2019-08-17 napi bejegyzések

(2926) Diák élet Rákosi alatt  

Vissza a múltba a négy napos ünnep alatt

A háború alatt, majd néhány évig utána is, apám textil nagykereskedő volt, és nem tudta eldönteni melyik inkább, kereskedő vagy textiles. A dilemmát én oldottam meg, ugyanis a kereskedelmi szakközépiskola[1] (napjainkban Közgazdasági Főiskola van az épületben) első évében mindössze 5 tantárgyból buktam meg. Nem volt semmi érzékem az angol nyelv, a gyorsírás, a kereskedelmi ismeretek, és hasonló dolgokhoz. Nem tehetek róla, de a váltók leszámítolásától libabőrös lett a hátam. Így aztán a következő évben textiltechnikummal próbálkoztunk, persze annak is más volt akkor a neve.

1947 őszén még beléphettem az iskola cserkészcsapatába[2], de tavasszal feloszlatták, mert túlságosan kispolgárinak találták a Moszkvából importált hazafiak[3], helyette létrehozták a Magyar Úttörő Szövetséget. Kezdetben a két ifjúsági tömörülés között a különbség főleg a vallás kiirtása volt.

1948 őszén átkerültem a technikumba és saját bőrömön érezhettem az új idők új szelének fuvallatát. Mindjárt az első szocialista vívmány a koedukáció volt, aminek mi kamasz diákok örültünk, mert eddig csak a templomba nézhettük a csajokat, most meg egy padban ülhettünk velük. Jelentős minőségi változás! A következő „nagy dobás” a fakultatív hitoktatás volt, de ez csak a rá következő tavasszal valósult meg.

A szeptemberi órarendben még szerepel a heti egyszeri hitoktatás, csak már nem vették komolyan. Hittanóra előtt megjelentek a lelkipásztorok és különvonultak a felekezetek. Nem volt egy egészséges dolog, szült némi széthúzást. A katolikusok voltak többségben, ők maradtak az osztályteremben, ahol a paptanáruk a hitoktatás komolyan vette. Magyarázat, lecke, kikérdezés, stb. Az osztály két evangélikusával a hitoktató beült egy presszóba és hárman együtt stírölték[4] a betévedt nőket. A zsidó rabbi is megjelent a színen, majd nyolc gyerekkel távozott a tanári szoba belsőfülkéjébe, de előtte volt egy kis színjáték. A nyolc diák közül ugyanis hét annak idején kikeresztelkedett, de azért zsidónak érezte magát. Végül a rabbi a kikeresztelkedés tényét nem vette figyelembe. Szóval ezt a cirkuszt nem lehetett díjazni. Nekem különben is tele volt a hócipőm a katolicizmussal.

Ennél sokkal kellemetlenebb volt az a tény, hogy mindjárt az első évben négy fizikatanárunk volt. Kettő külföldre távozott, egyet letartóztattak, a negyedik népi származású volt és nem tudott semmit. Egy szép napon az iskolaigazgató is eltűnt, ami minket nem rázott meg, mert nem tanított, csak a légkör volt egy picit ciki. Az új igazgató egy rosszindulatú, mogorva, kommunista állat volt, és persze nem pedagógus. A párt helyezte oda, hogy ügyeljen az új generáció rendszerhű nevelésére. Csak később tudtuk meg, hogy kellemetlen személyiségét a moszkvai emigrációban szerezte. Nem lehetett kellemes úgy élni, hogy a „Nagy Honvédő Háborúig” minden második magyar emigránst kivégezték.

Persze osztálytársak is tűntek el szép számmal. Valamelyik osztálytársunk egy hetes távolmaradása után nagyobb volt az esély arra, hogy Tel-Avivban van, mint arra, hogy otthon nyomja az ágyat. Nem csoda, az angol tanárnő nyíltan agitálta a zsidó lányokat, hogy menjenek Izraelbe, ahol a kibuc[5] élet maga a hetedik mennyország. A kézi szövést tanító tanár, Bíró bácsi a kényelmesebb diákokat azzal biztatta, hogy ha minden kötél szakad, kézi szövésből meg lehet élni Izraelben is.

