggött a csecsemő halandósággal, a családoknak nyújtott megfelelő támogatás elérhetőségével és minőségével kapcsolatos aggodalmakkal is, valamint azzal, hogy ez milyen mértékben segítette elő az anyák és a csecsemők egészségét és túlélését.

E kérdések kivizsgálására a Népesedési Vizsgáló Bizottság és a Királyi Szülészeti és Nőgyógyászati Kollégium kinevezte Douglast, a közegészségügy iránt érdeklődő orvost, aki a második világháborús légitámadásoknak a gyermekek mentális egészségére gyakorolt hatásairól vált ismertté. Douglas egészségügyi látogatókat toborzott, akik kihallgattak minden anyát Nagy-Britanniában, aki 1946 márciusának egy adott hetében szült. Ez minden körülmények között jelentős eredmény volt, nem is beszélve egy olyan országban, amelyet éppen háború sújtott, és még mindig élelem és üzemanyag hiánnyal küzdött.

Az orvoslátogatók 13 687 anyát találtak, akiket megkérdeztek az egészségügyi és szociális ellátással kapcsolatos tapasztalatairól, és annak költségeiről (ez két évvel az NHS előtt történt), a baba egészségi állapotáról és túléléséről, valamint a család körülményeiről. Az eredményeket a Maternity in Great Britain című könyvben írták le.

Az eredmények rávilágítottak az egészségügyi látogatások és a közösségi csecsemőgondozási szolgáltatások előnyeire, arra, hogy a szegényebb családok csecsemői rosszabb egészségi állapotot és rövidebb túlélést mutattak, miközben a szülés költségei aránytalanul megterhelték a jövedelmüket. Ez évekkel a számítógépek megjelenése előtt történt, így az információkat kézzel dolgozták fel, ami rendkívüli eredménynek mutatkozott.

Helen Pearson tudományos újságíró a The Life Project című könyvében idéz néhány, a felmérés során feltett kérdést. A kérdések sok mindent elárulnak az akkori társadalomról.

• Ki látta el a férjét, amíg ezzel a babával ágyban volt?
• Sikerült megkapnia a teljes extra adagot, vagyis egy fél liter tejet naponta?
• Mennyit költött mellényekre, szalvétákra, alsószoknyákra, bakancsokra, motorháztetőkre, kendőkre, nadrágokra és gumilepedőkre?
• És mennyit költött fűzőkre, hálóingekre, nadrágokra és melltartókra?

Az Insight 46 kezdete

A mentális öregedés kutatási programjának kidolgozása során felismertük, hogy izgalmas új irányt jelentene az NSHD résztvevőinek agyvizsgálata.

A University College London (UCL) Neurológiai Intézetének Demencia Kutatóközpontjában végzett korábbi munkák kimutatták, hogy az Alzheimer-kór ritka genetikai formáiban szenvedő betegek MRI-vizsgálatai azt mutatták, hogy a tünetek megjelenése előtt túlzott agyzsugorodás következett be.

Ezenkívül az UCL telepítette az Egyesült Királyság első szkennerét, amely lehetővé tette az MRI és a PET egyidejű alkalmazását. Mivel az NSHD résztvevői közeledtek a 70. életévükhöz, és még mindig viszonylag egészségesek, ez egy izgalmas lehetőséget vetett fel: két csapatunk egyesítheti erőit, és kombinálhatja az egyedülállóan gazdag életút-adatokat a legmodernebb szkenneléssel, hogy feltárja a fellépő agyi változásokat. mielőtt a tünetek nyilvánvalóvá válnának egy születési kohorszban, ami korábban soha nem történt meg.

De izgalmunkkal együtt járt az aggodalom is: a vizsgálat tagjai kutatóklinikákra jártak, hogy átvizsgálják szívüket, ereiket és csontjaikat. Vajon most feljönnének-e Londonba, hogy radioaktív nyomjelzőt fecskendezzenek be ereikbe, majd egy órát feküdjenek a szkennerben? Hogy megtudjuk, fókuszcsoport-szakértőt béreltünk fel, hogy üléseket tartson a résztvevőkkel. Íme néhány visszajelzésük:

Most, hogy jobban bíztunk abban, hogy ez működhet, el kellett döntenünk, kit hívunk meg. Abban az időben körülbelül 3000 résztvevő volt Nagy-Britannia szárazföldi részén. Kidolgoztuk, hogy egy 500 fős minta ideális lenne az agy finom változásainak és azok hatásainak tanulmányozására, és ez megvalósítható. Ha napi két embert látnánk heti három napon keresztül, akkor évente 250 embert láthatnánk, tehát öt éven belül kétszer is.

Azt sejtettük, hogy azok, akik korábban a klinikára érkeztek, szívesebben utaznának Londonba, éjszakáznának, majd eltöltenének egy napot az UCL klinikai kutatólaboratóriumában. Gondosan ügyeltünk arra, hogy ne legyen olyan ok, ami miatt valakit nem kellene átvizsgálni, például klausztrofóbia vagy fém implantátumok. Aztán kimentek a meghívók az utazással és a szállodával kapcsolatos rendelkezésekkel, a várható részletekkel, és még egy brosúrával is a helyi látnivalókról és szolgáltatásokról.

Azok, akik beleegyeztek a részvételbe, számos különböző felmérésen estek át, beleértve a klinikai interjút, vérvételt, egy órás kognitív tesztelést, fizikai és neurológiai vizsgálatot, valamint hallás-, látás- és szaglásvizsgálatot. Végül jött a szkenner látogatása.

A tanulmány előrehaladtával, valamint a résztvevőkkel folytatott visszajelzések és szoros kapcsolatfelvétel nyomán további teszteket adtunk hozzá, beleértve a szívműködés részletes felmérését, lumbálpunkciót kínáltunk az embereknek (amelybe körülbelül 30%-uk beleegyezett), valamint a tevékenység és az alvás megfigyelését okosórával.  Mit találtunk eddig?

1. Az amiloid felhalmozódás a tünetek megjelenése előtt kezdődik

Azt találtuk, hogy a kohorsz „kognitívan normális” embereinek körülbelül 18%-ánál volt amiloid PET-vizsgálat, mint az Alzheimer-kórban szenvedőknél. Ez a megállapítás összhangban van más, a tünetekkel nem rendelkező emberekkel végzett vizsgálatokkal. Ezek az egyének valamivel gyengébb teljesítményt nyújtottak a kogníció teszteken, és kissé megnövekedett az agy zsugorodási aránya.

2. A gyermekek kognitív tesztjei az agyműködést jelzik az élet későbbi szakaszában

Azt találtuk, hogy a gyermekkorban értékelt kogníció körülbelül 60 évvel később jelezte előre a megismerést. Ez összhangban van az egész kohorszra vonatkozó korábbi megállapításokkal, ami arra utal, hogy a kognitív teljesítmény bizonyos aspektusai egy életen át stabilak. Ez azért fontos, mert a kognitív funkció nem csak az elméről szól, segít a mindennapi készségek kialakításában, támogatja az életminőséget, és végső soron megjósolja, mennyi ideig élünk.

A kognitív teljesítmény szintje azonban potenciálisan javítható. Ugyanebben a jelentésben az iskolai végzettség és a foglalkozás a középkorban a későbbi megismerést jósolták a gyermekkori kognitív pontszámok figyelembevételével. Ezt az egész kohorszban is láthattuk, ami ellentmond egy régi, néha még ma is hangoztatott érvnek, miszerint az oktatás nem más, mint az IQ jelzője. Más szóval a későbbi életkorban az iskolai végzettség és a foglalkozás típusa pozitívan befolyásolhatja a kognitív teljesítményt, függetlenül a gyermekkori kognitív készségektől.

Azt is megállapítható, hogy az oktatás nemcsak a lehetőségeket növeli, hanem jelentős hatással van az agy egészségére is.

3. A korai szív-egészségügyi ellenőrzések jelentősége

Az Insight 46 első publikációi közül néhány kimutatta, hogy a 40-es és egyes esetekben a 30-as éveiket taposók magas és emelkedő vérnyomása kisebb agytérfogatot jelez előre. Ennek számos lehetséges mechanizmusa van, beleértve a magas vérnyomás okozta mikroszerkezeti károsodást és a kis vérerek károsodásának nagyobb terhelését az agyban. Utóbbit az agy törékenységének jelzőjeként tartják számon, növelve a stroke, a demencia, a depresszió, a mozgáskorlátozottság és a halál kockázatát.

Hasonló eredményeket tapasztaltak a szív egészségével kapcsolatban is, egy olyan index segítségével, amely magában foglalja a vérnyomást, a magas vérnyomás elleni gyógyszerek használatát, a cukorbetegséget, a dohányzást és a túlzott testsúlyt. Ezzel szemben, a későbbi életkorban csökkenő vérnyomás bizonyos esetekben a rossz agyi egészség jelzője lehet.

Hasonló eredmények vonatkozhatnak a testsúlyra is. Egy nyomon követési elemzés megállapította, hogy a vizsgálat előtti két évben a testtömeg csökkenése amiloidot jelez előre.

Ezek az eredmények jelentős hatással vannak a közegészségügyre, és arra utalnak, hogy a szív egészségének és különösen a vérnyomásnak a rutinszerű ellenőrzését a szokásosnál jóval fiatalabb korban kell elkezdeni – valószínűleg 40 éves korban vagy az előtt.

4. Vérvizsgálat Alzheimer-kórra

A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy ha új gyógyszereket készítünk az Alzheimer-kór kezelésére, akkor valószínűleg a lehető legnagyobb előnyökkel járnak, ha a betegség korai szakaszában alkalmazzák őket, és a kognitív hanyatlás megelőzése egyértelműen előnyösebb lenne, mint a már korábban kialakult memóriaromlás lassítása vagy megállítása. Nem valószínű, hogy az Insight 46-ban végzett drága PET-vizsgálatok teljes populációt képesek lesznek kiszűrni, ezért nagy az érdeklődés a vérvizsgálatok kifejlesztése iránt.

Az amiloidot az agyból eltávolítani képes új gyógyszerek kilátásba helyezése még több okot ad az amiloidpatológia korai, olcsó és nagyszabású azonosítására irányuló erőfeszítések fokozására.

Hasonló eredmények vonatkozhatnak a testsúlyra is. Egy nyomon követési elemzés megállapította, hogy a vizsgálat előtti két évben a testtömeg csökkenése amiloidot jelez előre.

A teljes NSHD kohorszra kiterjedő tanulmányok összetett összefüggéseket mutattak ki a kognitív funkciók és számos testi funkció között, beleértve a tüdőt, a csontokat és a veséket is. Ez valószínűleg az agy és e szervek között megosztott biológiát tükrözi. Jelenleg azt vizsgáljuk, hogy ezek az eredmények hogyan kapcsolódnak az Insight 46-ban végzett agyegészségügyi intézkedésekhez. Hasonló „közös ok” történet vonatkozik a depresszióra és a kognitív funkciókra, és jelenleg azt vizsgáljuk, hogyan kapcsolódik a depresszió az agyhoz.

Másrészt úgy tűnik, hogy az egészséggel kapcsolatos viselkedés, mint például a dohányzás, a testmozgás és az egészséges táplálkozás valóban előrejelzi a kognitív funkciókat.

Hangsúlyoztuk az egészségügyi problémák előrejelzését, de ugyanilyen fontos a reziliencia megértése. Miért tudnak egyesek teljesen eligazodni ezeken a problémákon, vagy teljesen kikerülni őket, noha látszólag veszélyben vannak, a gének vagy bizonyos élethátrányok miatt? Ez a tiszta szerencsén múlik? De a szerencse természetesen csak egy másik módja annak, hogy elmondjuk, nem tudunk valamit.

Fedezd fel, mi jósolja meg az Alzheimer-kórt

Ez elvezet bennünket a nyugdíjba. A nyugdíjba vonulás az életünk egyik legjelentősebb átmenete, amit megtapasztalhatunk. Ennek ellenére meglepően keveset tudunk az öregedésre, így a szellemi öregedésre gyakorolt hatásairól is. A munka számos olyan mindennapi dolgot biztosít, amelyek fenntartják agyunk egészségét: fizikai aktivitás, mentális stimuláció, jövedelembiztonság, társadalmi szerepvállalás és mindennapi életünk szerkezete. Fennáll a kockázata, hogy nyugdíjba vonuláskor elveszítjük ezeket, hacsak nem találunk módot a karbantartásukra vagy pótlásukra.

Életút-tervezésével az NSHD ideális lehetőséget biztosít számunkra, hogy megvizsgáljuk a nyugdíjba vonulás hatásait számos egészségügyi kimenetelre vonatkozóan, beleértve az agy egészségét is, és reméljük, hogy a közeljövőben beszámolhatunk erről.

De talán a legjobb hozzájárulás, amit az Insight 46 tehet, annak feltárása, hogy mi jósolja meg az Alzheimer-kórt, az idős emberek fogyatékosságának és függőségének egyik legnagyobb okát. 76 éves korban a kohorsz vizsgálat még viszonylag fiatal. Azonban ahogy a résztvevők folyamatosan öregszenek, az Alzheimer-kór elkerülhetetlenül gyakoribbá válik.

Valójában egyes tanulmányok azt sugallják, hogy több mint 30% esélyünk van ennek az állapotnak a kialakulására, ha a 80-as éveink közepén túl élünk. Ezen esélyek csökkentése érdekében képesnek kell lennünk az egész életútra visszatekintenünk, hogy meglássuk, hol tudunk a legjobban beavatkozni. Említettük az oktatást és a szabadidős tevékenységeket, a szív egészségét, valamint a nyugdíjba vonulás utáni életminőség megőrzését. De az NSHD által nyújtott információk gazdagsága olyan lehetőségeket nyit meg, amelyekre még nem is gondoltak.

Tehát e célok eléréséhez fenn kell tartani az NSHD-t és az Insight 46-ot. Már elindítottunk egy újabb felmérési hullámot, amely 1000-re növeli a dedikált agyi vizsgálatokkal foglalkozó tanulmányi tagok számát. Azt akarjuk, hogy ezek a világ első, folyamatosan követett, bölcsőtől sírig terjedő tanulmányai legyenek az általános egészségről és az agy egészségéről. Célunk egy olyan egész életre szóló modell felépítése, amelyet mások is megvalósíthatnak, miután mi magunk nyugdíjba vonultunk.

Ez egy olyan útiterv, amely a jövőbeli kutatások hipotéziseit irányítja, de lehetővé teszi az izgalmas, új és ismeretlen irányokba való utazást is.

De végső soron az egyetlen módja annak, hogy megtudjuk, mi történik az agyban, ha megvizsgáljuk azt a halál után. Az Insight 46-nak már több mint egyharmada feliratkozott a halál utáni agyadományozásra.

Az NSHD életútja végül mindannyiunk számára teljes lesz. Ez azonban biztosan nem lesz a vége, köszönhetően a rengeteg adatnak és bizonyítéknak, amely továbbra is árad az Egyesült Királyság különböző születési csoportjaiból.

Miközben továbbra is tervezzük a jövőbeli értékeléseket, egyúttal visszatekintünk azokra a hihetetlen információkra, amelyeket az 1946-os résztvevők már szolgáltattak. Ennek során csak elképzelni tudjuk, mit gondolna James Douglas, ha láthatná 76 évvel később hol tart most a szülés költségeit vizsgáló tanulmánya.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Miért is gondolná Putyin, hogy lehet egy ilyen emberekkel tárgyalni. Emberek, akik 7 évig csak hazudtak a szemébe, miközben elárasztották az országot olyan fegyverekkel, amelyekkel orosz katonákat ölnek meg?

És mi volt az a cél, ami miatt Merkelt és washingtoni kollégái hazudni kényszerültek?

Háborút akartak, ez az oka annak, hogy Boris Johnson létrehozott egy megállapodást, amelyet Zelenszkij márciusban tárgyalt Moszkvával. Johnson szabotálta a végrehajtást, mert Washington háborút akart. Ilyen egyszerű.

De a hazugságnak ára van, és ez az ár a bizalmatlanság formájában jelentkezik, ami a bizalom veszedelmes eróziója, amely lehetetlenné teszi a kölcsönös érdeklődésre számot tartó kérdések megvitatását. Dmitrij Medvegyev, a Nemzetbiztonsági Tanács orosz alelnöke éppen ezen a héten fejtette ki a lehető legkeserűbben véleményét az ügyben.

Lényeg: A béke kilátásai Ukrajnában minimálisak. Az amerikai külpolitika úgy döntött, hogy Amerika gyorsuló hanyatlását csak a közvetlen katonai konfrontáció tudja megfordítani. Az ukrajnai háború ennek a döntésnek az első megnyilvánulása.

Másrészt Oroszország már nem vesz részt a Nyugattal folytatott tárgyalásokban, mert nem lehet megbízni a nyugati vezetők által vállalt kötelezettségeik betartásában vagy szerződéses kötelezettségeik teljesítésében. A két fő párt kibékíthetetlen nézeteltérései elkerülhetetlenné teszik az eszkalációt. Megbízható partner hiányában Putyinnak csak egy lehetősége van a konfliktus megoldására: elsöprő katonai erő.

„Az oroszok nem fognak meghátrálni. Valójában az oroszok megsemmisítik az ukránokat. Előveszik a nagyágyúkat. Olyan helyeket fognak rommá tenni, mint Kijev és Ukrajna más városai. Fallujat, Mosult csinálnak.

Amikor egy nagyhatalom fenyegetve érzi magát… az oroszok mindent megtesznek Ukrajnában, hogy győzzenek. Meg kell érteni, hogy amiről itt beszélünk, az egy atomfegyverrel felvértezett nagyhatalom, amely egzisztenciális fenyegetésként tekint a történésekre, sarokba szorításra. Ez valóban veszélyes.(John Mearsheimer, Twitter)

És itt van még MacGregor: “Egyre inkább úgy néz ki, hogy az oroszok először Donbászban szeretnék befejezni a feladatukat. Minden ukrán haderőt ki akarnak iktatni, amely  Donbászban van. Ne feledjük, ez mindig is egy erőgazdasági intézkedés volt. Úgy tervezték, hogy minél több ukránt felőrölni a lehető legalacsonyabb orosz áldozat árán. Ez megy Dél-Ukrajnában, és ragyogóan működött. És Surovikin, a hadszíntér parancsnoka azt mondta, ez mindaddig folytatódik, amíg készen nem áll az offenzíva elindítása. Amikor az offenzívát elindítják, az egy egészen más csata lesz.

