Kevés az olyan anya, aki rejtett vágyait ne próbálná meg kiélni serdülő lányán keresztül. Ami azt illeti nevelőanyám se tartozott ezen kevesek közé. Ildikó, a húgom, későn érő típus volt. A középiskola első osztályában a tehéncsöcsű lányok között deszkalapos mellkassal szaladgált, amiből kifolyólag se a fiúk, se a lányok nem vették be maguk közé. Ez az állapot más-más okból kifolyólag, de anyámat és Ildit egyaránt sújtotta. Aztán eltelt még néhány év, és a dolgok rendre megváltoztak.
Egy gyerek memóriája megbízhatatlan, de a fényképek alapján Ildikó kísértetiesen hasonlított édesanyánkra. Olyan kis helyes volt, mondhatnám szabályos. Senki nem fogta rá, hogy szép és persze csúfnak se volt mondható, de kevés fiúnak akadt meg rajta a szeme. Arra viszont, amire anyámnak kellett, tökéletesen megfelelt, vagyis sétálgatásra, mert ugyan mi rossz van abban, ha anya és lánya elmennek együtt sétálni a friss budai levegőben, mondjuk télen a sí sánc felé. Semmi.
Esett pedig, hogy 53 telén, a nyikorgó hóban, iskola után, a kora délutáni órákban szépen elsétáltak a Norma-fa irányába. A sí sáncnál mindig volt egy kis csoportosulás, mert a sportolók edzettek, a sétálok, pedig bámészkodtak. Itt esett meg, hogy anyám sasszeme kiszúrt egy 20-22 éves, mokány kis legényt, aki szorgalmasan ugrált a sáncról és láthatóan nem tartozott hozzá senki.
Nem kellett sokat helyezkedni a pálya menti hóban, hogy a következő ugrást követő visszamászás közben a legényke -mint később kiderült, Elemér- előttük menjen el. Anyám egy tapasztalt nő -akkor volt 40 éves- rutinjával megszólította és kérdezett tőle valami „szakmai” csekélységet. Tehette, mert Elemérnek az anyja lehetett volna. Ez inkább volt barátságos érdeklődés, mint „kikezdés”.
Elemér gyorsan felmérte a helyzetet és „kötélnek állt”, ugyanis meglehetősen kis növésű volt, nemigen haladta meg a 160-at, és mint ilyen nem volt neki könnyű feladat megfelelő partnert találni. Ildi viszont egészen biztos átfért volna a 160-as léc alatt, így aztán Elemér számára a húgom magassága gyakorlatilag ideálisnak volt mondható, nem beszélve az életkoráról, akkor volt 16 és fél, a legszebb „női” kor, úgy ropogott, mint egy cseresznye.
A kölcsönös megfelelőség alapján kialakult egy szakaszokra bomló diskurzus. Elemér és anyám minden egyes ugrása után megbeszélték annak szépségét, hibáit, eredményességét, meg ilyesmi. Aztán némi érdeklődés a körülmények felől és a végén a meghívás egy jó forró teára.
A sí sánc és a Rege úti házunk között nem tűnt nagynak a távolság, ahhoz képes, hogy sokan a pesti oldalon laktak, de télen, hóban hazafelé az út eltartott egy fél órát is. Ez alatt bőségesen volt idő Elemér alapos, ám nagyon tapintatosnak látszó és abszolút jóindulatot sugalló kikérdezgetésére. Kiderült, hogy Elemér a háború után került Erdélyből Magyarországra. Az összes rokonai, egy unokabátyt kivéve, mind Erdélyben élnek, ő meg az unokabáty Pest környéki családi házában. Most szerelt le kétévnyi katonáskodás után, és a Kontaktában dolgozik, mint szerszámkészítő. Ezen kívül a Honvédben síel, és gyakran viszik „külföldre”, ami alatt a havas Csehszlovákiát kellett érteni. Már a fogaskerekű végállomása körül jártak, amikor a havi 2200-2400 Ft fizetésre is fény derült.
Ezt az utolsó információt ki kell egészítenem azzal, hogy a „közönséges” melósok kábé 1000 forintot vittek havonta haza, plusz némi fusit, már akinek volt rá módja. Ezzel szemben egy élsportoló Cseszkóból hozhatott ezt-azt, ami további plusz jövedelemnek felelt meg. Szóval Elemérről fél óra alatt kiderült, hogy egy valóságos gyöngyszem, akit feltétlenül meg kell becsülni.