Révai úgy gondolta akkor követi el a legkisebb hibát, ha a magyar oktatást átalakítja szovjet minta szerint. Bevezették például a „tanulópár” intézményt. Ennek a lényege az volt, hogy egy polgári származású jó tanuló mellé adtak egy proletár származású rossz tanulót, és a jó tanuló felelt azért, hogy a rossz tanuló ne bukjon meg. Mert nem volt csúnyább dolog a világon, mint a lemorzsolódás, ami alatt azt értették, hogy egy népi származású diák nem jut el az érettségiig, illetve nem lesz belőle diplomás. Persze felmerül a logikus kérdés, mi az hogy felel érte? Nos, ha a rossz tanuló mégis megbukott, amihez esetünkben jó adag tanári bátorságra is szükség volt, akkor a jó tanuló „szabotált” vagy „destruált”. Mindkét bűn halálosnak számított, aminek a megismétlése kicsapást is eredményezhetett.

A tanulópár intézmény továbbfejlesztett formája a „tanulókör” volt. Az én osztályomban ebből három darab üzemelt, de csak egy érte meg az év végét, az enyém. A tanulókör első számú funkciója a rossz tanulók feljavítása volt, de volt egy második funkciója is. A diák szabadideje legyen minél jobban lekötve, ne legyen lehetősége „rendszerellenes” tevékenységre. Különben a tanulókör vezetés és a rendszeres „előadás” tartás nekem testhezállónak bizonyult. Ezt a lekötöttséget nem csak élveztem, de hasznosnak is bizonyult, ráadásul együtt járt a szükséges önbecsüléssel, ami kellően pótolta zilált családi hátterem.

Évzárás után, 49 nyarán rendezték Budapesten a Világifjúsági Találkozót, azaz a VIT-et, ami elképesztő élmény volt számunkra. Ekkor láttam életemben először hús-vér négert közelről. Ezek voltak az afrikai aktivisták. Egy kicsit ugyan túlkorosak voltak, de aktivisták, akiknek ez volt a szakmájuk. Moszkvától kapták a fizetésüket, amiért cserében megjelentek mindenfajta nemzetközi rendezvényen és ők „képviselték” a Harmadik Világot, ami minket a legkisebb mértékben se érdekelt. Szervezetten jelentünk meg itt-ott és semmi más dolgunk nem volt, mint vidáman énekelni, táncolni, és fiatalon csak úgy ott lenni, hogy az egésznek tömeges jellege legyen.

Voltak persze „csúnyább” dolgok is. Második év elején még csak néhány hete jártunk iskolába, amikor az „iskola titkár” kezdeményezett egy beszélgetést, aminek során bizalmasan megkért, hogy a nagyszünetben rendezendő röpgyűlésen szólaljak fel, és az egész osztály nevében ítéljem el Rajk Lászlót és követeljem részére a halálbüntetés kiszabását.

Össze-vissza 16 éves voltam és Rajk Lászlóról sose hallottam, ráadásul, mi az hogy követeljem a halálbüntetését. Fogalmam se volt mit tegyek. Kivert a verejték, elvégre nem akartam ujjat húzni az iskolatitkárral, de a kért becstelenséget se akartam elkövetni. Ez volt életem legkegyetlenebb helyzete. Az egész röpgyűlés alatt úgy álltam ott, mint egy alvajáró. Egyszer csak azt vettem észre, hogy felemelem a karom, és szót kapok az iskolatitkártól. Nekem úgy tűnt, hogy mindenki rám néz, én pedig percekig nem szólalok meg, aztán végre kinyögtem, ki az a Rajk László? Többre nem emlékszem, mert hatalmas zsivaj lett a teremben. Lelkileg felkészültem a legrosszabbra, de csodálatos módon soha senki nem említette az esetet.

Máskülönben „reform reformot” követett. Az oktatási intézmény, ahová jártam, ipariskolából átvedlett technikummá, ami gyakorlatilag az óraszámok emelését jelentette, és kizárólag politikai oka volt. A kommunistáknak szükségük volt vezető szakemberekre, akiket már ők neveltek. Az egyetemekről frissen kikerültekben nem bíztak, hiszen azok már alaposan megfertőzte a klerikális Horthy-rendszer. Ellentétben a maiakkal, ők pontosan tudták, hogy rendszerváltás nem hajtható végre csak úgy, ha a teljes vezetőréteget lecserélik. Ha valakit érdekel, annak elárulom, ezért nem volt igazi rendszerváltás 1989/90-ben, ami persze nem jelent semmit, csak nem kell hangoztatni, hogy volt.

Különben a második évben ősszel a „fakultatív” hitoktatás úgy kimúlt, mintha sose lett volna. Már meg se kérdezték, hogy akar-e valaki hitoktatásban részesülni, egyszerűen törülték a tanrendből.

