Tibor bá’ fordítás online
Az öntudat megértése
Michael S A Graziano
A tudatosság szónak különböző jelentése van különböző emberek számára. Ebből kifolyólag a témáról nehéz írni. A tudatnak három fő nézőpontja van, legalábbis ahogy én látom őket: a spirituális, a nehéz probléma és az önmodell nézőpontja. Itt azzal érvelek, hogy ezek előrelépést jelentenek a mi felfogásunkban. A vallási perspektíva az eredeti megközelítés, amely sokak számára intuitív módon lenyűgöző; a „hard-probléma” szemlélet a 20. század vége felé bevezetett fogalmi előrelépést jelent; az újabban teret hódító önmodell-keret pedig teljesen gépies, és véleményem szerint tudományosan a leginkább érvényes.
A nem fizikai szellembe vetett hit rendkívül régi. Úgy gondolják, hogy a sírtárgyakkal ellátott temetkezések egy olyan szellembe vetett hit bizonyítékai, amely túléli (és ezért más anyagból van), mint a fizikai test, és az ilyen temetések legalább százezer éves múltra tekintenek vissza. Bár a hiedelem az őskorból származik, talán a leghíresebb filozófiai megfogalmazása Descartes-tól származik, aki azt állította, hogy az ember egy fizikai anyagból (res extensa) és egy éteri, spirituális vagy mentális anyagból (res cogitans) áll. Ezt a megfogalmazást karteziánus dualizmusnak hívták. xxx Számos modern tudományos és filozófiai tudatelmélet a dualizmus álcázott formája, és azt állítja, hogy valami – valamilyen kiváltó ok vagy mechanizmus a fizikai agyban – nem fizikai érzést kelt. A fizikai mechanizmus – a tudat idegi korrelátumai – tanulmányozható, de ennek nem fizikai járuléka – maga az érzés – kívül esik a tudomány határain. Ebben a formában a dualizmus befolyásolta a modern tudatnézeteket, például a következőképpen tárgyalt nehéz problémákról szóló nézetet.
William James, akit néha a modern pszichológia megalapítójának is neveznek, az 1800-as évek végén alkotta meg a „tudatfolyam” kifejezést. Számára a tudat folyamatosan változó, folyamatosan áramló tartalma magában foglalta a gondolatokat, érzékszervi benyomásokat, érzelmeket, döntéseket, emlékeket. , A tudat, hogy Ön a világ többi részétől elkülönülő személy, és minden más, ami pillanatról pillanatra átélhető.
Ha a tudat egy mentális tartalom folyama, akkor a tudat megértése talán annak megértése, hogy az agy hogyan számítja ki ezt a tartalmat. Ahogy a számítástechnika a 20. század közepén megjelent, a tudat mechanikus nézete, mint számítógépes tartalom gyűjteménye, kezdett elfogadhatónak tűnni. 1950-ben Turing azzal érvelt, hogy a számítógépeket végül be lehet programozni úgy, hogy úgy gondolkodjanak, mint az emberek.
Az 1970-es években azonban kezdett kialakulni egy filozófiai perspektíva, részben a számítógépes analógiára adott reakcióként. Az új perspektívát Nagel filozófus fogalmazta meg „Milyen denevérnek lenni?” című esszéjében. Ezt később Chalmers filozófus is összefoglalta, aki népszerűsítette a „nehéz probléma” kifejezést. Az új filozófiai perspektívában a tudat nem a konkrét tartalomról szól, hanem a tartalom egy részéhez kapcsolódó szubjektív tapasztalatról.
Megnyitás új lapon Dia letöltése
Mi ez a szubjektív tapasztalat? Miért csak bizonyos belső tartalom jár érzéssel? A pszichológusok egy évszázada tudják, hogy az agyban végbemenő feldolgozás nagy része rejtett, és anélkül történik, hogy bármiféle szubjektív érzés kapcsolódna hozzá. Hogyan kötődik tehát a tapasztalat lényege az agy egyes elemeihez, másokhoz pedig nem? A nehéz probléma felfogásában, mivel a szubjektív tapasztalat, a „milyen érzés” komponens alapvetően magánjellegű, mivel nem olyan fizikai tulajdonságokkal rendelkező tárgy, mint a tömeg, ezért alapvetően kívül esik az objektív tudomány körén. Ez önmagában soha nem lesz megmagyarázva. Innen ered a „kemény probléma” kifejezés, ami eufemisztikusan a megoldhatatlan problémát jelenti.