A forró tea szürcsölése közben anyám már „fiacskámnak” szólította Elemért, és mire a második csésze utolsó kortya is lecsúszott Elemér torkán, a vasárnapi ebédre szóló meghívás is le volt pacsizva. Miközben Ildi jóformán még ki se nyitotta a száját, mi több, Elemér Ildire még rá se nézett. A felületes szemlélő még azt hihette volna, hogy minden kétséget kizárva, anyám lesz a boldog ara.
A vasárnapi ebéd alkalmából apámnak is sikerült megismerkedni Elemérrel, akiről akkor már ő is tudta, hogy az égből pottyant leendő családtag maga a két lábon járó főnyeremény. Én nem voltam jelen, mert akkor nyögtem első hónapjaimat a seregben és nem minden hétvégén volt lehetőségem eltávozásra. Minden esetre az ebéd utáni kávézgatás közben, és hadd szúrjam közbe, hogy abban az időben Magyarországon a feketekávézás még ünnepi eseménynek számított, hogy mást ne mondjak babkávét a közértben nem is lehetett kapni, az csak külföldön befizetett IKKA csomagból juthatott az asztalra.
Szóval tehát kávézgatás alatt Elemér már ’Mamának” szólította az anyámat, és a következő hétvégén, amikor én is jelen lehettem, érkezéskor és távozáskor Elemér és anyám már ölelkeztek.
Nevelőanyámat minden bizonnyal az 1920-as évek szokásai irányították, elfeledve azt a néhány évtizedet, ami időközben elszállt, ugyanis minden az ő irányításának megfelelően történt. Ennek természetszerűen nem volt semmi jelentős akadálya, mert Ildi még nagyon fiatal volt és félénk, Elemér pedig apátlan-anyátlan árva, és megdöglött egy jó szóért. Így történhetett meg, hogy a kávé után anyám kiadta az utasítást a fiataloknak (ez volt a szavajárása, a „fiatalok”), „menjetek sétáljatok egyet”, amit egy másodpercnyi szünet után pontosított „elég nagy a kert”. Azaz Elemér a húgommal 50 méteren belül négyszemközt lehetett előre meg nem határozott ideig.
Nem voltam ott és nem hallgatóztam, de el tudtam képzelni, hogy Ildi elmesélte mennyire utálja a matekot, Elemér pedig megpróbálta leendő feleségének ecsetelni a szerszámkészítés szépségét. Szóval el tudtam volna képzelni, de nem ez történt, mert egy negyed órán belül a leselkedésről híres apám berontott a konyhába és magából kikelve, feldúlt hangon közölte „te Manyi, ezek csókolóznak a fenyőfa alatt a padon”. Amire anyám csak annyit válaszolt, „te csak ne idegeskedj, minden a tervek szerint történik”.
A tél hamar elszállt, jött a tavasz, majd a nyár, amikor Ildi betöltötte a tizenhetet és az ismert szemtanú szerint meg is lett dugva a már bemutatott kerti pad mögött a füvön, csak azt nem tudta apám, hányadik alkalommal. Izgalom természetesen egy sem, minden valószínűség szerint ez is bele illett a tervbe, mert még aznap ki lett tűzve az esküvő napja. Ildi hamarosan Kozma Elemérné lett.
Persze marha nagy volt a szerelem, egész nap fogták egymás kezét, ami nem volt nehéz, mert gond nem volt egy sem. Elemér unokabátyjával meg volt beszélve, hogy Ildi is odaköltözhet hozzájuk, Elemér szobájába. A szoba bebútorozásáról Apám gondoskodott, mint később kiderült megkérdezésem nélkül, a mi anyai örökségünkből.
Akkoriban már harmadéves katona voltam, szinte naponta jártam haza. Ildi már nem lakott a házban, de hétvégeken délben mind a ketten jöttek ebédre. Persze ezeket az ebédeléseket se adták ingyen, ezek szolgáltatták az alkalmat a dolgok kézben tartására. Szakasztott úgy történt minden, mint annak idején, amikor még kijártunk Sashalomra a Manyi-szülőkhöz vasárnapi ebédekre, ami után anya és lánya visszavonult a belső szobába.
