2019-08-20 nap bejegyzései

(2929) Most már csak oda kell menni

Vissza a múltba a négynapos ünnep alatt

 

Akinek van valami köze a tengerhez, az tudja, hogy a Vizcayai-öböl nyáron sem vicc, télen viszont garantáltan pokol. Nekünk, magyaroknak három tenger ugyan mosta partjainkat, de az több száz éve volt. Napjainkban a tyúk többet ért az ábécéhez, mint mi a sós vízhez.

Így nem csodálható, hogy bár február közepe volt, mi vidám vigyorral az arcunkon néztünk elébe a Vizcayai-öböl átszelésének. Nekem ugyan gyanús volt, amikor a tengerészek és a pincérek mindent lecsavaroztak, ami mozgatható volt, de szentül hittem, ez egy holland tengeri szokás.

Na, de csak sorjában. Egyelőre még a La Manche-ot szeljük hosszában. Naponta, vagyis 24 óra alatt átlagosan 600 km-t tesz meg hajónk. Ilyenkor télen a tengerek felett állandó köd honol. Látni nemigen lehet semmit. A hajón belül kellemes duruzsolást hallani, mennek a gépek. Az első nap mindent végignéztünk, ami különben nem ütközött semmi nehézségbe, mivel a hajón egyetlen osztály van, és így mindenhova bemehetünk, ahová nincs kiírva: utasok részére tilos.

Estére már a hajótűznéző sem volt túlzottan mulatságos, mert a padlózat sosem ott volt, ahová éppen tettük a lábunkat. Akkor nem, de ma már tudom, hogy 1957 a klasszikus hajózás utolsó éveinek volt az egyike.

Hajónkat jóval a háború előtt építették, vagyis a tengerjáró hajók fénykorában. Írószoba, bár, társalgó, táncterem, üzletsor, étterem, fedélköz, uszoda és rengeteg dekk. A személyzet szinte kötelességének érezte, hogy jól érezzük magunkat. Szerveztek játékokat, elfoglaltságokat. Persze ezek még hátra vannak. Az első program a tengeribetegség.

Késő délután elmentem az írószobába, vittem magammal a hordozható írógépemet, amelyet Ausztriában vettem, és nekiültem az első tengerentúli levelem megírásához. Pontosan 12 sor született. A levél többi része csak három nap múlva készült el.

A ringatódzás, sőt, az egyre erősebb ringatódzás kezdetben tulajdonképpen kellemes érzésnek tűnik. Kicsit furcsa, újszerű és enyhén komikus bizonytalansági érzetet ad. Az első jel az enyhe szédülés, amely mellé szép lassan belopja magát a fejfájás. Ezután már nem kell sokat várni, és megérkezik az émelygés és a hányinger. Ekkor már alaposan benne vagyunk a dologban. Ez az a fázis, amikor a legtöbb utas már lefekszik, mert fekve sokkal könnyebb elviselni az émelygést. Akár ülünk, akár fekszünk, előbb vagy utóbb megérkezik a hányinger, amellyel lehet küszködni, vagy lehet neki szabad utat engedni, a végeredmény egyre megy. A baj csak az, hogy a déli étel viszontlátása nem hoz enyhülést, mint ahogy például egyszerű gyomorrontásnál szokott. Ellenkezőleg, a gyomor görcsös rángatódzása csak fokozza a betegséget. Egymást követő hőhullámok, izzadás és hőemelkedés. Egy tökéletes betegség és tulajdonképpen semmi bajunk sincs. Ha egy csapásra megállna az imbolygás, 30 másodpercen belül makkegészségesek lennénk.

Ráadásul egy rohadt ellentmondásos betegségről van szó. A menők azt mondják, nem szabad lefeküdni. Csakhogy a lefekvés az imént leírt kellemetlen szimptómákat azonnal megszünteti. Viszont, aki egyszer ágynak dől, az alig tud onnan kikecmeregni. A legjobb megoldás a nyugodt ülőhelyzet a friss levegőn üres gyomorral.