De ami érdekes, hogy az ukránok annyi áldozatot szenvednek el délen, hogy kezdenek hírek jönni arról, hogy az összeomlás szélén állnak. És ezért hallunk 14-15 éves tinédzser szolgálatba kényszerített fiúkról, és kapunk videókat az ukrán katonáktól, amelyek azt mondják: “A kijevi emberek abban bíznak, hogy az oroszok előbb eljutnak hozzájuk, mint mi, mert mi megöljük őket.” A kormány embereiről beszélnek, mert nem látnak bizonyítékot arra, hogy Zelenszkij kormánya törődik velük. Elfogy az élelem és a ruha, megfagynak, súlyos veszteségeket szenvednek.

Így néz ki, amikor a másik oldal fogalmaz vágy-vezérelten, ha úgy tetszik propagandisztikusan. De talán ez egy kicsit hihetőbb.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Szerző: Nicholas R. Longrich paleontológia és evolúcióbiológia vezető oktató, Bathi Egyetem

OLVASÓI KÉRDÉS: Ha az elkövetkező 10.000 évben az emberek nem halnak ki éghajlati apokalipszis következtében, akkor valószínű, hogy tovább fejlődünk a jelenleginél fejlettebb fajokká?

Az emberiség 4 milliárd éves evolúció valószínűtlen eredménye.

Az evolúció formált minket, az őstengerek ön-replikálódó molekuláitól, a kambrium mélyén élő bak halakon át, a sötétben a dinoszauruszok elől surranó emlősökig, és végül, valószínűtlen, mi magunk is.

Az élőlények tökéletlenül szaporodtak. A gének másolásakor elkövetett hibák után az egyed néha jobban illeszkedett a környezethez, így ezeket a géneket általában továbbadták. Újabb szaporodás és több hiba következett, és a folyamat generációk milliárdjain át ismétlődött. Végül megjelent a Homo sapiens. De ezzel még nem értünk véget a történet. Az evolúció nem áll meg velünk, sőt az is lehet, hogy gyorsabban fejlődünk, mint valaha.

Nehéz megjósolni a jövőt. A világ valószínűleg olyan módon fog megváltozni, ahogyan azt el sem tudjuk képzelni. De alapos találgatásokat tehetünk. Paradox módon a jövő előrejelzésének legjobb módja valószínűleg az, ha visszatekintünk a múltba, és feltételezzük, hogy a múltbéli trendek a jövőben is folytatódnak. Ez néhány meglepő dolgot sejtet a jövőnkkel kapcsolatban.

Valószínűleg tovább fogunk élni, magasabbak leszünk, valamint könnyebb felépítésűek leszünk. Valószínűleg kevésbé leszünk agresszívek és kisebb lesz az agyunk. Kicsit olyan, mint egy golden retriever, barátságosak és vidámak leszünk, de talán nem annyira érdekesek. Legalábbis ez egy lehetséges jövő. De ahhoz, hogy megértsük, miért tartom ezt valószínűnek, meg kell vizsgálnunk a biológiát.

Vége a természetes szelekciónak?

Egyes tudósok azzal érveltek, hogy a civilizáció véget vetett a természetes szelekciónak. Igaz, hogy a múltban uralkodó szelektív nyomások – ragadozók, éhínség, pestis, hadviselés – többnyire eltűntek.

Az éhezésnek és az éhínségnek nagyrészt a magas hozamú növények, a műtrágyák és a családtervezés vetett véget. Az erőszak és a háború ritkábban fordul elő, mint valaha, annak ellenére, hogy a modern hadsereg nukleáris fegyverekkel rendelkezik, vagy talán ezek miatt. A sötétben ránk vadászó oroszlánok, farkasok és kardfogú macskák többnyire kihaltak. A milliókat megölő járványokat – himlő, fekete halál, kolera – vakcinákkal, antibiotikumokkal, tiszta vízzel szelídítették meg.

De az evolúció nem állt meg, nem annyira a legalkalmasabbak túléléséről, mint inkább a legalkalmasabbak szaporodásáról szól. Még ha a természet kevésbé valószínű, hogy megöl minket, akkor is partnert kell találnunk és gyermekeket kell nevelnünk, így a szexuális szelekció ma már nagyobb szerepet játszik a fejlődésünkben.

És ha a természet már nem irányítja az evolúciónkat, akkor az általunk létrehozott természetellenes környezet – kultúra, technológia, városok – új szelektív nyomást produkál, ami teljesen eltér attól, amellyel a jégkorszakban szembesültünk. Gyengén alkalmazkodtunk ehhez a modern világhoz; ebből következik, hogy alkalmazkodnunk kell.

És ez a folyamat már elkezdődött. Ahogy az étrendünk megváltozott a gabonák és a tejtermékek felé, géneket fejlesztettünk ki, amelyek segítenek megemészteni a keményítőt és a tejet. Amikor a sűrű városok feltételeket teremtettek a betegségek terjedéséhez, a betegségekkel szembeni rezisztenciát okozó mutációk is terjedtek. És valamiért az agyunk kisebb lett. A természetellenes környezet természetellenes szelekciót hoz létre.

Hogy megjósolhassuk, hová vezet ez, megvizsgáljuk az őstörténetünket, tanulmányozva az evolúció elmúlt 6 millió évének trendjeit. Néhány tendencia folytatódni fog, különösen azok, amelyek az elmúlt 10.000 évben, a mezőgazdaság és a civilizáció feltalálása után alakultak ki.

Új szelektív nyomásokkal is szembesülünk, mint például a halandóság csökkenése. A múlt tanulmányozása itt nem segít, de láthatjuk, hogy más fajok hogyan reagáltak hasonló nyomásra. A háziállatok evolúciója különösen fontos lehet – vitathatatlanul egyfajta háziasított majommá válunk, de furcsa módon azzá, amelyet mi magunk háziasítottunk.

Ezt a megközelítést arra fogom használni, hogy előrejelzéseket készítsek, ha nem is mindig nagy magabiztossággal. Vagyis tippelni fogok.

Élettartam

Az emberek szinte biztosan tovább fognak élni – sokkal tovább. Az életciklusok a halálozási arányokra adott válaszként alakulnak, és arra, hogy a ragadozók és más fenyegetések mekkora valószínűséggel ölnek meg. Ha a mortalitási arány magas, az állatoknak fiatalon kell szaporodniuk, vagy előfordulhat, hogy egyáltalán nem szaporodnak. Az öregedést vagy a rákot megakadályozó mutációk kialakulásának semmi előnye sincs – nem fogsz elég sokáig élni ahhoz, hogy használd őket.

Ha alacsony a halálozási arány, akkor ennek az ellenkezője igaz. Több időt szánni a szexuális érettség elérésére. Az is hasznos, ha vannak olyan adaptációk, amelyek meghosszabbítják az élettartamot és a termékenységet, így több idő jut a szaporodásra. Ez az oka annak, hogy a kevés ragadozó által veszélyeztetett állatok – a szigeteken vagy az óceán mélyén élő, vagy egyszerűen nagytestű állatok – hosszabb élettartamúak. A grönlandi cápák, a galapagoszi teknősök és a bálnák későn érnek, és évszázadokig élhetnek.

Az emberek már a civilizáció előtt is egyedülállóak voltak a majmok között alacsony halandóságukkal és hosszú életükkel. A lándzsákkal és íjakkal felfegyverzett vadászó-gyűjtögetők védekezhettek a ragadozók ellen; az ételosztás megakadályozta az éhezést. Így fejlődött ki a késleltetett szexuális érettség és hosszú élettartam – akár 70 év.

Ennek ellenére a gyermekhalandóság magas volt – 15 éves korukra megközelítette az 50%-ot vagy még többet. Az átlagos várható élettartam mindössze 35 év volt. A gyermekhalandóság a civilizáció felemelkedése után is magas maradt a 19. századig, míg a várható élettartam a járványok és éhínségek miatt 30 évre csökkent.

Aztán az elmúlt két évszázadban a jobb táplálkozás, az orvostudomány és a higiénia a legtöbb fejlett országban 1% alá csökkentette a fiatalok halálozását. A várható élettartam világszerte 70 évre, a fejlett országokban pedig 80 évre emelkedett. Ezek a növekedések az egészség javulásának köszönhetőek, nem az evolúciónak – de megalapozzák az evolúciót, hogy meghosszabbíthassuk élettartamunkat.

Most nincs szükség a korai szaporodásra. Ha valami, az orvosi, vezérigazgatói vagy asztalos képzésben eltöltött évek ösztönözték az elhalasztást. És mivel a várható élettartamunk megduplázódott, az élettartam és a gyermekvállalási évek meghosszabbítását célzó alkalmazkodás most előnyös. Tekintettel arra, hogy egyre többen élnek 100 vagy akár 110 évig (a rekord 122 év), okunk van azt gondolni, hogy génjeink addig fejlődhetnek, amíg az átlagember rutinszerűen 100 évig vagy még tovább él.

Méret és erő

Az állatok idővel gyakran nagyobb méretre fejlődnek; ez a tendencia a tyrannosaurusoknál, bálnáknál, lovaknál és főemlősöknél – beleértve a hominineket is.

A korai homininok, mint az Australopithecus afarensis és a Homo habilis kicsik voltak, 120-150 cm magasak. A későbbi homininok: Homo erectus, Neander-völgyiek, Homo sapiens, megnőttek. A történelmi időkben is folyamatosan gyarapodtunk, részben a javuló táplálkozásnak köszönhetően, de úgy tűnik, a gének is fejlődnek.

Hogy miért lettünk nagyok, az nem világos. Részben a halandóság vezethet a méretek alakulásához; a növekedéshez idő kell, így a hosszabb élet több időt jelent a növekedésre. De az emberi nőstények is jobban kedvelik a magas hímeket. Tehát mind az alacsonyabb mortalitás, mind a szexuális preferenciák valószínűleg azt eredményezik, hogy az emberek magasabbak lesznek. Ma a világ legmagasabb emberei Európában élnek, élükön Hollandiával. Itt a férfiak átlaghossza 183 cm; nők 170 cm. Egyszer a legtöbb ember ilyen magas vagy magasabb lehet.

Ahogy magasabbra nőttünk, úgy lettünk törékenyebbek. Az elmúlt 2 millió év során csontvázaink könnyedebb felépítésűek lettek, mivel kevésbé támaszkodtunk a nyers erőre, és inkább a szerszámokra és fegyverekre. Ahogy a gazdálkodás letelepedésre kényszerített, életünk ülőbbé vált, így csökkent a csontsűrűségünk. Ahogy egyre több időt töltünk az asztalok, a billentyűzetek és a kormányok mögött, ezek a tendenciák valószínűleg folytatódni fognak.

Az emberek az izmainkat is csökkentették más majmokhoz képest, különösen a felsőtestünkben. Ez valószínűleg folytatódni fog. Őseinknek antilopokat kellett levadászni és gyökereket ásniuk; később a földeken műveltek és arattak. A modern munkák egyre inkább megkövetelik az emberekkel, a szavakkal és a kóddal való munkát – ezekhez az agy kell, nem az izom. Még a kétkezi munkások számára is – gazdálkodók, halászok, favágók – a gépek, például a traktorok, a hidraulikák és a láncfűrészek ma már sok munkát átvesznek. Ahogy a fizikai erő egyre kevésbé lesz szükséges, izmaink folyamatosan zsugorodnak.

Az állkapcsunk és a fogaink is kisebbek lettek. A korai növényevő homininoknak hatalmas őrlőfogai voltak a rostos zöldségek őrlésére. Ahogy áttértünk a húsra, majd elkezdtünk főzni, az állkapocs és a fogak összezsugorodtak. A modern feldolgozott élelmiszerek – csirke darabkák, Big Mac, süteménytészta, fagylalt – még kevesebbet kell rágni, így az állkapocs folyamatosan zsugorodik, és valószínűleg elveszítjük bölcsességfogainkat.

Szépség

Miután az emberek 100.000 évvel ezelőtt elhagyták Afrikát, az emberiség távoli törzseit elszigetelték a sivatagok, óceánok, hegyek, gleccserek és a hatalmas távolság. A világ különböző részein a különböző szelektív nyomások – eltérő éghajlat, életmód és szépségszabványok – különböző módon változtatták megjelenésünket. A törzsek jellegzetes bőrszínt, szemeket, hajat és arcvonásokat alakítottak ki.

A civilizáció felemelkedésével és az új technológiákkal ezek a populációk ismét összekapcsolódtak. A hódító háborúk, a birodalomépítés, a gyarmatosítás és a kereskedelem mind eltolták a populációkat, amelyek egymásba keveredtek. Ma már közúti, vasúti és repülőgépes közlekedés is összeköt bennünket. A busmanok 60 kilométert gyalogoltak, hogy társat találjanak, mi 6000 kilométert utazunk. Egyre inkább a világ homogén népességét alkotjuk – szabadon keveredünk. Ez létrehozza a hibridek világát: világosbarna bőrűek, sötét hajúak, afro-euro-ausztrál-amerikai-ázsiaiak, bőrszínük és arcvonásaik a globális átlag felé hajlanak.

A szexuális szelekció tovább gyorsítja megjelenésünk alakulását. Mivel a természetes szelekció legtöbb formája már nem működik, a párválasztás nagyobb szerepet fog játszani. Az emberek vonzóbbá válhatnak, de megjelenésükben egységesebbek lehetnek. A globalizált média a szépség egységesebb szabványait is létrehozhatja, minden embert egyetlen eszmény felé tolva. A nemi különbségek azonban túlzóak lehetnek, ha az ideális férfias kinézetű férfiak és nőies kinézetű nők kerülnek túlsúlyba.

Intelligencia és személyiség

Végül az agyunk és az elménk, a legkülönlegesebb emberi tulajdonságunk, fejlődni fog, talán drámai módon. Az elmúlt 6 millió év során a hominin agy mérete nagyjából megháromszorozódott, ami arra utal, hogy a nagy agyak szelekcióját az eszközhasználat, az összetett társadalmak és a nyelv vezérli. Elkerülhetetlennek tűnhet, hogy ez a tendencia folytatódjon, de nem valószínű.

Ehelyett az agyunk egyre kisebb lesz. Európában az agy mérete 10.000-20.000 évvel ezelőtt érte el a csúcsot, közvetlenül azelőtt, hogy feltaláltuk a mezőgazdasági gazdálkodást. Aztán az agy kisebb lett. A modern ember agya kisebb, mint ősi elődeink, vagy akár a középkori emberek. Nem világos, hogy miért.

Lehetséges, hogy a zsír és a fehérje kevés volt, miután áttértünk a mezőgazdaságra, ami költségesebbé tette a nagy agyak termesztését és fenntartását. Az agy energetikailag is drága – napi kalóriánk körülbelül 20%-át égeti el. Azokban a mezőgazdasági társadalmakban, ahol gyakori az éhínség, a nagy méretű agy hátrányt jelenthet.

Lehet, hogy a  vadászó-gyűjtögető élet oly módon volt megerőltető, ahogyan a gazdálkodás nem az. A civilizációban nem kell kijátszania az oroszlánokat és az antilopokat, és nem kell memorizálnia minden gyümölcsfát és öntözőlyukat 1000 négyzetkilométeren belül. Az íjak és lándzsák elkészítéséhez és használatához finom-motoros kontrollra, koordinációra, állatok és pályák követésének képességére is szükség van. Lehet, hogy agyunk ezekhez a dolgokhoz használt részei kisebbek lettek, amikor abbahagytuk a vadászatot.

Vagy lehet, hogy a szakemberekkel körülvéve élni kevesebb agyra van szükség. A kőkorszak emberei sok készségre tettek szert: – vadászni, nyomon követni, növényeket keresni, gyógynövényeket és mérgeket készíteni, szerszámokat készíteni, háborúzni, zenélni és varázsolni. A modern ember kevesebb, speciálisabb szerepet tölt be a hatalmas közösségi hálózatok részeként, kihasználva a munkamegosztást. Egy civilizációban egy szakmára szakosodunk, aztán minden másban másokra hagyatkozunk.

Ennek ellenére az agy mérete nem minden: az elefántok agya nagyobb, mint nekünk, Einstein agya pedig kisebb volt az átlagosnál. A Neander-völgyiek agya hasonló a miénkhez, de az agy nagyobb része a látásra és a test irányítására irányult, ami arra utal, hogy kisebb kapacitással rendelkeznek olyan dolgokra, mint a nyelv és az eszközhasználat. Tehát nem világos, hogy az agytömeg csökkenése mennyire befolyásolja az általános intelligenciát. Talán elvesztettünk bizonyos képességeinket, miközben továbbfejlesztettünk másokat, amelyek a modern élet szempontjából relevánsabbak. Lehetséges, hogy megőriztük a feldolgozási teljesítményt azáltal, hogy kevesebb, kisebb neuronunk van. Mégis aggódom amiatt, hogy mit csinált a szürkeállományom hiányzó 10%-a.

Érdekes módon a háziállatok is kisebb agyat fejlesztettek ki. A juhok a háziasítás után agytömegük 24%-át veszítették el; tehenek esetében 26%; kutyák, 30%. Ez nyugtalanító lehetőséget vet fel. Talán az, hogy hajlandók passzívan haladni az áramlattal, talán kevesebbet is gondolkodnak.

A személyiségünknek is fejlődnie kell. A vadászó-gyűjtögetők élete agressziót igényelt. Nagy emlősökre vadásztak, partnereiket ölték meg, és háborúztak a szomszédos törzsekkel. Egy boltból kapunk húst, és a rendőrséghez és a bíróságokhoz fordulunk a viták rendezése érdekében. Ha a háború nem szűnt meg, most kevesebb halálesetet követel a lakossághoz képest, mint a történelem során bármikor. Az agresszió, amely ma már rosszul alkalmazkodó tulajdonság, kitermelhető.

