(1) Ilyenek vagyunk

Tibor bá’ online

~k001Ugorjunk vissza 1965-be, ha még nem születtél meg, vagy éppen totyis vagy az óvodában, rá se ránts, majd én kalauzollak. Magyarországon – néhány ember kivételével – senki se tudja, mit jelölnek IQ-val (a CV-ről nem is beszélve). A Mensa HungarIQa majd csak 29 év  múlva fog megalakulni. Az angliai Mensa még nincs 19 éves, akiktől hoztam magammal egy intelligencia tesztet. Ekkor gondoltam egy merészet, én most kitalálom, hogyan legyek milliomos. Kénytelen voltam mert a „Legyen Ön is milliomos” még 40 évet váratott magára, és kinek van annyi ideje?

Első lépésben az angol intelligencia tesztet lefordítottam magyarra. A második lépésben egy szövetkezetnél kinyomtattam 5000 példányban, de ez így csalás. Kinyomtatni bármit csak a „Kiadói Főigazgatóság” engedélyével lehetett. Viszont nekem volt némi kapcsolatom egy kisszövetkezettel, akik vállaltak fénymásolást. Végül is, néhány írógépelt oldal lemásolásáról, és tűzőgéppel történt összefűzéséről volt szó, jó sok pénzért.

Második lépésben a budapesti telefonkönyvből kiírt 500 névre megcímeztem egy-egy borítékot, amibe becsúsztattam egy IQ tesztet és egy levelecskét. Ez utóbbiban tájékoztattam a címzettet arról, hogy 70 forintért a mellékelt teszt kitöltésével, és visszaküldésével megtudhatja az intelligencia hányadosát, amit meg is magyaráztam, hogy micsoda.

Harmadik lépésben elkezdtem várni, mi lesz. Öt megszólított, vagyis 1 %, elküldte a 70 forintot, és mellékelte a kitöltött tesztet. Akkor számoljunk, (nyugi, mindjárt érdekes lesz) a munkámon kívül az 500 „szórólap” 750 forintomba került, amiből visszajött 350, vesztesség 400 forint. Közbe kell szúrnom, hogy egy gépírónő havi fizetése 1000-1200 között változott. Gondolkoztam a projektum felszámolásán és az 5000 forint tiszta vesztesség leírásán, amikor egy kora reggeli órában….

Utolsó lépés: valaki verni kezdte a lakás ajtaját. A franc egye meg, tegnap még jó volt a csengő. Megyek ki az előszobába, hallom ám, hogy a függőfolyosóról üvöltenek az ajtórácson át. „Rendőrség, nyissa ki.” Úgy látszik, ezek még nem láttak csengőgombot, vagy nem tudják mire jó. Kinyitom az ajtót, amin berohan néhány alak. Hova a fenébe siethetnek ezek – morfondíroztam – a nyugdíjukba nekik is belefér. Megyek utánuk, az egyetlen szobámban érem őket utol, Elayne épp a melltartójának csatjával bíbelődik, a két és féléves Thomas bömböl, mert nem ehhez az ébresztéshez van szokva. Neki ez 80 dB-lel több, mint a tűrésküszöbe. „Uraim, mi járatban? (semmi elvtárs, meg ilyesmi) – jön meg a hangom. Házkutatás – vágja oda az egyik közeg félvállról, és gyors tempóban kezdték lehajigálni a könyveinket a polcokról, ahogy a hollywoodi filmekből tanulták. Ha elárulnák mit keresnek, esetleg segíthetnék – vállalkoztam szerényen, de erre nem is válaszoltak, mert szemmel láthatóan földrengés utáni állapot imitálása lehetett a parancs. Már az ágynemű hasogatásánál tartottak, amikor Elayne félve – de persze angolul – kérdezte tőlem, hogy mit keresnek. Mondtam neki, hogy szerintem az IQ teszteket, de akkor rám üvöltöttek, hogy ne beszéljünk, pláne ne idegen nyelven. OK, akkor mi most megkukulunk. Az egyik épp a függöny karnisban kotorászott, amikor a másik megbotlott és átesett egy hajóládányi kötegen, amiről megkérdezte, hogy „ezek itt mik?” Mondtam nekik, hogy IQ tesztek. Erre varázsütésre végett vetettek a házkutatásnak és közölték, hogy én most velük megyek, és hozzam a teszteket. Na persze, kb. 80 kiló! A végén hárman lecipeltük a kocsijukba (egy rozoga Skoda), miközben Elayne elfojtva sírását érdeklődött, hogy mikor lát legközelebb? Megnyugtattam, hogy halálbüntetésre nem számítok.

