Minél keményebbé és elnyomóbbá válik Vlagyimir Putyin orosz elnök rezsimje, annál sikeresebbnek tűnik Joszif Sztálin uralma az egyszerű orosz számára. A független Levada Center közvélemény-kutatása szerint a 2021-ig tartó öt évben 28-ról 56 százalékra nőtt azoknak az oroszoknak a száma, akik egyetértettek abban, hogy „Sztálin nagy vezető volt”. ugyanebben az időszakban 23-ról 14 százalékra csökkent azoknak a száma, akik nem értenek egyet ezzel az állítással. 2015 óta Sztálint a nemzeti ünnepek alkalmával dicsőítették, és az elnyomásáról szóló vitát nagyrészt elfojtották. Akkora az érdeklődés a szovjet diktátor iránt, hogy néha úgy tűnik, mintha Putyinnal versenyezne. Valószínűbb azonban, hogy egyszerűen segítő kézként szolgál a távoli múltból, megnyugtatva modern kori tanítványát, hogy jó úton jár.
Nem csak arról van szó, hogy Sztálin vasuralma a mai Kreml mintájává vált. Az utolsó éveiben maga Putyin is egyre inkább hasonlít Sztálinra. A második világháború végén Sztálin már több mint 20 évig volt hatalmon, és ettől kezdve egészen 1953-ban bekövetkezett haláláig autokratikus rezsimjét végletekig vitte. A megnövekedett intolerancia mások véleményével szemben; közeli munkatársainak állandó gyanakvása; hivalkodó, valóban szemérmetlen brutalitása; és megtévesztett, megszállott gondolatai a végsőkig fokozódtak. Sztálinhoz hasonlóan Putyin is több mint 20 évet töltött a hatalmon (beleértve a 2008-tól 2012-ig tartó miniszterelnöki közjátékot is), és jelenlegi, 2018-ban kezdődött elnöki ciklusa során is sok hasonló volt tapasztalható nála. Ez idő alatt módosította az orosz alkotmányt, hogy átállítsa elnöki mandátumát, megszervezte Alekszej Navalnij ellenzéki vezető megmérgezését és letartóztatását, és háborút indított, amelynek pusztító következményei voltak az egész világra nézve.
Most, 2022-ben Oroszország teljes értékű, személyes autokráciává változott. A birodalmi és nacionalista ideológia kíméletlenül leveri a civil társadalmat és a nézeteltérések minden formáját. Putyin a sztálinista totalitarizmus szinte minden klasszikus elemét alkalmazta, beleértve a személyi kultusztól egészen a a hősi halál kultuszig.
Az alkony zóna
A késői Putyin és a késői Sztálin diktatúra közötti hasonlóságok a stílusukban és vezetési módszerben kezdődnek. Putyinnak, akárcsak Sztálinnak személyes a döntéshozatala. A munkatársak és tanácsadók nem képesek befolyásolni a zsarnokot, vagy alternatív lépéseket javasolni. Ez nemcsak a demokratikus rendszerekben vagy akár a fél-autoritárius rendszerekben való politikaalkotás módjához mutat kevés hasonlóságot. A szovjet történelem más korszakainak, például Leonyid Brezsnyev korszakának kollektív vezetésétől is nagyon távol áll. Putyin bizonyos szempontból még bálványát is felülmúlta uralma személyre szabásával. Sztálin például előszeretettel beszélt többes szám első személyben: „Le fogunk lőni”. Putyin is szeret az ország vagy az elit nevében beszélni, de októberben arra a kérdésre, hogy nem bánt-e valamit az ukrajnai „különleges hadművelet” kapcsán, elismerte, hogy a háború az ő személyes projektje. „A tetteim a megfelelő időben voltak helyesek” – válaszolta.