A társadalmi minták megváltoztatása a személyiséget is megváltoztatja. Az emberek sokkal nagyobb csoportokban élnek, mint más majmok, mintegy 1000 fős vadászó-gyűjtögető törzseket alkotva. De a mai világban az emberek milliós nagyvárosokban élnek. A múltban a kapcsolataink szükségszerűen kevés volt, gyakran egész életen át tartottak. Manapság emberek tengerében élünk, gyakran költözünk munka miatt, és közben kapcsolatok ezrei alakulnak ki, sok mulandó és egyre inkább virtuális. Ez a világ arra késztet bennünket, hogy nyitottabbak, nyitottabbak és toleránsabbak legyünk. Ám az ilyen hatalmas közösségi hálózatokon való navigáláshoz arra is szükség lehet, hogy hajlandóbbak legyünk alkalmazkodni hozzájuk.

Pszichológiailag  nem mindenki alkalmazkodott jól ehhez a létezéshez. Ösztöneink, vágyaink és félelmeink nagyrészt a kőkorszaki ősökével egyezik, akik értelmet találtak a családjuk vadászatában és táplálékkeresésében, a szomszédaikkal való háborúzásban és az ősszellemekhez való imádkozásban a sötétben. A modern társadalom anyagi szükségleteinket jól kielégíti, de kevésbé képes kielégíteni primitív barlanglakó agyunk pszichológiai szükségleteit.

Talán ennek köszönhető, hogy egyre több ember szenved olyan pszichés problémáktól, mint a magány, a szorongás és a depresszió. Sokan alkoholhoz és más szerekhez fordulnak, hogy megbirkózzanak problémájukkal. Az ezekkel a feltételekkel szembeni sebezhetőség elleni szelekció javíthatja mentális egészségünket, és fajként boldogabbá tehet bennünket. De ennek ára lehet. Sok nagy zseninek volt démona; vezetők, mint Abraham Lincoln és Winston Churchill küzdöttek a depresszióval, akárcsak olyan tudósok, mint Isaac Newton és Charles Darwin, valamint olyan művészek, mint Herman Melville és Emily Dickinson. Néhányan, mint például Virginia Woolf, Vincent Van Gogh és Kurt Cobain, kioltották az életüket. Másokat: Billy Hollidayt, Jimi Hendrixet és Jack Kerouacot a kábítószer-használat tönkretette.

Zavarba ejtő gondolat, hogy a zaklatott elmék kikerülnek a génállományból – de potenciálisan annak az árán, hogy megszűnik az a szikra, amely látnoki vezetőket, nagyszerű írókat, művészeket és zenészeket hozott létre. Lehet, hogy a jövő emberei jobban alkalmazkodnak, de kevésbé szórakoztatóak együtt bulizni, és kevésbé valószínű, hogy tudományos forradalmat indítanak, stabilak, boldogok és unalmasak.

Új faj?

Valaha kilenc emberfaj élt, ma már csak mi vagyunk. De kialakulhatnak-e új emberi fajok? Ahhoz, hogy ez megtörténjen, elszigetelt populációkra van szükségünk, amelyekre külön szelektív nyomás nehezedik. A távolság már nem izolál minket, de a szaporodási elszigeteltség elméletileg elérhető lenne szelektív párosítással. Ha az emberek kulturálisan elkülönülnének – vallás, osztály, kaszt vagy akár politika alapján kötnének házasságot –, akkor különböző populációk, sőt fajok is kialakulhatnak.

Az Időgépben a sci-fi író, H.G. Wells olyan jövőt látott, amelyben az osztály különálló fajokat hozott létre. A felsőbb osztályok a gyönyörű, de haszontalan eloikká fejlődtek, a munkásosztályok pedig csúnya, földalatti morlockokká – akik fellázadtak és rabszolgává tették az eloikat.

A múltban a vallás és az életmód néha genetikailag elkülönülő csoportokat hozott létre, mint például a zsidó és cigány populációban. Ma a politika is megoszt bennünket. Megoszthat-e genetikailag? A liberálisok most a többi liberális, a konzervatívok pedig a konzervatívok közelébe lépnek; sokan a baloldalon nem randevúznak Trump támogatóival és fordítva.

Létrehozhat ez két fajt, amelyek ösztönösen eltérő nézetekkel rendelkeznek? Valószínűleg nem. Mégis, amennyire a kultúra megoszt minket, az evolúciót különböző módon, különböző emberekben vezetheti. Ha a kultúrák változatosabbá válnak, ez fenntarthatja és növelheti az emberi genetikai sokféleséget.

Furcsa új lehetőségek

Eddig többnyire történelmi perspektívára tekintettem vissza. De bizonyos szempontból a jövő gyökeresen eltérhet a múlttól. Maga az evolúció is változott.

Az egyik szélsőségesebb lehetőség az irányított evolúció, ahol aktívan irányítjuk fajunk evolúcióját. Már akkor tenyésztjük magunkat, amikor olyan megjelenésű és személyiségű partnereket választunk, akiket szeretünk. Évezredeken át a vadászok-gyűjtögetők házasságot kötöttek, jó vadászokat keresve lányaiknak. Még akkor is, ha a gyerekek partnert választottak, a férfiaktól általában elvárták, hogy kérjék a menyasszony szülei jóváhagyását. Hasonló hagyományok élnek ma máshol is. Más szóval, saját gyerekeinket tenyésztjük.

És a továbbiakban ezt úgy fogjuk megtenni, hogy sokkal jobban ismerjük, amit csinálunk, és jobban ellenőrizzük utódaink génjeit. Már kiszűrhetjük magunkat és az embriókat genetikai betegségekre. Potenciálisan kiválaszthatnánk az embriókat a kívánatos génekhez, ahogyan a haszonnövényeknél tesszük. Bebizonyosodott, hogy az emberi embrió DNS-ének közvetlen szerkesztése lehetséges – de erkölcsileg undorítónak tűnik, és gyakorlatilag orvosi kísérletek alanyaivá változtatja a gyerekeket. És mégis, ha ezek a technológiák biztonságosnak bizonyulnának, el tudnék képzelni egy olyan jövőt, ahol rossz szülő lennél, ha nem adnád a lehető legjobb géneket gyermekeidnek.

A számítógépek egy teljesen új szelektív nyomást is biztosítanak. Ahogy egyre több egyezés születik okostelefonokon, a következő generáció megjelenésével kapcsolatos döntéseket számítógépes algoritmusokra ruházzuk át, amik ajánlják a lehetséges egyezéseinket. A digitális kód most segít kiválasztani, hogy milyen genetikai kódot adjon át a jövő nemzedékeinek, éppúgy, mint ahogyan az alakítja, hogy mit vásárol online. Ez sötét sci-finek tűnhet, de ez már történik. A génjeinket számítógép ápolja, akárcsak a lejátszási listáinkat. Nehéz kitalálni, hogy ez hova vezet, de azon tűnődöm, vajon teljesen bölcs dolog-e fajunk jövőjét az iPhone-ok, az internet és a mögöttük álló cégek kezébe adni.

Az emberi evolúcióról szóló viták általában visszatekintőek, mintha a legnagyobb diadalok és kihívások a távoli múltban lennének. De ahogy a technológia és a kultúra a gyorsuló változások időszakába lép, a génjeink is ezt fogják tenni. Vitathatatlan, hogy az evolúció legérdekesebb részei nem az élet eredete, a dinoszauruszok vagy a Neander-völgyiek, hanem az, ami most történik, a jelenünk és a jövőnk.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ha Rees-t több fronton teljesítettnek nevezzük, akkor nagyságrendekkel alábecsüljük. Az Egyesült Királyság Lordok Házának és a 15. Királyi Astronomer tagjaként a Cambridge-i Egyetemen dolgozik, ahol a csillagászat professzora és a Csillagászati Intézet igazgatója volt. Fellow, és a Cambridge-i Trinity College egykori mestere volt. Pályafutása magában foglalja a kvazárok, fekete lyukak és galaxisok kialakulásának úttörő kutatásait. Társalapítója és vezetője a Cambridge-i Egyetem Egzisztenciális Kockázat Tanulmányozó Központjának, valamint régóta tagja a Bulletin’s Szponzori Tanácsának.

Több száz kutatási publikációján túl Lord Rees sok könyvet írt, amelyek az általános olvasóközönségnek szólnak. A hónap elején beszéltem vele új könyvéről, a Ha a tudomány megment minket.

Martin Rees: Elöljáróban azt mondhatom, hogy a könyvem nem túl homogén; az első fele a nagy globális problémákkal foglalkozik, a második fele pedig egy tudós személyesebb perspektívájával, valamint a tudományos közösséggel, a nyilvánossággal, a kormánnyal és politikusokkal stb. való interakcióval. Tehát a könyv valójában két részből áll, és akik nem szeretik, azt mondják, hogy a kutya reggelije, akik jobban szeretik, azt mondják, hogy lakoma asztal.

John Mecklin: Mindkét részét élveztem. De röviden összefoglalná olvasóink számára az elején lévő, kevésbé személyes részt: Mi volt a fő szempont, amit a Ha a tudomány megmenteni akart?

Rees: Arra céloztam, hogy a minket foglalkoztató, a jövőnket meghatározó kérdések egyre több embernek van tudományos dimenziója. Ezért az embereknek érezniük kell a tudományt, meg kell érteniük, mik ezek a kérdések, és aktívan részt kell venniük a demokratikus vitákban. És maguk a tudósok kötelesek gondoskodni arról, hogy ha felfedezéseiknek nyilvánvaló alkalmazásai vannak, mindent meg kell tenniük a jóindulatú alkalmazások fejlesztése érdekében, és megfelelő figyelmeztetéseket kell adniuk, és mindent meg kell tenniük a hátrányok valószínűségének minimalizálása érdekében. . Mert a tét egyre nagyobb.

A fő témám a könyvben, amelyről már évek óta beszélek más fórumokon, az, hogy olyan állapotban vagyunk, ahol a tudománynak nagyobb potenciális előnyei vannak, de nagyobb potenciális hátrányai is. És valóban, egyre inkább összekapcsolódó világunkban fennáll a globális katasztrófák valódi veszélye, amely kollektív fellépéseinkből fakadhat, ahogyan azt az éghajlatváltozással és a biológiai sokféleség csökkenésével kapcsolatos aggodalmakban is láthatjuk. De származhat például egy tervezett világjárványból is, amelyet a biológia rossz szándékú alkalmazásai generálhatnak.

Mecklin: Amit Ön javasol, az világszerte meglehetősen nagy változások a dolgok elrendezésében. És egy ponton megemlítette, hogy ennek a sok, egymással összefonódó globális kockázatnak a kezeléséhez szükség lesz – nos, csak olvasom az idézetet: „Lehet, hogy a nemzeteknek át kell adniuk szuverenitásukat több nemzetközi testületnek, mint pl. WHO (Egészségügyi Világszervezet). De a WHO rossz munkát végzett a COVID-dal. Más nemzetközi szabályozó testületek némelyike pedig nem aratott nagy sikert, mint például a COP éghajlati értekezletek sorozata, amelyek nagyon lassúak és nem igazán hatékonyak.

Ön szerint szükség van valami új gondolkodásra arra vonatkozóan, hogyan néz ki ezeknek a problémáknak a világszabályozása?

Rees: Szerintem egy kicsit keményen bírálod a WHO-t, nem volt olyan rossz, tényleg. De azt hiszem, teljesen igazad van, amikor azt mondod, hogy ezek a szervek nem biztos, hogy megfelelőek. De szerintem több kell. Megvan a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség és az Egészségügyi Világszervezet. De úgy gondolom, hogy szükségünk lesz valamire az IT [információs technológia] és az Internet szabályozásához, valamint az energia szabályozásához, és más célokra is.

Abban pedig teljesen igazad van, hogy a nemzetek általában nem veszik elég komolyan a [nemzetközi szabályozó ügynökségeket], és nem hatékonyak és lassúak. És azt hiszem, ez elvezet a könyv másik témájához, vagyis ahhoz, hogy hogyan tudjuk rávenni a politikusokat, hogy olyan kérdéseket helyezzenek előtérbe, amelyek globálisak és hosszú távúak. A politikusok hajlamosak előtérbe helyezni azokat a dolgokat, amelyek nyilvánvalóan érintik közvetlen választókörüket, és amelyek sürgősek. Ha egy olyan témával foglalkozunk, amely globális, és talán jobban érinti a világ távoli részein élőket,  akkor a politikusok nem fogják előtérbe helyezni a napirendet. És nem fogják előtérbe helyezni a szükséges nemzetközi megbeszélések hatékonnyá tételét.

Ezért az egyik észrevételem az, hogy a közvéleménynek tisztában kell lennie ezekkel a problémákkal. Mert ha a politikusok tudják, hogy a választókat érdekli, akkor a politikusok aktivizálódnak, és többet tesznek azért, hogy a nemzetközi szervezet hatékony legyen. És természetesen egy nyilvánvaló probléma, Ön említette a COP 27-et [klímaváltozási konferencia Egyiptomban], az ilyen találkozók nem voltak túl hatékonyak. De ez igazából azért van, mert a politikusok nem helyezik előtérbe.

Úgy gondolom, hogy az éghajlatváltozással összefüggésben van egy kis jókedv, mivel ma a közvélemény jobban tisztában van ezzel a kérdéssel, mint néhány évvel ezelőtt. Ezért a választók és a politikusok is ezt komolyabban veszik. És ennek az az oka, hogy a tudósok jobban bemutatták munkájukat. De még ennél is fontosabb, hogy vannak karizmatikus alakok, akik széles nyilvánosság elé kerültek. És megemlítettem a könyvemben négy meglehetősen eltérő embert, akik különböző módon nagy hatást gyakoroltak.

Az első Ferenc pápa, akinek 2015-ös enciklikája nagy hatást gyakorolt, vastapsot kapott az ENSZ-ben. És egymilliárd követője van Latin-Amerikában, Afrikában és Kelet-Ázsiában. Ezért közvetve hozzájárult a konszenzus kialakításához a 2015-ös párizsi konferencián. Ő tehát az egyik globális személyiség, aki napirendre tűzte ezt a kérdést.

A második David Attenborough, aki természetesen brit, de szerintem a befolyása szélesebbre terjed. Miközben felhívjuk az emberek figyelmét a természeti veszélyekre – és különösen a biológiai sokféleség csökkenésére, az óceánok szennyezésére és ehhez hasonló dolgokra – nagy hatása volt. x

A harmadiknak azt mondanám, Bill Gates, aki egy rendkívül elismert figura, aki a technikai szempontokról beszél, és arról, hogyan nyerhetünk, ha elég keményen igyekszünk kezelni ezeket a globális problémákat.

A negyedik pedig Greta Thunberg, aki hatással volt a fiatalabb generációra, és a fiatalok üdvözlő kampányához vezetett. És természetesen elvárjuk, hogy a fiatalok különösen elkötelezettek legyenek, mert életben lesznek a század végén, amikor a környezeti problémák helytelen kezelésének következményei súlyosabbak lesznek.

Ez egy hosszú válasz a kérdésedre. Sajnálom.

Mecklin: Könyvében említetted a közvélemény oktatását, hogy befolyásolja a politikusokat, hogy figyeljenek a hosszú távú kérdésekre, és említetted az újságírást. És beszélsz egy újságíróval, de szerintem elismernéd, hogy ez egy problémás helyzet; vannak újságírók, és vannak újságírók. Nagyon sok nagyon rossz dolog van, és néhány jó is. Csak azt szeretném hallani, hogy beszél arról, hogyan döntöd el, hogyan lépj kapcsolatba az újságírókkal. És mit tanácsolsz más tudósoknak, hogyan kell ezt a témát megközelíteni?

Rees: Nos, úgy gondolom, hogy a tudósoknak hajlandónak kell lenniük stólni az újságírókhoz, és közvetlenül a nyilvánossághoz beszélni, vagy közvetlenül a nyilvánossághoz írni. Nem mindegyiknek van erre képessége, de aki képes rá, annak kell. De azt hiszem, ezen a ponton a közvéleményt összezavarja az álhírek stb. elterjedtsége. És azt gondolom, hogy a közösségi média megnehezítette a dolgokat, mert régen a közvélemény nagy része a véleményét onnan kapta. olyan emberektől, mint te, elfogadott újságírók, akik általában elfojtják az őrült dolgokat, és moderálják az elhangzottakat. Másrészt, ami most történik, az az, hogy a szélsőségesek őrültségei bármely szárnyon közvetlenül eljuthatnak a széles nyilvánossághoz. És persze az emberek rákattintanak, és valami még extrémebb dologra beszélik rá őket.

Az ember azt gondolja, hogy ez a Trump-korszak problémája, de szerintem ez ennél általánosabb, és ez megnehezíti a közvélemény – sőt, a nem szakértő politikusok – döntését is, hogy mit higgyenek. Nem vagyok túl pesszimista, de úgy gondolom, hogy ez most nehéz, mert bár a közösségi médiának megvannak a maga jó oldalai, megvan az a hátulütője is, hogy megemeli a zajszintet, és így elnyomja a legjobb bizonyítékokat.

Ismerek olyan tudósokat, akik kormánytanácsadók voltak, és nehéz dolguk van, hogy a politikusokkal általánosságban összevonják őket, az általam említett okok miatt – nevezetesen a pártoknak sürgős és helyi napirendjük van, és nem gondolnak ezekre a hosszú távú problémákra.  De szerintem a politikusoknak tisztában kell lenniük azzal, hogy a tudósok nem mindig tudják a pontos válaszokat, a lehető legjobb válaszokat adják. És láttuk a járvány idején, ez az elképzelés megszilárdult. Az olyan dolgok, mint például, hogy jó ötlet-e maszkot viselni, kezdetben ellentmondásosak voltak, de később konszenzus alakult ki arról, hogy mikor hasznosak. Úgy gondolom, hogy ebben az összefüggésben azt várjuk, hogy a politikusok némileg szkeptikusak legyenek a tudósokkal szemben, de érezniük kell, mikor hihetnek nekik, és mikor nem. A tudósoknak pedig be kell látniuk, hogy minden tényleges döntésnek – legyen szó az egészségről, az orvostudományról, a környezetről vagy az energiáról – van tudományos összetevője, de vannak más gazdasági, társadalmi és politikai összetevői is. a tudósok nem rendelkeznek különleges szakértelemmel, és csak állampolgárként beszélnek.