Hát, kérem, én nem feküdtem le, csak amikor jött az este. Nem is keltem fel másnap reggel és még két egész napig. Akkor már többen jártak, és az is köztudott volt, hogy csak az első felkelés nagyon rossz, és utána jön a viszonylag gyors (két-három óra) gyógyulás. Igen ám, de a visszafekvés azonnali panaszmentességgel jár. A kísértés óriási.

Volt egy társunk, aki végig az egész úton az ágyában feküdt. Az istennek nem volt hajlandó felkelni. Amint kikötöttünk, nyomban meggyógyult, de kihajózás után tüstént visszabújt az ágyába. A tengerészek szerint minden úton akad egy-egy ilyen balek.

Az a hír is járta, hogy a tenger hánykolódását nem lehet megszokni. Tengeribetegségre nem lehet immunitást szerezni. A tengereket több mint negyven éve hajózó kapitány sem bírja ki lábon a vihart. Nem tudom, igaz-e, de amikor ágynak dőltem, az egész személyzet talpon volt, amikor felkeltem, akkor meg már talpon volt. Betegségem alatt tőlem járhattak-kelhettek vagy ágyban höröghettek, aligha vettem róla tudomást.

Az viszont biztos, hogy évekkel később, amikor visszafelé hajóztam (amit szándékosan, némi nosztalgiából tettem, hiszen addigra a repülés már igen elterjedt), a tengeri betegség egy percre sem vett le a lábamról. Mintha megszoktam volna, pedig az sem volt kutya, egy fele akkora hajón trópusi vihar Indonézia körül, rekkenő hőség, 99 százalékos relatív légnedvesség, mialatt a hajó úgy hánykolódott, mint egy gyufás skatulya. Tengeri veterán lévén az első imbolygásra megkerestem a hajó súlypontját, ahol a legkisebb a kilengés, és kényelmesen elterpeszkedtem egy nyugágyban valami roppant érdekes, figyelemelvonó olvasmánnyal. Este a több mint százszemélyes étteremben egyedül én ültem a megterített asztaloknál. A falnak támaszkodva sorban állt tizenkét pincér, mind engem nézett.

Na, de most még a Vizcayai-öbölben vagyunk. Ülök a friss levegőn, bámulom a hajókorlátot, és azon gondolkodom, mekkorák lehetnek a hullámok. A korlát alatti lyukon hol eget látok, hol meg vizet. Gyerekkorom útleírásaiban olvastam ilyet. Olyan, mintha maga alá akarna gyűrni egy-egy hullám. Most már értem, mi az értelme a tárgyak lecsavarozásának meg annak, hogy minden asztallapnak van egy kiugró pereme. Írógépem négy gumilábán csúszkál az asztal egyik élétől a másikig. A dőlésszög egészen biztos van vagy 20 fok.

Az öböl után szép lassan lecsendesedett a tenger, de azért az állandó imbolygás nem szűnt meg, csak mérséklődött. Ekkor derült ki, hogy az egyik hajtómű elromlott, talán attól, hogy időről időre a hajócsavar kiállt a vízből, és ilyenkor közegellenállás hiányában fel-felhördültek a motorok, nyilván túllépve a maximális fordulatszámot. Persze az is lehet, hogy azért, mert már harminc éve dohogtak. Mindenesetre Las Palmasba egy napos késéssel értünk be, természetesen félsebességgel.

A partraszállás újabb élmény volt. A szilárd talajt néhány percig imbolygónak éreztük, de utána olyan irgalmatlan stabilnak, hogy szinte fel kellett kiáltani. Ez az igazi!

Amszterdamból történő elindulásunk óta a hajó állandó jelleggel, szinte toronyirányt, délre tartott. Naponta megközelítőleg hatszáz kilométerrel kerülve közelebb az Egyenlítőhöz. A télből először a tavaszba hajóztunk, a tavaszból pedig a nyárba. Minden egyes nap egy-egy hónapnak felelt meg. Elég szokatlan, hogy hétfőn sapka-sál-kesztyűben és metsző szélben keressük a napot. Csütörtökön rövid ujjú ingben élvezzük a friss tavaszi szellőt, de vasárnap már folyik rólunk az izzadság, fürdőruhában lihegünk az árnyékban.