A kerületi kapitányságon rabosítottak. Látod, te se tudhatsz mindent. A rabosítás azt jelenti, hogy lefényképeztek elölről, oldalról, miközben a kezemben kellett tartani egy hatjegyű számot. Aztán mind a tíz ujjamról vettek lenyomatot. Rabosítás után várattak délig, hadd kopogjanak szemeim az éhségtől. Ekkor viszont elkezdődött a kihallgatás. Nem fogod elhinni a főhadnagy nem csak normális volt, de még értelmes is. Elbeszélgettünk a tesztekről, meg hogy mi volt a célom vele, mert ezt sehogyan se lehet kitalálni. Érdeklődéssel hallgatta, hogy mennyi az anyagi vesztességem és jót derült, amikor beszámoltam a házkutatásról. Nem tiltakozott, amikor a kollégáit balfasznak jellemeztem, hanem röhögő görcsöt kapott. Délután 3 óra környékén megkérdezte nem vagyok-e éhes. A válaszom után hagyta, hogy rászabaduljak a földszinti büfére. Aztán megegyeztünk abban, hogy a legkisebb büntetést szabja rám ki, vagyis rendőri figyelmeztetésbe részesít és a 4500 tesztpéldányt levittük az alagsori kazánházba és behajigáltuk a lángok közé. Ez után haza is mehettem volna és akkor most neked nem lenne mit olvasnod tovább. Azonban valahogy sikerült magam belopni a főhadnagy szívébe és miután közölte velem, hogy szabadon távozhatok, meginvitált az irodájába azon az alapon, hogy mutat valamit.

Második alkalommal már nem a faszékre, hanem a sarokban található fotelban foglaltam helyet és csak azért nem gyújtottam rá, mert nem dohányzom. Ekkor a barátságos főhadnagy, aki már Tibornak szólított, elővett egy kövérkés dossziét az alsó fiókból, ráhelyezte az asztalra és jobb tenyerével rácsapott – eddig 65 feljelentés érkezett a szétküldött IQ tesztekkel kapcsolatban, tényleg hányat is küldött szét? Már jegyzőkönyvbe vettük, ötszázat. Ja, persze. Szóval hatvanöten jelentették fel és természetesen felháborodott feljelentésükhöz mellékelték a tesztet. Hivatalból, na meg kíváncsiságból én is elolvastam, nagyon érdekes, főleg az a céllövős, hogy ha jobbra hord a puska, akkor a célgömböt merre kell eltolni jobbra vagy balra?

Iparkodtam – vallottam be. Tehát 500-at küldött szét? Akkor 13 % jelentette fel – állapította meg. Egész jó fejszámoló – gondoltam – igen, pontosan 13 %. Gondolta volna. Őszintén, nem. Mit lehet ezen feljelenteni? – Mi már megszoktuk, de most jön a meglepetés. – Na, erre tényleg kíváncsi voltam, mivel lehet ezt még überelni? Véleményeztetés végett – folytatta a főhadnagy – elküldtem a teszteket három igazságügyi szakértő pszichológusnak. – Ne mondja! – szaladt ki a számon – és mit válaszoltak? – Hát ez az, engem is meglepett. Természetesen jelentéktelen, szakmaiatlan, összekapart, értelmezhetetlen fércmunkának jellemezték, de olyan heves és egyértelmű ellenszenvvel, amit már nem lehetett nem észrevenni. Tibor, magának biztos van némi emberismerete, mire tippel, mivel váltotta ki ezt a hatalmas ellenszenvet. – Főhadnagy úr, ezt ön is tudja, miért kérdi. – Igaza van, de ezek az emberek mind magas pozícióban vannak, ön pedig, ha nem haragszik, hozzájuk képest teljesen ismeretlen senki. Mitől félnek? – A konkurenciától, de búcsúzásul elárulok valamit. A tesztet, amit úgy lehordtak, nem én találtam ki. Az angol Mensa hivatalos tesztje. A magyar pszichológus professzorok tehát nem engem kritizáltak, hanem az angol Mensát. Viszlát főhadnagy úr. – Minden jót, csak vigyázzon magára. Ez Magyarország!