A nehéz probléma perspektívája kategorikusan elválasztja a tudat nem fizikai érzését az agy fizikai mechanizmusaitól és az információtartalomtól, amely esetenként ennek az érzésnek a tárgya. Ha a tudat nem arról szól, hogy összetett információ legyen a fejedben, hanem inkább egy szubjektív tapasztalat, akkor egy denevér is szubjektív tapasztalatot szerezhet a világáról (ahogyan Nagel javasolta). Vagy egy egér. Vagy egy méh. Vagy talán egy mikroba.
Az egyik fő módja annak, hogy a nehéz probléma perspektívája befolyásolja az idegtudományt, a tudat idegi korrelációinak tanulmányozása. Ebben a megközelítésben a tudósok az agyban zajló eseményeket tanulmányozzák, amelyek korrelálnak az emberi tudatjelentéssel. Ha így teszünk, akkor minden tőlünk telhetőt megtettünk tudományosan, miközben maga a kialakuló tudatos tapasztalat tudományosan nem érinthető.
Legalább egy tudatelmélet, a globális munkaterület-elmélet összhangban van ezzel a neurális korrelációs megközelítéssel. Elméletileg, amikor az agyban lévő információ jelerősségét a figyelem mechanizmusai fokozzák, eljut egy központi hálózathoz, a globális munkaterülethez. Amint belép a globális munkatérbe, egy szubjektív érzés alakul ki ebből az információból. Az ember tudatában lesz ennek. Tanulmányozhatjuk az információkat, a figyelmet és a globális munkateret, de ami az abból fakadó szubjektív élményt illeti… egyszerűen megjelenik.
A tudat egy második elmélete, a magasabb rendű gondolatelmélet azt állítja, hogy amikor az alacsony szintű érzékszervi információt beépítik a magasabb rendű gondolatokba, akkor szubjektív tudatérzet keletkezik. Tudományosan megérthetjük, hogyan mozog az információ az alacsony szintről a másikra. magasabb rendű, de végül egy alapvetően redukálhatatlan jelenség lép fel – a szubjektív érzés.
Egy harmadik jelenleg népszerű elmélet, az integrált információelmélet azt állítja, hogy amikor egy rendszer információt tartalmaz, és amikor ezt az információt egy matematikai mérőszám szerint „integrálják”, akkor a tudatosság érzése keletkezik. Tudományosan leírhatjuk, hogy milyen feltételek mellett fellép a tudatos érzés – de maga az érzés redukálhatatlan marad.
Mindezek az elméletek, és még sok más, egy gyakran ki nem mondott filozófiai perspektívából, egy dualista perspektívából fakadnak. Ebből a szempontból az agy egy fizikai motor, amely tudományosan is értelmezhető; a motor alapvetően nem fizikai terméket, szubjektív érzést vagy élményt generál; és az a termék meghaladja a további megértést vagy a mechanikus dekonstrukciót.
Az utolsó perspektíva az önmodell perspektívája véleményem szerint a következő természetes lépés. A nehéz probléma perspektívájában az információ puszta feldolgozása – például egy alma színének feldolgozása – nem magyarázza meg a tudatos tapasztalatot. Valami extrának jelen kell lennie, egy nem fizikai esszenciának, egy érzésnek, amit a tudomány nem tud tovább dekonstruálni. Az önmodell felfogásában ismét csak az alma színére vonatkozó információk feldolgozása nem elegendő az alma tudatos megtapasztalásához. Valami másnak is jelen kell lennie. Az extra összetevő azonban mechanikailag érthető, és hasznos szerepet játszik a megismerésben.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik az önmodell megközelítés, először vegyünk egy apró, de kulcsfontosságú logikát. Minden, amiről azt gondolod, hogy igaz magadról – bármennyire biztos is vagy benne –, az agyban lévő információból fakad, különben nem tudnád gondolni a gondolatot vagy megfogalmazni az állítást. Az agy modellépítő. Modelleket vagy információcsomagokat épít, amelyek leírják a világ dolgait. A vizuális rendszer vizuális modelleket, objektumokat reprezentáló gazdag információkészleteket épít fel. A testséma olyan információhalmaz, amely a test fizikai felépítését és állapotát reprezentálja. A világról alkotott általános hiedelmeink inkább kognitív szintű modellek.
