Tibor bá’ online
A múlthét valamelyik napján megdöbbenve vettem észre, hogy kimentem a divatból. Egy nyolctagú társaság kellős közepében üldögélve, kénytelen voltam végig hallgatni, hogy Eszenyi Enikő micsoda csodálatos színésznő, aki most éppen zsűritag és rendez. A helyzet az, hogy ízlések és pofonok különböznek, az esetemben pedig nagyon. Ugyanis ezt a nőt kezdettől fogva ki nem állhattam. Színésznői képességeit most hagyjuk nyugodni (persze attól se esem seggre) de a végeláthatatlan nyafogása kikezdte az idegeimet. Ha valakinek eszébe jutna egy olyan színdarabot írni, ahol egy megöregedni képtelen úri család kisasszonya még 60 éves korában is nyávog, akkor Eszenyi ideális lenne a szerepre, de hol vannak az ilyen színdarabok?
Mivel nézetemnek hangot is merészeltem adni, egyszerre heten estek a torkomnak, és a „szakbarbár” volt a legenyhébb jelző, amit a pofámba vágtak. Hát kérem, én tiltakozom. 10 és 20 éves korom között végigszenvedtem az összes Shakespeare drámát, és az Operaházban valamint az Erkel színházban előadott operát. Ezzel az istennek megadtam, ami az istené, és utána jött a császár, hogy ő is megkaphassa a jussát. Kiderült, nem a bunkóságra predesztináltságomról van szó, sajnos William bácsi már a múlté. A ma emberét nem lehet négy órán keresztül, megállás nélkül, folyamatosan bombázni azzal, hogy 3 lány milyen szar az apjához. Bármelyik kortárs barátom ezt 3 perc alatt el tudja mesélni saját, megtörtént tapasztalatát idézve. A múlt szele járja át az operákat is, ahol – az én megítélésem szerint – néhány örökzöld, értékes dalt a véget nem érő nyávogás köt össze. Ki tud ma 3 órát türelmesen ülni a seggén egy kellemes szextet meghallgatásáért? Ezzel szemben Molnár Ferenc és G. B. Shaw színdarabjait annyira élveztem, hogy az összekuporgatott 60 filléremért megvett jegyemmel hetente ültem föl a Nemzeti Színház kakaslelátójára a Blaha Lujza téren (persze akkor még nem volt tér, az csak a színház lebontása után lett). A színpadot a két térdem között láttam, és csak 14 éves füleimnek köszönhettem, hogy értettem a szöveget, ami 40 méter magasban csak suttogásnak hangzott.
Molnár és Shaw tudták hogyan kell színdarabot írni. Nem értem, hogy miért nem játsszák őket éjjel-nappal. Évával ma is járunk színházba, de átlagosan minden második darabnál eljövünk a szünetben és azt kérdezzük egymástól, hogy lehet ekkora szart írni (lefordítani, rendezni és eljátszani)? Aztán – mert hogy más nem jut eszünkbe – egyetlen egy következtetés marad, kimentünk a divatból. Ebbe bele is nyugodnék, de miért? Amit Shaw és Molnár Ferenc közel 100 éve írt, az örök érvényű, ma is aktuális, mert a konfliktus helyzetek, és azok megoldása az örök emberi tulajdonságokra épül, az pedig nem divat kérdése. A két kedvenc szerzőm zsenialitásához pedig nem fér kétség. Show 1883-ban írta negyedik regényét a „Trefusis úr”-t, eredeti címén „An Unsocial Socialist”, amiben rámutatott a „szocialista embertípus” kitalált klisé tarthatatlanságára, harmincnégy évvel az Októberi Szocialista Forradalom előtt, ami éppen, hogy ezt akarta létrehozni jó 70 éven át. Kell-e ennél bölcsebb előrelátás.
Nem akarlak benneteket untatni a két szerző darabjainak a felsorolásával és azok méltatásával, elég ha nyugtázzátok felismerésem, kimentem a divatból, és csak egyetlen egy kérdés marad megválaszolatlan: Én élveztem-e jobban Warrenné mesterségét, vagy egy valóság show közönsége a bekamerázott retyót, ahol jókat lehet fingani. Persze a valóság showk mintha befuccsoltak volna ami lehet, hogy csak a véletlen játéka (ekkora befolyásom azért nincs 😀 ) vagy annak a ténynek az észlelése, hogy még mindig nem vagyunk a béke seggénél, akad még lehetőség a lejjebb csúszásra.
_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________