Szóval a rendszer tökéletesen működött, és ki tudja talán évtizedeken át működött volna, de mindössze két hónap eltelte után az egyik vasárnap csak Ildi érkezett, Elemér sehol. Hamarosan kiderült összevesztek.
Ez alkalommal én magam is jelen voltam, és bár nemigen törődtem húgom viselt dolgaival, de ezúttal az események elég érdekesek voltak ahhoz, hogy átöltözés és ebéd után ne rohanjak le a városba. Ildi ugyanis világossá tette, hogy ez nem egy sima összeveszés, hanem „szakítás”, amitől anyám feje olyan vörös lett, mint a főtt rák.
-Te nem vagy normális – kiabált a lányával, – más megnyalná mind a tíz körmét, ha egy ilyen férjre tehetne szert.
Erre Ildi előadta a részleteket, amiből ma már csak arra emlékszem, hogy vasárnap reggel Elemér kedvenc szórakozása az volt, hogy álló farkára ráakasztott egy vödröt, és meztelenül körbeugrálta a szobát. Elképzeltem a jelenetet és hatalmas hahotába törtem ki.
– Te csak ne röhögj – méltatlankodott a húgom – a vödör félig van vízzel.
– Te vagy az első nő az életemben, aki kifogásolja, hogy a férjének feláll a micsodája – fakadt ki anyám, akinek száján az a szó, hogy „fasz” az életben nem jött volna ki. Egyébként pedig egy percig sem volt vitás, elsősorban saját szomorú nemi életére gondolt.
A végleges szakítás természetesen nem következett be, de azért valami elindult. Későn érő húgom érési folyamata nem állt le 18 évesen, már 30-40 körül járt, amit kellően ecsetel a következő epizód.
Ildikó néhány héttel később megint egyedül állított be az anyámtól kapott, mély-lila színű divatos ballonkabátjában. Anyám már említett sasszeme ez alkalommal se hagyta cserbe tulajdonosát, mert mielőtt Ildi a kabátját levehette volna, anyám rákiáltott:
– Várj egy kicsit – és megakadályozta, hogy levegye a kabátját, majd a háta mögé ment, lehajolt és valamit tanulmányozni kezdett a kabát comb körüli részén. A végén diadalmasan felkiáltott – te ez geci, valaki legecizte a drága kabátodat.
Ildi egy szót sem szólt csak állt az előszobának is felfogható konyha közepén és várta, hogy mi lesz.
– Biztos beleültél, mert sose nézel se jobbra, se balra – ajánlott anyám egy magyarázatot, de ezt Ildi hatalmas felelőtlenséggel elhárította egy kurta mondattal.
– Le se ültem a villamoson, egy talpalatnyi hely se volt. Végig álltam egész úton.
– Igen? – öntötte el a méreg anyám agyát – akkor valaki hozzád dörgölte a micsodáját, te pedig hagytad.
– Nagy ügy – vélekedett Ildi – majd kipucolom.
– Te szerencsétlen – így az anyám – a geci nem jön ki a ruhából csak ollóval.
Ő csak tudta, futott át az agyamon, bizonyára van elég gyakorlata. Mindazonáltal, a dolgok visszafordíthatatlanná váltak. Ildinek már nem számított, hogy Kozma Elemér mekkora fizetést visz haza, a szomszédban lakott egy cigány srác, aki teljesen kitöltötte fantáziáját. Persze a Szabadság-hegy olyan volt, mint egy zárt falú. Amint anyám neszét vette a dolognak, és ehhez nem kellettek hetek, habzó szájjal közölte húgommal, hogy „levette róla a kezét, mert még egy ilyen marhát nem hord hátán a föld”.
Amikor aztán véglegesnek tűnt a dolog Apám egy hétköznap délelőtt Ildivel együtt elment a közös szobába, felpakolta a bútorokat és mindent hazahozott. Este, amikor Elemér hazaért, részére is világossá vált, hogy ennyi. Így aztán 56 nyarán Ildi szabad lett, mint a madár. Nem volt férj, de voltak munkahelyi kollégák, és csakúgy, mint édesanyja, nem csinált nagy ügyet a szexből. Viszont ez a történet nem a húgomról szól, ezért ugranunk kell két teljes évet.