Úgy gondolom tehát, hogy a tudósoknak be kell látniuk, hogy a politikusoknak adott tanácsok csak egy eleme annak a hozzájárulásnak, amelyre a politikusoknak szükségük van a döntés meghozatalához.

Mecklin: Volt egy bölcs ember, aki azt mondta, amikor valami zseniális politikáról beszéltem vele, csak rám nézett, és azt mondta: „Nincs politika politika nélkül.”

Rees: Ez igaz.

Mecklin: Érdekesnek találtam, hogy amikor arról beszélünk, hogy minden szinten jobb oktatásra van szükség, az Ön könyve kifejezetten megemlítette, hogy a bölcsészettudományoknak a nagy kutatóegyetemek részeként kell maradniuk. És úgy tűnt, van benne nosztalgia azokkal az időkkel kapcsolatban, amikor tanult. Miért nem magyarázza el, miért gondolja, hogy még ma is fontos a bölcsészettudomány egy jelentős kutatóintézetben.

Rees: Úgy gondolom, hogy a egyetemista hallgatók számára széles tantervre van szükség. És úgy gondolom, hogy ebben az értelemben tanulhatunk az USA-tól, abban az értelemben, hogy az ön rendszere, ahol vannak kis- és főszakok, lehetővé teszi az emberek számára, hogy a tudományra összpontosítsanak, és bölcsészetet is végezzenek, vagy fordítva. Ez valójában nehezebb az Egyesült Királyság egyetemi rendszerében, mert túl sok a korai specializáció.

Ezért fontosnak tartom, hogy az emberek széles perspektívával rendelkezzenek, és nyitva tartsák karrierlehetőségeiket. Az Egyesült Királyságban például az egyik probléma az, hogy egyesek 16 évesen abbahagyják a természettudomány tanulását, mert kötelező a specializáció, még a középiskola utolsó két évében is. És ha 16 évesen abbahagyják a természettudományt, az kizárja, hogy egyetemi képzésre menjenek, és természettudományos szakra menjenek. És ez sajnálatos. Tehát ez csak azt jelenti, hogy azt szeretnénk elérni, hogy a legtöbb ember, aki bármilyen 18 év utáni végzettséggel, és még kreatívabb oktatással rendelkezik, ismerje a természettudományokat és a bölcsészettudományokat.

Ha magukra a politikusokra gondolunk, a tudósok gyakran nehezményezik, hogy közülük nagyon kevesen rendelkeznek tudományos háttérrel. Azt hiszem, szeretnénk, ha némi tudományos háttérrel rendelkeznének. De nem vagyok benne biztos, hogy egészen odáig akarunk menni, mondjuk Kínáig és Szingapúrig, ahol a legtöbb vezető politikus mérnöki szakértelemmel rendelkezik stb. És azt hiszem, azt mondom a könyvemben, hogy ha vannak politikusok, akik diplomát szereztek valamilyen szakértelem, akkor legyen az inkább történelemből, mint például fogászatból, mert a történelem nyilván megfelelő perspektívát ad nekik, míg egy speciális tudomány nem.

És mellesleg, azt vettem észre, hogy az Egyesült Királyságban, ahol megtiszteltetés számomra, hogy a Parlament részét képező Lordok Házában lehetnek olyan politikusok, akik a legjobban látják a tudományt, és a legjobban értékelik a tudomány hatókörét és korlátait, maguk nem feltétlenül tudósok. Széles körű végzettséggel rendelkező emberek, lehet, hogy újságírók, vagy bölcsészek, de ennek ellenére eleget értenek a tudományhoz ahhoz, hogy meg tudják becsülni, mikor fontos, mikor megbízható stb. És szerintem ez a legfontosabb – biztosítani, hogy a közvélemény felismerje, amikor a tudomány fontos szerepet játszik egy döntésben, és tudni fogja, kit kérdezzen meg, ha ez a helyzet.

Mecklin: Könyve egy részében megemlíti a felelős innováció fogalmát, hogy nagyobb befektetésekre van szükség az ilyen jellegű innovációt elősegítő kutatásba. Mit ért a felelős innováció alatt? Hogyan segíthető elő?

Rees: Ezt könnyebb megtenni, ha van köz-magán társulás. Hadd mondjak két példát. Ilyen például a hatékony, tiszta energia kutatása és fejlesztése. Egy dologra gondolok, ha lehetőségem lesz rá, hogy az olyan országoknak, mint a tiéd és az enyém, ki kellene terjeszteniük kutatásukat és fejlesztésüket a tiszta, szén-dioxid-mentes energia és minden ehhez kapcsolódó dolog felé: energiatárolás, olcsóbb akkumulátorok. , és intelligens hálózatok, és ehhez hasonló dolgok. És ha ezt megtesszük, akkor a század közepére elérhetjük a nettó nulla [üvegházhatású gázok kibocsátását], ami országaink célja.

De ennél is fontosabb, hogy segíthetünk a globális déli földrészek, hogy elérje ugyanezt, mivel a globális délen a század közepére négymilliárd embert fog élni. És ha fejlődni fognak, akkor azt szeretnénk, ha közvetlenül a tiszta energiára tudnának váltani, és nem követnék nyomon az oda vezető utat, ahol átmennek egy szénégetési fázison, mint Kína és India. Ez pedig csak akkor történhet meg, ha van megfizethető, tiszta energia. Az olyan országok számára pedig, mint a miénk, a legfontosabb prioritás az, hogy felgyorsítsák a megfizethető tiszta energia fejlesztését a globális déli országok számára, hogy közvetlenül oda ugorhassanak, akárcsak közvetlenül az okostelefonokhoz, anélkül, hogy vezetékes telefonjuk lett volna. Ez az első példám. xxx

A második példa egészen más. Vannak bizonyos fajta kísérletek, amelyek nyilvánvalóan potenciálisan veszélyesek, úgynevezett nyereség-of-function kísérletek vírusokon, ahol virulensebbé, átvihetőbbé, vagy mindkettőhöz lehet tenni egy vírust. 10 évvel ezelőtt végeztek ilyen kísérleteket az influenzavírussal. És ez vitát gerjesztett magukban a tudósok és a tudományos akadémiák között arról, hogy kell-e ilyen jellegű kutatást végezni, és ha megtörténik, közzé kell-e tenni vagy sem. Valójában az Egyesült Államok szövetségi kormánya legalább egy bizonyos időszakra leállította az ezekkel az úgynevezett funkciónövelési technikákkal kapcsolatos kísérletek finanszírozását. Szerintem ez egy olyan példa, ahol felelőtlenség bizonyos típusú kutatásokat végezni, hacsak nem biztosak abban, hogy ellenőrizni tudják, hogyan használják fel.

És a legrosszabb rémálmom az olyan technológiákkal való visszaélés, mint a biotechnológia, amelyek széles körben elérhetők. Ez nem olyan, mint egy H-bomba készítése, ahol speciális célú berendezéseket használnak, amelyek figyelhetők. Csak olyan létesítményekre van szükség, amelyek számos ipari laboratóriumban és egyetemi laboratóriumban rendelkezésre állnak. Nagyon aggódom amiatt, hogyan lehetünk biztosak abban, hogy egy rossz színész, úgymond, nem fejleszt ki titokban valami nagyon veszélyes kórokozót, és nem engedi el. Nem valószínű, hogy sokan szeretnék ezt megtenni. De amikor egy kórokozó felszabadulása globális világjárványhoz vezethet, akkor egyetlen ilyen személy túl sok. Ahogy fogalmaztam, a globális falunak lesznek idiótái, de globális kiterjedésűek.

És úgy gondolom, hogy ennek a ténynek az elfogadása – és hasonlóképpen, hogy a kibertámadásoknak katasztrofális, széles körű következményei lehetnek – általánosságban nagy kihívás elé állítja a kormányzást. Mert három dolgot szeretnénk megőrizni: az egyik a szabadság; egy másik a biztonság, és van magánélet. És azt hiszem, nagyon nehéz lesz mindhármat megvalósítani. Mert ha nem rendelkezünk valamiféle felügyelettel, akkor nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy valamelyik gonosz szereplő egy veszélyes kórokozót hozzon létre és szabadítson fel, amely világszerte elterjedhet. Gyanítom, hogy fel kell adnunk a magánéletet, ahogy a kínaiak már megtették.

Mecklin: Leírtam a falusi idióta idézetet a könyvedből, mert ez számomra nagy probléma. Van még egy-két dolog, amit leírtam a könyvből, amiről kérdezni akartalak. Csak elolvasom az idézetet, és te válaszolhatsz, ahogy akarsz: „De soha ne számíts tömeges migrációra a Földről. Tévhit és veszélyes azt gondolni, hogy az űr a Föld problémái elől menekülést kínál.” Miért gondolod, hogy veszélyes? Nyilvánvalóan van némi relevanciája egy olyan gondolatmenethez, amely bizonyos körökben már egy ideje ott van.

Rees: Nos, szerintem ez annyira irreális. Valójában az év elején írtam egy másik könyvet, The End of Astronauts címmel, amely azt sugallta, hogy a közfinanszírozott űrhajósok ügye folyamatosan gyengül, ahogy a robotok javulnak. A robotok pedig felderíthetik a Marsot, nagy szerkezeteket tudnának összeállítani az űrben anélkül, hogy emberre lenne szükségük. És ezért azt gondolom, ha amerikai adófizető lennék, egyáltalán nem támogatnám a NASA emberi űrrepülési programját. Az ok, amiért nem tenném, az az, hogy mindenekelőtt nincs rá igénye, mert vannak robotjaink, amelyek folyamatosan javulnak. Másodszor, ha a NASA tesz valamit, annak nagyon kockázatkerülőnek kell lennie. Úgy értem, emlékszel az űrsiklóra, amely kétszer zuhant le, és mindkét esetben hét embert halt meg benne, de ez 135 kilövésnél történt. Ez kevesebb, mint 2 százalékos meghibásodási arány. És még ez is olyasvalami volt, amiről azt hitték, hogy alig elfogadható.

Nos, ha akár csak egy embert küldesz a Marsra, akkor a legvalószínűtlenebb, hogy a kockázatot valaha is 2 százalékra csökkentené. A visszatérés 50 százaléka a legjobb, ami lehet. És sok kalandor van, aki boldogan vállalná ezeket a kockázatokat. Úgy gondolom, hogy az emberi űrrepülés, minden bizonnyal a Marsra tartó űrrepülés jövőjének forgatókönyve az, hogy a milliárdosokra és a szponzorokra bízzuk. Mert ha magánfinanszírozású, akkor tökéletesen be tudnak indítani olyan embereket, akik készek vállalni ezt a nagy kockázatot. Elon Musk maga mondta, hogy szeretne meghalni a Marson, de nem ütközés következtében. És azt hiszem, most 51 éves. Szóval 40 év múlva sok sikert neki, ha ezt megteszi.

És ezért azt gondolom, hogy a század végére lesznek emberek a Marson, de ők kalandorok lesznek, akik készek lettek volna nagy kockázatot vállalni, és nem fogják őket finanszírozni a NASA, mert szerintem a NASA próbálja csökkenteni a kockázatot, mielőtt bárkit is elküldene, de elég alacsony lenne a kockázat ahhoz, hogy a nyilvánosság számára elfogadható legyen. Szóval azt hiszem, csak néhány ember fog a Marsra menni. És persze a Marson élni nagyon-nagyon nehéz; ezeknek a srácoknak nehéz dolguk lesz. És ahogy a könyvemben is mondom, a Mars terraformálása, hogy lakhatóvá tegyük a hétköznapi emberek számára, sokkal, de sokkal nehezebb, mint a Földön tapasztalható klímaváltozás kezelése.

Azért ez érdekes. Húsz évvel ezelőtt Rees azt állította, hogy mindössze 50 százalék annak esélye, hogy az emberiség megéri 2100-at. Most pedig azt állítja, hogy a század végére (vagyis 2100-re) lesznek emberek a Marson. Szerintem pedig 2100-ra kihal az emberiség, és sose teszi ember a lábát a Marsra.

És ezért veszélyes téveszme azt gondolni, hogy minden kockázatkerülő ember számára létezik egy tartalék bolygó, ahová mindannyian kivándorolhatunk, ha elrontjuk a Földet. Lehet, hogy néhány ember elmegy a Marsra. De hétköznapi emberek, a Földön kell hogy maradjunk, és ápolni kell ezt a földi otthont. Ez az egyetlen, ami valaha is megtörténhet.

Mecklin: Ha Elon a Marsra akar menni, szívesen nézem őt. De csak egy-két kérdés. Egy dologról szeretném hallani, hogy beszéljen: A mesterséges intelligencia helyzetének két vonatkoztatási kerete van. Vannak emberek, akik nagyon és hosszan aggódnak egy általános mesterséges intelligencia miatt, egy szuperintelligenciáért, amely átveszi az uralmat és elvet minket, embereket. És vannak mások, akik hajlamosak azt gondolni, hogy ez messze van, ha lehetséges.

Csak kíváncsi voltam: mi a véleményed erről?

Rees: Azt kell mondanom, hogy nem vagyok szakértő, de azt hiszem, az utóbbi felé hajlok. Tisztában vagyok azzal az elképzeléssel, hogy a gépek elfoglalják a világot, és céljaik nem illeszkednek az emberek vágyaihoz – természetesen sokat vitatták, de én inkább Rodney Brooks-szal, a Baxter robotok feltalálójával értek egyet, aki nem veszi ezt figyelembe. és azt mondja, hosszú időnek kell eltelnie, ahhoz hogy aggódjunk a mesterséges intelligencia miatt. Ez az ő elképzelése, és én hozzá szoktam igazodni.

De könyvemben már tárgyalom az AI árnyoldalait. Szerintem problémák vannak, ha gépekre ruházzuk át a döntéseket, mert bár átlagosan úgy tűnik, hogy jó döntéseket hoznak, lehetnek rejtett hibák stb. Ha börtön, műtét, vagy akár hitelminősítés a mesterséges intgelligencia döntése, akkor azt szeretnénk érezni, hogy valami ember volt a dönéts mögött. Nem elég azt mondani, hogy a gép átlagosan jobb munkát végez, mint az ember. Azt hiszem, mindkettő kell.

A gépek természetesen nagyon hasznosak lehetnek. Például a radiológiában a gyorsaságuk miatt több tízezer tüdőröntgenet is tanulmányozhattak volna, mint amennyit egy sebész egy óra alatt, de a sebésznek továbbra is a körben kell lennie. Ezért úgy gondolom, hogy óvatosnak kell lennünk azzal kapcsolatban, hogy hol fogadjuk el a mesterséges intelligencia döntéseit anélkül, hogy azt ember moderálná.

Mellesleg, ha belegondolunk a munkaerőpiacra gyakorolt hatásra, amely természetesen folyamatos, akkor azt gondolom, hogy a lecserélendő munkák a jelenleg végzett, agyatlanabb munkák közé tartoznak majd – mondjuk az Amazon raktárak [üzemeltetése], vagy telefonos call centerek, meg ilyesmik. Ha ezeket az észbontó munkákat át tudják venni a robotok, az rendben van, feltéve, hogy a munkanélkülieket így át lehet helyezni olyan területekre, ahol fontos az embernek lenni. És a könyvemben amellett érvelek, hogy meglehetősen erősen meg kell adóztatnunk a mesterséges intelligenciát irányító nemzetközi konglomerátumokat, és ezeket az adókat fel kell használni, hogy sokkal több fiatal embert alkalmazzanak idősek gondozóiként, tanársegédként, gondozóként a nyilvános parkokban és olyan dolgokban, ahol szükség van emberi lénynek lenni – olyan munkák, amelyek az én hazámban minden bizonnyal alulértékeltek és nagyon hiányosak. Túl kevés gondozó van például az idős emberek számára.

Tehát ez átcsoportosítás lesz azokról a munkahelyekről, ahol az embereket le lehet cserélni, azokra a munkahelyekre, ahol az embernek lenni döntő fontosságú. Ez egy dolog. És azt is, hogy ha arra gondol, mely munkák helyettesíthetők a legkönnyebben, ezek nem csak egyszerű gyártási munkákat foglalnak magukban, hanem bizonyos szellemi munkákat is – jogi közvetítést, például számítógépes kódolást, bizonyos mértékig radiológiát és hasonlókat. De a legnehezebben gépesíthető munkák közé tartoznak a nem rutinszerű, fizikai munkák, különösen a vízvezeték-szerelés és a kertészkedés. Az ötlet, hogy egy robot elmenjen egy idegen házba, és azonnal eligazodjon, és azt tegye, amit egy vízvezeték-szerelő – ez szerintem nagyon futurisztikus. Tehát lesz újraelosztás, de lehet plusz haszon is, feltéve, hogy megfelelő adóztatással biztosítják a társadalmilag értékes munkahelyek finanszírozását, a gépek által bitorolt személyek átcsoportosítását.

Mecklin: Csodálatos lenne, ha a kormánytól függhetnénk az ilyenfajta újraelosztások. Megkérdőjelezem, hogy ez más technológiai fejlesztések alapján megtörténhet-e.

Rees: Gyanítom, ez azért van, mert amerikai vagy. Britként azt állítom, hogy kevesebbet kellene tanulnunk Amerikától és többet Skandináviától. A közvélemény-kutatás szerint a skandinávok a világ legboldogabb emberei, miközben magasabb az adókulcsuk, jobb a jóléti államuk, kisebb az egyenlőtlenségük stb. Szóval szerintem egy olyan ország, amelyet Skandináviához hasonlóan kormányoznak, megtehetné ezt. És remélem, hogy Amerika ezen az úton halad. És mindenképpen remélem, hogy Nagy-Britannia a skandináv és nem az amerikai útra megy, éppen ezért minél hamarabb megszabadulunk Nagy-Britanniában a jelenlegi, inkompetens kormányunktól, annál jobb.