Putyin azt is megtanulta a szovjet diktátortól, hogyan kezelje saját rendszerét. Sztálin élete végén egyre gyanakvóbb volt belső körére. Gyakran szabadjára engedte dühét olyan közeli munkatársára, mint Vjacseszlav Molotov, külügyminisztere és régi helyettese. 1945 őszén, távolléte után visszatérve Moszkvába, Sztálin szidalmazta azokat az embereket, akik egykor leghűségesebb hadnagyainak tűntek – Lavrenty Beriát, a titkosrendőrség főnökét, Georgij Malenkovot, a Politikai Hivatal befolyásos tagját, Anasztasz Mikojant, kereskedelmi miniszter és Molotovot azért, mert megengedte a Pravdának, hogy kivonatokat közöljön Winston Churchill brit miniszterelnök beszédéből.. Sztálin Beriának, Malenkovnak és Mikojannak küldött táviratában panaszkodott, hogy „úgy tűnik, Molotov nem tartja fontosnak az állam érdekeit vagy kormányunk presztízsét”. Ezt az epizódot követően a Szovjetunió második legkiemelkedőbb alakját már nem tekintették a diktátor utódjának. Molotov sem volt egyedül ebben az időszakban. Sztálin belső körének más tagjai is azon kapták magukat, hogy ilyen vagy olyan okból, vagy gyakran ok nélkül, kiestek a kegyből.
Sztálinhoz hasonlóan késői éveiben Putyin is teljes irányítást szerzett Oroszország elitje felett, akik titokban gyűlölik uralkodójukat. Sztálin alatt ennek a gyűlöletnek a mértéke soha nem volt olyan nyilvánvaló, mint halála előtt és közvetlenül azután, amikor Nyikita Hruscsov, Berija és Malenkov az utódáért küzdve versengtek a rezsim minél gyorsabb liberalizálásáért. A mai elitek félnek Putyintól, de még jobban félnek egymástól, akárcsak elődeik Sztálin idején. Sztálinhoz hasonlóan Putyin is szívesebben tartózkodik különböző lakóhelyén, ahol politikai és emberi szinten is elszigetelődött. Vegyük Putyin szocsi rezidenciáját, ahol egyre több időt tölt. A sokkal szerényebb, de ugyanolyan gondosan őrzött abházi dácsára emlékeztet, ahová Sztálin 1945 októberében visszavonult, miután agyvérzést vagy szívrohamot kapott. Figyelemre méltó, hogy a két diktátor visszavonulási helye egymástól mindössze 50 kilométerre van a Kaukázus Fekete-tenger partjának kényelmes szubtrópusi övezetében.
Sztálinhoz hasonlóan Putyin sem tett semmilyen drasztikus lépést belső körének tagjai ellen, de ingerültsége Sztálinét idézi. Emlékezzünk vissza például arra a hírhedt, televíziós találkozóra, amelyet Putyin tartott legfőbb nemzetbiztonsági tanácsadóival Oroszország ukrajnai inváziója előestéjén. Egy nagy oszlopos teremben egy íróasztalnál ülve, tanácsadóival a szoba távoli sarkába szorulva Putyin letolta a külföldi hírszerzés vezetőjét, Szergej Nariskint, miután az nem csinálta meg a házi feladatát, és megzavarta a szeparatista orosz kelet-ukrajnai köztársaságok Oroszország részévé válásával.
Ugyanezen a megbeszélésen Putyin zavaros és dühös beszélgetést folytatott Dmitrij Kozakkal, egy régi munkatársával, aki a minszki megállapodások végrehajtásáról Ukrajnával folytatott tárgyalásokért volt felelős. A találkozót követően Kozak teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. Szeptemberben több, a Kremlhez közel álló ember felfedte a Reuters hírügynökségnek, hogy a különleges hadművelet előtt Kozák nyilvánvalóan tárgyalt Ukrajnáról, miszerint nem csatlakozik a NATO-hoz, ami eloszlatta volna az orosz invázió egyik kulcsfontosságú aggályát. Putyint azonban ez nem érdekelte: már háborúra készült.
Putyin télen
A katonai erő alkalmazása a problémák megoldására – ami a huszonegyedik században szinte anakronisztikusnak tűnik – egy másik taktika, amelyet Putyin Sztálintól örökölt. Gondoljunk csak az 1939-es téli háborúra. Közvetlenül a második világháború kitörése előtt Sztálinnak nem sikerült kivonnia Finnországból a kívánt területi engedményeket, ezért inváziót indított. Akárcsak Putyin Ukrajnában, Sztálin is olyan területeket akart elfoglalni, amelyekről úgy gondolta, hogy stratégiailag fontosak lennének pufferzónaként a saját országa elleni támadás esetén. És ahogy Putyin ukrajnai „védelmi” akcióihoz, Sztálin ürügyet keresett, és provokációt szimulált a határon, lehetővé téve Moszkva erői számára, hogy „legitim” háborút indítsanak.