Hol marad ez a tudat tekintetében?
A legtöbb ember teljesen biztos abban, hogy van egy kimondhatatlan, szubjektív érzése, amely végigkíséri gondolkodását és észlelését. A szokásos érv így fogalmazható meg: „Tudom, hogy nálam van, mert éppen most tapasztalom. Érzem’. De ez az érvelés egy klasszikus tautológia, egyenértékű azzal, hogy azt mondjuk: „Tudom, hogy megvan, mert megvan; Tudom, hogy igaz, mert igaz. Tudom, hogy van érzésem, mert érzem az érzést.
Mi történt itt? Normális esetben, ha valaki teljesen biztos valamiben – akár hihető, akár nem – akkor megértjük, hogyan kell értelmezni a helyzetet. Az ember agya felépített egy információhalmazt, amely alapján létrejön a hiedelem és a bizonyosság. A szubjektív érzés esetén az agy egy logikai hurokban ragadt. A megismerés hozzáférést kapott egy információhalmazhoz; az információkészlet egy önmodell része; olyan információ, amely az én valamely aspektusát írja le. Ezen információk alapján a megismerés eljut ahhoz a hithez és bizonyossághoz, hogy egy nem fizikai érzés van jelen. De ez az önmodell nem valószínű, hogy szó szerint pontos ábrázolás. Azt gondoljuk, hogy van bennünk valami nem fizikai és megfoghatatlan, mert bármi is legyen, amivel valójában rendelkezünk, bármilyen fizikai folyamat is legyen ennek az én-modellnek a tárgya, a modell azt hiányosan ábrázolja.
Ezt a perspektívát néha illuzionizmusnak is nevezik, mert a tudatos tapasztalatról azt mondják, hogy illúzió. Azt állítottam, hogy az illuzionizmus kifejezés nem helyes. Azt a benyomást kelti, hogy senki sincs otthon, és semmi sem létezik a fejünkben. De ez nem helyes. Az a meggyőződésünk, hogy bennünk van egy tudatos érzés – minden más hitünkkel, meggyőződésünkkel, észlelésünkkel és gondolatainkkal együtt – az agyban lévő információkból fakad. A tudat tudományos kérdése azzá válik: mi az a döntő információhalmaz, az én-modell, amitől függ egy nehéz tudati problémába vetett hitünk?
A figyelmi séma elmélet (AST) tudomásom szerint a tudat önmodell elméletének legteljesebben kidolgozott változata. Az AST a szubjektív tudatosság és az objektív figyelem szoros kapcsolatára összpontosít. A figyelem egy olyan mechanizmus, amellyel bizonyos elemek jelölés kapnak az agyban, és ezáltal mélyebben dolgoznak fel, és nagyobb befolyást szereznek a kimeneti rendszerekre. A figyelem mozog és változik, különböző elemeket rögzít az idő múlásával. A belső gondolatokra, emlékekre éppúgy fókuszálhat, mint a külső ingerekre. Ez az az eszköz, amelyen keresztül az agy az erőforrásokat arra összpontosítja, ami pillanatnyilag a legfontosabbnak tűnik.
Bár a figyelem csupán egynek tűnhet az agyban zajló számos folyamat közül, különös jelentőséggel bír. Vitathatatlanul ez a kulcsa bármilyen összetett intelligencia számára, mert lehetővé teszi az agy korlátozott erőforrásai számára, hogy a kiválasztott elemeket nagymértékben feldolgozzák, és összetett válaszadásra jussanak. Ez egy teljesen mechanikus, fizikai folyamat, olyannyira, hogy sok mesterséges intelligencia rendszerbe beépítették a figyelem változatait.
A szubjektív tudatosság sok tekintetben hasonló. Amikor tudatában vagyunk valaminek, úgy érezzük, hogy feldolgozzuk, megragadjuk az elmével, képesek vagyunk reagálni rá. Ebből a szempontból a tudatosság és a figyelem hasonlóan hangzik. Ráadásul a figyelem és a tudatosság szinte mindig együtt mozog. Az, amivel az agyad foglalkozik, szinte mindig szubjektíven tisztában vagy.