Mecklin: Csatlakozom hozzád, azt kívánom, bárcsak skandinávabbak lennénk. 36 percet égettem el az életedből, úgyhogy hadd térjek át egy utolsó kérdésre. Optimista ember vagy.  Miért vagy optimista abban, hogy az erőszakos, kapzsi, hibás emberiség vissza tudja tartani magát attól, hogy saját technológiájával pusztítsa el magát?

Rees: Hát, nem olyan optimista. Ezért társalapított egy központot, hogy tanulmányozza ezeket az extrém fenyegetéseket, amelyek valóban növekednek. Mert, ahogy a könyvemben megfogalmaztam, a Föld 45 millió évszázada létezik. De ez az első az évszázadok közül, amikor egy faj, nevezetesen az emberi faj, elpusztíthatja vagy leronthatja az egész bolygót. Így különösen veszélyes időben vagyunk. És nem vagyok optimista, mert nulla a veszélye annak, hogy valami visszafordíthatatlan katasztrófa történik. És úgy gondolom, hogy valószínűleg zökkenőmentesen haladunk végig az évszázadon néhány technológia helytelen alkalmazása miatt. xxx

De csökkenthetjük a veszélyt. És a központ, amelynek Cambridge-ben segítettem felállítani, ezzel foglalkozik – akárcsak néhány más központ szerte a világon, de nem eléggé. Arra koncentrálunk, hogy minimalizáljuk ezeket a valóban katasztrofális, globális fenyegetéseket. És szeretem azt mondani, hogy még ha csak egy az 1000-hez tudnánk csökkenteni a valószínűséget, akkor is olyan nagy a tét, hogy több lesz, mint amennyit megérdemeltünk, mert a világon csak körülbelül 100 ember gondolkodik igazán ezekről az igazán extrém helyzetekről.

Optimista vagyok, hogy a világ megmenekülhet a legrosszabb katasztrófák elől, amelyekről a sci-fi spekulálhat. De úgy gondolom, hogy meglehetősen göröngyösen haladunk végig az évszázadon. Reméljük, hogy a század második felében az éghajlatváltozás kontrollálásával, a tömeges kihalás elkerülésével, és remélhetőleg csökkentjük a hatalmas egyenlőtlenségeket nemcsak a nemzeteken belül, hanem ami még fontosabb, a globális észak és a globális dél között, különösen szubszaharai Afrika. Szerintem a tudomány része ennek a történetnek. Láttuk, hogy annak ellenére, hogy az elmúlt 50 évben a világ népessége több mint kétszeresére nőtt, a tömeges éhezés, amelyet Paul Ehrlich a Stanfordban az 1960-as évek végén jósoltak, nem valósult meg. Még mindig van alultápláltság, sőt éhezés is, de ez a rossz elosztás vagy háborúk következménye, nem pedig az általános hiány. És úgy gondolom, hogy a tudomány elegendő táplálékot tud biztosítani a világ lakosságának az évszázad során. És azt hiszem, mindenki számára legalább olyan jó életet biztosíthat, mint amilyet ma szerencsés országokban élvezünk.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Egy nukleáris támadás következményei katasztrofálisak lennének, és nem csak az ukrán lakosságra nézve. A háború azonban folytatódna, és a nukleáris fegyverek a helyszínen nem sokat segítenének az orosz katonáknak. Ehelyett Oroszország nemzetközi felháborodással nézne szembe. Brazília, Kína és India egyelőre nem ítélte el Oroszország invázióját, de egyik ország sem támogatja igazán Moszkvát annak szörnyűséges háborújában, és egyik sem támogatná az atomfegyverek használatát. Hszi Csin-ping kínai elnök ezt novemberben nyilvánosan kimondta: miután találkozott Olaf Scholz német kancellárral, nyilatkozatot adott ki, amelyben kijelentette, hogy a vezetők „közösen ellenzik az atomfegyverek használatát vagy az azzal való fenyegetést”. Ha Putyin dacolna ezzel a figyelmeztetéssel, elszigetelt pária lenne, akit gazdaságilag és talán katonailag is megbüntethet egy globális koalíció.

Oroszország számára tehát a nukleáris fegyverek bevetésével való fenyegetőzés nagyobb hasznot hoz, mint a tényleges végrehajtás. De Putyin még mindig ezen az úton járhat: elvégre az invázió megindítása látványosan rosszul kigondolt lépés volt, és mégis megtette. Ha a nukleáris tabu megdöntése mellett dönt, a NATO nem valószínű, hogy jóindulatúan válaszolna, hogy elkerülje az apokaliptikus atomcsere kockázatát. A szövetség azonban minden valószínűség szerint hagyományos erővel válaszolna az orosz hadsereg gyengítésére és a további nukleáris támadások megakadályozására, kockáztatva egy eszkalációs spirált, ha Oroszország cserébe hagyományos támadásokat indítana a NATO ellen.

Még ha ez a forgatókönyv elkerülhető is lenne, a nukleáris felhasználást követő orosz vereség veszélyes következményekkel járna. Olyan világot hozna létre, amely nélkülözi a hidegháború és a hidegháború utáni 30 év tökéletlen nukleáris egyensúlyát. Ez szerte a világban arra ösztönözné a vezetőket, hogy induljanak el az atomerőműben, mert úgy tűnik, hogy biztonságukat csak nukleáris fegyverek beszerzésével és használatukra való hajlandóságuk mutatásával lehet biztosítani. Az elterjedésének korszaka következne, ami a globális biztonság rovására menne.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A tanulmány az Egészségügyi Világszervezet (WHO) műszaki tanácsadó csoportjának 2022. májusi, a COVID-19-hez kapcsolódó halálozási arányszámmal kapcsolatos jelentésének nyomon követése volt. Becsléseik szerint 2021 végére a többlethalálozás elérte a 14,83 milliót, ami 2,74-szerese a COVID-19 bejelentett 5,42 milliót kitevő halálesetnek.

A többlethalálozás a krízishelyzetben bekövetkezett halálozások teljes számának  a normál körülmények között várható halálozáshoz viszonyított különbsége. Ahogy a szerzők megjegyzik:

A többlethalálozás mind a vírusnak közvetlenül betudható halálozások teljes száma, mind pedig a közvetett hatások – például az alapvető egészségügyi szolgáltatások megzavarása  – miatti halálozásokért felelős. A túlzott halálozás évszázadokra visszatekintő, jól bevált fogalom, és széles körben használták a múltbeli egészségügyi válságok és járványok, például az 1918-as „spanyolnátha” áldozatainak becslésére is.

Ha a két évet (2020 és 2021) összevetjük, az a feltűnő, hogy az első évben bekövetkező  halálozások elhalványultak a második évhez képest, annak ellenére, hogy számos országban tömeges oltási kampányokat indítottak. Az oltóanyag-nacionalizmus profitorientált népszerűsítése a vakcinák világszerte rendkívül egyenlőtlen eloszlásához vezetett, ami több millió szükségtelen halálesetet okozott a túlnyomórészt alacsonyabb jövedelmű országokban. Míg 2020-ban körülbelül 4,47 millió többlethalálozást becsültek, 2021-ben ez a szám 10,36 millióra emelkedett.

A tanulmány egyik szerzője, Ariel Karlinsky, a World Mortality Dataset megalkotója és fenntartója a World Socialist Web Site-nek elmondta, hogy a jelenlegi tanulmány megpróbálja kidolgozni és javítani a többlethalálozás becslésére szolgáló modelleket olyan országokban, amelyek nem szolgáltattak erre okot. Hozzátette, hogy a jelenlegi tanulmány több országból több adatot tartalmaz a járvány több időszakából.

A SARS-CoV-2 globális terjedését lehetővé tévő politikák által előidézett halálesetek mértékének értékeléséhez vissza kell nyúlni az első és a második világháborúig. Valójában az első kézből tapasztalható tömeges halálos áldozatok száma nem csupán a koronavírus sajátos virulens jellemzőinek mellékterméke, hanem a tőke nemzetközi politikája, amely a vírus felszámolásának költségeit határozta meg, túlságosan megterhelő volt a pénzügyi számításaik során. ezért nem éri meg életek millióinak megmentését.

Az emberiség történelmének bármely más pontjánál jobban felfogták a világ vezetői, hogy miként lehet gyorsan felszámolni a koronavírust és gyorsan véget vetni a járványnak. A döntéseik vezérlő elvét a WSWS találóan „rosszindulatú elhanyagolásként” határozta meg, amely a világjárvány harmadik telén is folytatódik.

Amint azt a szerzők megjegyzik, a COVID-19-halálozás pontos meghatározásának hiánya, valamint a minden okból kifolyólag szükséges halálozási adatokhoz való hozzáférés az anyakönyvi rendszereken keresztül óriási kihívást jelentett a becslések számszerűsítésénél, minden országban és a WHO világrégiójában. Csak 100 ország (52 százalék) tudott havi országos adatot szolgáltatni a többlethalálozásról.

Abban a két évben, amelyen belül a COVID-19 világjárvány súlyosan érintette az emberiséget, a globális közegészségügyi felügyeleti kapacitás részeként továbbra is fontos tanulságokat kell maradéktalanul dokumentálni és felhasználni. Először is, sürgősen javítani kell az adat- és egészségügyi információs rendszereket, valamint az adatok gyűjtésének, elemzésének, megosztásának és jelentésének módját. Másodszor, a fertőző betegségek felügyeletének szükséges összehangolása az egészségügyi információs rendszerek folyamatos erősítésével és más meglévő rutin felügyeleti rendszerekkel, valamint a demográfiai és földrajzi monitoring rendszerekkel való integrációjával az időben történő és célzott beavatkozások elősegítése érdekében. A COVID-19-felügyeletet kombinálni kell az egyetemes egészségügyi lefedettséggel és a Nemzetközi Egészségügyi Szabályzat nyomon követésével, valamint az egészségügyi rendszer felkészültségére vonatkozó kapcsolódó mutatókkal, beleértve a vakcina lefedettségét, valamint a víz-, közegészségügyi és higiéniai szolgáltatásokat.

Kétségtelen, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap teljes mértékben tisztában van minden ország teljes pénzügyi helyzetével, kiterjedt és aprólékos történelmi adatokkal rendelkezik szinte minden tranzakcióról és kifizetésről. De azt kérdezni, hányan haltak meg, és e halálesetek okai a világ nagy részén, továbbra is a találgatások birodalmában maradnak.

A jelenlegi világjárványra, valamint a jövő járványaira és járványaira adott észszerű válaszhoz olyan nemzetközileg koordinált adatbázisokra és infrastruktúrára lesz szükség, amely valós időben képes megfelelni ezeknek a kihívásoknak, hatékonyan és eredményesen osztva el az erőforrásokat és a munkaerőt.

A jelentés fontos elemzést tartalmaz a világjárvány által legsúlyosabban érintett országokról, mind a halálozások abszolút számában, mind a népességszámhoz és a korszerkezethez viszonyítva.

Az a 20 ország, ahol a becslések szerint legmagasabb többlethalálozás a világ népességének körülbelül a felét képviseli, és a becsült többlethalálozás több mint 80 százalékáért felelős: Banglades, Brazília, Kolumbia, Egyiptom, India, Indonézia, Irán, Olaszország, Mexikó, Nigéria, Pakisztán, Peru , a Fülöp-szigetek, Lengyelország, az Orosz Föderáció, Dél-Afrika, az Egyesült Királyság, Törökország, Ukrajna és az Amerikai Egyesült Államok.

Amikor a többlethalálozást az egyes országok népességszámának és korszerkezetének összefüggésében elemezték, világossá vált, hogy az elszegényedett országok viselték a világjárvány súlyát, és az összes halálozás több mint 50 százaléka az alsó-középső osztályban következett be.

A többlethalálozás a várható halálozásokhoz képest, ami a járvány kezdeti szakaszában a többlethalálozás jelentős csökkenését mutatja, különösen a délkelet-ázsiai régióban.

A The Economist becslései szorosan összefüggenek a WHO COVID-19 mortalitást értékelő technikai csoportja által bemutatott becslésekkel, ami 2021. december végén körülbelül 15,9 millió volt. Ez körülbelül egymilliós különbség a WHO 14,83 milliós számához képest.

A 2022-es év végéhez közeledve a The Economist központi becslése 20,9 millióra emelkedett, ami azt jelenti, hogy a járvány Omikron szakasza megközelítőleg ötmillió halálesethez járult hozzá, felborítva a kapitalista elitek és médiáik minden hazugságát, miszerint az Omikron enyhe.” Valójában a COVID-19-hez kapcsolódó halálozások száma 2022-ben valószínűleg hasonló lesz, mint 2020-ban, ami azt jelenti, hogy a vírus valószínűleg ismét a világ három legnagyobb halálos áldozata között lesz.

A járvány negyedik évében Kína meggondolatlan megnyitása a tömeges fertőzések előtt először teszi ki a világ lakosságának egy hatodát a COVID-19 fertőzésnek. Ennek eredményeként a vírus evolúciója a következő hónapokban egy új, aggodalomra okot adó változatot szülhet, ami potenciálisan fertőzőbb, vakcina-rezisztens, patogén vagy a három kombinációja.

A kapitalista uralkodó elit globálisan lehetővé tette, hogy egy új vírus áthasítsa a társadalmat, és világszerte, gyorsan a vezető halál okok egyikévé váljon.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Donyecki front: Az Ugledar régióban csapataink újabb (nem tudom hányadik) kísérlete, hogy előrenyomuljon és homlokukkal áttörje az ellenség hosszú távú védelme [verik a fejüket a falba, ahogy Sztrelkov szereti nevezni. ] ahogy az várható volt, kialudt.

A Marinka térségben: A taktikai szintű húsdaráló mindkét oldalon veszteségekkel folytatódik, de a DPR / RF fegyveres erők előretörése nélkül.

Avdiivka területén: nincs változás.

Bakhmut térségében: Opitnaja környékén folytatódnak a harcok (most ezeket a harcokat – mivel Opitnaját már két hete “elvették” – “takarítási műveleteknek” nevezik), valamint heves összecsapások zajlanak a város szélén. Az elmúlt napokban a Wagner alegységek (és az együttműködő egységek) itt nem értek el jelentős taktikai előrelépést, támadásainkra az ellenség ellentámadásokkal válaszol (szintén nem sok sikerrel). Mindkét fél jelentős veszteségeket szenved el. Az ellenség a megtépázott egységeket tartalékokra cseréli, és nem hagyja el pozícióit. Hasonló a helyzet a Soledar régióban.

Seversk irányban: nincs változás.

Az ukrán fegyveres erők továbbra is rendszeresen ágyúzzák Donyecket, Horlivkát, Jaszinovataját, Makijvkát és más településeket, mind célzottan (katonai és ipari létesítményekre), mind civil területeken.

Az LPR frontján: a helyi csaták Krasznolimanszkij és Kupjanszkij irányban folytatódnak. Mindkét oldalon támadások és ellentámadások zajlanak a szakasz/század szintű egységek erői által, a Kremennajától északnyugatra (az R-66-os autópálya közelében) és Szvatovótól délnyugatra lévő területen taktikai erődök rendszeresen cserélnek gazdát. A tüzérség mindkét oldalon aktívan dolgozik, és támadó repülőgépeket is használnak (az ukrán fegyveres erőknek is van, és nagyon aktívak). Általánosságban elmondható, hogy a frontvonal változatlan marad – a Kremennaya-Svatovo út az ukrán fegyveres erők tűzirányítása alatt áll.

A határfronton (a belgorodi, kurszki és brjanszki régiók határai mentén – a fehérorosz határig): Rendszeres tüzérségi összecsapások, a DRG becsapásai, előőrsök és járőrök összecsapásai. Egyik fél sem próbálkozik támadással.

Fehéroroszország területén: Az orosz és a fehérorosz csapatok aktív mozgása zajlik tisztázatlan célokkal (lehetséges egyrészt offenzíva előkészítése, másrészt az ukrán fegyveres erők ebbe az irányba terelése, valamint védelmi intézkedések megtétele a NATO-csapatok inváziója Lengyelországból). A maga részéről az ukrán fegyveres erők is számos tartalék egységet és alakulatot vontak be a fehérorosz határhoz, lehetővé téve számukra, hogy aktív ellenállást tanúsítsanak, ha a 2022. február-márciusi offenzív akciókat megismételnék.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Szülőanyám utolsó két/három évét  bentlakásos internátusban  töltöttem el,  ahonnan karácsonykor hazaengedtek, jobban mondva hazaküldtek. Anyám szerint, rászabadítottak. Kivételt képez az utolsó, 1944-es karácsony, ami abban különbözőt az előzőektől, hogy Budapest ostroma ekkor kezdődött.  A háborús helyzet a karácsony lebonyolítását is megváltoztatta. Aztán, három héttel később anyám meghalt, én pedig a húgommal végigélvezhettük, ahogy a különböző nők harcoltak az apámért, természetesen rajtunk keresztül.

1947-re meglett a nevelő anya, amit tudomásul vettem, mint minden mást, amit az élet hozott számomra. Aztán jött az 1947-es karácsony, amikor már majdnem 15 éves voltam. Legnagyobb problémán az ajándékozás volt. A smucig, tót földről származó nevelőanyám javaslatára zsebpénzem nem volt, akkor pedig miből vegyek ajándékot, elsősorban neki, mivel vele töltöttem el a legtöbb időt, lévén, hogy háztartásbeli volt. Első feladat, pénzt kell szerezni.

Más lehetőség nem mutatkozott, mint felmenni a Svábhegyre, kivágni egy fenyőfát és eladni. Ez megtörtént, és 15 forint ütötte a markomat. Most már csak meg kell venni az ajándékot. Sok szemlélődés és sétafika után kikötöttem a Fenyves áruházban a Kálvin-tér sarkán. 15 forint nem volt egy vagyon, sokat kellett keresgélni. A végén kikötöttem egy köteg linzer-tészta forma mellett. Volt benne csillag, hold, háromszög, meg kis és nagy pogácsaforma. Ilyeneket még nem láttam, se a szülő, se a nevelő anyánk háztartásában.

Diadalmasan mentem haza, és kb. ½ 8 környékén léphettem a lakásba. Na, amit én kaptam. Csak csavargáson jár a fejem, meg hasonlók. Nem mondhattam meg, hol jártam és főleg miért, mert ugye az ajándék az meglepetés.