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

26 gondolat erről: „(1) Ilyenek vagyunk

  1. Igazságügyi szakértő pszichológusok lesújtó “szakvéleménye” nagyon meghatározó.
    Teljesen ismeretlen senki nem találhat ki értelmes, hatékony módszert.
    Persze ha ismerték volna, ez az angol Mensa hivatalos tesztje, egészen más szakvéleményt adnak.
    Itt fekszik a tudomány nagy rákfenéje, a tekintély elv. A hierarchia felsőbb pozícióiban már csalhatatlanság a jellemző.
    Elegendő csak nyilatkozni, szubjektív érvekkel le lehet csapni a legragyogóbb elméket is. Nem kell bizonyítani semmit, elég annyi, hogy X professzornak ez véleménye.

  2. Abban az időben nálunk is volt egy házkutatás. Hogy mit kerestek, nem derült ki. De egy grafológiáról szóló könyvet lefoglaltak. A szerzőjére nem emlékszem, de borítója zöld volt.
    Emlékszem, hogy presszókban fel-fel tünt egy férfi, aki kis lapokat osztogatott. Úgy járt körbe, hogy szinte láthatatlan volt. Írni kellett rá. Később odajött érte, majd egy idő múlva visszahozta az elemzést pár forintért.

  3. Én akkor még csak 2 éves voltam, úgyhogy nem emlékszem rá. 🙂

    Viszont a “Főhadnagy úr” megszólítás úgy tudom, akkor még nem volt divatban. 16-17 évvel később (1981 augusztustól – 1982 augusztusig) Kaposváron voltam katona, és ha pl. a századparancsnokot “százados úr”-nak szólítottam volna….? (Húha…) 😮 A hivatalos megszólítás a “százados/főhadnagy/hadnagy/zászlós/stb. elvtárs volt akkor, és pláne 1965-ben is az “elvtárs” volt a hivatalos. 😉

    (Korábban az ’50-es években “igazgató elvtárs, tanár elvtársnő 🙂 , meg hasonló baromságok…. 😛 /ezeket csak magyar filmekben láttam, hallottam/)

  4. 3:
    Csak részben van igazad. A börtönőrök kikényszerített megszólítása “úr” volt, és ugyanezt követelték meg a rendőrségeken is a gyanúsítottaktól és bűnözőktől. Elvégre egy bűnözőnek a rendőr nem lehet az (elv)társa. — Tanár elvtárs nem volt. Én Rákosi alatt voltam középiskolás. “Tanár úr kérem” volt a megszólítás. Honvédségnél végig ment az elvtárs, de a civil életben, a munkahelyeken “kartárs” volt a megszólítás, 1958-at követően.

  5. Hát én máshogy tudom.

    “a munkahelyeken “kartárs” volt a megszólítás.”

    Pl. egy munkahelyen volt mondjuk Kovács Béla esztergályos. A művezetője szól neki: Kovács elvtárs azonnal menjen föl az irodába, mert az igazgató elvtárs hívatja.

    A munkahelyeken igen is elvtársoztak anno. Lásd pl. A tanú vagy a Te rongyos élet és még jópár az ’50-es években játszódó filmeket. De ott van a később játszódó Banánhéjkeringő c. film 1986-ból, abban is igen csak elvtársoznak (doktor elvtárs, stb.) 😛
    Vagy pl. a 6:3 avagy játszd újra Tutti c. film (1953. november 25-én játszódik), amiben még a fodrászt is “borbély elvtársnak” 😀 szólítják.

    https://youtu.be/295rjlTdg4s

  6. “Kinyomtatni bármit csak a „Kiadói Főigazgatóság” engedélyével lehetett. Viszont nekem volt némi kapcsolatom egy kisszövetkezettel, akik vállaltak fénymásolást.”

    1965-ben még nem voltak Magyarországon fénymásológépek.

  7. 5:
    A mondat végéről lemaradt az “1958-at követően”. Ezt most pótoltam. Te filmeket nézel, én meg irodában dolgoztam, és a nekem címzett utasításokban “kartárs” voltam. Az Egyesült Izzó irodaházában senkit se elvtársoztak 1965-ben.
    6:
    A sokszorosítás nem a ma ismert technológiával történt, de létezett. A legépelt szöveget feles kicsinyítéssel 5000 példányban megkaptam.