58-ban Ildi átjött Sydneyből Melbourne-be kifejezetten hívó szavamra, mert Apámtól egyre-másra kaptam a szemrehányó leveleket, hogy nem törődöm a húgommal. Megpróbáltam hát törődni vele.
Egy szép napon kaptunk egy levelet a Svájcban tartózkodó Kozma Elemértől, aki kerek-perec közölte Ildivel, hogy még mindig nagyon szereti. Ildi két keserve év tapasztalatával a háta mögött visszaírta, hogy ő is szereti. Erre Elemér elment az ottani Ausztrál követségre és kérte az áttelepedési engedély megadását „családegyesítési” alapon.
Az már meg a sors iróniája, hogy Elemér kábé akkor érkezett Melbourne-be, amikor anyám levele, benne a válást kimondó magyar bírósági végzéssel. Ugyanis Apám elintézte, hogy Ildi korábbi kérésének megfelelően, távollétükben kimondják a válást. Még jó, hogy az ausztrál állam nem tudott róla.
Elemér természetesen hozta formáját. Amikor minden egyes magyar menekült heti 14 fontot vitt haza, őt, mint szerszámkészítőt heti 30 fonttal dobták meg. De neki ez se volt elég. Elment a Snowy River Mountins-ba, ahol akkortájt vezették be a síelést Ausztráliában. Kurva trendi volt a dolog, mindenki síelni akart, akinek volt rá pénze, de senki se tudott. Elemér, mint síoktató, a szállás és ellátáson kívül háromszor többet keresett, mint szerszámkészítő korában. Egy ilyen pasit otthagyni tényleg felelőtlenség volt. Ildi otthagyta.
Az otthagyott Elemér első útja természetesen hozzám vezetett. El tudtam képzelni, hogy szüksége van némi vigasztalásra, de nem ez történt. Simán beszámolt az eseményekről, ami szerint Ildi még megvárta a pénteki fizetésnapot, vetetett magának egy bundát, adott érte egy búcsúdugást (már majdnem azt írtam, hogy búcsúcsókot), és másnap reggel angolosan távozott. Ráismerek – vallottam be – és akkor most mi lesz? Semmi – rántott egyet Elemér a vállán.
Hát persze, heti 100-120 font már akkora pénz volt, hogy el se lehetett hinni, hiszen 2000 font lefizetéssel meg lehetett venni egy 6000 fontos házat, ami néhány év alatt kifizette saját magát az albérletbe kiadott szobák segítségével. Ráadásul ez a székely góbé még autót se vett, helyette szépen hizlalta a bankszámláját, elkerülte a magyar „kurvákat”, akik néhány év után megkopasztották szorgalmasan gyűjtögető férjeiket.
Nem, nem, Elemérnek ausztrál csaj kellett, és akadt is a tanítványok között. Volt ugyan némi kényelmetlenség, mert Elemér még Erdélyben felszedett passzív rezisztenciája erősen a nyelvtanulás ellen dolgozott. Volt viszont áthidaló megoldás, megkért, hogy vasárnap menjünk el az állatkertbe, persze az én autómmal, aminek kapujánál megismerkedhettem Eleonórával. Szépen bemutatkoztunk egymásnak és megkezdődött az állatkerti séta.
– Tell Elemér, this is a lion.
– Eleonóra azt mondja, hogy ez egy oroszlán.
– Mond meg neki, hogy nagyon szép.
– Ki nagyon szép, az oroszlán vagy ő?
– Ő.
– You are beautiful.
– Who thinks so, you or Elemér?
– Both of us, ááá, he said it.
– Tell him, thank you.
– Mit mondott?
– Azt mondta, köszöni szépen.
– What did he say?
– Nothing, he was talking to me.
– Most miről beszéltek?
– Semmiről.
– De akkor mit mondott?
– Are you arguing?
– No, we are not. Figyelj Elemér, ha udvarolni akarsz, akkor tanulj meg angolul.
– Jó, akkor csak annyit mondj meg még neki, hogy elveszem feleségül.
