Az emberi kötődés kulcsfontosságú összetevői az, hogy a másik személyt a kényelem megbízható forrásaként éljük meg, keressük őt, ha szorongunk, élvezzük a jelenlétét, és hiányoljuk, ha távol vannak. A kutatók ezeket a tényeket a háziállatokkal való kapcsolataink jellemzőiként is azonosították.

De vannak bonyolultságok. Egyes emberek csoportjai erősebben alakítanak ki bensőséges kapcsolatokat kedvenceikkel. Ide tartoznak az elszigetelt idős emberek, akik elveszítették az emberek iránti bizalmukat, és akik segítő állatokra támaszkodnak.

A kutatók azt is megállapították, hogy bolyhos, pikkelyes és tollas barátainkkal fennálló kapcsolatainknak ára van, hiszen kedvenceink elvesztése miatt bánkódunk. A kedvtelésből tartott állatok bánatának egyes aspektusai azonban egyediek.

Eutanázia

Sok ember számára a kisállat halála lehet az egyetlen tapasztalata az eutanáziával kapcsolatos gyászról. A dédelgetett kísérőállat elaltatására vonatkozó döntéssel kapcsolatos bűntudat vagy kétely bonyolíthatja a gyászt. A kutatások például azt találták, hogy különösen nagy kihívást jelenthetnek a családon belüli nézeteltérések arról, hogy helyes-e (vagy volt-e) elaltatni egy kisállatot.

De az eutanázia lehetőséget ad az embereknek arra is, hogy felkészüljenek szeretett állatuk elmúlására. Lehetőség van elbúcsúzni, és megtervezni az utolsó pillanatokat a szeretet és tisztelet kifejezésére, mint például egy kedvenc étkezés, egy közös éjszaka vagy egy utolsó búcsú.

Éles különbségek vannak az emberek reakcióiban a háziállatok eutanáziájára. Izraeli kutatások kimutatták, hogy az elaltatott kisállat halálát követően az emberek 83%-a biztos abban, hogy jól döntött. Azt hitték, hogy állatkísérőjüknek méltóbb halált adtak, ami minimálisra csökkentette a szenvedést.

Egy kanadai tanulmány azonban azt találta, hogy a vizsgálatban résztvevők 16%-a, akiknek házi kedvenceit elaltatták, „gyilkosnak érezte magát”. Az amerikai kutatások pedig kimutatták, hogy mennyire árnyalt lehet a döntés, mivel a vizsgálatban résztvevők 41%-a érezte magát bűnösnek, 4%-a pedig öngyilkossági érzést tapasztalt, miután beleegyezett, hogy állatát elaltassák. A kulturális hiedelmek, kapcsolataik természete és intenzitása, a kötődési stílusok és a személyiség befolyásolja az emberek háziállat-eutanáziával kapcsolatos tapasztalatait.

Jogfosztott bánat

Ez a fajta veszteség még mindig kevésbé elfogadható társadalmilag. Ezt jogfosztott gyásznak nevezik, ami olyan veszteségekre utal, amelyeket a társadalom nem teljesen élt át, vagy figyelmen kívül hagy. Ez megnehezíti a gyászt, legalábbis nyilvánosan.

Robert Neiymeyer és John Jordan pszichológusok szerint a jogfosztott gyász eredménye az empátia kudarca. Az emberek tagadják saját kedvencük gyászát, mert egy részük szégyenletesnek érzi. Ez nem csak arról szól, hogy az irodában vagy a kocsmában összeszorítsa a száját. Az emberek úgy érezhetik, hogy a házi kedvencek gyásza elfogadhatatlan családjuk bizonyos tagjai, vagy általánosabban a család számára.

Tágabb szinten pedig eltérés lehet a kedvtelésből tartott állatok bánatának mélysége és az állatok halálával kapcsolatos társadalmi elvárások között. Például egyesek megvetéssel reagálhatnak, ha valaki hiányzik a munkából, vagy szabadságot vesz ki, hogy meggyászolja egy kisállatát.

A kutatások azt sugallják, hogy amikor az emberek egy kisállat elvesztése miatt gyötrődnek, a jogfosztott gyász megnehezíti számukra a megnyugvást, a poszttraumás viselkedést és a gyógyulást. Úgy tűnik, hogy a jogfosztott gyász olyan módon visszafogja az érzelmi kifejezést, ami megnehezíti annak feldolgozását.

Házi kedvenceinkhez fűződő kapcsolataink ugyanolyan jelentőségteljesek lehetnek, mint azok, amelyeket megosztunk egymással. Házi kedvenceink elvesztése nem kevésbé fájdalmas, mások elvesztésénél, és gyászunk is ezt tükrözi. A kedvtelésből tartott állatok gyászának vannak dimenziói, amelyeket egyedinek kell ismernünk. Ha el tudjuk fogadni a kisállat halálát a gyász egy fajtájaként, akkor csökkenthetjük az emberek szenvedését. Végül is csak emberek vagyunk.

Legyünk őszinték! Amikor a szerettünk sírjára virágot viszünk, nem neki adjuk, hiszen ő már nincs, nem érez, nem tapasztal semmit. Magunkat elégítjük ki. Amikor gyászolunk, magunkat sajnáljuk, hiszen mi veszítettünk, nem az elhunyt. Ezért lehetséges, hogy kedvenc kutyánk elvesztése nagyobb űrt hagy maga után, mint egy hozzánk közel álló személy elvesztése.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________