A figyelem és a tudatosság olyan szorosan összefügg, hogy csábító azt gondolni, hogy ugyanannak a folyamatnak különböző címkéi lehetnek. Kiderült azonban, hogy elválaszthatók egymástól. Laboratóriumi körülmények között lehetséges manipulálni az embereket, hogy figyeljenek egy vizuális ingerre (abban az értelemben, hogy az agy feldolgozási erőforrásait ráirányítjuk), anélkül, hogy az inger szubjektív tudatában lenne. Ha az inger nagyon halvány vagy rövid, akkor a figyelem ráirányul, miközben a személy ragaszkodik ahhoz, hogy semmi sem jelent meg.
Mit szólhatunk ehhez a különös kapcsolathoz a tudatosság és a figyelem között, két folyamat, amelyek legtöbbször ugyanúgy működnek, úgy, hogy az egyik nyilvánvalóan felesleges, de időnként elcsúsznak, és külön-külön lépnek fel? Mit jelent az, hogy a figyelem egy fizikai, objektíven mérhető folyamat az agyban, míg a tudatosság olyan tulajdonság, amelyről csak személyesen „tudunk” és tanúsítunk?
Az AST egyszerűen értelmezi ezt az összetett mintát. Elméletileg az agy egy figyelemmodell segítségével irányítja a figyelmet. Ez a modell vagy a „figyelem séma” egy folyamatosan frissülő információhalmaz, amely leírja a figyelem jelenlegi állapotát, és megjósolja, hogyan alakulhat át a figyelem a jövőbeli állapotokba. A modell nélkül az agy nem tudja irányítani a figyelmet. A vezérlőrendszerek általános elve az, hogy ahhoz, hogy valamit jól tudjon irányítani, a rendszernek szüksége van egy hasznos modellre az általa irányított dologról.
Az AST szerint, amikor azt állítjuk, hogy szubjektív tudatunk van valamiről, az állítás az adott figyelem sémában lévő információból ered. Például, amikor egy almát nézel, az almával kapcsolatos tudásod – annak színe és formája – a vizuális rendszerben felépített szenzoros modellből származik. De a meggyőződése, hogy van valami más, egy szubjektív élmény, egy érzés, ami az alma feldolgozásával jár. Ez a meggyőződés egy figyelemsémából, a figyelem folyamatának modelljéből fakad.
Miért hisszük, hogy a szubjektív tudatosság nem fizikai lényeg, Mert félrevezet minket az a figyelemmodell. A tökéletlen, részleteket nélkülöző modell lévén a figyelem ábrázolása titokzatos, nem fizikai esszencia, amely képes megragadni a tárgyakat, és élénken ismeri azokat. Ez azt jelenti, hogy a tudat illúzió? Nem, ez azt jelenti, hogy a mágikus esszencia, amiről azt gondoljuk, hogy rendelkezünk, egy hasznos karikatúra. Modellként működik, amelyre az agy működéséhez szüksége van.
A tudatkutatás egyik kihívása, hogy ha tudatában vagyunk valaminek, nincs sok határozott, kimutatható haszna. Van a tudatnak valami célja? Van-e az embereknek olyan képessége, amely a laboratóriumi vizsgálatok szerint szubjektív élmény meglététől függ? Az AST igent mond, és az adatok biztonsági másolatot készítenek róla. Kiderült, hogy az egyik ilyen képesség a figyelem irányítása. Ha nem vesz tudomást arról, hogy egy bogár repül el a látása szélén, akkor a figyelme az önkéntelenül oda szállhat, de az endogén kontrollja e felett, a figyelem megbénult. Képtelen leszel elnyomni, fenntartani a figyelmet, vagy stratégiailag átirányítani a figyelmet az adott hibára tekintettel.
Tudatosság nélkül (anélkül, hogy a kontrollmodell megmondaná az agynak, hogy mit csinál a figyelem), a figyelem kontrollja összeomlik. Amikor a figyelem kontrollja összeomlik, viselkedésünk összeomlik. Végül is egy kognitív terv létrehozása és végrehajtása a figyelem irányított, szekvenciális mozgását követeli meg egyik elemről a másikra. Az intelligens cselekvés lényege a figyelem irányításától, tehát a tudatosságtól függ.