Ezzel párhuzamosan megszűnt az idegen nyelv oktatásának fakultatív jellegi is. Teljesen függetlenül attól, hogy a korábbi években mit tanult valaki, gongütésre mindenkinek oroszt kellett tanulni. Ez persze bonyodalmakkal járt együtt, hiszen a sok százezer magyar diák orosz tanításához sok ezer orosztanár kellett volna, ami nem volt. Kézenfekvő lett volna, hogy az oroszt a korábbi angol-, francia-, némettanárok tanítsák. Na ja, csak hogy ezek egy szót se tudtak oroszul. Viszont Lenin szerint a nehézségek azért voltak, hogy leküzdjék őket. Következésképpen a nyugdíj előtt álló latintanárok is oroszul tanultak 49 nyarán.

Ekkor született az a vicc, hogy miért volt sikeres a 150 évig tartó török megszállás? Mert nem tették kötelezővé a török nyelv tanulását. Az én generációmba a „felszabadító” orosz katonák emléke mélyen bevésődött. Az átlagdiák nemigen él-hal az idegen nyelv tanulásáért hát még, ha utálja a nyelvet beszélő népet. Az orosz nyelv szabotálása dicsőségnek számított. Év végére az osztály fele még a személyes névmásokat se tudta oroszul. Az orosztanárt, aki korábban angolt tanított, a hideg kirázta, mert fél a felelősségre vonástól. Mivel semmi kedve se volt a Sztálin út 60-ban végezni (ahol most a Terror háza van) könyörgött nekünk, hogy legalább 5 sort tanuljunk meg a könyvből. Ő meg fejben tartotta melyik öt sort, ki tudja, és év végén a vizsgabizottság előtt ennek megfelelően kérdezett minket.

A rendszer láthatóan arra törekedett, hogy lehetőleg mindenki mindenkit besúgjon, és mindenki mindenkit ellenőrizzen, vagy fenntartsa a látszatát. Ennek az elvnek az egyik megnyilvánulása volt, hogy a tantárgylezáró tanári konferenciára minden osztályból beülhettek az osztálytitkárok, akik aztán a legzaftosabb részleteket a vécében mesélték el a közvetlen baráti körnek. Ez egy akkora melléfogásnak bizonyult, hogy a következő évben már hallani se akartak róla.

Talán nem is kellene kitérni rá, hogy az 1-től 4-ig terjedő érdemjegyrendszer is „reakciósnak[6]” számított, ahol az egyes jelentette a jelest, a négyes pedig az elégtelent, mely utóbbit furcsa módon „szekundának” becéztek. Következésképpen nyakunkba zúdították az orosz módit 1-től 7-ig, de itt az egyes volt a legrosszabb, míg a hetes a legjobb. Az új rendszerbe be volt építve a kívánatos szocialista manipuláció. Az 1-2 elégtelen volt, a 6-7 pedig jeles, amit úgy lehetne mindennapira fordítani, hogy volt elégtelen és nagyon elégtelen, jeles és nagyon jeles. Meg lehetet egy diákot kicsit buktatni és nagyon. Ha valaki tök hülye volt, de népi származású, akkor az kettessel bukott, vagyis nem igazán bukott meg. Ha valaki csak kicsit volt hülye, de származásilag nem volt kívánatos, akkor az nagyon megbukott. Aztán egy évvel később az egészet újból megváltoztatták, akkor hozták létre a ma is érvényben lévő egytől ötig terjedő rendszert. A változtatás oka, legalább is előttem, ismeretlen. Mi minden esetre joggal érezhettük úgy, hogy állandóan kísérleteznek velünk.

Közben, amíg mi tanultunk, a Párt szétverte a mezőgazdaságot. Második év végén, 1950 nyarán közhíré tétetett, hogy aki pénzt akar keresni, és halálra akarja magát zabálni cseresznyével, az jelentkezhet cseresznyeszedésre. Naná, hogy jelentkeztünk. Mondjuk cseresznyét még csak nem is láttunk, de megismerkedhettünk a létező szocializmus (bár akkor még úgy hívták, hogy „a kommunizmus építése”) valós arculatával. A dolog úgy kezdődött, hogy korán reggel gyülekeztünk a Nyugati pályaudvaron, majd feltereltek egy szerelvényre, amit az V. kerületi iskolák diákjaival csordulásig megtöltöttek. Aztán szép lassan elindult a vonat és ment-ment, megállás nélkül hagyva maga mögött az állomásokat. Egyszer csak megállt a nyílt pályán és üvöltöztek, hogy ennek vagy annak az iskolának a diákjai szálljanak le, jobban mondva ugorjanak le másfél métert a töltés mellé, a vonat meg tovább ment.