El is vette. A nászéjszaka után megkérdeztem tőle, hogy a vödör trükköt bevetette-e. Erre megsértődött, de csak egy rövid időre. Kapcsolatunk azért szakadt meg, mert semmi nem volt, ami összetartotta volna.
Elemér apósa létrehozott vejének egy kisebb üzemet, ahol Elemér magyar esztergályosokból szerszámkészítőket faragott és annyi pénzt keresett, amennyit nem szégyellt. Aztán csinált néhány gyereket, pontosabban négyet, és boldog ausztrál apuka lett és sokat síelt.
És most figyeljetek! Harminc évvel később Ildi már nem élt, Magyarország pedig lezajlott a rendszerváltás, amikor Elemér haza látogatás közben, feleség nélkül, minden előzmény nélkül betoppant apámékhoz. Hatalmas volt a meglepetés, ölelkezés, egy-két könnycsepp, meg miegymás. Elemér anyámat pont úgy, mint rég „Mamának” szólította, apámat pedig „papának”. Semmi sem változott, csak egy kicsit mindenki öregebb lett. Anyám elővette a régi fényképeket. Együtt nézték a 16 éves Ildit és a 24 éves Elemért, amint egymást hóval dobálják, a sí sáncot meg egy kis fekete pontot a levegőben, na meg az esküvői képet. Nagy boldogan visszaléptek a forradalom előtti, annyira irigyelt múltba. Elemér nagy hirtelen mindenről elfeledkezett és ott folytatta a rokoni összetartozást, ahol 1956-ban megszakadt.
Furcsa módon a néhány éve elhunyt Ildikó jelenlétének a hiányát senki se vette észre. Aztán az 70 éves Elemértől anyám megkérdezte „és fiacskám veled mi van? Boldog vagy? Mesélj valami!” Erre Elemér elővett egy zsebalbumot, ami degeszre volt tömve hitelkártyákkal, és megmutatta őket. Csak hát se az apám, se az anyám nem látott még ilyet, és ez ki is ült az arcukra. – Hát – kezdte el Elemér a magyarázatot – ezekkel bármit megvehetek. Ez egy arany kártya, itt nincs limit. – Igen – csodálkozott el apám. – Igen papa, bemehetek egy szalonba és megvehetek egy autót. – Nahát, és nem kell 5 évet várnod? – Nem.
Szüleimnek persze nem tűnt fel, hogy a “min van veled, boldog vagy” kérdésre a bankkártyák mutogatása azt jelenti, hogy boldog nem, de nézzétek milyen gazdag vagyok. Aztán később, a harmadik rákérdezésre Elemér elárulta, hogy vannak gyerekeik, de ez nem látszott fontos témának. Nem vágott fel velük, ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy vannak családi viszontagságok. Egy ausztrál nő gyerekei ausztrálok lesznek, egy székely élete végéig székely marad. Aztán, néhány óra után, egyszer csak kibukott a lényeg. Elemér élete alkonyán arról kezdett el beszélni, ha akkor nincs forradalom, milyen boldogok lehettek volna ők ketten Ildivel itt Magyarországon. Tökéletesen megfeledkezve arról a tényről, hogy ők ketten együtt voltak Ausztráliában, de Magyarországon október 23-án már nem.
Aztán eljött a búcsú pillanata, és Elemér mindenfajta fogadkozás és ígérgetés mellett távozott. Pár évvel később az élők sorából is. Született Csíkszeredán, meghalt Melbourne-ben. Maroknyi a székely porlik, mint a szikla.
***
Kiegészítés: miután Kozma Elemér honlapját található életrajzát elolvastam.
Kozma Elemér, amíg én ismertem, egy tisztességes, becsületes ember volt. Később pedig, évtizedeken át igen „sikeres” is. Nem értem tehát, ha idős korára úgy gondolja, hogy életútja megérdemli az írásos fennmaradást, és evégből ír, majd könyv formájában megjelentett egy önéletrajzot, miért kell hazudnia, miért kell ferdítenie. A halál közeli állapotra éppen az jellemző, hogy az ember feltárja egész élete alatt elhallgatott „nagy titkát”, mert addig -úgy mond- nem tud nyugodtan meghalni.