Két nappal később volt Szent Este. A fa alatt számomra is volt egy ajándék. Egy pár zokni, mert s régi zoknim már lyukas volt. Ugyanis – amint gyakran hallottam – nem tudtam vigyázni a holmijaimra. A rajta lévő cetlin ez állt: Egy zoknit kapsz Tibike, nem érdemled meg, de remélem megjavulsz.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az európai nemzetek, akik nem voltak kellőképpen tisztában azzal, hogy a technológia hogyan erősítette meg saját katonai erejüket, példátlan pusztítást végeztek egymáson. 1916 augusztusában, két év háború és milliós áldozatok száma után, a fő nyugati harcosok (Nagy-Britannia, Franciaország és Németország) elkezdték feltárni a mészárlás megszüntetésének lehetőségeit. Keleten a rivális Ausztria és Oroszország hasonló érzelmekkel rendelkezett. Mivel, semmilyen elképzelhető kompromisszum nem igazolhatta a már meghozott áldozatokat, és senki sem akarta a gyengeség benyomását kelteni, a különböző vezetők haboztak hivatalos békefolyamat elindítása mellett. Ezért amerikai közvetítést kértek. Edward House ezredes, Woodrow Wilson elnök személyes megbízottja által végzett kutatások feltárták, hogy a módosított status quon alapuló béke elérhető. Wilson azonban, bár hajlandó volt és végül szívesen vállalta a közvetítést, a novemberi elnökválasztás utánra halasztotta. Addigra a brit Somme offenzíva és a német Verdun offenzíva további kétmillió áldozattal járt.

Philip Zelikow e témáról szóló könyvének szavai szerint a diplomácia kevésbé járható út lett. A Nagy Háború még két évig tartott, és több millió áldozatot követelt, helyrehozhatatlanul károsítva Európa kialakult egyensúlyát. Németországot és Oroszországot a forradalom bénította. Az osztrák-magyar monarchia eltűnt a térképről. Franciaországot kivéreztették. Nagy-Britannia fiatal nemzedékének és gazdasági kapacitásainak jelentős részét feláldozta a győzelemért. A háborút lezáró, büntető Versailles-i Szerződés sokkal törékenyebbnek bizonyult, mint az amit felváltott.

A mai világ hasonló fordulópontban találja magát Ukrajnában, mivel a tél szünetet tart az ottani nagyszabású katonai műveletekben. Többször is támogatásomat fejeztem ki a szövetséges katonai erőfeszítések mellett, amelyek célja Oroszország ukrajnai agressziójának meghiúsítása. De közeledik az ideje annak, hogy a már végrehajtott stratégiai változásokra építsünk, és azokat egy új struktúrába integráljuk a béke tárgyalásos úton történő elérése érdekében.

Ukrajna a modern történelem során először vált Közép-Európa jelentős államává. Szövetségesei segítségével és elnöke, Volodimir Zelenszkij inspirálásával Ukrajna megállította az orosz hagyományos haderőket, amelyek a második világháború óta uralják Európát. A nemzetközi rendszer – beleértve Kínát is – pedig szembefordul Oroszország nukleáris fenyegetésével.

Ez a folyamat felvetette az Ukrajna NATO-tagságával kapcsolatos eredeti kérdéseket. Ukrajna megszervezte Európa egyik legnagyobb és leghatékonyabb szárazföldi hadseregét, amit Amerika és szövetségesei szereltek fel. A békefolyamatnak bármily módon össze kell kötnie Ukrajnát a NATO-val.  A semlegesség alternatívája már nem opció, különösen Finnország és Svédország NATO-csatlakozása után. Éppen ezért tavaly májusban tűzszüneti vonal létrehozását javasoltam azon határok mentén, ahol a háború február 24-én kezdődött. Oroszország feladja hódításait, de nem azt a területet, amelyet közel egy évtizede elfoglalt, beleértve a Krímet is. Ez a terület a tűzszünet utáni tárgyalás tárgyát képezheti.

Ha a háború előtti határ Ukrajna és Oroszország között nem valósítható meg harccal vagy tárgyalással, akkor meg lehetne vizsgálni az önrendelkezés elvének alkalmazását. A nemzetközileg felügyelt önrendelkezési népszavazásokat a különösen megosztó, évszázadok során többször gazdát cserélt területeken lehetne alkalmazni.

A békefolyamat célja kettős lenne: Ukrajna szabadságának megerősítése és egy új nemzetközi struktúra meghatározása, különösen Közép- és Kelet-Európa számára. Végül Oroszországnak kellene helyet találnia egy ilyen sorrendben.

Egyesek számára a háború által impotenssé tett Oroszországot részesítik előnyben. Nem értek egyet. Az erőszakra való hajlam ellenére Oroszország több mint fél évezreden keresztül döntően hozzájárult a globális erőegyensúlyhoz. Történelmi szerepét nem szabad lerontani. Oroszország katonai kudarcai nem szüntették meg globális nukleáris hatókörét, ami lehetővé tette az ukrajnai eszkaláció veszélyét. Még ha ez a képesség csökken is, Oroszország felbomlása vagy stratégiai politikai képességének megsemmisítése 11 időzónát magában foglaló területét vitatott vákuummá változtathatja. Versengő társadalmai dönthetnek úgy, hogy vitáikat erőszakkal rendezik. Más országok megpróbálhatják erőszakkal kiterjeszteni követeléseiket. Mindezeket a veszélyeket  tetézi a több ezer nukleáris fegyver jelenléte, amelyek Oroszországot a világ két legnagyobb atomhatalma közé teszik.

Miközben a világ vezetői arra törekednek, hogy véget vessenek annak a háborúnak, amelyben két atomhatalom verseng egy hagyományosan felfegyverzett ország ellen, mérlegelniük kell a konfliktusra gyakorolt hatást, valamint a kialakulóban lévő csúcstechnológia és mesterséges intelligencia hosszú távú stratégiáját. Már léteznek autonóm fegyverek, amelyek képesek meghatározni, felmérni és megcélozni saját vélt fenyegetéseiket, és így képesek saját háborút indítani.

Ha  átlépjük a határvonalat ezen a területen, és a hi-tech szabványos fegyverré válik – és a számítógépek a stratégia fő végrehajtóivá válnak , a világ olyan állapotba kerül, amelyre még nincs kialakult koncepciója. Hogyan gyakorolhatják a vezetők az irányítást, amikor a számítógépek olyan léptékben és olyan módon írnak elő stratégiai utasításokat, amelyek eleve korlátozzák és fenyegetik az emberi beavatkozást? Hogyan őrizhető meg a civilizáció az egymásnak ellentmondó információk, felfogások és pusztító képességek ilyen forgatagában?

Ukrajna a modern történelemben először vált Közép-Európa jelentős államává.

Erre az új világra még nem létezik elmélet, és a témával kapcsolatos konzultációs erőfeszítések még nem fejlődtek ki, talán azért, mert az értelmes tárgyalások új felfedezéseket tárhatnak fel, és a jövőre nézve ez a nyilvánosságra hozatal önmagában is kockázatot jelent. A fejlett technológia és az azt irányító stratégiák koncepciója közötti különbség leküzdése, vagy akár teljes következményeinek megértése ma ugyanolyan fontos kérdés, mint az éghajlatváltozás, és ehhez olyan vezetőkre van szükség, akik ismerik a technológiát és a történelmet.

A békére és rendre való törekvésnek két, olykor egymásnak ellentmondó összetevője van: a biztonság elemeire való törekvés és a megbékélés követelménye. Ha mindkettőt nem tudjuk elérni, akkor egyiket sem fogjuk elérni. A diplomácia útja bonyolultnak és frusztrálónak tűnhet. De ahhoz, hogy előre haladjunk, vízióra és bátorságra van szükség az utazáshoz.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A nemzetközi kapcsolatok fordítási problémáit kutatóként nyomon követtem a „barátság” szó használatát a kínai és orosz dokumentumokban. Felfedeztem, hogy a két nemzet kapcsolatának természetéről alkotott elszakadása először a kommunizmus előtti Kínai kormány és a Szovjetunió között 1945-ben aláírt szerződésben jelent meg.

A szerződést a kínai és az orosz változatban eltérően nevezték el. Az orosz kiadásban a szerződés „Barátsági és Szövetségi Szerződés”, míg a kínai változatban „Barátságossági és Szövetségi Szerződés”.

Partnerségük címkézésének ilyen aszimmetrikus módja megmaradt két további szerződésben is, amelyeket a jelenlegi Kínai Népköztársaság 1949-es megalapítása után írtak alá. Az első (oroszul) az 1950-ben aláírt „Barátsági, szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződés” , a másik pedig a 2001-ben aláírt „Jó szomszédsági, Barátsági és Együttműködési Szerződés. A kínai kiadások mindkét esetben a „barátság” szót „barátságosságra” cserélték, jelezve, hogy a Szovjetunió bukása ellenére a kínai-orosz kapcsolatok jellege változatlan maradt.

Ráadásul a kínai-orosz átfogó stratégiai partnerség kialakításáról szóló 2019-es kínai nyilatkozat a „barátságosság” szót többször is használta a két állam közötti kétoldalú kapcsolat leírására. A „barátság” szó viszont csak egyszer fordult elő, amikor kifejezetten a kínai és orosz emberek közötti „barátság” megjelölésére használták. Ez azt bizonyítja, hogy nem fordítási hiba, hanem kínai szándék volt a „barátság” és a „barátságosság” megkülönböztetése.

Egyenetlen kapcsolat

Kína miért nem használja szívesen a „barátság” címkét? Mit jelent Kína számára az orosz „barátság”? Kutatásaim azt mutatták, hogy a kínaiak ellenállása az orosz „barátsággal” összefüggésbe hozható egy bizonyos szervezettel szerzett tapasztalataikkal, amely magatartásával bebizonyította, hogy a szovjet – és így tágabb értelemben az orosz – „barátság” mit jelent Kínának. Ez a szervezet volt a szovjet baráti társaság.

A formálisan 1927-ben alapított szovjet baráti társaságok a kommunista szervezetek hálózatai voltak, amelyek a szocialista blokkon kívüli, a szovjet ideológiával rokonszenves embereket igyekeztek mozgósítani. Az 1930-as években a fasizmus térnyerésével és az ebből következő szovjet Egyesült Államokhoz való igazodással a társadalmakat a globális kulturális csere elősegítőivé nevezték át, és a nem kommunista közönség befolyásolására törekedtek. A kínai-szovjet baráti társaságok ebből a kulturális cseréből nőttek ki.

1945-ben megalapították a Kínai-Szovjet Baráti Társaságot, Dalianban, egy észak-kínai városban, amely akkoriban szovjet ellenőrzés alatt állt. A társaság azonnal népszerűvé vált a helyiek körében. 1949-re Kínában több mint 50 baráti társaság működött.

Ám a kínaiak lelkesedése e társaságok iránt nem tartott sokáig, mivel az emberek felismerték, mit képviselnek. A kínai kommunisták, akik éppen kivezették az országot a pusztító polgárháborúból, azt akarták, hogy a kínai-szovjet viszony „kölcsönösen előnyös legyen”. Ezeken a baráti társaságokon keresztül azt remélték, hogy a szovjetek megtaníthatják Kínának a szocialista államforma ismereteit.

Ahogy Liu Shaoqi, a Kínai Kommunista Párt akkori alelnöke mondta 1949-ben: „A Szovjetunió Kína tanítómestere. A kínaiaknak a szovjet nép tanítványainak kell lenniük.”

Ám, a kínai tisztviselők hamar tudatára ébredtek saját naivságuknak, mivel világossá vált, hogy ezeknek a baráti társaságoknak a fő célja a szovjet felsőbbrendűség propagálása és annak hangsúlyozása, hogy Kínának mennyire hálásnak kell lennie a szovjet segélyekért. A Shenyang társadalom például gyakran szponzorált előadásokat olyan témákkal, mint „Mennyire nagyszerű a Szovjetunió?” és „Miért segíti a Szovjetunió a kínai népet?”

Az 1950-es évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a „kölcsönösen előnyös” helyett kölcsönös félreértés alakult ki Kína és a Szovjetunió közötti viszonyról. A kínaiak úgy gondolták, hogy a nehezen kivívott kommunista győzelmüknek ki kellett volna érdemelnie a Szovjetunió tiszteletét és egyenrangúságát. De a szovjetek számára az újonnan alapított Népköztársaság csak egy újabb szatellit állam volt a hatalmas szovjet rendszeren belül.

A nemzeti határok és a szuverenitás nem számítottak ebben a szocialista blokkba. Ami a szovjeteket illeti, e rendszer tekintélyének forrása Moszkva volt – és mindig is Moszkvából fog származni.

Ez arra utal, hogy a kínaiak vonakodása attól, hogy a kínai-orosz partnerséget „barátságnak” nevezze, a szovjet baráti társaságokkal való korábbi interakciókban gyökerezhet. Azzal, hogy szándékosan nem „barátság”-nak fordította a szót, Kína minimális ellenállást mutatott egy olyan címkével szemben, amely érzékennyé teheti őket az orosz imperialista ambícióval szemben.

Ennek fényében, és tekintettel arra, hogy az ukrajnai háborúval kapcsolatos kínai nyilatkozatok mennyire hangsúlyozták a nemzeti szuverenitás fontosságát, egyértelmű, hogy a kínai rokonszenv az ukránok iránt egy kicsit máshonnan ered, mint a nyugatié. Ez nem erkölcsi vagy felelősségtudatból fakad, hanem egy másik ország helyzetéből, akinek meg kellett küzdenie az egyenlőségért és a saját nemzeti identitásáért, egy nyilvánvalóan egyenlőtlen viszonyon belül.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az olaj- és gázbevételek meredeken estek. Novemberben az olaj- és gázbevételek 866 milliárd rubellel (13 milliárd dollár) járultak hozzá az állami költségvetéshez, ami 2,1%-os csökkenést jelent az előző évhez képest. Ez nem jelent kritikus bevételcsökkenést. A valóságban azonban ennek az összegnek csaknem a fele (6,4 milliárd dollár) a Gazprom ásvány kitermelési adójának egyszeri befizetéséből származott. E pénz nélkül az olaj- és gázbevétel 48,9%-kal csökkent 2021-hez képest.

Ennek két oka lehet. Az első, a Gazprom jövedelmező európai piacára irányuló vezetékes gázexport szinte teljes leállása az Északi Áramlat gázvezeték lezárását és az azt követő robbanásokat következtében. A második, az orosz olaj árának esése, ami a novemberi olajbevételek 25,4%-os csökkenéséhez vezetett éves összehasonlításban.

Az orosz pénzügyminisztérium pénzt nyomtat a hiány fedezésére. A lyuk egy részét a Nemzeti Népjóléti Alapból be lehet tölteni, de ez önmagában nem lesz elég. Ha kizárólag az NWF-re támaszkodunk, az azt jelentené, hogy az alap likvid része a tervezett költségvetési hiánynak megfelelően 2025-re elfogy – jelentették a Központi Bank elemzői.

A pénzügyminisztérium idén ősszel a szövetségi hitelkötvény piacon nagyarányú hitelfelvételhez fordult a hiány fennmaradó részének fedezésére. Ezek a belső kölcsönök 1,44 billió rubelt (22 milliárd dollárt) gyűjtöttek a minisztérium számára. Ennek az összegnek 77%-a változó kamatozású kötvényekből származik, amelyek végső soron a jegybanki kamatokhoz lesznek kötve. E kötvények fő vásárlói vezető bankok voltak, amelyek korábban 1,39 billió rubel (21 milliárd dollár) kölcsönt vettek fel REPO-tranzakciókon keresztül. Ezért ténylegesen a rejtett pénzkibocsátásról beszélünk, amit az elemzők egyre gyakrabban jegyeznek meg.

Ennek nyilvánvaló következményei vannak: valószínűleg növelni fogja az inflációs nyomást, ami arra kényszeríti a Központi Bankot, hogy kamatot emeljen, és feláldozza a gazdasági növekedést. Azonban, nem minden közgazdász tartja ezt a rendszert inflációsnak. Viktor Tunev közgazdász úgy véli, hogy a modern monetáris elmélet szempontjából ennek a hitelfelvételi algoritmusnak nem lesznek jelentős gazdasági következményei. Ezeket a kölcsönöket „orosz QE-nek” nevezi: a Központi Bank szövetségi hitelkötvények formájában teremti meg a likviditást, ezzel párhuzamosan javítja az eszközök színvonalát és növeli a bankok forrásainak pénzellátását tőke bevonása nélkül.

A munkanélküliségi szint Oroszországban továbbra is a történelmi mélypont közelében van annak ellenére, hogy a külföldi vállalatok elhagyták a piacot és a gyárak bezártak. A legfrissebb hivatalos adatok azt mutatják, hogy októberben a munkaerő 3,9%-a volt munkanélküli (a mindenkori legalacsonyabb, 3,8%-os munkanélküliség augusztusban történt).

Ennek a paradoxonnak több magyarázata is lehet. Először is, Oroszország munkaerőpiaca mindig a fizetések csökkentésével válaszol a válságra, nem pedig a munkahelyek csökkentésére. Másodszor, az oroszországi juttatások alacsony szintje azt jelenti, hogy az állásukat elvesztő emberek a lehető leghamarabb bármilyen munkát elvállalnak.

Ráadásul Oroszország a „sűrített” munkaerőpiac közepette elindította katonai mozgósítását – mondta Rosztyiszlav Kapelyusnyikov, a Moszkvai Felső Közgazdasági Iskola Munkaerő-piaci Tanulmányok Központjának igazgatóhelyettese. A háborús mozgósítás és a kivándorlás miatt mintegy 1-1,5 millió ember elvesztése a munkaerőpiacról tovább rontja a helyzetet az egyre növekvő betöltetlen álláshelyek miatt.

Ez ébresztőként szolgál arra, hogy Oroszország munkaerőforrásai korlátozottak – mondja Alekszandr Isakov, a Bloomberg Economics Oroszországra, valamint Közép- és Kelet-Európára szakosodott közgazdásza. Mivel a gazdaságban nincsenek tartalék erőforrások, a mozgósítás megköveteli, hogy a „termelő” iparágakban (például feldolgozás, építőipar és szállítás) dolgozókat az állami szektorba tereljék. Mindez gátolja a potenciális gazdasági növekedést: a megnövekedett védelmi és állami kiadásoknak strukturális mellékhatásai vannak, amelyek az elkövetkező öt évben mintegy 0,5%-ra korlátozzák a potenciális éves növekedést, mondja Isakov.