Ott álldogáltunk már a nagy semmi közepén egy jó félórája, amikor megjelent egy traktor egy platós utánfutóval, amire felfértek vagy harmincan, a többi kétszáz pedig gyalogolt 6 kilométert a gazdaságig. Mire beértünk már elmúlt dél, a gyomrunk ugyancsak korgott, de ételnek nyoma se volt. Persze cseresznyefákat se láttunk, de pillanatnyilag ez kevésbé tűnt fontosnak. A Moszkvában végzett főagronómus mindjárt munkára akart minket fogni, de mi hangosan követeltük a kaját. Ekkor megígérték, hogy estére vágnak egy disznót és lesz bőven étel. Ne is mondjam a disznóölés ünnepélyesen elmaradt, de akkor már örültünk, ha egyáltalán aludni fogunk tudni valahol.

Ez a valahol egy hatalmas istálló volt frissen lerakott szalmával, amibe befeküdhettünk. Persze 16 évesen a szalmában alvás is bulinak számít, és kurva jól éreztük volna magunkat, ha a gyomrunk nem korgott volna, de korgott. Én ugyan feltaláltam magam, mert az út mellett láttam krumpliföldeket. Néhányad magammal kirángattunk pár bokrot, leszedtük a gumókat a gyökérről, raktunk tüzet és a krumplikat megsütöttük a parázson. Valljuk be, a példánkat kétszázan nem tudták követni.

Az éjszaka a sötétben röhögéssel, cipődobálással és a lányok fogdosásával telt el, de aztán pirkadt és jött a hajnal, ami minket már a cukorrépa földeken ért. Nesze neked cseresznye szüret! A feladat a fejlődésnek indult cukorrépák egyelése volt, mert a helyes fejlődésükhöz az kellett, hogy kábé 40-50 centire legyenek egymástól, jó lehet a vetőgép ennél lényegesen sűrűbbre vetette a magokat. A munka egy hatalmas domb aljában kezdődött, mindenki kapott két sort és azt mondták, hogy a domb tetején van a lacikonyha, aki oda felér az megkapja a reggelijét. A dombtető 3-400 méterre lehetett és számításaim szerint estig se értünk volna fel.

Tíz óra környékén az elégedetlenség a tetőfokára hágott. Valaki otthagyta a sorát és megindult felfelé a dombon, amit hamarosan mindenki követett. Fönt valóban volt egy lacikonyha, ahol meleg tejet mértek és adtak hozzá csupasz kenyeret. A csupasz kenyér nem volt annyira meglepő, mint ahogy az ma hangzik, de a tej olyan kozmás volt, hogy még a háborúban edzett gyomrunknak is soknak bizonyult. Néhányan összeszedtük a cuccainkat és az országúton megindultunk csak úgy bele a vakvilágba. Az első szembejövő szekéren ülőktől megkérdeztük, merre van a legközelebbi vasútállomás. Estére otthon voltunk. Retorzióban nem részesültünk, ehelyett a főagronómust bebörtönözték szabotálás miatt, mert rosszul szervezte meg a diákok munkára fogását.

Augusztus elejére be voltam ütemezve egy olyan diáktáborba, ahol nem munka, hanem vég nélküli szeminárium volt a program. A tábor Szekszárd környékén terült el a Duna parton. Itt szabályos katonásdit játszottunk. Őrség, hogy a diverzánsok nehogy befurakodjanak közénk. Kitűzött „harci” feladatok maradéktalan elvégzése és persze orrba-szájba propaganda, aminek keretein belül megtudtuk kiket kell utálni, Titót, Trumant, és a többi nyugati vezetőt. Ezzel szemben Sztálin és legjobb magyar tanítványa Rákosi imádása gyakorlatilag felért a középkori szentekével. A tábor végén kaptunk egy oklevelet az elvégzett szemináriumról.

A rá következő nyáron Sztálinvárost építettük, de az jobban meg volt szervezve. Teherautókon hordtak a munkahelyre, ahol földet kellett kubikolni méghozzá munkaversenyben. Minden este ki lett értékelve a napi munka és megállapították hány százalékra teljesítette a normát egy-egy brigád. A legjobbak felkerültek a dicsőség táblára. Első nap az én brigádom a számtalan felhólyagzott tenyér ellenére mindössze 30 százalékot ért el, ami nagyon ciki volt. Második nap taktikát változtattunk. Reggel a normás levert egy cöveket a homokos talajba megjelölve vele honnan kezdtünk. Ezt a cöveket napközben félóránként „véletlenül” kivertük a taligánkkal, és ügyeltünk arra, hogy ne oda verjük vissza, ahol volt. Ezzel a módszerrel sikerült megközelítenünk a 100 százalékot. Este aztán tábortűz meg mozgalmi dalok éneklése. Szombat este tánc a kultúrházban, de táncolni csak szolidan lehetett. A díszesebb nyakkendő, divatos csőnadrág, esetleg vastagtalpú cipő „jampinak[7]” számított és retorzió járt érte. Különben Sztálinváros arról volt híres, hogy a hentesnél még téliszalámit is lehetett kapni, tíz dekát 6 forintért. Egyébként a kenyér kilója 1,50 volt.