A diktátorok mindkét esetben olyan ellenséges csapatok felsorakozásáról beszéltek, amelyek valójában nem is léteztek. És mindketten drasztikusan alábecsülték azoknak az elszántságát, akiknek országába betörtek. Sztálin arra számított, hogy a finn proletariátus gyakorlatilag virágcsokrokkal árasztja el munkástársaikat, Putyin azt feltételezte, hogy az ukránok felszabadítóként köszöntik az orosz katonákat. Mindkét autokrata siralmasan tévedett. Amikor Putyin egyezséget kötött a mesterségesen létrehozott donyecki és luhanszki kormánnyal, Sztálin nyomdokaiba lépett, aki létrehozta a Kreml által irányított alternatív finn vezetést, majd megállapodást kötött a bábrendszerrel.
Putyin azon állítása, miszerint az ukrán kormánynak a nyugati hatalmak parancsolnak, szintén Sztálin téli háborúval kapcsolatos állításának visszhangja volt. Juho Kusti Paasikivi, a moszkvai finn küldött, aki később Finnország elnöke lett, emlékirataiban azt írta, hogy „az oroszok véleménye szerint ez a háború nyilvánvalóan Anglia és Franciaország háborúja volt Szovjet-Oroszország ellen”. A téli háború alatt a Sztálin által felállított finn árnyék kormány támogatást kért a Szovjetuniótól a finn nép ősrégi törekvésének megvalósításához. Putyin ukrajnai háborújában mantrává vált a „testvéri népek újraegyesítése”. Putyin az ukrán területek annektálásának szükségességét indokolva szinte szóról szóra megismételte Molotov lengyel nagykövetnek 1939 szeptemberében írt feljegyzését, amely kijelentette, hogy „a szovjet kormány nem maradhat közömbös, miközben a Lengyelország területén élő rokon ukránok és fehéroroszok a lengyelek kegyére vannak bízva, minden védelem nélkül”.
De van egy másik sztálini háború, amelyre Putyin ukrajnai kalandja bizonyos mértékig hasonlíthat: a koreai háború. Végül is Sztálin volt az, aki jóváhagyta Észak-Korea támadását dél ellen 1950. június 25-én. És egyes történészek szerint, Putyinhoz hasonlóan Ukrajnában, Sztálin azt feltételezte, hogy Dél-Koreát heteken belül meghódítják. És akárcsak Oroszország idei Ukrajna elleni inváziójával, az Egyesült Nemzetek Szervezete elítélte az észak-koreai támadást. (Utóbbi esetben az Egyesült Államok csapatai az ENSZ zászlaja alatt szálltak be a konfliktusba.) A Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti proxy háborúként a koreai háborúban mindkét hatalom vadászrepülőgépei szálltak fel, bár a szovjet pilótáknak azt az utasítást kapták, hogy ne lépjenek be Dél-Korea légterébe. Amikor világossá vált, hogy a háború elhúzódik, Sztálin nem sietett a befejezéssel, és utasította az észak-koreai kormányt, hogy hosszabbítsa meg a béketárgyalásokat. Csak Sztálin halála után vált lehetségessé a konfliktus lezárása, ahogyan sok más személyes kezdeményezésével is megtörtént. Sztálint a halálon kívül semmi és senki nem tudta megállítani utolsó éveiben – akárcsak ma Putyint.
Iván, az autokrata
De Putyin affinitása a szovjet vezető iránt túlmutat Sztálin kíméletlen módszerein, és magában foglalja tényleges világnézetét is. Sztálinhoz hasonlóan Putyin is úgy gondolja, hogy a világ befolyási övezetekre oszlik, és azt feltételezi, hogy elsöprő vonással meg tudja jelölni a térképen azokat a területeket, amelyekről azt gondolja, hogy hozzá tartoznak. Putyin is úgy véli, hogy Oroszország virágozhat politikai elszigeteltségben és az ő gazdasági politikája mellett. Osztja Sztálin birodalmi nacionalizmusát is. Érdemes felidézni, hogy Sztálin minden szovjet ortodoxiája ellenére kész volt feladni a marxizmus-leninizmust, amikor az neki megfelelt, és ügyesen kijátssza a nacionalista kártyát, a domináns etnikai csoport érzéseire apellálva. Ez különösen igaz volt a második világháború idején. A háború kitörésekor a szovjet néphez intézett első beszédében Sztálin nem azzal kezdte, hogy „elvtársak!” hanem „Testvérek!” A háború végén 1945. május 24-én nem a szovjetek, hanem az orosz nép előtt mondta el híres pohárköszöntőjét: „Köszönjük az orosz nemzetnek a bizalmat!” Ezekben és más esetekben Sztálin mindenekelőtt az orosz történelemre és az orosz büszkeségre hivatkozott. Ez a stratégia a késői putyinizmus, vagy a korábban „nagyhatalmi sovinizmus”-nak nevezett sarokköve.