Az orosz ingatlanpiacon jelenleg buborék van az olcsó jelzáloghitelek miatt. A jelenlegi, 7%-os kedvezményes jelzáloghitelek programja ez év végén véget ért Oroszországban. A jegybank és a számlakamara is többször kérte a program megszüntetését. Vlagyimir Putyin elnök azonban nemrég bejelentette, hogy a program folytatódik, igaz, valamivel magasabb, 8%-os arányban. Ezek a kedvezményes jelzáloghitelek az orosz ingatlanpiac túlmelegedését okozzák. Az elsődleges és a másodlagos lakáspiac kiegyensúlyozatlan (az új lakás és a „karbantartott” lakás árkülönbsége ma már 40%).

A támogatások több polgár számára tette megfizethetőbbé a lakhatást, akik úgy döntöttek, hogy a várakozás helyett jelzáloghitelt vesznek fel. A kereslet meredeken emelkedett, gyorsabban, mint ahogy a kínálat alkalmazkodni tudna, az árak pedig szárnyalnak. Moszkvában ma már lehetetlen komfortos lakást venni egy új épületben jelzáloghitel felvétele nélkül. Szergej Szkatov független pénzügyi elemző szerint azonban nem valószínű, hogy ez a buborék kipukkan: a fejlesztők a 2023 végén piacra kerülő lakások több mint 51%-át már eladták. További 10-20%-ot kell eladniuk. , ami akkor is teljes mértékben elérhető, ha a kereslet a nyári szintre csökken. A jelzáloghitel-portfóliók nem teljesítései szintén kipukkanhatják a buborékot, de a mindössze 0,4%-os (az elsődleges piacon pedig 0,15%-os) meghibásodási ráta miatt ez sem valószínű – mondta Skatov.

Az itt felsorolt egyensúlytalanságok egyike sem képes önmagában megölni az orosz gazdaságot. Azonban mindegyik komoly probléma, amihez az orosz vezetés hozzászokott, hogy költségvetési pénzekkel, például támogatott jelzáloghitelekkel oldja meg. A költségvetés bevételei azonban csökkennek, miközben a kiadások nőnek: csak a harmadik negyedévben 16%-kal nőttek a kiadások.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Vlagyimir Putyin aggódik. Nagyon aggódik.

Az orosz elnök a közelmúltban tartott sajtótájékoztatóján aggodalmának adott hangot amiatt, hogy az Egyesült Államok esetleg atomcsapást tervez Oroszország ellen. Putyin természetesen nem fogalmazta meg ennyire nyersen a dolgot, de megjegyzései nem hagytak kétséget afelől, hogy erről beszél. Íme egy része annak, amit mondott:

Az Egyesült Államoknak van egy „megelőző csapás” elmélete… Most egy „lefegyverző csapás” rendszert fejlesztenek ki. Az mit jelent? Ez azt jelenti, hogy modern, csúcstechnológiás fegyverekkel kell lecsapni az irányító központokra, hogy megsemmisítsék az ellenfél ellentámadási képességét.”

Miért vesztegetné Putyin az idejét az Egyesült Államokban a külpolitikai csapások között keringő különféle elméletekre, ha nem aggódik, hogy ezek az ötletek megvalósíthatóak?

Az egyetlen magyarázat az, hogy Putyin aggódik, és azért aggódik, mert tudja, hogy ezek az ötletek (megelőzős és „lefegyverző csapás”) uralják a hatalmi elit elképzeléseit, akik Washingtonban döntenek ezekről a kérdésekről. Putyin valószínűleg tisztában van azzal, hogy Washingtonban van egy jókora réteg, amely támogatja az atomfegyverek használatát, és úgy gondolja, hogy ezek elengedhetetlenek a „szabályokon alapuló rend” megőrzéséhez. Röviden, Putyin úgy véli, hogy ezek az elképzelések „megvalósíthatók”, ezért aggodalmának adott hangot.

Tehát, gondoljunk arra, hogy Putyin mire akar kilyukadni. Azt mondja, hogy az Egyesült Államok hallgatólagosan támogatja a megelőző „első csapás” politikáját, vagyis ha az USA kellően fenyegetve érzi magát, akkor jogot formál ahhoz, hogy nukleáris rakétákat lőjön az ellenségre, függetlenül attól, hogy az ellenség megtámadta az Egyesült Államokat vagy sem.

Ez észszerűnek hangzik számodra?

És mi a helyzet Oroszországgal; Oroszország támogatja ugyanezt a politikát?

Nem, nem. Az orosz nukleáris doktrína kifejezetten kizárja az atomfegyverek első alkalmazását. Oroszország nem indít első csapást. Oroszország csak megtorlásként alkalmaz nukleáris fegyvereket, és csak abban az esetben, ha a nemzet „egzisztenciális fenyegetéssel” szembesül. Más szóval, Oroszország csak végső megoldásként alkalmaz atomfegyvert.

Az amerikai nukleáris doktrína az orosz doktrína sarkalatos ellentéte, mert az Egyesült Államok nem fogja feladni az első csapás támogatását. És ami még aggasztóbb, az  hogy az Egyesült Államok doktrínáját olyan durván kibővítették, hogy szinte bármire felhasználható. Például a közelmúltban kiadott Nuclear Posture Review (NPR) szerint a nukleáris fegyverek használhatók: „extrém körülmények között az Egyesült Államok vagy szövetségesei és partnerei létfontosságú érdekeinek védelmében”.

Rágódj ezen egy percig. Ez magában foglalhat bármit, a nemzetbiztonságot fenyegető komoly veszélytől a gazdasági rivális hirtelen felbukkanásáig. Le akarjuk bombázni Pekinget, mert a bruttó hazai termékük (GDP) az előrejelzések szerint az évtizeden belül nagyobb lesz, mint Amerikáé?

Erre, nem tudunk válaszolni, de mindenképpen belefér az NPR durván kibővített kritériumaiba.

Látod, miért aggódhat Putyint? Látod, hogy Biden nem hajlandó felhagyni az „első csapás” politikájával, ami Washington ellenfeleit idegesítheti? Látod, hogy az atomfegyverek használatára vonatkozó új, felhígult szabványok miért tűzhetnek ki vörös zászlókat a Kapitóliumokon szerte a világon?

Putyin azt akarja, hogy az emberek tudják, mi folyik körülöttünk. Ezért beszél nyilvános helyeken. Azt akarja, hogy mindenki tudja, hogy az Egyesült Államok többé nem tekinti nukleáris arzenálját pusztán védekezőnek. Ma már a „szabályalapú rend” megőrzésének alapvető eszközeként tekintenek rá.

És ez csak egy része annak, amit Putyin egy nagyon rövid sajtótájékoztatón mondott. Ezt is mondta:

Most az USA egy „lefegyverző csapás” rendszert fejlesztenek ki. Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy modern, csúcstechnológiás fegyverekkel kell lecsapni az ellenfél irányító központjaira, hogy megsemmisítsék ellentámadási képességüket.”

A „lefegyverző csapás” elve nagy divat a washingtoni külpolitikai harcosok körében. Azon az elképzelésen alapul, hogy az Egyesült Államok eleget tud kiütni Oroszország döntési központjaiból és megerősített rakétaállomásaiból ahhoz, hogy kiküszöbölje a hatalmas nukleáris megtorlás veszélyét. És bár igaz, hogy ez a világ nagy részét parázsló törmelékké redukálhatja; az is igaz, hogy az elméletet egy erős választókerület támogatja, amely eltökélt szándéka, hogy az alacsony hozamú „használható” atomfegyverekre vonatkozó elméleteiket bevessék. Ahogy korábban mondtam, a politikai berendezkedésben és némely államban, vannak olyan erős szereplők, akik szeretnék, ha a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos tabut feloldanák, hogy több helyzetben és gyakrabban lehessen őket használni.

Ez a World Socialist Weboldalról származik: A Nuclear Posture Review, a minisztérium egyik tisztviselője kijelentette, „olyan stratégiát dolgoz ki, amely nukleáris fegyverekre támaszkodik a stratégiai támadások minden formájának elrettentésére. Ez magában foglalja a bármilyen mértékű nukleáris alkalmazást, és magában foglalja a stratégiai jellegű, súlyos következményekkel járó, nem nukleáris eszközöket alkalmazó támadásokat is.”

(Megjegyzés: Tehát az Egyesült Államok nukleáris fegyvereket használhat olyan ellenségekre, amelyek nem rendelkeznek nukleáris fegyverrel.)

A fegyverzet ellenőrzési szakértők gyorsan elítélték a dokumentum közzétételét.

„Nemcsak a növekvő nukleáris kockázat ösvényén tartja a világot, de sok tekintetben növeli ezt a kockázatot” – érvelt az UCS, azzal érvelve, hogy „az Egyesült Államok egyetlen életképes válasza az USA teljes nukleáris arzenáljának újjáépítése és egy sor nukleáris arzenál fenntartása. Veszélyes hidegháborús nukleáris politikák, és számos forgatókönyv szerint fenyegetik a nukleáris fegyverek első alkalmazását.”

(Megjegyzés: Ezen az úton „már haladunk”.)

Ez jelentős fejleményt jelent Trump 2018-as nemzetvédelmi stratégiájához képest, amely nagyrészt negatívan utalt a katonai erő alkalmazására a gazdasági érdekek biztosítására, azt állítva, hogy ezt Kína tette. Noha ez volt a 2018-as dokumentum egyértelmű következtetése, a Pentagon 2022-es dokumentumában a „nemzeti érdekek” meghatározása, amely magában foglalja a „gazdasági jólétet” is, még nyitottabb lépést jelent annak a doktrínának a támogatása felé, hogy a háború elfogadható eszköz a gazdasági célok elérésére.”

(Megjegyzés: Tehát igazam volt, Kínát atomfegyverbe fogjuk állítani a gazdaságuk növekedése miatt!)

A 2022-es honvédelmi stratégia egy szakasza:

Ezek a dokumentumok, amelyekről az amerikai médiában nem esett komoly szó, világossá teszik azt az alapvető hamisságot, hogy az Egyesült Államok idei hatalmas katonai felépítése, válasz az „orosz agresszióra”. Valójában a Fehér Ház és a Pentagon háborús tervezői szerint a katonai kiadások hatalmas növekedését és a Kínával folytatott háborús terveket „a geopolitika, a technológia, a gazdaság és a környezet drámai változásai okozzák”.

Ezek a dokumentumok egyértelművé teszik, hogy az Egyesült Államok Kína gazdasági felemelkedését egzisztenciális fenyegetésnek tekinti, amelyre katonai erővel kell válaszolni. Az Egyesült Államok, Oroszország leigázását kritikus lépcsőfoknak tekinti a Kínával való konfliktus felé.” („A Pentagon nemzeti stratégiai dokumentuma Kínára irányul”, Andre Damon).

Ismételjük meg: „Ezek a dokumentumok világossá teszik, hogy az Egyesült Államok egzisztenciális fenyegetésnek tekinti Kína gazdasági felemelkedését, amire katonai erő fenyegetésével kell válaszolni.”

Ennek a ténynek (és ez tény) meglehetősen nyilvánvalónak kell lennie mindenki számára, aki az elmúlt évtizedben nem élt remeteként. Ez azt üzeni nekünk, hogy az Egyesült Államok már nem versenyképes. A nyugati elit 31 billió dollárnyi államadósságot gyűjtöttek össze, kiürítették Amerika ipari bázisát, végtelen, adósságot generáló piramis-csalásokkal feldúlták saját tőkepiacaikat, és az egész eltorzult rendszert egy olyan valután egyensúlyozták, amely a szemünk láttára omlik össze.

Hogyan akarja tehát a nyugati elit megőrizni a globális hatalmat, ha a gazdaság tiszta futóhomokra épül?

Nyers katonai erőt, könyörtelen propagandát és maffiaszerű kényszert fognak alkalmazni. Ezt fogják tenni. Kihagyják a diplomáciai finomságokat, és vaskézzel erőltetik ki akaratukat. Van kétség efelől? Itt van még Putyintól:

Az Egyesült Államoknak van megelőző sztrájk koncepciója, nem megtorló sztrájkról beszélnek. De, ha egy potenciális ellenfél azt hiszi, hogy lehetséges a megelőző sztrájkelmélet alkalmazása, az arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk azon, milyen fenyegetést jelentenek ránk az ilyen ötletek.

„Ha, egy ország semmilyen körülmények között nem használ elsőre nukleáris fegyvereket, az azt jelenti, hogy  másodikként sem használja, mert a területükön végrehajtott nukleáris csapás esetén a felhasználás lehetősége megszűnik.” – mondta Putyin.

Ez homályosabban hangzik, mint amilyen. Putyin arra gondol, hogy „ha az Egyesült Államok hatalmas nukleáris támadást indít Oroszország ellen, akkor Oroszország megtorló képessége nagymértékben veszélybe kerülhet. Ezért Putyin hozzátette: „Talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy felhasználjuk-e az ő elképzeléseiket a saját biztonságuk biztosításáról”. Más szóval, ha a „megelőző” és a „lefegyverző csapások” az egyetlen módja a nemzetbiztonság védelmének, akkor talán Oroszországnak követnie kellene Washington példáját. Putyin gúnyosan beszélt, de az álláspontja egyértelmű: „Ha saját biztonságunk védelme megköveteli, hogy meggondolatlan és destabilizáló magatartást tanúsítsunk, akkor talán ezt kellene tennünk.”

Mindenesetre meg lehet érteni Putyin dilemmáját. NEM támogatja a megelőző nukleáris támadásokat, de – ugyanakkor – belátja, hogy ha nem cselekszik megelőzően, a jövőben nem tud válaszolni. Ez az a rejtvény, amellyel szembesül.

Véleményem szerint Putyin az elmúlt héten két alkalommal is megvitatta ezt a kérdést, mert valóban nem gondolta, hogy a legkisebb esélye sincs annak, hogy az USA megtámadjon egy olyan országot, amely a világ legnagyobb nukleáris arzenáljával rendelkezik. Úgy vélte, hogy az Egyesült Államok lépéseit az elrettentés és a kölcsönösen biztosított pusztítás elavult elméletei fogják alakítani. De, most kezd rájönni, hogy beléptünk egy bátor új világba, ahol a számítások proaktívabb elméleteken alapulnak, amelyek figyelmen kívül hagyják a megtorlással való fenyegetést, mert az elkövetők úgy vélik, hogy hatékonyan „lefegyverezhetik” ellenfelüket.

És hát Putyin aggódik; őszintén aggódik. Zavart válasza (“Talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy felhasználjuk az ő elképzeléseiket a saját biztonságuk biztosításáról.”) azt sugallja, hogy még nem találta ki, mit tegyen.

Tehát a kérdés: mit csináljon? Hogyan védheti meg országát, amikor egy atomfegyverrel rendelkező nagyhatalom úgy döntött, hogy te egy olyan akadály vagy, amit el kell távolítani saját geopolitikai ambícióinak elérése érdekében? Hogyan háríthat el egy civilizációnak véget vető támadást, amikor ellensége teljes szívvel hisz abban, hogy az atomháború az egyetlen módja annak, hogy megőrizze domináns pozícióját a globális rendben? Ez egy óriási talány.

Talán nyilvánosan demonstrálnia kellene, mire képes Oroszország.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Hadd szúrjam közbe a Tibor bá’ paradoxont. Az evolúció azt mutatja, hogy az önzés előnyös az egyed életben maradásához, tehát sikeres az utódok létrehozásához is. Így belénk kódolódott az önzés. Ez mind addig nem veszélyezteti a faj fennmaradását, amíg a technológiája nem ér el olyan szintet, ami lehetővé teszi a nem szándékolt öngyilkosságot. Majd ha társadalomban élő hangya, vagy méh faj éri el ezt a civilizációs szintet, akkor történhet egy átlépés, tovább fejlődés, velünk nem.

Az üvegházhatású gázok elterjedése, a légkör kémiájának megváltozása, valamint a nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek elterjedése rámutat Fermi paradoxon jelentőségére a 20-21. században.

A geológiai és csillagászati tanulmányok azt mutatják, hogy a bolygók között a Föld egyedülálló volt a fejlett életformák megjelenése terén már ~3,5 milliárd évvel ezelőtt. Ha feljegyeznék a Homo sapiens sorsát, a történelem azt mondaná, hogy miközben a légkör túlmelegedett, az óceánok elsavasodtak és a radioaktivitás nőtt, az emberek soha nem szűntek meg üvegházhatású gázokkal telíteni a légkört, uránt bányásztak, végzetes háborúkat szabadítottak fel és rakétákat lőttek ki a Naprendszerben ismert élet egyetlen menedékén.

A „Globális felmelegedés folyamatban” című új cikkében Hansen et al. (2022) kijelentette: „A glaciális és interglaciális globális hőmérséklet változás azt jelenti, hogy a gyors visszacsatolású egyensúlyi éghajlati érzékenység legalább 4°C. A megduplázódott CO₂ esetében ez 5,5°C körüli. Az üvegházhatású gázok kényszere 2021-ben 4,1 W/m² értékkel volt nagyobb, mint 1750-ben. Ez kétszeres CO₂ kényszert jelent.  A mai ÜHG-kényszer miatti bekövetkező globális felmelegedés, lassú visszacsatolás után, körülbelül 10°C. Az ember által előállított aeroszolok jelentős éghajlati kényszer, főként a felhőkre gyakorolt hatásuk miatt. A globális felmelegedés bukópontja 1970-ben következett be, mivel a megnövekedett ÜHG-felmelegedés meghaladta az aeroszolok lehűlését, ami évtizedenként 0,18°C-os globális felmelegedést eredményezett.