  8. Valamiert az Urodusszeia c film eleje jut eszembe ahol majomszeru oseink rikoltoznak a fekete monolit korul. Talan ilyesmi volt az akkori nepeknek az iq teszted csak nem olyan impozans megjelenitesben 🙂

    A masolast regen stencil gepekkel csinaltak bar az meretezni nemtudott emlekeim szerint. (Tsz irodaban lattam) Viszont dolt belole a festek.
    A xerox masinak joval kesobb jelentek meg.

  9. 8:
    Ez a megállapítás nem teljes. Az alacsony IQ tulajdonosai pedig cikizik a tesztet.

    9:
    A műveletnek nem voltam szemtanúja. Az eredmény stencil-szerű volt, de csak feles méret.

  10. 1% válaszolt míg 13% feljelentett… Na most erre mit is lehetne mondani? Társadalmi szolidaritás, előre a Lenini úton? Milyen eszme kovácsolja így össze a társadalmat hogy fel kell jelenteni egy kíváncsi és kísérletező embert? Eszembe jutott a Béres csepp megalkotójának története, van némi hasonlóság.

  11. 10: “13% feljelentett”

    Az egyáltalán nem rossz arány 65-ben.

    Egyrészt az egész lehetett provokáció. Azzal buksz le, ha nem teszel feljelentést.

    Aztán az intelligencia erősen gyanús dolog volt (a régi Magyarországon volt “intelligencia” (értelmiség), az újban vagy munkás voltál, vagy megtűrt(!) ‘értelmiségi’, de semmiképpen nem ‘intelligencia’. 😉 Ha valaki ráadásul erre akart tesztelni, az nagyon gyanús lehetett. /Mit tudták akkor, hogy mi az az IQ-teszt./ Pláne, hogy még pénzt is kért érte… az meg tiszta kapitalizmus. Még nyerészkedni is akar. A ‘nyerészkedő’ is szitokszó volt akkoriban (sőt később is, lsd. meggymagos). 🙂
    Isten uccse, én is feljelentettem volna… 😀

  12. 11:
    Akkor még túl kapitalistán gondolkodtam. Ebből aztán elég gyorsan kigyógyultam. – Volt egy másik kísérletem is. 1991-ben beszerveztem több száz embert könyv értékesítésre. Postán küldtem nekik 10 db (saját)könyvet előre kifizetett féláron, azzal, hogy adja el teljes áron és akkor megduplázza a pénzét. Az elképzelés az volt, hogy ismeretségi körében mindenki el tud sózni 10 db könyvet. Addig nem volt semmi baj, amíg ki nem derült, hogy nem tudnak eladni 10 könyvet, csak ötöt és követelték vissza a pénzt. De a megmaradt 5 könyv is le volt strapálva. Ráadásul a visszaküldés is pénzbe került (volna) + én ragaszkodtam az újszerű állapothoz. A végén többen feljelentettek, amiből lett egy bűnügyi tárgyalás. Persze, ahogy ez Magyarországon szokás az első tárgyalást elnapolták és a következőt fél évvel később tartották meg. Addigra az ügyészség megtanulta a kapitalizmust és visszavonták a vádat azon az alapon, hogy egy szerzőnek joga van értékesíteni saját művét. Az indokot nem találtam túl tisztességesnek. Itt inkább arról volt szó, hogy az értékesítőknek el kellett volna fogadni saját meggondolatlanságból származó vesztességet. Végül is minden adatot előre tudtak. A szerzőnek nincs joga akárhogy értékesíteni.

  13. Kedves Tibor bá’, szervusztok közösség, csak annyit szeretnék mondani hogy tetszett a gondolatébresztő-múltidéző cikk, és sajnos kevés időm van, kommentelni és értelmesen bekapcsolódni pedig még kevesebb. Ennek ellenére olvasom-követem a posztokat, amelyekből pont az értelmes hozzászólók hatására, szinte gondolat-ömlésem van, köszönöm nektek. A “szebb jövőt” el van használva baromságra, inkább “egy új világ reményében” köszönéssel üdvözlök mindenkit.