Kozma Elemér a húgomat, Antalffy Ildikót 1955-ben elvette feleségül, ráadásul katolikus liturgia mellett. Ez az életepizód az önéletrajzból teljesen kimaradt. Nem szép, de talán megbocsátható, ha idős korára teljesen kimegy a fejéből egy korai házasság, és csak csip-csup kis síversenyek és eredmények szűnni nem akaró sorozata jut az eszébe. Az viszont már nem szépséghiba, hanem egyenesen hazugság, ahogy előadja Ausztráliába való kikerülését.
Elemér a határt 1957 január 7-én lépte át. A kivándorlási regisztrációk 15 majd egy második 15 ezres kerete december elejére beteltek. Elemér csak úgy kapott lehetőséget, hogy a „családegyesítési” okra hivatkozóknak fenntartottak egy bizonyos kontingenst. Ő tehát kizárólag azért tudott Ausztráliába kijönni, mert a felesége már eleve ott volt.
Természetesen hazugság a megjárt Bonegilla tábor is, hiszen felesége Melbourne-ben várta. Meg kellett tehát magyaráznia, hogyan került Melbourne-be. Erre a célra „kölcsönvette” az én történetemet. Ugyanis Antalffy Pali bácsi valóban létezett és a fényképe is korrekt az önéletrajzban. Csakhogy Antalffy Pali bácsi azt a hajólistát nézte, amelyiken én érkeztem, és az én nevem tűnt fel neki, hiszen névrokonok voltunk. Amikor egy évvel később Elemér érkezett a magyarok tömeges bevándorlása már befejeződött, senki nem böngészte a hajólistákat, mivel legfeljebb egy-két magyar lehetett már csak rajtuk.
Ha pszichológiai ismereteimet akarnám fitogtatni, akkor bő lére eresztve azt fejtegetném, hogy tudat alatt valahogy le akarta írni önéletrajzában az Antalffy nevet, mert ifjú életében fontos szerepe volt e névnek. Antalffy Ildikót nem írhatta, mert mit ír, ki ez a nő? Leírta hát Antalffy Pali bácsit, akihez – egy általam összehozott, futó ismeretségen kívül – az égvilágon semmi se kötötte.
És, ha már az emberi természet kitárgyalásánál tartunk, van még valami a tarsolyomban. Ildikó 1960-ben vett egy subdivisionált telket. Aki nem tudná, arról van szó, hogy egy hatalmas tengerparti területet a tulajdonosa felparcellázott, kiépítette az úthálózatot és kijelölte az egyes telkeket, azaz házhelyeket. A hely Melbourne-től északra vagy 400 km-re volt és egy-egy telket heti egy font részletre lehetett megvenni. Ildikó szorgalmasan fizette a részleteket, aztán az egészet elfelejtette, majd 27 évvel később, 1987. április 22-én maga mögött hagyta az árnyékvilágot. Ekkorra azonban a hajdan vásárolt telek egy vagyont ért, mert időközben körülötte az összes telekre felhúztak egy-egy nyaralót. Ildikó élete végéig az „Ildikó Kozma” nevet használta, amire az adott okot, hogy második férje is Kozma volt, csak nem Elemér, hanem Ferenc. Mivel Ildikónak jogilag nem voltak gyermekei, és végrendeletet se hagyott hátra, az örökség a férjet illette. Igen, de melyiket? Ugyanis mind a két Kozma igényt tartott a telekre. A gazdagabb is. A Public Trustee kénytelen volt levelet írni az anyámnak, hogy mondja meg a telekvásárlás pillanatában leánya kivel élt, Elemérrel vagy Ferenccel. A hitelesség kedvéért elárulom, Ferenccel.
_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Zsilinszky út. Még az nap az orosz katonák elérték a Duna partját. Ettől kezdve a környékünkön harci tevékenység nem volt, csak zabráló orosz katonák. Apámnak rengeteg dolga lett: anyámat el kellett temetnie, amihez koporsó kellett, lakásunkat és az apám raktárát kifosztották, 7 éves húgom felügyeletét és a háztartás vezetését meg kellett szervezni. Nem csoda, hogy rám nemigen ügyeltek. Így esett, hogy január 20-tól egész nap csavarogtam, töltényeket keresgéltem, kézigránátokat szedtem szét, hogy kivegyem a gyutacsát. Kint jártam az elhagyott Városligeti vurstliban, a Duna parton, stb.