Ősszel MHK névre hallgató új marhaságot találtak ki. Ez volt a híres „Munkára Harcra Kész” mozgalom, aminek keretein belül mindenki kapott egy tagkönyvet. Gyakorlatilag ez úgy nézet ki, hogy időnként összetereltek minket és kivezényeltek valamelyik sportpályára, ahol futottunk, ugrottunk, gránátot dobtunk, stb. A teljesítményeinket lemérték, és a tagkönyvbe beírták a másodperceket, meg a centiket, és a végén kaptunk egy MHK jelvényt, ami lehetett arany, ezüst vagy bronz. Tito meg rágta a körmét, hogy meg fogjuk támadni.

Fontos kellék volt még a 20 perces nagyszünetekben tartott mindennapos énekkari próba, mert Rákosi utasítására néhány év alatt több tucat mozgalmi dal született, amiket meg kellett tanulni, és a megfelelő alkalmakkor (vagyis gyakorlatilag mindig) el kellett énekelni.

Amikor „választásra készült az Ország”, akkor hangulat brigáddá alakult át az osztály. Reggel héttől szabályos alakzatban jártuk az V. kerület utcáit és üvöltve énekeltük a jól betanított mozgalmi dalokat. Vagyis kellő hangulatot keltettünk a lakosságnak ahhoz, hogy szavazni menjenek. A hangulatkeltésnek meg is volt a betervezett hozadéka, mert a választásokon induló egyetlen párt általában 99,8 százalékos győzelmet aratott. Ezt hívták annak idején „békeharcnak”. Egy kicsit ugyan ellentmondásos volt a békéért való harcolás, de aki az ilyesmin kiakadt, azt könnyen kitelepíthették.

Ugyanis mire harmadikba értünk a hiányzó osztálytársak már nem Izraelben, hanem a Hortobágyon lettek volna találhatók, ott is a lehető legkisebb falukban, többnyire istállókban.

Ennek elkerülése érdekében szüleim eladták a pesti lakásunkat és leköltöztek Kiskunfélegyházára engem meg Pesten hagytak tanulni. Albérletben laktam (és hogy irigykedjetek) havi 80 forint lakbért fizettem, amiért (ezt már kiszámíthattátok), ha volt a hentesnél, alig adtak volna 1 kiló szaláminál többet.

Nem tudom, hogy a fent írtak milyennek tűnnek egy mai magyar diáknak, de bármilyen furcsán is hangzik, mi élveztük a nyüzsgést, az állandó történést. A fiatalok rendkívül adaptívok és könnyen túlteszik magukat mindenen. A legnagyobb különbséget mégis abban látom, hogy összekovácsolódtunk, bajtársiasak voltunk egymással, eszünkbe se jutott egymás hátán taposva törtetni előre. Bármennyire is szar volt az élet, egy emberléptékű világban kezdtük észlelni az emberi létet, ahol örülni lehetett egy szalámis zsömlének, ahol három napig nem bírtam magammal miután társasjáték közben arcon csókolhattam egy lányt, és ahol egy olasz operafilm életre szóló élményt nyújtott. Ha ebben kételkedtek, akkor még csak egy adat. A volt osztálytársaim közül, jóval 50 év után, havonta kétszer most is összejárok azokkal, akik még élnek.

 

[1] Nem így hívták, ez csak a mai megfelelője

[2] Bár a Magyar Cserkész Szövetséget Rajk László rendeletileg 1946 július 4-én feloszlatta, de ezt sokáig vonakodtak betartani.

[3] Rákosi, Gerő, Nagy Imre, stb.

[4] Akkoriban ez használták a „bámulás” kifejezés helyett.

[5] Izraeli mezőgazdasági kommuna

[6] Reakciós az volt, aki vagy ami bármilyen vonatkozásban szemben állt a kommunizmussal.

[7] A „jampec” kifejezés argója = feltűnően viselkedő, divatbolond, léha fiatalember.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

Éljetek a lehetőségekkel!