A Hawaii Vészhelyzet Kiértékelő Ügynökségen belül (Hawaii Emergency Management Agency – HIEMA) egy egészen más jellegű pánik futott át. Az ott dolgozók hamarosan rádöbbentek, hogy egy ballisztikus rakéta veszély figyelmeztetésének a visszavonására még nincs kidolgozott hivatalos protokoll.

A riasztás kiküldését követően 20 percen belül kiderült, hogy hamis riasztásról van szó, amit Twitteren tettek közzé. Ez sok hawaii családhoz nem jutott el, vagy nem hitték el. A HIEMA-nak 38 percre volt szükség ahhoz, hogy hivatalosan visszavonják a riasztást.

A Hawaii hamis riasztás volt az a ritka alkalom, amikor az emberek betekinthettek a nukleáris fegyverek titkos világába. Ebben a világban a hiba, és a Hawaii-hoz hasonló hibás működés mindennapos. Hogy milyen gyakran fordul elő, az szigorúan titkos adatnak számit, de biztosan tudjuk, hogy előfordul.

Különösen aggasztó a korai riasztás rendszerében előforduló hiba. Ehhez tartoznak a műholdak, radarállomások, amelyeknek feladata az USA felé tartó rakéták detektálása, majd azok riasztása, akiknek a támadásra reagálni kell. Amennyiben ez a riasztás vélhetően valós a jelenlegi szabályok szerint az Egyesült Államok saját rakétáit rövid időn belül kilövi.

Az idő a legfontosabb tényező, mert a viszont támadás rakétáit az előtt kell kilőni, még mielőtt az ellenfél rakétái megsemmisíthetnék őket.

A korai riasztás igen bonyolult rendszer, amihez sok ezer komponens tartozik: rengeteg ember kell a működtetéséhez és a karbantartásához. Egy komponens működhet hibásan, vagy egyáltalán nem. Az embereknél felléphet a hibázás. Az igen visszafogott, a társadalom számára nyilvánosságra hozott információk mutatják, hogy a rendszerben előfordultak már hibák, és hamis riasztások.

A kikényszerített információk feltárták, hogy 1977 és 1984 között évente átlagosan 2,6 hamis riasztás történt, hamisan jelezve, érkező rakétákat. Természetesen a riasztások közül egyetlen egy esetben se volt tényleges támadás. Valamennyi hamis volt.

Érdekes megvizsgálni a hamis riasztás hatását. Hawaii-n a riasztás egyértelmű volt: VONULJ AZONNAL FEDEZÉKBE, EZ NEM EGY GYAKORLAT. A legtöbben komolyan vették a riasztást és iparkodtak szeretteikkel együtt olyan fedezékbe vonulni, amiről úgy tudták, hogy biztonságos. Amikor szembe találták magukat zavaró információkkal, például a Facebookon, Twitteren, sokan a rejtekhelyen maradtak addig, amíg nem kaptak hivatalos jelzést a riadó lefújásáról.

Mielőtt vélemény formálunk az esetről, érdemes összehasonlítani Zbigniew Brzezinski történetével, aki abban az időbe Amerika nemzetbiztonsági tanácsadója volt. 1979 novemberében hajnali 3-kor csenget a telefonja, a másik oldalon William Odom volt, Brzezinski katonai asszisztense, aki közölte vele, hogy szovjet rakétákat lőttek ki Amerika felé. Erre Brzezinski azt válaszolta, hogy hívjon vissza amennyiben a riasztás megerősítést nyert, de mindenesetre értesítsék a Stratégia Légi Parancsnokságot, hogy készüljenek fel a bevetésre. Ezen aztán el lehet gondolkodni, mi történt volna, ha Odon elfelejt szólni a Stratégiai Légi Parancsnokságnak, vagy ha kommunikációs probléma lépett volna fel.

Ez a történet bemutatja, hogyan működött az amerikai parancs és kontroll rendszer: előkészítés az azonnali megtorlásra. A rendszer a figyelmeztetés beérkezésére épül, nem pedig egy tényleges nukleáris robbanás megerősítésére. Ezt úgy nevezik, hogy LOW = „launch on warning” (figyelmeztetésre kilövés), illetve LUW = „launch under attack (megtámadás után kilövés). Az USA és a SZU a riasztásra azonnal felkészül saját rakétáinak a kilövésére mind addig, amíg a riasztás érvényben van. Ez az elrendezés minimalizálja a döntéshez szükséges időt, hogy az ellencsapás létrehozható legyen, mielőtt azokat megsemmisítené az ellenfél rakétái. Ez azonban nagyon kevés időt hagy a pontos döntés meghozatalához, illetve a riasztás kibocsátásához.

A döntéshozáshoz szükséges idő rövidsége függ a rakéták haladási sebességétől. Abban az esetben is, ha a rakétáknak a Föld másik feléről kell célba érni, a becsapódásig kevesebb, mint 38 percre lenne szükség. Ha a rakétát közelebbi helyről lőnék fel, mondjuk egy tengeralattjáróról, akkor még kevesebb időre lenne szükség. A Brzezinskiféle eset mai megfelelőjénél a döntésre rendelkezésre álló tényleges idő mindössze néhány perc lehet.

A kérdés az, hogy megengedhető-e bárki részére, hogy ilyen nagy jelentőségű és kockázatos döntést hozzon. A rakétákat olyan állapotban lehet-e tartani, hogy ilyen rövid idő alatt kilőhetőek legyenek? Kitehetjük-e magunkat egy nukleáris háborúnak, különösen olyannak, amit senki se akart elindítani? Erre a választ a Nobel békedíjas Bob Dylan énekszáma adja meg: a szelek szárnyán található (is blowing in the wind). A hawaii történet arra figyelmeztet, hogy óvatosan kell eljárni.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________