Az AST-ből számos következmény következik. Először is, a szubjektív tapasztalat nem csak bónusz ajándék, hanem az agy boldog mellékhatása. Sajátos, adaptív funkciója van. Lehetővé teszi számunkra, hogy irányítsuk saját figyelmünket. Másodszor, valószínűleg akkor kezdett el fejlődni, amikor az állatok kifinomult képességet fejlesztettek ki saját figyelmük irányítására, valószínűleg néhány száz millió évvel ezelőtt. Az emlősöknek és a madaraknak, esetleg a hüllőknek, hasonló alapmechanizmussal kell rendelkezniük. Harmadszor, az emberi agyban rámutathatunk olyan hálózatokra, amelyek valószínűleg ezért felelősek, olyan hálózatokra, amelyekről ismert, hogy részt vesznek a figyelem szabályozásában. Pontosan ezek azok a hálózatok, amelyek megsérülésekor általános zavarokhoz vezetnek a tudatosságban, például a térbeli elhanyagolás klinikai szindrómáját. Végül a technológia iránt érdeklődők számára az AST lehetőséget kínál a mesterséges intelligencia számára. A szubjektív tapasztalat nem egy titokzatos tulajdonság, amely akkor keletkezhet, ha elég nagy mesterséges neurális hálózatot épít ki. Ez egy sajátos, érthető, megtervezett tulajdonság, amely hasznos funkciót szolgál.
Az AST nem feltétlenül mond ellent minden korábbi tudatelméletnek. Némelyiknek sok érvényessége lehet. De az utolsó lépést megmagyarázatlanul hagyják. Érintetlenül hagyják a szubjektív tapasztalat kérdését, mintha egy karteziánus res cogitans emelkedne ki az elmélet mechanisztikus részeiből. Az AST megteszi ezt az utolsó lépést. Ez megmagyarázza, hogy a biológiai számítástechnikai gépek miért gondolják azt, hogy a tapasztalat varázslatos esszenciája van bennük, és ez az önmodell miért kulcsfontosságú a jó kognitív funkciókhoz.
Michael Graziano a Rethinking Consciousness: A Scientific Theory of Subjective Experience című könyv szerzője.
A tudatosság szónak különböző jelentése van különböző emberek számára. Michael Graziano azt állítja, hogy a tudat három fő perspektívája – a spirituális, a nehéz probléma és az önmodell – előrelépést jelent a megértésünkben, és csak az én-modell kerete képes számot adni a szubjektív tapasztalatokról.
_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Jó cikk. Érdekes, hogy már jó pár éve is a figyelemről és annak tárgyairól beszélünk a tudat kapcsán.
Szépen össze fognak érni a szálak, ha lesz még idő rá. Ezt is többen több éve mondogatjuk.
1-2 észrevétel:
Az első, vagyis a un.spirituális és a 3., azaz önmodell kategória lényegében összeér(ismerd meg önmagad, benned van a kulcs stb.). Hacsak a spirituális elnevezés alatt nem a dogmatikus-vallásos terminológiát értjük.
Az önmodell már egész jó közelítés, de itt a szövegben is van egy -két paradoxon(ami teljesen érthető és legfőképpen igaz is lehet?).
Az un. figyelemmodell, vagy figyelemséma eredete és kiindulópontja nem tisztázott, de kissé olybá tűnik, mintha önmaga hozná létre saját magából önmaga ezen mintáját, a „figyelőkéjét”. Sőt, maga a tudat is az agyműködés egy játéka mely önmaga működését hivatott segíteni.
Így a tautológia mint nomotetikai eszköz, abszolút megállja a helyét.
Szerintem is, csak a fordítottja a valóság. Mivel rengeteg testen kívüli tudati észlelés van, így nem állja meg a helyét az a kifejezés, hogy az agy a tudat hordozója.
De a kölcsönhatás egyértelmű, számtalanszor bizonyított.
A tudat a legkisebb közös halmaz, az egyetlen, létezésünk alapja.
Érdekes téma, de a szöveg helyenként nehezen érthető.
Megosztanád az eredeti angolt?
Köszönöm!
Understanding consciousness
Michael S A Graziano
The word consciousness has different meanings to different people. As a result, the topic is difficult to write about. There are three major perspectives on consciousness, at least as I see them: the spiritual, hard-problem, and self-model perspectives. I argue here that they represent a progression in our understanding. The religious perspective is the original approach, intuitively compelling to many; the hard-problem view represents a conceptual advance introduced towards the end of the 20th century; and the self-model framework, which has gained ground more recently, is entirely mechanistic and, in my view, the most scientifically valid.
The belief in a non-physical spirit is extremely old. Burials with grave goods are thought to be evidence of a belief in a spirit that survives (and is therefore of a different material than) the physical body, and such burials may date back at least a hundred thousand years. Although the belief has an origin in prehistory, perhaps the most famous philosophical formulation of it came from Descartes, who argued that humans are composed of a physical substance (res extensa) and an ethereal, spiritual or mental substance (res cogitans). This formulation has come to be called Cartesian dualism.
Many modern scientific and philosophical theories of consciousness are a disguised form of dualism, positing that something—some trigger or mechanism in the physical brain—gives rise to a non-physical feeling. The physical mechanism—the neural correlates of consciousness—can be studied, but the non-physical adjunct to it—the feeling itself—is outside the bounds of science. In this form, dualism has influenced modern views of consciousness, such as the hard-problem view discussed next.
William James, sometimes called the founder of modern psychology, coined the term ‘stream of consciousness’ in the late 1800s.1 To him, the content of consciousness, constantly changing, constantly flowing, included thoughts, sensory impressions, emotions, decisions, memories, the knowledge that you are a person distinct from the rest of the world, and everything else swirling through your moment-by-moment experience.
If consciousness is a stream of mental content, then perhaps understanding consciousness is a matter of understanding how the brain computes all of that content. As computer technology emerged in the middle part of the 20th century, that mechanistic view of consciousness, as a collection of computed content, began to seem plausible. In 1950, Turing argued that computers could eventually be programmed to think like people.2
In the 1970s, however, a philosophical perspective began to emerge, partly as a reaction to the computer analogy. The new perspective was famously put by the philosopher Nagel, in his essay, ‘What is it like to be a Bat?’.3 It was also summarized later by the philosopher Chalmers, who popularized the phrase, ‘the hard problem’.4 In the new philosophical perspective, consciousness is not about the specific content, but rather the subjective experience associated with some of that content.
Open in new tabDownload slide
What is that subjective experience? Why does only some internal content come with a feeling? Psychologists have known for a century that most of the processing in the brain is hidden, occurring without any subjective feeling attached to it. So how does the essence of experience become attached to some items in the brain, and not others? In the hard-problem view, because subjective experience, the ‘what it feels like’ component, is fundamentally private, because it is not an object with physical properties like mass and hardness, it is also fundamentally outside the realm of objective science. It is undissectable. It, itself, will never be explained. Hence the term ‘hard problem’, meaning, euphemistically, the impossible-to-solve problem.
The hard-problem perspective categorically separates the non-physical feeling of consciousness from the physical mechanisms in the brain and the information content that is, sometimes, the subject of that feeling. If consciousness is not about having complex information in your head, but rather about having a subjective experience, then a bat could have a subjective experience of its world (as Nagel suggested). Or a mouse. Or a bee. Or maybe even a microbe.
A major way in which the hard-problem perspective has impacted neuroscience is through the study of the neural correlates of consciousness. In that approach, scientists study the events in the brain that correlate with the human report of consciousness. If we do so, we have done all we can, scientifically, while the emergent conscious experience itself is not scientifically touchable.
At least one theory of consciousness, the global workspace theory, is consistent with this neural-correlates approach. In the theory, when information in the brain is boosted in signal strength by the mechanisms of attention, it reaches a central network, the global workspace.5 Once it has entered the global workspace, a subjective feeling emerges from that information. The person becomes conscious of it. One can study information, attention, and the global workspace, but as to the subjective experience that emerges from it … it simply appears.
A second theory of consciousness, the higher-order thought theory, posits that when low-level sensory information is incorporated into higher-order thoughts, then a subjective feeling of consciousness arises.6 We can scientifically understand how information moves from low-level to higher-order, but in the end, a fundamentally irreducible phenomenon occurs—the subjective feeling.
A third currently popular theory, the integrated information theory, posits that when a system contains information, and when that information is ‘integrated’ together according to a mathematical metric, then the feeling of consciousness arises.7 We can scientifically describe the conditions under which the conscious feeling occurs—but the feeling itself remains irreducible.
All of these theories, and many others, stem from an often-unspoken philosophical perspective, a dualist perspective. In that perspective, the brain is a physical engine that can be understood scientifically; the engine generates a fundamentally non-physical product, a subjective feeling or experience; and that product is beyond further understanding or mechanistic deconstruction.
The final perspective that I’ll describe, the self-model perspective, is, in my view, the next natural step. In the hard-problem perspective, merely processing information—such as processing the colour of an apple—does not explain conscious experience. Something extra must be present, a non-physical essence, a feeling that science cannot further deconstruct. In the self-model view, once again, merely processing information about the colour of an apple is not enough for conscious experience of the apple. Something else must be present. However, the extra ingredient is mechanistically understandable and plays a useful role in cognition.
To understand how the self-model approach works, first consider a small, but crucial, piece of logic. Everything that you think is true about yourself—everything, no matter how certain you are of it—stems from information in the brain, or you wouldn’t be able to think the thought or articulate the claim. The brain is a model builder. It builds models, or bundles of information, descriptive of things in the world. The visual system builds visual models, rich sets of information that represent objects. The body schema is a set of information that represents the physical structure and state of the body. Our general beliefs about the world are models at a more cognitive level.
Where does that leave us with respect to consciousness?
Most people are absolutely certain they have an ineffable, subjective feeling that accompanies their thinking and their perception. The standard argument could be put this way: ‘I know I have it, because I’m experiencing it right now. I can feel it’. But this argument is a classical tautology, equivalent to saying, ‘I know I have it because I have it; I know it’s true because it’s true. I know I have a feeling, because I feel the feeling’.
What has happened here? Normally, if a person is absolutely certain of something—whether plausible or incoherent—we understand how to interpret the situation. The person’s brain has constructed a set of information, on the basis of which the belief and the certainty occurs. In the case of the subjective feeling, the brain is stuck in a logic loop. Cognition has gained access to an information set; the information set is part of a self-model; it is information that describes some aspect of the self. On the basis of that information, cognition arrives at the belief and the certainty that a non-physical feeling is present. But that self-model is unlikely to be a literally accurate representation. We think we have something non-physical and intangible inside us, because, whatever it is that we actually have, whatever physical process is the subject of that self-model, the model depicts it in an incomplete manner.
This perspective is sometimes called illusionism, because conscious experience is said to be an illusion.8 I have argued that the term illusionism is not right. It gives the impression that nobody is home and nothing exists in our heads. But that isn’t correct. Our belief that we have a conscious feeling inside us—along with every other belief and conviction and perception and thought that we have—derives from information in the brain. The scientific question of consciousness becomes: what is that crucial information set, the self-model on which our belief in a hard problem of consciousness depends?
The attention schema theory (AST) is, to my knowledge, the most fully elaborated version of a self-model theory of consciousness.9 AST focuses on the close relationship between subjective awareness and objective attention. Attention is a mechanism by which some items are given a signal boost in the brain, and are thereby processed in greater depth and gain a greater influence over output systems. Attention moves and changes, capturing different items over time. It can be focused on internal thoughts and memories, just as well as on external stimuli. It is the tool through which the brain concentrates resources on whatever seems most relevant at the moment.
Though attention may seem like merely one of many processes in the brain, it is of special importance. It is, arguably, the key to any kind of complex intelligence, because it allows the limited resources of the brain to process selected items in great depth and arrive at a complex response. It is an entirely mechanistic, physical process, so much so that many artificial intelligence systems have had versions of attention built into them.
Subjective awareness is similar in many ways. When we are aware of something, we feel that we’re processing it, we grasp it with the mind, we’re able to respond to it—in these respects, awareness and attention sound similar. Moreover, attention and awareness almost always move together. What your brain is attending to, you’re almost always subjectively aware of.
Attention and awareness are so closely associated that it’s tempting to think they may be different labels for the same process. However, it turns out they can be separated. Under laboratory circumstances, it is possible to manipulate people to pay attention to a visual stimulus (in the sense of focusing the brain’s processing resources on it) without any subjective awareness of the stimulus. If the stimulus is very dim or brief, attention will flicker towards it, while the person will insist that nothing appeared.
What can we make of this strange relationship between awareness and attention, two processes that appear to act the same way most of the time, such that one of them is evidently redundant, but then occasionally they slip and act separately? What does it mean that attention is a physical, objectively measurable process in the brain, whereas awareness is a property that we only ‘know’ about personally and attest to?
AST makes simple sense of this complex pattern. In the theory, the brain controls attention with the help of a model of attention. That model, or ‘attention schema’, is a constantly updating set of information that describes the current state of attention and predicts how attention may transition into future states. Without the model, the brain can’t steer attention. In a similar manner, the motor system controls the arm with the help of a descriptive and predictive model of the arm, a part of the body schema. A general principle of control systems is that, to be good at controlling something, the system needs a useful model of the thing it controls.
According to AST, when we claim to have subjective awareness of something, the claim stems from the information in that attention schema. For example, when you look at an apple, your knowledge about the apple—it’s colour and shape—comes from a sensory model constructed in the visual system. But your belief that there is something else, a subjective experience, a feeling that comes with processing the apple—that belief stems from an attention schema, a model of the process of attention.
Why do we believe that subjective awareness is a non-physical essence, a hard problem? Because we are misled by that model of attention. Being an imperfect model, lacking details, its depiction of attention is of a mysterious, non-physical essence that can seize hold of items and vividly know them. Does that mean that consciousness is an illusion? No, it means that the magic essence we think we have is a useful caricature. It acts as a model that the brain needs to function.
One of the challenges in consciousness research is that being conscious of something does not have many definite, demonstrable benefits. Does consciousness have any purpose? Do people have any ability that, under laboratory tests, depends on the presence of a subjective experience? AST says yes, and the data back it up. One such ability, it turns out, is the control of attention.10 If you’re not aware of a bug flying at the edge of your vision, your attention may flicker to that bug, pulled there involuntarily, but your endogenous control over that attention is crippled. You will be unable to suppress attention, sustain attention, or strategically shift attention with respect to that bug.
Without awareness (without the control model telling the brain what attention is doing), the control of attention collapses. When the control of attention collapses, our behaviour collapses. After all, creating a cognitive plan and executing it requires a controlled, sequential movement of attention from one item to the next. The very essence of intelligent agency depends on the control of attention, and therefore on awareness.
Several implications follow from AST. First, subjective experience is not just a bonus gift, a happy side effect of the brain. It has a specific, adaptive function—it enables us to control our own attention. Second, it must have begun to evolve when animals developed a sophisticated ability to control their own attention, probably a few hundred million years ago. Mammals and birds, possibly reptiles, must share a similar basic mechanism. Third, in the human brain, we can point to networks that are probably responsible for it, networks that are known to be involved in controlling attention. They are exactly the networks that, when damaged, lead to general disruptions in awareness, such as the clinical syndrome of spatial neglect. Finally, for those interested in technology, AST offers a possibility for artificial intelligence. Subjective experience is not a mysterious property that might emerge if you build an artificial neural network big enough. It is a specific, understandable, engineerable trait that serves a useful function.
AST does not necessarily contradict all previous theories of consciousness. Some may have much validity. But they leave the final step unexplained. They leave untouched the question of subjective experience, as though a Cartesian res cogitans were rising up from the mechanistic parts of the theory. AST takes that final step. It explains why biological computing machines think they have a magic essence of experience inside them, and why that self-model is crucial to good cognitive function.
Michael Graziano is the author of Rethinking Consciousness: A Scientific Theory of Subjective Experience.
The word consciousness has different meanings to different people. Michael Graziano argues that the three major perspectives on consciousness—the spiritual, the hard problem, and the self-model—represent a progression in our understanding, with only the self-model framework able to account for subjective experience.
Komoly írás, még mindig emésztem – azért az időm nagy része a munkára megy, nem erre.
Azért (is) nagyon lényeges kérdés, hogy mennyire tudjuk praktikusan megfogni az öntudat mibenlétét, mert ez döntheti el, hogy az MI elérte-e már. Vagy mikortól lehet úgy tekinteni, hogy elérte.
Lehet filozófálni a tudat mibenlétéről, de egy klasszikusnak nevezhető mezei bölcset idézve: „minden attól függ, hogy ki, mikor, kivel kerül szembe! ”
Erről írta Karinthy híres szösszenetét:
„Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába.”
Vagyis minden gondolat ami tudatosul vagy sem, egy válasz a környezetre, önreflexió a saját érzékszervek ingerületeire, de mindkét esetben lehet képzelgés is, az „űr” kitöltése fantáziával. Ez utóbbit már a mesterséges intelligenciánál is észrevették,
ebből a szempontból a gép már utolérte az embert, de ez persze még fényévekre van az öntudattól, amikor tudja a tükör, hogy én egy tükör vagyok…