Még nyilvánvalóbb, hogy Putyin Sztálin legitimációs narratívájához folyamodott Oroszország második világháborús győzelméről. Sztálin szinte azonnal arra törekedett, hogy egy tragédiát, amelyben mintegy 20 millió orosz meghalt, a diadalmas hősiesség történetévé változtassa. Ugyanakkor a diktátor gyorsan megfékezett minden olyan tábornokot, akiknek a tömegek körében való népszerűsége veszélyt jelenthetett rájuk: sokakat letartóztattak és meggyilkoltak; még Georgij Zsukov, a szovjet győzelem központi katonai parancsnoka és építésze is kiszorult. Sztálin aggódott a katonai parancsnokok növekvő népszerűsége miatt, és mindent megtett, hogy a háború részleteit gyorsan elfelejtsék. Putyin saját legitimitását arra az elképzelésre építette, hogy most ő a Nagy Honvédő Háború örököse – ahogyan a második világháborút hivatalosan Oroszországban ismerik, a Napóleon elleni 1812-es honvédő háború visszhangjaként.
Ezzel egyidejűleg Putyin kisajátította a Halhatatlan Ezredet, az évente megrendezett polgári megemlékezést, amelyen hatalmas számú orosz vonul fel a második világháborúban részt vevő rokonok fényképeivel, és saját vezetésével hivatalos tömeges felvonulássá tette. A szovjet győzelem kultuszát is háborús kultuszává változtatta. Miután előkészítette az utat a történelem átírásához, Putyin Ukrajna megszállását a „nácizmus” és a Nyugat elleni háborúnak nyilvánította, és nem kevesebbet, mint a befejezetlen Nagy Honvédő Háború folytatását. Ez egy hatalmas léptékű történelemhamisítás és egy egész ország kollektív tudatának manipulálása.
Putyin számára a történelem kulcsfontosságú eszközzé vált saját uralma fenntartásához és az ország irányításához – akárcsak Sztálin esetében. Mindenekelőtt Rettegett Iván és Nagy Péter példája a kegyetlenség és az imperializmus ikerpillére. Sztálin Rettegett Ivánhoz kívánta kapcsolni rezsimjét azzal, hogy megbízta Szergej Eisenstein filmrendezőt, hogy készítsen két részes filmet a történelmi uralkodóról és félelmetes rendszeréről. (Az egyik akkori irodalmár, Leonyid Szobolev válasza mindent elmond: „Meg kell tanulnunk szeretni az oprichninát”, Ivan hírhedt őrzőit.) Nem csoda hát, hogy Putyin alatt visszatért a szóbeszéd Ivan brutális uralkodásáról. A négy ukrán régió annektálása alkalmából rendezett tüntetésen Ivan Okhlobisztin, egy orosz színész és Putyin-hűséges híve fellépett a színpadra, és azt kiáltotta: „Goida!” – ez a csatakiáltás volt Rettegett Iván oprichnikijének jelszava. És ahogy Sztálin feltámasztotta az új orosz nacionalizmust a második világháború éveiben, Putyin ukrajnai háborúját Nagy Péter svéd birodalom elleni hadjáratához hasonlította.