  14. 4. Tiborbá “Tanár elvtárs nem volt.”
    Hát a mi gimnáziumunkban a pártitkár tanárelvtársnak bizony “tanár elvtárs” (Fodor tanár elvtárs) volt a megszólítása 1980 ban az tuti…

  15. 14:
    Ez nem volt egységes. De leellenőrzöm a saját iskolámat.

  16. 14. Ez meglepett, úgy látszik valóban nagyon különbözött az ország különböző helyein.
    Én egy évtizeddel korábban érettségiztem, de nálunk akkor is tanár úr volt a megszólítás, ahogy az iskolán kívül is doktor úr, ügyvéd úr volt divatban.
    Viszont a munkahelyemen az igazgató, főmérnök is elvtárs volt.

  17. Szerinted milyen eredménnyel járna, ha ma megismételnéd ugyanezt a szétküldést, mint régen?

    Azon túl, hogy nagyobbat buknál a postán.

  18. 18:
    A “Mi volt előbb, Isten vagy Ősrobbanás” című könyvemből elküldtem egy-egy tisztelet példányt a 400 magyarországi középiskola diákkönyvtárába. Ez ingyen volt, számomra elég szép kiadás mellett. Mit gondolsz, hányan köszönték meg? ….. Nulla. Ezt elmeséltem a kiadómnak (elég szépen keresett rajtam), akinek a felesége középiskolai tanár. Néhány nappal később innen kaptam egy köszönő levelet. Ez egy ilyen ország! — Értékesítési trükkökkel könnyen belehet a tömegeket csapni. Pl. 49,9%-os THM-mel. De minimális tisztesség sincs bennük. A kérdésedre: Nem tudom, de nincsenek illúzióim. Vegyük a mi esetünket. Nagyon sokan meg vannak róla győződve, hogy nekem kutya kötelességem ingyen kiszolgálni őket. Adakozzon más, ő szépen megél a farvízen. — vegyük a VIP fordításokat. Először is nyomorúságos órabér jön ki, amiről persze senki se tehet. De volt aki megkereste az eredeti cikket és belinkelte, nehogy bárki rászoruljon a VIP előfizetésre, ha egy kicsit is tud angolul. Azóta csatolom én az eredeti szöveget. Nem akarom senkitől megtagadni az információ, csak a munkámért kérek ellenszolgáltatást.

  19. Nem lepett meg a nulla köszönet (bár néhányan azért csak vehették volna a fáradságot, hogy megköszönik – olyat leírni se merek, hogy mindenki megtehette volna).
    Köteles példánynak tekinthették.

  20. 19: Tibor bá, hogy mért nem fizettem elő sokáig, azt már korábban megírtam. Azt még talán explicite nem, hogy a VIP fordításaid eredeti szövegeinek közzététele késztetett arra, hogy fizessek.

    Mert nem szívesen fizetek olyasmiért, amire nincs szükségem. De beláttam, hogy ha már idejárok szórakozni, akkor méltányos dolog hozzájárulnom ehhez ennyivel.

  21. 20:
    “Köteles (5 db) példány” az, amit ingyen le kell adni az országos Széchenyi könyvtárnak referencia végett.

    21:
    A 20. alatti szövegem nem neked szól. Általában senkit se akarok kipécézni, csak elmondtam az én oldalamat. Nehogy valaki azt higgye, hogy agyon kaszálom magam.

  22. 6. a sokszorositást stencilgépeken végezték. Ehhez is kellett a gépirónő aki a stencillapra főlgépelte a szöveget amit aztán mechanikusan vagy motorikusan sokszorositottak.

    Gyárakban szaktárs szaki is ment a dolgozók között….

  23. 23:
    Az anyagot A4-es papír lapokra gépelve adtam le. Ezt kicsinyítve A5-ös formátumban kaptam vissza 5000 példányban. Stencil nem lehetett. — Leellenőriztem. A mi középiskolánkban “tanár úr” volt a megszólítás. A női tanároknak “tanár úrnő” lett volna a megszólítás, de mi inkább az “Ildikó néni”-t használtuk.

  24. 24.
    ‘A női tanároknak “tanár úrnő” lett volna a megszólítás, de mi inkább az “Ildikó néni”-t használtuk.’

    Praktikusabb a tanár úr ˜/ tanárnő megszólítás 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük