Újra megnéztem Tim Urban „Inside the Mind of a Master Procrastinator” (Egy mester halogató elméjében) című videóját is. Különösen megnyugtatónak találtam, amikor megtudtam, hogy még a galambok is halogatnak.

A halogatás a késleltetés érdekes formája, amely irracionális abban az értelemben, hogy annak ellenére tesszük, hogy tudunk a negatív következményeiről. Ezek a késedelmes tartozás kiegyenlítés miatti büntetéstől a tanulmányi kontextusban való lemorzsolódásig terjedhetnek. Valamilyen tudatalatti szinten tudom, hogy ha késlekedem a könyvem vázlatának befejezésével, az stresszt okoz, ha sokkal rövidebb idő alatt kell majd befejeznem.

Tekintettel arra, hogy a halogatás stresszt és szorongást okoz, miért vagyunk a legtöbben még mindig hajlamosak rá? A kutatások szerint ez számos kognitív torzítással függ össze.

A Jelen torzítása

A kutatók a halogatást úgy határozták meg, mint „a preferenciák jelenlegi torzítását, ami miatt a megfigyeltek késleltetik olyan kellemetlen feladatok elvégzését, amelyeket maguk is szeretnének hamarabb elvégezni”. A jelenbeli torzítás az a tendencia, amikor két jövőbeli mozzanat közötti kompromisszumot vizsgáljuk, nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, amelyik hamarabb bekövetkezik.

Például figyelmen kívül hagyhatjuk egy cselekvés jövőbeli következményeit. Ez akkor jön be, amikor engedek a kísértésnek, és eszek még egy csokis kekszet, pedig tudom, hogy csökkentenem kell a cukrot. Az akaraterőm nem bírja ezt a veleszületett elfogultságot, amikor az azonnali élvezetre koncentrálok.

Pszichológiailag egy esemény hatását – vagy egy jutalom értékét – csillapítottnak érzékeljük, ha az a jövőben távolabb esik. Ez azt jelenti, hogy a jövőben a kívánt eredményt kevésbé értékeljük, mint a jelenben. Ez a jövőbéli énünktől való elszakadást is okozhat, amikor egy feladat sikeres elvégzésének pozitív következményeit úgy fogjuk fel, mintha valaki mással történt volna, nem pedig önmagunkkal.

Ha halogatjuk, a jelenben egy pozitív tevékenységet választunk (például videók nézése vagy társasági élet), mint egy későbbi pozitív következmény – például egy feladat elvégzése vagy a jó osztályzat megszerzése. Ez általában magában foglalja a halogatás negatív következményeinek egyidejű gondolkodását is. Ez az oka annak is, hogy az emberek halogathatják a nyugdíjcélú megtakarítást.

Egy tanulmányban, amikor egy diákcsoportnak két választási lehetőséget ajánlottak fel: 150  $-t most vagy 200 $-t hat hónap múlva, jelentős többségük a jelenben felajánlott 150 $-t választotta. És amikor felajánlották a választást az azonnali 50 $ és a mostani 100 $ között, sokan az azonnali 50 $-t választották. A dolgok iránti preferenciánkat és a választásainkat torzíthatja az ezekhez a lehetőségekhez való relatív időbeli távolságunk.

Arra hajlunk, hogy ma kisebb nyereséget válasszunk, mint holnap nagyobb nyereséget. Mindazonáltal mindannyian különbözünk abban, hogy hogyan tudunk küzdeni ezzel a késztetéssel – vannak, akik elfogultabbak a jövő vagy a múlt felé.

A status quo torzítása

Amint azt a Sway könyvemben bemutattam, egy másik kognitív torzítás, amely valószínűleg szóba kerül, a status quo elfogultság. Agyunk lusta, és amennyire csak lehetséges, el akarjuk kerülni a kognitív terhelést. Így hát meg vagyunk győződve arról, hogy jobb ha elkerüljük azokat a feladatokat, amelyek megváltoztatják a gondolkodásmódunkat, vagy amelyek kognitív megterheléshez vezetnek –  mint hogy valami új és kimerítő dologba kezdjünk.

Lényegében ellenállóvá tesz a változásokkal szemben, mivel attól tartunk, hogy megbánjuk az aktív döntéseket (amikor a semmittevés is „választás”). A status quo elfogultsága például „veszteségkerülő torzításhoz” vezethet, ami arra késztet bennünket, hogy ne veszítsünk. Kétség esetén lényegében azt mondjuk magunknak, hogy ne tegyünk semmit.

A veszteségek pszichológiailag majdnem kétszer olyan károsak, mint a nyereségek. Más szóval, a legtöbb ember kétszer akkora lelki fájdalmat érez a 100 $ elvesztése miatt, mint a 100 $ megszerzése miatt. Ez az elfogultság azt jelenti, hogy az emberek nem hajlandók kockázatot vállalni azzal, hogy elajándékozzák a birtokukat egy olyan dolog javára, ami „talán” jövedelmezőbb lesz számukra a jövőben.

Egyes személyiségjegyek befolyásolhatják a status quo-hoz való ragaszkodási hajlandóságát. Ha valaki nyitott és kíváncsi az új dolgokra, kevésbé tartózkodik a kockázatvállalástól, és erős a kötelességtudata, akkor ez az elfogultság valamivel kevésbé érintheti.

Érvek és hátrányok

A halogatás egyetemes tapasztalat, függetlenül a kulturális különbségektől. Véleményem szerint ez nem a lustaság jele, ahogyan gyakran címkézik. Nem mindig rossz a feladatokat elhalasztani. Úgy gondolom, hogy ez néha lehetőséget ad arra, hogy elgondolkodjunk a bizonytalanságokon. A kutatások azt mutatják, hogy segíthet eligazodni a nehéz érzelmekben, ami a végén jobb munkához vezethet.

Ha ezt mondjuk, a halogatás néha igazi akadály lehet. Ennek oka lehet egy mögöttes mentális egészségügyi probléma, ami kezelést igényel. Ha a halogatás komolyan megzavarja az életet, érdemes elkezdenie a feladatokat kisebb darabokra vágását, és minden lépés után jutalmazni.

De talán még ennél is fontosabb, hogy bocsásd meg magadnak a halogatást. Minél inkább magunkévá tesszük a szégyent és a bűntudatot, annál inkább halogatjuk a jövőben, és ez további kiváltó ok lehet, amely arra kényszeríthet bennünket, hogy még többet halogassunk.

Végső soron mindannyiunknak más az időfelfogása. Az egyéni különbségek megértése segíthet abban is, hogy jobban megértsük a neurodiverz embereket. Például néhány emberről kiderült, hogy másként és következetlenebben csomagolják az időt. Lehet, hogy az idő számukra nem lineárisan, hanem ciklikusan működik, amihez én is viszonyulok.

Erről jut eszembe, hogy most tényleg meg kellene csinálnom az adóbevallásomat. Most lenne rá idő. Vagy talán egy csésze kávé után.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________