A hidegháború első éveiben Sztálinhoz hasonlóan Putyin is megszakította a Nyugattal való kapcsolatokat, és elkezdett mindent, ami idegen, az orosz ideológiával és értékekkel összeegyeztethetetlennek feltüntetni. A Sztálin „gyökértelen kozmopolitáknak” nevezett embereket, akiket munkahelyükről üldöztek el. Putyin Oroszországában a „külföldi ügynöknek” titulált, saját országukban száműzöttek követték. Sztálin idején a külföldiekkel való kapcsolatok miatt börtönbe kerülhet az ember. 2022 októberében Putyin Oroszországa új – szellemében és homályos megfogalmazású – törvényt kezdett alkalmazni „a külföldi állammal való bizalmas együttműködésről”. Putyin 2021 decemberében fejezte be Sztálin rehabilitációját, éppen a háború idejében, amikor megengedte saját oprichnikijének – jelen esetben ügyészeknek és az úgynevezett igazságszolgáltatási rendszer többi tagjának –, hogy elpusztítsa a Memorial nevű kutatószervezetet, amely már létezett, éppen azért, hogy életben tartsa a sztálini korszak elnyomásának emlékét. Többek között Oroszországban a Memorial egyike volt azon kevés független szervezeteknek, amelyek képesek voltak megőrizni Oroszország tényleges történelmét, nem pedig sztálinista változatát.
Ezzel a taktikával Putyin kikövezte az utat – szimbolikusan és gyakorlati értelemben is – a háború és a totalitarizmus elemei számára saját politikai rendszerében. Valójában a folyamat évek óta bontakozik ki: történelemváltozatával doktrínálta az oroszokat, cikkeivel, beszédeivel támadja tudatukat; munkásságát pedig felerősítette a Sztálin-barát történelmi propaganda, többek között a Kreml-barát Orosz Történelmi Társaság és az Orosz Hadtörténelmi Társaság részéről. Így 2022 elejére Putyin kész támogatást találhat a történelem elleni rohamhoz és háborújához, valamint az ehhez szükséges sztálini paranoiához, amelyben az emberek elítélik szomszédaikat, a tanárok és a diákok pedig egymást.
Egyedül az Ő erejével
Demokrácia hiányában Putyinnak nem sikerült a hatalomátadás mechanizmusát létrehoznia, mivel Sztálinhoz hasonlóan neki sem áll szándékában feladni a hatalmat. Ennek eredményeként az orosz történelem egy ördögi kör csapdájába került. De nem világos, hogy Oroszország számíthat-e az 1953. márciusi események megismétlődésére, amikor Sztálin haldoklott, és legközelebbi munkatársai versengtek öröksége felszámolásáért.
Akárcsak a Szovjetunió Sztálin idején, az a benyomásunk, hogy Oroszországnak ma nincs alternatívája Putyinnal szemben. Ez azt jelenti, hogy semmi máshoz, amit mond vagy tesz, nincs más út, felesleges ellenkezni vele. Oroszország elitjének e logika szerint kell cselekednie. Sztálin elitjéhez hasonlóan nekik is egyszerűen meg kell várniuk, hogy a zsarnok élete véget ér, remélve, hogy valahogy eltűnik, mielőtt ideje lenne kirúgni vagy bebörtönözni őket. Putyin választói ezért érdeklődnek annyira az egészsége iránt. Sztálin korában a diktátor egészségi állapota kevésbé volt ismert, de azok a munkatársai és apparacsik, akik közel álltak hozzá utolsó éveiben, megértették, hogy rossz az egészsége. Ez a közvélemény számára a 19. kongresszuson vált nyilvánvalóvá 1952 októberében, amikor Sztálin öregnek és törékenynek tűnt. Társait azzal tette próbára, hogy azt javasolta, hogy cseréljék le őt egy fiatalabb vezetőre.
Putyin hasonló utat járhatna be, és részben már meg is tette, különösen regionális szinten, ahol lelkes, fiatal hűségeseknek adott kormányzói tiszteket. De bár Sztálin halálának korához közeledik, Putyin egészségesebbnek tűnik, és több ideje van, mint Sztálinnak az 1950-es évek elején. Mindazonáltal Putyin számára van itt egy döntő tanulság: a Sztálin iránti gyűlölet és félelem az utolsó éveiben olyan erős volt, hogy amikor utolsó agyvérzését elszenvedte, abban az órákban, amikor még megmenthető lett volna, legközelebbi munkatársai nem jöttek a segítségére, és kínlódva, gyakorlatilag egyedül halt meg. Putyin ma erősebbnek tűnik, mint valaha. Ugyanakkor nem világos, ki mentheti meg, ha valaha is elveszítené az erejét.