Mi az, hogy árnyék? A Nap délben meglehetősen szokatlan helyen, pontosan a fejünk felett van. Szinte keresni kell, honnan süt. Saját árnyékomon állok, de ugyanígy minden más is a saját árnyékán áll. Vagyis semminek sem lehet beülni az árnyékába. Velünk ez jóval az Egyenlítő után következett be, mert februárban a Nap az Egyenlítőtől majd 20 fokkal délebbre delel a zeniten.

Az egyenlítőn való áthaladás egy külön ceremónia. Napjainkban az utasszállító repülőkön adnak egy oklevelet annak, aki először szeli át az Egyenlítőt. Nem így a hajókon. Ott, abban az időben egy mini karnevált csaptak. Összegyűltünk a medence körül, természetesen fürdőruhában. Valamelyik tiszt beöltözött Poszeidónnak, hatalmas műszakállt ragasztott fel, és egy éktelen nagy szigonnyal hadonászott. A többi már a játékvezető fantáziájából adódott.

A legcsinosabb nőkből sellőket csináltak, akik nagyokat bájologtak, és iparkodtak úgy tenni, mintha deréktól lefelé halak lennének. Poszeidón böködött a szigonnyal, okleveleket osztogatott, ítélkezett, és a végén mindenki rettenetesen vizes lett, sós vizes.

Ekkor már tenger jártakká váltunk, és 1400 emberrel kerültünk köszönőviszonyba. Több riadó volt már a hátunk mögött, mert úgy tettek, mintha süllyedne a hajó. Mindenki berohant a kabinjába, és a feje felől kirángatta a saját mentőcsomagját, magára öltötte úszómellényét, és felsorakozott a korábban kijelölt mentőcsónak előtt.

Ott álltunk röhögve, és vártuk, hogy a mentőcsónak parancsnoka engedélyezze a beszállást. A tényleges beszállásig persze sosem ment el a játék. Azóta már láttam néhány horrorfilmet. Ezek szerint a mentőcsónak leeresztő csörlőinek illik beragadni, különben a néző nem rágja a körmét. Viszont el tudom képzelni, hogy a mi csörlőnk is beszorult volna, ha tényleg süllyedünk.

A hajónk különben frankón elsüllyedt – hat évvel később, de akkor már nem holland zászló alatt. Beolvasztás helyett az öreg jószágot eladták valamelyik fejlődő országnak.

Mikor már kezdtük unni magunkat, kihirdették, aki akar, lemehet a gépházba körülnézni, na persze csak magyarul nem beszélő kísérővel. Többen is jelentkeztünk, nem bántuk meg. A gépterem többemeletes volt, szinte hangyáknak éreztük magunkat. Az egyes gépelemek megközelítése vaslétrák és lemezből készült függőfolyosók segítségével történt.

A fémpadlózaton álltak a dízelhengerek két sorban. De mekkorák! Uramisten, mekkorák! Egy-egy henger másfél méter hosszú volt hatvan centis átmérővel. A hengerek nyilvánvaló belvilága akkora, hogy nyugodtan belebújhattunk volna valamelyikbe. Műszakilag ezt úgy mondják, hogy 600 mm-es furat és 1500 mm löket. Egyetlen henger térfogata 424 liter. A két sorban elhelyezett tíz-tíz henger össztérfogata 8500 liter volt, és ezek egy-egy főtengelyt hajtottak meg, amelynek az átmérője 500 mm volt. Tehát egy fél méter vastag, tömör acéltengely hajtotta a végén elhelyezkedő hajócsavart. A főtengelyek hat méter hosszú darabokból voltak összeállítva, és nyúlt a hajó közepétől ki a végéig. Az egymáshoz csatlakozó két tengelydarab az illesztésnél volt feltámasztva egy-egy gigantikus csapággyal.