Ennek elkerülhetetlen következménye a Föld éghajlati zónák helyzetének eltolódása, a Föld albedójának csökkenése (klimatológiailag jelentős ~0,5 W/m² csökkenés két évtized alatt), az üvegházhatású gázok geológiailag példátlan mértékű, 2-3 ppm/év emelkedése. Az óceánok elsavasodása (körülbelül 26 százalékkal), a jégtakarók visszahúzódása, a tengerszint emelkedése (1900 óta kb. 20 cm), a növényzet, az erdők és a talaj valamint az éghajlat változása, és a tömeges kihalás.

Több mint 50 éven át kevesen voltak tudatában annak, hogy a légkör CO₂-szintjének ~100 ppm emelkedése, évi 2-3 ppm-es ütemben a Föld nagy részének lakhatatlanná válásához vezethet (The Unhabitable Earth, David Wallace-Wells). Magunkat most a következmények vesznek körül: a levegő és a víz szénhidrogén-telítettsége, elszabadult globális felmelegedés, elsavasodás, mikro-műanyagok terjedése, élőhelyek pusztulása, radioaktív túlterhelés, vegyi fegyverek elterjedése. Ez a Fermi-paradoxon létezésének a megerősítése.

Ám éppen abban az időben, amikor a világot egyre inkább elárasztották a szélsőséges időjárási események, súlyos tüzek és árvizek, a klímatudósokat egyre inkább figyelmen kívül hagyták, helyettük politikusok, bürokraták, közgazdászok, stratégák és érdekképviseletek léptek fel, akik nem ismerték a fizika alapvető törvényeit és az alapelveket. A tudomány által vezérelt politikákat és ígéreteket elárulták, és az értelmes mérséklést és alkalmazkodást megcáfolták az új szénbányák és gázmezők megnyitásával. Az Egyesült Nemzetek Alapokmányát sértő hidegháborús stratégiák kimerítik a közelgő éghajlati katasztrófa mérsékléséhez szükséges erőforrásokat. Egy geológiai szempillantás alatt, a dinoszauruszok kihalása óta példátlan ütemben, a Föld nagy részei egyre lakhatatlanabbá váltak számos faj számára, meghaladva a 350 ppm CO₂-t, és közeledve a miocén állapothoz. Az emberek mindvégig szorgalmasan dolgoztak egy valódi világvége-gépezet fejlesztésén, amely közel 1300 nukleáris robbanófejet tartalmazott.

A 20. században a náci koncentrációs táborok és a népirtó konfliktusok, például Vietnámban, Kambodzsában és Laoszban bebizonyították, hogy az emberek képesek a legszörnyűbb bűnök elkövetésére egymás, más fajok és a természet ellen, beleértve a tömeges kiirtásokat is. Lásd: Ruanda, Jemen, Irak, Afganisztán, Bosznia, Ukrajna, stb.

A Fermi-paradoxon felé vezető végső lépést az új-mexikói, Novaja Zemlja-i nukleáris kísérletek, Hirosima és Nagaszaki bombázása, valamint a nukleáris háború növekvő kilátásai, az azt követő tűzviharok, a kihullásból származó sugárzás és a nukleáris tél nyomán tették meg. Robock és Toon (2012) „Önbiztos pusztítás: Az atomháború éghajlati hatásai” című tanulmánya szerint a termonukleáris háború a modern civilizáció végéhez vezethet, a hosszan tartó nukleáris tél és a terméspusztítás miatt.  Az egyik modell szerint a Föld átlaghőmérséklete egy nukleáris tél során, amikor a városokból és az iparból származó fekete füst felszáll a felső sztratoszférába, több évre 7-8 Celsius-fokkal csökkenti a globális hőmérsékletet.

Amint azt Hansen et al. (2012): „Az összes fosszilis tüzelőanyag elégetése más bolygót hozna létre, mint amit az emberiség ismer. A paleoklíma rekordja és a folyamatban lévő éghajlatváltozás világossá teszi, hogy az éghajlati rendszer túl lesz tolva a fordulópontokon, visszafordíthatatlan változásokat indítva el, beleértve a jégtakaró szétesését a folyamatosan változó partvonallal, a bolygó fajainak jelentős részének kiirtását, és egyre inkább. pusztító regionális éghajlati szélsőségek”.

A szénnel telített légkör hátterében zajló nukleáris háború csak rendkívüli károkat okozhat a bolygó életfenntartó rendszereiben. A „sapiens” népirtásra és öko-cídiumra való hajlamát aligha leplezi el a politikusok uralkodó orwelli nyelvezete az általunk ismert bioszféra pusztulásának elkerülésére irányuló érdemi cselekvés hiányában. Mivel a globális felmelegedés végső következményei valószínűleg egy évszázadon belül jelentkeznek, beleértve a hőmérsékleti polaritásokat, a hőhullámokat és az óceáni régiók regionális lehűlését, az Antarktiszról és a grönlandi jégtakaróból származó jégolvadás következtében (Gikson 2019).

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

„Ez mérföldkőnek számító eredmény” – jelentette ki Jennifer Granholm energiaügyi miniszter. Tanszékének sajtóközleménye szerint a kaliforniai Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumban végzett kísérlet „több energiát termelt a fúzióból, mint a meghajtásához használt lézerenergia”, és „felbecsülhetetlen értékű betekintést nyújt a tiszta fúziós energia lehetőségeibe”.

„A nukleáris fúziós technológia a hidrogénbomba megalkotása óta létezik” – jegyezte meg a bejelentésről szóló CBS News cikke. “A nukleáris fúziót az energiateremtés szent gráljának tekintették. És “úgy tűnik, hogy végre elérkezett a fúzió pillanata ” – mondta a CBS-cikk.

De ahogy Dr. Daniel Jassby, a Princeton Plasma Physics Lab 25 éven át a fúziós energia kutatásán és fejlesztésén dolgozó vezető kutatófizikusa a Bulletin of the Atomic Scientists 2017-es cikkében megállapította, a fúziós energia „kerülendő dolog. ” Cikkének címe „Fúziós reaktor: nem az, amiért létrehozták”.

„A fúziós reaktorokat régóta „tökéletes” energiaforrásként hirdetik” – írta. És „az emberiség sokkal közelebb kerül” ahhoz, hogy „elérje azt az áttörést, amikor a fúziós reaktorból kilépő energia mennyisége fenntarthatóan meghaladja a bemenő energia mennyiségét, vagyis nettó energiát termel”.

„De ahogy közeledünk a célunkhoz – folytatta Jassby  – ideje megkérdezni: vajon a fúzió valóban „tökéletes” energiaforrás? Miután 25 évet dolgoztam magfúziós kísérleteken a Princeton Plazmafizikai Laborban, nyugdíjas koromban kezdtem szenvtelenül nézni a fúziós vállalkozást. Arra a következtetésre jutottam, hogy egy fúziós reaktor messze nem lenne tökéletes, és bizonyos szempontból közel áll az ellenkezőjéhez.”

„Eltérően attól, ami  a Napon történik, „amely hatalmas sűrűségű és hőmérsékletű közönséges hidrogént használ a fúzióhoz”, a Földön „a neutronban gazdag izotópokat használó fúziós reaktorok melléktermékei nem ártalmatlanok” – mondta.

A Földön a fúziós folyamat egyik kulcsfontosságú radioaktív anyaga a trícium, a hidrogén radioaktív izotópja.

De itt van „négy sajnálatos probléma” – „szerkezetek sugárzási károsodása; radioaktív hulladék; a biológiai árnyékolás szükségessége; és a fegyvertisztaságú plutónium 239 előállításának lehetősége – ami növeli a nukleáris fegyverek elterjedésének veszélyét, nem pedig csökkenti azt, ahogy azt a fúziót támogatók szeretnék” – írta Jassby.

„Ezen túlmenően, ha a fúziós reaktorok valóban megvalósíthatók, felmerülnének azok a többi komoly problémát, amelyek a hasadó reaktorokat sújtják, beleértve a trícium felszabadulását, az ijesztően nagy hűtőközeg-igényt és a magas működési költségeket. További, a fúziós berendezésekre jellemző hátrányok is lesznek: olyan tüzelőanyag (trícium) használata, amely nem fordul elő a természetben, és amelyet magának a reaktornak kell produkálni; és elkerülhetetlen helyszíni áramkimaradások, amelyek drasztikusan csökkentik az eladásra kínált elektromos energiát.”

„A trícium fő forrása a hasadó atomreaktorok” – folytatta. A tríciumot hulladéktermékként állítják elő a hagyományos atomerőművekben. Ezek az atomok felhasadásán alapulnak, míg a fúzió az atomok összeolvadását jelenti.

„Ha elfogadják, a deutérium-trícium alapú fúzió lenne az egyetlen olyan elektromos energiaforrás, amely nem hasznosítja a természetben előforduló tüzelőanyagot, vagy nem alakít át olyan természetes energiaforrásokat, mint a napsugárzás, a szél, a lehulló víz vagy a geotermikus energia. Egyedülálló módon a fúziós üzemanyag trícium komponensét magában a fúziós reaktorban kell előállítani” – mondta Jassby.

Az atomfegyverek elterjedésével kapcsolatban: „A plutónium-239 nyílt, vagy titkos előállítása egy fúziós reaktorban egyszerűen úgy lehetséges, hogy természetes vagy szegényített urán-oxidot helyeznek el minden olyan helyre, ahol bármilyen energiájú neutronok repkednek. A lassuló neutronok tömege, amely a reakcióedényen áramló fúziós neutronok szóródásából adódik, áthatja a reaktor belsejének minden zugát, beleértve a reakcióedény függelékeit is.

Ami a „hasadási reaktorokkal megosztott további hátrányokat” illeti, egy fúziós reaktor esetében: „Trícium diszpergálódik a reakcióedény, a részecske-injektorok, a szivattyúcsatornák és egyéb függelékek felületén. A hőcserélő rendszer korróziója vagy a reaktor vákuumcsatornáinak megsértése radioaktív trícium légkörbe vagy helyi vízforrásokba kerülését eredményezheti. A trícium hidrogénnel felcserélődik, így tríciumos víz keletkezik, ami biológiailag veszélyes.”

„Emellett a hűtőfolyadék-igény és a rossz vízhatékonyság problémái is vannak” – folytatta. „A fúziós reaktor olyan hőerőmű, amely hatalmas vízigényt támasztana a gőzt előállító másodlagos hűtőkörben, valamint a reaktor más alrendszereiből, például kriogén hűtőkből és szivattyúkból való hő eltávolítása miatt. Valójában egy fúziós reaktor a legalacsonyabb vízhatékonysággal rendelkező bármely típusú hőerőmű között, legyen az fosszilis vagy atomerőmű. A világ különböző régióiban fokozódó szárazság miatt sok ország nem tudna fizikailag fenntartani nagy fúziós reaktorokat.”

„És a fentiek mindegyike azt jelenti, hogy minden fúziós reaktornak túlméretezett működési költségekkel kell szembenéznie” – írta.

„A fúziós reaktor működtetéséhez olyan személyzetre lesz szükség, akiknek szakértelmére korábban csak a hasadási üzemekben végzett munkához volt szükség – például biztonsági szakértőkre a védelmi kérdések figyeléséhez, vagy speciális dolgozókra a radioaktív hulladékok ártalmatlanításához. További képzett személyzetre lesz szükség a fúziós reaktor bonyolultabb alrendszereinek működtetéséhez, beleértve a kriogenikát, a trícium feldolgozást, a plazmafűtő berendezéseket és a bonyolult diagnosztikát. Az Egyesült Államokban működő hasadó reaktorok általában legalább 500 állandó alkalmazottat igényelnek négy heti műszakban, a fúziós reaktorok pedig közel 1000 főt. Ezzel szemben csak néhány embernek kell vízerőműveket, földgáztüzelésű erőműveket, szélturbinákat, naperőműveket és egyéb áramforrásokat üzemeltetnie” – írta.

„A többszörös visszatérő kiadások közé tartozik a sugárzás által károsodott és plazma-erodált alkatrészek cseréje a mágneses zárt fúzióban, valamint évente több millió üzemanyag-kapszula gyártása minden inerciális zárt fúziós reaktorhoz. És minden típusú atomerőműnek finanszíroznia kell az életciklus végén történő leszerelést, valamint a radioaktív hulladékok időszakos ártalmatlanítását.”

„Elképzelhetetlen, hogy egy fúziós reaktor teljes működési költsége kisebb legyen, mint egy hasadó reaktoré, ezért egy életképes fúziós reaktor tőkeköltségének nullához közel kell lennie olyan helyeken, ahol az üzemeltetési költségek önmagukban magas.  A maghasadásos reaktorok többsége nem versenyképes a nem nukleáris energiával előállított villamos energia költségével, és ez az atomerőművek leállását eredményezte” – mondta Jassby.

„Összefoglalva, a fúziós reaktorok néhány egyedi problémával szembesülnek: a tüzelőanyag-ellátás hiánya (trícium), valamint a nagy és redukálhatatlan villamosenergia-elvezetése. Ezek az akadályok – a kolosszális tőkeráfordítással és a hasadási reaktorokkal együtt járó további hátrányokkal együtt jár. A fúziós reaktorok megépítése és működtetése, illetve gazdaságos kivitelezése minden más típusú villamosenergia-generátornál nagyobb igénybevételt jelent.”

„A fúzió zord valósága megcáfolja a „korlátlan, tiszta, biztonságos és olcsó energia” támogatóinak állítását. A földi fúziós energia nem az ideális energiaforrás, amit javaslói dicsérnek” – jelentette ki Jassby.

Az év elején a fúziós reaktorok trícium-üzemanyag-hiányának kérdését felvetően a Science, az Amerikai Tudományos Fejlődési Szövetség kiadványában megjelent egy cikk a következő címmel: „ A trícium üzemanyag hiánya elhagyhatja a fúziós energiát.” Ez a júniusi cikk a „ritka radioaktív izotóp trícium” magas költségére hivatkozott.  Grammonként 30.000 dollárért majdnem olyan értékes, mint egy gyémánt, de a fúziós kutatók számára megéri az árát megfizetni. Ha a tríciumot magas hőmérsékleten egyesítik deutériummal, a két gáz úgy éghet, mint a Nap.”

Aztán ott van a fúziós reaktorok szabályozása. Egy tavalyi cikk az MIT Science Policy Review-ban megjegyezte: „A fúziós energiát régóta olyan energiaforrásként hirdetik, amely nagy mennyiségű tiszta energia előállítására képes. Ezen ígéret ellenére a fúziós energia hat évtizednyi kutatás és fejlesztés után nem vált valóra. A fúziós energia sikeres fejlesztéséhez megfelelő szabályozási keretre lesz szükség a közbiztonság és a gazdasági életképesség biztosítása érdekében.”

„A kockázat alapú szabályozások a biztonsági elemzésekből származó kockázati információkat tartalmaznak annak biztosítására, hogy a szabályozás megfeleljen egy tevékenység tényleges kockázatának” – áll a cikkben. „Annak ellenére, hogy a maghasadási ipar kockázatalapú keretrendszerének elfogadása előnyökkel jár, az első generációs kereskedelmi fúziós technológia engedélyezésére vonatkozó kockázatalapú szabályozás alkalmazása káros lehet a fúzió gazdaságos rövid távú kiépítéséhez. A kereskedelmi fúziós technológia nem rendelkezik elegendő működési és szabályozási tapasztalattal ahhoz, hogy támogassa a kockázatalapú szabályozás gyors és hatékony alkalmazását.”

Annak ellenére, hogy a múlt heti fúziós bejelentéssel kapcsolatban széles körben üdvözölték a médiát, ott néhány kimért megjegyzés is megszületett. Arianna Skibell, a Politico munkatársa írt egy cikket „Itt egy valóság  ellenőrzés a magfúzióhoz” címmel. Elrettentő tudományos és mérnöki akadályok állnak előtte annak, hogy ezt a felfedezést olyan géppé fejlesszük, amely megfizethető áron képes a fúziós reakciót elektromos árammá alakítani a hálózat számára. Ez a fúziót egyértelműen a „a nap” kategóriába sorolja.”

„Íme néhány ok, amiért mérséklik a várakozásokat, miszerint ez az áttörés gyors előrelépést hoz a klíma vészhelyzet kezelésében” – mondta Skibell. „Először is, amint arra a klímatudósok figyelmeztettek, a világnak nincs ideje évtizedekig várnia, amíg a technológia potenciálisan életképes lesz az üvegházhatású gázok kibocsátásának nullázására.” Idézte a Pennsylvaniai Egyetem klímakutatóját, Michael Mannt, aki így kommentálta: „Nagyon izgatott lennék, ha bejelentés lenne, miszerint az Egyesült Államok megszünteti a fosszilis tüzelőanyagok támogatását.”

Henry Fountain a New York Times „Climate Forward” című online rovatában azt írta, hogy „a világnak hamarosan erőteljesen csökkentenie kell a szén-dioxid-kibocsátást. Tehát még ha a fúziós erőművek valósággá válnak is, ez valószínűleg nem fog megtörténni időben ahhoz, hogy segítsen elkerülni a CO2 kibocsátást, a klímaváltozás rövid távú súlyosbodó hatásait. Sok klímakutató és politikai döntéshozó szerint sokkal jobb, ha a jelenleg elérhető megújuló energia-technológiákra, például a nap- és szélenergiára összpontosítunk, hogy elérjük ezeket a kibocsátási célokat.”

“Tehát ha a fúzió nem gyors megoldás az éghajlatra, akkor lehet-e hosszabb távú megoldás a világ energiaszükségletére?” folytatta. „Talán, de a költség lehet a probléma. A National Ignition Facility Livermore-ban, ahol a kísérletet végezték, 3,5 milliárd dollárból épült fel az eszköz.”

A Lawrence Livermore National Laboratory hosszú múltra tekint vissza a fúzióval kapcsolatban. Itt fejlesztették ki a hidrogénbombát Teller Ede atomfizikus vezetésével, aki az első igazgatója volt az intézménynek. Valójában régóta „a hidrogénbomba atyjaként” nevezték. A hidrogénbomba fúziót, míg az atombomba, amelyen Teller korábban a Los Alamos National Laboratory-ban dolgozott, hasadást használ. Az atombombák kifejlesztése Los Alamosban egy nukleáris ághoz vezetett: a hasadást hasznosító atomerőművekhez.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________