A hajó vitt magával egy darab pót-tengelydarabot is, amelyet az egész tengelyhossz felett sínen futó csörlő lett volna hivatva beemelni az eltört darab helyére.

A két hengersor egyenletesen hajtotta a két főtengelyt a végeiken elhelyezkedő hajócsavarral. Most jön a meglepetés. A hengerekben a dugattyúk körülbelül fél másodperc alatt mentek végig. Vagyis a hengersor fordulatszáma harminc körül volt.

Manapság ilyen gépet nem építenek. Nincs rá igény, talán pénz sem. A szívvel-lélekkel dolgozó szakmunkásokról nem is beszélve. Ez utóbbi az igazi hiánycikk.

Még néhány megdöbbentő adat. A mintegy 20 ezer tonnás hajó 1400 utast szállított (akik között pontosan 172 volt magyar) és 350 fős személyzetet. Ezek szerint négy utasra jutott egy fő személyzet. Az út negyven napig tartott, ami alatt természetesen etettek és itattak, sőt, szórakoztattak is minket. Mindez 140 amerikai dollárba került fejenként, azaz 3500 osztrák schillingbe, amely különben pariban volt az akkori forinttal. Abban az időben ez egy betanított munkás négyheti fizetése volt Ausztráliában. Magyarországon négyhavi fizetés.

Az étterem természetesen nem volt önkiszolgáló. Eszükbe sem jutott volna. Csokornyakkendős pincérek serénykedtek. Minden pincérre nyolc utas jutott. Két étkezés között a pincérek más feladatokat láttak el.

A hajón egész nap szólt a zene, de nem magnóról vagy hanglemezről, hanem élő zenészek játszottak. Hadd tegyek még hozzá valamit. Ez egy kivándorló hajó volt, nem pedig gazdag utasok részére fenntartott luxusjárat.

Igaz, ez a téma is kíván némi részletezést. A hajón számtalan két- és négy férőhelyes kabin volt, amihez nem kell hozzáfűzni semmit. Voltak viszont 20 férőhelyes, úgynevezett dormitoriumok, vagyis közös hálók. Ne is mondjam, nekem ez jutott. Ezek a közös hálók természetesen egyneműekkel, vagyis vagy férfiakkal, vagy nőkkel voltak feltöltve. Na, nőkkel csak egy, az összes többi férfiakkal.

A logika azt diktálná, hogy a közös hálókban az egyedülállók legyenek elhelyezve. Más azonban a logika és más a szükség. Így aztán több házaspárról is tudok, akik nem egy kabinban, hanem külön-külön közös hálókban utaztak.

Ez a kényszerelrendezés különös dolgokat szült. Sötétedés után a ponyvákkal letakart mentőcsónakokban nem egészen rendeltetésszerű tevékenység kezdődött, ami az utastársak tapintatát és megértését erősen próbára tette.

Az idő múltával, az indulás után úgy két-három héttel, amikor komolyabb kapcsolatok is születtek, a dolog odáig fajult, hogy egyes tágasabb vécékbe gyakorlatilag sosem lehetett bejutni, azok mindig foglaltak voltak.

Sosem volt viszont telt ház a medencében és a fedélzeteken. A fedélzetek teli voltak nyugágyakkal és a pingpongon kívül több, részünkre kezdetben ismeretlen játéklehetőséggel. A nyugágyak melegágyai voltak a duma partiknak, míg a dekk játékok kitűnő alkalommal szolgáltak az ismerkedésre.

Egyik ilyen dekk játék volt a fonott karikák célkörökbe dobálása, illetve becsúsztatása. Ez egy tekeszerű játék, csak golyók helyett tömör karikákat kell dobálni. A hajóstársaságokat a golyókról nyilván a sosem vízszintes fedélzet szoktatta le.

Az ember alkalmazkodó készségére mi sem jellemzőbb jobban, mint az, hogy a számunkra eme rendkívül különös, bár meglehetősen kellemes világot milyen gyorsan megszoktuk.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________